Vladlen: Le stagioni di Donbass

Az idén tavasszal Paul Moreira francia rendező bemutatta az „A forradalom álarcai” c. filmjét. Az ukrán diplomácia nagy riadalmára, tiltakozásai közepette, a nyugat-európai közvélemény először szembesült a Donbassz népe ellen 2014 áprilisában indított katonai terrorhadjárat látványával, következményeivel (a film jelentős teret szentel a 2014. május 2-i ogyesszai borzalom bemutatásának).

A filmet a francia televízió után más nyugat-európai fővárosokban is bemutatták. De még a jenkik iránt leginkább elkötelezett Lengyelország fővárosának lakói is láthatták (már aki, persze, hajlandó volt szembesülni a valósággal).

NÁLUNK NEM! Hát, hiába. Ha ugyanis valaki megnézi a filmet, majd visszagondol a haza bölcse, dr. Németh Zsolt szavaira, miszerint „mi támogatjuk az ukrán nép harcát az orosz zsarnokság ellen, hiszen ugyanúgy e zsarnokság ellen harcolnak most, mint mi, 1956-ban” – akkor óhatatlanul fölmerül a kérdés: a mi 1956-os hőseink is ilyen véreskezű, fasiszta tömeggyilkosok lettek volna? Hiszen akkor ez egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat. Többek között a két október 23. – 1956 és 1989 – legitimitását is. (Bizony, bizony! – mondom erre én.) Ezért tehát a magyar néző – ide a bökőt! – nem láthatja majd ezt a filmet.

A kijevi náci junta újabb bánatára és riadalmára most olasz filmrendezők is követték francia kollégájukat. „Donbasszi idők / évszakok” („Le stagioni di Donbass”) c. filmjük bemutatja a Donbassz népe elleni ukrán agresszió történetét.

A filmről szóló egyperces werkfilmbe az olasz rendezők képesek voltak belesűríteni a 2013-2014-es ukrajnai politikai szezon legfontosabb történéseit. Az államcsínyt, ami a Donbasszban kirobbant tömeges tiltakozó mozgalmat kiváltotta; az ogyesszai május 2-át (amiről, erről a borzalomról, égbekiáltó gazságról nem lehet eleget beszélni); valamint ahogy az ukrán hadsereg, tömeges tüzérségi csapásokkal, módszeresen löveti a két népköztársaság területét, békés otthonait, lakótelepeit, létfontosságú közműveit, civil infrastruktúráját, a polgári célú, vagy éppen veszélyes anyagokkal dolgozó üzemeit. (Csoda, hogy eddig nem történt környezeti katasztrófa. De még történhet! Köztársasági elnökünk figyelme talán erre is kiterjedhetne, ha már egyszer annyira a szívén viseli a környezetvédelem ügyét!)

Aki a döntéshozók közül netán látta ezt a filmet (bár ezek az urak és hölgyek gondosan kerülik, hogy szembesüljenek a valósággal), jobb esetben (ha ilyesmire egyáltalán képesek még, és nem hülyültek teljesen zombikká) elgondolkodhatnak: egy népirtó, tömeggyilkos, háborús bűntettekben tobzódó rezsimet talán mégsem kellene vízumkönnyítéssel jutalmazni. Talán mégsem kellene magunkhoz szeretgetni őket az állítólagos demokratikus értékeire oly kényes Európába. (Hacsak nem az a politikai képlet érvényesül: minél oroszellenesebb, annál demokratikusabb. Pedig a véreskezű grúz diktátorral, Szaakasvilivel – aki ellen hazájában, ez okból, letartóztatási parancs van érvényben – mindenesetre alaposan befaragtak.) Talán most meg mégsem kellene hinni a nemzetközileg példátlanul hazug, jellemtelen, hitvány és alávaló „csokoládékirály” mézes-mázos, a világ politikusait orruknál fogva vezető hazugságáradatának sem.