90 éves korában elhunyt Fidel Castro

fidel-85

Fidel, 2011

A forradalmárok már az 1960-as években szívükbe zárták az amerikai imperialistákat elűző kubai forradalom vezérét, az akkor fiatal ügyvédet, a sokak számára csak „Fidel”-ként tisztelt és szeretett népvezért. Fidel 1959-től 2008-ig állt az USA árnyékában a fennmaradásáért küzdő szigetország élén, kivívva ezzel a világ haladó erőinek tiszteletét. Halálával a világ szegényebb lett egy igaz forradalmárral.

Fidel és Che, 1959

 

Ő és Che Guevara, akik mindketten kényelmes középosztálybeli értelmiségi életüket cserélték fel a népek  szabadságáért vívott harcra, mindig egyszerűen éltek és érthetően beszéltek. Ők ketten, a kubai forradalom hatásának is köszönhetően, még életükben az egyetemes szocialista-közösségi forradalom kultikus alakjaivá váltak, hiszen minden igazi nagy forradalom lényege nemzetköziségében rejlik. Fidel és Che mind a mai napig megtestesítik nemcsak a latin-amerikai népek, de minden nép szabadságvágyát, az antikolonialista harc és a társadalmi felszabadítás világforradalmi  küldetését.

Amíg lesz elnyomás a földön, mindig lesz, aki a nyomukba lép.

Emléküket tisztelettel őrzi a hálás utókor.

Szerkesztőség

63 hozzászólás a(z) “90 éves korában elhunyt Fidel Castro” bejegyzéshez

  1. Tovaris

    Fidel Castro temetésére sok állami vezető személyesen nem ment el, de állami szinten magas rangú küldöttségekkel képviseltették magukat. Ennek oka az volt, hogy mivel kénytelen-kelletlen el kellett ismerni a kubai vezető nagyságát – de kommunista mivolta miatt a közvetlen részvétel kényes belpolitikai viharokat kavart volna.
    a kubai állami média a halál időpontja óta folyamatosan hosszadalmas közvetítéseket tart, a Santiago de Cuba-ba tartó gyászmenetet folyamatosan közvetítette.

    Válasz
  2. r

    Szép nekrológ a Mebal részéről.

    De idekerült más anyag is:

    1. Konok Péter fiatalos jópofizás keretében kidiktátorozta magát — tőle ennyire futotta. Már várják a HírTV-ben hasonszőrű cimborái, 1-2 vén náci és díszcigány társaságában.

    2. Phöenix kihasználta az alkalmat, hogy prezentálja a tőkés restauráció értemiségi-reformkommunista igazolását. Ő nagyon el van maradva azokhoz képest, akik annak idején (1994 előtt) ezt a kátét kiagyalták. Azt sem hajlandó észrevenni, hogy ezen a szinten már nem szokás megállani. A többiek is réges-rég továbbléptek (azon a bizonyos, Mao által leírt, kapitalista úton). Ők már mindannyian “derék” polgárok. Kuba is errefelé tart. Ott is gőzerővel folyik a Nem Fenntartható Rendszer c. hitvallás agyakba döngölése: http://www.magyardiplo.hu/index.php/archivum/2015-januar/203-2015-november/2009-kuba-a-valtozasok-utjan Lényegét tekintve ugyanezt nyomatták nálunk is a nyolcvanas években.

    3. TGM aztán mindkettejüket űbereli. Idézem:

    Most, hogy a forradalom véget ért, és már Fidel Castro is meghalt, szegény kubaiak megint arra vágynak, hogy legyen ismét óriási kupleráj meg $$$. — de ha mégsem erre vágynak, akkor majd az ottani véleményformáló értelmiség módszeresen rávezeti őket. Ahogy (emlékezetemben) mi sem akartunk Pornókirályság (Gattyán, Kovi…) lenni –, amíg rendszerváltó értelmiségünk rá nem vett a jóra.

    NE “hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának!”

    Ugye? Hehehe.

    Csak így tovább!

    Válasz
      1. Tovaris

        Pontosítok: Erkölcsi-politikai hulla. És ezek nevezik magukat baloldalnak. (itt következik a hányás)

        Válasz
          1. Diák

            Magát történésznek nevezi és anarcho-kommunistának, valójában sem egyik, sem másik. A főbb tv-csatornák excentrikus álsztárja, szélsőjobbosokkal meg Csintalanokkal jópofizik a nagy tv-nyilvánnosság előtt. Liberális újságokban meghazudtolva a liberálisokat is szocializmus-kritikájával támogatja a rezsimet és vezeti félre az odafigyelő embereket. Szavakban antikapitalista, tettekben vad liberális és antikommunista, főleg Lenint gyűlöli meg amikor aktuális, Fidel Castro és a többi forradalmárt. Populista hóhányó. Ő az egyetlen forradalmár, valójában a rezsim kiszolgálója.

    1. Tovaris

      A “nem fenntartható rendszer” dumájához. Fenntartható lett volna, ha nem akart volna meggazdagodni ez a sok rohadék. S mi lett azóta? még sokkal szarabb, mint a szocializmusban. Ezt remélem, Kubában is látják sokan – bár a néptömegek szintjén valószínűbben Miami még csábítóbban csillog, mint nekünk annak idején a Kärtnerstraße…

      Válasz
    2. Phoenix

      Szeretném, ha valamivel konkrétabban kimutatnád, hogy hol “igazoltam – értelmiségi reformkommunistaként – a tőkés restaurációt”?

      Talán az a probléma, hogy nem hazudtam csodálatos eredményeket, hanem megmutattam, hogy a durva imperialista nyomás miatt az ígéretes eredmények eltorzultak (nem nem voltak, hanem eltorzultak), és azt is, hogy a külső imperialista nyomás miatt keletkezett nehézségek elviselésének szükségéből erényt kovácsoló politika újabb elégedetlenséget szült a lakosság szélesebb rétegeiben, amit nem mindig kezeltek megfelelően, még tovább növelve az elégedetlenséget. Mellesleg arra is felhívtam a figyelmet (már 1994-ben!), hogy ezek az elégedetlenné tett emberek a tőkés restaurációban (ami ellen nem tettek semmit!) igen gyorsan és igen súlyosan csalódtak.

      Szeretném, ha pontosan ŕámutatnál, melyik állításomban, és miért nincs igazam – enélkül, ne haragudj – de üres fecsegés, amit írtál rólam.

      Válasz
      1. r

        Írod: (Emlékeztetőül: Carter biztonsági tanácsadója, Brezinsky mondotta volt, hogy „olyan fegyverkezést kényszerítünk a Szovjetunióra, hogy az belegebed“.) Ez szinte kikényszeríti vagy a kapitulációt (Kelet-Európa, Szovjetunió), vagy a diktatórikus torzulások felerősödését (Kuba, Koreai NDK). — és ez nagyon egybevág a restauráció értelmiségi-reformkommunista igazolásával. Ugyanez Jancsó M. előadásában: Gorbacsov bedobta a törölközőt.

        Ezzel szemben a szovjet többet is kibírt, mint a fegyverkezési verseny: Intervenciót és Wehrmacht-inváziót — és nem vidámabb időkben. Így a Gorbacsov sem kapott volna lehetőséget a kapitulációra-törölköződobásra, mert elvitte volna az NKVD. Hogy megtehesse ezt, előtte meg kellett járni a kapitalista utat, szét kellett szabotálni a rendszert.

        Az rendben van, hogy 1994-ben így láttad, de azóta eltelt 22 év. Talán nekem sem kellett volna egy részleten fennakadnom. Mert amit Kubáról írtál, abban semmi kivetnivalót nem találtam, még így, két évtized után sem — és végül is most az a téma. Nyilván egy magára maradt, kis országon sokkal nagyobbat képes ütni a külső ellenség.

        Válasz
        1. Phoenix

          Minden hasonlat sántít – de azért megkockáztatom. Egy gyerek igen ritkán hal bele a kanyaróba, ha azt elkapja, viszonylag könnyen kigyógyul belőle. Egy felnőtt – minél idősebb, annál inkább – a legjobb kezelés ellenére nagy valószínűséggel belehal.

          Téged egy csöppet sem gondolkodtat el, hogy igen “Gorbacsov bedobta a törölközöt”, de ez ellen számottevő erő nem tett semmit? A Janajev-féle elfuserált puccsra ne hivatkozz – jó okom van rá feltételezni, hogy azt Jelcin szervezte a háttérből Gorbacsov megbuktatására, de nem a szovjet hatalom megmentésére.

          De ha már ezt így kiélezted ideidézem egy másik írásomat is – ez talán megjelent annak idején a Népszabiban, de nem vagyok biztos benne:

          KUBA

          Akik eddig kevéssé ismerték a kubai forradalom történetét, azoknak sok érdekes adalékkal szolgált Inotai Edit írása (“Moszkvában egészen másról volt szó“). Egyfelől nagyon fontos­nak tartom annak a ténynek a tudatosítását, hogy a forradalom állampárti diktatúrába fordulásának legfőbb oka nem a kommunizmus alapvető “genetikai kódja“ – hiszen a kubai forradalmat nem a Kubai Kommunista Párt szervezte, Castro – egészen saját külön bejáratú kommunista pártjának megszervezéséig – nem csak nem volt kommunista, de nem is tartotta ma­gát annak. A kubai diktatúra fő oka – mint az a cikkből kiderül – az amerikai katonai-gazda­sági blokád. Ezt a tanulságot nem ártana végiggondolni a sztálini típusú diktatúrák természe­tének elemzésekor is.

          Ugyanakkor az írás néhány tényekkel nem nagyon alátámasztott állítása, gondolatmenete finoman szólva kételyeket ébreszt bennem. E kételyek az írás címében is sugallt gondolati alapvetést is érintik, miszerint Castro forradalmának legnagyobb ellensége a Szovjetunió lett volna.

          A magyar ’56 és a kubai forradalom kapcsolatát illető megjegyzések logikusnak tűnnek, de azért én már régóta nem tudom a helyére rakni a tényt: a “magyar kérdés“ napirendre vételét az ENSZ közgyűlésén Kuba delegátusa ajánlotta. Nem Castro, hanem Batista Kubája!

          Nehezen tudom összeegyeztetni történelmi ismereteimmel a cikk következő állítását:

          “A kubai forradalom diszkrét támogatása egyébként beleillett az USA akkori külpolitikájába: az ötvenes évek második felében Washington számára egyre terhesebbek a karibi diktátorok, … “.

          Nem tudok egyetlen karibi diktátorról, amely az ötvenes (vagy akár a hatvanas) években elvesztette volna hatalmát, pláne nem az USA hathatós segítségével – az egy Batistát leszámítva, akinél én erősen kétlem az amerikai (kormányzati) segítséget. Ezzel szemben tudok az USA kormánya által alig titkoltan támogatott United Fruit Company (a “zöld szörnyeteg“) “magánhadserege“ által 1954-ben megbuktatott demokratikus guatemalai kormányról. A hat­vanas években olvastam Graham Green Komédiások című könyvét Papa Doc Tahitijéről. Emlékszem néhány dominikai partraszállásra, viszont nem emlékszem arra, hogy ott diktatúra-ellenes felkeléseket támogattak volna az amerikai tengerészgyalogosok. És persze Chiléről se feledkezzünk meg – bár az már a hetvenes évek. A nicaraguai contrák és sandinisták harcában az amerikai kormány – emlékezetem szerint, javítsanak ki, ha tévedek – nem a sandinistákat támogatta. A fent idézett mondatban, s következésképpen a ráépített egész gondolatmenetben tehát valami nem stimmel! Az meg kissé csúsztatás, hogy “Castróéknak kitűnő volt a sajtójuk Amerikában és 1955-1956-ban igen sikeres volt Fidel pénzgyűjtő körútja is.“ Az amerikai (jenki) értelmiségiek szalon-baloldalisága jól ismert, ha máshonnan nem, Woody Allen film­jeiből. Így elég jó sajtója volt Ho Shi Minh-nek is, miközben B-52-esek bombázták Hanoit. Az orosz bolsevikok is jelentős anyagi támogatást kaptak néhány különc orosz (és amerikai) nagytőkéstől, de azért nehogy már a bolsevik forradalmat a cári kormány és az Egyesült Ál­lamok támogatták volna!

          Bár az ötvenes-hatvanas években végeztem általános és középiskolai tanulmányaimat, nem emlékszem a Che Guevarát “radikális kommunistaként“ ábrázoló történelemkönyvekre. Emlékezetem szerint sehogyan sem ábrázolták Che Guevarát, mivel a kubai forradalom csupán egy fél bekezdést kapott abban a gondolatmenetben, hogy 1945-ig a szocializmus egy or­szágban győzött csupán, de 1945-től a szocialista tábor folyamatosan kiszélesedett, előbb a kelet-európai, majd a kinai-távol-keleti népi demokráciák létrejöttével, s 1959. január elsejétől már az amerikai kontinensen is megjelent a szocializmus a kubai forradalom győzelmével. Ennyi.

          Nem fejtem ki részletesen, hogy Che (akárcsak Castro, vagy éppenséggel Petőfi) lehetett úgy kommunista, hogy közben nem volt marxista. Elég ha utalok Heinére, akire ez biztosan állt, hiszen ő maga vallotta magát kommunistának, akkor amikor a marxizmus még éppen, hogy csak a szárnyait bontogatta.

          Végül visszatérve az írásom elején említett problémára. Inotai Edit azt írja:

          “A szovjetek «nagypolitikát» csináltak ugyanis (amin egy szuperhatalom esetében aligha lehet csodálkozni – Phoenix). Nem is állt érdekükben, hogy megszűnjön a blokád, hiszen jól tud­ták: az elszigeteltség eredményeképpen Kuba előbb-utóbb kénytelen lesz «köldökzsinórját» a Szovjetunióhoz kötni.“

          Ezzel a megállapítással semmi vitám nincs, csupán elgondolkodom azon, hogy miért nem tudták ezt ugyanilyen jól az amerikaiak is? Miután nem hiszem, hogy az amerikai magas diplomácia butább lett volna, mint a szovjet, azért arra kell gondolnom, hogy nagyon is jól tudták és éppen hogy úgy gondolkodtak: “hozzátok vágjuk ezt (az általunk előállított) csődtömeget, gebedjetek bele ti!“ Mint tudjuk, az erkölcs nem diplomáciai kategória.

          Inotai Edit írásában többször is említi, hogy kutatók már korábban (a követségi iratok nyilvánosságra hozatala előtt) utaltak arra: a disznó-öbölbeli amerikai partraszállás és az amerikai katonai-gazdasági blokád voltak a fő okai a kubai forradalom “kommunista“ irányváltásának. Bizonyosan nem azokra a kutatókra gondolt, akik a mai hivatalos történelemfelfogás alakítóiként az 1917-es orosz, illetve az 1919-es magyar bolsevik hatalomátvételt politikai kalandorok puccsaként aposztrofálják. A Kerenszkij kontra Lenin, illetve a Károlyi kontra Kun átmeneteknek Kubában ugyanis a Castro kontra Castro átmenet felel meg. S ha ez utóbbi aligha magyarázható Castro politikai kalandorságával (hanem – nota bene – sokkal inkább a disznó-öbölbeli kaland és a blokád elrendelőinek politikai kalandorságával), akkor talán a másik két esetben sem lehet oly sommásan elintézni a kérdést. Ez is a kubai kérdés egyik nagy tanulsága.

          Budapest, 2000. április 5-én

          Válasz
          1. Tovaris

            Nagyon sokban egyetértek. Ez volt a kérdéssel kapcsolatos, bennem lappangó érzés, különösen, amikor személyesen is megtapasztaltam egyet, s mást. A mai latin-amerikai baloldali mozgalmakban is tetten érhető ez a fajta “kommunizmus”…

          2. r

            Igen, azt hiszem, értelek. De olyan is van, aki a nem leggondosabb kezelésbe pusztul bele. Azért, mert szemmel láthatóan a rokonok úgysem bírják megfizetni a műhibapert — és akkor már a kanyaró sem feltétlenül szükséges… Aztán léteznek ennél durvább variánsok is, de azokat már nem részletezném.

            Nem is tudom, hogy melyikünk hasonlata a bicegősebb?

          3. Phoenix

            r 2016-11-30 – 15:40

            Jobban szerettem volna, ha a második bekezdésre, esetleg a cikkre reagálsz és nem a sántító hasonlatot próbálod meg leütni a lábáról.

            Maradjunk abba, hogy a gyermek-betegség kanyaróba – bármilyen kezelést is kapnak – a felnőtt megbetegedtek jelentősen nagyobb százaléka hal bele, mint a gyerek megbetegedtek.

            Én 1969-től 1994-ig elég gyakran fordultam elő Leningrádban és Moszkvában. 1969-től (valójában 1964-től, csak akkor én nem voltam szemtanú) 1973-ig az életszínvonal és az életminőség érzékelhetően javult. 1973-ban a tendencia megfordult (“ahogyan szaporodott az utcákon a Brezsnyev-portrék száma, úgy tűntek el az áruk a boltok polcáról”), 1982-ben, Brezsnyev halálakor a helyzet már egészen katasztrofális volt, és utána folyamatosan tovább romlott. Tudod Magyarországon azért nem volt egészen így, mert a sztálinista és a technokrata Nomenklatúra-csoportok kiegyezése eredményeként a visszaeső életszínvonalat államkölcsönök felvételével kompenzálták, így nálunk 1984-ben szinte egyik napról a másikra omlott össze a gazdaság. A Szovjetunió, ha akart volna sem tudott volna felvenni hiteleket, és ráadásul a “csillagháborús” provokáció (tudod, amiről Brzezinskyt idéztem) elvitte a szovjet rablógazdálkodás-szerű nyersanyag és energia export bevételét is.

            Tudod,

            ” A cigány (te és akik hozzád hasonlóan gondolkodnak) veri a gyerekét (Gorbacsovot). Hé te cigány, miért vered azt a gyereket!? Hát hogy ne verném, amikor két nap alatt elvásta azt a nadrágot (a Szovjetuniót), amit a bátyjai (Sztálin, Hruscsov, Brezsnyev) évtizedekig baj nélkül viseltek …”

          4. r

            Phoenix
            2016-11-30 – 16:43

            Köszönöm a választ.

            A cikked számomra több újdonságot tartalmazott. Remélem, hogy leközölték. Sajnos mostanság kevesen gondolkodnak úgy mint Te.

            1984-re datálod az összeomlást. Mifelénk már a 70-es évek végén itt volt a csőd. Egy-két kedvesebb párttag ismerősömmel spekuláltuk az államadósságot és nem gondolom, hogy Tőled tájékozottabbak lettek volna. Így utólag: hol volt az a maihoz képest?

            Tegnap írtam egy terjengősebb változatot, de végül nem küldtem el. Javítottam rajta, és íme:

            Amin én mostanában el szoktam gondolkodni, ilyesmi: 1969-ben még meg tudták akadályozni a Tanú vetítését, de a 70-es évek végén már nem, nagyjából azidőtájt, hogy egy orrhangú dalnok rázendített: nekünk így is jó. Az atomreaktor uabban az országban égett ki, ahol a 30-as évek elején még a búzatáblák borultak lángba — de annak a történetnek még teljesen más vége lett. Ahogy az 1946-os szuperinflációnak sem a privatizáció, majd egy Bokros-szerű lény kultusza vetett véget, bár akkor is ajánlkoztak zseniális, polgári közgazdászok a megfékezésére, valami okán nem kellettek. Akkor még nem. A Dunagate-et 1984-ben kezdték és az is az áramellátást támadta. Vagy ott van az IMF hitel! Még 1968-ban is meg tudták akadályozni, de 1978-ban már nem: újratárgyalták. Miért?

            A másik oldal, Spiró György, az egó, az irodalomtudós is 1968-ra datálja a jobboldali világ kezdetét. Ezzel együtt: a Kulturális Forradalom volt az utolsó rúgás. Balról.

            A nép igen-igen nehezen és ritkán lódul meg és valószínűleg ezen alapul minden osztálytársadalom. “Nem tett semmit” – ez pontosan így történt. A gyűjtögető-vadász korban max. 4M-an lehettünk a Földön és tartok tőle, hogy az volt a normális. Azóta: az élhető társadalmak megszervezésére irányuló törekvéseket mindig szétverik, vagy szétszabotálják. Előbb-utóbb előlépnek a fölényes tudású, felkent főpapok, hogy a varázslataikkal óvják a tévelygőket a sáskajárástól és aszálytól —, a sugárbetegségtől és az államcsődtől.

    3. Diák

      Még egy szó a Konok kapcsán a kissé agyalágyult nárcisztikus szalonforradalmárokról. Szeretik ők a forradalmat, szavakban. Egész nap másról sem beszélnek. De csak a nem létező forradalmakat szeretik, amelyek nem ütköznek meg az ellenforradalommal, amelyekben nincsen titkosrendőrség, erőszak. Nekik az egész forradalom sörözgetés, szereplés, önimádat. Nem csoda, ha az igazi forradalmárokat, mint Lenint vagy Fidelt megvetik. Csoda ha ezek a burzsoá média kedvencei?

      Válasz
      1. Tovaris

        Ezeknek a “szalonforradalmároknak” vagy egy népiesebb elnevezésük: burzsoá ganaj….

        Válasz
    4. gruz

      De hát TGM részt vett abban, amit leírt. Nem akarták annak idején? Kit érdekel, hogy mit akartak, ez lett belőle.

      Válasz
  3. G. M. Tamás

    Azt hiszem, itt a “bosszúval” kapcsolatban némi félreértés történt. Figyelmetekbe ajánlom József Attilát & Brechtet. Évezredes igazságtalanság, szenvedés, megaláztatás után ezt talán csak nem vehetitek rossz néven, különösen a parasztoktól & a gyarmati népektől nem. A francia forradalmat, az 1905-i orosz forradalom egy részét nagyon is ez motiválta, de ez tovább is igaz: olvassátok Iszaak Babelt & Platonovot & a “Csendes Don”-t. A kubai forradalom nem volt szocialista munkásforradalom. Fidel Castro a népi-nacionalista, ún. Ortodox Párt tagja volt 1957-ig, csak 1961-től fordult kommunista, pontosabban: szovjet irányba; de ez mellékes. Nézzétek meg Derkovits Dózsa-sorozatát, s megértitek, mire gondoltam. Nekem József Attila, Babel, Brecht, Derkovits elég jó kommunista.
    A jó módszer az, ha SZÓ SZERINT olvastok, & nem magyaráztok bele mindenféle, a személyemmel kapcsolatos előítéletet, amelyet a mandiner.hu & a 888.hu kommentelői szoktak folyton emlegetni. Hasta la victoria siempre, TGM

    Válasz
    1. Tovaris

      Fidel Castro vajon miért lett kommunista? És főleg, miért is maradt meg annak? Nem szovjet, vagy kínai nyomásra. S amikor megszűnt a Szovjetunió, miért maradt meg a forradalom, annak minden vívmányával?
      Nem lehet azt elképzelni, hogy a forradalom irányultsága ténylegesen marxista-leninista irányba fordult?

      Válasz
    2. Diák

      Itt arról van szó, hogy a kubai forradalom, meg semmilyen forradalom nem magyarázható a bosszúvággyal. A bosszú lehet a forradalom eleme, egyik eleme, de a forradalmat azzal magyarázni, kedves TGM, még magának sem lehet, mert helytelen. Néha még maga is tévedhet…

      Válasz
      1. G. M. Tamás

        Nem evvel “magyarázom”, de hát elég meglepő volna, ha az osztálygyűlöletet (amely a leggyakrabban jogos) kiiktatnánk a forradalmi akció indítékai (motivációi) közül. Ez történetietlen lenne (az I. vh. katonalázadásai a tisztek legyilkolásával kezdődtek, s ennek bizony köze volt a forradalmakhoz). A forradalmi művészet tele van ezekkel. No de nem magyarázom tovább az írásomat, amely – figyelmes olvasónak – magáért beszél. Isten önnel. TGM

        Válasz
        1. Tovaris

          Kedves Miklós!
          Én Önt egy ritka értelmes embernek tartom, aki élete során elég jelentős változásokon ment át. Egyebek iránt azt tartom a legnagyobb hiányosságnak, hogy a legújabb köri történelemben a szocializmus hívei még adósak az elmúlt évszázad marxista értelmezésével. De nem szabad kihagyni Lenint sem, akinek munkássága úgymond “megtört”, abbamaradt, nem akadt hasonló formátumú marxista teoretikus, aki folytatta, ne adj’ isten, még korrigálhatta is volna elméleti útmutatásait.
          Óriási űrt kell betölteni. Mivel a kapitalizmus a belső ellentmondásaiból kifolyólag állandó válságban van – most éljük át története során a legsúlyosabbat – most kellene egy új, a réginél sokkal jobb szocialista rendszer alapjait kidolgozni.
          Ehhez kellenének az olyan pallérozott elmék, mint Ön, akik mélységében és összefüggéseiben is képesek a történések elemzésére – minél nagyobb számban.

          Válasz
  4. Tovaris

    Nemrég láttam néhány amerikai tv-sorozatból epizódokat. A CSI Miami helyszínelők és a Glades c. filmeket. Mivel Florida lett közelsége miatt a kubai emigránsok fő menedéke, a hivatalos amerikai felfogás szerint a filmekben a rendező “szájába adják” a szocialista Kuba elleni propagandát, ugyanakkor a bűnözők, maffiák zöme Floridában is kubaiakból áll, nem is tagadják.
    Nos, nyilvánvaló, hogy a kubai statisztikák is némileg “kozmetikázottak”, de kimutatják, hogy elsősorban az ellenforradalmi elemek, a volt Batista és amerikai lakájok emigráltak a szigetről az USA-ba, a lumpenek, a bűnözők, s Amerikában is folytatják bűnöző életmódjukat, tele vannak velük az állami és a szövetségi börtönök. Természetes, hogy nem csak bűnözők, politikai ellenfelek menekültek el Kubából – de nem volt olyan tömeges, mint amit a burzsoá propaganda említ.

    Válasz
    1. Tovaris

      Azt is mondják az amerikaiak, hogy Castro kiürítette a börtöneit és arra kényszerítette a szabadon engedett rabokat, hogy tömegesen “emigráljanak” az USA-ba, hogy ezzel is züllesszék a szabadság és a demokrácia, valamint az emberi jogok országát.

      Válasz
  5. gruz

    Remek ember volt! Akármit ugat a magyar demkratikus ellenzék. Vállán állnak, a bokájáig sem érnek.

    Válasz
    1. macska

      volt pár percem, átnéztem a libero sajtót Fidel halála kapcsán. A végkövetkeztetést mondom: döbbenetes meglepetés, hogy egy szikrányi eredetiség sincsen benne. Egyszerűen kimásolják az amerikai forrásaikat, CNN, New York Times stb. Főleg a 444, az Origo a legnevetségesebb, noha az origo újabban már Fidesz, de e téren semmi különbség.

      Válasz
      1. Tovaris

        A kubai forradalom és a chilei forradalom irányultsága sokban hasonló, sajnos a kimenetelük nem lett azonos. Más idők, más erőviszonyok voltak, sajnos a szovjet politika sem volt akkor már a legsikeresebb.

        Válasz
    1. Emil

      Kedves TGM elvátrs! Nagyon a liberálisokra hajaz a “bosszú” narratívájába helyezni a forradalmak történetét, főleg a szocialistákat. Főleg Fidelt. Elnézést kérek, de a lényeg egészen másutt van! Fidel és mozgalma, majd pártja sohasem alkalmazta azt a terrort, amit az osztályellenség megérdemelt volna. Még halálakor is a bosszút rójuk fel…? Hol az imperializmus sok százmilliós népirtásainak felemlegetése nap mint nap, amit a liberális sajtó állandóan megtesz a kommunisták és a forradalmárok rovására? Harc van, Tamás elvtárs, harc van…És lesz is. A forradalmak a jövőben sem fognak kesztyűs kézzel bánni az ellenséggel, ha a forradalmároknak lesz egy csepp eszük..Nem a forradalom kiszáradása a lényeg, hanem az imperialista blokád…Fidel tovább kitartott, mint a Gorbacsovok egész hada…
      Meg ne sértődjön, Tamás elvtárs.

      Válasz
      1. Phoenix

        Egy húsz éves írásom. Sajnos nem jelent meg, ezért kénytelen vagyok idemásolni (a téves jóslásokkal együtt)

        A SZOCIALISTA FORRADALOM TÜNDÖKLÉSÉNEK ÉS BUKÁSÁNAK
        MO­DELLJE: KUBA

        Rossz hírek érkeznek Kubából. S bár a hírforrások rosszindulata iránt a legkisebb két­ségünk sem lehet, ezúttal valószínűleg a tényeket illetően igazat mondanak: Kuba a gazdasági katasztrófa szélén áll, nyersanyag- és energiahiány miatt állnak az üzemei, hajtóanyag híjján megbénulóban van a közlekedés, a lakosság éhezik, éhínségre jellemző tömeges megbetege­dések ütik fel fejüket. A Nagy Szomszéd, tudva, hogy a Nagy Testvér már nem akar és nem is tud segíteni, még szorosabbra srófolja a blokád csavarjait, s úgy tűnik, az idő most neki dolgozik. Csodák aligha vannak, ezért a rendszerváltás aligha elkerülhető. Mint Közép-Kelet Európában, úgy valószínűleg Kubában is egyre nagyobb lesz azoknak a tömege, akik nem gondolják végig, mi lesz a rendszerváltás után, csak azt kívánják, hogy annak végeszakadjon, ami most van, mert – úgy hiszik – annál rosszabb már nem lehet.

        Ám Kuba azért mégiscsak más. Kubában a forradalom népi jellegét csak a legna­gyobb rosszindulattal lehet eltagadni. Nehéz kijátszani a függetlenség kártyáját is, hiszen a kubai forradalom előbb volt szabadságharc, s csak azután lett forradalom. A kubai forrada­lom vezére sem egy külső hatalom által Kubára kényszerített báb, hanem karizmatikus, le­gendás népvezér.

        Kuba forradalmában, mint cseppben a tenger, úgy tükröződik az egész huszadik szá­zad szocialista forradalma, annak erényeivel és hibáival együtt.

        Kezdjük némi történelmi visszatekintéssel. Kuba földjére lépett először Kolumbusz, s ezzel kezdetét vette egy több évszázados spanyol gyarmati uralom, amely az őslakosság megtizedelésével, afrikai rabszolgák tömeges behurcolásával alakította ki a kubai nép mai et­nikai arculatát. A spanyolokat a véres amerikai-spanyol háborúban a Nagy Szomszéd elker­gette, de Kuba népe számára ez nem az áhított szabadságot hozta el, hanem a régi gazdát egy újra, ha lehet a réginél is kegyetlenebbre cserélte fel. Az USA megőrizte Kuba elmaradott, egyoldalú gazdaságát, amely a cukornád, a dohány és a banán termesztésében és primitív fel­dolgozásában merült ki. A változatosság kedvéért Havannát és még egy-két tengerparti vá­rost az Egyesült Államok kedvelt nyaralóhelyévé, játékkaszinójává és bordélyházává vará­zsolták, ultramodern csodákat építve a nyomor tengerének közepébe.

        A nyomor, s az amerikaiakat kiszolgáló Batista-rezsim terrorja egyre elviselhetetle­nebbé vált Kuba népe számára. Ekkor romantikus forradalmárok, fiatal forrófejű értelmisé­giek egy maroknyi csoportja kétségbeesett akcióra szánta el magát. Megostromolták a rendszer egyik jelképét, a Moncada erődöt. Az akció, a nép támogatása nélkül, természetesen kudarcba fulladt. Az támadás végrehajtói részben Mexikóba menekültek, részben Batista börtöneibe kerültek. Néhány évvel később egy Granma nevű halászbárkán megérkeztek a Mexikóba menekült vezetők, Fidel, Che és társaik, s bevetették magukat a Sierra Maestra hegyei közé. S a nép elkezdett csatlakozni hozzájuk. Minél kegyetlenebb lett a terror, minél magabiztosabbak voltak az amerikaiak, an­nál többen vágtak neki a Sierra Maestrának. Azután immár egy valódi népi felkelés zúdult le a hegyekből, s elkergette a diktátort, kitessékelte amerikai urait is Kubából.

        A forradalom győzött.

        Az Egyesült Államok számára adott volt a lehetőség, hogy megőrizve méltóságát tu­domásul vegye a kubai nép akaratát (mint ahogy azt néhány éve, kényszeredetten megtette a Fülöp szigetek diktátorának, Marcosnak a bukásakor), de nem ez történt.
        Megkezdődött Floridában a forradalom elmenekült ellenségeinek koncentrációja, egy ellenforradalmi támadás előkészítése. Majd következett a kaland a Disznó-öbölben, amit hi­ába próbáltak hazafias ellenforradalmi partraszállásként feltüntetni, az amerikai intervenciót nem lehetett eltusolni. Kuba az amerikai-szovjet szembenállás egyik fő objektumává vált. A lelepleződött USA megint nem a helyzet normalizálása felé, hanem ellenkezőleg, a konfron­táció erősítése irányába tett lépéseket. Létrejött a Kuba-ellenes blokád.

        Ahogyan a kubai forradalom a szocialista forradalom tipikus modellje, abban az érte­lemben, hogy nem a feltételek érettsége, hanem a viszonyok elviselhetetlensége kényszerítette ki, úgy az USA viselkedése Kubával szemben az imperializmus általános ellenforradalmisá­gának tipikus modellje. A nagytőke állati félelme attól, hogy a példa ragadós lesz, s hogy el­vesztheti hatalmának egyre nagyobb hányadát, arra készteti, hogy minden eszközzel elfojtsa a forradalmat, lábbal tiporva a forradalmi útra lépett nép akaratát. A szabadságról hangoztatott hangzatos szólamok a volt gyarmatosítók részéről Kuba esetében ugyancsak falsan csengenek.

        A közép-kelet európai fejlemények is jól mutatják, hogy az imperializmus nem hálás az ellenforradalmi terveit végrehajtó országoknak. Mi tehát a (minden bizonnyal időleges) si­ker magyarázata?

        Kuba tragédiába hajló drámája különösen éles választ ad erre a kérdésre. Kuba forra­dalmát nem lehet a közép-kelet európai szocialista országokhoz hasonlóan moszkvai export­árunak feltüntetni, de a kis Kubát birodalmi törekvésekkel sem lehet megvádolni, mint Szov­jet-Oroszországot. Ha tehát Kubában a többi szocialista országokhoz hasonló folyamatok mennek végbe, úgy ennek speciális okai fényt deríthetnek az általános okok természetére is.

        Mi történt, mi történik tehát Kubában?

        Az ország a permanens amerikai, tehát imperialista katonai fenyegetés árnyékában él. Nem Kuba követett el intervenciót az USA ellen, hanem az USA Kuba ellen. Nem Kubának van az USA szuverenitását sértő katonai támaszpontja az USA területén, hanem az USA-nak Kuba területén. Ezek letagadhatatlan tények. A gyarmati örökség, az elmaradott monokultú­rás gazdaság modernizálása az amerikai blokád miatt szinte megoldhatatlan feladatot jelent. A kubai társadalom tehát csak erőfeszítéseinek maximális koncentrálásával képes a nehézsé­geken úrrá lenni. Ilyen koncentrál erőfeszítésre sehol senki a világon nem volt képes diktató­rikus államszervezet és militarizált (katonás fegyelemre épített) gazdaság kiépítése nélkül. Kubában, mint a többi szocialista országban is, mindezt egy hatalmas szociális és kulturális forradalommal egybekötve valósították meg. Óriási sikereket értek el a közegészségügy terü­letén s az analfabétizmus elleni harcban. Közben azonban az általánossá váló kultúra kissé el­szürkült, az ellátás – miközben a szélsőséges nyomort felszámolták – eléggé nyomorúságos maradt.

        Mivel a lakosság többsége nem képes a permanens forradalmiság állapotában ma­radni, természetesen nő az elégedetlenkedők száma. A külső fenyegetés, s a belső nehézségek egymással szorosan összefüggő komplexuma szinte kikerülhetetlenné tette, hogy a forradalmi élcsapat bürokratikus állampárttá váljon, a karizmatikus népvezér diktátori vonásokat öltsön magára. (Jellemző, hogy a kubai forradalmat eredetileg nem a jelentéktelen kubai Kommunista Párt szervezte. Castro, már a hatalom birtokában, a Szovjetúnió támogatásának megszerzése érdekében a szó szoros értelmében „maga alá szervezett“ egy új pártot, amelynek „kölcsönvette“ a Kommunista Párt nevet. Meg merem kockáztatni, hogy a fiatal Castro – akárcsak harcostársai – nem marxista kommunisták voltak, a mai Castro Kommunista Pártja egy nem egészen marxista, nem egészen kommunista állampárt erős sztálinista vonásokkal) Az elégedetlenséget csirájában akarván elfojtani, az országra erőltetett elszigeteltség szükségéből „erényt“ kovácsolva megkísérlik a népet minden külső hatástól elvágni („vasfüggöny“), ami végül is az elégedetlenséget fokozza, a tiltott gyümölcs hamis elképze­lése miatt. Az ellenfél persze ezt ügyesen meglovagolja: egyrészt ömleszti a propagandát e hamis kép rögzítése, erősítése végett, másrészt álszent módon ostorozza „az emberi jogok e szörnyű megsértését“. Mi, akik már a „szabad világban“ élünk, jól láthatjuk, milyen sebesség­gel épül ujjá a „vasfüggöny“ – most már a másik oldalon.

        Az imperializmusnak – az adott esetben az Egyesült Államoknak – természetesen nem áll érdekében (amíg ez a forradalom keretei között történne) a nyomás enyhítésével, a gazda­ság kölcsönösen előnyös támogatásával leépíteni ezt az állapotot. Ellenkezőleg a nyomást fo­kozzák, a blokádot a nyílt kiéheztetés stádiumába viszik át. A KGST felszámolása ebben a kezükre játszik. (Emlékeztetőül: Carter biztonsági tanácsadója, Brezinsky mondotta volt, hogy „olyan fegyverkezést kényszerítünk a Szovjetunióra, hogy az belegebed“.) Ez szinte kikényszeríti vagy a kapitulációt (Kelet-Európa, Szovjetunió), vagy a diktatórikus torzulások felerősödését (Kuba, Koreai NDK).

        A jelenlegi kubai szocializmust tehát csak a csoda mentheti meg, csodák pedig ritkán adódnak. 1917-ben Oroszországban, 1958-ban Kubában megpróbálták a lehetetlent, mert nem tehettek mást. A kísérlet, úgy tűnik, nem úgy sikerült, ahogy a népek szerették volna, bár – megjósolom – azok a kísérletek sem fognak sikerülni, amelyek e kísérleteket meg nem történteknek, illetve pozitív eredmények nélküli zsákutcáknak akarják beállítani. A népek nem felejtenek: sem a rosszat, sem a jót nem felejtik el. S a történelem még nem mondta ki az utolsó szót.

        Budapest, 1994. augusztus 12-én

        Válasz
        1. Fekete György

          Mind elmémmel, mind szívemmel őszintén és forrón gratulálok! Nem értem, miért nem jelent meg valamelyik baloldalinak mondott orgánumban. Mert az akkori Népszavába, sőt akár a Népszabadságba szerintem befért volna (a hétvégi mellékletükbe teljes terjedelemben is), persze ha kiváló szerzője eléggé kitartó és megsértődni nem hajlandó a közléshez vezető küzdelem során.

          Válasz
        2. Fekete György

          Igazán föltehetné a Mebal vagy a Kettős mérce vagy a Munkások Újsága, s akkor lenne linkje, mi meg ajánlhatnánk online!!! Küldje el a szerző legalább ezeknek az orgánumoknak. De gyorsan cselekedve, mert – publicisztikai elhelyezés tekintetében – aktualitás-kötött anyag.

          Válasz
        3. Tovaris

          A mai Kubában szabad az internet, tehát az “ideológiai fellazítás” nap, mint nap tetten érhető. Mégis fennmaradt a rendszer. Az ellenség java – beleértve a lumpeneket is – átmenekült az USA-ba.
          A kérdés, amit a cikkben említettél, most fog eldőlni. Mindenesetre Trump már elég bunkó módon nyilatkozott Feidel Castro-ról.

          Válasz
      2. Tovaris

        Fidel kitartásának elvi alapját a kubai forradalom eszméje adta, de jelentősen segített neki ebben a Szovjetunió és a szocialista országok jelentős erkölcsi, anyagi és politikai segítsége. Még akkor is, ha ezek az országok alulmaradtak ebben a küzdelemben.

        Válasz
    2. Fekete György

      Minden oké, kivéve a bosszú, illetve a “jeges harag” idehozását. Mondjuk elmegy Spartacus jellemzésekor (bár sikerei ellentmondanak, hogy meghatározó ösztönzője lett volna), de Marx, Lenin, Castro és a többi hasonló minőség esetében tipikus burzsoá toposz.

      Válasz
    3. Artner A.

      Kedves Gazsi, úgy támogatod az elnyomottak történelmi harcát az elnyomás ellen, mint akasztott embert a kötél. 🙁

      Válasz
      1. macska

        Annamáriát értem.
        Az a balosság, amelyet páran képviselnek anarchista színekben (Konok pl.) pontosan ezt a problémát nem érti. Mindent kidobnak a történelemből, ami az ő “tisztaságuknak” nem felel meg. Annyira “kitisztálkodnak”, hogy a végén nem marad más, mint a burzsoá demokrácia. Az ilyen purifikátoroktól mentsen meg bennünket az isten.

        Válasz
    4. gruz

      Sajátos elemzés. Zsarnok? A mi rendszereink nem védhetik meg magukat, de a demokratikus rendszerek határaiktól több ezer mérföldre is küzdhetnek a demokráciáért.

      Válasz
  6. Tovaris

    Donald Trump, az USA eddigi legbunkóbb elnöke “brutális diktátornak” nevezte az elhunyt Fidel Castro-t, és megígérte, “mindent megtesz Kuba boldogulásáért”…Hogy mit fog tenni, azt az elmúlt évtizedekben tapasztalhattuk az USA részéről.

    Трамп назвал Фиделя Кастро жестоким диктатором
    ВАШИНГТОН, 26 ноя — РИА Новости, Алексей Богдановский. Избранный президент США Дональд Трамп назвал лидера кубинской революции Фиделя Кастро диктатором и обещал помогать благосостоянию Кубы.

    https://news.mail.ru/politics/27927391/?frommail=1

    Válasz
  7. Emil

    Őszintén szólva az kevéssé izgat, mit mond Fidelről Zjuganov, aki befeküdt az oligarchikus kapitalizmus rendszerének még Jelcin alatt. De az a kis baloldali sajtó, amely még Magyarországon megmaradt messze Zjuganov alatt van. Alig merik megemlíteni és felbecsülni e ragyogó forradalmár életútját és világtörténelmi jelentőségét. Még mindig szégyenlősen hallgatnak a forradalom fantasztikus vívmányairól, amely után ma csak ácsingóznak azok és azok utódai, akik 1989-ben mindent elveszítettek. Persze ők is tehetnek róla vastagon. E szégyentelen gyávaság és rövidlátás sajnos, igaza van, aki megjegyezte,, kiterjed a Népszavára is.,

    Válasz
    1. macska

      Fegyverre fel kubai harcosok
      Jól tudjuk a mi ügyünk gyözni fog
      Hü testvér a jog és a békesség
      Legyen e harccal szabad a nép
      Kuba népe, fogj fegyvert,
      hogy szép hazád önmagadnak megnyerd
      Küzdj tüzzel, és vassal
      és száz halállal szembeszállva véd,
      Az önkényt elsöprö a
      Zsarnokok kevély nyákára lépj.
      Kifelé mind a vérszopókkal
      Kifelé gyáva gyilkosokkal
      Jön Fidel és vele a nép

      Válasz
    2. Tovaris

      Nem baj, engem érdekel, mit mond Zjuganov. A “Putyinnak való befekvésről” ajánlom, olvasd el a november 7. körül kiadott nyilatkozatait.

      Válasz
  8. Fekete György

    Első gondolatom az volt, hogy kamuhír. Annyira hozzátartozott nemzedékem ifjúságához. Megrendítő.

    Válasz
  9. Fekete György

    A Facebookon ünnepelnek a liberálisok. Figyelmükbe ajánlottam Batistát…

    Válasz
    1. Emil

      A magyar liberális sajtó nem tagadja meg magát. Pedig Obama lényegében pozitívan értékelte Castro történelmi szerepét, hozzájárulását saját népe felemelkedésében. A mi seggfejeink a Trump színvonalán állnak, kisstílű, tompa agyú tökfejek…

      Válasz
      1. Tovaris

        Műholdról tudom venni az egyik kubai televízió műsorát. Természetesen a Comandante Jefe halála volt egész nap a téma. Régen, vagy általam soha nem látott dokumentumfilmeket is sugároztak, szerény spanyol tudásommal mindenesetre sokat megértettem belőle.
        Ott is sok dokumentum szólt arról, hogy a Szovjetunió, Kína és a szocialista országok hathatós segítsége nélkül Kuba nem tudta volna túlélni az amerikai embargót.

        Válasz
  10. Tovaris

    Számomra meglepő az orosz média minden szegmensének pozitív hozzáállása. Kiemelem G.A. Zjuganov méltató megemlékezését Fidel Castro halálával kapcsolatosan – amelyet minden mértékadó orosz média leközölt.

    Válasz
  11. Tovaris

    Nagyon köszönöm a lap viszonylag gyors reagálását a szomorú hírre – de hát még csak ma történt.

    Válasz

Hozzászólás