A Világszabadság szerkesztőségének nyilatkozata

A közelgő önkormányzati választások ismét a figyelem előterébe helyezték a mai problémák mellett magát a rendszerváltást, illetve annak a társadalomnak az alapelveit, amely a rendszerváltás következtében keletkezett. Ez érthető, hiszen a problémák jelentős része nemcsak az egyes kormányok tevékenységéből, hanem az egész társadalom jellegéből következik.

Tapasztalataink, megfigyeléseink azt bizonyítják, hogy a számunkra fontos társadalmi rétegek, a bérből és fizetésből élő szellemi és fizikai dolgozók különböző csoportjai, valamint a saját munkájukból élő kisvállalkozók (gyakran kényszervállalkozók) véglegesen kiábrándultak a rendszerváltásból. Hozzájuk számítjuk  a közülük kikerült nyugdíjasokat is, valamint ezeknek a rétegeknek még tanuló korban lévő fiataljait.

Kiábrándulásuk oka az elmúlt 25 év teljes történelme, helyzetük különböző mértékben, de állandóan romlott és romlik. Az országos politika szintjén, a parlamentben és a szellemi élet legfontosabb területein nincs egyetlen parlamenti párt sem, amely mindennapi és távlati érdekeiket ténylegesen képviselné. Hangjuk és véleményük a felszínen alig érzékelhető, ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs véleményük. Ez a vélemény a teljes és végleges kiábrándulás, a jelenlegi parlamenti pártok és politikusaik tevékenységének teljes tagadása. Az egész úgy rossz, ahogy van. Már a rendszerváltás első éveiben elkezdődött ez a kiábrándulási folyamat, és akkor még enyhe pesszimizmusban nyilvánult meg. Az általános kiábrándultságon belül  azonban különböző rétegek és változatok vannak:

  1. Kezdjük a legkisebb létszámú csoporttal. Az 1945 előtti privilegizált rétegekre, de nem a tőkésekre és földbirtokosokra gondolunk, hanem a rendszer kedvezményezettjeire, az alkalmazottakra, a hivatalnokokra, az úgy nevezett úri emberekre. Ők azt várták, hogy a rendszerváltás visszaadja kiváltságaikat. Hamarosan azonban szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy az új rendszer kiváltságosai részben nem ők lettek, részben pedig az új rendszernek nem volt szüksége annyi kiváltságos személyre, ahányan ők voltak. Ezek a hoppon maradt kiváltságosak ma a szegény dolgozó nép részét képezik.
  2. Olyan kispolgári rétegek, amelyek a rendszerváltástól üzleti sikereket, meggazdagodást vártak, és ez érthetően nem következett be.
  3. Végül a legnagyobb csoport azokból a dolgozókból áll, akiket a csodálatosnak kikiáltott jóléti állam ábrándjával hitegettek, illetve csaptak be. Valamikor  részleteiben is meg kell nézni ezt a legendát, mert hatása ma is érződik, most csak arra kell utalni, hogy a magát demokratikusnak nevező jelenlegi ellenzék jól működő piacgazdaság megteremtésének propagandájával ígér jólétet. Az egész nem több üres retorikánál, mert ezeknek a magukat demokratának nevező uraknak is tudniuk kellene, hogy piacgazdasághoz legalább vásárlóképes piac kell. Az egész retorikájuk nem más, mint kampányfogás. A mai úgynevezett liberális és demokratikus ellenzék a rendszerváltás kezdetén már kormányon volt, és tevékenységük eredménye a dolgozó emberek számára siralmas volt. Nincs szükség újabb négy évre ahhoz, amit már 20 évvel ezelőtt is megtudtunk, hogy politikájuk nem alkalmas a nép problémáinak a megoldására. A gondolkodás szabadságának a hangoztatásával is csak azt leplezik, hogy szélsőséges antimarxisták és semmi több. Mihelyt nézeteiktől lényegesen eltérő koncepcióval találkoznak, rögtön nem türelmesek mások nézetei iránt. Esetleges sikereiktől a dolgozó emberek nem várhatnak semmit.

Gyors demokratikus változásra most nincs esély. Jelenleg egyet tehetünk: ismét lerakni egy tényleg népi, azaz demokratikus, antikapitalista  és hatékony mozgalom és szervezet alapjait.

                                                 A Világszabadság  szerkesztősége

A nyilatkozat eredetiben itt olvasható.

9 hozzászólás “A Világszabadság szerkesztőségének nyilatkozata” bejegyzéshez

  1. Kiábrándultak a rendszerváltásból? Ezt azért el tetszettek túlozni: NEM a rendszerváltásból, azaz a szabadrablás rendszerének újramegteremtéséből, vagy a fasizmus számukra bizsergetően izgalmas rehabilitációjából ábrándultak ki. (Egy nyárspolgár sosem ábrándulhat ki egy olyan rendszerből, ahol a náci parafernália gyűjtése egyenest „sikkes” szokás.)
    Mint a cikkből magából kiderül, a szerzők maguk is tudják, a szeretnék-lenni burzsoá abból ábrándult ki,hogy a szabadrablás rendszere nem privilegizáltan Neki szabad: a tőke „árjásítására” vágyik, szálasiul szinkronizálva ugyanaz: „őrségváltásra”. Jó a liberalizmus, a vállalkozó egy Gottmensch, mondja a mélymagyar – amennyiben Ő a kizárólagosított, dotált, védővámokkal és törvényekkel és oktrojált piaci jelenléttel monopolizált vállalkozó! Ha más egy szimpla árversenyben legyőzi őt, akkor az „zsidó multi”, amely „ki akarja írtani a Magyar Nemzetet” , stb.
    Mi ebből a tanulság? Hogy kilencmillió fasisztával nem lehet demokráciát építeni. Amíg tényleg fel nem lehet nyitni a magor szemét arra, hogy a vállalkozás „nemzetiesítése” éppúgy kirekesztő, mint a sima liberalizmus, addig itt épeszű közélet nem lesz!
    (Hiába hangzott el a tanmese Tomoceuszkakatitiről és Gyugyuról: a feudális ideológia árnyékában félrenevelt magor mindig csak az elnyomó helyébe képes képzelni magát, még ha elnyomott is, és ezért szépen újra is termeli saját elnyomatását. Ha magyarnak gerince volna, Lázár teste puha ronggyá püfölve lógott volna, miután semmitérőnek nevezte a lakosság túlnyomó többségét – de ezzel bandával bármit meg lehet csinálni. Vö. Ady Endre: A hőkölő harcok népe.)

      1. Ez Rákosi volt? Én vmiért mindenáron Marosánra asszociáltam. A lényeg igazából, hogy nagyon-nagyon kemény felvilágosító-szemfelnyitó sokkterápia kellene, ami alapjaikban ingatja meg a több évszázados berögzüléseket. De…és itt jöhetnek a kérdőszavak.

  2. A Világszabadság nyilatkozata éppen a vonatkozó legfontosabb gyakorlati kérdésben nem foglal állást (amelynek elmulasztása súlyos hiányosság, még az individuális döntési szabadság tisztelésére hivatkozva is). Akár weimarizálódottak beszélgetnek egymással akár nem wimarizálódottak teszik ugyanezt. A lényeg: az (ön)irónia és a vicc nem ekvivalensek egymással. Hiszen az irónia mindig komoly dolog, a vicc viszont nem feltétlenül.

  3. Ez tényleg faramuci helyzet, de akár skizofrén állapotnak is nevezhetjük. Meggyőződésem, hogy nagyon sokan vagyunk kommunisták és szocdemek, akik nem mennek el szavazni (eleinte még el-elmenegettek), mert hitük, meggyőződésük, de főleg a becsületük nem engedi meg, hogy a kapitalistákra szavazzanak. Mert nincs más.
    A gond az, hogy miért nincs. Valahogy ki kellene már törni a nyilvánosság elé, de hogy?

Hozzászólás a(z) tovaris bejegyzéshez Válasz megszakítása