Almási Miklós: Munkásarisztokraták, 1938

Agárdi Péter ezen szavakkal küldte el Almási Miklós akadémikus “dokufikcióját”, amelyet természetesen nagy örömmel teszünk közzé:

Kedves Barátaim, Eszmetársaim!

               A szerző fölhatalmazásával ezúton küldöm a tekintélyes baloldali és „lukácsista” akadémikus, Almási Miklós bensőséges és tárgyszerű emlékezését gyermekkora egyik fontos élményvilágára, Horányra, a Magdolna utcai kulturális központra, édesapjára stb. Az írás ugyan megjelent egy belső, alig olvasott születésnapi kötetben („György Péter”), de  érdemes lenne újra, szélesebb körben publikálni/felolvasni. Nem utolsósorban a szeptember eleji Baloldali Sziget Fesztivál alkalmából, vagy/és föltenni valamilyen honlapra stb. Olyan progresszív és rokonszenves munkásmozgalmi hagyományokat elevenít föl, amelyek nagyon „kellenének”. 

               Üdvözlettel: Agárdi Péter.

Almási Miklós:

Munkásarisztokraták, 1938

(Egy év E. életéből. Dokufikció)1

Victrix causa diis placuit sed victa Catoni”

(Lucanus)

Helyrajz

Dob utca, százéves, körfolyosós ház, földszint, összesen három szoba-konyhás lakással. (WC az udvaron, amihez át kellett menni az udvar másik oldalára, a cselédlépcső mellé. Egyszer betörőt is fogtak benne.) A szoba huszonöt négyzetméteres volt, a konyha kisebb, előszoba nélkül, az udvari bejárat rögtön a konyhába vezetett. Falikút, sparherd, hokedlik. Hárman lakták – E. és férje, J. meg a gyerek (hat éves, németül már gagyog). Fürödi egyszer lehetett – óriás fazékban melegítették a vizet a sparherden, aztán egy kis lavórban sorban, előbb a gyerek, (akit fürdés után lefektették), majd következett a két felnőtt. A fűtés – állandó gond. A lakásban csak a konyha volt meleg. a szobában nem volt kályha. Komfort: villany volt. (Falon kívül ment a vezeték: mikor a ház épült még nem terjedt el a villanyvilágítás…) E. (egy polgárival) kezdetben a józsefvárosi telefonközpontban dolgozott – ha hívás jött, egy kábelt kellett a hívott szám foglalatába dugni: huszonöt fiatal lány egy sorban, a gépek előtt ülve énekelte-mondta: „igenis uram, kapcsolom”. Aztán a válság, meg a központ automatizálása – E. munkanélküli lett. Nem bánta: jött a gyerek. Férje, J. viszonylag jól keresett, vidéki katonai építkezéseken dolgozott (épületlakatos: rangos szakma volt.)

A ház első emeletén lakott a háziúr, (cselédbejárattal) a negyediken Klein Jóskáék, E. kisfia vele játszott, nekik két szobájuk volt, Jóskának meg volt villanyvonatja. A földszinti házmesterről mindenki tudta, hogy nyilas, de az udvar egyébként is ordítozásától volt hangos. Egyszer zongorát vittek a méltságos Úrékhoz és nem fértek el vele a cselédlépcsőn, felmerészkedtek a tágasabb főlépcsőn. A házmester azonnal kiugrott: „mit nem képzel a szarházi prolija, mars le onnan, össze járkálják nekem a márványt!” De a zongora nagy volt, sehogy se fért el a cselédlépcsőn, mégis csak a márvány lépcsőházban kellett felcipelni. (Fura előkelőség: a márvány-lépcsők minden fordulójában köpőcsészék voltak…) ’44-ben a ház lakóinak nagy részét elvitték, soha nem látták őket. Igaz, E.-ék’40-ben kiköltöztek, szoba-konyhát kaptak Kőbányán, amiben gázrezsó is volt. Nem lehetett ellenállni. De ez már egy későbbi história.

A Magdolna utca

E. szombatonként lejárt a Vasas székházba, beült a könyvtár melletti kisebb terembe. A Ház – a munkásművelődés központjaként – , önmagában is csoda volt, kultikus hely, már a harmincas évek elején. E. a könyvtár melletti szobába szokott járni: itt szemináriumok voltak ilyenkor húsz-harminc látogató megtöltötte a kis helységet. A Magdolna utcai székház könyvtárának jó híre volt, sokan jöttek ide olvasni, (negyvenezer kötetnyi könyv), és a könyvtárost, Bözsit mindenki szerette. A szemináriumot néha Mónus Illés vezette, a bőrösöktől jött, szocdem volt, meg szerkesztő. A viták mellett előadások is tartottak, szakszervezetek szerepéről, bérmunkáról – Marx kivonatolva, sokszorosítva, a forradalmak koráról, a fasizmus kialakulásának okairól.

E. itt hallott először Zola „J’acusse” c. cikkéről (a zsidó származású Dreyfust, a vezérkari kapitányt hazaárulással letartóztatták, megfosztották minden rangjától az ördögszigetre száműzték. De nem is ez volt a rémség: a Dreyfus-per lobbantotta lángra a francia antiszemitizmust. Zola ezt elégelte meg és nyílt levélben támadta a köztársaság elnökét – ennek a vezércikknek a címe a híres „J’acusse” (vádolom). Ez a francia kifejezés éveken át volt legenda a Házban, mint az értelmiségi ellenállás szimbóluma. De E. itt hallott először az extraprofitról, meg értéktöbbletről is. Madzsar József, vagy Vértes György szemináriuma is itt működött.

E. számára ezeken az összejöveteleken túl magasröptű szövegekkel játszottak, ezért a Madzsar meg a Vértes szemináriumból kimaradt és inkább a Keleti nevével fémjelzett szemináriumba járt. (Ezt a népszerű tanulókört a későbbi filmrendező, Keleti Márton apja vezette.) E vitafórumoknak vendégszereplői is voltak: több író (pl. Fejtő Ferenc), színész, (pl. Senyei Vera), festő (pl. Dési Huber István) is mesélt, vitázott itt szombat esténként, ilyenkor többen szorongtak a szobában, mint ahány szék volt, Bözsi – a könyvtáros-mindenes – forgatta a fejét, spicliket szimatolt, de ha volt ilyen, csak később derült ki. Egyszer egy spanyol polgárháborúból épp hazamenekült asszony mesélt több estén át az anarchistákról, Bakunyinról, Nyecsájevről, a szindikalistákról – de a második alkalom után némaság fogadta fejtegetéseit, mert elterjedt, hogy ez a téma tabu, mert „elhajlás”, a szocdemek – vagy a „háziak” – nem szeretik. Persze az anarchizmus annál izgalmasabbnak tűnt: a szocializmus sem a végső állomás, jön még egy másik berendezkedés, ami annál is jobb lehet… A spanyol háború rémtörténeteit pedig suttogva mesélték, indulóit viszont a dalárda felkapta…

Bözsi hóna alá vette E.-t, azaz tanította, terelgette. Otthon, a Dob utcai szoba-konyhában mindig volt könyv a padlón (Zola: Patkányfogója, Tolsztoj Feltámadása, Anatole France, Nexő, Sinclair Lewis regényei, Veres Péter: Számadása, 1936-ból, Erdei Ferenc Futóhomok c. írása1937-ből…) A könyvtárban nézegette a betiltott írókat is (pl. Féja Géza: Viharsarok c. művét vagy Szabó Zoltán: Cifra nyomoruságát.) Ezeket a könyveket Bözsi nem engedte hazavinni, – házszabály! – olvasásra (ha egyáltalán) csak a „pult alól adta ki”, helybeli olvasásra. Már akinek kellett: a vasasoknál a népi írókat nem sokra becsülték, az akkor divatos írópereik ellen ugyan tiltakoztak, de a népi írókat nem olvasták: a paraszti Magyarország hiányzott mind a szocdem, mind a kommunista étlapról. Egyik így, a másik úgy volt vaskalapos, szektás, betonfej.

E. havonta kétszer a székház nagytermében segített. Szavalókórus próbált, vasárnap meg matiné volt. Majd mindig telt ház volt, négy-ötszáz, olykor ezer nézővel. Egy-másfél órás műsor volt, mindig késve kezdték, akik eljöttek kvaterkáztak az előcsarnokban, vagy felmentek a vasasok irodájába, Kabók Lajos „szakihoz” (a szakszervezet főtitkárához) híreket hallgatni. Ilyenkor E. korábban ment, felmosott, vagy legalábbis úgy csinált és figyelte, kik jönnek korábban, lett némi gyakorlata, hogy felismerje a „héket” (civil ruhás dekásokat). Sokszor jöttek, volt, hogy Gobbi Hilda szavalását is leállították, a szervezőtitkárt bevitték, néhány hétre megtiltották a rendezvényeket. Természetesen engedélyt kellett kérni minden alkalomra, műsort, verseket, még zenéket is írásban be kellett nyújtani. Ezt a nagy óvatosságot igénylő munkát a mindenes, mozgalmi nevén „kis Berger” csinálta. Ady A tűz csiholója, Petőfi: Feltámadott a tenger – többször volt műsoron, Ascher Oszkár előadásában, de A kutyák és farkasok dalát szavalókórus mondta, – harminc-ötven fős férfikórus félelmetes erővel tudott megszólalni. (Nem csoda, hogy a belügyminiszter, épp egy évvel korábban, 1937-ben, be is tiltotta a szavalókórusokat, ezért csak olyankor léptek fel, mikor ki tudták játszani a műsorengedélyezés procedúráját, vagy okos trükkökkel tudtak élni.) Két dalárda is szerepelt: Szalmás Piroskáét valamiért nem szerették, a radikálisabb, fiatalosabb Vándor-kórus ki is vált belőle. E dalárdák nemcsak mozgalmi dalokkal léptek fel, – pl. népdalokat is felvettek a műsorukba, meg az akkor divatos slágert, a Hardangeri nászút-at is énekelték– de ha tiszta volt a levegő, „spanyolos” indulókat is nyomták. Az estekre Ascher Oszkár mellett olykor Baló Elemér vagy Major Tamás is eljött: a versek repertoárja átfogta huszadik századi magyar lírát. A műsorokban volt mozgásművészet bemutató (a kor szubkulturális divatja), valamint egy furcsaság: a mandolin-zenekar.

A nézők – melósok – szombaton még dolgoztak, ennek ellenére elég sokan jöttek a szombat esti szemináriumra, a vasárnapi matiné vagy a kultúrest pedig kikapcsolódás volt. Akár hogy is, áldozat volt ide lejárni: tíz óra meló után Újpestről vagy Csepelről bevillamosozni a Baross utcába, aztán este későn hazabumlizni. De akkor a többség ezt természetesnek vette. Legfeljebb az ifiket (ifjúmunkás szervezetek tagjait) volt nehéz kordában tartani –rávezetni őket a legalitás és illegalitás szabályaira. Hevesek voltak, legszívesebben verekedtek a nyilasokkal (ld. a Tompa utcai nyilas-ház megtámadását – 1937, Ságvári Endre megkísérelte leállítani a kalandot, de még neki sem sikerült. Egy-ilyen eset nagy kockázatot jelentett: nem az ifik, hanem vezetőik buktak le egy-egyilyen affér miatt. A rendszer ravaszul szeretett bosszút állni

Egyszer Bözsi azt kérte E.-től, hogy egy éjszakára fogadjon be egy embert. Csak annyit lehetett róla tudni, hogy „Feri”, – ami illegális név volt – és hogy nagyon titkos. A szoba-konyhát átrendezték, – hárman lakták, most a család konyhában, a földön aludt – Feri éjjel jött, vele volt még más valaki is, cigiztek és dumáltak, Feri hajnalban – kapunyitás után – eltűnt. Azt mesélték – titokban – hogy Prágába utazott, illegális futárként, vagy ki tudja, miért. Az éjszaka akkor romantikus kalandnak tűnt. Csakhogy ettől kezdve a lakás illegális találka-hely lett, a fáma szerint Révai Lili is megfordult itt – nagy mítosza volt, világszép asszony volt, bolondultak érte a férfiak, ő meg – állítólag – szépségével is vonzotta a szervezetbe a kiszemelteket. Szerencsére egy idő után „elfelejtették” a lakást, mint illeg találkahelyet – konspirációs szabály volt, hogy két hónapnál tovább nem lehet használni egy-egy címet.

Ettől kezdve Bözsi és E. jó barátnők lettek. A többség úgy tudta, hogy Bözsi elvált, férje valójában lebukott, és a főkapitányság Vigyázó Ferenc utcai vallatójában Hayn Péterék kidobták a negyedikről. De lehet, hogy ez csak legenda. Családi viszonyokról itt a Házban senki sem beszélt. Illegális álneveket is csak két-három emberről lehetett tudni.

E.-t Bözsi barátnője bevonta a matinék szervezésébe, sőt a műsorok összeállításába is. Bújták a Petőfi, Ady meg József Attila köteteket, a szavalókórusok számára gépelték a kiválasztott verseket (minden szavalónak külön szöveget kellett kézbe kapnia.) A Karácsony előtti műsor szerkesztését, radikális hangvételét E. erőltette, „oda kell csapni: a nyilasok lelőttek egy ifjúmunkást, hiába tiltották be pártjukat, grasszálnak, mire való a szavalókórus, ha nem a lázadásra?” „a szomszédban már Hitler feketeingesei verik a prolikat”2.stb. Hagyták. Ami nem volt veszélytelen húzás: hivatalosan minden KP-val kapcsolatos, vagy radikálisabb tevékenység ki volt tiltva a szakszervezet területéről, így a vasasoktól is. (A Bethlen-Peyer paktum – többek között – ezt rögzítette: semmi kapcsolat nem lehet a szocdem, a szakszervezet, és a kommunisták között. Ez volt a szocdem párt legális tevékenységének feltétele.). E. meg erről nem akart tudomást venni: keményen ellenzéki műsortükörrel jelentkezett. Baj lett belőle. A Karácsonyi műsor közepén razzia volt. (Feltehetően valaki befújta a műsort, a rendőrök rákészültek…) A Magdolna utcai Ház dísztermében. Várkonyi Zoltán éppen Ady Endre: A Délibáb üzenete c. versét szavalta, – ami ma ártalmatlan kis proteszt, akkor halálos bűn volt. „Majd holnap tán nem lesz idő megtérni, / Korrigálni az ősi nagy hibát: / cívis-urak, nagy baj lészen majd akkor, / ha vörösen bejön a Délibáb.” Mindenki tudta, kik a cívis urak és mi az a Délibáb. Csakhogy a vers szerepelt a rendőrség tiltólistáján. Így aztán az utolsó versszaknál láthatatlan kezek hirtelen minden ajtót bezártak, – a díszteremnek mindkét oldalán négy, négy, szárnyas ajtaja volt, – csákós rendőr posztoltattak a terem sorai szélére, a nézőtéren felugrottak a civil ruhás detektívek és elkapták, akiket elértek. A kis Berger jelentette, hogy a Házat körbe kerítette a rendőrség: kifelé nem lehetett menekülni. E. (akiről tudták, hogy szerkesztője volt a műsornak) a színpad mögé rohant, Bözsi vitte a folyósokon egy feljáróhoz, onnan nyílt a kéményseprő járata. E. ezen kapaszkodott fel, át a padláson, a másik ház tetejére. Hogy miképp tudott onnan lejönni, senki sem tudta, – és hogy egyáltalán így történt e? Akár hogy is: életveszélyes játék volt: E. rohant haza, a konyhai sparhelt vörösen izzott: el kellett égetni az ellenzéki, kommunista röplapokat, stencilezett útmutatókat, pártiratokat, brosúrákat. Alakja közben legenda lett a Házban: „E. aki átverte Sombor-Schweinitzer3 kopóit.”

Végül is, nem lett házkutatás, – kár volt vörösre izzítani a sparherdet – de férjét (J.-t) elvitték, s bár semmit se tudtak rábizonyítani büntető századba rakták. E.-nek az utolsó pillanatban sikerült eltüntetnie a Vörös Segély4 dobozát, benne névsorokkal, aláírásokkal, húsz pengősökkel, bélyegekkel. A vasasoknál minden második tag fizetett a VS-be, ki tudja, mikor kerül rá a sor. A rendőrség ’38 után üldözte aktivistáit, meg a szervezet maradványát…

Bözsi, a könyvtáros regéket mesélt a szovjetről – persze csak olvasmányélményeit. A Vasasoknál egyébként is falták a híreket Oroszországról. Tudtak Magnyitogorszki erőműről, az ötéves tervekről, a Murmanszki kikötő építéséről, sőt az első perekről is: jöttek haza, akik kint dolgoztak (akkor még német mérnököket is meghívtak a SZU-ba gyárak tervezésére, magyar pártfutárok is jártak kinn), nem csoda, hogy a hírek a Magdolna utcába is felszivárogtak. A kényszermunkáról, terrorról, vagy a Gulágról persze semmit se tudtak, bár az éhezésről, nyomorról suttogtak – de nem hitték el: élt az ígéret földjének mitológiája. Hinni akartak…

Amire Bözsi, a lelkes hívő, keményen ráfizetett. 1945 február végén Baross utcai lakása WC-jében találtak rá: felakasztotta magát. (A ruszkik megerőszakolták, kiábrándult, maradék életerejét is elveszítette…) Sorsa nem volt egyedülálló. A kis Berger túlélte 44-et, aztán 46-ban Ausztriába ment. Trockista hírében járt, megüthette volna a bokáját. Mielőtt kiment, E.-nek azt mondta: „egy szavukat ne hidd ezeknek…” E. még hinni akart, de nem tudott. Ment férjével a Teleki térre…

Nyáron…

Bözsi (a könyvtáros) elintézte, hogy E. kisfiával nyáron egy hétre Horányba kerüljön. Egy kis sátortábor volt a Dunától száz méterre az erdőben, turnus rendszerben tíz-tizenöt család lakta. Természetbarátok (TTE), a vasasok, az MTE (Munkás Testedző Egyesület), meg baloldali értelmiségiek (pl. Magántisztviselők Szakszervezete) tartották fenn. Horánnyal szemben, a Duna másik (pesti) oldalán volt Gödi Fészek, a legendás ifjúmunkás találkozóhely – abban az időben (1938) már nyilas támadások színhelye volt. (Végül az MTE birkózó-szakosztályának izmos srácai vetettek véget a nyilas kalandozásoknak. Nem vicceltek…) Horány csendesebb volt. Itt inkább családok nyaraltak, – napoztak a „pörköldében” (így nevezték nagy, homokos mélyedést a sziget belsejében), de volt óvoda délelőtt, délután úszásoktatás, este tábortűz.

A horányi óvoda egy nagypolgári gyerekparadicsom kihelyezett részlege volt, – Az óvoda Pesten a Fasorban működött, egy villa földszintjén. Montessori módszerrel nevelték a lurkókat. Ám oda, a gazdagabb gyerekek közé évenként egy-két proli gyereket is befogadtak. Itt aztán németül tanultak meg mindenféle bonyolult játékkal ismerkedtek. A Montessori pedagógiai elve az önkifejlesztés volt: hagyták, hogy a gyerekek válasszák meg mit akarnak csinálni – némi irányítással – fejlődésüket csak terelték, a dresszura volt a főellenség. Horányba a Fasori intézmény egyik „óvónője” (kőgazdag család sarja) jött el, ő vezette a német-óvoda részlegét. Férje (élettársa) rejtélyes kommunista volt, a párt illegális – egyébként színvonalas – folyóiratát, a Gondolatot – szerkesztette. (Ezt a lapot a nyomdászok ingyen terjesztették, hogy hogyan, azt senki se tudta, a folyóirat birtoklása is büntetendő cselekménynek számított.) Estefelé énektanulás volt – (Avanti popolo, alla riscossa, bandiera rossa triumfera – olasz munkásmozgalmi induló 1909 óta, akik énekelték, csak körülbelül értették a szöveget, de jó volt együtt énekelni. Hasonló volt a helyzet a Bécsi munkásindulóval – pár éve verték le a bécsi munkásfelkelést5, – azt is betanulták…)

Máskor felolvasások voltak, pl. részletek Rodionov Csokoládé c. regényéből. Hogy került ide? Rejtély, birtoklását is büntették. Mint ahogy Kassák regényeké is (Egy ember élete). E.-t ezek a felolvasások nem érdekelték – a szövegek utáni viták olykor verekedéssé fajultak – a frakcióharcok Horányt is elérték. André Gide Visszatérés a Szovjetunióból c. „elátkozott” könyve is szerepelt a felolvasásokon. Amiben az volt az érdekes, hogy a horányiak nem a kiábrándulás szövegeként fogadták, – ahogy a pesti értelmiség – inkább ideges csodálattal – „végre, igazságot mondják…”. A mítosz tovább élt…

E. nem tudta áttekinteni a mozgalom felső szintjén folyó küzdelmeket, a szektások, oppósok, leninisták csatáit, nem tudta, nem értette ki-kivel van, kit-kit utál, kit fúr? A 100% c. folyóirat miért harcolt a Gondolat ellen, a Sarló és Kalapács (időszaki) miért feketítette le mindkettőt? Miért közösítették ki az eszperantót tanuló-tanító csoportot a Házból?6 E harcból lenn, a „gyalogprolik” között senki sem értett semmit. E. sem. Naiv hívő volt, csak reszketett, hogy férje ne bukjon le. A Dob utcai lakás ablaka az utcára nyílt, s ha lopva kinézett, a túloldalon mindig sétált egy kalapos ember. E. nem félt csak óvatos volt. És amíg lehetett élvezte a kultúra magnetikus hatását: olvasni, tanulni, viselkedni, tiltakozni, önállóan gondolkozni.

Egyébként Horányba lejutott a Le Monde baloldalnak szánt magyar nyelvű könyvsorozatának néhány darabja – összesen négy könyvet hoztak ki a háborúig. A magyar értelmiségi emigráció és a lap összedolgozott, aztán külön csatorna épült, hogy e könyvek titkos ösvényeken – Pozsonyon vagy Prágán keresztül – bejussanak az országba – egészen Horányig.

Amúgy a kommunista mozgalomban nagyon utálták ezt a telepet, és az ide látogató „elitet”: a „munkásarisztokraták nyalják az urak seggét”, „lenézik a prolit, mégis ők hiszik magukat igazi szocdemek” (kommunistának – ki hogy nevezete őket.) Egyébként az arisztokratizmus vádjában volt csipetnyi igazság: ez az elit – vasasok, nyomdászok, bőrösök – titokban lenézték a piás, zsidózó, késelős lumpenprolikat – akiken, (szerintük) nem lehet segíteni, s akik – ha egyáltalán politizáltak – akkor vagy szektások voltak, vagy egyből a nyilasokhoz7 igazoltak. Ez utóbb veszély érzékelhető volt, szaporodtak a nyilas szervezésű támadások a kiránduló munkáscsoportjai ellen. (Ilyen volt a híres TTE: Természetbarát és Turista Egyesület, az általuk szervezett kirándulások alkalmával beszélték meg politikai ügyeiket a baloldali frakciók.) Feltehető, hogy a „munkásarisztokrata” kifejezés kezdetben a lenézettek verbális bosszúja volt. Csakhogy a fogalom később átkerült a hivatalos kommunista frazeológiába, ahol egyszer csak, mint az árulókat megbélyegző jelzőt kezdték használni… Az MKP híres volt értelmiség-ellenességéről…)

Az „arisztokraták” – ha nem is mondták – büszkék voltak státuszukra, arra, hogy olvasottak voltak, hogy tudtak Ady meg József Attila verseket, hogy ismerték – hm – a világot és a világirodalmat, hogy nem kocsmáztak, na meg hogy hozzájuk jöttek híres értelmiségiek, és egyáltalán hogy olykor ők is ebben a szellemi körben foroghattak. Persze ez az „elvegyülés” az értelmiségi körökben csak álom volt, a Horthy korszak társadalmi struktúrája nem tűrt vertikális mobilitást: a melós-státuszt nem lehetett csak úgy levetkőzni, e kasztrendszerben a proli lenézett osztály maradt, akkor is, ha egy-egy tagja ismerte Solohovot vagy a Felszállott a pává-t. Hol volt ez arisztokráciától? Bár valamivel jobban kerestek, de „havi kétszázra sohse telt”… Az „arisztokrata” jelző, vagy ál-státus – naiv álom volt, de segített elviselni a nyomort: azt sugallta, hogy nem vagyunk egyedül, a „rendes nadrágosok” is velünk vannak. És egyszer majd… Kb. ilyesmit érezhették a Magdolna utcában, mikor pl. Bartók személyesen támogatta a Vándor-kórus alakulását…

A horányi táborban orvos is volt, aki nemcsak szúnyogcsípés ellen adott kenőcsöt, de mumpszot, kisebb sérüléseket is ellátott. Weiss doktor egyébként a Péterffy-ben híres név volt – ezt a felügyeletet kedvtelésből (rizikószeretetből) vállalta. Igaz, ide nem jöttek detektívek. Nem is tudom miért… Az egészben volt valami abszurd: E.-nél otthon, a Dob utcában olykor nem volt mit enni, itt meg német óvodába járt a gyereke. Aki viszont hat éves korában tudta, hogy miről nem szabad senkinek se beszélni. Koravén kiskrapek lett.

A kétlaki

E. férje, J. épület-lakatosként jó szakmunkásnak számított, kiemelt építéseken (hadiberuházásokon) alkalmazták. Pedig „másik” életében illegális röplapokat terjesztett, szervezte a VS-t, hivatalosan szocdem volt, valójában kommunista, bár nem volt párttag csak szimpatizáns… Közben titkos hadiüzemekben volt nélkülözhetetlen szakember. ) Pétfürdőn (a nitrogénművek kiépítésénél) kezdte, volt egy kis csapata, velük a börgöndi reptéren, később (a visszacsatolt) szolyvai laktanyaépítéseken is dolgozott. Egyik letartóztatásán mondta kihallgatója, hogy „J. magának szerencséje van, mert szükség van magára, különben úgy vágnám sitre, hogy ott rohadna meg.” Vigasztaló. De különben sem volt könnyű helyzete: illegális munkásként – megbízatással – hadiüzemben szervezkedni életveszélyes, szinte lehetetlen vállalkozás volt… De másik oldalon is gondot jelentett: egy idő után a pártbéliek gyanakodni kezdtek rá, – árulónak vélték, hisz nem bukott le a hadi-környezetben. Lassan „lehagyták” – így nevezte akkoriban a szakzsargon a mozgalomból kiközösítetteket. Pedig egyfolytában „ref”-es (rendőri felügyelet alatt álló személy) volt. Vagyis a „másik oldalon” bevitték, évente büntetőszázadokba rángatták. E. nem sokat látott belőle. Horányba azonban – ha tudott – hétvégeken lejárt. Hozta a Népszavát, – a családnak járt egy darabig, aztán a házmester feljelentette őket felforgató tevékenység miatt, le kellett mondani a lapot.

Egy tanulsága volt a ’38-as vendégszereplésnek: sem E., sem J. egyetlen szót sem hitt el a negyvenes-ötvenes évek pereiből, hamis vádjaiból, a sztálinista őrületekből. Túl közelről látták a mechanizmust.

Vasasok

A Magdolna utcai székház alapítását az épületlakatosok (a legerősebb szakszervezeti mozgalom) indították el, – máig nem értem hogyan sikerült ezt a szép épületet akkor összehozni. (1927-28, tervezte Tauszig Béla és Róth Zsigmond, építését a szakszervezeti tagok bélyegpénzei is támogatták.). De hasonló – vagy nagyobb – csoda volt mondjuk a nagyszénási menedékház, fenn a hegyekben, járhatatlan utak végén, a hatodik répában: úgy épült (1926), hogy minden darab téglát (ablakot, cserepet, burkolóanyagot gyalog kellett felcipelni a hegyre, ahol se víz, se villany nem volt, teherautóról nem is hallottak, de ott voltak, vasárnaponként vakulásig építettek.

A Vasas Székház, mint a munkáskultúra fókusza többszörösen rétegzett közönséget vonzott. A vasasok ellenzéki módon radikálisok voltak, a bőrösök szocdem-szektások, dogmatikusak, zárkózottak, a nyomdászok értelmiségi allűrjeit olykor nehezen viselte a többség, egyébként Kassákért lelkesedtek. Igaz, József Attila első verses füzetét Koroknai József nyomdász adta ki 1922-ben. De a horányi dumapartik veszélyes alapanyagait is ők hozták – elkunyerálva az íróktól, vagy kilopkodva a nyomdából. A sokféleség sok féle torzsalkodásnak volt melegágya.

De nem is ez volt az érdekes, hanem az ide lejárókban a kultúra iránti fogékonyság: ide nem „felülről” vitték be az irodalom vagy a népdal szeretetét. Akik ide jártak azoknak lelkét is átmosta a közösségi kultúra, a „szent orosz irodalom”, vagy Petőfi és Ady költészete, Kodály kórusai. Ma már elképzelhetetlen ez a spontán iskola – nem is a politika vagy a bérharc volt a fontos, – hülyeséget beszélek nyomorral a hátukon, Hitlerrel a küszöbön persze hogy az volt az elsődleges harci ábra,– de legalább ennyire igényelték azt a világlátást, gondolkodási habitust, amit ebben a házban kaptak, amit tízezrek lestek el egymástól. Miközben a szektás-életidegen MKP gyanakodva figyelte őket, olykor lebuktatva „ellenfeleiket”. Mégis a Magdolna utca 1920-tól a munkásművelődés szinte egyedülálló „tréningcentruma” volt.

Aztán 1939-ben elindult a II. világháború, idehaza fokozódott az üldözés és ez az iskola is elsorvadt.

1 A dokumentum-fikcióban említett dátumok, nevek, események filológiailag nem pontosak, az Oral History rendjét követve bizonytalanok. És a lejegyző is konfabulál.

2 1937 majálisa előtt, a hűvösvölgyi Nagyrét bejáratnál éjszaka a nyilasok lelőtték Litzman Jenő géplakatost. A fiút a János kórházba vitték. Életben maradt. A nyilasok elleni eljárás befulladt…

3 Sombor-Schweinitzer József – politikai nyomozásokkal megbízott budapesti főkapitány-helyettes

4 Vörös Segély (VS): 1923-tól legális (félig illegális) szervezet szocdem-kommunista megegyezés alapján a bebörtönzöttek hozzátartozóinak segítésére, ügyvédek, netán orvosok bevonására, olykor a foglyok felkutatásra. Szervezett munkások havonta adakoztak pénztárába, de nemzetközi VS is támogatta a magyar lerakatot. A lebukottak családjánál pár nappal lefogásuk után jelentkezett egy ismeretlen egy borítékkal… Működése 1937-ben hivatalosan megszűnt, illetve 38-ig illegalitásban folytatta tevékenységét.

5 A bécsi szocdemek fegyveres szárnya, a „republikanische Schutzbund” 1934 februárjában elbarikádozta magát a Wiener Karl Marx Hof nevű épületkomplexumban. (Februarkämpfe), amit az osztrák Heimwehr – napokig tartó harcokban – vert le. Déry Tibor Befejezetlen mondat c. regényében állított emléket e véres eseménynek.

6 Az eszperantó nyelv tanulása mozgalmi divat volt, a proletár internacionalizmusnak megfelelő nyelvként képzelték el. A Házban tanulókörök biflázták Zamenhof műnyelvét: külön kultúra lett. De az MKP – a hivatalos komcsi vonal – az elhajló Demény-frakció fészkeként tekintett e tanulókörökre és kinyírta vezetőségét, és ezt követelte a Vasas székháztól is.

7 Az 1939-es választásokon 340.000 szavazatot értek el.

18 hozzászólás a(z) “Almási Miklós: Munkásarisztokraták, 1938” bejegyzéshez

  1. Tovaris

    …”Olyan progresszív és rokonszenves munkásmozgalmi hagyományokat elevenít föl, amelyek nagyon „kellenének”…

    Valóban, nagyon kellenének. De ennek az alapfeltétele, a szó szoros értelemben vett munkásosztály hiányzik, az is nagyon kellene…

    Válasz
  2. Emil

    Igen, Feketét meg lehetett volna kérni, hogy korrekturazni a szöveget. Sok az elütés benne.

    Válasz
    1. Fekete György

      Tudom, ki vagy, köszönöm. Az elütés hagyján. Komoly stilisztikai hibák tömkelege hemzseg benne. Leginkább a múltidejű létige egyes szám harmadik személyű alakjának indokolatlanul gyakori, az olvasást megterhelő használata. Négy elemit végzett, proletár nagyapám ritka leveleiben nem láttam…

      Válasz
  3. Tovaris

    A cikk jól érzékelteti a korabeli magyar munkásmozgalom sokrétűségét, a bal- és jobboldali szocdemek viszonyát a kommunistákhoz, a jobboldali szociáldemokrácia és a “sztálinista őrület” közötti téblábolást – holott a “sztálinista őrület” kialakulásának is megvoltak a mély okai, mint mindennek a világon.
    S mindez fasiszta-horthysta környezetben, a náci Németország későbbi szövetségeseként, a spanyol polgárháborúban kitűnt magyar brigád emlékével, a nem is olyan régi Tanácsköztársaság dicsőségével, a közelgő háborús tragédiával, a felsejlő Don-kanyarral, zsidóüldözésekkel és a nyilas puccsal megkoronázva.
    Ebből kellett volna Rákosinak később szocializmust csinálni – persze, hogy nem sikerült neki.

    Válasz
    1. Emil

      Igaz. Csak az a baj, hogy a barátok likvidálását ez nem menti. Több ellenséget kellett volna likvidálni es kevesebb barátot.

      Válasz
      1. Tovaris

        Sok szovjet felderítőnek kellett akkoriban beöltöznie Wehrmacht, vagy SS egyenruhákba, amikor mélységi felderítésbe mentek. Tudták, hogy akár az övéik, akár a partizánok is végezhetnek velük. Sajnos, többen áldozatul is estek ennek.
        A pártba befurakodott ellenség különösen azokat az elvtársakat pécézte ki magának, akik előzőleg illegalitásban dolgoztak, (“gyanúsak voltak”) saját maguk leplezése képpen őket vetették koncepciós perek alá. De hány ilyen volt…Túlbuzgó, középszerű, “pedálozó” funkcionárius meg mindig volt…

        Válasz
        1. Phoenix

          Ezt a témát még hányszor kell elővenni, úgy, mintha korábban nem lett volna róla semmi elmondva?

          Hányszor kell még leírni, hogy az 1928-1939 közötti Nagy Terror szisztematikusan számolta fel az eredeti bolsevik vezérkart (a lenini központi bizottság tagjaitól az 1934-es XIV-ik “győztesek kongresszusának” szinte valamennyi küldöttéig), a dzserdzsinszkiji CSEKA-t, és végül a polgárháborúban győztes Vöröshadsereg szinte teljes tisztikarát – vagyis a forradalom három tartóoszlopát, majd az 1946-51 évi terrorhullámban a Nagy Honvédő Háború győztes hadseregének vezetőit, valamint a Zsidó Antifasiszta Bizottságot.

          Vagyis itt nem “a pártba befurakodott ellenségről” (tipikus sztálinista zsargon), nem “túlbuzgó, középszerű, ‘pedálozó’ funkcionárusok” túlkapásairól volt szó, hanem jól szervezett, tudatos “bonapartista ellenforradalomról”, a megdöntött rendszer új uralkodó osztállyal, forradalmi frázisokkal burkoltan való – mutatis mutandis – visszaállításáról. Mindennek a vége nem holmi árulások miatti, hanem szinte szükségszerűen bekövetkező “szentszövetségi ellenforradalom”, azaz a forradalom által megdöntött rendszer immár nyílt restaurációja – persze ismét mutatis mutandis (a megváltoztatandók megváltoztatásával).

          Válasz
          1. Tovaris

            A történelem és a múlt korszak elemzése nem lehet elfogult. Sem innen, sem onnan.
            Hiszen pont erről van szó.
            Amit leírtam azt ma tízmilliók hiszik, tudják, vallják. Az, hogy mi mit mondunk, a lényegen nem változtat. Legfeljebb táborokra oszt bennünket.
            Csak az nem világos, merre van a megvilágosodás. A másik riposztban, amelyet Artner Annamária jegyez – már felfedezni véltem a jövőre vonatkozó sejtések csíráit.
            A cikk – esetleges nekem nem teljesen tetsző néhány dolga ellenére ragyogóan mutatja be a Horthy-rendszer munkásmozgalmának szerkezetét, s a címe is találó. Munkásarisztokrácia.

          2. Phoenix

            Én tényeket írtam (amelyek természetesen vitathatóak), de Te nem ezekre reagáltál. A történelem sok igen kártékony hazugságot ismer, amiket “tízmilliók hittek, tudtak, vallottak”. Félreértés ne essék – nem ezek a tízmilliók a felelősek ezekért a hazugságokért, de ők azok, akik kártékonnyá erősítették azokat.

  4. Tovaris

    Sokan nem tudják (gondolom, azért ezt a honlapot olvasók igen) – hogy Gobbi Hilda és Major Tamás kommunisták voltak. El is kussolja őket a jelenlegi “kultúra” rendesen…

    Válasz
        1. Phoenix

          Semmivel sem jobban, mint a Nemzeti Színház (szerintem felesleges) újjáépítéséért kampányoló Gobbi Hilda. Akivel egyébként 1945 tavaszán együtt tartottak újjáépítési matinéket Budapest romjain – a Magyar Kommunista Párt szervezésében (és tagjaiként).

          Válasz
          1. Tovaris

            Mint mondottam, az elkussolás nem volt szándékos – csupán a hiányos ismereteim számára írható. Ha valaki nagyon akarja, akkor szégyellni fogom magam érte.
            Csupán azt nem tudom egyelőre megítélni, hogy én vagyok-e a nagyobb gazember – vagy azok, akik a mai magyar “kultúrpolitikát” illetően garázdálkodnak…

  5. Tovaris

    Az írás elejei hangulat nagyon megfogott, ez volt az “úri” Magyarország dohos levegője – a Dob utcai kupleráj, a nyilas házmester – de akár a Ferencvárosban is lehetett volna.
    Nagyon jó tanuló voltam, apám minden évben jutalomból a kitűnő bizonyítványomért, családostól “felvitt” bennünket Pestre (Vidám Park, Állatkert, Úttörővasút) – s ilyenkor ún. “IBUSZ”-lakásokban laktunk – ilyen-szerűkben, mint amit az írás említ. Én még tudom, mi a poloska…
    Később, már amikor Budapestre jártam egyetemre, gyakran ilyen lakásokban laktam a vizsgák és a konzultációk alkalmával.
    Ugyan zömében vidéken laktam, egy járási székhelyen, de mivel Budapesten születtem és sokat tartózkodtam ott, bátran mondhatom magam akár pestinek is…

    Válasz
  6. Fekete György

    Csodálatosan izgalmas, értékes művelődéstörténeti beszámoló! Köszönöm, hogy olvashattam. Ugyanakkor illő tisztelettel és szerénységgel jelzem, hogy a jövőben a Szerkesztőség számolhat lektori közreműködésemmel. Annyi a szövegben a “volt”, mint égen a csillag, “nyitó” zárójelet nem követi kívánkozó bezárás, vessző hiánya és így tovább…

    Válasz

Hozzászólás