Szerző: Benyik Mátyás

Miért bukott el a liberalizmus Magyarországon (is)?[*]

Ma már közhely, hogy az 1980–90-es években a neoliberalizmus szellemében berendezkedett globális tőkés rendszer és annak liberális, amerikai túlsúlyú irányítása súlyos válságban van. A bipoláris, majd amerikai túlsúlyú, globális hatalmi rend a multipolaritás irányába mozog. Ennek alapját a korábbi felhalmozási hullám technológiai és gazdasági megújulási forrásainak kimerülése képezi. E változás része a politikai rendszerek átalakulása sokfelé a világon, amit – politikai tartalmát illetőn – úgy is nevezhetnénk, hogy (vissza)fejlődés a liberális globalizmustól a konzervatív-populista „etnonacionalizmus” felé. Ez alapjában egy jobboldali, autoriter fordulat, amennyiben a baloldal és a liberalizmus további térvesztése meghatározó tendenciának látszik. Európában az átrendeződés egyik első, látványos jele az volt, hogy a kontinens keleti felén – ott tehát, ahol a Szovjetunió, az államszocialista rendszer 1989–91-ben megszűnt –a liberalizmus minden formaváltozata beomlott. Az új idők kezdete éppen Magyarországhoz kötődik, mégpedig ahhoz a jelenséghez, amit már Európán kívül is „illiberalizmusnak” vagy „Orbán-jelenségnek”, „orbánizmusnak” neveznek, s valójában az említett konzervatív, nacionalista-autoriter politikai fordulatra gondolnak. Mondhatjuk úgy is, hogy a liberális (polgári) demokrácia világméretű válságának vagyunk szemtanúi és elszenvedői.

A liberalizmus – bár eredetileg kétségtelenül rendelkezett gazdag tudományos (közgazdasági és elméleti-politikai) forrásokkal (főképpen persze az angol–amerikai–francia fejlődésben) – végül is a kapitalizmus több mint két évszázados szellemi-politikai terméke, a kapitalista „szabadpiac”, illetve a polgári demokrácia (és formaváltozatai, a politikai pluralizmus stb.) ideológiája. Tudjuk: a polgári demokrácia huzamosabb időn keresztül, történelmi korszakokon átívelő módon, csak a leggazdagabb centrumországokban működött s működik, ám ott sem visszatérő, súlyos ellentmondások nélkül. A liberalizmus ugyanis – mint politikai és államhatalom – mindmáig diktatúrák, bábkormányok egész sorát segített életre és tartott fenn a világrendszer legkülönbözőbb régióiban, úgy, ahogyan azt a tőke felhalmozási érdekei megkívánták.

Ismeretes az is, hogy a polgári demokrácia erői, a liberalizmus különböző irányzatai időről-időre megjelentek a félperiférián, így Kelet-Európa történetében is. 1918, 1945, 1956, 1968 és 1989 mind olyan fordulópontok voltak régiónk történetében, amikor a liberalizmus zászlaja alatt a helyi társadalmak jelentős csoportjai sorakoztak fel. A liberálisok – politikai-hatalmi értelemben – legtovább 1989 után tartottak ki, Magyarországon például egészen 2010-ig, mígnem a történelem – a NER képében – a politika peremére sodorta, és/vagy integrálta, „felszívta” őket a rendszerbe. A liberális eszme egykori legfőbb letéteményese és hatalmi tényezője, a Szabad Demokraták Szövetsége 2010 óta már nem is létezik.

Az idősebb generációk, személyes tapasztalataik alapján, még jól emlékeznek arra, hogy az ún. demokratikus ellenzék és a reformkommunisták szövetsége hozta létre azt a politikai képletet, amely a rendszerváltás folyamatában, Magyarországon a lakosságot egy nyugati típusú kapitalizmussal és az ennek megfelelő polgári demokrácia hatalmi rendszerével kívánta „megjándékozni”. Sokak számára csak 2010-ben vált világossá – mások még ma sem értik –, hogy ez a kísérlet kudarcba fulladt, nem sikerült útját állni egy konzervatív-tekintélyuralmi fordulatnak, amely 2010 óta berendezkedett Magyarországon.

Miért történhetett ez meg?

Az Eszmélet szerkesztői, szerzői és olvasói már a rendszerváltás periódusában elgondolkodtak azon, hogy a politikai liberalizmus Kelet-Közép-Európában sehol sem ver(het) igazán gyökeret, bár eltűnésének vagy periferizálódásának mértéke és sajátosságai az egyes nemzeti fejlődésirányok szerint különbözők lesznek. A balti, lengyel, magyar és horvát fejlődés, nem is szólva az orosz vagy ukrán tapasztalatokról, azt mutatják, hogy a liberalizmus szinte az egész régióban egy „alapját vesztett felépítménynek”, egyfajta „importterméknek” bizonyult, mert a – Giovanni Arrighi értelmezése szerinti – „félperiférián” már születésénél fogva híján volt kellő társadalmi felhajtóerőnek. Hiszen itt nem létezett sem demokratikus polgárság, sem a „nyugati fejlődésre” jellemző történeti-kulturális háttér, amit példának okáért – egyes Kelet-Európa-kutatókon kívül – olyanok is behatóan ábrázoltak és elemeztek, mint a 2000-ben elhunyt, kiváló liberális történész, Szabó Miklós.

Másfelől, sok mindenre rávilágít a liberalizmus történelmi sorsa a weimari Németországban: a „weimarizálódás”, a fasizmus felemelkedése rendkívüli tapasztalatokat hagyott az utókorra. E tapasztalatok az értő gondolkodás számára olyan strukturális analógiákat tesznek lehetővé, amelyek nem mellőzhetők a mai fejlődés megértése során sem.

A liberális gondolkodók, nézetem szerint, adósak maradtak mindkét fontos problémakörnek és ezek gyakorlati következményeinek világos elemzésével és értelmezésével. Mindenekelőtt azzal, hogy a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai „értékek” meghonosítását, az „utolérés” egész „projektumát” mint a liberálisok leghőbb vágyát. Ráadásul a liberális elemzők nem számoltak a félperifériának a centrum általi kizsákmányolásával, a források és a kapacitások „elszívásával”, az egyenlőtlen cserével, a gyenge állammal, amely a multinacionális tőke funkciójaként üzemel. A hazai liberális szerzők vigyázó szemüket mindvégig a „kommunizmusra”, azaz a Kádár-rendszerre, annak „jóléti államára” vetették, azt bizonyítandó, hogy a „kommunizmus bukása” után, éppen az „utolérés” tekintetében, a liberalizmus terve valósul majd meg. Ám az 1990-es évek neoliberális szellemű, „sokkterápiás” privatizációja, majd „Bokros-csomagja” minden „szakmai siker” ellenére súlyos szociális és kulturális depriváció árán ment végbe, emberi egzisztenciák százezreinek lerombolását eredményezte, lejáratva a polgári demokrácia ígérvényeit és erkölcsi imperatívuszait. Mindez, tegyük hozzá, bár különböző forgatókönyvek szerint, de regionális méretekben játszódott le.

A liberalizmus 1989 Magyarországán a nyugat-európai fogyasztói társadalom helyi képviselete, „lerakata”, propagandaintézménye gyanánt jelent meg. Nem véletlen, hogy a demokratikus ellenzék mindaddig szimpátiát keltett szélesebb társadalmi csoportok körében is, amíg az emberek nem győződtek meg arról, hogy sem a svéd, sem a svájci vagy osztrák, sem semmilyen egyéb centrumkapitalista forma nem ver gyökeret Magyarországon. Ez a fordulat valamikor 2006 tájékán következett be. A kiábrándulás – szimbolikus értelemben – a tévészékház felgyújtásában és az azt kísérő, emlékezetes randalírozásban: egy új szélsőjobboldal kiformálódásában és felemelkedésében fejeződött ki. A „balra zárt, jobbra nyitott” demokrácia nyílt válságát nehéz lett volna tagadni; a jobbra csúszás jól látható jele volt a Jobbik legalizálása. A 2008-as, világméretű pénzügyi válság azután világszerte lerombolta a „neoliberális értékekbe” vetett hitet (bármit jelentettek/jelentenek is ezek). A középosztály és részben a munkásság csalódása egyre inkább a nyíltan jobboldali pártok előretörésében fejeződött ki.

A 2010-es magyarországi választások „kétharmados” eredménye nyomán egyértelművé vált az autoriter, „illiberális” fordulat. Ám a liberális szerzők többsége, akik ma felpanaszolják, hogy 2010 után elbánt velük a „konzervatív ellenforradalom”, az új rendszernek nem a neohorthysta természetét hangsúlyozták, sőt azt sokáig még tagadták is. Inkább a Kádár-rendszerrel való analógia alapján kívánták – és sokan még ma is így kívánják – értelmezni és megérteni a fordulat természetét. A régi szocializmus hagyománya, kultúrája egyfajta bűnbakként jelenik meg, mintha csak az új rendszert kívánnák felértékelni azzal, hogy az államszocialista berendezkedést sematikusan világítják meg, sokszor egyenesen homogenizálják és kriminalizálják; 40 éves, folytatólagos diktatúráról beszélnek, noha az államszocialista rend a 80-as évek elejéig egyedül produkált tartós felzárkózást a centrumhoz. A liberalizmus ezáltal a konzervativizmus ideológiai felhajtóerejévé vált. Pedig hát nem a kommunisták, nem a baloldal bélyegezte meg a liberalizmust, mondván, hogy az a „a nemzettől elidegenedett test, idegen zsoldban álló ötödik hadoszlop”.

Ebből és az ehhez hasonló üzenetekből az emberek nem igazán tudtak reális következtetéseket levonni a készülő-eljövendő rezsim valódi jellegére vonatkozóan. Ne feledjük, a jelzett liberális beállítódásnak voltak történelmi előzményei. Több mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1993-ban a liberálisok egy része megszavazta a parlamentben Orbán Viktor javaslatát, hogy tiltsák be a kommunista jelképeket a náci szimbólumokkal együtt. Miközben mindez éppen ellentétben állt az „európai értékekkel”, amelyekre amúgy hivatkoztak. Úgy érveltek, hogy a „kommunizmus nem Nyugaton létezett 40 évig, hanem Keleten”. Elfelejtették ugyanakkor megemlíteni, hogy a fasizmussal és feudalizmussal egyaránt terhelt tekintélyuralmi rendszerek nem/sem a stabil nyugati (amerikai, brit, francia) polgári demokráciákban rendezkedtek be…1995-ben Kis János, a hazai liberalizmus egyik vezető ideológusa a Népszabadságban egyenesen síkra szállt a „náci beszéd szabadságáért”. Akkortól kezdve egyértelművé vált, hogy a hazai liberalizmus steril, életidegen és dogmatikus tendenciákkal terhes. A hazai, kelet-európai valóságot nyugati (amerikai) fejlődési struktúrák és fogalmak alapján értelmezték, s ez szellemi zsákutcának bizonyult.

Ahogyan tehát a privatizációs folyamatok nem a nyugati kapitalizmus feltételeit hozták létre, hanem a mai oligarchikus kapitalizmus formaváltozatához készítették elő a talajt, mind gazdasági, mind politikai értelemben, úgy a baloldali hagyománnyal, a „kommunizmussal” való differenciálatlan és brutális leszámolás sem a demokrácia, a liberalizmus pozícióit erősítette. Épp’ ellenkezőleg: a liberálisok maguk alatt vágták a fát. Nem tudták, hogy a tőkés újratermelési folyamat a félperiférián tartósan nem tartható fenn demokratikus eszközökkel. Már a rendszerváltás antikommunista hevületében felmondták a kommunisták, a baloldal és a liberalizmus sok évtizedes antifasiszta koalícióját, ami előre jelezte a várható fejleményeket.

Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz a társadalmi-politikai konstellációhoz, amely utat nyitott egy új, szélsőjobboldali-populista, neohorthysta-autoriter restauráció számára, amely a 2010-es politikai fordulat után kisöpörte a liberálisokat a politikai színtérről.

A honi liberálisok a korszak geostratégiai játszmáiban is eltévedtek: abban a jellegzetesen kelet-európai komplexusban szenvednek, akárcsak a lengyel, a balti vagy 2014 óta az ukrán hatalmi elit, amely a régió sorsát szolgai módon az amerikai, „atlantista” elvárásokhoz kötötte és köti. A liberálisok a Fidesz „oroszbarát” fordulatával szemben még a ruszofóbia zsákutcájába is betévedtek, ami a kelet-európai régió egyes országaiban (pl. Ukrajnában!) a liberálisokat a szélsőjobbal való, antiliberális együttműködésre sarkallta; Magyarországon pedig liberális körökben felmerült a régi, „jobbikos” szélsőjobbal való választási koalíció lehetősége. De ez már csupán egy mellékes epizód a liberalizmus politikai önfelszámolásának történetében.

A fenti gondolatvezetés alapján, semmi meglepő sincs abban, hogy Magyarországon oly könnyedén kiépült és megerősödött a jobboldali-szélsőjobboldali politikai és kulturális hegemónia, a neohorthysta szellemi restauráció, amely immár az építészettől az irodalomig harcban áll a baloldali, humanista szellemiséggel és társadalmi erőkkel. Mindebben a liberális politikai erők szerepe és felelőssége nyilvánvalóan, egyértelműen kirajzolódik. Az elmúlt 30 év egyik legmegdöbbentőbb tapasztalata éppen az volt, hogy a „nemzeti osztályok” (a városi és a vidéki munkásság, a bérből és fizetésből élők, a vidéki szegénység) szociális helyzete és kulturális hanyatlása, százezrek menekülése Nyugatra, milyen mértékben nem érdekelte a liberalizmus politikai hangadóit. Számukra a szociális kérdés kimerült az új rendszer legszembetűnőbb áldozatai, a hajléktalanok, a romák, vagyis a legszegényebb népcsoportok jogainak védelmezésében, amely küzdelem egyébként, amennyire rokonszenves, éppannyira sikertelen is volt. A liberálisok – az MSZP meghatározott vezető csoportosulásaival együtt – kezdettől, a 90-es évek elejétől szembeszálltak a parlamenten kívüli, szocialista baloldalnak azokkal a követeléseivel, amelyek a szociális jogokat alkotmányba kívánták foglalni. Legyen szó liberálisaink bármely irányzatáról, számukra a demokrácia pusztán jogi és politikai kérdés maradt egész fennállásuk időszakában. Ez a tény mélyen összefügg a liberalizmusnak a társadalmi tömegektől való elszakítottságával. Természetesen nemcsak a liberálisok, hanem a polgári „baloldal” (az MSZP és csatolt részei) is viselik a felelősséget azért, hogy koalíciós éveik alatt (1994–1998, 2002–2010) a gazdaságpolitika és a kultúra terén képtelenek voltak megvédeni a társadalom alsóbb osztályainak érdekeit, legalább olyan szinten, hogy törzsszavazóik egy része, főleg a munkások, ne csábuljanak el, meghallván a jobb- és szélsőjobboldal szirénhangjait. Amikor Gyurcsány Ferenc a „magyar Tony Blair” képében felbukkant, világossá vált, hogy ő maga s vele a szocialista párt mindenekelőtt a liberális értelmiség „szabadságvágyait” kívánja kielégíteni.

Mindebből a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája. Fel kell ismernünk, hogy ha a szabadság, az emancipáció absztrakt követelése nem kapcsolódik össze a szociális felszabadulás, a gazdasági demokrácia követeléseivel, semmiféle baloldali alternatíva lehetősége nem formálódhat meg – a kapitalizmus alternatívátlan marad.

Noha a liberálisok által hőn várt demokratikus polgárság és polgári demokrácia éppen úgy nem jött létre, mint ahogyan nem valósult meg maga az „utolérő projektum” sem, a liberálisok mégis vigasztalhatják magukat azzal, hogy a liberális demokrácia 1989-es nagy kísérletéből végtermékként ezúttal (egyelőre?) nem fasiszta diktatúra sarjadt ki, hanem „csupán” egy neohorthysta, tekintélyelvű rendszer az oligarchikus kapitalizmus romlott talaján. Ám a történelmi tapasztalatok fényében még számolni kell ennél rosszabb történelmi végkifejlettel is – amennyiben nem következik be „baloldali feltámadás”.

Krausz Tamás

[*] A cikk a szerkesztőség támogatásával készült, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

2018. december (megjelenés: 120. szám)

Forrás: http://www.eszmelet.hu/krausz-tamas-30-ev-multan-miert-bukott-el-a-liberalizmus-magyarorszagon-is/?fbclid=IwAR0plf8pYMI6d1C6Llxe-pJ7kBt7bU57m9TRLWuDAahRGn-k3LjouOOdMU4

Kijevben ma, január elsején fasiszta-nacionalista csőcselék ünnepli Bandera születésnapját az ukrán törvényhozás, a Rada támogatásával.A fáklyás felvonuláson arról a Banderáról emlékeznek meg, azt a Banderát istenítik, akinek katonai egységei, az Ukrán Felkelő Hadsereg szövetségben a Wehrmachttal és az SS-szel, lengyelek, zsidók, egyszerű szovjet állampolgárok tíz- és tízezreit gyilkolta le. Az ukrán „nemzeti hős” egységei részt vettek 1942 októberétől a szovjet területen folytatott náci népirtásban, beleértve a holokauszt tömeggyilkosságait.
Aki hallja, adja át! Nehogy később azt mondhassák, nem tudtunk róla.

Szerkesztőség

Divatok jönnek-mennek, a történész oknyomozó küldetése marad – véli Krausz Tamás történész, aki szerint a régiónkban létrejött egy olyan új értelmiség, amelynek egyetlen célja, hogy kiszolgálja az uralkodó oligarchikus elitek legitimációs igényeit. Ezzel párhuzamosan pedig jelentős politikai és gazdasági üzletté fejlesztették a piaci alapokra helyezett történelmi emlékezetet és identitást. Krausz Tamással Bartha Eszter történész beszélgetett.

Kezdjük a definícióval – pontosan mit értesz neohorthysta iskola alatt?

Orbán és rendszere akárcsak ideológiai téren, a kultúra terén is a két világháború korszakának legrosszabb kulturális tendenciáit hozta vissza, a neohorthysta restauráció szellemisége szilárdult meg: a „nemzetiesített”, árvalányhajas giccs, az antiszemita kulturális „identitás”, Wass, Nyírő, Tormay antiszemita lektűrje, amely tetszik az uram-bátyám világhoz, a protekcióhoz, a politikai prostitúcióhoz és a korrupcióhoz szokott új tulajdonos rétegnek, amely létezését zömében Orbánnak és rendszerének köszönheti. Szimbolikusan szólva, a „Sziget” mindent átható globális piaci kultúrája, a kényszeres bulizás, a „hedonista világkép” egyesült az említett nemzeti pántlikás, bús-borongós, „balsorsos” nótázással vagy a nótás dáridózással. A parvenük kora ez, lépjenek fel a parvenük bármilyen pártzászló alatt.

A rendszer emlékezetpolitikájában a „sérelmi idiotizmus” keveredik a nyílt hazudozással, amely mindenekelőtt a munkásmozgalmi és baloldali-szocialista múlt kriminalizálásával párosul,

s e téren az Orbán-rendszer bátran támaszkodhat a liberális értelmiség új generációjára is, amely nem ritkán – kis túlzással – jobban behódol a patologikus antikommunizmusnak, mint Orbán tábora…

Az a tébolyult kísérlet, hogy a Hitler-szövetséges horthysta uralkodó elitet, vagyis „Magyarországot”, ahogyan ők fogalmazzák, a II. világháború áldozatává stilizálják, sikeresnek látszik, amennyiben a korlátlan hazugság hivatalos legitimációs ideológiává „nemesült”, amelyet még az alaptörvényükben is megörökítettek.

Az 1990-es években több politikusról rajzoltál portrét, közülük egyedül Orbán perelt… Ebben a kis írásodban megállapítottad: „Orbán Viktor 1988-89-től »demokratikus forradalmár« mindaddig, amíg a hatalom és vagyon megszerzéséről volt szó, majd »konzervatív nacionálpopulista«, amikor a megszerzett hatalom és vagyon megőrzése kerül napirendre. Jól tükrözi ez a magyar rendszerváltó elit igazi arculatát.” Akkor nem láttad őt különösképpen karizmatikus politikusnak, még kevésbé zseninek. Ma hogyan értékeled Orbánt és a rendszerét?

Nagyformátumú a hatalmon maradásban, a tömegek manipulációjában, de minden stratégiai látásmód hiányában van; néhány kérdésben lesüllyed egészen a fasizmusig, amennyiben a tömegek legrosszabb, legprimitívebb ösztöneire, az idegengyűlöletre, a bűnbakok keresésre és megtalálására épít.

A baloldali populizmustól eltérően kerüli a szociális kérdéseket, helyettük a kereszténység kéretlen prókátorának szerepében tetszeleg. Mi lenne ebben a zseniális?

A demagógia és a hazudozás a politikacsinálás régi eszköze ugyan, de ezt ma szerte a világban kendőzetlenül alkalmazzák Amerikában éppen úgy, mint Európában.

A populista új szélsőjobboldal, amely Európa egyre több országát ragadja magával, kétségtelen, sokat köszönhet Orbán bátorságának, aki megérezvén a „kor szellemét”, elsőként vállalta őszintén, hogy ellenséget csinál a legszerencsétlenebb embermilliókból, a menekültekből. Orbán kelet-európai társai, eltérően a két világháború közötti korszaktól, inkább Trump Amerikájából merítenek ihletet, semmint Merkel Németországából.

Noha egyértelmű: Orbán és az orbánizmus mint jelenség az Európai Unió politikai többségének jóvoltából létezhet.

Orbán ugyanis a német nagytőke számára Magyarországból adóparadicsomot csinált, s mindezt a legvadabb nacionalista propaganda burkában. Új minőség: egyfajta konzervatív-populista népvezér egy autoriter rendszerben. Ez a modern szélsőjobboldal, már Brazíliában is megjelent az új, fiatalos elnök, Jair Bolsonaro képében.

Noha ma a vezető nemzetközi irodalomban egyre inkább előtérbe kerül a globális történelem, nem tagadhatjuk, hogy a modern történetírás kezdetei a 19. században régiónkban összekapcsolódtak a nemzeti mozgalmak, nemzetállam kiépülésével, és ezért a nacionalista szemlélet meghatározó maradt, amely különösen feltűnő a rendszerváltás utáni Kelet-Európában, amikor megint új hangsúlyt, új formát kapnak a nemzeti specifikumok és a nemzeti legitimációs ideológiák. Első komoly munkáidat a nemzeti kérdésnek szentelted. Ma hogyan látod a nemzetállam, nemzeti ideológiák és a kelet-európai hatalmi struktúrák viszonyát?

Úgy látom, hogy hagyományos értelemben már nem igazán a nemzeti kérdésről van szó, ahogyan azt mi a 20. században felfogtuk vagy megszoktuk. A kapitalizmus globális kiterjedése és a neoliberális politika következtében a kis nemzetállamok egyrészt gazdasági értelemben mára nagyon legyengültek, másrészt pedig megváltozott a nemzetállamok funkciója: ugyanis, mivel gazdaságilag gyengék lettek, ezért

a hatalmi elit kezében a nemzetállam gyakorlatilag egy hatalomfenntartó, politikai-ideológiai-kulturális struktúrává egyszerűsödött.

Más szavakkal, a nemzetállam ma Kelet-Európában a helyi új oligarchikus burzsoáziák és a hatalmi elitek anyagi és legitimációs szükségleteit elégíti ki, privilegizált társadalmi státuszukat őrzi.

A következő momentum, ami itt fontos, hogy ha egyszer ebben a gazdasági értelemben a nemzetállam az Európai Unióban gyakorlatilag már alig funkcionál, az azt is jelenti, hogy bizonyos globális gazdasági trendek és érdekek szembekerülnek a helyi oligarchikus érdekekkel, és ez az ellentét új, ideológiai-kulturális tartalommal ruházza fel a rendszerváltás utáni nemzetállamokat.

Ezek már nem olyanok, mint a régiek.

Akárhogyan tekintünk rájuk, már nem arról van szó, hogy nemzeti logikák alapján vissza akarják szerezni az „elveszett” területeket, hanem az a funkciója az új etnonacionalista őrületnek, hogy elcsavarja a lakosság fejét, hogy az osztályérdekek és szempontok helyét homályos nacionalista handabandázás foglalja el.

Gondoljunk a menekültügyre, mindig csak az a szempont számít napjaink „etnonacionalista reneszánszában”, hogy miképpen tudja a hatalmi elit az uralkodó osztályok és saját hatalmi érdekeinek megfelelően kiaknázni a menekültkérdést, hogyan tudja azt a lakosság megfélemlítésére felhasználni, miközben azon töri a fejét, hogyan lehetne azt a munkaerőt pótolni, amely „migránsként” elhagyta Magyarországot az utóbbi évtizedekben.

Noha a helyi oligarchikus új tőkés osztály erős konkurenciában van a multinacionális tőkével, ez nem gátolja meg őket abban, hogy felosszák egymás között a belső piacot, és, mint másutt már említettük, a kormány adóparadicsomot rendez be a német és japán autógyártók számára. A nemzetállam a multinacionális tőke egy funkciójává vált, Orbán ezt a funkciót szeretné némileg meggyengíteni, a szimbolikus térben és környezete anyagi gyarapodásában ez némi sikerrel kecsegtet.

Milyen összefüggést látsz az új típusú etnikai gondolkodás és a „hagyományos” nacionalizmus között?

Maga az, hogy Kelet-Európában (is) újra kitalálták az etnosz fogalmát, tudományos szempontból abszolút hamisítás, hiszen etnikumok már régen nem léteznek. Ezek nemzetiségek. Az etnosz egészen mást jelent. Az etnosz jelentős mértékben olyan típusú közösségi, faluközösségi, mondanám, törzsi-vérségi viszonyokra épülő kulturális, életmódbeli közösség, ami már régen nem létezik. A huszadik században nem is használtuk ebben az értelemben az etnosz, az etnikum kategóriát, hanem a nemzetiség fogalmát használtuk.

Most újra kitalálják, mert ebből csinálnak politikai fegyvert, a nemzeti tudatból „etnikai identitást” faragnak. Azt szoktam mondani, hogy

létrejön az új uralkodó osztályok legitimációs igényeit kiszolgáló új értelmiség, ez az új nemzetállami értelmiség, ezek a… megélhetési ukránok, megélhetési magyarok, lettek, litvánok.

Létrejön, idézőjelben mondom, az etnikai-nemzetiségi hovatartozás ideológiai-kulturális újratermeléséből megélő, úgy nevezem, „megélhetési etnonacionalisták” egész társadalmi csoportja.  Most a fennálló újkapitalizmusnak ez az „etnonacionalizmus” lett az ideológiája, a politikai-kulturális bázisa.

A megélhetési „etnikai nacionalisták” szerte a régióban, persze az EU támogatásával, jelentős üzletté fejlesztették a piaci alapokra helyezett ún. identitást. Az újjászervezett államokban ez külön szellemi termelési ágazattá vált, végső soron azzal az eredménnyel az identitást állítsák az osztály fogalma helyére.

Az elmúlt években nagyon kemény harcokat vívtál azért, hogy a közgondolkodásból ne vesszen ki teljesen ez a hagyomány. Tudjuk, Kelet-Európa-szerte szétzúzzák az antifasiszta hagyományt. Milyen előtörténetre megy vissza az antifasiszta szövetség utólagos felmondása – amelyben egyébként Goebbels a totális háború végéig reménykedett?

Az antifasiszta hagyományt a liberális nagyhatalmak és a liberális politikai erők maguk kezdték el szétzúzni. Ők mondták fel elsőként a Szovjetunió bukásával az antifasiszta szövetség hagyományát gyakorlatilag majdnem mindenütt. A kommunizmus-fasizmus azonosításának hamis analógiájával áttolták a Szovjetuniót Hitlerhez – ezzel kezdődik az antifasiszta hagyomány szétzúzása. Mintha a második világháborút az amerikaiak nyerték volna meg, és döntően nem a szovjetek.

Azt is elhallgatják, hogy a fasizmus felemelkedésében, működésében a nyugati nagyhatalmaknak történelmi felelőssége van. A liberalizmus és a konzervativizmus Magyarországon is megtalálta a közös ellenséget a baloldali, a szocialista, az antifasiszta hagyományban. Számukra a sztálini bűnök és a szocializmus humanista értékei között gyakorlatilag nincsen különbség. Így lesz a liberalizmus a konzervativizmus felhajtó ereje.

Egy régebbi interjúban alaposan körbejártuk A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban c. kötetetek tanulságos utóéletét. Miközben valamikor volt egy nemzetközi konszenzus az antifasizmusról, ma már az sem evidencia, hogy Horthy háborús bűnös volt – sőt, a mai hivatalos emlékezetpolitikában a horthysta Magyarország inkább volt Németország áldozata, mint szövetségese…

Szó volt már arról, hogy a nemzeti hovatartozástól a szexuális orientációig, a sokféle identitásig  minden piaci árucikké vált az Európai Unióban, illetve minden tagállamában – kiterjedt intézményrendszerrel. Hasonló intézményrendszer jött létre sokfelé az emlékezetpolitika „állami gondozása”céljából, amelyek irányításában még ma is megtalálható számos régi „megigazult” párttag. Ezekről a „megélhetési emlékezőkről” Albert Speer, Hitler főépítészének sorsa jut eszembe, csak őket Horthy kapcsán idézem meg.

Ő, Speer  volt az, akit történelmi, jogi és politikai értelemben is felelősség terhelt a berlini zsidók kiirtásáért, de elkerülvén Nürnberget, a börtönből való szabadulása után szerte a világ médiáiban eljátszotta a „megtért náci”, a „megigazult náci”, a „jó náci” szerepét, mert nem ismerték bűneit. Ő üldözte ki a berlini zsidókat lakásaikból, akik nem álltak meg Auschwitzig. Albert Speer volt az, aki nyilvánosan letagadta, hogy tudott volna arról, mi történik Auschwitzban, miközben dokumentum van arról, hogy részt vett Auschwitz megnagyobbításának tervezésében és aktívan kivette részét a zsidóktól elrabolt műkincsek kisajátításából.

Horthy alakjából is igyekeznek megalkotni a „jó államférfi” mítoszát, de az ő esetében túl sok a feltárt dokumentum, amely arról szól, hogy  közvetlen felelősség terheli mint kormányzót és mint a hadsereg főparancsnokát a Szovjetunió megtámadásáért, a magyarság mintegy egymilliós háborús veszteségéért, a magyar megszálló csapatok több mint 200 ezer szovjet állampolgár kiirtásában való részvételéért, a magyar államhivatalnoki kar számtalan háborús bűncselekményéért stb.

Akik manapság a „jó” Horthy-kép kialakításáért küzdenek, nem szűkíthetők le arra a néhány emberre, akik ezt nyilvánosan vállalják, mint a kormány propagandistái, Schmidt Mária,  vagy Szakály Sándor.

Részes ebben az a történész is, aki a televízióban, újságokban, internetes oldalakon azzal mentegeti Horthyt és a Horthy-rendszert, hogy a magyarországi antiszemitizmus borzalmas történetéből nem következik a holokauszt, mert az nem ment volna végbe a náci Németország nélkül.

Nem érti a jeles történész, hogy éppen az az érdekes a számunkra, ami volt, ami történt, nem az, ami történhetett volna. A náci Németország és annak fontos szövetségese, Horthy és a Horthy-rendszer a maga több mint egymilliós áldozatával örökre a történelem szemétdombjára került. Nincs semmi ha…. Minden más a Horthy-mentegetés fantázia-birodalmába tartozik.

Ezek a történészek a különböző emlékezet-bizottságokkal nem a történelem feltárásán fáradoznak, hanem azon, hogy Horthy és a Horthy-rendszer mentegetésén át miképpen lehet a mai rendszert támogatni, a tekintélyelvű rendszer bűneit relativizálni és elfedni.  Ha viszont Magyarországra a történelem áldozataként tekintünk,  akkor a mai oligarchikus kapitalizmus „nemzeti építményének” védelme is erkölcsileg megnemesül, hisz a gyengét védjük, apáinkat-anyáinkat, szól a primitív manipuláció… Ez a mai értelmiség egy jó részének menedéke is: megtérni a hatalom meleg és pénzes ölére. Speer árnyai itt lebegnek fölöttünk.

Az analógiához jegyezzük meg: miközben Speerről utólag derítették ki a bűneit, Horthyról viszont utólag derítik ki, hogy ártatlan volt, sőt nem legitimálta a holokausztot, hanem megmentette a zsidókat… Tegyük hozzá: miközben az emlékbizottságok rengeteg pénzzel, szobrokkal, kiállításokkal és tendenciózus, áltudományos könyvekkel „bizonyítják” igazukat, a rendszerkritikai baloldalnak a tollon kívül alig maradt eszköze. Ráadásul liberális szerzők is szép számmal akadnak, akik, ha bizonyos pontokon szemben is állnak a nacionalista retorikával, mint mondod is,  a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió démonizálásával lényegében a neohorthysta restaurációt támogatják…

A fasizmus-kommunizmus azonosításában nincs sok különbség a liberálisok és a konzervatívok között. A liberális történetírást éppúgy áthatja ez a hamis analógia, mint a konzervatív historiográfiát.

Hadd mondjak itt egy példát a saját szakterületemről.

Megjelent egy új mű (Daniel Kalder: A pokoli könyvtár), amely a kommunista diktátorok szellemi hagyományával foglalkozik, és amelyet bestsellerként dicsérnek a liberális portálok is együtt a kormány propagandistáival. A szerző a történelem egy szegmensét kiemeli az eredeti összefüggésrendszerből, s önkényes módon interpretálja azt minden komoly forráselemzés nélkül, de kielégíti a „fennálló” legitimációs szükségletét, egy ideológiai kézikönyv a mai propagandisták számára.

A fő cél az, hogy mindent – Lenint, Maót, Castrót – beleszuszakoljon egy nagy terrorista narratívába, mintha a szocializmus címszó alatt csupán arról lett volna szó, hogy fajankók terrorral akarták a világot átalakítani.

Nincs történelem, nincs kultúra, nincsenek érdekek és értékek, csak az elszabadult vad, differenciálatlan antikommunizmus és egy végletesen vulgáris antimarxizmus, amely  a mai ellenforradalmi rendszer ideológiai krédóját összeforrasztja.

A könyv persze üzletnek sem rossz, sokan megveszik. Minél egyszerűbb a történeti kép, annál jobb.   A lényeg: a fennálló autoriter-represszív rendszerrel szemben minden alternatívát ki kell iktatni, legyen szó a humanista örökségről, a felvilágosodásról, a szocializmus bármely gondolatáról vagy praxisáról. A hazai liberálisok egy részére is jellemző, hogy részt vesznek ebben a szellemi pusztításban: „nem tudják, de teszik”.

Tulajdonképpen erre az ideológiai szemléletre reflektál az ún. Krausz-Ungváry vita…

A kollégát egy nehezen megmagyarázható, teljesen szubjektív, szenvedélyes és elfogult antikommunizmus és ruszofóbia fűti. Egyik legújabb írásában már az 1970-es évek híres-hírhedt amerikai börtönkísérleteivel operál, mintha legalábbis az 1970-es években lefolytatott – és szakmailag azóta alaposan megkérdőjelezett – kutatások megmagyaráznák a német és magyar katonák elállatiasodását szovjet területeken, mintha itt valami pszichológiai predeterminációról lenne szó  a nácik és szövetségeseik hadviselésében.

Az elállatiasodást nem a népirtó politikával hozza összefüggésbe, nem érdeklik őt a konkrét – ideológiailag is alátámasztott – politikai döntések, amelyek alapján a katonákat bevonták a megsemmisítő háborúba; nem érdekli őt a vad antiszemita agymosás, amely a Horthy-korszakban „felkészítette” a katonákat a kegyetlenkedésre.

Minderre azért volt szükség, hogy a magyar háborús bűnösöket „kivonja” a nácizmus alól, és mentegesse a horthysta politikai elit felelősségét a népirtó háborúért.

Ungváry Krisztián  úgy tesz, mintha nem értené: a nácik és szövetségeseik minden cselekedete szovjet területen igazolhatatlan és bűncselekmény. A jogos ügyet a másik oldal, a Vörös Hadsereg és szövetségeseik képviselték, noha e koalíció katonái is követtek el bűncselekményeket, amelyeket humanista elkötelezettségű emberek nem tagadhatnak. Ungváry mindezt azzal fejeli meg, hogy „eljut” a német és a magyar kultúrfölény gondolatáig, mondván, a náci kivégző osztagok lépcsőket ásattak a tömeggyilkosságok számára megásott mély gödrök aljáig, hogy az öreg nénik nehogy leessenek… És magát liberálisnak gondoló ember is tapsol ennek a szerzőnek.

Míg korábban dicsőíteni illett (vagy kellett) a Vörös Hadsereget, sokak emlékezetében nem a felszabadító alakja rögzült, hanem a fosztogatással, nemi erőszakkal és vandalizmussal hozzák kapcsolatba a katonákat…

Igazi professzionális munka Miriam Gebhardt könyve, aki bebizonyította, hogy az amerikai-angol-francia katonák erőszaktevései német területen nem maradnak el a Vörös Hadsereg katonáinak erőszak-tevéseitől, bár a „módszerek” eltérőek voltak. Az amerikai katonák számos esetben „megvásárolták” pl. nylon harisnyával vagy kölnivel az erőszaktevést.

Azt is hangsúlyozni kell, hogy a Magyarországra érkező vöröskatonák látták és megszenvedték azokat a borzalmakat, amelyeket szovjet földön a német és a magyar (és persze román, olasz stb) katonák a nőkkel szemben is elkövettek. Ebben az értelemben, részben tudat alatt is, az erőszaktevésben szerepet játszott a bosszú eleme. Ez persze sohasem igazolható. Természetesen ez a bosszú megnyilvánult a magyar és más nemzetiségű nők megerőszakolásában is.

Ép elméjű ember ilyen fajta rémes bűncselekményeket természetesen nem vesz védelmébe, de annak okaira rávilágít.

Számtalan hiteles dokumentum bizonyítja, hogy a szovjet lányok és asszonyok, nem ritkán lánygyermekek több mint két évig ki voltak téve a magyar (nem szólva itt a német, román, olasz stb. erőszaktevők tíz- és százezreiről) megszálló katonák kénye-kedvének. Publikált dokumentumok tömegei bizonyítják (magyarra és németre fordítva is), hogy a megerőszakolt szovjet lányokat és asszonyokat sok esetben az erőszakot követően legyilkolták, de források szólnak arról, hogy magyar katonák bordélyokat „üzemeltettek” többfelé azon a több mint öt magyarországnyi területen, amelyet megszállva tartottak 1941 nyarától 1944-ig.

Azt is ritkán hangsúlyozzák magyar történészek, hogy az erőszaktevő szovjet katonákat sok esetben megbüntették, gyakran kivégezték, míg a német vagy magyar katonákat nők megerőszakolásáért nem büntettek meg. Ahogyan mondottam, a bosszú természetesen nem igazolható, de történelmet írni csak a valódi kontextus ismeretében lehet. Nem szabad összemosni a jogos antifasiszta harcot a katonák által elkövetett törvénytelenségekkel és bűnökkel, hiszen a Vörös Hadsereg démonizálásával az antifasiszta harc is megkérdőjeleződik, és megint ott vagyunk a Horthy-rendszer mentegetésénél…

A Vörös Hadsereg és az államszocializmus kriminalizálása, démonizálása, az antifasiszta szövetség utólagos de-legitimációja épphogy a kormánypropagandába illeszkedik, amelynek része a Horthy-rendszer rehabilitációja, sőt egyenesen felmagasztalása.

Már akkor világos volt a hatalmi elit konzervatív, uralkodó csoportjának kétarcúsága, amikor Orbán parancsára felállították a nagy tiltakozást kiváltó „A német megszállás emlékművét” a Szabadság téren, szemben a szovjet felszabadító emlékművével, amely orosz tulajdonban van, mint sírhely. Az esztétikai szempontból is borzalmas emlékmű azt sugallja, hogy Hitler legjobb szövetségese, a horthysta hatalmi elit, ami számukra a magyar nemzetet jelenti, a nácik áldozata volt.

Bebújik az elit a nép mögé, vagyis a hóhér áldozatot csinál magából.

Így relativizálódik a holokauszt, hiszen a több mint félmillió elpusztított zsidó hóhérai, mindenekelőtt persze Horthy, hovatovább a „megmentővé” stilizálódik az uralkodó szélsőjobboldali kormánylogikában.

Ugyanez az őrület játszódik le, amikor a tények nyilvánvaló negligálásával az antiszemita gyilkost, Héjjas Ivánt próbálják rehabilitálni. S bár a kormány hivatalból még nem koszorúz egyik Horthy-szobor előtt sem, egy Tállai nevű miniszter halottak napján fejet hajtott a Wehrmacht gyilkos katonáinak sírja előtt, ami Németországban biztosan nem fordulhatna elő, egyelőre legalábbis.

Nagyon hasonló indíttatású az a manipulatív projekt, amikor egy új holokauszt-létesítményben, az ún. Sorsok Házában („nomen est omen”) olyan kiállítást terveznek, amelyben a miniszterelnök jobbkeze, formailag történész Schmidt Mária és az ismert liberális történész, Gerő András közös koncepciót formálnak a Horthy-rendszer mentegetése jegyében. Gerő nem régen odáig ment, hogy a holokausztról szóló kiállítást 1948-cal, a sztálinista diktatúra bevezetésével zárná le. A Szovjetunió, a Vörös Hadsereg mint Auschwitz felszabadítója sem jelenik meg. Ezt nevezik „történeti hitelességnek”.

Az egész arra a mániákus téveszmére megy vissza, hogy kvázi a magyar nép hamarabb elfogadja a holokauszttal való szembenézést, ha rögtön az egész problémát összeboronálják a „kommunista diktatúrával”.

Mindebben nemcsak az értelmiségi alkalmazkodás stratégiáit fedezhetjük fel, hanem a hatalom működésének néhány jellegzetességére is rámutathatunk.  A rendszerváltást követő 30 év minden tapasztalata koncentrálódik ebben az egészben: a történelem (emlékezete) a politika és az üzlet pillanatnyi érdekeitől függ, és ezért oly nehéz felismerni a szisztéma működésének törvényeit.

Magad mindig azt tanítottad: nem a személyeskedés számít, hanem a rendszer törvényeinek felismerése, az oknyomozó történetírás…

A mai ellenforradalmi rendszer történészideológusai nem egyszerűen a rendszer nyelvén beszélnek, elvárásainak megfelelnek, hanem kiszolgálják legitimációs ideológiáját, ami pedig nem lenne részükről kötelező, hiszen nincsen (még) rá nyilvános határozat.

A patologikus szovjetofóbia és antikommunista propaganda, amely átmegy ruszofóbiába, az államszocialista rendszer kriminalizálásába, azt a célt követi, hogy a mai rendszer felsőbbségét bizonyítsa a Kádár-rendszer fölött.

Ebben az ideológiai versenyfutásban érhető tetten a már korábban emlegetett ún. emlékbizottságok szerepe.

Az emlékbizottságok őrködnek a legitimációs ideológia fölött, biztosítják, hogy a történészek kiszolgálják a hatalom direkt politikai megrendeléseit azokkal a pénzeszközökkel, amelyek hátteréről a nagyérdemű olvasóközönség, a „fogyasztói piac” nem rendelkezik világos áttekintéssel, legtöbbször nem is tudják, honnan fú a szél.

Az üzlet, a politika és a tudomány ilyen közvetlen összefonódásának vesztese természetesen a történettudomány, amelynek színvonala messze elmarad az 1970-es-80-as évek átlagos színvonalától, pedig akkoriban is ott gyámkodott a politika – más módon és más formában – a történészek  fölött, elegendő, ha csak Borsányi György Kun Béla-könyvének sorsára utalok.

Mégis a tisztességes kutatók mindig igyekeztek kikerülni a hatalom által felállított ideológiai gátakat. Ma ennek kevés nyomát látni. Az emlékezetpolitikában pedig egyetemlegesen uralomra jutott az államszocialista múlt meghamisítása, fontos problémakörök elhallgatása, tudatos elferdítése.

Ehhez képest az egyetemes historiográfia progresszív új irányai úgyszólván meg sem jelennek azokban a témakörökben, amelyekről itt szót ejtettünk. Tovább folytatódik a hungarocentrikus, „sérelmi” történetírás, a politikai események történetírásának uralma, a történetírás „nemzeti látószöge” rossz ellentmondásban a „globális perspektívával” uralma alá hajtja azt a nézőpontot, amely a társadalom alsó néposztályainak „életvilágát” kívánná feltárni. Erre már nem jutnak pénzügyi források… Ez a látlelet 2018 végén.

Az egyik interjúban úgy fogalmaztál: az „átkosból” meglepően sokszínű világra emlékszel. Ma már ezért (is) könnyen megkaphatod a „sztálinista” címkét, miközben külföldön a Lenin-könyvedért komoly nemzetközi elismerésben részesültél.

A magyar történetírás gazdag hagyományában – megfelelő kritikával – sok minden követhető tendencia, módszer, szemlélet, kutatási sajátosság halmozódott fel. Belőlem sem lett volna a szovjet tematika iránt érdeklődő történész, ha nem ismerem meg a hazai történetírás olykor számomra nagyon nem szimpatikus teljesítményeit is.

Amikor 2016  novemberében Londonban megtisztelő előadás-meghívásnak tehettem eleget a Lenin-könyvem nemzetközi kitüntetése alkalmából, valaki meg is jegyezte és a könyv számos recenziójának egyikében egy szerző ki is fejtette, hogy a munkámban kifejeződik a sajátosan magyar elméleti és történeti hagyomány iránti odaadás: Lukács, Tőkei, Ránki, Niederhauser, de hozzátehetném Hajdu Tibor, Borsányi György, Sipos Péter, Kende János, Erényi Tibor, Pach Zsigmond Pál, Orosz István, Berend T. Iván, Szűcs Jenő vagy még régebbi időkből, Arató Endre, Dolmányos István, Balogh Sándor, Molnár Erik, Lackó Miklós, Hanák Péter munkásságát, kérdésfeltevéseit, intellektuális kihívásait.

Mindegy, minek nevezzük, marxista történetírásnak vagy egyszerűen rendszerkritikai történetírásnak, a lényeg egy mának szóló hagyomány felmutatása, amely követhető mind a magas szakmai színvonal, mind a humanista-antifasiszta elkötelezettség okán.

Ezen szempontok alapján példának okáért a liberális Szabó Miklós öröksége napjainkban rendkívül aktuális, ösztönző, hiszen ma igazán itt dörömböl az ajtókon a legkülönfélébb fertőzött forrásokból beáramló nacionalista hordalék, amely elárasztja a sajtó szinte minden termékét.

Rendkívül fontos annak tudatosítása, hogy a történészek ifjú generációját ne tudják abba a gondolkodási hierarchiába becsalogatni, amelynek jelszava: „minden a részlet, semmi az egész”.

A partikularitás uralma az egész fölött megkönnyíti az utat a gonosz, emberellenes eszmék számára, hogy a történetíráson belül (is) hierarchiát állíthassanak fel népek és vallások, kultúrák és régiók között.

Tanítványaim, bármiképpen viszonyuljanak is hozzám, nem állíthatják, hogy valaha leírtam volna olyasmit, ami a represszív rendszerek apológiáját foglalja magában. Noha a hatalmat kiszolgáló propagandisták a rendszerváltás után – ma sincsen másképpen – éppen egy ilyen sarokba próbáltak „száműzni”.

Másfelől sohasem vállaltam azt a fajta „könnyű elemzést”, „könnyű” történetírást, amely kikerüli a kényes kérdéseket. A tanítványaim mindig tudták, hogy tudományos kérdésekben sem taktikázni, sem kompromisszumokat kötni az igazság keresése közben nem lehet.

Egy helyütt úgy fogalmaztál: a történetírás a hatalom és az üzlet vonzásában. Hol itt az üzlet? Van-e e téren különös üzeneted az új történész-generáció számára?

Nehéz itt röviden valami értelmeset mondani, mert könnyen megkapja az ember a „balos populizmus” vádját. De azért sok mindent tudunk e jelenség-együttesről a modern rendszerkritikai szociológiai irodalomnak köszönhetően. Mi is publikáltunk erről az Eszméletben. A történészszakma bizonyos értelemben konzervatív szakma, szorosan kapcsolódik a hatalmi viszonyokhoz, s ebben az értelemben az a szakmai kör kap komolyabb pénzügyi támogatást, amely rákapcsolódik a hatalom köldökzsinórjára.

Más oldalról tükrözik ezt a problémakört az ún. celebek. Celeb csak az lehet, aki a hatalom nyelvén beszél maga sajátos eszközeivel. Az autoriter rendszerekben, mint a miénk is, a sikeres celeb magától is kitalálja, mit szeret a hatalom, mivel itt „fortélyos félelem igazgat” (József Attila).

A belépőjegy a celebség világába tehát világos, éreznie kell az ellenforradalmi korszak lüktetését és az őt szolgáló média elvárásait.

Ami a mi szakmánkat illeti, a szocialista múlt „leleplezése” 30 éve napirenden van, ez a legkurrensebb téma, de azon belül is „ki kell találni” a legfontosabb témaköröket, amelyeken lehet úszni. A szovjet megszállás negatív oldalainak egyoldalú kidomborítása, az erőszaktevés és a repressziók ecsetelése, a felszabadulás és a felszabadítás kétségbe vonása, a „kommunizmus és az erőszak” minden mennyiségben, Lenin, Ságvári, Che Guevara, Castro stb. terroristaként való kriminalizálása, az „ügynök-ügy”…

Külön fontos téma a „nemzeti önbecsülés védelme”, a Horthy-rendszer mentegetése, a magyarság áldozatként való bemutatása, a ruszofóbiába átmenő szovjetofóbia.

Nem sorolom tovább a támogatott témákat, ismerős dolgokról beszélünk, mindenki érti, miről van szó. A celeb-témakör irodalmából tudjuk, hogy a magamutogatás, az egocentrikus pózolás, a nárcisztikus öntetszelgés, a szélsőséges hangvétel mindent visz olykor még a színtiszta kóklerkedés árán is. Az igazán fontos a „like” vagy „dislike”, a lényeg a figyelem fenntartása és orientálása.  Az igazi történészszakemberek nemigen vállalják a celeb szerepét, amely funkciója szerint kifejezetten manipulátori szerep.

Igen, azt hiszem, a fiatalok számára ez a döntő, „minimális” üzenet:

az értelmiségi, akkor is, ha történész, utasítsa el a manipulátori szerepet, a mefisztói szerepet.

Fontos, korszakon átívelő munkák a mainstreammel, az árral szemben jönnek létre. Divatok jönnek-mennek, a történész oknyomozó küldetése marad.

Forrás: https://merce.hu/2018/12/08/a-tortenelemhamisitas-neohorthysta-iskolaja-ertelmiseg-a-hatalom-arnyekaban/

1. Porosenko újjá akarja magát választatni Ukrajnában, de nagyon rosszul áll a szénája. Ha sikerül kiprovokálnia egy tartósabb hadiállapotot, esetleg el tudja odázni a választásokat.

2. Porosenko rezsimjének legkülönbözőbb támogatói egy dologban egyetértenek: Oroszországot össze kellene ugrasztani a Nyugattal olyan szintig, hogy katonai konfliktus jöjjön létre. Erre legalkalmasabb Ukrajna, hiszen a határ mindkét oldalán már felsorakoztak katonai erők. Ukrajna megpróbálja eljátszani az áldozat szerepét, miközben az ukrán pronáci rezsim törvényeket hoz az orosz nyelv, az orosz és a szovjet kultúra ellen. 1945 óta példátlan fasiszta rehabilitáció játszódott és játszódik le Ukrajnában.

3. A pronáci ukrán rezsim nyugati szponzorai maguk is támogatják Porosenkoék Oroszország elleni provokációit, bár egy nyílt háború egyelőre nem áll érdekükben, mert azt Oroszország igen gyorsan lezárná, s a mai Ukrajnából nem sok maradna.

4. Az Európai Unió hírcsatornáiban a nyíltan náci politikusok is, mint például Parubij, a parlament elnöke, az ismert Hitler-imádó, tolerált politikusként nyilatkozgat. Eközben Merkel pátbeli utóda, Annagret Kramp-Karrenbauer a náci múltat felidéző ruszofób kampányba kezdett, amely már-már elhomályosítja a hivatásos brit oroszgyűlölőket is, mint Theresa May-t. 

5. Az ukrán provokáció megmutatta, hogy a Nyugat Oroszország elleni geostratégiai küzdelme egyre kevésbé ismer határokat, egyértelművé válik e téren is, hogy felmondják a polgári demokrácia minimumát is, ami már a legyilkolt szaudi újságíró esetének amerikai értelmezésében is kifejezésre jutott. Saját törvényeiket sem tartják be, ha geopolitikai és energiapolitikai érdekeikről van szó.

6. A valódi tét, amire az ukrán pronáci elit tesz, az az, hogy a NATO miután lényegében elnyelte a Balkánt is és megy tovább Kelet felé, a végén Ukrajnát is bekebelezi.

7. Végül, a neoliberális világrend nyilvánvaló szétesése nem javítja meg a tőkés világrend működésének betegségeit, hanem csak súlyosbítja azokat. Vedd komolyan a háború elleni antikapitalista küzdelemet!