Az Orbán-kormány és a baloldal

Krausz Tamás cikke a Népszabadságban
Európa-szerte egyre népszerűbb (hamis) gondolat, hogy Orbán Viktor és a Fidesz baloldali politikát folytat. Az európai szélsőbal bizonyos csoportjaitól a brit jobboldalig terjed ez a szellemi kór. Legutóbb a Népszabadság hasábjain (nov. 3.) mintha még Tamás Gáspár Miklós is – egyébként igen érdekes és sok szempontból nagyon tanulságos cikkében – engedményeket tenne e képtelen előítéletnek.
Miért lenne baloldali a multinacionális tőke korlátozása az ún. nemzeti tőke érdekében, miközben a magyar kormány túlteljesíti a költségvetési hiány leszorításában még a brüsszeli elvárásokat is? Miért lenne baloldali gondolat vagy politikai lépés a társadalom becsapása például a rezsicsökkentés (és más „ötletek”) útján, ami valójában a hatalom fenntartása érdekében hozott demagóg manipuláció megnyilvánulása („észrevétlenül” kiveszek a zsebedből egy nagy összeget, és látványosan visszateszek oda egy jelentéktelent)? Ilyen értelemben akár Hitlernek is tulajdoníthatunk baloldali törekvéseket, végül is Németországban felszámolta a munkanélküliséget, utakat és fegyvergyárakat épített… A Fidesz agitprop célja éppenséggel az, hogy elhitesse az emberekkel: ő az egész nemzetet képviseli, a baloldalt is, csak legyenek „jó magyarok”, azaz fogadják el az új, 2010-es rendszert. Vagyis hadd gondolják az emberek: Kádár-rendszer kommunisták nélkül. Valójában persze egy neohorthysta szisztémát nyomnak le éppen a torkukon.

Azért is veszélyes gondolat ez, mert – ki nem mondva – a baloldal gyengeségét is csupán Orbán és a Fidesz politikájával magyarázza, miközben elhomályosul a baloldal gyengeségének valódi oka és egy valóban baloldali politika alapja és lényege. Ha Orbán gazdaságpolitikájának nem lennének „baloldali” elemei, talán nem lenne olyan gyenge és szánalmas a magyar baloldal, mint amilyen?

A magyar baloldal gyengeségének fő okai elválaszthatatlanok a rendszerváltástól: a kapitalizmus visszaállításától a kelet-európai félperiférián és annak katasztrofális szociális és gazdasági következményeitől, amelyekkel a magyar társadalom mind a mai napig szembesülni kénytelen. Súlyos hagyaték a politikai baloldal máig kritikátlan viszonya a rendszerváltáshoz. Sokak szemében ugyanis a rendszerváltás negatív szociális következményeit nem kompenzálja a politikai demokrácia többlete, amely nem az állam, hanem a szociális demokrácia „elhalását” eredményezte. A rendszerváltás programja, illetve gyakorlati megvalósítása lényegét tekintve a szintén baloldali MSZMP meghatározott csoportjai, frakciói és a liberális, illetve nacionalista ellenzék közös munkájának eredménye volt. E program döntő elemének a korábbi bürokratikus állami tulajdon magánkisajátítása (privatizáció) tekinthető, aminek sohasem volt, ma sincsen társadalmi legitimációja, s ezen nem változtat a Fidesz „félrendszerváltása” sem, amely részben újraosztja azt, ami még újraosztható. Maga a rendszerváltás e „munkája” – erős nemzetközi politikai és üzleti támogatással – lejátszódott Moszkvától Prágáig, Ljubljanáig, Varsótól Budapestig, Zágrábig sokféle formában. A legnagyobb gazdasági és szociális hanyatlás Magyarországon és talán Lettországban következett be. Érthető – eltekintve itt és most más történelmi okoktól –, hogy ennek következtében a baloldal tekintélye és társadalmi felhajtóereje e régió országaiban pusztult el a leginkább. Amíg a rendszerváltás után a magyar társadalom az MSZP-ben – bizonyos nosztalgiával – ráismert a Kádár-rendszer szociális teljesítményének évtizedes hagyományaira, addig futott a szekér… Amikor a Gyurcsány és mások vezette MSZP véglegesen feladta a kádárista hagyományokat, és a helyébe nem egy újjáformált baloldali közösségi, kritikai értékrendet és gazdasági-szociális programot állított, hanem korlátozatlanul a liberális, neoliberális piaci és kulturális értékeket honosította meg, a baloldaliság fogalma és gyakorlata értelmét veszítette. A 2010-es választások eredményeiben e „kiürülés”, a lejáratódás következményei figyelhetők meg. A kialakult szituációba tudott belekapcsolódni a jobboldali konzervatív nacionalizmus a maga tekintélyuralmi, antidemokratikus, egyszerre antikommunista és antiszemita hagyományaival, neohorthysta kultúrsokkjával, és mára befejezte a rendszerváltást. A „nemzetmentő” új kormány a nemzeti burzsoázia és a középrétegek bizonyos csoportjainak támogatásával magát a baloldalt és a liberalizmust is „sikeresen” kriminalizálta. A bűnbakállítás eszközeivel a rendszert lezárta balra, és még inkább kinyitotta szélsőjobboldali irányba. E tekintélyuralmi fordulatban egy szikrányi baloldaliság sem volt, és jelenleg sincs, hiszen 2010 óta nem csökkent, hanem növekedett a társadalom elszegényedő rétegeinek aránya. Ennek döntő oka, hogy az Orbán-kormány óriási jövedelmeket pumpált át a „nemzeti tulajdonos osztály”megerősítésébe a társadalom alsó osztályainak kárára. Mint TGM máskor és helyesen leírta, a Fidesz-kormány szigorúan osztálykormány. És persze TGM-nek tökéletesen igaza van abban is, hogy a magát baloldalinak nevező pártpolitikai erők nem találtak választ az új kihívásokra, valószínűleg nem is értették (talán ma sem értik!) vereségük okait, vagy a személyi-hatalmi érdekek megint erősebbeknek bizonyultak a perspektivikus, társadalmi méretű látásmódnál. Mi lett volna (mi lenne) a valóban baloldali program alappillére?

1. A rendszerváltás során teljesen eltorzult tulajdonosi szerkezet, mindenekelőtt a földtulajdonviszonyok „demokratizálása”, vagyis a Fidesz politikájával szöges ellentétben a társadalom szélesebb csoportjainak szabadabbá tenni a gazdasági tevékenységet, plurális tulajdoni szerkezet: a szövetkezés szabadsága („a föld azé, aki megműveli!), munkahelyteremtés azokból a költségvetési forrásokból, amelyeket az új kormány elherdált, és a jövőben is kénytelen lesz támogatás, szavazatgyűjtés stb. céljából elherdálni. A stadionprogram helyett, az egyházak állami eltartása helyett, a rokonok, haverok, párttársak és általában a klientúra feltőkésítése helyett, a kényszerközmunka helyett valódi közmunka-lehetőségek, közcélú állami építkezések (például közösségi szociális és kulturális infrastruktúra stb.), az állami egészségügy és (felső) oktatás területén végrehajtani olyan beruházásokat, amelyek valóban új munkahelyek teremtésével függenek össze. (Ma az a divat, hogy minél kevesebb tanárra minél több diák jusson.) Nem államosítani, hanem éppen kiszélesíteni az önkormányzatok munkahelyteremtő szükségleteit és képességeit.

2. Szociális téren az alsó osztályokhoz tartozó négymillió ember létbiztonságát megerősíteni. A nacionalizmus, a rasszizmus, az etnikai téboly helyett a lakosság kulturális felemelkedésének, a magyar hagyományban fellelhető civil, „népi” oktatási struktúrák, önképző körök politikától független támogatása mindenekelőtt infrastrukturális beruházással. Ez olcsóbb és kifizetődőbb, mint állami, a hatalmat kiszolgáló (ál)tudományos intézetek sokaságának létrehozása az egyetemekkel, akadémiai intézetekkel szemben, amelyek még őriznek valamit autonómiájukból.

3. Jogi téren a társadalmi önszerveződés intézményeit kellett volna (kellene) előnyben részesíteni az állami centralizációval szemben. A jogállam fogalmát kiegészíteni a szociális jogállam fogalmával, minden elnyomott kisebbség felkarolása, különösképpen a romák felemelkedésének és a nők társadalmi szerepének erősítése. A 2010-es tekintélyuralmi rendszer és kirekesztő alkotmányának elutasítása.

4. A baloldali politika alapjához tartozik, hogy törekvéseiben fő támaszul a szakszervezeteket és a civil önszerveződéseket tekinti, mert ha a baloldal nem a bérből élők, a munkavállalók és a munkanélküliek szószólója mindenekelőtt, akkor önmagát számolja fel egy olyan félperifériás kapitalizmus oltárán, amely semmiféle perspektívát nem nyújt a magyar és a kelet-európai társadalmak döntő többségének. Nemhogy a rendszerváltás nagy ígéretéről, a nyugati centrumországok utoléréséről nincsen szó, hanem ellenkezőleg, a leszakadás új tendenciái figyelhetők meg.

Bármily vázlatos és töredékes legyen is ez a felsorolás, tükrözi annak lehetőségét, hogy a politikai baloldal valódi tartalommal töltse fel magát, visszaszerezze hitelességét egy ilyen tendenciájú, szakmailag is megalapozott program (mint például az interneten keringő ún. 90 fokos fordulat programja) képviselete és majdani megvalósítása során. E baloldali követelések a politikai baloldal programjának lehetnének fő csomópontjai, melyeket még az a baloldal is képviselhetne, amely nem hisz a kapitalizmusban, amely „a tőkén túli” rendszerben gondolkodik, s melyhez e sorok szerzője is tartozik.

A szerző történész

3 thoughts on “Az Orbán-kormány és a baloldal”

  1. “Olybá tűnik, Krausz Tamás csaknem egyedül képviseli ma Magyarországon a következetesen végiggondolt baloldalt.”

    Ezt egy hozzászólásból szedtem ki a NOL-ból. Bárhogy próbálok a cikkben hibát találni, nem nagyon tudok. Ez most “személyeskedő” önkritika volt. (Remélem a mebaladmin figyel 🙂 ). No, szóval ez a cikk olyan, ami nem egy ezeréves távlatot vázol fel, ami kellemes tétlenséget sugall (hol leszek én ezer év mulva? Bár lehet ezt tudom legbiztosabban. 😀 ), hanem akár holnap elkezdhető munkát, amiben érdemes résztvenni. Remélem “legyűrűzik” vidékre is.

  2. Köszönöm, professzor úr!
    Sokat hadakozom az ilyen előitéletek ellen, Ön pedig formalizálta a döntő érvelés menetét. Felhasználhatom a gondolatmenetet, ha jelölöm a forrást, ugye?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *