The Prime Russian Magazine, 2015 május 14.
Szerző: Lev Danyilkin
Fordította: Csikós Sándor
Kelet-Európa, amely egyébként nem túl sűrűn bukkan fel a hírekben, az ukrajnai események kezdete óta a világ egyik kulcsfontosságú régiójává lépett elő. Ezzel egyidejűleg a politikai iránytű megbolondult: különböző okoknál fogva a hagyományosan russzofób országok nem hajlandók támogatni a nyugati szankciókat, miközben hagyományos szövetségesei, ezzel ellenkezőleg, elfordulnak Oroszországtól. Váratlan apró jelek sokasága utal arra, hogy Moszkva és Berlin között egy új politikai, gazdasági és intellektuális térség van létrejövőben. A PRM beszélgetést folytatott Krausz Tamás magyar történésszel a politika és a filozófia között meglévő összefüggésről.
Lev Danyilkin:
Észrevette-e, hogy Ukrajnában, rögtön a Majdan után támadás indult a Lenin-szobrok ellen? Mivel magyarázható ez a hirtelen keletkezett érdeklődés? Főleg ha figyelembe vesszük, hogy Lenin Oroszországban abszolút marginalizálódott: hiszen az a figura, aki két kibékíthetetlen táborra bontja a társadalmat, az: Sztálin.
Krausz Tamás:
Én csupán azon csodálkozom, hogy csak a Majdan után estek neki a Lenin-szobroknak. Hiszen Magyarországon a letűnt világ szobrainak és emlékműveinek kigyomlálása már 25 éve tart. 2010 óta pedig, mióta a parlamentbe bekerült egy jobboldali, nacionalista párt, mindez fokozott tempóban halad. Az új tekintélyuralmi rezsim legitimációt keres magának – és ezt az államszocializmustól való elhatárolódásban találja meg. Ennek az új nacionalista államnak a gyökerei, lényege és forrásai a két világháború közötti korszakban keresendők. Bizonyos értelemben a régi rezsim az, amit most megpróbálnak restaurálni. Átadják a feledésnek az antifasiszta és kommunista emlékműveket, átnevezik az utcákat – még egy olyan, világhírű filozófus nevét is ki akarják törölni az emlékezetből, mint Lukács György. Az ukrán államnak is szüksége van egy új, merőben etno-nacionalista legitimációra. Mert milyen alapokra építkezve is kell létrehozni egy új államot? Kelet-Európa szerte: etno-nacionalista alapon. A „kell” szó, persze, idézőjelben értendő. A Majdanon mindez világossá vált. Ott azt mondták, hogy kilépnek abból a hatalmi szférából – „az orosz világból” –, amelyhez eddig tartoztak. A Majdanon megteremtették „az ukrán világot”, Banderával. A Majdan megmutatta, hogy céljuk egy új, „ukrán” etnikai alapokra építkező állam megteremtése, mellyel összeegyeztethetetlenek bármiféle szovjet emlékművek.[1] Így abban sincs semmi különös, hogy mindezzel párhuzamosan Ukrajnában átértékelik a fasisztáknak – a banderistáknak – a háborúban játszott szerepét. Bandera mára hős lett. Magyarországon ugyanezt a nacionalista populizmust láthatjuk: manapság heroizálják azt a magyar hadsereget, amelyik a háború idején, szovjet területen kivette részét a Holocaustból.
Lukács György (1885 – 1971)
Lukács György a marxizmus kiemelkedő tudósainak pantheonjába tartozó, Leninhez, Gramscihoz és Althusserhez mérhető kaliberű filozófus. A neomarxizmus (az unortodox marxizmus), a Budapesti Iskola megalapítója. Olyan alapművek szerzője, mint „Történelem és osztálytudat” (a proletariátus, mint a modernkori történelem tényezője osztálytudatának vizsgálata), „Az ifjú Hegel és a kapitalista társadalom problémái”. Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság idején művelődésügyi népbiztos, az 1956-os magyarországi felkelés idején pedig, Nagy Imre kormányában, kulturális miniszter. Nemcsak filozófus volt, de kiváló irodalomtudós is: a tükrözéselmélet szempontjából vizsgálta például a realizmus elvét a művészetekben. Amolyan prototípusa ő Naftának Thomas Mann „Varázshegy” c. regényéből, illetve (részben) Criminale professzornak, Malcolm Bradbury azonos című regényéből.
L. D.
De miért van az, hogy Ukrajnában éppen Lenin került hirtelen a politikai figyelem középpontjába? Hiszen ebben az a paradox, hogy Lenint itt az orosz imperializmus megtestesítőjeként fogják fel – azt a Lenint, aki az imperializmus legnagyobb ellensége volt.
K. T.
Hiszen ez az egész restauráció pont azon alapul, hogy a legkisebb lelkifurdalás nélkül ezek ott meghamisítják a történelmet. Számukra még az sem fontos, hogy hiszen éppen Lenin tette a Donbasszt Ukrajna részévé – mégpedig hogy az iparosított Kelettel ellensúlyozza az ország agrárjellegű központi részét. Nekik csak az a fontos, hogy maguk mögött tudhassák a szovjet múltat. Persze, hogyne, minden Leninnel kezdődött – ebben nekik igazuk van. Lenin internacionalista. Ám egy olyan országban, amelynek hivatkozási alapjául egy mesterségesen megteremtett etnikai önigazolás szolgál, mit kezdjenek az ilyesfajta internacionalistákkal? Bűnbak lesz belőle. Miközben tudják, hogy az oroszoknak ez mindenképpen fájni fog, hiszen Oroszország a Szovjetunió örököse. Ezért a Lenin-szobrok lerombolása, először is szimbolikus aktus: az oroszok és Oroszország megalázása. Másodszor is, ily módon vonják el az emberek figyelmét a „Kulturkampfra” – ahelyett, hogy a szociális problémákat igyekeznének megoldani. Ez a baloldali, a szocialista alternatíva jelképes felszámolása. Ezzel nem csupán az államszocializmus régi rendszerétől akarnak búcsút venni. Nem – nekik arra van szükségük, hogy még a gondolatának is elejét vegyék annak, hogy létezhetne valamiféle újabb perspektíva, illetve visszaállítsák az óramutatókat a múltra. Ehhez pedig kriminalizálják a Szovjetunió, a szocializmus történelmét.
L. D.
Különös, hogy mindezt miképpen lehet elérni: hiszen még sokan élnek olyanok, akik láthatták, hogy a szovjet „megszállás” idején a tömegek élete jobb volt, mint az új rezsim alatt?
K. T.
A „kommunizmus” itt mindenki számára eleve a rossz. Nálunk Magyarországon is a „kommunizmust” (értsd: államszocializmus) kriminalizálták, lejáratták. A vörös csillagot, illetve a sarló és kalapácsot betiltották. Ez a tudat manipulálása, különösen a fiatalság esetében, amelynek azt sulykolják, hogy „A kommunizmus és a fasizmus ugyanaz”. És ez nemcsak Magyarországon van így. Ennek az egésznek az az értelme, hogy a közéletből kiszorítsák még a lehetőségét is annak, hogy olyan baloldali mozgalmak, tömegmozgalmak jöhessenek létre, amelyek szembeszállnának az új rezsimmel. El kell feledtetni még a gondolatát is annak, hogy lehetséges egy igazságosabb, egy egalitáriusabb társadalom létrejötte is. Mára nem maradtak olyan humanista erők, amelyek fölvehetnék a harcot a tekintélyelvű hatalom újabb formáival. Ehelyett mindenféle nacionalista, rasszista, antidemokratikus megoldási módozatok, illetve struktúrák burjánoznak el.
L. D.
De hát, hiszen, Brüsszel sincs elragadtatva a jobboldali rezsimektől?
K. T.
Hogyne: az Unió, Amerikával együtt bírálják az antidemokratizmust és a nacionalizmust. De teszik ezt amúgy, atyáskodva. Számukra az a fontos, hogy a költségvetési deficit alacsonyan tartása érdekében a rezsim kiverje az adófizetőkből az ehhez szükséges eszközöket. A szónak ebben az értelemében a globalizmus és a nacionalizmus: ugyanannak az éremnek a két oldala.
L. D.
Ki tud akkor szembeszállni az etnikai irányultságú rezsimekkel?
K. T.
Az értelmiségiek szintén nem tiltakoznak. Ők úgy gondolják, hogy adva van a „jó kapitalizmus”, a szabad piacgazdaság. Hogy a válságból vezető kiút: integrálódás ebbe a „jó kapitalizmusba”; hogy az, ami van, az egy „felzárkózó fejlődés”, „demokratizálódás”. És minden jó lenne, csakhogy mindezt akadályozzák a hataloméhes politikusok, akik ezt a jó kapitalizmust „elrontják” a túlzott állami beavatkozásokkal. Ezek az értelmiségiek nem fogják fel, hogy térségünkben a kapitalizmus, történelmi okokból, más történelmi pályát járt be és más típusú politikai berendezkedést hozott létre, mint az Unió „magjának” az országaiban. Itt nem a rossz politikusokról van szó, hanem arról, hogy a kapitalizmus a félperiféria országaiban diktatórikus rezsimek megteremtését provokálja ki.
L. D.
Mik a jellemvonásai ennek a „félperifériának”?
K. T.
A „félperiféria” kifejezést Giovanni Arrighi alkotta meg. A helyzet az, hogy a kelet-európai oligarchikus kapitalizmust nem lehet úgy elemezni, hogy e közben ne vennénk figyelembe a globális összefüggéseket. A félperiféria nem lehet meg a központ, az amerikai kapitalizmus nélkül. Kelet-Európa a mostani világrendszer egyik félperifériája. Itt a kapitalizmus nem tud másként működni, mint ahogy arról a fentiekben szóltam.
A liberálisok „maffiózó” államról írnak. Ám ennél fontosabb az, hogy ebben a térségben a kapitalizmus második kiadásának lehetünk tanúi. Az utóbbi 25 évben világossá vált, hogy Kelet-Európában is, Latin-Amerikában[2] is az uralkodó osztályok és kormányzó elitjeik – biztosítandó a kapitalista rendszer működését – kizárólag tekintélyuralmi rendszerek és katonai diktatúrák segítségére támaszkodva támogatják a tőkefelhalmozás folyamatát. De Latin-Amerikában legalább vannak tiltakozások a kapitalizmus neoliberális fázisa, a szociális egyenlőtlenségek elmélyülése ellen. Ott még – például a zapatisták – alternatív szociális és gazdálkodási formákat is létrehoznak. Kelet-Európa legnagyobb része azonban bezárkózott a saját reakciós, tekintélyelvű múltjába. A helyzet az, hogy itt mindez a kelet-európai történelmi sajátosságra épül. Aminek valódi tartalma valójában a központ, illetve a (fél)periféria közötti erőviszonyokra épül: a helyi elitcsoportok támogatása, a bérmunkások alávetett helyzete, a demokratizálás, mint az alárendelés technikája.
L. D.
Az a helyzet, amikor már-már kitör egy igazi háború, hasonlítható-e a száz évvel ezelőtti történésekre? Nem a külsődleges hasonlóságokra gondolok, hanem a távlatokra: hiszen a háború, az a kapitalizmus válságának szélsőséges formája. Vagyis: elképzelhető-e, hogy egy jövőbeni háború nem csupán a világ újrafelosztásával, hanem rendszerváltással, forradalommal végződik? Ha Lenin most élne, hogy elemezné a helyzetet, mit tudna most felhasználni?
K. T.
Egy marxistának az a dolga, hogy kimutassa ennek, vagy annak a jelenségnek a valódi, a politikai okait. Mindaz, aminek most szemtanúi vagyunk, az éppenséggel a kapitalizmus válsága, nem pedig etnikai, se nem pedig civilizációs válság. Nálunk a sajtó azt írja: minden a Huntington által mondottak szerint halad, vagyis a „civilizációk összeütközése” zajlik. Csakhogy ez dajkamese – ez lényegében az etnikai tisztogatások ideológiája, roppant kártékony ideológia: éppen csak hogy nem „a civilizációk háborúja”. Valójában világos, hogy ezeken a területeken szándékosan játsszák ki az etnikai kártyát. És mindezek mögött feltűnik egy bizonyos ország, amely geopolitikai érdekeinek érvényesítésére törekszik. És ha a marxisták kellő állhatatossággal fognak rámutatni ezekre az okokra, akkor az emberek előbb vagy utóbb rá fognak jönni: igazuk van. Mert hová vezetnek ezek az etnikai háborúk Ázsiában, Afrikában, Ukrajnában, a posztszovjet országokban? Mindenütt csak vér. Az utóbbi 25 év során többen haltak meg, mint az államszocializmus háború utáni egész időtartama alatt. Azt mondták: ha nem lesz a Szovjetunió, háborúk sem lesznek. Ám ma több a háború, mint volt az előző rendszer idején.
L. D.
Mostanság a Donbasszban, a furcsa, „hibrid” háború[3] idején különös politikai formációk – népköztársaságok – jönnek létre. Kijev erre adott reakciója érthető: ezek „orosz terrorista bábrendszerek, álintézmények, melyek valójában egy okkupációs rezsim formáját jelentik”. Oroszországban e népköztársaságokat viszont úgy értelmezik, hogy ezek a Majdan – lényegében ugyancsak spontán létrejött – hatalmával szembeni alternatívák. Világos: egy olyan kísérlettel van dolgunk, amikor egy hatékony önigazgatási rendszert kell létrehozni, válságos (háborús) feltételek közepette. Ez, kívülről, hogy látszik? Érdeklik-e Önt, mint történészt, és mint egyszerű embert, ezek a népi demokráciák? Kinek az érdekeit képviselik ezek a képviseleti szervek? Mennyiben demokratikusak ezek? Valójában ezek netán egy új, forradalmi hatalmat képviselnek?[4] Van-e jövőjük az effajta új politikai szerveknek? Hasonlítható-e ez ahhoz, ami 1918–19-ben Bajorországban és Magyarországon volt?[5]
K. T.
Ezeknek az intézményeknek és a népköztársaságoknak az értelmezései –legyenek azok bár ukrán, anti-Majdan, vagy „fehérgárdista–nacionalista” értelmezések – reális alternatívákat kínálnak. Nagyon sok függ attól, hogy Oroszországban hogyan alakulnak majd a dolgok. Ha az oligarchák maguk alá tudják majd gyűrni ezeket a spontán létrejött, szabadon szerveződő intézményeket, akkor a népfelkelők elvesztek. Habár a szociális vereség esetleg nem is lesz totális, minthogy az oroszajkú lakosság, kulturális téren, megőrzi azt a jogát, hogy szabadon használhassa anyanyelvét és tarthassa meg hagyományait – így az antifasiszta, a Nagy Honvédő Háborúról való megemlékezéssel kapcsolatos hagyományokat is. Ha a „fehér” Ukrajna Novorossziját is integrálja (miként ezt a területet II. Katalin nyomán ma nevezik), akkor a vereség dupla lesz: nemzeti és szociális szempontból is. Ahogy az Magyarország esetében is történt, 1919-ben. Egy kicsinyke, a nagyvilágtól elszigetelt területen nem mehet végbe oligarcha-ellenes és antikapitalista forradalom. Ám egy ilyen szembenállás, így vagy úgy, de hozzájárul ahhoz, hogy az egypólusú világrendet egy sokpólusú váltsa fel. Háborús időkben, vagy válságos helyzetekben a tőke és a bürokrácia nem tud tovább működni. Ám ha a tőke és a bürokrácia újból életre kel, akkor első dolguk lesz, hogy lebontsanak mindent, ami népi kezdeményezésekkel függ össze: népképviseleti szervek, szövetkezetek, bármiféle öntevékenység. A nacionalizmussal elpusztítják a szocializmust. Ez a történelmi fejlődés legfőbb tapasztalata.
L. D.
1914-ben a nemzeti kormányok szintén manipulálták a tömegek tudatát. Léteznek-e, a háborún kívül, a válságból való kilábalásnak más, valamilyen alternatív lehetőségei?
K. T.
El tudom képzelni, mi sülhet ki ebből. Forradalom. Forradalom – de csak egy nagy tömegmozgalom talaján. Én nem hiszek szűk csoportok összeesküvéseiben. Amikor arról beszélnek, hogy az Októberi Forradalom puccs, államcsíny volt, nekem felszalad a szemöldököm. Ugyan, miféle puccs?! Hiszen csak a paraszt- és katonatanácsokban több millió ember volt. Ezek az emberek képeseknek bizonyultak arra, hogy megszervezzék önmagukat, és támogatták az új hatalmat. A puccs, ezzel szemben, azt jelenti, hogy a hatalom a gazdasági szempontból uralkodó osztályok régi elitjének a kezében marad.
L. D.
Ezzel együtt is, azok a jövendölések, hogy a válság megoldásának módjaként eljöhet egy forradalom, manapság éppen olyan fantasztikusan hangzanak, mint amennyire ez bizonyára 1914-ben is fantasztikumnak tűnhetett.
K. T.
Ha valami nem nyilvánvaló – az mindig utópia. Miért van az, hogy a liberálisok és a nacionalisták is utópiának neveznek minden olyan kísérletet, amelynek alapjául a kapitalizmus kiküszöbölését, meghaladását célozzák. Ennek sok oka van. Vegyünk egy momentumot. Ha elismernék, hogy erre van lehetőség, hogy a kapitalizmus meghaladható, akkor miért támogatták és támogatják azt a piackapitalista fordulatot, amelynek során – például nálunk, Magyarországon – a tízmillióból három-, négymillió ember a szegénységi küszöb alá szorult, immár 25 éve? Nincs is olyan lényegi különbség a liberálisok és a nacionalisták között. És ha egy ilyen feltételezett háború esetén az önigazgatás kikövetelését megcélzó spontán népmozgalmak jönnének létre – a liberálisok azonnal a legerősebb nemzeti oligarchák pártjára állnának át. Számukra – a demokrácia jegyében – Gyenyikin és Kolcsak[6] még mindig jobb, mint Lenin.
L. D.
Mi a kiút a mostani válságból? Van erre recept?
K. T.
Nem gondolom, hogy ezt valamiféle kormányok jobban vagy rosszabbul tudnák csinálni. Megismétlem: ez egy félperiféria. Itt nem lehet demokratikus eszközökkel irányítani, minthogy egy „becsületes” demokrácia körülményei közepette nem lehetne extraprofitokra szert tenni. Innen van a tekintélyelvűség: minálunk, például, még a sztrájkjogot is ellenőrzik. Nyugaton, egyelőre, még lehetetlen ilyen módon korlátozni a sztrájkjogot.
L. D.
De a forradalom – az csakugyan alternatíva?
K. T.
A helyzet az, hogy napjaink történelme nem kínál más alternatívákat. Mi az, amit az emberiség felhalmozott? Milyen alternatívák léteznek? Miként Rosa Luxemburg[7] mondta: szocializmus vagy barbárság. Ott, Önöknél, békés embereket bombáznak. Én viszont tudok még a térképen mutatni néhány olyan pontot, ahol ugyanez történik. Mit jelent ez? Azt, hogy előbb-utóbb az emberek kénytelenek lesznek rátalálni valamifajta alternatívára. Ám a szocializmuson (társadalmi-közösségi méretű önkormányzás, öntevékenység, önszerveződés) kívül semmilyen más alternatíva nincs, és nincs is kilátásban. Tudom, hogy Angliában, Németországban, az Egyesült Államokban – a „központi” világban – sok egyetemen működnek komoly marxista körök, létezik egy marxista értelmiség, amely rendszeralternatívákban gondolkodik.
L. D.
Azt viszont nem tagadhatja: aligha lehet arra számítani, hogy a marxista szellem újra áthatja majd a néptömegeket. Az olyan meghatározások, mint osztályok, osztálytudat, stb., a közvélemény tudatában lejáratottaknak tűnnek. A „proletariátus” szót manapság már inkább ironikusan használják.
K. T.
Igen, a marxizmus-leninizmus a korábbi rezsim legitimációs ideológiájaként szolgált. Igen, az államszocializmus visszaélt bizonyos fogalmakkal és terminusokkal. Ezeket a terminusokat ők bizonyos olyan tartalommal töltötték meg, ami lehetővé tette – a nép önszerveződése helyett – a bürokratikus hatalom fenntartását. Valójában azonban elméleti szakkifejezések nem egészen azt jelentették, amiket az ideológiai témájú könyvekben találhattunk. Igen, a mostani világrendben nagyon is eltérően funkcionál a tőkének az a gazdasági és politikai mechanizmusa, amelyekről Marx írt. De a marxista elemzés ezzel együtt is működik. Senki sem vitatja komolyan azokat a törvényeket – kizsákmányolás, értéktöbblet, magántulajdon, stb. – amelyeket Marx tárt föl. A marxista elemzőmódot néha még olyanok is felhasználják, akik egyébként antimarxistáknak tartják magukat. Még a legfőbb kapitalisták egyike, Soros György is – vagy ahogy a nagyvilágban ismerik: George Soros (szorosz) – 2008[8] után kijelentette: Marx válságelméletében van igazság. Kénytelen volt ezt elismerni. Egy másik magyar, Mészáros István – a világ mostani első számú marxistája, Lukács tanítványa – írt egy hatalmas, ezer oldalas könyvet, „A tőkén túl” („Beyond Capital”) címmel. Hugo Chavez el volt ragadtatva ettől a könyvtől: valaki bebizonyította neki, hogy a dolgok mostani állásával szemben, igenis, létezik szocialista alternatíva. Azaz: létezik az új szocializmus filozófiája. Amúgy még a kapitalizmus történetéről az 50-es években írt legrosszabb tankönyvek is mára igen aktuálisnak tetszenek – lám, milyen világot hozott el nekünk az új, a vadkapitalizmus.
Mészáros István
1930-ban született.
Magyar (származását tekintve. Az 1956-os budapesti eseményeket követően Nagy-Britanniában telepedik le, a Sussex-i Egyetem professor emeritusa). A történelmi materializmus hagyományos keretei között gondolkodó filozófus. Mélységeiben elemzi az elidegenedés marxista elméletét, a tőke strukturális válságát, a szovjet típusú posztrevolúciós társadalmak hanyatlását – illetve a kapitalizmusról a szocializmusra való áttérés kérdéseit. Legfőbb műve: „A tőke túlsó oldalán: az átmeneti időszak elméletéhez” c. ezeroldalas kötet (1995). Fiatal korában Lukács György munkatársaként dolgozott. 2015 januárjában, angolul, megjelent újabb könyve, „A társadalmi ellenőrzés szükségszerűsége” címmel.
L. D.
De hol vannak a néptömegek – hol van a marxista egyetemi értelmiség? Hogyan képesek egymásra találni?
K. T.
Azt én nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy a lázadó néptömegeknek – márpedig előbb vagy utóbb a tömegek fellázadnak – előbb-utóbb észre kell venniük ennek a bizonyos értelmiségnek az analitikai következtetéseit és mozgalmait, miként ők is figyelik a társadalmi mozgalmak fejlődését. Mert végsősoron milyen választási lehetőségeink vannak? A fasizmus? Az emberiség teljes kiirtása? És ha valaki nem a kapitalizmusnak a fasiszta ideológiák medrében való „menedzselése” szerint akar haladni, akkor mitévő legyen? Persze, megeshet, hogy a néptömegek és az értelmiség nem talál egymásra. Ám akkor előjön a B terv: a szembenálló felek mindegyike elpusztul. Az emberek, a sokmilliós néptömegek helyett senki sem tud, és nem is képes, cselekedni. Mennyit hallhattunk a nép öntevékenységéről a Nagy Honvédő Háború idején. Mennyit hallhattunk az emberek teljes passzivitásáról a sztálinizmus idején – illetve manapság, a volt, posztszovjet országokban, ahol a legdurvább agymosás folyik? Ha az emberek maguktól nem fognak szembeszállni mindazzal, ami mostanában történik, akkor, természetesen, a barbárságnál fogunk kikötni.
L. D.
Ön végrehajtotta Lenin ideológiai univerzumának társadalomelméleti rekonstrukcióját. Mit tenne ma Lenin?
K. T.
Nem hinném, hogy ő most valami apró, konspiratív pártot szervezne. Manapság egészen más világ van.
L. D.
Például az Al-Kaida, lényegét tekintve, nem ilyen szervezet?
K. T.
Nem, ezek teljesen eltérő dolgok. Bár nem szeretem ezt a kifejezést – mivel azt Bush és az amerikai elit alkalmazza –, ám mégis: az iszlámofasiszta szervezetek csak a barbárság irányába vezetnek. Miféle ideológiájuk van nekik a világ népei számára? Mit javasolnak? Az orosz forradalom távlatokat nyitott a világ népeinek számára: hozzanak létre szocialista köztársaságokat, egy, az önigazgatás elvén működő társadalmat. Az Al-Kaida viszont nincs a magántulajdon ellen, nem támogatja az egyén vagy a társadalom öntevékenységét… Őket egyedül az érdekli, hogy a külföldiektől elvegyék a magántulajdont. Azután majd maguk fognak uralkodni, a középkor törvényei szerint. Ahogyan az nálunk, strukturális értelemben mondom, Kelet-Európában történik is. Itt, Magyarországon formálisan, az ideológia szempontjából, nacionalista kormányunk „szabadságharcot” vív a Nyugat, az amerikaiak ellen. Úgymond, érvényesíteni akarjuk nemzeti érdekeinket. Ám ha más oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor kormányunk az Európai Unió előírásait hajtja végre: a költségvetési deficitet 3 százalék alá kell vinni. Hol vannak itt a háborúval, a szegénységgel, az erőszakkal szembeni forradalmi alternatívák? Mindez csak populizmus, demagógia, manipuláció.
L. D.
Mit gondol, az iskolákban miért nem ismertetik meg a gyermekeket a dialektikus gondolkodásmód alapjaival?
K. T.
A dialektika az a módszer, ami lehetővé teszi, hogy egy és ugyanazt a kérdést különböző szemszögekből, a maga fejlődésében vizsgáljuk. A mostani gondolkodásmódhoz azonban olyanokra van szükség, akik egyoldalúan gondolkodnak – akik nem azon gondolkodnak, hogy miként lehetne változtatni a világon, hanem hogy miként alkalmazkodjunk ehhez a világhoz. A piacon nem kaphatók olyasmik, mint az ember, a humánum, az emberi értékek, a néptömegek öntevékenysége – ezért ilyenekre tehát nincs is szükség?
L. D.
Az egyik könyvében van egy mondat: „A történelem soha nem abszolút bizonyíték”. Ez mit jelent?
K. T.
Egyáltalán nem meggyőző, amikor tudósok a különböző alternatívák lehetőségéről elmélkednek – ám eközben azt mondják, hogy úgymond, az emberiség történelme során semmiféle önigazgató szervezet még soha nem tudta megvetni a lábát, így ilyen alternatíva nem is létezik. Minthogy a történelem soha nem ér véget, annak nincs záró szakasza. Emlékeznek erre a Fukuyama nevű amerikai politológusra, aki meghirdette a „történelem végét”?[9] Igazából ez egy középszerű ember, akinél én semmilyen érdekes gondolatot nem tudtam fölfedezni. Vagy a liberalizmus diadala? Magyarországon a liberalizmus megbukott, politikailag megsemmisült. Félreértések elkerülése végett, én nem azt mondom, hogy ez jó: helyét a szemünk láttára foglalja el a tekintélyelvűség, az újfasizmus. Vagy: mi az, hogy a történelem vége? Hiszen minden folytatódik, megújult társadalmi formák közepette.
Krausz Tamás
A Budapesti Egyetem professzora, a kelet-európai történelem tanszékének vezetője, filozófus – aki nagy elődeitől, Lukács Györgytől és Mészáros Istvántól örökölte igen érzékeny szociális igazságérzetét. Szerzője a Lenin ideológiai univerzumának szociális és elméleti rekonstrukciójáról szóló, orosz és angol nyelvre is lefordított könyvnek. A magyar-orosz történészbizottság társelnöke.
A cikk eredetije az alábbi címen olvasható:
http://primerussia.ru/interview_posts/518
[1] Mi több, most már hadjárat indult az 1917 előtti orosz történelem kiemelkedő személyiségeinek szobrai, emlékművei ellen is (mint amelyek emlékeztetnek arra, hogy Ukrajna az Orosz Birodalom része volt). Lvovban lebontották Kutuzov szobrát. Ogyesszában – a soknemzetiségű, önmagát egyébként orosznak tartó városban, a tavaly május 2. óta tartó terror légkörében – sorra távolítják el azon személyek szobrait, emlékműveit, akik pedig az 1770-es években megalapították a várost: kevésen múlt, hogy még a város megalapítását elrendelő Nagy Katalin cárnő szobra is erre a sorsra jusson.
[2] Az Ukrajnában most kialakulóban lévő oligarchisztikus, fasiszta rezsim kiváltképpen hasonlít ahhoz, amit 80-100 évvel ezelőtt Latin-Amerikában – a kontinensen akkor még egyeduralkodó Egyesült Államok „hátsó udvarában” – láthattunk. Ezekben az országokban a politikai-gazdasági hatalmat, terrorista-diktatórikus körülmények között, a helyi oligarchák gyakorolták. Akik egyszerre függtek, személy szerint is, az Egyesült Államoktól, illetve voltak számukra létfontosságúak ezek a függőségi szálak.
Még egyes külsődleges jegyek is döbbenetes hasonlóságot mutatnak. Ma már senki sem vitatja, hogy Kijevben az igazi úr: az ottani amerikai nagykövetség, és annak vezetője. Mely amerikai nagykövet ma már nem annyira egy külföldi állam vezető diplomatája, mintsem a washingtoni kormányzat helytartója. Akinek jóváhagyása nélkül, valamennyire is fontos kérdésekben, a kijevi junta ma már jóformán egyetlen lépést sem tesz (tehet). Vonatkozik ez a személycserékre is. Történelmi tény, hogy a Kelet-Ukrajna elleni büntető katonai terrorhadjáratot tavaly áprilisban, kifejezetten az amerikai kormány nyomására indították el – ennek az érdekében, két héten belül, Kijevben járt előbb a CIA vezérigazgatója, majd maga Joe Biden amerikai alelnök is (akinek fia érdekelt volt a Donbasszban remélt palagáz tartalékokat feltáró amerikai vállalatban). Jól megfigyelhető volt továbbá, hogy a békés rendezési folyamatot – egészen mostanáig, legalábbis – valójában az USA akadályozta.
Egyes vélemények szerint a junta teljes mostani vezérkara – sorozatos kudarcaik, a valóságtól immár teljesen elrugaszkodott keményfejűségük, korruptságuk, illetve pancserségük folytán – már bukásra van ítélve: a döntés az Egyesült Államok, és annak kijevi nagykövete kezében van. Az USA, hírek szerint, már olyan utódokat keres, akik megbízhatóan Amerika-barátok lesznek ugyan, ám a mostani juntánál mérsékeltebbek, szalonképesebbek, adott esetben pedig kompromisszum-képesebbek is. Victoria Nuland külügyminiszter-helyettes asszony – ugyanaz, aki tavaly februárban kijevi nagykövetével egyeztetett a leendő ukrán kormányról – legutóbbi kijevi látogatásakor találkozott a „mérsékelt ellenzék” vezérével, Szergej Ljovocskinnal, Janukovics korábbi elnök hivatalának vezetőjével.
[3] A „hibrid háború” kifejezést gyakran alkalmazzák a mostani kelet-ukrajnai konfliktusra. Szabatos meghatározás híján csak nagyjából lehet körülírni annak lényegét: a háború nem totális jellegű: a hadműveletek közben is állandóan folynak valamiféle tárgyalások, egyeztetések, tűzszünetek (illetve inkább azok kísérletei). Még a külsődleges jegyek is szokatlanok: az ostromlott városok is igyekeznek élni szokott életüket: nem tapasztaljuk azokat a rendkívüli intézkedéseket, amelyek háborús helyzetre utalnának. Ukrajna – miközben parlamenti határozattal agresszornak nyilvánította Oroszországot – semmilyen, e tényből következő lépést nem tett: nem hirdetett hadiállapotot, élnek a diplomáciai, kereskedelmi kapcsolatok Oroszországgal. Ukrajna pedig eközben még rendszeresen pofátlankodik is: miközben agresszióval vádolja Oroszországot és bejelenti, hogy nem fogja törleszteni Oroszországgal (mi több, a külvilággal) szembeni adósságait, ugyanakkor elvárja, sőt, követeli (!), hogy Oroszország újabb és újabb engedményeket adjon neki a földgáz árából. Az ukrán magatartás egyik magyarázata: hadban álló országoknak az IMF nem nyújt hitelt.
[4] A népfelkelők parancsnokainak egy részének álláspontja szerint a Donyec-medencében nem csupán a kijevi junta elleni szabadságharc folyik – de oligarcha-ellenes, népi forradalom is. Úgy vélik: a Donbassz népe addig nem lesz igazán szabad, amíg meg nem törik az Ukrajnát (benne a térséget is) uraló oligarchák gazdasági és politikai hatalmát. Ezért ezek az erők – közöttük Alekszandr Zaharcsenko donyecki államfő, Donyeck parlamentje is – programjába vette az oligarchák tulajdonának államosítását, egy új, szociális irányultságú népi állam megteremtését is. Ami nagy valószínűséggel nem tetszik az Oroszországban regnáló oligarchikus kapitalista rendszernek, és a hatalmat ott kézben tartó oligarcha kasztnak. E valóban népi erők közül már nem kevesen élnek (éltek) a gyanúperrel: a hivatalos Oroszország – a szabadságharc igen korlátozott támogatása mellett – valójában kettős játékot űz. A kijevi junta és az őt támogató Nyugat kifárasztása mellett, kifárasztja, kivérezteti a népköztársaságokat is, hogy azok utóbb kénytelenek legyenek elfogadni a „Pax Russicanát”, a Janukovics-kori ancien régime, az oroszbarátnak számító, az orosz oligarchákhoz kötődő helyi oligarchák hatalmának restaurálását, a népi forradalomról való lemondást. Augusztus óta, minden esetre, furcsa dolgok zajlanak Donyeckben is – Luganszkban pedig a helyi vezetés teljes mértékben alávetni látszik magát ezen orosz törekvéseknek. Luganszkban az év eleje óta gyakorlatilag minden olyan, valamennyire is befolyásos parancsnok merénylet áldozatául esett már, akik élesen bírálták Igor Plotnyickij ottani elnök irányvonalát. Éppen a minap érkezett a hír a legkövetkezetesebben népi parancsnok, Alekszej Mozgovoj elleni halálos merényletről. A két népköztársaság hivatalos erőinek nem kevés erőfeszítéssel sikerült lecsitítani a kedélyeket, mígnem aztán egy „ukrán partizánoknak” nevezett, a junta által állandóra létrehozott diverzáns alakulat jelentkezett tettesként.
Mozgovoj likvidálásával, minden esetre az oligarcha restaurációs kísérletek ellen küzdő emblematikus, forradalmár is távozott az élők sorából. A hivatalos Moszkva pedig rendületlenül kardoskodik Ukrajna területi egységének megőrzése mellett – holott ezt a két népköztársaság lakosai, és maga Zaharcsenko donyecki államfő is a leghatározottabban ellenzik. Akik nem tudják elképzelni, hogy támadóikkal, gyilkosaikkal továbbra is egy államban éljenek – és akik a tavaly május 11-i népszavazással, illetve a november 2-i parlamenti és elnökválasztással saját önálló államiságuk mellett tettek hitet. A leginkább Moszkva által erőltetett minszki béke-megállapodás, márpedig éppen erről, az ancien régime minden áron való megőrzéséről szól. Moszkva már tavaly szeptemberben is brutálisan leállította a népi erők sikeresen kibontakozó ellentámadását, rájuk kényszerítve a Kijev által naponta megsértett első, majd második fegyverszünetet, illetve a legutóbbi, február 2-i minszki béke-megállapodást is. Mely fegyverszünetek – a népi erők demoralizálódása mellett – leginkább arra voltak jók, hogy a juntának az összeomlás szélére jutott fegyveres erői összeszedjék magukat, illetve a NATO gyors ütemben konszolidálódjon és felvonultassa erőit a térségben, az esetleg lehetővé váló katonai intervenció végrehajtására. „Minszk-2” leple alatt Kijev mostanra már felvonultatta a frontvonalra 45 ezer katonáját, 380 tankját, közel kétezer páncélosát, közel ezer tüzérségi ütegét – közöttük a földi célpontokra, több tucat kilométerről is pusztító csapásokat mérni képes légvédelmi tüzérségét, valamint 75 repülőgépét és harci helikopterét. (Melyekből tavaly mindössze 35 volt – és amelyeket a népi erők nyár végéig gyakorlatilag teljesen megsemmisítettek.) Mindezzel szemben Oroszország éppen csak annyi fegyvert dugdos, amennyi a néphadsereg teljes megsemmisülésének megakadályozásához, a katonai patthelyzet fenntartásához – így a konfliktus elhúzásához – elegendő.
[5] Leginkább 1919-ben. Bajorországban, Münchenben, 1919. április 7-én szintén Tanácsköztársaságot kiáltottak ki. Amelyet azonban a burzsoá német kormány május 1-ig már le is vert.
[6] A két legismertebb fehérgárdista hadvezér a polgárháború idején. Kolcsak ellentengernagy – az „orosz Horthy” – például, Omszk bevételekor, a rövid életű mensevik-eszer helyi „kormány” puccsal történt eltávolítása után (lásd még: Peidl Gyula „szakszervezeti kormánya” 1919. augusztus 1. és 7. között) „Oroszország főkormányzójának” kiáltotta ki magát. Orosz történészek adatai szerint az 1918 és 1922 közötti polgárháború 6 millió áldozata közül másfél millió civil volt, közöttük azok, akik az elfoglalt területeken kibontakozó fehérterrornak estek áldozatul. A koncentrációs táborok, a Gulagok, prototípusait éppen a külföldi intervenciósok, közöttük például a Szibéria jó részét akkor megszálló amerikaiak hozták létre.
Ha már itt tartunk: éppen az amerikai Rand Corporation volt az, amelyik tavaly nyáron – a junta megrendelésére készített tanulmányában – a népi erők által ellenőrzött települések kíméletlen lövetése mellett, un. „szűrő” (értsd: internáló, illetve koncentrációs) táborok felállítását javasolta a frissen elfoglalt települések határában. Ezekben a ”gyanús” egyének közül kellett volna kiszűrni azokat, akik tevőlegesen támogatták, vagy legalábbis rokonszenveztek a néphatalommal.
[7] Karl Liebknechttel együtt a Kommunisták Németországi Pártjának egyik megalapítója. A burzsoá (szociáldemokrata) német kormány különítményesei 1919 januárjában mindkettőjüket kegyetlenül meggyilkolták.
[8] A világgazdaságot akkoriban megrengető nagy gazdasági-pénzügyi válság éve.
[9] Fukuyama 1989-ben, a szocialista világrendszer összeomlásakor állt elő diadalmaskodó, „a történelem végéről” szóló elméletével. Hosszú évek múltán, szembesülve az idő közben nyilvánvalóvá lett valósággal, maga volt kénytelen – szép csendben, vélhetőleg kevesek által észrevetten – visszavonni ezt az elméletét.
Tovaris természettudományos értelmiségi. Mégis megkapóan éles, tiszta és pontos történelemelemzéseket fogalmaz (eltekintve némely pontosítandótól). Grúzról hasonló a benyomásom. Beleborzongok (történelemtanárként), hogy miféle konkurrenciát jelentenének, ha professziójuk társadalomtudományi lenne… 🙂
Szerintem természetes, hogy Malétert a szovjet csapatok letartóztatták – mert volt a rovásán addig is éppen elég. Mindamellett hangsúlyozom, hogy nem úgy kellett volna az ellenforradalom leverése után az ítélkezéseket végrehajtani, ahogy tették. Szerintem az itthon maradottakon csattant az ostor, azok bűneit is rájuk kenték, amit az elszököttek követtek el – jobb híján.
De a szovjetekkel nem Maléternek, hanem Nagy Imrének kellett volna tárgyalni, személyesen. Ehhez azonban nem volt meg benne a megfelelő bátorság.
Valamitől nagyon félhetett. S a halálos ítéletében ez a valami is szerepet játszhatott.
Én ezt a vitát már lezárnám.
Parlamentereket, tárgyalóküldöttséget megölni – azonnal, vagy letartóztatva később – ellenkezik minden hadi erkölccsel – akármi is legyen a megölt rovásán.
56 – Angyal és Mészáros.
Amikor Mészáros itt volt Budapesten,a leghíresebb magyar marxista filozófus a világon, tkp. az első Eszmélet alapítója 56-ban, Lukács György tanítványa, azt mondta: ha nem ismernénk, hogy 56-ban a szocializmus rákosista megcsúfolásával szemben létezett egy valódi szocialista, munkástanácsos ellenállás is, nem egyszerűen a tényeket nem ismernénk el, meghamisítanánk a történelmet, hanem legyengítenénk a baloldali tradíciót. Ugyanis az államszocializmus megismétlése, abszurd jövőkép lenne, tehát csak valami jobbat lehet célként felvetni. Olyasmit, amit – úgymond – nem lehet megdönteni.Nem lehet megdönteni a dolgozó emberek maguk által létrehozott gazdálkodási-termelői és fogyasztói szövetkezeteit, kommunáit stb. A tőke és a bürokrácia gyámkodása nélkül..Ezt kell nekünk és utódainknak előkészíteni és támogatni. Amíg a nép nem akarja ezt a fordulatot, amíg „éretlen”, amíg a tőke szekerét tolja, addig a mi munkánk igen korlátos. Eörsi István Angyal-könyvéből lehet tudni, Angyal is ebbe az irányba gondolkodott, de – mondom én – helytelenül látta a politikai és osztályerőviszonyok állását. (Ma látszik igazán, hogy 56-ban sem lehetett igazán erős ez a balos irányzat!) Angyalnak azért kellett meghalnia, mert Kádár és környezete akkor már nem a szélsőjobban, hanem ebben a „szélsőbalban” látta a valódi hatalmi alternatívát, konkurenciát. Nem véletlen, hogy az új hatalmi elitek viszonya 56-hoz gyakorlatilag egyforma. Mind a liberők, mind a nacionalisták a munkástanácsos tradíció emlékét is ki akarják, sok sikerrel, törölni a nép emlékezetéből, ők tudják, hogy mindennek gyökere 1905-ben és 1917-ben rejlik, hogy ne beszéljek 1871-ről vagy 1968-ról.
Ld.: Mészáros könyvét magyarul: A tőkén túl. (Érdemes lapozgatni az Eszméletet, mert Angyalról van szó, ha jól emlékszem. Népszerűen Krausz T.,, Márkus P., Szigeti P., Tütő L. és mások (Baloldali Alternatíva) e tárgyú írásait.
Valójában igaz az, hogy olyan alaternatívát kell kínálnunk, amit megdönthetetlen. A korai kínai példák azt mutatták, hogy a „népi kohó” nem működik. Hogy a dolgozó emberek közössége, szövetkezete működjön, ahhoz a szalagszerű árutermelés megszűnése kell. Ez pl. úgy lehet, hogy ezeknek a cikkeknek a termelése nem igényelne emberi munkát, hanem gépek végeznék. Azaz eltűnne a klasszikus munkásosztály. Azt hiszem itt van a kudarcunk egyik oka…
Úgy látom ez az osztály a fejlett államokban eltűnik. Detroit környéki kisvárosban dolgoztam, amikor bezárták és Mexikóba telepítették az utolsó termelő üzemet. Érdekes vita volt erről a sajtóban ott. Volt, aki a pusztulást vizionálta, a termelő ember eltűnését, volt aki pedig a töretlen fejlődés újabb jelét látta ebben.
Ami számomra itthon elrettentő, hogy addig el kell viselnünk a náculást? Vagy éppenséggel a nagyképű liberális értelmiség okoskodását? És bizony nem marad más számunkra mint 56-ot részleteiben elemezgetni. Lehet persze a munkástanács mozgalmat az égbe emelni, és belenyugodni, hogy akkor sem most sem nem terem itt babér az igazi baloldalnak, azaz leülni, hogy még nincs teenedőnk, még nincs itt a mi időnk. Addig is adakozni az éhező gyermekeknek? Fikázni az államszocializmust, amelyik ezt a kérdést megoldotta? Tudom, hogy nem erre gondol, de ennek a veszélyét látni kell. És valóban nem vagyok tájékozott Mészáros munkáját illetően, de a rövid leírás ezt félelmemet nem oszlatta el. Ugyanis az ember sorsa olyan, hogy tudja, hogy végül mi lesz. De az életünk arról szól, hogy addig mi lesz.
Sajnos e nehéz dilemma látszik ennek az oldalnak a gyér látogatottságán. Pl. nem is igazán tudom, hogy Vajnain kivül van- e tagja a Munkáspártnak. (Európai Baloldal 🙂 ) A Thürmer-féle Munkáspárt még úgy ahogy húzza, de ellene pedig mindenki összefog. Szóval nem vagyok optimista.
Nem arról van szó, hogy nem kell szervezeteket építeni, amelyek gyakorlati utakat keresnek, hiszen éppen az USA jó példa arra, hogy milyen sok marxista értelmiségi útkeresés van, de kevés a hatékony gyakorlati. Kevés, mert nincsen munkásmozgalom, amelynek objektív okai részben a nagy átalakulásban vannak. Nem véletlen, hogy Latin-Amerika mutat gyakorlati mozgalmi formákat (zapatisták vagy a venezuelai kommunák stb. Nem tudjuk hova vezetnek, de ezek a formák alapozhatják meg a stabil hatalmi fordulatot is. Magyarország Európa legreakciósabb országainak egyike, tehát itt nehéz manapság mozgalmat csinálni, a nacionalizmussal (és a liberalizmussal), főleg persze az előbbivel szétzúznak mindent, elbátortalanítják az embereket. Ezek a kis politikai szektákba nem hiszek, bár becsületes emberek csinálják. A Mebalon is öten-hatan írnak, de főleg elméleti-politikai vitákról van szó, mert a beírók sem találnak gyakorlati tevékenységre alkalmas formákat maguk körül. A Mebal is csak lehetőség, hiszen még a 90 fokos című programját sem sikerült bevinni nem a nemzet, de még a baloldali gondolkodás centrumába sem. Ahogy hallom, az Eszmélet folyóirat is anyagi nehézségekkel küzd…Egy új Horthy-korszakban vagyunk, amely persze teljesen más, mint az elődje. Mészárost és az Eszméletet is azért érdemes olvasni, mrt az ember kilép ebből a világból. Mászáros ezeroldalas Beyond capital c. művét Latin-Amerikában több mint 3oo ezer példányban adták ki. Mészáros műveit a világon több mint 30 nyelven, jóval több mint egymillió példányban kiadták, csak errefelé nem ismerik, ahol született, ráadásul magyarnak is tartja magát, nem angolként lép fel. Ez van. Azért nálunk is vannak gyakorlati útkeresések…
Újbóli átolvasáskor megütötte a szemem egy kifejezés: …”az 1956-os felkelés”… Kérem, az biztos, hogy felkelés volt, de nevezzük nyugodtan ellenforradalomnak – mert az volt.
Nevezzük nyugodtan felkelésnek. Hogy csak egyetlen gócpontot említsek: az Üllői út és a Nagy Kőrút sarka. Itt a Corvin köziek a tiszta horthysta ellenforradalmat képviselték, a sarki laktanya, amelyben munkaszolgálatos egységek voltak elszállásolva, a politikailag orientálatlan csőcseléket, míg Angyal István csapata a Tűzoltó utcában a rákosista-sztálinista „bonapartista ellenforradalom” ellen a munkáshatalom nevében fellépőket. Több tanúvallomás szerint Pongrátz Gergely, a Corvin köziek főnöke komolyan gondolkodott a Tüzoltó utcaiak megtámadásán és megsemmisítésén. A Kádár-rendszer nagy szégyene, hogy míg Pongrátz Gergelyt futni hagyták, addig a Kádárral szövetséget kínáló Angyal Istvánt elítélték és kivégezték.
Teljesen mindegy, hogy mi ellen lépett fel, a szovjet csapatokra nyitott tüzet. Valóban, nem kellett volna őt kivégezni, akárcsak Nagy Imrét sem. De Pongrátz Gergely nem vállalta a felelősséget, ellentétben Angyal Istvánnal.
Édesapám, aki nagyon nem szerette Rákosit (ő sem apámat), azt mondta, hogy ő nem azért fogott fegyvert, hogy megvédje Rákosit és a rendszerét, hanem a népi demokráciáért, a szocializmusért és a kommunista eszmékért.
Én is teljesen osztom az ő nézeteit, és ez ma is a politikai felfogásom az 1956-os ellenforradalommal kapcsoltban.
Hát nem tudom, hogy hagyták-e Pongráczot futni, vagy inkább nem érték utól? Hogy mit kinált Angyal, azt nem tudom. Elég sokáig habozott, hogy megtámadja-e akár a horthystákat, akár a csőcseléket(?). Ennek a habozásnak elég sok ember esett áldozatul. Nem kellene ilyen finom distinkciókat tenni, amikor a lényeg megragadásáról van szó. És a lényeg Tovaris 2015-06-08 hozzászólásában van.
Angyal István november 7-én kitűzte a vörös zászlót, és meghívta Kádárt egy megbeszélésre – amire Kádár nem válaszolt. A szovjet csapatok nyitottak tüzet Angyalékra és a vörös zászlójukra, és csak ezután történt, hogy „Pistike visszaütött”.
Utólag nagyon könnyű mindenkit elítélni (mint ahogy – ahogyan azt ellenfeleink teszik – mindenkit felmenteni is). Ám tény például, hogy ’56-ban egyformán „disszidált” az országból Méray Tibor, az ’56-ig egyik legvonalasabb sztálinista író, aki azóta egyfolytában mocskolja a szocializmus eszméjét és a Kádár-rendszert, valamint Mészáros István, Lukács-tanítvány, aki ma az egyik legtekintélyesebb marxista teoretikus, akinek jelmondata a luxemburgi harci kiáltás: „Szocializmus vagy barbárság!” Ők egyformán ellenforradalmárok?
Azt hiszem félreértette amit irtam. Nem tudom ki volt Angyal István, de egy dolgot megtanultam, A történelem mindig ott és akkor történik. Azaz, akkor és ott kell dönteni, akkor és ott kell cselekedni. Vagy habozni? Utólag könnyű itélkezni, főleg amikor annak a szezonja van. Már pedig most az van. A magyar parlamentben náci suhancok itélkeznek, és az úgynevezett baloldal egy szót sem szól. Lehet, hogy rázzák a fejüket, de azt nem hallani. A lényeg nem Kádár vagy nem Angyal, és nem Mészáros vagy Méray. Az sem lényeges ki üzent, ki nem és ki kapta meg ezt, vagy ki nem. Ezek a történések a félreértések halmazai is lehetnek. Egy dolog viszont nem félreértés, az ami akkor és ott történt. Hogy „Pistike visszaütött”? Jó helyre célzott?
Jut eszembe, szivesen olvasnék valamit az „egyik legtekintélyesebb marxista teoretikustól”. Biztosan lehetne pallérozni magam,bár nem tartozom az értelmiséghez, igaz mentségemre szóljon, hogy kilépés okán.
=> gruz (2015-06-11 – 20:37)
Lehet, hogy félreértettem. Én – bár csupán 5 évesen – de az „események közepében”, a Köztársaság tér tőszomszédságában éltem ’56-ban, ezért kiskamasz korom óta foglalkoztat, hogy mi is történt akkor. „Memoárjaimat” itt olvashatja el – ha még nem olvasta:
http://www.kommunista.net/blog/egy-emlekirat-1989-bol-1956-rol
Mészáros István néhány írása megjelent az Eszméletben, és megjelent magyarul fő műve is, „A tőkén túl” (négy kötetes – nekem csak az első kettő van meg)
Édesapám előkelő helyen volt azon a listán, akiket a helyi ellenforradalmárok november 4-én akasztani kívántak a kisváros főterén. Apámat értesítette egy elvtársa a tervezett kivégzésekről, és még idejében sikerült elszöknie. November 2-án éjjel, szovjet felderítők társaságában, pufajkában, vörös csillagos szőrmesapkába öltözve belopakodtak a lakásunkba, ott hagytak némi élelmiszert és édességet nekem és két évvel fiatalabb öcsémnek, és még hajnalban el is mentek. November 4-én jött meg egy szovjet menetoszloppal, és azonnal nekiálltak megszervezni a karhatalmi zászlóaljat. Később, mikor már nagyobb lettem, tudtam meg egész élettörténetét, a tizenkilences időktől az 1956-os ellenforradalomig.
Angyalnak lehetősége lett volna már november 4-én felkeresni a szovjet csapatokat, lehet, hogy nem látták volna szívesen, de elkerülhető lett volna a vérontás.
„Angyalnak lehetősége lett volna már november 4-én felkeresni a szovjet csapatokat, lehet, hogy nem látták volna szívesen, de elkerülhető lett volna a vérontás.”
Ezt ugye Te sem gondoltad komolyan. Maléterék elmentek Tökölre tárgyalni a szovjet hadsereggel – az eredményt azt hiszem, Te is ismered. Egyébként Pongrácz Gergely Malétert is ki akarta végeztetni – végül azonban őt sem a Corvin közben akasztották fel.
Vigyázat Phoenix! Azt hiszem Maléterékkel nem lehetett tárgyalni. Mert éppenséggel ők nem akartak. Milyen ajánlattal mentek Tökölre?
Maradjunk a tényeknél.
1) Maléterék elmentek tárgyalni Tökölre
2) A szovjet parancsnokság letartóztatta őket
Tök mindegy, hogy milyen ajánlattal mentek oda. Csak megjegyzem, hogy akkoriban Budapest határain két szovjet parlamenternek (Osztyapenkonak és Steimetznek) is emlékműve állt, akik tárgyalni mentek a németekkel (azzal az ajánlattal, hogy feltétel nélkül adják meg magukat), és akiket (állítólag) a németek lelőttek. Vagyis a tököli szovjet parancsnokság erkölcsileg nem nagyon különbözött Pfeffer-WIldenbruch SS parancsnoktól (vagy attól, amit neki tulajdonítottak az emlékművek állítói). Igaz, Maléteréket nem lőtték le – csak később felakasztották őket. Én csupán arra utaltam, hogy Angyal Istvánt is több várta volna a szovjet csapatoknál, ha felkeresi őket, mint hogy „nem látták volna szívesen”.
Ha már kétértelmű megjegyzéseket teszünk: Az „(állítólag)” remélem nem arra a liberális „történelem javításra” vonatkozik, hogy lehet, hogy nem is voltak szovjet parlamenterek? Ugyanis én most egy svájci diplomata (elég nyugati, hogy hiteles legyen?) visszaemlékezéseibe olvastam, hogy voltak parlamenterek, és hogy nem tértek élve vissza. Az egyik szovjet parlamentert az információja szerint magyar alakulat akantűzzel pusztította el.
Hogy mi lett vona azzal nem érdemes foglalkozni, van azzal is elég gond, hogy mi lett. És az eredmény itt van! Az egész jelenleg politikai (bak)elit koszorúzott ma, amiből arra következtetek, hogy azonos céljaik voltak és elveik. És ime itt a „szép új világ”, végül is győztek, akkor mi a gnd? No more comment…
De bizony az (állítólag) pontosan „arra a liberális “történelem javításra” vonatkozik” – elkerülendő, hogy egy antikommunista troll offolja a témát.
Ugyanis a hozzászólásom logikája a következő:
Állt két emlékmű (egy a Budaörs felé vezető úton, a másik, ha jól emlékszem a Vecsés felé vezető úton). Ma ezeknek az emlékműveknek nem csak a jogosságát, de a létét is kétségbe vonták és eltávolították. Én azonban nem ezzel akartam vitába szállni, hanem az emlékművek által sugallt morált akartam szembeállítani azzal a morállal, amit a Maléteréket letartóztató tököli szovjet parancsnokság követett:
a) 1944 – Pfeffer-WIldenbruch SS parancsnok meggyilkoltatta a fehér zászlóval érkezett parlamentereket – pfújjj!
b) 1955 – A tököli szovjet parancsnokság letartóztatta az egyeztetett tárgyalásra érkező delegációt (amely delegációnak azután egyes tagjait egy némileg koncepciós ízű perben halálra ítélték és kivégezték) – nagyon helyes, úgy kell a randa ellenforradalmároknak ??????
Ne haragudj, de én ezt a kettős mérce eklatáns példájának érzékelem
És még egy.
Ez az 1989 utáni csürhe félállami dísztemetést adott Horthy Miklósnak és nagy csinnadrattával ünnepelte meg József Attila centenáriumát.
Akkor most József Attila ugyanolyan gazember, mint Horthy Miklós?
Nos akkor próbáljuk átvenni előlröl. Ma már nem áll a két (állítólagos) parlamenter szobra, helyette a felsorolt személyek emléktábláival árasztotta el a hatalom az országot. Én aki nem voltam akkor ott, ebből azt a naiv következtetést vontam le, hogy vagy a mostani hatalmon lévők állítják, hogy a célok azonosak voltak. Vagy az ellenségek voltak azonosak? Mindenestre most olvasom mindenütt, hogy harcuk nem volt hiábavaló, hiszen az általuk megálmodott demokrácia elérkezett, és megállíthatatlanul robog tovább.
De nem játszom az álnaivat. Nyilván nem erről van szó. Ön személyes tapasztalataival (5 éves volt) és helybéliként a visszaemlékezők elbeszélései és olvasmányai alapján ítél. Én csak 3 éves voltam, tehát az első kimarad. Az általam hallgatott visszaemlékezők között olyan is volt akinek közeli hozzátartozója a Köztársaság téren járt. Amikor meglátta, hogy a demokratikus erők ott mit műveltek, elhagyta az országot. De hát ez is csak a szubjektív ítélet. Hiszen azt hiszem egyenlő számban sorolhtanánk a példákat, és ezzel igazolhatnánk a véleményünket.
Akkor tehát rátérhetünk a parlamenter kérdésre. A Budapestet védők (állítólag) lelőtték a két (állítólagos) parlamentert. Nyilván azért tették, mert úgy vélték, hogy ezzel megakadályozhatják a vérontást, vagy, hogy győzedelmesen megvívhatják a harcukat. A valódi szovjet parancsnokság parlamenterként fogadta a valódi parlamentereket, majd letartóztatta őket. Az ő gondolkodásuk is nyilván azonos volt, mint védőké, azaz vagy a kevesebb vérontás, vagy a győzelem reménye.
Azaz, ott és akkor emberek hoztak döntéseket, amit mi néhány évtized távalatából megpróbálunk erkölcseink, hitünk, meggyőződésünk alapján értékelni. Ezzel kapcsolatban mondta a történelemtanárom, hogy „hiba lenne Hunyadi Jánosnak felróni, hogy nem volt tagja a pártnak”. És most cikk legfontosabb mondanivalójára térnék vissza, a történelemmel nem véglegesen igazolni semmit. Tehát hiába várja tőlem, hogy az erkölcs nevében nyilatkozzak az akkor történtekről. Nekem egy dolgora van lehetőségem. A mai történésekről az én erkölcsi értékem szerint vélekedni. Ez a vélekedésem velem együtt múlik majd el, amit tettem az marad meg, illetve annak az EREDMÉNYE! És hiába írom meg a végrendeletemben, hogy „de én jót akartam”.
Bocsánat a bőbeszédűségért. Csak jelezni akartam, hogy nem ellenségesen szólok.
Az egyik lábjegyzetben a BÖRTÖN (!!!) GULAG – ot egyfelől kisbetűvel, másfelől, rémes ostobasággal „+konclágernek” tévedik. Javításra javaslom, mert abban a formában semmi értelme.
A börtön ugyanis börtön – nincs megsemmisítő célzata.
A koncláger = koncentrációs tábor = internáló tábor. Önmagában ennek sincs (feltétlenül) megsemmisítő célzata.
Egyébként a cári Oroszország hagyományaként (sok más imperialista gyarmattartó államhoz hasonlóan) Oroszországban (azelőtt Szovjetunióban) a börtönök csak a rövid idejű elzárások és a vizsgálati fogságok színterei. A komolyabb büntetéseket a kevéssé lakott területeken létrehozott táborokban töltik le az elítéltek. A Szovjetunióban ezeket a táborokat „Исправительно-трудовой лагерь”-eknek, Javító-nevelő munkatáboroknak nevezték és központi irányítószervük az Állami Táborfelügyelet (GULAG) volt. Szolzsenyicin irománya óta nevezik – főképpen az oroszul nem tudók – a lágereket GULAG-nak. Ami egyébként a szibériai láger-rendszer Oroszországnak (Szovjetuniónak) az volt kezdetben Ausztrália Nagy Britanniának. Még a náci koncentrációs táborok többsége sem direkt megsemmisítő táborként működött.
Igazából két fontos momentumot emelnék ki a beszélgetésből. Az egyik az utolsó kérdésre adott válasz. Nagyon szeretem a történelmet, és őszintén megrémített a rendszerváltásnak nevezett horthysta restauráció, és az értelmiség hablatyolása, hogy a történelem bizonyította a kapitalizmus felsőbbrendűségét. Az az egyszerű érv nem jutott eszembe, hogy a történelem soha nem ér véget. Tapasztalatokat lehet szerezni, de abszolut bizonyítékként nem lehet felhasználni. Jó, de hát erre vannak a történészek, hogy ilyen gondolatokat adjanak a kezünkbe.
A másik egy rémséges vízió. Tényleg, mit kezd a burzsoá Oroszország a népköztársaságokkal? Vajon az orosz kapitalizmus immunrendszere (a fasizmus) is „beriaszt” és inkább hagyja elpusztulni ezt a két területet, mintsem, hogy egy szocialista forradalmat idézzen elő. Mert akármennyire is diadalt űl az „osztályhatalomhoz” jutott „értelmiség”, azért az igény meg van a szocializmusra. Az értelmiség szót azért tettem idézőjelbe, mert ez az un. értelmiség csak azt hiszi, hogy ő van hatalmon.
Ez a magyar helyzeten is látszik. A hatalmon levők legfőbb érdeme, hogy féken tartják a dolgozókat, és ezt az un. ellenzék ezt tudja, és értékeli. Nem mernek az idióta mszp-sek baloldaliak lenni, inkább a Gőgös et. a jobbikos képviselőtársával kvaterkázik (ATV vitaműsor). Azért nincs baloldal, mert be van tiltva. Mielőtt bárki felháborodna ezen a kijelentésen indoklás következik. Ha én most elkezdeném a gyökereinket dícsérni és valaki feljelentene (mondjuk az „ingyenleves”), hogy tagadom a „kommunizmus bűneit”, akkor mebal-nak, hogy ne tiltsák be, ki kellene adni a nevemet. Azt hiszem 2 év börtön jár érte.
Tehát az un. MSZP vezetőinek nincsenek gyökerei, és nem merik felvállani azt a nagyszerű negyven évet, amikor ebben az országban igazi szabadság volt. Vigyázat! Nem mindig, csak a mivel a történelem nem lezárt, a tendencia fontos. Az állításom az, hogy egy demokratizálódó és a szabadságot fokozatosan kiteljesítő társadalom sokkal jobb volt, mint fokozatosan fasizálódó jelenlegi. Erre az igazi értelmiségiek, majd rájönnek egyszer, de nem vagyok optimista. Most a magyarokodás szezonja van.
Az én véleményem az – olvasva az elérhető és arra méltó orosz nyelvű forrásokat – hogy a jelen pillanatban az orosz pozíciók megerősödése a cél, ugyanis az USA rövidesen valamiféle háborút akar kiprovokálni – lásd a moldáviai feszült helyzetet. Ebben támogatnunk kell Putyint, ha kapitalista, ha nem.
Most forradalmat kirobbantani őrültség lenne, mert a nyugat azon a címen, hogy „meg kell menteni az orosz kapitalizmust” (persze megmentésről szó sincs, csak Oroszország bekebelezéséről) – és akkor valóban nem lehetne semmit tenni.
Másrészt ez a helyzet semmiben sem egyezik az 1917-es helyzettel, de még a 2. világháború politikai-hatalmi környezetével sem. itt csak a villámgyors, preventív megelőzésnek lehetne szerepe, ha nagyon rövid idő alatt a kommunisták át tudnák venni a hatalmat – lehetőleg vér nélkül – ugyanis azért mindenütt jelen vannak, a hadsereg meg köztudottan kommunista szimpatizáns tisztikarral rendelkezik.
Jelenleg az imperialista beavatkozás – elfogadva az orosz kapitalista rendszert és a tömegek Szovjetunió iránti nosztalgiáját – csak a világ Amerika-ellenes erőivel szövetkezve hárítható el. Itt elsősorban a kínaiakkal való egyre erősödő együttműködést tartom jelentősnek. Ketten együtt megfékezhetik az USA-t.
Mindaz, ami 1991 után bekövetkezett, túl múlta rémálmaimat is.
Igen, ha hagytuk volna ezt a huszonöt évet, ami azóta eltelt, már minden bizonnyal sok minden tisztázódott volna a szocializmussal kapcsolatban. De mivel megdöntötték, az azóta eltelt 25 év pontosan azt igazolta, hogy a szocializmus minden hibája ellenére a nép túlnyomó többségének jobb volt. Ezt már azok is sokan belátják, akik annak idején közömbös tanúi, vagy esetleg reménykedő résztvevői voltak az ellenforradalomnak.
Nehéz baloldalinak lenni, amikor „nincs szezonja”. mindenki túlélni akar, mindenki taktikázik a betevőért,, egy állásért. Nagyon nagy szörnyűségeknek kell történnie ahhoz, hogy feltámadjon a társadalmi önvédelem. Mi meg a múltról vitatkozunk, jobb híján. Még mai is a horthysta feltámadás, a nacionalizmus a meghatározó erő, hát még 11 évvel a felszabadulás után…56-ban, ma látható igazán, az igazi munkástanácsos megújulás a szovjet hadsereg bevonulása nélkül is totális vereséget szenvedett volna. 89-ben is voltak munkástanácsok, szétzúzták őket pár hónap alatt a Bokrosok, az SZDSZ és főként az MDF Palkovicsék támogatásával. Kelet-Ukrajnában is az Putyinék problémája, hogy a nemzeti ellenállás egyútt antikapitalista tendenciákat is hordoz. Az oligarchák beszartak..
Azért vitatkozunk a múltról, mert a múlt a jelen szülőanyja. Ahhoz, hogy a jelenben jó döntéseket tudjunk hozni, szükség van a a múlt alapos elemzésére is. Lám, itt sokan egészen másként ítélik meg az 1956-os ellenforradalmat, ill. Sztálin szerepét a szovjet történelemben, mint én. De ez még hagyján, hogy én miként ítélem meg. De az, hogy a történelmet utólag meghamisítják, az a nagy baj, kérem tisztelettel.
Időközben azon gondolkodtam, hogy a donyecki és luganszki népköztársaságok valóban elég antikapitalisták ahhoz, hogy Putyin meg tudja magyarázni a jelenlegi hatalomnak, hogy miért is nem forszírozta a „krími forgatókönyvet”… Ellenben Ukrajnában a minap meghirdetett baloldali összefogás – amiről a megalakulása után nem sok hírt olvastam – Novorosszija néven egyesíthetné a harkovi, donyecki, herszoni, nyikolajevi és ogyesszai régiókat – a Dnyeszter-melléke egyelőre még bizonytalan, amellyel fenntarthatna olyan gazdasági kapcsolatokat Oroszországgal, mint a valamikori tőkés és szocialista országok fenntartottak. De mint mondottam, az oligarchák már egy esetleges nyugatra történő evakuálás gondolatával is foglalkoznak – legalább is erre utalnak egyes források – mert Oroszországban egyre nagyobb befolyása van a kommunista pártnak – bármennyire is próbálják szerepüket kisebbíteni.
Egyelőre ámulok és bámulok. Professzor elvtárs nagyszerű összefoglalást adott, de nem akarok mindenről szupelativuszokban megnyilvánulni. Nagyon nagy szükségünk van az ilyen bátor marxista, kommunista véleményekre.