Az ukrán fasizmus mutációi (Szvjatoszlav Knyazev)

News Front.info, 2015. május 23.

Az orosz liberálisoknak – no meg az ukrán náciknak is – kedvenc lemezük: „Ukrajnában fasizmus (nácizmus) nincs, mindez csupán Kiszeljovnak[1] az agyában él: az emberek járnak-kelnek Kijevben, senki sem öldösi őket”. Csak hát az 1941-es Berlinben is jártak-keltek az emberek. Mosolyogtak is. Sőt, ilyenek még Varsóban is voltak. Úgyhogy ez az érv, enyhén szólva, nem meggyőző. Tehát, van akkor a mai Ukrajnában fasizmus, vagy nincs? Nézzünk utána…

Fasizmus Ukrajnában? Nem látták véletlenül?

„Fasizmus Ukrajnában? Nem látták véletlenül?”

(Az „Azov” nevű, részben a belügyminisztérium felügyelete – bár nem ellenőrzése – alatt álló terrorkülönítmény emblémájában a második világháborús német és ukrán SS-alakulatok jelképeit láthatjuk viszont. Ugyanez mondható el egy másik – vérengzései miatt már Nyugaton is elhíresült – másik terroralakulatról, az „Ajdarról”. A képen Arszenyij Jacenyuk ­– a legfelsőbb vezetés legszélsőségesebb tagja – látható, arcára applikált Hitler-bajuszkával.)


A fasizmus – ha a fogalmat nem annak „szűkebb, olasz”, illetve történelmi, hanem a szó politológiai értelmében használjuk – meglehetősen széles körű jelenség. Már csak az egyszerűség kedvéért is, ezzel a gyűjtőkifejezéssel írják körül a XX. század első felének–közepének ultrajobboldali mozgalmait – és nemcsak Európában. Ugyanazzal a jelzővel illetik azokat a politikai mozgalmakat is, amelyek napjainkban ugyanezekkel a „szabványokkal” működnek.

Itt van a Wikipédia meghatározása,[2] amelyet, némi fenntartásokkal ugyan, de elfogadhatunk kiindulópontnak:

„A fasizmus a szélsőjobboldali politikai mozgalmak, ideológiák, illetve a velük összhangban lévő diktatórikus típusú irányítási formák összefoglaló elnevezése. Jellemző ismérvei: a militarista nacionalizmus (annak szélesebb értelmében), az antikommunizmus, az idegengyűlölet, a revansizmus és a sovinizmus, a misztikus vezérelvűség, a választott demokráciával és a liberalizmussal szembeni megvetés, az elit uralmába, a természetes társadalmi hierarchiába vetett hit, az etatizmus, illetve – egy sor esetben – a genocídium.”

E meghatározással szemben komoly kifogás elvileg csak egy lehet. Az „A liberalizmust egy lépés sem választja el a fasizmustól” c. írásunkban már kitárgyaltuk azt a tényt, hogy – dacára a mézesmázos, az emberi jogokat és szabadságjogokat hangoztató retorikának – a nyugati liberalizmus mögött valójában gyakorlatilag ugyanaz a fasizmus rejtőzik. Ezért történhetett meg Észak-Amerika és Ausztrália őslakóinak kiirtása. Éppen ezért folyt élénken a rabszolga-kereskedelem. Az 1938-as müncheni paktum idején ezért segítette a nyugati világ a legnagyobb lelki nyugalommal Hitlert abban, hogy hozzáfoghasson szörnyűséges bűntetteihez. És éppen azért van az, hogy – miként arról korábban már szintén beszéltünk – a Nyugat napjainkban szemétdombra veti az emberi jogokat.[3]

Minden egyéb, a fasizmus vonásaiként említett jelenség közül talán csak a „misztikus vezérelvűség” kitétel kérdőjelezhető meg. És az is csak azért, mert az óceánról túlról kinevezett „vezérekből” igazán hiányzik a karizma. Porosenko igazából nem egy húzóerő, ahogy Jacenyuk sem az. Noha mindkettejük ugyancsak törekszik a karizmatikus vezér szerepére.

Nosza, elemezzük akkor mindazt, ami Ukrajnában az elmúlt másfél évben történt! Próbáljuk felmérni, kik voltak ez idő alatt „a gyűlölet tárgyai”, illetve, konkrétan, mikben is nyilvánult meg az ukrajnai fasizmus. Azután helyezzük az így kialakult képet a klasszikus sablonra.

Kezdjük azzal, hogy az ukrán „radikális nacionalizmus”, illetve „radikális hazafiság” tulajdonképpen a hitlerizmusból nőtte ki magát. Ukrajnában – méghozzá éppen Nyugat-Ukrajnában – a Nagy Honvédő Háború idején, a világon az egyik legmagasabb fokú volt a Hitler-barát kollaboránsság. Az OUN („Ukrán Nacionalisták Szervezete”) teljes vezetése hivatalosan is a náci titkosszolgálatok ügynöke volt – az UPA („Ukrán Felkelő Hadsereg”) pedig éppenséggel az ő projektjük volt. Északnyugat-Ukrajna lakosai közül rengetegen szolgáltak az SS, az SD („Sicherheitsdienst” – „Biztonsági Szolgálat”), a rendőrség[4] és a Wehrmacht egységeiben (mely egységeket, ki tudja miért, „orosz egységeknek” szokás nevezni). De ami a legfontosabb: az egész háború idején, a világon sehol sem volt arra példa, hogy a kollaboránsok olyan tömegben, olyan vadul irtották volna honfitársaikat. Egész falvakat, városokat pusztítottak el! Ilyen állati kegyetlenkedést csak a kettős identitástudattal lehet magyarázni. Nem tartották ugyanis az „övéik” közé valóknak azokat az ukránokat, akik Oroszország, a Szovjetunió felé tájolódtak – jóllehet az Ukrán SZSZK lakosságának jóval több, mint a fele volt ilyen.

Kezdetben a nácik azért bátorították az ukrán nacionalista mozgalmat, hogy egyszerűbbé tegyék a lengyelek, zsidók, a helyi baloldali aktíva megsemmisítését. Azután e mozgalmak tagjait mindinkább a partizánokra, illetve a nácikkal szemben nem lojális békés helyi lakosságra kezdték uszítani. Ahogy azután a Vörös Hadsereg közeledett, a nácik kezdték áthangolni a „felkelőket” a harcra minden olyasmivel szemben, ami a szovjetrendszerhez fűződött. 1944 és 1956 között az UPA, immár a Szovjetunió területén mintegy 5 ezer terrorcselekményt, közel 200 diverziót, több mint 600 fegyveres támadást hajtott végre. Ez idő alatt több mint 30 ezer embert öltek meg, akik közül több mint 15 ezer egyszerű parasztember, közel kétezer pedig értelmiségi volt. Összehasonlításként: az állambiztonsági szolgálatok nem egész 700, az NKVD[5], majd Belügyminisztérium nem egész kétezer tagjával végeztek… A titkosszolgálatok veteránjainak adatai szerint a háború után a hitleri titkosszolgálatok kapcsolati szálai Angliába kerültek, és a teljes nacionalista földalatti bandamozgalmat a brit felderítés „örökölte meg”. Kezdetben a szovjet hatóságok, az állambiztonsági szervek számára az volt az utasítás, hogy a harcot „az utolsó banderistáig” [6] folytatni kell – ám Sztálin halála után ez a direktíva módosult. A titkosszolgálatok felgöngyölítették azokat a szálakat, amelyek az OUN-UPA felől az Ukrán Kommunista Párt vezetése felé vezettek. Ettől kezdve a nácik elleni munkát leblokkolták, és a nácikkal megindultak az „egyezkedések”. Ugyanezen veteránok szerint a Szovjetunió 1991-es felbomlasztásában részt vevő legfelsőbb pártvezetők egész sora fiatal korában kapcsolatban állt az OUN-UPA-val…

Szó szerint rögtön az ukrán függetlenség kikiáltása után megkezdődött Hitler ukrán kiszolgálói rehabilitálásának folyamata, amely folyamat valamelyest lefékeződött (ha nem is állt le teljesen) Leonyid Kucsma[7] hatalomra kerülésekor. 2004-ben Délkelet-Ukrajna választópolgárai arra számítottak, hogy Viktor Janukovics[8] majd helyreállítja az igazságosságot. Elnökké válását akkor azonban megakadályozta a „narancsos forradalom”. Viktor Juscsenko, normális csapat, illetve saját befolyásos párt híján ingatag helyzetben volt, és ezért megelégedett azzal, hogy posztumusz kitüntette az UPA néhány vezérét, illetve emlékműveket emeltetett nekik. 2010-ben hatalomra kerülvén Janukovics kapott egy esélyt arra, hogy széleskörű felvilágosító kampányt kezdjen a háborús időszak ukrán nacionalizmusának lényegéről – ám, ki tudja, miért, eltekintett ettől. Mi több, az ukrán kollaboránsságról még az iskolai tankönyvekben is csak szégyenlősen keveset írtak.

Az ukrán szélsőjobb – noha a 90-es évek közepén elvesztette a hatalomra szóló biankó csekkjét – mégsem fecsérelte hiába az időt. Az Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban lévő ukrán emigráns központok támogatása mellett hálózati egyesületeket hoztak létre, mint például „Sztepan Bandera Háromágú Szigony (Trizub)”[9], „Ukrán Hazafi”, UNA-UNSZO, stb. Ugyancsak létrehozták az ukrán szélsőjobb politikai erejét, az Ukrán Szociál-Nacionalista Pártot (USZNP), amely sikerrel szerepelt a galíciai helyhatósági, de elbukott az országos választásokon. Idővel a pártot Oleg Tyagnyibok[10] „privatizálta”, és átalakította az elhíresült „Szvoboda” („Szabadság”) Pártba. Hoppon maradt kollégái szerterajzottak más jobboldali irányultságú mozgalmakba. Egyesek (mint Parubij[11]) felszívódtak Julia Timosenko „Batykivscsina” („Haza”) pártjába, mások – immár 2013-ban – a „Jobb Szektorban” (amelyet főként a valaha az USZNP-vel partneri viszonyban álló társadalmi szervezetek hoztak létre). A 80-as – 90-es évek fordulójától kezdve Ukrajnában megjelentek az első skinheadek és futball-huligánok. A föntebb említett szervezetek szinte azonmód masszív ideológiai munkába kezdtek körükben.

Ha a 2004-es államcsíny során a szélsőségeseket még féken tartották, úgy 2012-2013-ban már szemmel láthatóan rájuk építettek. Valentyin Nalivajcsenko, korábbi washingtoni ukrán nagykövet, majd Juscsenko idején az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU) feje[12], az interneten megjelent anyagok sokaságából ítélhetően gyakorlatilag teljesen nyíltan küldött szélsőjobboldali fiatalokat katonai kiképzésre Lengyelországba vagy a Baltikumba, illetve tartott számukra foglalkozásokat a Kárpátokban. Nalivajcsenko akkoriban parlamenti képviselő volt, személyi titkáraként pedig a manapság távolról sem ismeretlen Dmitrij Jarost[13] foglalkoztatta. Hogy Janukovics elnöksége idején a titkosszolgálatok erre miért nem reagáltak egyáltalán – az nagy kérdés. A puszta logika alapján arra is következtethetünk, hogy mindez némileg hasonlít ahhoz a helyzethez, ami Irakban Szaddam Husszein megdöntésének előjátéka volt: a szükséges embereket egyszerűen „megvásárolhatták”. 2013 végén a Nyugat beterelte Janukovicsot a csapdába, arra szorítva rá őt, hogy írja alá a társulási megállapodást. Amit az elkerülhetetlen gazdasági összeomlás, illetve Janukovics legalább automatikus veresége követett volna az elnökválasztásokon. Ám Janukovics az utolsó pillanatban elzárkózott ettől – és akkor jött a B terv: a Majdan és a szélsőjobboldali fegyveresek.[14] Éppen ezek az emberek voltak azok, amelyek az első sátortábor lebontatásának éjszakáján összetűzésekre provokálták a „Berkutot”[15]. És ők voltak azok, akik rohamra indultak a „Berkut” és a karhatalmisták ellen – először az elnöki hivatalnál, majd a Gruscsevszkij utcán.[16]

Azzal kapcsolatban, hogy miként jött létre a Majdan, két szélsőséges nézet is létezik. Az első – az orosz és oroszbarát verzió szerint – „mindenki pénzért ment ki a Majdanra”. A második, a Nyugat-barát verzió szerint „mindenki ingyen és bérmentve, szíve óhajától vezérelve” jött el. Az igazság, ezzel szemben, valahol középen van. Egyrészt, csakugyan voltak elegen a tüntetésekre önként jelentkezők. Ezek főként kijevi lakosok voltak. A 90-es évektől kezdve valamennyi államfő és miniszterelnök azon volt, hogy az adók, a dotációk elosztásakor „kedvére tegyen” Kijevnek – nehogy az ablakaik alatt tüntető emberek menjenek az idegeikre. Kijevből így az iroda- és bevásárlóközpontok városa lett, ahol az életszínvonal kétszer, háromszor magasabb, mint vidéken. Mely város gyakorlatilag az ipari Délkeleten beszedett adókból élt – és amely város abszolút érzéketlen az őt eltartó emberek gondjai iránt.

Oligarchák egy csoportja, ugyanennek a Janukovicsnak a jóváhagyásával, 2013-ban, tévécsatornáik és újságaik révén reklámhadjáratba kezdett az Unióhoz való társulás mellett. Ami nagyon is egybevágott a kijeviek óhajával. Amikor Moszkva hatására, illetve a Délkelet iparosainak nyomására Janukovics „felébredt”, már késő volt. Kijev hitt a korábban éppen Janukovics által jóváhagyott hagymázas „európai mesékben”, ezért csalódással és haraggal töltötte el, hogy az államfő az utolsó pillanatban visszalépett. Ezért amikor esély adódott arra, hogy felháborodásukat kifejezésre juttathassák, sokan önként éltek is az alkalommal. Ám mégsem ők voltak a tüntetés fő résztvevői. Nyugat-ukrajnai lakosok – a megmozdulás magja – nagyon is csinos napidíj ellenében utaztak föl a Majdanra. A Jobb Szektor fegyveresei, illetve az egész országból hozzájuk csapódó bűnözők, illetve őrző-védő cégek munkatársai, több mint tisztes bevételeket könyvelhettek el a maguk számára.[17]

Amikorra azonban a „Majdan” is elfáradna az ácsorgásban, és végre Janukovics is kiadná a parancsot a Majdan szétzavarására, hirtelen az történik, hogy valamilyen ismeretlen mesterlövészek furcsa módon tüzet nyitnak mind az „euromajdanosokra”, mind pedig a BM munkatársaira. Azután megszületnek a szakértői vizsgálatok eredményei is, amelyek arról tanúskodnak, hogy a lövéseket a tiltakozók ellenőrzése alatt álló épületekből adták le; nyilvánosságra kerültek európai és amerikai tisztségviselőknek ugyanezt tanúsító telefonbeszélgetései; történtek azután olyan beismerések is az Európai Parlament képviselői részéről, hogy a mesterlövészeket Lengyelországban készítették fel. Ám mindez MAJD, KÉSŐBB. Amit kellett, megcselekedték. Nyilvánvaló, hogy a lövéseket szándékosan úgy adták le, hogy a támadásba lendülő majdanosokat ne megállítsák (semmiféle zárótűz nem volt), hanem csak felbőszítsék. Itt egy különös tény. A támadó élvonal magját mindvégig a Jobb Szektor adta. Mégis: ettől a szervezettől, valamilyen oknál fogva, mindössze EGYETLEN ember esett el. Ilyesmi hogyan történhetett?

A sortűz után a halálra rémült Janukovics maga alatt van, és aláír minden, a Nyugat által követelt megállapodást Jacenyukkal, Tyagnyibokkal és Klicskóval.[18] Ekkor azonban, mintegy a varázspálca ütésére, a Majdan pódiumán felbukkan „a múlt nélküli ember”, „Paraszjuk szótnyik”[19], aki korábban speciális kiképzést kapott a nacionalisták táboraiban. És aki meghirdeti az elnöki hivatal elleni hadjáratot. Minek írták alá akkor a megállapodást? – tehetné fel ön, joggal, a kérdést. Mindez nagyon egyszerű. Meg kellett mutatni a Janukovicshoz még hű parlamenti képviselőknek, a rendvédelmi szervek képviselőinek, hogy az államfő GYENGE. Hogy FELADJA ÁLLÁSAIT, hogy holnap feladja majd őket is. És innentől indult a vég kezdete. A parlament ülése előtt alapos „munka” indult a potenciálisan „gyenge” képviselők csoportjainak megdolgozására. Egyszerű választás elé állították őket: vagy „komoly gondjaik” lesznek, vagy hajlandók lesznek az „utasítások” szerint szavazni – igen jó pénzekért (egyes hírek szerint az ilyesfajta „képviselői munka” egy napja fejenként egymillió dollárt kóstált). A történtekről értesülve Janukovics megértette: Kijevben elkerülhetetlenül halál vár rá – és elmenekült. A Rada (az ukrán parlament) „szélnek eresztette” a különleges egységeket és „elbocsátotta” Janukovicsot. Világos, hogy ennek a döntésnek semmilyen jogi hatálya nincs. Lényegében véve, mindez egy olyan show volt, aminek az volt a célja, hogy a jogi nüánszokban járatlan nagyközönség számára megteremtse a legitimitás látszatát.

A továbbiak során gyászos szerepet játszottak a harkovi hatóságok, amelyek – ahelyett hogy „pajzsra emelték” volna a náluk tartózkodó államfőt – „dobták” őt, szemellenzőt öltöttek. Hogy azután maguk is megszeppenjenek attól, amit elkövettek és feltartsák a kezüket. Harkovban már akkor kibontakozóban volt a népi felkelés. És ha akkor a város főpolgármestere, a megyei kormányzóval együtt el nem zavarja a formálisan még mindig legitim Janukovicsot, a történelem egészen másként is alakulhatott volna. Egész egyszerűen azért, mert abban a helyzetben a hadseregnek valószínűleg a 99 százaléka nem támogatta volna még a puccsistákat. De hát ami történt, megtörtént. Janukovics nélkül a rendfenntartó erők olyanokká váltak, mint egy birkanyáj, amely kész arra menni, amerre azt a legelső szembejövő mutatja. Ez a legelső szembejövő Turcsinov[20] volt. Ha szó szerint vesszük a törvényt, úgy a rendfenntartók jogsértő módon engedelmeskedtek a hatalombitorló parancsainak. De hát hol vannak a törvények, hol van ész és lelkiismeret – és hol vannak az ukrán rendfenntartók?

E pillanattól kezdve is kovácsolódik az új rezsim ideológiája – ami mostani beszélgetésünk legfőbb témája.

Szembetűnő, hogy – ami első látásra furcsának tűnik –, hogy viszonylag mennyire irányíthatók voltak az ukrán szélsőjobboldaliak. A már az „új hatalom” időszakára eső radikális kilengéseik inkább emlékeztetnek a lakosság idegeit cincálni hivatott színpadi jelenetekre. Voltak persze közöttük beszámíthatatlan egyének is. Például, az a bizonyos Szasko Bilij. Aztán hol van most ez a bizonyos Szasko? A „hős” Jaros, aki azzal fenyegette meg a BM vezérét, Avakovot, hogy ellátja a baját?[21] Manapság, minden bizonnyal együtt fogyasztják el szendvicseiket a parlamenti büfében[22] – miközben a Jobb Szektor fele mára már az Avakov irányította belügyminisztérium munkatársa!

A közelmúltban nagy port vert föl, amikor a korábban a Jobb Szektorhoz tartozó „Fehér Kalapács”[23] nevű szervezet fegyveresei Kijev környékén a közlekedésrendészet két munkatársát lőtték agyon. És aztán? A bíróság először fölmentette azt a „srácot”, aki a vádhatóság véleménye szerint a bűntett kitervelője volt, aztán a sajtó is fölhagyott a per tárgyalásáról szóló tudósításokkal. Nem csodálkoznék azon, ha a végrehajtók azóta már „valahol az ATO-ban”[24] lennének.

A Jobb Szektorból származó Andrej Bileckij (fedőneve: „Fehér Vezér”) a belügyminisztériumhoz tartozó Nemzeti Gárda „Azov” nevű különleges osztagának a parancsnoka, majd parlamenti képviselő is lett. Helyettese, a lényegében szintén a Jobb Szektorból származó (az „Ukrán Hazafi” nevű szervezet tagja) Vagyim Trajanból a kijevi rendőrség parancsnoka lett. Egy csöppet sem zavarta, hogy a „testvér gyilkosának” irányítása alatt kell dolgoznia.[25] Így egy jól megszervezett színielőadásnak lehetünk tanúi, amelynek az a feladata, hogy a külvilág és az ország lakossága előtt is demonstrálja a „szélsőjobbal szembeni (állítólagos) harcot”. Nem zárható ki, hogy a „rituális áldozatot” is magán a szervezeten belülről választották ki…

Mindebből az egyértelműen levonható következtetés: a szélsőjobboldaliak semmi szín alatt sem szembehelyezhetők az ukrán rezsimmel. A szélsőjobboldal a mostani ukrán „hatalom” szerves, sok tekintetben pedig meghatározó része.

Emlékeznek még Avakov vérlázító interjújára, amikor az „Azov” ezred jelvényét „Nobel szimbólumnak” nevezte? Holott minden, valamennyire is tájékozott ember tudja, hogy ez az embléma nem más, mint a „Wolfsangel” („Farkasangyal”): Hitler pártjának, a Német Nemzetiszocialista Munkáspártnak (NSDAP), továbbá az SS egynémely alegységeinek a jelképe. A 90-es években ezt a jelképet egyszer már átvette a már említett SZNPU – majd azután az „Azov” is. Ennek fegyveresei ezt a jelképet egy másik náci jelképpel, a „Fekete Nappal” [26] a háttérben alkalmazzák. Az „Azovnál” gyakran használják a Harmadik Birodalom általános, horogkeresztes zászlaját, illetve az SS „Sieg!” feliratú karpaszományát is. Az ukrán sajtó – teljes egyetértésben – minderről mélyen hallgat. Ezek, úgymond, „hősök”, és ők ezt megtehetik. A „Wolfsangel” ráadásul még az ukrán belügyminisztériumnak is teljesen hivatalosan elfogadott jelképe lett. Manapság a németek, otthon, saját maguknál, az ilyeneket „ízekre szednék”. Ukrajnával kapcsolatban azonban szégyenlősen hallgatnak erről.

Az „Ajdar” zászlóalj – miként már arról egy más alkalommal szóltunk – az SS „Dirlewanger” nevű hadosztályának a harci jelvényét használja.

Furcsa átalakuláson esett át az ukrán hadsereg úgynevezett hivatásos személyi állományának a tudata. Akár Juscsenko, akár Janukovics idején a katonai hivatásnak az ukrán társadalomban meglévő presztízse közelített a házmesterekéhez, vagy a rakodómunkásokéhoz. A szerződéses katonák, illetve tisztek bére alacsonyabb volt azokénál a szállítókénál, akik a macskaeledelt hordták szét a boltokba. A Gorbacsov, illetve Kravcsuk[27]-korszak agymosásának köszönhetően a társadalom ingyenélőknek, naplopóknak tekintette a katonákat. Ilyen körülmények között csak a romantikusok, illetve azok léptek be a hadseregbe, akik fanatikusan rajongtak a fegyverek iránt (ilyenek gyakran katonacsaládokból valók voltak), vagy olyan balfékek, akik nem óhajtották képezni önmagukat, és ily módon futni be karriert. Ámde 2014 elejére a katonáknak lett egy nagy előnyük Turcsinov, Jacenyuk & Co. szemében: voltak fegyvereik, közöttük nehézfegyverek is. És meghozták a biztos sikert hozó döntést. Azoknak, akik tegnap az utcán még magukon érezték a járókelők lesajnáló pillantásait – most hirtelen azt kezdték mondogatni, hogy ők „hősök”, „a nemzet színe-java”. Ukrajnában ekkor valami őrületes militarista propaganda kezdődött. A pro-európai üzletemberek – akik még fél évvel ezelőtt is nem sokkal különbül viszonyultak a katonákhoz, mint, már bocsánat, valamiféle bogarakhoz, most egyszerre elkezdték hozni a laktanyákba a pénz és a haditechnikát.

És akkor valami egészen fantasztikus dolog történt. Még 2014 januárjában is a katonák abszolút többsége Janukovicsot támogatta és rendkívül lesújtóan viszonyult a szélsőjobbhoz. De már márciusban – amikor Oroszország személyében meg is nevezték számukra a „külső ellenséget” – a retorika megváltozott. Olyasfajta – az interneten tömegével terjesztett – vélekedések láttak napvilágot, mint például: „Először meg kell őriznünk Ukrajna egységét, és rendet kell tennünk. A fasisztákkal pedig majd aztán elbánunk.” Mára azonban a fasiszták már „testvérekké”, „bajtársakká” lettek számukra. Az OUN, a Jobb Szektor egyes alegységei mára már hivatalos státuszt kaptak a seregben, és a hadsereg brigádjaiban kapott továbbképzésekkel csiszolódnak össze a hadsereggel![28]

Ukrajnával rossz tréfát űzött védelmezőinek enyhén szólva nem túl magas intellektuális szintje. Akik abszolút nem ismerik történelmüket. Ha még másfél évvel ezelőtt is az ukrán hadsereg számára Zsukov és Margelov[29] jelentették a hősöket – ma igen meleg érzelmeket táplálnak Bandera, a fasiszta ügynök, illetve a terrorkülönítményes és gyermekgyilkos Suhevics[30] iránt! Ukrajnában mára pöröllyel verték szét Zsukov marsall emléktábláját. Akadt-e legalább egy ezek közül az egyenruhát viselő jellemtelen gazemberek közül, akit ez felháborított volna? Ugyan, kérem!

Az ukrán hadsereg manapság olyan örömmel fogadja amerikai kollégáinak anyagi és módszertani segítségnyújtását, mintha ők lennének a bennszülött aszkari gyalogság. Miközben az amerikaiak alig leplezett megvetéssel emlegetik őket.

A legszörnyűbb ebben az egészben az, hogy immár maguk is elhiszik, hogy ők „a csúcs”, ők valami „különlegesek”. Paradoxon: azzal maguk is tisztában vannak, hogy a Donbasszban főként a békés lakosságot lövik. De milyen jó érzés hősnek lenni a televízióban, élménybeszámolókat tartani az iskolákban, emelt fizetést húzni (a hivatásos tiszti állomány fizetése ma két-háromszorosa az országos átlagnak). Vagy csak egyszerűen… rabolni, fosztogatni! Az interneten igen nagy nézettségnek örvendenek azok a videók, amelyeken az látható, hogy az ukrán katonák a Donbasszban tömegével „ürítik ki” a lakásokat, családi házakat, elzabrálva onnan mindent – a kovácsolt kertkapuktól kezdve a használt melltartókig.[31] Persze, az ilyen felvételek a tévébe – ahol a nézők tömegei láthatnák mindezt – nem jutnak el!

Pszichológiai szempontból szörnyű dolog történt Nyikolajevben. Abban a városban, ahol ukrán deszantosok állomásoznak, és ahová átcsoportosítják már a Jobb Szektor katonai egységeit[32] is. A világhálót bejárta az alábbi történet. Egy tiszt, szolgálati autóján haladva és megsértve a közúti közlekedés szabályait, halálos balesetet szenvedett. Katonai pompával temették el – a hosszú gyászmenet elfoglalta az egész utcát. Ez felháborította a helyi lakosságot – egyikük ezzel kapcsolatban ingerült posztot tett fel a Facebookra. A kibontakozott vitába beavatkoztak helyi katonák is, akik azt írták: az olyan civileket, mind ez (aki nemcsak hogy meg merészelte előzni a gyászmenetet, de még bírálni is mert), és aki tiszteletlenséget engedett meg magának az elhunyt „hőssel” szemben, ki kell nyírni – és ők maguk készek is ezt megtenni! Sem a hatóságok, sem az ügyészség nem reagált erre a kirívó törvénytelenségre.

Nemrégiben hasonló ügy történt Kijev környékén is, az „Ajdar” fegyvereseinek közreműködésével. Akik, állítólag, halott bajtársukat fuvarozták haza a Donbasszból. Útközben megállítottak minden arra haladó autóst, azt pedig, aki nem engedelmeskedett, ráadásul még össze is verték. A közvélemény felháborodása nyomán azonban a hatóságok elrendelték: az „Ajdar” fegyveresei kérjenek bocsánatot a lakosságtól. Mostanra azonban a hatóságok, a társadalom számára teljesen megszokottá vált a fegyveresek ilyen magatartása. A többség mostanra azonban már annyira megfélemlített, hogy ilyen esetekben inkább hallgat! Íme, Overtone ablaka a gyakorlatban!

Csupán hivatalos adatok szerint is a Donbasszban mintegy 7 ezer békés civil esett a harci cselekmények áldozatául.[33] Közülük rengetegen sebesültek meg. A Délkelet és Donbassz lakóinak milliói menekültek Oroszországba (bár sokan közülük nem kérték a maguk számára a menekültstátuszt). Az ukrán közvélemény többsége tisztában van azzal, hogy mindez az ukrán hadsereg tüzérségi támadásainak és a bombázásainak következménye, ám a sajtó erről hallgat. Társaságban, nyíltan pedig erről senki nem mer beszélni.

Kijev már régen felhagyott azzal, hogy a büntető törvénykönyv politikai bűncselekményekkel kapcsolatos cikkelyei alapján őrizetbe vettek számáról közölje a hivatalos statisztikát. De amit erről korábban még jelentettek – még az is sokkoló. Az SZBU (a nemzetbiztonsági szolgálat) vezetése még márciusban bejelentette, hogy a tárca közel négyezer „politikai természetű” bűntett ügyében folytat eljárást.[34] Az ukrán belügyminisztérium vezetése pedig februárban elszólta magát: egyedül Harkovban[35] több mint 700 embert vettek őrizetbe a Btk. politikai ügyekkel kapcsolatos cikkelyei alapján. Gondoljanak bele: egyetlen városban! Csak elképzelni lehet, Ukrajna-szerte mennyien lehetnek azok a politikai foglyok, illetve körözés alatt állók, akik ellen e két tárca politikai természetű ügyekben indított eljárást! Figyelembe véve, hogy csak Ogyesszából büszkén jelentettek napi 20-30 letartóztatást. Időről időre felszínre bukkannak – sokkoló – konkrét esetek. Dnyepropetrovszkban egy lányt azért csuktak le, mert tagja volt a „Novorosszijának lennie kell”” nevű internetes csoportnak. Kocabu újságírót – pacifista nézeteinek hirdetése miatt – hazaárulással vádolták meg és letartóztatták. És ezek még csak – némi feltételezéssel – „a békés vidékek”. A „frontzónában” a helyzet ennél sokkal rosszabb. Miután az ukrán erők elfoglalták Mariupol városát, azoknak a politikai aktivistáknak, akiknek nem sikerült a DNR[36] erőivel együtt elhagyni a várost, nyomuk veszett! Voltak – nincsenek. Az egyszerű polgárok pedig igen gyorsan elhallgattak – és máris létrejött a béke és nyugalom illúziója.

Mint ismeretes, bármiféle társadalom mozgatóereje: egy bizonyos „társadalmi aktíva”. Úgyhogy a kijevi rezsim előtt az a feladat állt, hogy kiiktassa a Délkeletnek ezt a bizonyos „társadalmi aktíváját”. Ám míg a Donbassznak sikerült fölfegyverkeznie és körkörös védelmet elfoglalnia, a két másik (forradalmi) központ – Harkov és Ogyessza – a békésebb formájú tiltakozó mozgalmat választotta. És ez lett a vesztük. Harkovban a Vinnyicából érkezett „Jaguar” nevű különleges egység, a Jobb Szektor és az SZBU kőkemény tisztogató akciókat hajtott végre a másként gondolkodók ellen. Ogyesszában más megoldást választottak: a szélsőjobb felhasználásával tömeges mészárlást hajtottak végre a Szakszervezetek Házában. Az életben, illetve szabadon maradt aktivistákat arra szorították rá, hogy a Donbasszba, illetve Oroszországba távozzanak. A történtektől sokkolt nyárspolgárnak pedig így fogták be a száját. Egyszerű, lélektani húzás. Az átlagembernek választást kínálnak fel: szörnyű halál (börtön) MOST, vagy az aktivitásról való lemondás, a sötét, kiúttalan jövő – de MAJD. Az emberek többsége a második variánst választja, azt remélve, hogy idővel majd valahogy minden „magától” megoldódik. A Nyugat-barát ukrán eszmék követőinek – akik aránya a Délkeleten, az egyes régióktól függően, a 10 és 40 százalék között mozog – viszont ajándékul jut a büszkeség, az az érzés, hogy „nekem is közöm volt ehhez a győzelemhez” – és akik alapeszméje: a „mainstream”. Az ilyenek azután a beavatottak arckifejezésével kezdik még aktívabban propagálni a maguk eszméit ismerőseik, kollégáik, hozzátartozóik között – illetve hasonló szellemben írogatni a világhálón vagy a vitafórumokon. Ha pedig valaki arra vetemednék, hogy vitába száll velük, rögtön megfenyegetik: „jelenteni fognak oda, ahová kell”. Mert hiszen az állam tekintélye mögöttük áll!

És hogy a hatás véglegesen rögzüljön, és többé senki se merje fölemelni a fejét, a társadalom számára időről időre hangos PR kampány kíséretében feltálalnak egy-egy, nagy visszhangot kiváltó politikai gyilkosságot, illetve megrendezett öngyilkosságot. Csecsetov, Szemenyuk-Szamszonyenko, Kalasnyikov, Buzina.[37] Minden ilyen halálesetet az újnáciknak a világhálón való ujjongása, illetve a „vattakabátosokhoz” tömegével intézett üzenete követte: „most te következel”. A hatalom képviselői minden ilyen esetben cinikus félmosollyal adták elő szemforgató kommentárjaikat a televízióban és a hivatalos sajtóban – oly módon, hogy ezek után senkiben se maradjon kétség.

Az országban eléggé nyilvánvaló ideológiai megosztódás ment végbe. Vannak egyszer a „bennfentesek”, a „hazafiak”, az „igazi ukránok”. Ezek elsőrendű emberek, potenciális európaiak, akik őszintén meghajlanak az Egyesült Államoknak, hisznek Bandera csalhatatlanságában. (Ezek teszik ki Északnyugat-Ukrajna lakóinak többségét). És vannak, másrészt, a „vattások” (a „vattakabátosok”) akik a Délkelet lakóinak többségét adják. A „vattakabátosok” egy része etnikai orosz (a Donbassz és Dél-Besszarábia[38] városlakóinak többsége). Egy másik részüket hivatalosan ugyan „ukránoknak” jelölik, ám nyelvüket és kultúrájukat tekintve mégis oroszok. A „vattakabátosnak” a föntebb említettek közül kell választania: vagy átáll „a győztesek” oldalára (legalább annyira, hogy „egyszerűen befogja a száját”, „beletörődik”) – vagy halál, szabadságvesztés vár rá. „Vattakabátosnak” számít tehát minden olyan normálisan gondolkodó ember, aki képes felfogni, hogy – még akár a leggyakorlatiasabb szempontokat véve is alapul – Ukrajna jövője Oroszország nélkül elképzelhetetlen, és a rezsim szakadékba viszi az országot. De elegendő erről csak hangosan megszólalni, hogy rögtön „a nép ellensége legyél” és nagy kellemetlenségeket okozz önmagadnak.

A helyzetben az a borzasztó, hogy korábban a nácik által „vattásoknak” nevezett normális emberek adták Ukrajna lakosságának nagyobb részét – és volt esélyük győzni egy nyílt választáson. A Krím és a Donbassz kiválásával azonban, ezek az emberek a „maradék” Ukrajnában a lakosságnak már csupán a 25-30 százalékát adják. Így a belátható jövőben esélyük sincs arra, hogy országos méretekben választási győzelmet arassanak.[39] Számukra a menekülés útja vagy a legszélesebb körű föderalizáció, vagy pedig az, hogy követik az LDNR[40] útját…

Ugyanakkor a lakosság „bennfentes” részének fejében szörnyű mutációk zajlanak.

Emlékeznek még, milyen ujjongással fogadták emberek legyilkolását Ogyesszában? Emlékeznek még az olyasfajta kommentekre, mint „égetett vatta”, „sült krumplibogarak”?[41]

Emlékeznek, milyen kommentárok születtek akkor, amikor Luganszk bombázása idején békés asszonyok estek áldozatul?[42] Akkor a világhálón gyökeret is vert egy sajátságos kifejezés: „nőstény kolorádóbogár”.

Itt (mármint az eredeti cikkben – a ford. megjegyzése) látható az, ahogy egy blogger összegyűjtötte a világhálón közzétett kommentárokról készített fényképfelvételeket. Csak erősebb idegzetűek olvassák! E kommentek legfőbb üzenete: „Élve senki sem fog titeket elengedni”… A legfőbb mondandó itt az, hogy „a Délkelet oroszbarát lakosságából mindenkit – közöttük a nőket és a gyermekeket is – meg kell semmisíteni”…

A Donbasszban végbemenő fejleményekről hasonló gondolatokat fejtett ki – bár kulturáltabb formában – Szergej Garmas ukrán újságíró.

„… bármilyen, még a legdemokratikusabb állam számára is a terület mindig fontosabb az arculatnál. Mivel a terület egy állam létezésének elengedhetetlen feltétele – olyan tartalék, ami nem képes önmagának a reprodukálására. Az emberi tartalék, ellenben, egyrészt képes újratermelni önmagát, másrészt, általában bőséges tartalékokkal rendelkezik. Végső soron tehát az embernek van szüksége a területre, és nem a területnek az emberre. [43] Ezért, minden időben, ab ovo, az emberek áldozták életüket a területért… az a humanista, ám alapvetően helytelen megállapítás, miszerint az emberek fontosabbak a területnél, nem egyéb demagógiánál… Így persze oda lehet adni az általuk elfoglalt területeket a DNR-nek és az LNR-nek. De akkor Ukrajna területén sorra megjelennek majd: a Herszoni Népköztársaság, a Szumi Népköztársaság, az Ogyesszai Népköztársaság,[44] illetve a többi hasonló – amelyek a szomszédunkban lévő ellenséges ország közreműködésével darabokra szaggatják majd az Ukrán Államot, és megsemmisítik azt.”

Mi ez? Mindez nem más, mint a hitleri „Lebensraum” („élettér”) elmélet minimális korrekciókkal történő átírása. És ugyanezt mondogatják azok – a föntebbi hivatkozásban említett azon szörnyetegek is – akik azt ordibálják, hogy „mi csak úgy nem fogunk titeket elengedni”. A Donbassz, egészében véve a Délkelet, számukra olyan terület, amely arra szolgál, hogy „kiszélesítse az életteret” a „bennfentes” ukránok etnokulturális közössége számára. A helyi lakosságot pedig vagy ”ukránosítani” kell (ami a hitleri „germanizálás” egyfajta változata) – e lakosság pedig köteles lesz a „gazdákat” szolgálni –, vagy pedig ki kell őket irtani. Az analógia, esetünkben, százszázalékos. Mint ahogy a 90-es évek nacionalistáit idézte Janyevszkij újságíró: „A Krím vagy ukrán lesz – vagy néptelen”. Sőt, e nacionalisták étvágya nem csillapul a Délkelettől, a Donbassztól vagy a Krímtől. További célpontokat is emlegetnek: a Kubanyt, Voronyezst – sőt felvázolják immár „a kék-sárga”[45] Kreml képét is…

Amúgy Garmas kitér még egy, alapvető fontosságú momentumra, amikor a Délkelet más régióiról is beszél. Ezzel összefüggésben ő kimondja fehéren-feketén: az ottani emberek egyáltalán nem elleneznék, ha követnék a DNR és az LNR példáját. Ezért úgy kell viselkedni az LNR-rel és a DUNR-rel szemben, hogy más régiók lakóinak elmenjen a kedvük ettől. Kijev ezért a Donbasszban afféle vad, véres „bemutatókat” tart. Ukrajna tényleg nem csak úgy bombáz lakótelepeket, iskolákat, óvodákat és kórházakat. Ez figyelmeztetés akar lenni a többieknek: „ti is így járhattok”. Minden ilyen újabb és újabb tüzérségi támadás után az internet „hazafias csoportjai”rögtön meg is osztják az e műveletekről készített fényképeket és videókat. Olyasfajta képaláírások kíséretében, mint hogy „Lám, mit hozott nekik az Orosz Világ!”[46] Vagyis érthetővé válik: miért is lövet az ukrán hadsereg békés lakosokat: ha mások is követik a Donbassz példáját, velük is úgy bánnak majd el. Vagyis ez afféle felhívás: „Saját köztársaságot akartok? Akkor készüljetek fel ugyanerre!”[47]

De térjünk vissza a hadsereg kérdésére – arra, mi megy végbe ukrán hadfiak tízezreinek az agyában? Akik nagyon is jól látják, hová hullnak az általuk kilőtt kézi irányítható rakéták, lövegek. Akik azonban egyre csak hordják oda ezeket a lövegeket, töltenek, lőnek, korrigálják a tűzcsapás irányát? Miben különböznek ők az SS-legényektől, a policájoktól[48], akik Hatinyban[49] megégették az embereket? Sajnos, semmiben. És ez most már így is lesz mindörökre. Átléptek egy határt – ahonnan számukra immár nincs visszaút.

Az ukrán katonák, félkatonai alakulatok által a Délkeleten, a Donbasszban okozott tragédiákra való reakció minden esetben egy és ugyanaz. Emlékeztetőül: nemrégiben Konsztantyinovka városában részeg ukrán katonák egy páncélossal felhajtottak a járdára, elgázolva ott egy asszonyt a gyermekeivel. Akik közül a tízéves kislány meghalt. A városban akkor tiltakozó megmozdulások kezdődtek. Ám hogy reagált minderre a világháló ukrán közönsége?

„Hát aztán – föltekeredett egy vatta a lánctalpra? Hogy elkezdtek rögtön mind kárálni! Jobb esetben pedig úgyis megdögöltek volna ablakpucolás közben – vagy, rosszabb esetben, továbbra is szaporodtak volna.”

És ezt egy reálisan létező, 14 éves kijevi lányka írta! Aki „a legfelsőbb fajnak” képzeli magát – holott földijeinek százezrei, Európa-szerte, az örömlányok nem éppen tiszteletreméltó foglalkozását űzik a bordélyházakban. Ő mégis meg van arról győződve, hogy ő felsőbbrendű a „vattakabátosokhoz” képest. És kiirtásukat követeli, „nehogy elszaporodjanak”!

A többi kommentár sem jobb:

 „Miért nem lövik már, még mindig ezt a kacap[50] mocsadékot?”

„Az is meggárgyult, aki ezeket embereknek tartja.”

„Páncélosokkal kell széttiporni ezt a masszát.”

„Mit kóricálnak ezek ott a kölykeikkel…”

„Agyon kell taposni ezt az aljanépet mind, a gyerekektől kezdve az öregekig.”

„Nincsenek is ott emberek – ott csak egy baromagyú kacap csürhe tenyészik.”

És mindezt reálisan nagyon is létező emberek írják másokkal szemben – akik pedig, forma szerint a honfitársaik.

Utóbb Ukrajnát lázba hozta az a hír, miszerint „önkéntes zászlóaljak” harcosai Kijevben fegyverrel kifosztottak egy töltőállomást – illetve ugyanezek tüzet nyitottak a BM munkatársaira, aminek következtében két rendőr meghalt, hárman súlyos sérüléseket szenvedtek. (Plusz megsebesült még a töltőállomáson lévő bolt eladója, akit csaknem megöltek – csekélyke készpénzért és némi csokoládéért. A bandában benne volt egy fiatal lány is, Vita Zaveruha, akiről nem sokkal korábban a nyugati sajtóban még ódákat zengedeztek.

És mit gondoltak? Merthogy az ukrán portálok látogatóinak jó része, bizony, a fegyveresek pártját fogta!

„… ki tudja, mit csinált ott az a lány – elkövetett-e valamit egyáltalán. Én, személy szerint, úgy gondolom, hogy nem követett el semmit. Akárhogy is légyen azonban: önmagában az a tény, hogy ennyire gyűlölik őt a vattások is, az eurovattások is, az orosz és az ukrán sajtó is – vagyis lényegében mindazok, akik vagy maguk is ellenségei a független Ukrajnának, vagy ilyeneknek dolgoznak –, már azt mutatja: ez a lány nemcsak szép, de a nép hősnője is, nagyszerű ember és napjaink ukránjai millióinak számára példakép. Bár több lenne belőlük! P.S.: Egészében véve, ne ítéljétek meg ezt a lányt szigorúan, hiszen még csak 20 éves. Hiszen ő még csak gyerek![51] Egyszerűen csak a fiújának, egy újnácinak a befolyása alá került – tudják, hogy van az: a szerelem… Annál is inkább, mivel sokak számára ő egy népi hősnő, nagyszerű ember és napjaink ukránjai millióinak számára példakép…”

„…igen, az ATO után sokan kaptak traumát – ez igaz. De én már torkig vagyok ezekkel az állandó cikkecskékkel arról, hogy ezek, vagy azok, akik megjárták az ATO-t[52] és támogatták azt, utóbb hirtelen antiszociális elemekké váltak. Márpedig ezeknek az irományoknak az az üzenetük, hogy ítéljétek el őket, ne támogassátok az ATO-t, mert lám, miféle emberek vannak ott. Maguk, ahelyett, hogy segítenék ezeket a traumát kapott embereket, még el is fordulnak tőlük. Igen, már nekem is elfogyott a türelmem, és szintén minden további nélkül adnék a pofájukba ezeknek a vattakabátosoknak, az Orosz Világ szerelmeseinek. Én már nem kívánok többé mosolyogva bizonygatni bármit is olyanoknak, akik úgy vélik, hogy nálunk fasizmus van, és Putyinnak van igaza…”

Gondoljanak csak bele: olyan embereket mentegetnek, akik egy szem csokoládéért próbáltak megölni egy egyszerű embert! Szórakozásból pedig rendőrökre lövöldöznek! Miközben a parlament nyíltan fasiszta törvényeket hoz a „deszovjetizálásról”[53], a nácizmus rehabilitálásának tényéről. (A törvény, „a látszat kedvéért” „mintegy elítéli” a fasiszta jelképeket, ám ettől még a Nemzeti Gárda[54] nyugodtan – és hivatalosan – viseli az SS paszományait és emblémáit.)

Kijevben a parlament támogatásával szétverik Zsukov emléktábláját. Ukrajna-szerte, Leninével együtt döntögetik le a Nagy Honvédő Háború Hőseinek emlékműveit.[55] A nacionalisták nem titkolják, hogy Kijevet teljesen meg akarják „tisztítani” a Nagy Honvédő Háború Hőseinek emlékműveitől – mi több, még a Babij Jar[56] emlékmű-együttest is le akarják rombolni. A legjobb hitleri hagyományokkal összhangban, a tankönyvekben „sokezer éves ukrán nemzetről” írnak. A lakosságot „a nagy európai jövőről” szóló mesékkel etetik, holott arról valójában az Unió részéről immár teljes hivatalossággal bejelentették: ilyen jövő nem lesz.[57]

Most pedig akkor térjünk vissza a fasizmusról adott klasszikus meghatározáshoz.

Militarista nacionalizmus van? Van!

Antikommunizmus van? Van hát! A kommunizmust általában véve is betiltották!

Idegengyűlölet van? Van bizony!

Revansizmus, sovinizmus? De még milyen![58]

A választott demokrácia iránt megvetés? Ohó! Hány és hány olyan felhívás született már, hogy a „vattakabátosokat” nem kellene hagyni szavazni![59]

Az uralkodó elitbe és a társadalmi hierarchiába vetett hit? De még mennyire!

Etatizmus? Hát hogyne!

A genocídium? Persze – propagálják és gyakorolják is! Az iskolákra, a kórházakra nyitott tüzérségi tűz – talán bizony nem népirtás? Vagy minek nevezzük azt, hogy Ogyesszában céltudatosan égettek meg embereket elevenen?

Nos, hát, mivel is van dolgunk Ukrajnában? Fasizmussal! A legvalódibb – gyakorlatilag a klasszikus – fasizmussal!

És ahogy Kijevben az emberek járnak-kelnek, mosolyognak? Úgy még Varsóban is egyeseknek megadatott, hogy járjanak-keljenek, mosolyogjanak. Miközben Lengyelország 6 millió lakosát égették el a krematóriumokban.

Ukrajnában nyíltan elmondhatja mindenki a gondolatait. De csak addig a pillanatig, amíg azok nem ellentétesek a hatalom álláspontjával. Ha ön az USA híve, akkor erről annyit beszélhet, amennyit akar. Ám ha valamit is Oroszország javára merészel mondani, akkor nagyon megjárhatja! Jobb esetben szemetes tartály, tojások, kefir[60] – rosszabb esetben azonban úgy tíz év a börtönben, vagy egy gödör a városszéli erdőben!

Hallhatunk-e például bármit is a Kalasnyikov vagy Buzina meggyilkolásának ügyében folyó nyomozás állásáról? Ugyan kérem, hová gondolnak. Hiszen a néhai Buzina könyveinek az árusítását is megtiltották a kijevi üzletekben.

Fasizmus… Ha meg nem állítják, akkor egyre inkább fog „fejlődni” tovább, és mind visszataszítóbb lesz az ábrázata. És kár attól ellágyulni, hogy Porosenko miket mond az európai pódiumokról. A „belső felhasználóknak” ő már régen megmondta, hogy Galícia: az ukrán állam megteremtésének alapja.[61] Ugyanaz a Galícia, amely évszázadokig tengődött hol Lengyelország, hol Ausztria peremén – és valamiféle „államiságra” még gondolni sem mert. Ha nincs történelem, akkor azt mindig egyszerűen ki lehet találni. Hitler, Goebbels-szel együtt, ezt már bebizonyította!

Szvjatoszlav Knyazev

A cikk eredetije az alábbi címen olvasható:

http://news-front.info/2015/05/23/mutacii-ukrainskogo-fashizma-svyatoslav-knyazev/

[1] Az egyik orosz tévécsatorna talk show-jának közkedvelt műsorvezetője. A kijevi rezsimet bíráló rendszeres állásfoglalásai miatt a junta – jónéhány más orosz újságíróval együtt – kitiltotta Ukrajnából.

[2] Az alábbiakban a Wikipédia orosz változata meghatározásának magyarra történő visszafordítása következik.

A Wikipédia magyar változata az alábbi meghatározást adja:

„A fasizmus a radikális, tekintélyuralmi nacionalizmusnak a 20. század első felében Európa egy sor országában megjelent formája.[1][2] Nevét az olasz változatáról, a legkorábban kialakult olasz fasizmusról kapta. A fasiszták az adott nemzet totalitárius állammá történő egységesítésére törekedtek a nemzeti közösség tömegeinek mozgósítása révén, az élcsapat szerepét betöltő pártra támaszkodva. A fasizmus ellenséges a liberális demokráciával, a szocializmussal, a kommunizmussal szemben. A fasiszta mozgalmak közös vonásai az állam fontosságának messzemenő hangsúlyozása, az erős vezető iránti rajongás, a nacionalizmus legszélsőségesebb formái, a saját etnikum felsőbbrendűségébe vetett hit, valamint a militarizmus. A fasizmus a politikai erőszak, a háború és a gyarmatosítás eszközeivel keresi a nemzeti megújulást[3] és álláspontja szerint a felsőbbrendű népeknek, „fajoknak” életteret kell szerezniük a gyengébbekkel és alsóbbrendűekkel szemben.[4]

A fasizmus ideológiája következetesen hangoztatja az állam elsődlegességének elvét. (…) ”

Krausz Tamás történész, az „Eszmélet” 105. számában, a vele készült interjú során a fasizmusnak az alábbi meghatározását adja (a meghatározást némileg kivonatolva ismertetjük – a teljes változat a folyóirat 105. számának 8.-17. oldalán található interjúban olvasható:

„(…) Ám a fasizmus mint tömegmozgalom eleve a tőkeuralom, a politikai értelemben gyenge burzsoázia védelmében szerveződött meg azzal a céllal, hogy a kapitalizmus megszabaduljon mindenféle polgári törvényességtől egészen a totális diktatúra megvalósításáig (…) A „történelmi fasizmusokat” eleinte (…) mindenütt a helyi burzsoázia finanszírozta, de maguk a polgári demokratikus nagyhatalmak sokáig „dédelgették” őket, mint „eltévelyedett báránykákat”, gondoljunk csak a Müncheni Egyezményre, amely szentesítette a már náci Németország térhódítását Európában. Végül is respektálták e rendszereket, amennyiben azok féken tartották, sőt fizikailag felszámolták a baloldali, a szocialista, szociáldemokrata, kommunista előretörést és a munkavállalókból sikeresen kipréselték a profitot. Ne feledjük, a náci Németországban a nagyburzsoázia sohasem zsebelt be olyan óriási profitokat, mint a náci időkben. (Ez még inkább vonatkozik az ukrán oligarcháknak a diktatúra közepette egyszerűen fékezhetetlenné vált szabadrablására, az ország tönkretételének, a fokozott ütemben megkopasztott nép elnyomorodásának drámai felgyorsulására, a Donbasszban folyó, amúgy is óriási eszközöket felemésztő háborún való gátlástalan nyerészkedésre – a ford. megjegyzése.) Ráadásul a demokratikus Nyugatnak a náci Németország a Szovjetunióval szemben megfelelő nemzetközi ellensúlynak látszott, ld. az ún. megbékéltetési politika egész történetét a 30-as években. (…) Noha a fasizmus, a nácizmus gazdasági gyökerei, a fasiszta mozgalom és hatalom finanszírozásának kapitalista alapjai világosak és egyértelműek, hangsúlyozni kell, hogy a világgazdasági rendszeren belül is összefonódott a polgári demokrácia a fasizmussal. Nem egyszerűen belőle kelt ki, mint kígyótojásból, hanem egész élettartama alatt gazdaságilag is összefonódott vele világméretekben.”

[3] Krausz Tamás történész, az „Eszmélet” c. folyóiratnak adott, föntebb említett interjújában így vázolja a fasizmus kelet-európai terjedésének okait. Ez a jellemzés tökéletesen beleillik az ukrajnai fasizmus térhódításáról adott elemzésbe is. Azzal, hogy egy ország – mely lényegében soha korábban nem rendelkezvén önálló államisággal – államszervező tevékenységében (no meg történelmi kisebbségi komplexumában) fokozottabban mozgósítja a szélsőséges nacionalizmus, a sovinizmus, a nemzeti/faji „felsőbbrendűség” eszméit – a ford. megjegyzése:

„Kelet-Európában a rendszerváltás és mindenekelőtt az állami tulajdon magánkisajátítása, vagyis a privatizáció következtében a rendszerváltás veszteseinek lázongása, akárcsak a két világháború közötti időszakban, a „nemzeti kapitalizmus” védelmében formálódott meg egy olyan rendszer keretei között, amely megint csak balra zárt, jobbra nyitott lett. Ugyanis a globális tőkeuralmat menedzselő szociál-liberális koalíciók a maguk sikertelenségeivel mindenütt megágyaztak jogi-politikai és gazdasági-szociális téren is a neofasiszta szélsőjobboldalnak, az újfasizmusnak. Kelet-Európában az új burzsoázia jobban érdekelt a fasizmusban, hiszen a multikkal való konkurenciában gyökeredzik létezésük bizonytalansága, „nemzeti elkötelezettségük” (miközben persze tőkéjüket előszeretettel viszik ki külföldre a nagyobb profit érdekében). Mindez párosult azzal a geopolitikai harccal, amely a NATO, az USA, az EU keleti terjeszkedésében is kifejezésre jutott. A nyugati támogatással visszaállított oligarchikus kapitalizmus az egykori szovjet köztársaságok utódállamaiban szinte előre megjósolhatóan felerősítette a mélyben még gyökerekkel bíró etnikai nacionalizmus különböző formáit. Ez a mentalitás egy új szélsőjobboldal, sokban a fasizmusra emlékeztető jelenség melegágya.”

[4] A német megszállók mindenütt létrehozták a rendőrséget (Polizei). Ezeknek közrendű tagjait nem ritkán helyi kollaboránsok adták. A nép a megszállóknak dolgozó, áruló közrendőröket nevezte policájoknak.

[5] NKVD – Belügyi Népbiztosság. Közvetlenül a háború előtt és után a belügyi tárca látta el az állambiztonsággal összefüggő feladatokat is.

[6] Sztepan Bandera, második világháborús, kollaboráns ukrán náci vezér. Akkori és mostani követői: a banderisták. Fasiszta tüntetések egyik gyakori jelszava: „Bandera eljön, és majd rendet tesz!”

[7] Ukrajna második elnöke. A szintén „oroszbarátnak” tartott Leonyid Kucsma idején pörgött fel a rabló privatizáció, bontakozott ki az ország kifosztásának folyamata. Kucsma országlásának a 2004-es „első Majdan” vetett véget: a Nyugat akkor is aktívan részt vállalt az „oroszbarát” elnök megbuktatásának folyamatából – csak akkor a tiltakozó tömegmozgalom még megmaradt békés, alkotmányos keretek között. A Kucsmát megbuktató tömegmozgalom, a „narancsos forradalom” emelte hatalomba a Nyugat-barát Viktor Juscsenkót. 2005 és 2010 közötti országlása sokban készítette elő a későbbi fasiszta fordulatot. „A Nyugat édes gyermekének” idején tovább folytatódott az oligarchák garázdálkodása, az ország szétprivatizálása és züllése, a széles néptömegek drámai elnyomorodása. A sors iróniája, hogy a Nyugat-barát Juscsenko hatalmának szintén széleskörű tiltakozó tömegmozgalom vetett véget, melynek méretei alig maradtak el a pár évvel korábbi „narancsos forradalométól”.

A minszki tárgyalási folyamat 2014. szeptemberi kezdetekor a kijevi junta Leonyid Kucsmát, a levitézlett, immár senkit sem képviselő, nyugdíjas (!) politikust tette meg Ukrajna főtárgyalójának (írásban adott hivatalos felhatalmazás nélkül!). E tárgyalások résztvevői, rajta kívül Oroszország (a hazai patrióta körök által passzivitásáért, az ukrán féllel szembeni engedékenységéért rendszeresen bírált) kijevi nagykövete. Bár a két népköztársaságot sem Oroszország, sem, pláne, Ukrajna nem ismeri el (az utóbbi tárgyalni sem hajlandó velük), azt azért elvárják, hogy a Donbasszt a két államfő képviselje. Az utóbbiak azonban, látva a helyzet fonákságát, maguk is lejjebb szállították részvételi szintjüket: személyes megbízottakat küldtek a tárgyalások folytatására. A minszki megállapodásokat – a Donbassz részéről (és csak egyedül) – a két államfő írta alá. Akik, Moszkva nyomására, kénytelenek voltak elviselni azt a megaláztatást, hogy azt mintegy magánszemélyekként voltak kénytelenek megtenni: nevük mellől hiányzott bármiféle tisztségük feltüntetése.

[8] Viktor Janukovics a Donyec-medence szülötte, az ottani oligarchák embere (volt). Az oligarchikus kapitalista Oroszország számára az ő országlása ideális volt: az orosz, illetve Donyec-medencei oligarchákat (Rinat Ahmetov, vagy az egy időben a Dunai Vasműben is érdekelt Szergej Taruta) ezer szál fűzte egybe. A tavaly februári puccsal az ukrán oligarcháknak a Nyugathoz kötődő csoportja vette át a hatalmat, akik megszorongatták és mindmáig szorongatják az Oroszországhoz kötődő oligarchákat: egészen addig, hogy egész egyszerűen megfosztják őket tulajdonuktól, vagy annak legalábbis egy részétől. Az „oroszbarát” oligarchákra manapság, kétség kívül, rossz idők járnak.

[9] Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna címerében lévő háromágú szigony először a polgárháború idején létrejött nacionalista, ellenforradalmi ukrán államalakulatok címerében jelent meg. A háromágú szigonyt lelkesen használják jelképeik között a szélsőjobboldali, fasiszta pártok, szervezetek, illetve a tagjaikból verbuválódott, ma a Donyec-medencében vérengző félkatonai terrorkülönítmények is.

[10] Oleg Tyagnyibok – Arszenyij Jacenyuk jelenlegi miniszterelnökkel, illetve Vitalij Klicsko mostani kijevi főpolgármesterrel együtt – egyike volt a „Majdan” élén álló trojkának. 2012-es választási győzelmekor (amikor a parlamentbe is bekerült), az Európai Unió határozottan eltanácsolta az európai vezetőket attól, hogy vele – az indoklás szerint Európa ötödik legádázabb antiszemita politikusával – bármiféle kapcsolatba lépjenek. Az önmaguk által meghozott tilalom sem akadályozta meg azonban az uniós vezetőket abban, hogy – egy, másfél évvel később – jóformán a teljes brüsszeli vezérkar egyazon pódiumon „szolidarítson” az alkotmányellenes, erőszakos zavargások szítóival, közöttük a „tiltott” Tyagnyibokkal. Ahogy magas rangú lengyel állami vezetők sem utáltak együtt pózolni nemzettestvéreik 1943-44-es brutális tömeggyilkosainak mai politikai és szellemi örököseivel.

[11] Andrej Parubij volt a Majdan „önvédelmi erőinek” – értsd: az utóbb már föl is fegyverzett fasiszta rohamosztagosoknak – a parancsnoka. A továbbiakban a junta nemzetbiztonsági kabinetjének titkára lett. Ebbel minőségében a helyszínen, személyesen irányította a tavaly május 2-i véres akciót Ogyesszában, amikor az előre megtervezett véres utcai provokációt követően a szakszervezeti székházba szorították az előtte való téren hónapokig sátortáborozó antifasiszta tüntetőket. Ahol aztán az ott már előzőleg elrejtőzött újfasiszta pogromlovagok borzalmas kegyetlenséggel leszámoltak velük.

[12] Nalivajcsenkót még a 90-es években – amikor országának Los Angeles-i főkonzulátusán dolgozott – a CIA beszervezte. Múlhatatlan szolgálatainak jutalmaként megkapta az amerikai állampolgárságot (így jelenleg kettős állampolgár, amit egyébként Ukrajna mereven ellenez). A tavaly februári puccs győzelmét követően ismét az SZBU élére került. Annak kijevi székházában az amerikai titkosszolgálatok képviselői megkaptak egy egész emeletet (ahová ukránoknak tilos a bemenet). Az SZBU székházán, az ukrán mellett, ott lobog az amerikai zászló is. Megfigyelők szerint érzékelhető az ukrán titkosszolgálatok és belső elhárítás tevékenységén az amerikai „tanácsadók” által átadott tapasztalatok hatása. Egyebek mellett a vallatások, kínzások módszerein is.

[13] Dmitro Jaros a Jobb Szektor vezetője – mely szervezetből időközben párt is lett. A Jobb Szektor az a politikai szervezet, amely a legnagyobb létszámú félkatonai terrorkülönítménnyel rendelkezik. Ezzel együtt is, Jarost nemrég a vezérkari főnök tanácsadójává nevezték ki – ami újabb összekötő szál a hivatásos hadsereg és a szélsőjobboldali paramilitáris terrorkülönítmények között. Ez utóbbiak azt a szerepet is betöltik, amit a második világháborús magyar hadseregben a tábori csendőrség.

[14] Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes asszony egy sajtótájékoztatóján feltárta: az amerikai kormány 2009 óta 5 milliárd dollárt fordított „az ukrajnai demokratizálódásra” (értsd: az „oroszbarát” Janukovics elnök hatalmának megdöntésére). Az eredeti elképzelések szerint Janukovicsot az idén esedékes volt elnökválasztáson kellett volna megbuktatni.

2013. november végén azonban az EU és a „Keleti Partnerségben” részt vevő hat állam vezetőinek vilniusi csúcstalálkozóján kellett volna aláírni a társulási megállapodásokat az Unió, illetve a megállapodás aláírására kész három „partnerségi” állam között (a másik három – Belarusz, Azerbajdzsán és Örményország – ebből a szempontból már kiesett). A társulási megállapodás – melynek része a szabadkereskedelmi megállapodás – legfőbb politikai értelme az volt, hogy a hat „partnerországot” az orosz vonzáskörből a Nyugat röppályájára állítsák át. A koronaékszer ebből a szempontból Ukrajna volt (lett volna). (Főként, hogy az eredeti hat államból már csak három volt hajlandó eleget tenni a Nyugat elvárásainak, ami önmagában véve is kellő bosszúság forrása volt.)

Az utolsó pillanatban felmérve azt, hogy a szabadkereskedelmi megállapodásnak (legalábbis annak eredeti formájában) milyen súlyos következményei lesznek az ukrán gazdaságra nézve, Janukovics A SZABADKERESKEDEMI MEGÁLLAPODÁS EGYES RÉSZEINEK ÚJRATÁRGYALÁSÁT KÉRTE (mely tárgyalások megfelelő eredménye után Ukrajna kész lett volna aláírni a társulási megállapodást. TÉVES TEHÁT AZ A KÖZKELETŰ INTERPRETÁCIÓ, HOGY JANUKOVICS ÁLTALÁBAN A TÁRSULÁSI MEGÁLLAPODÁS ALÁÍRÁSÁT TAGADTA VOLNA MEG!) Ám a Vilniusban emiatt várható fiaskó bőszítette fel annyira a Nyugatot – kiváltképpen pedig Washingtont – hogy haladéktalanul beindították a B tervet. (Nota bene: a realitásokkal szembesülve még Jacenyuk is megpróbálkozott a szabadkereskedelmi megállapodás egyes részeinek újratárgyalásával – ám ő is határozott visszautasításban részesült.)

[15] „Berkut” (király-, vagy szirti sas): az ukrán rendőrség készenléti egységének a neve. Harcosai szó szerint önfeláldozóan próbálták védeni az alkotmányos rendet. Még úgy is, hogy Janukovics nemhogy az egyre agresszívabb, az alkotmányos rendre erőszakkel törő csőcselék elleni fellépést nem engedélyezte, de még azt is megtiltotta, hogy a rendőrök, legalább önmaguk életének, testi épségének a védelmében alkalmazzanak erőt. A világsajtóban – így a magyarban – semmit sem mutattak abból, hogy nem a rendőrök verik „a békés tüntetőket” – hanem pont fordítva: őket dobálják gyújtóbombákkal, Molotov-koktélokkal, kőzáporral; őket verik fél- (néha egészen) holtra az utcákon, vagy a Majdanon őrjöngő tömeg szeme láttára; őket hurcolják el és kínozzák meg a „békés tüntetők” főhadiszállásainak pincéiben. A három hónapig Kijev központjában tomboló erőszak és brutalitás hamarosan visszaköszönt a Donyec-medence népe ellen indított fegyveres agresszió során.

A puccs győzelme után a junta első dolga volt, hogy szétzavarja a „Berkutot”, amelynek tagjait nyilvánosan is meghurcolták, megalázták. A kijevi zavargásokkal összefüggésben eddig kizárólag az alkotmányos rendet védő rendőröket, az áldozatokat fogták perbe (ahogy az három hónappal később Ogyesszában is történt).

[16] Ezen az utcán van a kormányzati épületek egy része. A múlt század elején élt Gruscsevszkij: az ukrán soviniszta szellemiségű, „délibábos” történetírás egyik jeles képviselője és megalapozója az ukrán „kiválasztottságról” szóló „elméleteknek”.

[17] A közbeszéd 50 és 300 dollár közötti napidíjakat emlegetett. Oleg Carjov, a Régiók Pártjának bátor képviselője (aki utóbb menekülni volt kénytelen Kijevből, jelenleg Donyeckben él: Novorosszija egyesített parlamentjének elnöke) a parlament ülésén elmondott szenvedélyes beszédében leplezte le (amit videofelvételek is igazoltak): hatalmas katonai teherszállító repülőgépen érkezik a készpénz-ellátmány a kijevi amerikai nagykövetség számára – minek utána a város pénzváltói hamarosan megteltek új kibocsátású, Kijevben addig még nem látott dollár bankókkal.

Becslések szerint Nyugat-Ukrajnából mintegy háromezer szélsőséges fegyveres érkezett Kijevbe, vette kézbe és irányította az erőszakos zavargásokat. Harceszközeiket kezdetben maguk készítették – 2014 elejétől kezdve azonban, az ország nyugati részén már lerohant rendőrőrsökből, laktanyákból, igazi lőfegyverek is százszámra érkeztek a fővárosba: számuk utóbb meghaladta már az ezret.

[18] Február 21-én három uniós külügyminiszter (a német, a francia és a lengyel) jelenlétében, illetve ellenjegyzésével írták alá azt a megállapodást, amely, egyebek mellett a 2004-ben módosított alkotmány visszacsinálását (így az államfői jogkörök visszanyirbálását), továbbá AZ ORSZÁG FÖDERALIZÁLÁSÁT, az alkotmány ilyen értelmű módosítását írta elő. A megállapodás értelmében előrehozták volna a 2015-ben esedékes elnökválasztást, illetve, még az év végéig, parlamenti választást is tartottak volna. A megállapodásban Janukovics vállalta, hogy a végrehajtott alkotmánymódosítást követően 2014 végéig mindenképpen távozik a hatalomból. Orosz megítélés szerint a megállapodás – amelynek kidolgozásából az orosz diplomácia is kivette részét – LEHETŐSÉGET ADOTT VOLNA A VÁLSÁG BÉKÉS MEGOLDÁSÁRA (bár a Moszkvát a külügyminiszter helyett képviselő emberi jogi főmegbízott a megállapodás ellenjegyzését megtagadta, nem látva biztosítékot a szerződés szövegében a dokumentum végrehajtására).

A három nyugati külügyminiszter az előző nap érkezett Kijevbe. Aligha tekinthető véletlennek, hogy a február 20-i véres provokációra (amelynek egyes adatok szerint legalább 80, más adatok szerint mintegy 100 halálos áldozata volt), éppen ezen a napon került sor. A kialakult pogromhangulat vezetett az erőszakos zavargások győzelméhez – a február 21-i megállapodást pedig már másnap sutba vágták. A Nyugatnak sietnie kellett: sokan vélekedtek úgy, hogy a szocsi téli olimpia február 23-i befejeződése után Putyin aktivizálni fogja erőfeszítéseit az ukrán válság megoldásában.

Az orosz diplomácia mindeddig hiába igyekszik ezt a megállapodást akárcsak vissza is hozni a köztudatba.

[19] A „szótnya”: valamiféle régi ukrán (kozák?) csapategység – nagyjából század (100 fő). A szótnyik: ennek az egységnek a parancsnoka. „Mennyei Szótnyának” nevezték el a február 20-i sortüzek mintegy száz áldozatát: emlékük kultikus ápolásának örve alatt rendszeresen szítják a kedélyeket az előző rendszer, annak hívei – illetve a tömeggyilkosságban állítólag részt vett oroszok ellen. Miközben mindmáig meg sem próbálták felderíteni a valódi elkövetőket.

[20] Mindjárt a győztes puccs legelső napján a junta elmozdította, az államfő és a miniszterelnök mellett, a parlament elnökét is. Olekszandr Turcsinov személyében nyomban új házelnököt is választottak, aki – államfő híján – egyben az ország ideiglenes elnöke is lett. E minőségében Turcsinov volt az, aki – április 7-én – parancsot adott a Donyec-medencében addigra már kibontakozott tiltakozó tömegmozgalmak fegyveres leverésére. (Ennek megszavazásától azonban még a junta parlamentje is ódzkodott. Így néhány nap múlva előbb a CIA vezérigazgatója – álnéven, hamis útlevéllel – majd újabb néhány nap múlva Joe Biden alelnök is Kijevbe látogatott, kifejezetten a fegyveres leszámolás megindítása kikövetelésének céljából – amit azután így a parlament is megszavazott.)

[21] Szasko Bilij – szélsőséges fegyveres, a puccs győzelme utáni első időszak fenegyereke, aki alakulatával együtt szabály szerint terrorizálta még az új hatalomnak engedelmeskedő hatalmi szerveket is. Azzal viszont alighanem elvetette a sulykot, amikor piszkos üzelmeinek feltárásával fenyegette meg Arszen Avakov belügyminisztert. Egy alkalommal símaszkos fegyveresek törtek rá egy vidéki, országút menti büfében, amely előtt, szabályszerű kivégzéssel, szitává lőtték. (Mára bebizonyosodott, amit már annak idején is mindenki tudott: a belügyminisztérium különleges alakulata végzett a magáról megfeledkezett terrorlegénnyel.) Dmitro Jaros, a Jobb Szektor vezére jó ideig azzal fenyegetőzött, hogy ha a BM nem száll le róla, „felköti Avakovot, mint egy kutyát”.

[22] A múlt év októberi parlamenti választások eredményeként a fasiszta félkatonai terrorkülönítmények szinte minden parancsnoka, képviselőként, bekerült a parlamentbe, méghozzá egyéni körzetekből (volt akinek a pártja a listán nem jutott be a parlamentbe). Most is ott parádéznak, egyenruháikban.

[23] A Jobb Szektor 2013 őszén, magán a Majdanon alakult meg, több szélsőséges, újfasiszta szervezet egyesülése révén.

[24] A kijevi junta „Antiterrorista Műveletnek” (orosz és ukrán betűszóval: ATO) nevezte el a Donbassz népe ellen tavaly áprilisban indított katonai büntetőhadjáratot. Tekintettel arra, hogy az „antiterrorista művelet” időközben valóságos véres húsdarálónak bizonyult az ukrán hadsereg számára (egyes adatok szerint az ukrán hadsereg, illetve a kötelékében harcoló félkatonai szervezetek eddig mintegy 38 ezer főt vesztettek ott), „az ATO-ra kerülni” ma éppen olyan büntetésnek számít, mint amikor valakit a háború idején egy biztonságosabbról a keleti frontra vezényeltek át. Becslések szerint az ukrán fegyveres erőknek ma már mintegy 60 százaléka tartózkodik a háborúban álló Kelet-Ukrajnában, a fronton, vagy annak közelében.

[25] Vélhetően utalás arra, hogy Szasko Bilij gyilkosa: Arszen Avakov belügyminiszter

[26] Nevezik meg „wewelsburgi keréknek” is. A teljes épségben megmaradt, középkori Wewelsburg várát Heinrich Himmler, az SS vezére 1934-ben saját, illetve az SS főhadiszállásának szemelte ki. Egyik termének kőpadlóján ma is látható ez a jelkép. Minderről az „Alte Kameraden: Deutschland und die Nazis in der Ukraine” („Régi bajtársak: Németország és az ukrajnai nácik”) c., az interneten látható kitűnő német dokumentumfilm számol be. Amint arról is, hogy – még 2013 nyarán – egy nyugat-ukrajnai kis faluban ukrán fasiszták német egyenruhában vonultak ki egy temetésre: az ukrán himnuszt elénekelve az egybegyűltekkel, német nyelvű vezényszóra tisztelegtek és adtak le díszsortüzet (fegyverük is volt).

[27] Leonyid Kravcsuk – Ukrajna első elnöke (pár évvel korábban az Ukrán KP KB ideológiai osztályának vezetőjeként még az ukrán nacionalizmus ellen harcolt). Ma éles oroszellenességéről ismert.

[28] Igen! – a történelem süllyesztőjéből már a fasiszta, kollaboráns OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezete) is előkerült. Igaz, egyelőre még csak a terrorkülönítmények egyikeként. E különítmények többsége valamilyen tájegység, földrajzi hely nevét viseli – de például Mariupol környékén garázdálkodik a többieknél semmivel sem kevésbé kegyetlen „Szűz Mária” egység is.

[29] Margelov – a szovjet légi deszant egységek megalapítója, és első – legendás, a deszantosok által apjukként tisztelt – főparancsnoka. Már a terrorhadjárat idején történt, hogy a Donbassz hadseregébe beállt egykori légi deszantosok videóüzenetben próbáltak ukrajnai társaik lelkére beszélni, apellálva a nagytiszteletű főparancsnok emlékére.

[30] Roman Suhevics – Bandera mellett a legnagyobb háborús bűnös. Az ő nevéhez fűződik az 1943–44-es volhíniai lengyel-mészárlás, amelynek mintegy 80-100 ezer áldozata volt. Az is megtörtént, hogy négy-, ötéves lengyel kisgyermekeket csoportosan felakasztatott (!) – innen a „gyermekgyilkos” jelző. Suhevics elnyerte méltó büntetését: 1945-ben szovjet hadbíróság ítélte halálra és végezte ki. Ma – Banderável együtt – hősként kiáltozzák az ő nevét is a fasiszta tüntetők – neve be is vonult „az Ukrajna függetlenségéért valaha is küzdő legnagyobb harcosok” közé. A Donbassz lázadásának egyik oka: az ottani nép nem hajlandó ilyen fasiszta tömeggyilkosokat hősökként tisztelni – ami mára Ukrajnában kötelezővé vált.

Fia, az immár aggkorú Jurij Suhevics a legutóbbi (októberi) parlamenti választás óta a Legfelsőbb Rada korelnöke.

[31] Az ukrán posta keretében külön szállítóvállalat jött létre a zabrált holmiknak Ukrajna többi részén megrendelt címekre való elszállítására. Kijevben külön autópiac létesült a Donbasszból eltulajdonított gépjárművek értékesítésére. Rabolni, fosztogatni elsősorban az elmenekült emberek lakásaiba járnak. A fosztogatások kedvelt célpontjai még a néphadsereg olyan harcosainak a lakásai, melyek a junta által megszállt településeken vannak (mindig akad olyan kollaboráns, aki „súg”, hová kell menni). De a martalócokat az sem igazán zavarja, ha a tulajdonosok otthon vannak: erőszakkal való fenyegetésekkel visznek tőlük is mindent, ami csak megtetszett.

[32] A legnagyobb létszámú náci terrorkülönítmény – még egy tavalyi kormányrendelet értelmében – megkaphat minden olyan fegyvert, ami egyébként a hadseregnek is megvan. Rábízzák továbbá fontos létesítmények – így például a szomszédos Zaporozsje megye atomerőművének – őrzését is. Ami annak a veszélyét is felidézi, hogy kritikussá váló helyzetben ez a különítmény akár le is rombolhatja, fel is robbanthatja az adott létesítményt – iszonyatos környezeti katasztrófát idézve elő ezzel. A Jobb Szektort (miképp a többi terrorista félkatonai szervezetet is) ma próbálják beintegrálni a hadseregbe. A folyamat azonban vontatottan halad. Miközben a félkatonai szervezetek nem tartják magukra nézve kötelezőnek a fegyverszünetet és folyamatosan provokálják a népi erőket. A Jobb Szektornak tagja – ugyanakkor egyik fő pénzügyi támogatója is a véreskezű, ukrán-izraeli kettős állampolgár, milliárdos dnyepropetrovszki oligarcha, az ogyesszai mészárlás értelmi szerzője és fő szponzora, Igor Kolomojszkij .

[33] A magyar sajtó – félrevezető módon – úgy tálalja ezt az adatot, mintha ÖSSZESEN (a katonákkal együtt) lenne hétezer a halálos áldozatot száma. Amellett mindez csak a jéghegy csúcsa: hiszen ki tudja, hány hadifoglyot, letartóztatott civilt kínoztak halálra, lőttek (ma még feltáratlan) tömegsírokba, égették el holttesteiket a nagyvárosok, illetve a Merkel asszony által az ukrán hadseregnek ajándékozott három „tábori” krematóriumban, hányan nyugszanak a folyók, tavak mélyén – vagy a fogolytáborokban hányakat kergettek aknamezőre, a kivégzés egyik formájaként. Senki sem tartja számon azon idős emberek számát, akik ÉHENHALTAK – részben a városok körüli ostromgyűrű idején, részben pedig az ukrán részről bevezetett TELJES GAZDASÁGI BLOKÁD következtében. Amelynek egyik következménye volt, hogy ez év elejéig nyugdíjasok, segélyekből élők tömegei hónapszám nem jutottak járandóságaikhoz. Mivel Kijev gyakorlatilag kivonta a teljes hrivnya készpénzkészletet a két népköztársaságból, blokkolta a bankrendszer működését – a Donbassz ma egyszerre több valuta forgalmazásának engedélyezésével próbálja pótolni a szó igazi értelmében vett pénzhiányt.

Német részről már ÖSSZESEN ÖTVENEZER áldozatot becsülnek (a két fél katonáival együtt) – ám bizonyos hogy ez sem végleges adat. A CIVIL ÁLDOZATOK SZÁMA AZ UN. „FEGYVERSZÜNET” ALATT IS NAPONTA NÖVEKSZIK TOVÁBB.

[34] A minszki fegyverszüneti megállapodások egyik fontos pontja: a hadifogoly-csere. Ezt ukrán részről ugyanúgy igyekeznek szabotálni, mint a megállapodás többi pontját. Donyecki részről nemrégiben az ukránok egy újabb „érvéről” számoltak be: az általuk visszaadni kért hadifogoly vagy civil aktivista elengedése immár, úgymond, azért nem lehetséges, mert az illetőt már jogerősen elítélték, szeparatizmus, vagy terrorizmus vádjával. Noha a minszki megállapodás arról is rendelkezik, hogy a feleknek (Ukrajnának) a fegyveres konfliktussal összefüggésben amnesztiát kell hirdetniük (ami ukrán részről mindmáig nem történt meg). Így az elfogott embereket (miután a szükséges „vallomást” kicsikarták belőlük), továbbra is elítélik, az előbb említett vádak alapján.

[35] Harkov Ukrajna második legnagyobb városa – mintegy másfél millió lakossal.

[36] DNR – a Donyecki Népköztársaság orosz betűszava. (LNR – Luganszki Népköztársaság).

[37] A felsoroltak általában a hatalom számára kényelmetlenné vált politikusok, helyi tisztségviselők. Az utoljára említett Olesz Buzina viszont Ukrajna-szerte népszerű költő, aki valódi hazafiságával tűnt ki a nacionalista-soviniszta szennyes áradattal szemben. A nyílt utcán lelőtt költő temetésére – a hatalom minden megfélemlítő, akadékoskodó akciójának dacára – több száz ember gyűlt össze. A titkosszolgálatok még ott, a helyszínen elkezdték megtorló akcióikat: a megjelentek közül többeket előállítottak. (A moszkvai hatalom egy esetleges, hasonló akciójával ellentétben, a „művelt és demokratikus” Nyugatnak mindehhez egy szava sem volt.)

[38] Az 1812-es orosz-török háborút megnyerve Oroszország megkapta a történelmi Moldovai Fejedelemségnek a keleti, a Prut és a Dnyeszter folyó közé eső részét. Mely területet rövidesen Besszarábiának nevezték el. 1918 márciusában Románia megszállta és annektálta Besszarábiát. Ugyanakkor a Dnyeszter bal partján, Ukrajna kebelében létrejött egy Moldáv Autonóm Szovjetköztársaság (ma Dnyeszter-mellék néven ismerjük: lakóinak csupán alig több mint egyharmada moldáv, a többi zömben ukrán és orosz nemzetiségű). 1940-ben a Szovjetunió visszaszerezte Besszarábiát. A megalakuló Moldáv Szovjetköztársasághoz csatolták át az addig Ukrajnához tartozó autonóm köztársaságot. Kárpótlandó Ukrajnát, Besszarábiától Ukrajnához csatolták annak déli részét, északnyugaton pedig Észak-Bukovinát, a mai Csernovci (Csernyivci) megyét. Dél-Besszarábia területét az Ogyesszai megyéhez csatolták. Nemrégiben a Dél-besszarábiai Néptanács (voltaképpen az ott élő bolgár kisebbség szervezete) Nyilatkozatot fogadott el a terület közigazgatási és kulturális autonómiájáról. A retorzió nem váratott magára: a szervezet elnök asszonyát az ukrán hatóságok letartóztatták, a rendezvényt szervező munkatárs pedig nyomtalanul eltűnt.

[39] Sok elemző szerint Putyin, és az ő „ravasz terve” azért is igyekszik minden áron egyben tartani Ukrajnát, hogy kellő arányban maradjanak benne oroszok. Akik abban az irányban befolyásolnák a jövő ukrán kormányát, hogy: 1. ápoljon jó viszonyt Moszkvával; 2. megakadályozzák az ország csatlakozását a NATO-hoz. E törekvések találkoznak azokkal – egyes politológusok által feltételezett – amerikai tervekkel, miszerint a kudarcot vallott, önmagát már minden szempontból lejáratott juntát egy másik Amerika-barát, de már mérsékeltebb és szalonképesebb vezetéssel cserélnék le.

[40] LDNR: Luganszki és Donyecki Népköztársaság. Régóta folynak kísérletek arra, hogy a két népköztársaságot „Novorosszija” néven egyesítsék. Tavaly már egy egyesített parlamentet is létrehoztak – ám éppen a minap ismerték el: ez a parlament nem funkcionál, (Kis-) Novorosszija terve (egyelőre legalábbis) megfeneklett. Nagy-Novorossziján azt a nyolc keleti és déli megyéből összeálló potenciális államalakulatot értik, mely Harkovtól Ogyesszáig húzódna. Ezzel szemben azonban Putyin elnök, az orosz diplomácia – egyelőre legalábbis – Ukrajnának a minden áron való egyben tartásán fáradozik (ELLENTÉTBEN A KÖZKELETŰ VÁDAKKAL). Ám a két népköztársaság népe immár semmi szín alatt nem akar többé egy államban élni azokkal, akik gyilkos ármádiával törtek rájuk.

[41] Az ukrán nácik a György-szalagot viselőket nevezik „kolorádó-” illetve krumplibogaraknak – mivel a szalag narancssárga-feketésbarna színe emlékeztet e kártékony (tehát irtandó) rovarokra.

[42] Luganszkot tavaly június 2-án és július 18-án is érte terrortámadás. Az ukrán légierő kazettás (fürtös) bombákat dobott le. Melyből éles repeszdarabok százai repültek szanaszét – nem egyszerűen kioltva áldozataik életét, de rettenetes roncsolásos és csonkolásos sebeket ejtve rajtuk. Aki látta azokat a képeket, soha nem felejti el azt a borzalmat: szanaszét heverő végtagokat, egy emberi skalpot, vérrel keveredő agyvelőt a járdán. Holott a fürtös bombák bevetését a vonatkozó szerződések nemhogy civilek, de még az ellenség katonái ellen is tiltják.

[43] A két népköztársaság az eddigi Donyeck és Luganszk megye együttes területének csupán mintegy harmadát ellenőrzi. Ezért hazugság őket azzal vádolni, hogy területeket ragadtak volna el Ukrajnától. A önlelkesítő szólamokat leszámítva ma már a két népköztársaság vezetése is VÉGSŐ CÉLKÉNT azt tűzte ki, hogy a két népköztársaság határait az egykori két megye határainál állapíthassák meg. (A katonai erőviszonyokat tekintve jelenleg még ez is a fantasztikumok birodalmába tartozik: a mostani katonai patthelyzetben lényegében állóháború folyik, melyben a népi erők még azt sem tudják elérni, hogy a közvetlenül a két főváros határainál húzódó frontvonalakat a két várostól távolabb szorítsák.)

[44] Mindezek olyan települések (megyeszékhelyek), ahol a földalatti ellenállók meghirdették a helyi népköztársaság kikiáltását. Ilyen népköztársaságot kikiáltottak már Harkovban – sőt még az ukrajnai fasizmus fészkében, Lvovban is.

[45] Az ukrán zászló színei

[46] Nemzeti-hazafias, nacionalista, „délibábos” nézet Oroszországban. Ami szerint mindenki orosz („az Orosz Világban” él), akinek a Kijevi Rusz óta valami köze is volt az oroszokhoz. Ez a nézet még azt sem ismeri el, hogy az évszázadok során az évszázadokra lengyel uralom alá került „kijevi oroszokból” kialakult volna egy önálló ukrán nemzet. Még Putyin elnök is azt mondogatja: Kijevben ugyanolyan oroszok élnek, mint mi magunk. Az „Orosz Világ” felölel minden olyan terület, amely valaha Oroszországhoz (de legalábbis a Kijevi Ruszhoz) tartozott. Ez a káros nézet egyik hivatkozási alap arra, hogy Moszkva – a mostani rezsim kézenfekvő gazdasági megfojtásával – miért nem kényszeríti térdre, megadásra a juntát, rövid úton véget vetve ily módon az immár Oroszország biztonságát is kikezdő, vég nélkül elhúzódó fegyveres konfliktusnak. (Holott a teljesen csődbe ment ukrán gazdaság rendbe tétele alighanem így is, úgy is, Oroszországra marad majd. Minél tovább húzzák tehát a megoldást, annál tetemesebb lesz a kár.)

[47] Ennek az elrettentő taktikának meg is van az eredménye: még következetesen hazafias erők is visszariadnak a junta elleni fegyveres harc megindításától – holott, tekintettel a totális, fasiszta diktatúrára, a junta terrorjára, az ellenállás más, békés formáira mostanra gyakorlatilag már nem maradt lehetőség. A harkovi ellenállás vezetői például nem is titkolják: nem akarják, hogy a város a Donbassz sorsára jusson. Ennek ismeretében pedig a junta hatóságai, a „rendre” felügyelő félkatonai terrorista különítmények csírájában fojtják el, verik szét még az egyébként politikamentes, békés célú, a gazdasági válság, az oligarchák mind leplezetlenebb népnyúzása miatt egyre elviselhetetlenebb életkörülmények miatti tiltakozó megmozdulásokat is.

[48] A háború alatt a német megszállóknak dolgozó, helyi kollaboránsokból álló települési „rendőrök”.

[49] Hatiny, kicsiny belorussziai falu (nem tévesztendő össze a mostanában gyakran emlegetett, Szmoleszk környéki Katiny faluval). Partizánvadász alakulatok 1943 áprilisában rátörtek a partizánokkal való együttműködéssel gyanúsított falura, lakóit beterelték egy fészerbe, amit rájuk gyújtottak. E rémtett nyomán nevezték el az ogyesszaiak a tavaly májusban, a szakszervezeti székházban történt mészárlást „Ogyesszai Hatinynak”.

[50] Kacap – az oroszok egyik gúnyneve Ukrajnában

[51] A náci suhancok immár hagyományos mentegetési formája. Így mentegette már a Majdan idején az irántuk elfogult sajtó és a közvélemény jelentős része is azokat a huligánokat, akik hónapokig csatatérré változtatták Kijev központját, Molotov-koktélokkal, petárdákkal, gyújtóbombákkal hajigálták meg a készenléti rendőröket, fél-, vagy egészen holtra verték, megkínozták, megcsonkították azokat, akiket sikerült közülük foglyul ejteni, dúltak, fosztogattak az elfoglalt középületekben: HISZEN ŐK MÉG CSAK GYEREKEK! „A gyerekek” közül azután igen sokan folytatták „gyerekes csínytevéseiket” a junta ellen tiltakozó városokban, főként pedig a katonai terrorhadjárattal térdre kényszeríteni akart Donbasszban. Pár száz ilyen „még csak gyerek” tartja rettegésben sokszázezres, sőt milliós nagyvárosok lakosságát, kíméletlenül megtorolva az engedetlenség legkisebb megnyilvánulásait is.

[52] Időről időre még az ukrán sajtóban is megjelenik egy-egy írás arról, hogy a donbasszi büntetőhadjáratból (ATO) milyen sokan térnek haza súlyos lelki traumákkal (amelyeket a fronton átélt szenvedések, illetve – ritkábban – az ott általuk elkövetett szörnyűségek váltottak ki). Nagyon sokan a Donbasszt megjárt katonák közül hosszú lelki gyógykezelésre szorulnak. (Gondoljunk csak Örkény István őrnagy urára!)

[53] Ez tartalmában (és gyakorlati alkalmazásában is) megfelel az „önkényuralmi jelképek tilalmáról” nálunk 1993-ban elfogadott törvénynek. A törvény azonban egy csapásra tiltja be nemcsak a „szovjet jelképek” viselését, de átnevezni rendel el minden, a szovjet múltra nevében emlékeztető közterületet. Sőt megkezdődik a települések, városon nevének felülvizsgálata is: az első, mintegy három tucat település ilyen névváltoztatására már el is készült a javaslat.

[54] Mindjárt a fasiszta puccs tavaly februári győzelme után egy új fegyveres testületet hoztak létre, a hadseregen belül: a Nemzeti Gárdát. Kezdetben ennek révén integrálták be a hadseregbe a Majdan fasiszta pogromlovagjait – később azután ebbe az alakulatba is megkezdték a hadkötelesek sorozását. Ezzel együtt is, a Nemzeti Gárda, szellemiségét tekintve, az átlag hadsereghez képest is egy lépés a fasiszta eszmék és az alkalmazott módszerek irányában. Tőlük, természetesen, még inkább jobbra állnak az un. „önkéntes zászlóaljak” – az oligarchák által, saját költségen létrehozott és fölfegyverzett magánhadseregek, illetve a kifejezetten fasiszta félkatonai terrorkülönítmények.

[55] Ámde harc indult már az 1917 előtti orosz történelem kiemelkedő személyiségeinek emlékművei ellen is. Lvovban ledöntötték Kutuzov emlékművét. Ogyesszában lebontották több, a város mai területét az 1770-es években a törököktől elhódító, majd a mostani város megalapításában közreműködő számos személyiség szobrát is. A város megalapítását elrendelő Nagy Katalin cárnő szobra is csak az utolsó pillanatban menekült meg. A mostani ukrán történelemfelfogás szerint az ukránok az igazi szlávok, ők a Kijevi Rusz méltó örökösei – míg az orosz az valamiféle keverék, korcs nép: finnugorok (!) és mongolok keveréke, torz nyelvükkel együtt. E felfogásban támogatták őket Magyarországon azok, akik a tihanyi sétányon I. András királyunk (1046-1060) hitvesét Anasztászia UKRÁN HERCEGNŐ felirattal illették az emlékükre állított szobron.

[56] A második világháborús Holocaust egyik legelső szörnyű tette: 1941. szeptember végén a Kijevet csupán néhány napja elfoglaló németek összegyűjtötték, és a városon akkor még kívül lévő elhagyatott, horhosokkal teli területére hajtották a város és környékének zsidó lakosságát. Két nap leforgása alatt egyes adatok szerint 30, más adatok szerint viszont 200 ezer ártatlan embert mészároltak le. (Az áldozatok nem csupán zsidók voltak: közöttük voltak hadifoglyok, vöröskatonák hozzátartozói, párt és komszomol-káderek, vagy csupán egyszerűen „gyanús” emberek is. A rémtettből már akkor is derekasan kivették részüket a Nyugat-Ukrajnában létrehozott fasiszta félkatonai alakulatok.

[57] Ez legutóbb az Unió és a Keleti Partnerségi országok májusi, rigai csúcstalálkozóján vált nyilvánvalóvá.

[58] A fasizmus jellemzését alátámasztják még a forgalomban lévő jelszavak is – amelyek jó részét a második világháborús náciktól örökölték meg. Néhány ilyen példa. „Dicsőség a hősöknek! – A hősöknek dicsőség! (ez mára mindenkire kötelező, rituális köszöntési formává vált). „Ukrajna mindenek felett!” „Dicsőség a nemzetnek – halál az ellenségre!” „Bitóra a komcsikkal!” vagy annak másik változata: „Bitóra a muszkákkal!

[59] Ebben még le vannak maradva a Baltikumtól, ahol a „vattakabátosok” (az orosz kisebbség) nem vehetnek részt a parlamenti választásokon. Lévén, hogy egy nemzetközileg is példátlan státuszt – az un. „nem állampolgár” státuszt kényszerítettek rájuk – ami még annyi jogot sem hagy nekik, mint a hontalanoknak. Ez, természetesen, föl sem tűnik Brüsszelnek – és pláne nem Washingtonnak.

[60] Az utóbbi jó néhány hónapban az ukrajnai politikai folklór számos új elemmel gazdagodott. Ilyen például az un. „népi lusztráció” („átvilágítás”) – amikor a helyi közélet, vagy éppen közigazgatás valamilyen okból nem tetsző képviselőjét kivonszolják az utcára, betuszkolják egy szemetes tartályba, és percekig ott tartják (néha még a külső fémfalat is folyamatosan verve). Az pedig a legutóbbi idők szokásává vált, hogy (főként a parlamentben) tojásokat vágnak ahhoz, vagy kefirt loccsantanak az arcába annak, akinek a mondandója valamiért nem tetszett.

[61] Valerij Nalivajcsenko, az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU) bevezetője például már bejelentette: az általa irányított szervezet megreformálása során a második világháborús ukrán fasiszta egységek (OUN-UPA) működési elveit fogja alapul venni.

“Az ukrán fasizmus mutációi (Szvjatoszlav Knyazev)” bejegyzéshez ozzászólás

  1. http://rusvesna.su/news/1434963763

    Fontos hír: egy ukrán tábornok (valamikori szovjet tiszt) családjával együtt evakuált Kijevből és a Donyecki Népköztársaság szolgálatába állt. Nagyon érdekes dolgokat mond el a cikkben az ukrán hadsereg állapotáról és a juntáról.

  2. A milíciák nem azért tudták a két régió teljes területét elfoglalni, mert rájuk is vonatkozik a fegyverszünet, nehézfegyvereiket – amelyek kivétel nélkül az ukrán hadseregtől származnak – visszavonták a megállapodás szerint – míg az ukránok NEM.
    Az ukrán hadsereg demoralizált, tisztikara korrupt, harci értékük sokkal alacsonyabb, mint a milíciáké. Az valóban igaz, hogy a milíciák nem képesek átfogó offenzívát indítani, mivel ahhoz nem rendelkeznek elegendő számú kiképzett harcossal és azzal a fegyverzettel, ami ezt lehetővé tenné. Ez is bizonyítja, hogy semmiféle “reguláris orosz csapatok és harckocsioszlopok” nincsenek Novorosszijában – mert ha lennének, akkor már nem lenne háború.
    Ha az ukrán csapatok megfelelő harci morállal rendelkeznének, akkor már akár győzhettek is volna. Mellesleg a kezdeti alkalmazásokat leszámítva az ukránok nem használják a légierőt, mert a milíciák légvédelme gyakorlatilag minden támadó gépet meg tudott semmisíteni, akárcsak a nagy számú harckocsit és páncélozott harcjárművet, amiket a milícisták páncélelhárító fegyvereikkel kilőttek. A veszteségek a kurszki csata méreteire utalnak…
    Az orosz segítség legfőképpen a kérdéses területek ellátásában mutatkozik meg, amely az élet normális fenntartását segíti.

  3. Véleményem szerint nem fog kitörni a 3. világháború, mert abba nem csak Magyarország, hanem az egész világ belepusztulna.
    Szerintem, a legvalószínűbb forgatókönyv a félmegoldás lesz – erre utalnak a legutóbbi dnyeszter-melléki események és Szaakasvili bukott és szökött grúz ex-elnök ogyesszai gubernátorrá való kinevezése is – hogy Ukrajna ketté (vagy több felé szakad) ha csak nem lesz közben egy “helyreállító forradalom” – és az USA kénytelen lesz lenyelni a keserű pirulát. Természetesen, majd próbálkozik máshol – efelől nincs kétségem…

    1. Oroszország (Putyin) egyáltalán nem érdekelt Ukrajna szétesésében. Ha ugyanis az következne be, amit Te jósolsz, akkor “maradék” Ukrajnát azonnal bevonnák a NATO-ba – és pont ez az, amit Putyinék a legkevésbé sem akarnak. Amíg Ukrajnában polgárháborús körzetek vannak, addig a NATO alapszabálya (amit persze meg is lehet változtatni, de az nem megy egyik napról a másikra) szerint Ukrajna nem lehet a NATO tagja. Ha Oroszország valóban támogatja a “szakadárokat” (ami elég valószínű, bár akkor sem olyan mértékben, ahogyan azt a NATO-propaganda és Porosenko hiteles bizonyítékok nélkül állítják), akkor azt kizárólag emiatt teszi, nem pedig azért, hogy újabb területeket szakítson el Ukrajnától (még a Krimet is szinte kényszerből annektálták – hiszen az elmúlt 22 évben e szándéknak a legkisebb jelét sem mutatták, de hát muszáj a szevasztopoli bázíst biztosítani). Legfeljebb Odessza annektálását tartom még elképzelhetőnek.

      Természetesen én is az optimista variáns megvalósulásában bízom. De nagyon félek attól, hogy a pesszimista is bejöhet. Igen, abba az egész emberiség is belepusztulhat. De vajon akik a tűzzel játszottak a történelemben, mikor voltak tekintettel a várható következményekre?

        1. Kicsit túl komolyan veszed a “különféle orosz lapokat”. Erre már nem egyszer felhívtam a figyelmedet. A jelenlegi médiaháborúban mindkét oldal – természetesen ellenkező előjellel – úgy hazudik, mint a vízfolyás.

          A lényeg: ha a “szakadárok” valóban elszakadnak Ukrajnától, vagy pláne egyesülnek Oroszországgal, akkor a “maradék” Ukrajnából azonnal NATO-tagállamot és NATO támaszpontot csinálnak. És Putyinék pontosan ezt nem akarják.

          1. Csak hát tudod, a sajtó ereje, a közvélemény befolyásolása soha nem véletlenül történik.
            A balti országok már most közvetlenül NATO országok és a Balti-tenger térségében VANNAK. Leningrád (Szentpétervár) közvetlen közelében. Ezen túlmenően ott a kalinyingrádi enklávé, amely jelenleg még szárazföldön megközelíthető, de ha blokád alá veszik, akkor lesz a baj. Románia kikötőivel máris NATO támaszpont. Bulgária is úgy tűnik, Várnában, Burgaszban amerikai flottaegységek tartózkodnak, amelyek rendszeresen provokálják a szevasztopoli és a novorosszijszki orosz tengerészeti bázisok környékét. Ott van Grúzia, amely szintén potencionális NATO-támaszpont lehet.
            Bjelorusszia megengedte Oroszországnak, hogy rakétavédelmi rendszereket telepítsen a NATO ellen, ugyanakkor jelentős orosz légitámaszpontok is működnek a területén. Moldáviában is vannak amerikai egységek, sőt a CIA egyik kelet európai felderítő központja is Kisinyovban működik, a napokban pontosan a Dnyeszter mellékén éleződött ki a helyzet. Szaakasvilit pedig nem véletlenül nevezték ki ogyesszai gubernátorrá.

            Tehát már a NATO ott van. Az, hogy az esetleg szétszakadó Ukrajna nyugati felében szintén NATO-csapatok lesznek, az más csak hab a tortán. A legvalószínűbb lehetőség az lesz, hogy Harkov, Zaporozsje, Nyikolajev, Herszon és Ogyessza túlnyomórészt orosz lakossága fog megmozdulni és Oroszországnak közvetlenül nem kell beavatkozni. Északi felől a minap jelentette be Bjelorusszia, hogy megerősítették az ukrán-bjelorusz határszakasz őrizetét.

            Putyin nagy valószínűséggel csak a legvégső esetben fogja katonai lépésre elszánni magát – egyelőre Ukrajna totális gazdasági összeomlása és az ukránok fellázadása a junta ellen az egyik lehetséges megoldás. Sőt, egyes amerikai politológusok azt is lehetőségként vetették fel, hogy októberben általános választásokat kellene kiírni, amelyen Janukovics is lehetséges jelöltként szerepelne, visszaállítandó a 2014 januári állapotokat.
            Kérdés: majdan lesz-e egy újabb Majdan?

  4. Sajnos ez a cikk nem elemzés, hanem propaganda. Nem tér ki arra, hogy a SZU emlékét Oroszországban is gyalázzák. Ez sajnos nem két rendszer közötti háború, hanem két olyan ország közötti, amelyben a nacionalisták dominálnak. Hogy mi lesz a megoldás? Meg fognak egyezni, ha a rendszerek (kapitalizmus) kerülnek veszélybe. Sajnálom a sok reménykedő embert.

    1. Sajnos ez nem két ország, illetve nem az a két ország közötti háború. A kievi kormányzat egyértelműen a NATO és az USA bábja. A konfliktus lényege, hogy Ukrajna (az egész, nem csak az orosz ajkú vidékek) a történelmi orosz érdekszféra egyik legfontosabb alapeleme és IV. (Rettenetes) Iván óta az orosz geopolitika alapelve, hogy az Orosz Birodalom csak rendkívüli esetekben lépi túl az érdekszférája határait és a helyzet megoldása (vagy annak Oroszország számára kedvező megoldásának lehetetlensége) esetén mindig visszahúzódik a történelmi érdekszféra határai mögé.

      1991 után a Szovjetunióból ismét Orosz Birodalom lett (még ha nem is úgy hívják) és ez az elgyengült Birodalom elengedte történelmi érdekszférájának egy jelentős részét (a balti államok, Lengyelország, Bulgária, stb. – jelzem Magyarország csupán ideiglenesen tartozott ezen érdekszférához, ahova az 1941 június 26-i hadüzenettel “küzdötte be magát”), de már Szerbia-Koszovóban a prishtinai repülőteret “elfoglaló” orosz légideszant megmutatta, hogy ennek határa van. A NATO (USA) azonban nem elégedett meg a volt VSZ-tagállamok többségének a NATO-ba léptetésével, Koszovó NATO általi elszakításával Szerbiától (mi a különbség Koszovó és a Krim között? A Krim vértelenül került orosz fennhatóság alá, Oroszország nem bombázta Kijevet – Koszovó véres harcok révén került NATO fennhatóság alá és a NATO szétbombázta Belgrádot, Szerbiát) és megkezdték a “színes forradalmakat” kiterjeszteni az orosz érdekszféra két “alapkövére”, a Kaukázusra (Grúzia) és Ukrajnára. Természetesen az oligarchákra támaszkodó putyini autokrata rendszer nem mindig a korábban a Szovjetunió által is elismert (nem egy esetben általa kezdeményezett) nemzetközi jogelvek alapján reagál ezekre a kísérletekre, ám a fő felelősség az orosz geopolitikát “kóstolgató” NATO-t, mindenek előtt az USA-t terheli.

      Tehát én alapvetően két forgatókönyvet látok:

      a) (öptimista) Ukrajna (esetleg egy újabb kormányváltás után) valamilyen, az osztrák államszerződéshez hasonló nemzetközileg garantált semlegességi nyilatkozatot tesz, továbbá gesztus értékű engedményeket tesz az orosz ajkú lakosság politikai és kultúrális autonómiája irányába (mindenek előtt helyreállítja az orosz nyelvnek az ukrán melletti hivatalos státuszát) és akkor Putyin nyomatékosan fel fogja szólítani a “népköztársaságokat” létük megszüntetésére – a Krim mellett esetleg még Odessza is orosz fennhatóság alá kerül. Ez lényegében a Gruz által is felvázolt változat (azzal a különbséggel, hogy ez a NATO és az USA garanciái nélkül nem fog működni)

      b) (pesszimista) III. világháború – egyik oldalon a NATO, a másik oldalon Oroszország és Kína között – hogy ebbe Magyarország belepusztul, arra mérget lehet venni.

  5. Nem nagyon szeretném, de rövidesen úgy fog megoldódni az ukrán probléma, hogy Ogyessza, Nyikolajev, Herszon, Zaporozsje, Harkov – beleértve Donyecket és Luganszkot – Novorosszija néven föderációt fog alkotni, a többi megmarad a kijevi juntának. A Dnyeszter melléke nemsokára szintén megoldást követel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *