The New York Times: Grisham, John: Guantánamo után, másik igazságtalanság
Körülbelül két hónapja tudtam meg, hogy egyes könyveimet a Guantánamo Öbölben betiltották. A foglyok kérték ezeket, és az ügyvédeik behozták a börtönbe, de ott nem engedélyezték a “megengedhetetlen tartalmuk” miatt.
Kíváncsi lettem és kerestem egy foglyot, aki szereti a könyveimet. A neve Nabil Hadjarab, ő egy 34 éves algériai arab, aki Franciaországban nőtt fel. Előbb tanult meg franciául beszélni, mint arabul. A közeli rokonai és barátai Franciaországban vannak, nem Algériában. Gyerekként Lyon közelében nevelkedett, tehetséges futballista volt és arról álmodott, hogy a Paris St.-Germain-ben vagy más vezető francia csapatban fog játszani.
Nabil, számára tragikus módon, az utolsó 11 évet fogolyként Guantánamóban töltötte, nagyrészt magánzárkában. Februártól részt vett egy éhségsztrájkban, ami a kényszertáplálásához vezetett.
Olyan okokból, amelyeknek semmi közük sem volt a terrorhoz, a háborúhoz vagy bűnös viselkedéshez, 2001. szeptember 11.-én Nabil békésen élt egy algériai penzióban, az afganisztáni Kabulban. Az USA támadását követően az arab közösségekben olyan hír terjedt el, hogy az afgán Északi Szövetség összefogdossa és megöli a külföldi arabokat. Nabil és sokan mások Pakisztánba menekültek, elkeseredett erőfeszítést téve a veszély elkerülésére. Út közben, egy bombatámadás során megsebesült, és egy Jalalabad-i kórházban tért magához.
Ebben az időben az USA pénzelt mindenkit, aki nem odavalósi arabokat tudott feladni a régióban. Nabilt 5000 USD-ért adták el az USA-nak és egy földalatti börtönbe került Kabulban. Ott élte át az első kínzást. Elhelyezendő a terror elleni háborújának a foglyait, az USA hadserege rögtönzött börtönt állított fel a Bagram légitámaszponton, Afganisztánban. Bagram gyorsan hírhedtté vált, mellette Guantánamo egyházi tábornak látszott. Amikor 2002 januárjában Nabil oda érkezett, mint az első foglyok egyike, ott nem voltak falak, csak szögesdrót ketrecek. Nabilt kemény hidegben arra kényszerítették, hogy a betonpadlón aludjon, takaró nélkül. Élelem és víz alig volt. Gyakori kihallgatásai során Nabilt az USA katonák verték, fel- és lerángatták a beton lépcsőkön. Más foglyok meghaltak. Nabilt egy hónap után Bagramból egy kandahari börtönbe helyezték át, ahol ez a bánásmód folytatódott.
Afganisztánban, a bebörtönzése alatt Nabil kitartóan tagadott minden kapcsolatot az Al Qaeda-val, a Talibannal vagy bárkivel és bármely szervezettel, akiknek akár távoli köze volt a 9/11-i támadásokhoz. És az amerikaiaknak nem volt bizonyítéka a részességére, kivéve a más foglyoktól egy kabuli kínzókamrában szerzett hamis állításokat. Több amerikai kihallgató azt mondta neki, hogy az ő esete hibás azonosítás volt. Az USA mégis szigorú szabályokat alkalmazott az arab foglyokra; mindet Guantánamóba küldték. 2002. február 15.-én Nabilt megbilincselve, megkötözve és a fejére csuklyát húzva, repülővel Kubába szállították.
Nabilt azóta a Gitmo kézikönyv minden szörnyűségének alávetették: megfosztották az alvástól, az érzékeléstől, szélsőséges hőmérsékletekkel és hosszú elszigeteléssel kínozták, nem engedték napfényre, pihenni és korlátozták az orvosi ellátását. 11 éven át sosem engedték meg családtagjai látogatását. Csak a börtön vezetői által ismert okok miatt nem kínozták vízbefojtással. Az ügyvédje úgy véli, hogy azért, mert semmit sem tud, és semmit nem adhat.
Az Egyesült Államok kormánya mást mond. Az okmányokban, a katonai vádlók azt mondják, hogy Nabil az Al Qaeda-val kapcsolatban állók által üzemeltetett penzióban lakott, és mások a terroristákhoz közel állónak nevezték. De Nabilt sosem vádolták meg bűncselekménnyel. Valójában két alkalommal is tisztázták “áthelyezéshez” vagy szabadon engedéshez. 2007-ben egy George W. Bush elnök által létesített felülvizsgáló tanács a szabadon bocsájtását javasolta. Semmi sem történt. 2009-ben egy Obama elnök által létesített felülvizsgáló tanács az áthelyezését javasolta. Semmi sem történt.
Az őrei szerint Nabil egy mintafogoly. A fejét lehajtva tartja és kerüli a bajt. Tökéletesítette az angolságát és ezen a nyelven beszél a brit ügyvédeivel. Hibátlanul ír angolul. Amennyire lehetséges, elég rossz körülmények között, küzd azért, hogy megőrizze a fizikai egészségét és mentális stabilitását.
Az utóbbi hét évben számos halálra ítélt, ártatlan emberrel találkoztam az Ártatlanság Projekt keretében, amely a hibásan elítéltek kiszabadításáért dolgozik. Kivétel nélkül, mind azt mondták nekem, hogy az elszigetelt fogva tartás végletes szigora brutális a hidegvérű gyilkosok számára, akik elismerik a bűneiket. Egy ártatlan embert azonban a halálra ítéltek részlege veszélyesen közel taszít az őrülethez. Eljutsz egy olyan ponthoz, ahol lehetetlennek érzed, hogy túlélj még egy napot.
A depressziós és elkeseredett Nabil februárban csatlakozott egy éhségsztrájkhoz. Ez nem volt a Gitmo első éhségsztrájkja, de a legnagyobb figyelmet keltette. Amint lendületbe jött, és Nabil és a fogolytársai betegebbek lettek, az Obama-kormányzat sarokba szorult. Az elnököt indokoltan bírálták, amint a Gitmo bezárására tett határozott és ékesszóló ígéreteit elfelejtette. Hirtelen a legyekként hulló foglyok borzalmas kilátásával került szembe, amint a világ szeme láttára halálra éheztették magukat. Nabil és más, az USA számára veszélytelennek osztályozott foglyok szabadon bocsájtása helyett a kormányzat úgy döntött, hogy a sztrájkolók kényszertáplálásával gátolja meg az öngyilkosságokat.
Nabil nem a terror elleni háború egyetlen “hibája”. Más arabok százait küldték a Gitmóra, ahol a rendszer tette őket tönkre, sosem emeltek ellenük vádat és végül visszaküldték őket az országukba. (Ezeket az áthelyezéseket a lehető legtitkosabb és nyugodtabb módon hajtották végre.) Nem kértek bocsánatot, hivatalosan nem sajnálkoztak, nem adtak kompenzációt, semmi hasonló sem volt. Az USA teljesen hibás volt, de ezt senki sem ismerte el.
Nabil esetében az USA katonai és hírszerző ügynökei korrupt informátorokra támaszkodtak, akik amerikai pénzt gereblyéztek, vagy még rosszabb, börtönbesúgókra, akik hamis történeteket cseréltek édességre, pornóra és néha csak a saját verésük szüneteltetésére.
A múlt héten az Obama-kormány bejelentette, hogy további néhány arabot küld vissza Algériába. Valószínű, hogy Nabil lesz az egyik, és ha ez megtörténik, egy újabb tragikus hibát követnek el. A lidércálma csak folytatódni fog. Hajléktalan lesz. Nem fogják támogatni az integrálódását egy társadalomba, amelyben sokan ellenségesek lesznek egy korábbi Gitmo-fogollyal szemben, feltételezve, hogy szélsőséges, vagy, mert nem hajlandó csatlakozni az algériai kormány szélsőséges ellenzékéhez. Ahelyett, hogy mutatnának némi bátorságot és beismernék a hibájukat, az amerikai hatóságok kiseprik őt, Algéria utcáira dobják és mossák a kezeiket.
Mit kellene tenniük? Vagy mit kellene tennünk?
Először is, elismerni a hibát és bocsánatot kérni. Másodszor, kompenzációt nyújtani. Az USA adófizetői 11 éven át évi kétmillió USD-t költöttek arra, hogy Nabilt a Gitmoban tartsák; adjanak a fickónak pár ezer dollárt, hogy talpra állítsák. Harmadszor, gyakoroljanak nyomást a franciákra, hogy engedélyezzék a visszatérését.
Ez egyszerűnek hangzik, de sosem fog megtörténni.
(Ford. Szende Gy.)
Ez a kép (más ruházattal) akár egy náci lágerben is készülhetett volna…
Csak úgy tombolnak az emberi jogok az USA-ban…