11 hozzászólás “Blockupy-videó” bejegyzéshez

  1. Március 18. Kommün?

    Egyszer valami megérintett (talán egy kósza könyv, amely átutazott rajtam), s dacára, hogy nem vagyok a téma tudora, kibuggyant belőlem:

    Emlékezés: a Szabadság Elfeledett Lánya pedig kérdez

    Kerek száz esztendeje, hogy elhunyt Louise Michel, a „Vörös Szűz”. A másfél száz évvel ezelőtti francia történelem (meg nemzetközi munkásmozgalom, pontosabban az örök lázban égő világszocialisták) felejtést nem érdemlő hősnője. Igaz, ezt az apróra nőtt és ráadásul csúnyácska arcú, elhanyagoltan öltözködő, de lélekben-szeretetben és elhivatottságérzésben nagy formátumú teremtést nehéz megidézni közhelyek nélkül.

    Louise Michel 1830. április 20-án született, Champagne-ban, a Lotaringiához közel eső tartományban. Tanítónő, költő, regény- és színműíró, ráadásul pedagógiai szakmunkák szerzője is. De főleg forradalmár, világnézete és hite szerint – no meg cselekedeteiben – ízig-vérig az. Életének fő célja, hogy felszabadítsa az emberiséget az égi és földi hatalmasságok uralma alól. A párizsi kommün (1871), a világon az első és azóta is egyetlen, valóban a munkások-elnyomottak által igazgatott (ön)kormányzat elszánt nőharcosainak (munkásnők, háziasszonyok, diáklányok, fehérnemű-varrónők, mosónők, kalaposnők, matrackészítőnők, cselédek, prostituáltak) egyik vezető alakja. A mintegy húszezer kommünár lincselésszerű, kvázi azonnali lemészárlásába torkolló vereséget követően e nők közül ezer-ötvenegyet állíttat haditörvényszék elé a győztes burzsoá hatalom. „Gyilkoljatok hát meg, ha nem vagytok gyávák!” – kiáltotta oda a felette bíráskodó törvényszék elnökének (miközben nap mint nap hallhatta, hogyan ismétlődik hajnaltájt a végzetes „Ásót fogj, indulj!” felszólítás, amely az elítélteket, illetve a foglyokat utolsó „munkájukra” parancsolta…).

    Ez a szürke kis verébamazon egész életében végtelenül szerényen élt, mindig talált rászorulóbbat, akinek átadhatta az utolsó garasát vagy a jobb ruhadarabjait. Tudományos(!) igényű állandó kíváncsisága s a vágy, hogy mindig és mindenhol hasznosítsa magát a „megalázottak és megnyomorítottak” javára, még a legmostohább körülmények közepette sem hagyta nyugodni. Száműzetésének színhelyén, Új-Kaledóniában, az őslakó kanakák között etnográfiai anyaggyűjtésre vállalkozik, s ő készíti el nyelvük első szószedetét. A szolidaritásról nem csak papol, hiszen amikor 1879-ben kitör a nagy kanaka-lázadás, igazi internacionalista módjára a bennszülöttekhez szegődik (eltérően a száműzöttek többségétől, akiket még megbéklyózza a „faji” összetartás, és a „fehérek” oldalára állnak). Vagy: a kommünt követő évtizedekben többször előfordul, hogy soros rabtartói (akik felügyeletét meg nem alkuvó politikai tevékenységével, harcos kiállásaival rendre kiérdemelte) fellélegeznek, mikor végre hajlandó az éppen esedékes egyéni kegyelmet elfogadni; tudniillik mindig követelte fogolytársai kiengedését is. Személyiségét ellenfelei is csodálták, hívei pedig érthetően rajongtak érte. A politikai közélet olyan eltérő nagyságai segélyezték rendszeresen, mint Georges Clemenceau és Victor Hugo. Előadói varázsával, személyes megjelenésével, tetteinek legendájával többek közt Ady Endrét is megigézte. 1905. január 9-én érte el a halál (tüdőgyulladás), alig két héttel később (január 22-én, az első oroszországi polgári demokratikus forradalom kirobbanásának napján) majd’ százezren búcsúztatják Párizsban. Temetése pár órára egy mederbe tereli a különféle felforgató áramlatokat. Ravatalánál egymás mellett állnak a republikánusok, a szocialisták (a reformista szociáldemokratáktól a későbbi kommunistákig), a szabadkőművesek, az antimilitaristák, az anarchisták, a szindikalisták, de az akkor már éltes korú blanquisták és proudhonisták is ott szorongtak közöttük. Németek, angolok, olaszok, oroszok stb., s tán a magyarok is. (…)

    /Kesergő. Élet és irodalom, XLIX. évfolyam 49. szám, 2005. december 9./

  2. Szerintem jó videó. Sajnálom, hogy mindig „ingyenebédnek” kell halált megvető bátorsággal megmondani, hogy mivel foglalkozzunk. Csodálom, hogy leereszkedik hozzánk és sürget bennünket. Ha rajta múlna már a győzelem utáni első vereségnél tartanánk. 😀
    De ha már így szólított bennünket, én azt gondolom elvtársa néki a harapós ló.

    1. Azt vettem észre, van bizonyos aktualitása annak, hogy a náci trollok és idióták aktivizálták magukat: itt e gyíklény belinkelt egy kis göbbelsiádát, egy másik oldalon pedig éppen a burzsoázia apológiájára reagál egy illető: http://muon.hu/131-munkasokujsaga/2117-reakciom-a-kapitalista-kialtvanyra Magyarán, a Syriza választási győzelme pánikkal oltotta be a náci oldalt, és kétségbeesésükben még a neofasizmus egyik legostobább korifeusának, thatchernek a baromságait is zászlajukra tűzték… Ha tehát ma hecckampány indul a szociálisan érzékeny oldal ellen a szélsőjobb felől, és korunk barnaingese éppen úgy rázza az amerikai zászlót, mint nagyapja Nürnbergben annak ikertestvérét (https://www.dhm.de/lemo/kapitel/ns-regime/innenpolitik/reichsparteitag.html) abban nincs semmi meglepő. Megingott a reménye, hát igyekszik döfni a szukafattya egyet a demokraták harci kedvén.
      A náci egyáltalán nem érti, mi mozgat egy baloldalit, és ezért azt képzeli, demotiválhatja azzal, hogy felmutatja: szerinte amit ő egyszer ellopott vagy kicsalt, az „magántulajdon”, és a magántulajdon az „szent” (amikor ő lopta el mástól, akkor nem volt az? vagyis csak akkor „szent” a magántulajdon, ha az adott beszélő magántulajdona, bármily eredetű legyen is? ejnye! olyan mélyre merültünk a burzsoá lelkébe, hogy kiderült, az egy igencsak sekély pocsolyácska – nem csoda, ha Dosztojevszkij egy liberális figuráját „Luzsin”nak, vagyis „pocsolyának” (лужа http://sreda.org/photo/oy-tut-luzha/) nevezte el…és mint a fotkán láthattuk, a pocsolya, minthogy maga is mocskos, csak a mocskot tükrözheti.) akkor majd szépen lebeszélheti a lopott szajré az eredeti tulajdonosok kezébe való visszaköveteléséről…
      A liberális, vagy, valódi nevén neofasiszta, mikor beszél, nem hallja saját hangját – pedig érdemes lenne! „Ne bolygassátok a saját nyomorotok okát, a lopásaimat, és ha minden a helyén marad, én továbbra is lehetek egy bunkó, magát felsőbbrendűnek képzelő tolvaj, aki szerint akitől loptak, az annyit is ér! – de ha ti visszaveszitek tőlem, ami elloptam, azzal rám csap vissza az „annyit is ér”, ennek elhárítására kénytelen leszek azt hirdetni, hogy akkor „áldozat” vagyok!” – ahol a megbüntetett tolvaj „áldozat”, ott az igazságszolgáltatás „bűn”, és a tolvaj áldozatai „biológiai szemét”. Vessük ezt össze a neonáci oldalnak a náci háborús bűnösök megbüntetése kapcsán tett, a nácikat mártirizáló kijelentéseivel! (http://hvg.hu/velemeny/20150312_TGM_Vegyen_mely_lelegzetet?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_201503 a cikk eleje)

      Konklúzió? A politikában is kellene egy alapmű, mint a genderelméleti: „A baloldaliak faluról jöttek, a jobboldaliak játéktermi patkányok, flaszterdegeneráltak” – vagy valami ilyesmi. (Az urbánus elkorcsosulás lesz az az elem, amely ellehetetleníti az emberi kommunikációt – a bűnözés viszont, mint tudjuk, nem kommunikatív típusú cselekvés. Abban ez nem fog akadályozni.)

      Köszönöm, hogy ürügyet kaphattam ezen problémák felvázolására – remélem, lesz valakinek annyi esze, hogy tudjon is mit kezdeni velük.

  3. Világos az alternatíva: segíts elő két dolgot. 1. A társadalmi méretű önszerveződést (beleértve a felfegyverzett önvédelmet) és 2. – ami részben ugyanaz – keresd a közösségi termelés, önfenntartás lehetőségeit meghaladva a tőke és a bürokrácia gyámkodását. Nincsen megváltás. Minden népnek fel kell ismernie a maga cselekvési lehetőségeit. Nincsen az a kommunista vagy bármilyen párt, ami ezt pótolni tudná. Ezt igazán bebizonyította az államszocializmus bukása. Tanulj a zapatistáktól, tanulj a munkás- és paraszttanácsoktól, van mit. De helyettük nem tudsz cselekedni. Ez itt a probléma. Gondolkodjunk, ne örökké kioktassuk azokat, akik valamit megpróbálnak tenni.

Hozzászólás a(z) ingyenebed bejegyzéshez Válasz megszakítása