Vladlen: Az ukrán provokáció értelme a Kercsi-szorosban

1. Porosenko újjá akarja magát választatni Ukrajnában, de nagyon rosszul áll a szénája. Ha sikerül kiprovokálnia egy tartósabb hadiállapotot, esetleg el tudja odázni a választásokat.

2. Porosenko rezsimjének legkülönbözőbb támogatói egy dologban egyetértenek: Oroszországot össze kellene ugrasztani a Nyugattal olyan szintig, hogy katonai konfliktus jöjjön létre. Erre legalkalmasabb Ukrajna, hiszen a határ mindkét oldalán már felsorakoztak katonai erők. Ukrajna megpróbálja eljátszani az áldozat szerepét, miközben az ukrán pronáci rezsim törvényeket hoz az orosz nyelv, az orosz és a szovjet kultúra ellen. 1945 óta példátlan fasiszta rehabilitáció játszódott és játszódik le Ukrajnában.

3. A pronáci ukrán rezsim nyugati szponzorai maguk is támogatják Porosenkoék Oroszország elleni provokációit, bár egy nyílt háború egyelőre nem áll érdekükben, mert azt Oroszország igen gyorsan lezárná, s a mai Ukrajnából nem sok maradna.

4. Az Európai Unió hírcsatornáiban a nyíltan náci politikusok is, mint például Parubij, a parlament elnöke, az ismert Hitler-imádó, tolerált politikusként nyilatkozgat. Eközben Merkel pátbeli utóda, Annagret Kramp-Karrenbauer a náci múltat felidéző ruszofób kampányba kezdett, amely már-már elhomályosítja a hivatásos brit oroszgyűlölőket is, mint Theresa May-t. 

5. Az ukrán provokáció megmutatta, hogy a Nyugat Oroszország elleni geostratégiai küzdelme egyre kevésbé ismer határokat, egyértelművé válik e téren is, hogy felmondják a polgári demokrácia minimumát is, ami már a legyilkolt szaudi újságíró esetének amerikai értelmezésében is kifejezésre jutott. Saját törvényeiket sem tartják be, ha geopolitikai és energiapolitikai érdekeikről van szó.

6. A valódi tét, amire az ukrán pronáci elit tesz, az az, hogy a NATO miután lényegében elnyelte a Balkánt is és megy tovább Kelet felé, a végén Ukrajnát is bekebelezi.

7. Végül, a neoliberális világrend nyilvánvaló szétesése nem javítja meg a tőkés világrend működésének betegségeit, hanem csak súlyosbítja azokat. Vedd komolyan a háború elleni antikapitalista küzdelemet!

A Donbassz lakosságának véleménye: Nem akarnak visszatérni Ukrajnába [VIDEÓ] – Csikós Sándor és Margrita Volk beszélgetése

https://hu.news-front.info/2018/07/24/a-donbassz-lakossaganak-velemenye-nem-akarnak-visszaterni-ukrajnaba-video/

https://youtu.be/7ozRDZ3xpqk

Claudio Katz: A Bolsonaro-korszak kérdései Brazíliában – Bakó András kivonatos fordítása

A Dilma elleni puccs három pillére: a hadsereg, az igazságszolgáltatás és a média. A fegyveres erők hatalma folyamatosan nőtt (militarizálóás, új ügynökségek), jelenleg 70 képviselő és kormányzó, és az elnök-alelnök. Az igazságszolgáltatás részességét a Lulát elítélő Moro bíró miniszteri kinevezése bizonyítja és maga a volt elnök elleni eljárás. A média az egyik legkorruptabb képviselőből (Bolsonaro) „csinálta” a legtisztességesebbet, elhallgatva a menetközbeni újabb botrányokat is. Ebben élenjárt az O Globo és a Récord.

Kinek az érdekében?

Nem Bolsonaro volt az uralkodó osztály vágyálma, de ha már így alakult, a vállalatok bebiztosították, hogy maradjon a nekik kedvező folytonosság alatta is. Megpróbálják végrehajtani majd a munkaügyi reformot, például a chilei modellhez hasonló privatizációs nyugdíjmodell bevezetésével. Az ultra-liberális gazdasági miniszter-jelölt személye erre garancia, de ez potenciális konfliktusforrás.

A pénzügyi körök megkapják a támogatásukat, mert szükség lesz a történelmi mélyponton lévő gazdaság fellendítésére. A vidéki elit a fegyverhasználat lehetőségének növelését (földműves mozgalmak ellen), az export szektort élénkítő állami beruházásnövelést és a tevékenységüket t támogató nemzetközi megállapodásokat akar. Ennek nyomán valószínűleg elmarad a Mercosur-ral kötött megállapodás felmondására vonatkozó ígéret betartása. Továbbá a vállalati privatizáció folytatása várható.

Viszont Bolsonarónak nincsen önálló hatalmi bázisa, ezért ha el akarja kerülni, hogy a törvényhozás játszadozzon vele, akkor először a hadsereget kell maga mellé állítani, majd utána az államon belül megalapozni saját támogatását.

Az ellenállás jelentheti a korlátot

Bolsonaro támogatottságát az adta, hogy Brazíliában iszonyatosan magas a bűnözés, ő pedig annak radikális visszaszorítását ígérte. Viszont ez a demagógia hatalmon nem működik tovább. viszont a militarizációs politika sikertelenségére Mexikó példája figyelmeztett, ahol 200 000 halott és 30 000 eltűnt ember lett a kábítószer elleni háború eredménye.

Bolsonaro a középosztályt a legszegényebbek ellen hangolja, azonban a megszorító politikája miatt éppen a középosztály nehézségei fognak növekedni. Éppen ezért majd a demokratikus jogokat próbálhatja korlátozni, ami már Temer alatt is ment, és az új elnök megválasztásával csak tovább fokozódott az immáron erőszakos fellépések száma.

A következő hónapokra az ilyen jellegű agresszióval szembeni fellépés lesz az elsődleges feladata az ellenzéknek Katz szerint, amihez nagy bátorság kell, de másképpen nem lehet korlátozni a diktatórikus törekvéseket.

Mit fog tenni Kínával és Venezuelával szemben?

Valószínűleg igazodni fog a Trump-féle vonalhoz. Olyasmire lehet számítani, mint az izraeli követség Jeruzsálembe helyezése, a BRICS kiüresítése, a Pentagonnak szerződések kínálása és egy tengerészeti bázis felajánlása.

Kínával szembeni politikában viszont kénytelen lesz óvatosnak lenni, mert a Trump intézkedések ellenére az ázsiai ország befolyása tovább növekedett a térségben (pl. több hitelt nyújt, mint a Világbank és az Amerika-közi Bank). Még a Temer-kormány is ellenállt az erre vonatkozó nyomásnak. Peking is figyelmeztette arra Bolsonarót, hogy következményekkel járhat, ha megpróbálja radikálisan átformálni a két ország kapcsolatát.

A Venezuelával kapcsolatos agresszív álláspontja gyengíti annak a lehetőségét, hogy békés megoldást találjanak a konfliktusra. Ebben az OAS héjái mellett Kolumbia lehet a partnere, akár a humanitárius válságra hivatkozva beavatkozás sem elképzelhetetlen. Utóbbi lehetőséget gyengíti, hogy a venezuelai ellenzék impotens és a geopolitikai hagyományokba sem illik bele, azokon nagyot kellene változtatnia Bolsonarónak.

Ugyanakkor nem valószínű, hogy még jobboldali társaival is képes lehet visszafordítani mindent, ami a regionális integráció tekintetében elindult. Ráadásul egyáltalán nem lehet kizárólagosan jobbra tolódásról beszélni, mivel még mindig vannak baloldali kormányok (köztük újonnan a mexikói) és számos országban erősödött meg egy újfajta a baloldal társadalmi támogatottsága. Így még nyitott a forgatókönyv.

A világhoz való igazodás?

A szélsőjobboldal számos országban kormányra került vagy legalább is befolyással van a kormányzatokra. Az erre való igény Latin-Amerikában is meg van, Bolsonaro nélkül is, mivel akárcsak Európában vagy az Egyesült Államokban, a jobboldal képes becsatornázni azt a gazdasági-társadalmi elégedetlenséget, ami a progresszív (vagy annak nevezett) kormányok és a politikai rendszer képtelen orvosolni.

Ehhez zajlik a bűnbakképzés, aminek a migránsok és a legelesettebbek a céltábla. Egyszerre képesek az emberek szabad vándorlását elutasítani, miközben a tőke és a javak szabad vándorlását ünneplik. Bolsonaro ennek egy remek példája, aki ugyan majd hígítja valószínűleg a kínált programot, hogy könnyebben menjen a végrehajtása, de így is szintlépés lehet a cinizmus új korszakában.

Fasiszta-e?

Bolsonarót és kormányát – bár vannak fasisztoid jellemvonásai – nem lehet fasisztának minősíteni. Ha történelmi előzményt akarunk találni, az a Pinochet-féle Chilében vagy Uribe Kolumbiájában keresendő, ugyanúgy jellemzi a totalitárius szemlélet, az antikommunizmus és a munkásellenesség. Hosszabbtávon nem zárható ki, hogy a rendszer fasisztává válik.

Viszont függőviszonyban lévő országok lehetőségei korlátozottak, noha Brazília jó nagy. Mégis a neoliberalizmus sikerrel tudja bizonyos dolgokban korlátozni a fasisztoid jellegű mozgalmakat. Továbbá úgy tűnik, hogy Trump is meggyengült az USA-ban, már pedig az ő támogatása nélkül nem biztos, hogy mehetne egy ilyen átalakulás.

Hatása Argentínára

A piaci reformok végrehajtására vágyakozva a populizmus elutasításaként értelmezik Bolsonaro győzelmét a déli országok. Cristina Fernández de Kirchner ellen hasonló eljárás indult, mint Lula ellen, de ugyanakkor Macri meg benne van az Odebrecht-ügyben, úgyhogy bonyolult.

A történelmi előzmények is mások, Brazíliában a fellendülés a katonai diktatúra időszakára esik, amit Bolsonaro ki is használt, ugyanez az opció nem áll az argentin jobboldal rendelkezésére. Ráadásul jelenleg inkább Chile felé törleszkedne a brazil elnök, ami megint nem jó pont Buenos Airesben, pláne ha Trump őt választaná Macrival szemben „kedvenc” partenerének.

Vagyis alapvetően nem valószínű, hogy a brazil modell átültetésre kerülne Argentínában, de az ország nem elképzelhető gazdasági összeomlása ezt nem zárja ki akár ezt sem.

Tanulságok a baloldal számára

Bolsonaro a médiára alapozva erőszakos lejárató kampányt tudott folytatni, ami elérte a Munkáspárt neoliberális fordulatában csalódott embereket, akik így azzal szembefordultak. Fokozatosan elvesztették középosztályi bázisukat, majd a munkások támogatását. Az évtizedes intézményi politizálás nyomán lemondtak az utcai politizálásról, ami megnyitotta a teret a jobboldal előtt. A párt lemondott szavazói aktív neveléséről, a jóléti intézkedésektől várta pozíciójának megerősítését. Így pedig a jobboldal még a Temer-féle katasztrófa közepette is képes volt győzni.

Krausz Tamás: Sobibór 75

Egy szovjet hős: Alekszandr Aronovics Pecsorszkij (1909–1990)

1943. október 14-én – a náci haláltáborok történetében a treblinkai mellett az egyetlen és sikeres, tömeges szökéssel járó – felkelés tört ki a sobibóri megsemmisítő táborban. Abban a haláltáborban, melynek gázkamráiban mintegy negyedmilló zsidó férfit, nőt, gyermeket és szovjet hadifoglyot pusztítottak el. A haláltábor felszámolásának folyamatában – az SS-katonák számára is megdöbbentő módon – a fegyvertelen, de szervezett foglyok belevágtak a felkelés reménytelennek tűnő, nagy küldetésébe, melyben közel hatszázan vettek részt. Közülük több mint ötvennek sikerült is megszökni és életben maradni – a többieket legyilkolta az SS. Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon még a zsidó szervezetek sem emlékeztek meg e dicső eseményről.

  A felkelés vezetője és kitervelője egy szovjet hadnagy, Alekszandr Aronovics Pecsorszkij volt. A művészetek iránt érdeklődő, de végül közgazdasági diplomát szerző fiatalember élettörténetét sokáig csak nagyon kevesek ismerték. Noha 1949-ben és 1951-ben kitüntették, a Szovjetunióban igazi figyelmet sohasem kapott.

  A hivatalos szovjet emlékezetpolitikában egyetlen népet sem emeltek ki a népek sokaságából, sőt igyekeztek – a szovjet történelem háborús korszakának „elvárásai” alapján – a szovjet nép egészének hőstetteit és áldozatait hangsúlyozni: „békés szovjet állampolgárok” ez a felirat szerepelt a lemészárolt zsidók emlékművén is. Mégis, két dolog kétségtelen. Egyrészt, hogy a döntő terhek az orosz népre hárultak a világháborúban, másrészt pedig, hogy az áldozatok között kiemelkedett a zsidó nép vesztesége a holokauszt miatt. A Szovjetunió 27 milliós emberveszteségének hozzávetőleg 10%-a (más adatok szerint ennél is több) zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár volt, miközben a lakosságnak csak nagyjából két százaléka volt zsidó nemzetiségű akkoriban.

  A szovjet történelem etnonacionalista átírása, módszeres meghamisítása együtt jár a mai emlékezetpolitika tudatosan „deszovjetizáló” és „dekommunizáló” törekvéseivel. Ha ezt a történelmet a „főnökök”, a főtitkárok, a vezető hivatalnokok történeteként, azok „bűntörténeteként”, csak az erőszak és a GULAG történeteként fogjuk fel, nemcsak egyszerűen egyoldalúságot követünk el, hanem történelemhamisítást is, alkalmazkodunk a korszellem etnonacionalista „előírásaihoz”, vagyis észre sem vesszük, és máris az ő nyelvükön, a hatalom nyelvén beszélünk. Sose higgy a hamis prófétáknak, még akkor sem, ha piros vagy nemzeti színű zászlót lengetnek is!

  Találjuk hát meg Alekszandr Aronovics hőstettének forrásait!

Pecsorszkij nem csupán megszervezte barátaival, elvtársaival a felkelést és a menekülést, hanem utána csatlakozott a belorusziai partizánmozgalom Scsorszról elnevezett osztagához. Amikor a szovjet hadsereggel egyesültek, Pecsorszkijt – a hadifoglyokkal szembeni, akkoriban szokásos bizalmatlanságnak megfelelően – gyakorlatilag egy büntetőzászlóaljba irányították, amelyet „rohamlövész-zászlóaljnak” neveztek. A harcokban megsebesült, négy hónapot töltött kórházban, itt ismerkedett meg második feleségével. A felkelés történetét 1945-ben vetette papírra, amely akkor napvilágra is került.

  Az 1961-ből származó munkahelyi jellemzéséből, amely a Don-menti Rosztov egyik üzemében készült, az az érdekes dolog olvasható ki, hogy a munkáskollektíva, a „kommunista munka brigádja” milyen elismerően, kicsit patetikusan fogalmazva, szeretettel nyilatkozott róla, kiemelve a következő tulajdonságait: közösségiség és szolidaritás, emberszeretet, az emberek „kulturális felemelésének” vágya, a rászorulók iránti odaadás. Ilyen melegséggel írt ő is azokról a társairól, akikkel együtt raboskodott a megsemmisítő táborban.

Pecsorszkij hőstette – történetileg meghatározható értelemben – maga is a szovjet oktatás, kultúra, a szovjet mentalitás jellemzőit tükrözte. Pecsorszkij szerepében kifejeződött egy lelki és meggyőződésbeli szilárdság és hazaszeretet, milliókat mozgósító antifasiszta szellemiség. A hozzá hasonló emberek sokasága vitte sikerre a Nagy Honvédő Háború igaz ügyét. Lev Szimkin író, aki tanulmányozta a felkelés vezetőjének életét, így nyilatkozott: „Igen, ő maga volt a megtestesült szovjet ember. A zsidók háború előtti nemzedéke, amely a szovjethatalom idején nőtt fel, az internacionalizmus eszméit saját eszméinek tekintette.”   Az író megjegyzi, hogy Alekszandr Aronovicsnak sosem jutott eszébe elhagyni a Szovjetuniót, akkor sem, amikor zsidók sokasága indult el az új haza, Izrael felé…

Az olyan ember, mint Pecsorszkij, aki látva, hogy az SS-őrök szórakozásból lövik le a foglyokat, képes volt megszervezni a felkelést (melynek során sikerült 11 német SS-t és jó néhány ukrán őrt is likvidálni), olyan emléket hagy maga után, amely nemigen manipulálható. Legfeljebb elhallgatni lehet, mint például a mai Magyarországon. Az ilyen embernek lehet bárhol a hazája, akár több hazája is lehet, mert sohasem felejti el, hogy az emberiség része is. Természetes tehát, hogy Pecsorszkij egész életében ápolta a szovjet ellenállás tradícióját, amelynek megmutatta eltakart arcát is, „zsidó utcáját”, és sohasem gondolt arra, hogy a két hagyomány egymással szembeállítható. Összetartozó dolgok voltak ezek és azok is maradnak mindörökké. Vaszilij Groszman, a híres író, aki vöröskatonaként érkezett az akkor már gyakorlatilag elhagyatott Sobibórba, azonnal felismerte a tábor jelentőségét az utókor számára: hiába tüntették el a nácik a nyomokat, még a föld alól is előkaparták rémtetteik bizonyítékait.

Mi sem hagyjuk veszni Pecsorszkij igazságát.