Chomsky: Vörös vonalak Ukrajnában és másutt

Truth-out.org: Noam Chomsky: Red Lines in Ukraine and Elsewhere. 2014. május 2.

A jelenlegi ukrán válság komoly és fenyegető, annyira, hogy egyes kommentátorok az 1962. évi kubai rakétaválsághoz is hasonlítják.

Thanassis Cambanis tömören összegezi a lényeget Boston Globe-ban: „Vlagyimír V. Putyin krími annexiója törés a rendben, amelyre Amerika és szövetségesei támaszkodnak a hidegháború vége óta, nevezetesen, amelyben a nagyobb hatalmak csak akkor avatkoznak be katonailag, amikor az oldalukon nemzetközi egyetértés van, vagy nem teszik ezt, amikor nem keresztezik egy rivális hatalom vörös vonalait.”

Ennek a korszaknak a legszélsőségesebb nemzetközi bűncselekménye, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság Irak elleni támadása tehát nem volt törés a világrendben, mivel – miután nem nyertek nemzetközi támogatást – az agresszorok nem keresztezték az orosz vagy a kínai vörös vonalakat.

Ezzel szemben, a Krím átvétele Putyin által és az ő ambíciói Ukrajnában keresztezik Amerika vörös vonalait. Ezért „Obama Putyin Oroszországának az elszigetelésére összpontosít, elvágva annak a gazdasági és politikai kapcsolatait a külvilággal, korlátozva expanziós ambícióit a saját szomszédságában és gyakorlatilag páriaállammá téve azt”, írja Peter Baker a The New York Times-ban.

Röviden, Amerika vörös vonalai Oroszország határainál helyezkednek el. Az orosz ambíciók tehát „a saját szomszédságában” sértik a világrendet és válságot okoznak.

A lényeg általánosul. Más országoknak néha megengedik, hogy vörös vonalaik legyenek – a saját határaiknál (ahol az USA vörös vonalai is vannak). De nem Iraknak, például. Vagy Iránnak, amelyet az USA folyamatosan támadással fenyeget („minden változat az asztalon van”).

Az ilyen fenyegetések nem csak az Egyesült Nemzetek Alapokmányát sértik, hanem a közgyűlés Oroszországot elítélő határozatát is, amelyet az USA éppen aláírt. A határozat az ENSZ Alapokmány tilalmával kezdődik az „erő felhasználására vagy azzal való fenyegetésre” nemzetközi ügyekben.

A kubai rakétaválság is élesen kimutatta a nagyhatalmak vörös vonalait. A világ vészesen közel került a nukleáris háborúhoz, amikor Kennedy elnök elutasította Hruscsov miniszterelnök javaslatát a válság megoldására a szovjet rakéták Kubából és az amerikai rakéták Törökországból való egyidejű kivonásával. (Az USA rakétáinak már tervezték a felváltását a sokkal halálosabb Polaris tengeralattjárókkal, az Oroszországot elpusztítással fenyegető masszív rendszer részeként.)

Az USA vörös vonalai ebben az esetben is Oroszország határainál voltak, és ezt minden fél elfogadta.

Az USA inváziója Indokínában, mint Irakban is, sem sok más USA pusztítás világszerte, nem keresztezett vörös vonalakat. Megismételve a döntő pontot: Az ellenfeleknek néha megengednek vörös vonalakat, de a saját határaiknál, ahol Amerika vörös vonalai is húzódnak. Ha egy ellenfélnek „expanziós ambíciói vannak a saját szomszédságában”, amelyek keresztezik az USA vörös vonalait, akkor a világ válsággal néz szembe.

A Harvard-MIT journal International Security (Nemzetközi Biztonság folyóirat) mostani számában Yuen Foong Khong, az Oxford University professzora magyarázza, hogy van „az amerikai stratégiai gondolkodásnak egy hosszú (és kétpárti) hagyománya: Az egymást követő kormányzatok hangsúlyozták, hogy az USA életfontosságú érdeke meggátolni egy ellenséges hegemón uralkodását a világ bármely nagyobb régiójában”.

Mi több, általános az egyetértés abban, hogy az „USA-nak fenn kell tartania az uralmát”, mert „az USA hegemóniája tartja fenn a regionális békét és stabilitást” – ez utóbbi szakkifejezés vonatkozik az USA követeléseinek való engedelmességre.

Valójában, a világ másként gondolkodik és az Egyesült Államokat „páriaállamnak” és „a világbékére nézve a legnagyobb fenyegetésnek” tekinti, közeli versenytárs nélkül a közvélemény-kutatásokban. De mit tud a világ?

Khong cikke a válságra vonatkozik Ázsiában. Ezt Kína felemelkedése okozza, amely az „ázsiai gazdasági elsőbbség” felé halad és, mint Oroszországnak, „expanzionista ambíciói vannak a maga szomszédságában”, keresztezve így az amerikai vörös vonalakat.

Obama elnök mostani ázsiai kirándulásának meg kellett erősítenie a „hosszú (és kétpárti) hagyományt”, diplomáciai nyelven szólva.

Putyin közel egyetemes nyugati elítélése magában foglalja „emocionális beszédének” az idézését, amelyben keserűen panaszkodott arra, hogy az USA és szövetségesei „újra és újra becsaptak bennünket, döntéseket hoztak a hátunk mögött, befejezett tények elé állítottak minket, a NATO terjeszkedésével keletre, katonai infrastruktúra telepítésével a határainknál. Mindig ugyanazt mondták nekünk: ’Nos, ez nem érinti magukat.’”

Putyin panaszai tényszerűen pontosak. Amikor Gorbacsov elnök elfogadta Németország egyesítését a NATO részeként – a történelem fényében megdöbbentő engedményt téve – ez quid pro quo volt.[1] Washington Kelet-Németországra vonatkozóan beleegyezett abba, hogy a NATO „hüvelyknyit sem fog mozdulni kelet felé”.

Ezt az ígéretet azonnal megszegték, és amikor Gorbacsov panaszkodott, azt válaszolták neki, hogy ez csak szóbeli ígéret volt, amelynek nincs érvénye.

Clinton elnök folytatta a NATO kiterjesztését sokkal tovább keletre, Oroszország határaihoz. Most felhívnak a NATO kiterjesztésére még Ukrajnára is, mélyen az orosz történelmi „szomszédságon” belülre. De ez „nem érinti” az oroszokat, mert a „béke és stabilitás fenntartásának” a felelőssége azt követeli, hogy az amerikai vörös vonalak Oroszország határainál húzódjanak.

Oroszország krími annexiója törvénytelen aktus volt, amely sértette a nemzetközi jogot és specifikus szerződéseket. Nem könnyű bármi hasonlót találni az utóbbi években, mivel az iraki invázió sokkal nagyobb bűncselekmény.

De van egy összehasonlítható példa: Guantanamo Bay USA általi ellenőrzése Délkelet-Kubában. Guantánamót fegyveres fenyegetéssel szakították el Kubától 1903-ban és Kuba követelése ellenére sem mondtak le róla azóta sem, hogy 1959-ben elérte a függetlenségét.

Bizonyos, hogy Oroszország igénye sokkal indokoltabb. Még az erős belső támogatástól függetlenül is, a Krím történelmileg orosz; ott van Oroszország egyedüli melegvízi kikötője, a flottájának az otthona és hatalmas stratégiai jelentősége van. Az Egyesült Államoknak egyáltalán nincs más joga Guantánamóra, mint az erő monopóliuma.

Az egyik oka annak, hogy az Egyesült Államok elutasítja Guantánamo visszaadását Kubának, feltehetően az, hogy ez egy nagy kikötő és a régió amerikai ellenőrzése súlyosan gátolja Kuba fejlődését. Ez 50 éve az USA nagymérvű terrort és gazdasági hadviselést is magában foglaló politikájának fontos célja.

Az Egyesült Államokat állítása szerint megdöbbenti az emberi jogok kubai sértése, de átsiklik azon a tényen, hogy a legrosszabb ilyen sérelmek Guantánamón történnek; az érvényes vádak Kuba ellen nem is hasonlíthatók össze Washington latin-amerikai klienseinek a rendszeres gyakorlatával, és, hogy Kuba a függetlensége óta súlyos, szakadatlan USA támadások tárgya.

De ezek egyike sem keresztezi senkinek a vörös vonalait és nem okoz válságot. Ez beleesik az USA Indokína és Irak elleni támadásainak, a parlamenti rezsimek rendszeres megdöntésének és elvetemült diktatúrák létesítésének, valamint a „béke és stabilitás fenntartására” irányuló egyéb gyakorlatunknak az undorító kategóriájába.

(Ford.: Szende György)

[1] valamit valamiért

(Ford. Szende Gy.)

“Chomsky: Vörös vonalak Ukrajnában és másutt” bejegyzéshez ozzászólás

  1. A külpolitikában a Szovjetunió összeomlása egyértelművé tette, hogy az erőn kívül semmi más nem számít. A polgári demokrácia lényege, hogy ezt lenyomja az emberek torkán. Ma már Gorbacsov is bánja, hogy szétzúzták a Szovjetuniót. Ma még Kelet-Ukrajna megnyerhető Oroszországnak, holnap már nem…A NATO fogja elfoglalni. Ezért Putyinnak lépnie kell, mert a végcél: Moszkva.

    1. Gorbacsov?! A demokrácia szétverése, hazug diszkreditálása már Hruscsov XX. kongresszusi őrületével megtörtént.

  2. Kedves Szerki!
    Nagyon jó lenne kiposztolni a eredeti cikket. Az az érzésem, hogy fordítási hibák vannak benne. Természetesen lehet, hogy én nem tudom követni Chomsky kacskaringós gondolatmenetét, és akkor természetesen a fordító kolléga remekül dolgozott. Tehát semmiképpen nem akarom a munkáját lekicsinyelni.

      1. A fordítás tökéletes, nekem nehéz követni néha a gondolatmenetet. Köszönöm a segítséget. Meg persze nem néztem meg mi van a cím alatt, csak átfutottam a cikket. 🙂

Hozzászólás