Csikós Sándor: A GYŐZELEM NAPJA

 

1941. június 22. Moszkva, a szovjet városok utcáin az emberek döbbent csendben, sötét arccal hallgatják a felejthetetlen Jurij Levitan rádióbemondó komor súlyú szavait az utcai hangszórók előtt (aki a szovjet kormány üzenetét olvassa fel.) “Ma, hajnali négykor a német hadsereg, hadüzenet nélkül megtámadta hazánk, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének államhatárait… MEGKEZDŐDÖTT A SZOVJETUNIÓ NÉPEINEK NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚJA A NÉMET FASISZTA BETOLAKODÓK ELLEN… A mi ügyünk azonban igaz ügy, az ellenséget szét fogjuk zúzni, a győzelem a miénk lesz…”

És megkezdődött. 1418 nappal és éjszaka. Tele rettegéssel, szenvedéssel. Jurij Levitan pedig komor, súlyos, de fegyelmezett hangon olvassa be a frontról érkező, egyre rosszabb, vészjóslóbb híreket. Aztán ugyanilyen ünnepélyes komorsággal mondja be az első apróbb, majd mind nagyobb és mind gyakoribb győzelmekről szóló híreket.

Látjuk a megrázó, tragikus képeket. A városokra hulló bombákat. A megszállók terrorjától szenvedő falvakat. Anyák, feleségek vigasztalhatatlan, keserves zokogását, amikor feltárják az agyonlőtt, felakasztott, halálra kínzott szeretteiket rejtő tömegsírokat. Látjuk a bosszúálló népi hadsereg, a partizánok vonulását (mi, akik a ma kényelmében élünk, el sem tudjuk képzelni, mi nélkülözésen, szenvedéseken mentek keresztül – nem hetekig, de hónapokig, sőt évekig).

Látjuk a blokádba zárt Leningrádot, amelyben a három millió lakosból egymillió megfagyott, éhen halt, vagy az állandó belövések áldozata lett (mint ma a Donbassz városai; Luganszk 2014 nyarán, másfél hónapig, maga is “megízlelhette”, milyen is volt az a blokád). Látjuk a magukat kimerülten vonszoló leningrádiakat, akik a befagyott folyóból, pocsolyákból próbálnak vizet meríteni. (És nem értjük, hogy hová vetemedett e Szentpétervár névre visszakeresztelt város polgármestere, aki emléktáblát állíttatott a blokád egyik szervezőjének, a finn fasiszta Mannerheim tábornoknak. Még jó, hogy a város valódi kommunistái kikövetelték annak eltávolítását.)

Látjuk a kegyetlen harcokat, a kimerült (és, mi tagadás, félig elvadult) katonákat. Akik ezt is átélték, mielőtt a sokhoz képest néhányan nekiestek volna az ellenséges ország lányainak, asszonyainak. Az amerikai katonáknak messze nem kellett mindezeket átélniük – mégis megerőszakoltak 200 ezer német nőt – dacára annak, hogy annál jóval többen voltak, akik egy tábla csokoládéért, egy nylon-harisnyáért örömmel feküdtek össze boldog-boldogtalannal az amerikai megszálló hadseregből).

A film elején látjuk, amint a feleségek, anyák sírva kísérik ki férjeiket, fiaikat a pályaudvarokra. (Férjeik, fiaik tömegeinek vezetett az első útjuk a hadkiegészítő parancsnokságokra, mikor elhangzott a Levitan által felolvasott nyilatkozat az utcai hangszórókból.) Rengetegen estek el. “Szervusz, mama, hát megjöttünk végre. De sokan vannak, akik már soha többé nem térnek vissza” – hangzik el a “Győzelem Napja” c. lelket megrázó, fölemelő dalban. Fiatal koromban nekem se tetszett: túlontúl érzelgősnek, émelyítőnek, hamisnak éreztem. De aztán megismertem, hogy MI HÚZÓDIK – MI TENGERNYI SZENVEDÉS, BÁNAT ÉS ÖRÖM – E DAL MÖGÖTT. És ma meghatódom tőle én is. AZT MONDOM: BOLDOG AZ A NÉP, AMELYNEK OLYAN NAGYSZERŰ, FELEMELŐ ÜNNEPEI VANNAK, MINT A GYŐZELEM NAPJA.

(Az újabb román annexió elleni harcát vívó Moldáviában ez az ünnep egyenesen harcra, harcba hívott: A 800 ezres Kisinyovban 50-70 ezer ember is az utcára tódult, és énekelve a háborús kor dalait, képébe kiabálta a haza- és nemzetáruló kormánynak, amelyik ezt tagadni próbálta: EZ, IGENIS, GYŐZELEM VOLT! Az akkor alig hárommilliós, csupán egy éve szovjetköztársaság Moldávia 300 ezer polgára adta életét a nagy, a közös győzelemért. (Ami nem háborús vereség volt, ahogy azt a román szívű árulók próbálták és próbálják sulykolni) POBEDA, VICTORIA! harsogott a jelszó oroszul és moldávul (románul) is. KÖSZÖNJÜK, NAGYAPÓ, A GYŐZELMET! (oroszul ez rímelő versike).

És aztán megint a pályaudvarok, azon a mámorító májusi napon. Feleségek, anyák szinte őrjöngő örömmel szorítják magukhoz megtért hozzátartozóikat, zokogják ki magukból 1418 nappal és éjszaka minden fájdalmát, rettegését, a Győzelem érdekében való nélkülözés mindennapos keserveit. És, igen, ahogy a dal mondja: sokan nem tértek vissza. A SZOVJETUNIÓ 27 MILLIÓ HALOTTJÁBÓL (gondolom, a “Kommunizmus Fekete Könyve” őket is, mind, hozzácsapja a “kommunizmus százmillió áldozatához”).

A 27 MILLIÓ KÖZÜL NAGYJÁBÓL FELE-FELE VOLT KATONA, ILLETVE CIVIL. Az utóbbiak nem csak a bombázásoknak estek áldozatul, az egymillió leningrádi mellett még volt 12 millió másik áldozat. Akik közül sokan estek a megszállók terrorjának áldozatául: partizánok, vétlen civilek sokasága. Zsidók, oroszok, antifasiszta ukránok százezrei is, a Nyugat-Ukrajnában lemészárolt százezer lengyel nemzetiségű polgár is. Gyilkosaik utódai ma nemzeti hősöknek nyilvánították ezeket a hóhérokat. És, figyelem, málenkij robot! MILLIÓKAT HAJTOTTAK EL NÉMETORSZÁGI KÉNYSZERMUNKÁRA, AHOL NEMCSAK AZ EREJÜKÖN FELÜL VÉGZETT MUNKÁTÓL, AZ ÁLLANDÓ GYÖTRŐ ÉHSÉGTŐL HULLOTTAK, MINT A LEGYEK – DE MÓDSZERESEN PUSZTÍTOTTÁK IS ŐKET. Ki tudja, hányan nem tértek vissza e kényszermunkáról?

És, igen, a Halhatatlan Ezred. Az utóbbi évek megható szokásává lett, hogy a Győzelem Napján emberek a háborúban elesett őseik képeit viszik a kezükben. Százezrek, milliók vonulnak az orosz városok utcáin (és külföldön is, ahol oroszok élnek) ezekkel a bekeretezett képekkel. Példájukat kezdik mások is követni: csehek, bolgárok. Ők a német megszállók, a fasiszta diktatúrák elleni harcokban elesett szüleikre, nagy- és dédszüleikre emlékeznek így