Csikós Sándor: A GYŐZELEM NAPJA

 

1941. június 22. Moszkva, a szovjet városok utcáin az emberek döbbent csendben, sötét arccal hallgatják a felejthetetlen Jurij Levitan rádióbemondó komor súlyú szavait az utcai hangszórók előtt (aki a szovjet kormány üzenetét olvassa fel.) “Ma, hajnali négykor a német hadsereg, hadüzenet nélkül megtámadta hazánk, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének államhatárait… MEGKEZDŐDÖTT A SZOVJETUNIÓ NÉPEINEK NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚJA A NÉMET FASISZTA BETOLAKODÓK ELLEN… A mi ügyünk azonban igaz ügy, az ellenséget szét fogjuk zúzni, a győzelem a miénk lesz…”

És megkezdődött. 1418 nappal és éjszaka. Tele rettegéssel, szenvedéssel. Jurij Levitan pedig komor, súlyos, de fegyelmezett hangon olvassa be a frontról érkező, egyre rosszabb, vészjóslóbb híreket. Aztán ugyanilyen ünnepélyes komorsággal mondja be az első apróbb, majd mind nagyobb és mind gyakoribb győzelmekről szóló híreket.

Látjuk a megrázó, tragikus képeket. A városokra hulló bombákat. A megszállók terrorjától szenvedő falvakat. Anyák, feleségek vigasztalhatatlan, keserves zokogását, amikor feltárják az agyonlőtt, felakasztott, halálra kínzott szeretteiket rejtő tömegsírokat. Látjuk a bosszúálló népi hadsereg, a partizánok vonulását (mi, akik a ma kényelmében élünk, el sem tudjuk képzelni, mi nélkülözésen, szenvedéseken mentek keresztül – nem hetekig, de hónapokig, sőt évekig).

Látjuk a blokádba zárt Leningrádot, amelyben a három millió lakosból egymillió megfagyott, éhen halt, vagy az állandó belövések áldozata lett (mint ma a Donbassz városai; Luganszk 2014 nyarán, másfél hónapig, maga is “megízlelhette”, milyen is volt az a blokád). Látjuk a magukat kimerülten vonszoló leningrádiakat, akik a befagyott folyóból, pocsolyákból próbálnak vizet meríteni. (És nem értjük, hogy hová vetemedett e Szentpétervár névre visszakeresztelt város polgármestere, aki emléktáblát állíttatott a blokád egyik szervezőjének, a finn fasiszta Mannerheim tábornoknak. Még jó, hogy a város valódi kommunistái kikövetelték annak eltávolítását.)

Látjuk a kegyetlen harcokat, a kimerült (és, mi tagadás, félig elvadult) katonákat. Akik ezt is átélték, mielőtt a sokhoz képest néhányan nekiestek volna az ellenséges ország lányainak, asszonyainak. Az amerikai katonáknak messze nem kellett mindezeket átélniük – mégis megerőszakoltak 200 ezer német nőt – dacára annak, hogy annál jóval többen voltak, akik egy tábla csokoládéért, egy nylon-harisnyáért örömmel feküdtek össze boldog-boldogtalannal az amerikai megszálló hadseregből).

A film elején látjuk, amint a feleségek, anyák sírva kísérik ki férjeiket, fiaikat a pályaudvarokra. (Férjeik, fiaik tömegeinek vezetett az első útjuk a hadkiegészítő parancsnokságokra, mikor elhangzott a Levitan által felolvasott nyilatkozat az utcai hangszórókból.) Rengetegen estek el. “Szervusz, mama, hát megjöttünk végre. De sokan vannak, akik már soha többé nem térnek vissza” – hangzik el a “Győzelem Napja” c. lelket megrázó, fölemelő dalban. Fiatal koromban nekem se tetszett: túlontúl érzelgősnek, émelyítőnek, hamisnak éreztem. De aztán megismertem, hogy MI HÚZÓDIK – MI TENGERNYI SZENVEDÉS, BÁNAT ÉS ÖRÖM – E DAL MÖGÖTT. És ma meghatódom tőle én is. AZT MONDOM: BOLDOG AZ A NÉP, AMELYNEK OLYAN NAGYSZERŰ, FELEMELŐ ÜNNEPEI VANNAK, MINT A GYŐZELEM NAPJA.

(Az újabb román annexió elleni harcát vívó Moldáviában ez az ünnep egyenesen harcra, harcba hívott: A 800 ezres Kisinyovban 50-70 ezer ember is az utcára tódult, és énekelve a háborús kor dalait, képébe kiabálta a haza- és nemzetáruló kormánynak, amelyik ezt tagadni próbálta: EZ, IGENIS, GYŐZELEM VOLT! Az akkor alig hárommilliós, csupán egy éve szovjetköztársaság Moldávia 300 ezer polgára adta életét a nagy, a közös győzelemért. (Ami nem háborús vereség volt, ahogy azt a román szívű árulók próbálták és próbálják sulykolni) POBEDA, VICTORIA! harsogott a jelszó oroszul és moldávul (románul) is. KÖSZÖNJÜK, NAGYAPÓ, A GYŐZELMET! (oroszul ez rímelő versike).

És aztán megint a pályaudvarok, azon a mámorító májusi napon. Feleségek, anyák szinte őrjöngő örömmel szorítják magukhoz megtért hozzátartozóikat, zokogják ki magukból 1418 nappal és éjszaka minden fájdalmát, rettegését, a Győzelem érdekében való nélkülözés mindennapos keserveit. És, igen, ahogy a dal mondja: sokan nem tértek vissza. A SZOVJETUNIÓ 27 MILLIÓ HALOTTJÁBÓL (gondolom, a “Kommunizmus Fekete Könyve” őket is, mind, hozzácsapja a “kommunizmus százmillió áldozatához”).

A 27 MILLIÓ KÖZÜL NAGYJÁBÓL FELE-FELE VOLT KATONA, ILLETVE CIVIL. Az utóbbiak nem csak a bombázásoknak estek áldozatul, az egymillió leningrádi mellett még volt 12 millió másik áldozat. Akik közül sokan estek a megszállók terrorjának áldozatául: partizánok, vétlen civilek sokasága. Zsidók, oroszok, antifasiszta ukránok százezrei is, a Nyugat-Ukrajnában lemészárolt százezer lengyel nemzetiségű polgár is. Gyilkosaik utódai ma nemzeti hősöknek nyilvánították ezeket a hóhérokat. És, figyelem, málenkij robot! MILLIÓKAT HAJTOTTAK EL NÉMETORSZÁGI KÉNYSZERMUNKÁRA, AHOL NEMCSAK AZ EREJÜKÖN FELÜL VÉGZETT MUNKÁTÓL, AZ ÁLLANDÓ GYÖTRŐ ÉHSÉGTŐL HULLOTTAK, MINT A LEGYEK – DE MÓDSZERESEN PUSZTÍTOTTÁK IS ŐKET. Ki tudja, hányan nem tértek vissza e kényszermunkáról?

És, igen, a Halhatatlan Ezred. Az utóbbi évek megható szokásává lett, hogy a Győzelem Napján emberek a háborúban elesett őseik képeit viszik a kezükben. Százezrek, milliók vonulnak az orosz városok utcáin (és külföldön is, ahol oroszok élnek) ezekkel a bekeretezett képekkel. Példájukat kezdik mások is követni: csehek, bolgárok. Ők a német megszállók, a fasiszta diktatúrák elleni harcokban elesett szüleikre, nagy- és dédszüleikre emlékeznek így.

A 70-es években a Szovjetunióban tanultam. Ott láttam egy döbbenetes “családfát” a Pravdában. Mint kiderült, az 1916 és 1921 között született állampolgárok közül AKKOR SZÁZBÓL CSUPÁN 9 VOLT FÉRFI! (Pedig aki akkor született, még nem volt annyira öreg: 50-55 évesek voltak csupán. Az a korosztály volt az, akiket rögtön behívtak, illetve mentek maguktól is.)

És az, aki 1941. június 22-én a hangszórókban elmondta a rettenetes hírt – Jurij Levitan – ugyanazzal a komor, súlyos, ünnepélyes hangon (amiből azért kihangzott egy picinyke öröm is) jelentette be az újabb, világtörténelmi hírt: a fasiszta Németország kapitulált, A SZOVJETUNIÓ NÉPEI TÖRTÉNELMI GYŐZELMET ARATTAK A NÉMET FASISZTA BETOLAKODÓK ELLEN VÍVOTT NAGY HONVÉDŐ HÁBORÚBAN.

Jurij Levitan még egy emlékezetes napon szólalt meg így. Fantasztikus volt, ahogyan beszélt: az ember szíve is beleremegett, amikor komoly ünnepélyességgel így kezdte: “Figyelem, figyelem! Moszkva beszél! A Szovjetunió összes rádióállomása üzemel…”. 1961. április 12. volt. Beleremegtünk mi is: csak nem már megint háború (újból elég puskaporos idők jártak)?! De azután ugyanazzal a komor ünnepélyességgel jelentette be: a SZOVJETUNIÓ, A VILÁGTÖRTÉNELEMBEN ELŐSZÖR, EMBERT BOCSÁTOTT FÖL A VILÁGŰRBE. Egész Moszkva pedig – akárcsak az 1945. május 9-re virradó, mámorító éjszakán – újra, ösztönösen a Vörös térre ment, amely színültig megtelt az ujjongó embertömeggel.

Mondják: a háború idején Hitler személyes ellenségének tekintette Levitant, akinek hangja fantasztikus mozgósító erővel bírt. Óriási összegeket ígért hát annak, aki élve Berlinbe hozza ezt a Levitant.

Szokás ma gúnyolódni a május 9-i dátumon. Pedig a dolog egyszerű: Németországban május 8-án 23 óra valahány perckor írta alá a győztes és a legyőzött fél a kapitulációs megállapodást. MOSZKVÁBAN AKKOR MÁR MÁJUS 9-ET ÍRTAK. A Nyugat gúnyolódik, “kommunista örökségnek” csúfolja a május 9-et. Akkor viszont meg kell kérdeznem: ROBERT SCHUMANN FRANCIA KÜLÜGYMINISZTER 1950-BEN MIÉRT MÁJUS 9-ÉN MONDTA EL HÍRES, “EURÓPA-AVATÓ BESZÉDÉT”? Hiszen mondhatta volna május 8-án, sőt, már 7-én is (KI TUDJA MA MÁR, HOGY NÉMETORSZÁG KÜLÖN-KÜLÖN RAKTA LE A FEGYVERT, ELŐBB A NYUGATIAK, ÉS CSAK UTÁNA A SZOVJET HADSEREG KÉPVISELŐI ELŐTT.

Arra minden esetre jó volt a francia külügyminiszter mára teljesen hazugságnak bizonyult beszéde, hogy ÁLLANDÓ CIVAKODÁS TÁRGYA LETT NÉMELY ORSZÁGOKBAN: EURÓPA-NAPOT, VAGY A GYŐZELEM NAPJÁT ÜNNEPELJÉK-E? (A reakciós országok, természetesen az előbbi mellett kardoskodnak, míg azok, akik úgy tartják: A SZOVJETUNIÓ VILÁGTÖRTÉNELMI JELENTŐSÉGŰ GYŐZELME NÉLKÜL MA EURÓPA-NAP SEM LENNE, a Győzelem Napjához ragaszkodnak).

Lenne ezért egy roppant egyszerű megoldási ajánlatom: tegyék át az Európa Napjukat május 8-ra – vagy, ami még jobb, május 7-re. ÚGYIS, A KÜLÖN-KÜLÖN ALÁÍRT KAPITULÁCIÓ MÁR ELŐREVETÍTETTE AZ ÁRNYÉKÁT: AZ ANTIFASISZTA ÖSSZEFOGÁSNAK – de még az egységes Európának is – VÉGE SZAKADT. Olyannyira vége szakadt, hogy a nyugati liberális demokráciák mára végképp összefeküdtek a fasizmussal, a világ legsötétebb, leggonoszabb erőivel. Többek között, mindjárt itt, a szomszédságunkban is. Május 9-et pedig hagyják meg nekünk, akik a békét, a fasiszta rémuralom által elrabolt, de visszakapott szabadságunkat, a további emberi haladás lehetőségét ünnepeljük ezen a napon. Azt a reményt, hogy a múlt rémségei nem ismétlődhetnek meg.

EZÉRT (ezért is) BESZÉLEK ÉN LIBERÁLFASIZMUSRÓL. Ha valakinek kétségei támadnának, hallgassa meg Szigetvári Viktor eszelős, hisztérikus üvöltését mindazokkal szemben, akik másként merészelnek gondolkodni, mint ő maga. Akinek tüntetésén – a náci banderland kék-sárga rongya mellett – ott lehetett lobogtatni a második világháborús ukrán fasiszta segédcsapat, az UPA vörös-fekete zászlaját is (amely alatt a lengyeleket és a zsidókat mészárolták). Mára a legszervezettebb terrorkülönítménynek (és immár parlamenti pártnak), a Jobb Szektornak lett ez a zászlaja. Afféle második hivatalos ukrán zászló, mely a nemzeti mellett, mindenütt ott lobog.

(És még egy: emlékszik-e még valaki arra, hogy hajdan, Csehszlovákiában MÁJUS 9 A FELSZABADULÁS NAPJA IS VOLT?) A fasiszta szörnyeteg már kimúlt – de utoljára még rúgott a lábaival. Rosszul alakult a megszállók ellen fölkelt prágaiak ügye: a megszállók ott még mindig elég erősek voltak, hogy vérbe fojtsák a prágai nép felkelését, egyszersmind Európa e gyöngyszemének lerombolásával fenyegetőzve. Az amerikaiak ott álltak már Pilzenben, mindössze 180 km-re a csehszlovák fővárostól. DE KISUJJUKAT SE MOZDÍTOTTÁK. Berlin alól, sok száz kilométerről kellett a szovjet csapatoknak odasietniük, hogy megmentsék Prágát és népét a vérfürdőtől, a rombolástól. Ujjongó prágaiak tömege fogadta őket az utcákon: a német megszállás hat és év két hónapos rémálma ért véget azon a mámorító délelőttön.

Újabb filmkockák. Fiatal katonák állnak a Vörös téren. Kissé “szégyenlős” ez a film. Aki nem tudja, tán meg sem érti, hogy voltaképpen miért is állnak ott. Lenin és Sztálin kitett óriási pannóiból sejtjük: valószínűleg AZ 1945. JÚNIUS 24-I GYŐZELMI DÍSZSZEMLÉRŐL VAN SZÓ. Eddig fekete-fehér híradó-kockákat, fényképet láttunk. Arról, hogy miután a megdicsőült egységek elvonulnak, katonák jelennek meg, derékszögben lehajtott, zsákmányolt náci hadi lobogókkal. Szinte undorral, úgy fogják őket, mintha leprások lennének. Felsorakoznak a Lenin-mauzóleum előtt és, dobpergés közepette, megkezdődik a történelmi igazságtétel, az exekúció. A katonák odalépnek a mauzóleum közelébe, és előtte a földre hajítják a nácik rongyait. Nos, ez már nem látszik ezen a mostani filmen.

Ahogy a sokat megélt veteránok – és mindenki, akinek kedves az ünnep – már hosszú évek óta figyeljük értetlenül és felháborodva -, hogy Oroszország körberajongott csodaelnöke ÉVRŐL ÉVRE LEPELLEL TAKARTATJA EL UGYANEZT A MAUZÓLEUMOT, a Győzelem Napi díszszemlék alkalmával. Már ki tudja, hányadszor, de megint szóba került Lenin kipaterolása a mauzóleumból, annak pedig lebontása (habár arról is láttam véleményt, hogy valami szórakoztató központot /netán kuplerájt?/ akarnak a helyére.

Ugyanez a csodaelnök milliárdokért káprázatos emlékközpontot emeltetett annak a Jelcinnek, akit egész Oroszország (és nem csak Oroszország, hanem annak őszinte barátai is) megvet és gyűlöl. Nagy államférfinek nevezte azt a részeg disznót, akinek röpke tízéves országlása lenullázta a teljes szovjet korszakot, annak minden keserves, mérhetetlen szenvedések és lemondások árán elért eredményével együtt. Oroszország 75 évet zuhant vissza, a harmadik világ szintjére. (A szomszédos, kicsinyke, négymilliós Finnországnak is nagyobb volt a nemzeti összterméke, mint a még mindig hatalmas, ásványkincsekben gazdag, 150 milliós Oroszországé. Amely módszeresen leépítette, tönkretette, lezüllesztette saját hadseregét. És, mint ilyen, A NYUGAT KAPCARONGYÁVÁ LETT.

A minap egy politológustól megkérdezték: MIÉRT OLYAN AGRESSZÍV, POFÁTLAN A NYUGAT OROSZORSZÁGGAL SZEMBEN (még mindig)? A válasz: JELCIN TÍZ ÉVE ALATT MEGSZOKTÁK, HOGY OROSZORSZÁGGAL ÚGY BÁNJANAK, MINT EGY CSELÉDDEL. És bármekkorát is fejlődött is Oroszország Putyin idején, A NYUGAT ERRŐL MÁSFÉL ÉVTIZED ALATT SEM TUDOTT LESZOKNI. Főleg ha külügyeinek irányítója gyámoltalan, bárgyú álomvilágban, túlcsorduló szláv jóság és szuper-korrektség kényszerképzetében él. Oroszországra ma ráillik Churchill híres mondása, München után: önök, uraim, választhattak a háború és a szégyen között választhattak. A szégyent választották – és ezért nem kerülhetik el a háborút. Ennek példájaként az e miatti, idővel vérzivatarrá vált nyűglődést láthatjuk, immár három éve, a szomszédos Donbasszban. Ahol Oroszország egyre reménytelenebb, egyre kilátástalanabb helyzetbe kormányozta önmagát. A jóságos Lavrov bácsi olyannyira kímélni akarta az emberéleteket, hogy A HÁBORÚ ÁLDOZATAINAK A SZÁMA HOVATOVÁBB SZÁZEZER KÖRÜL JÁR MÁR.

Még jó, hogy 1941 és 45 között nem ez a garnitúra irányította a Szovjetuniót! Amely immár maga is nem átallja azt hazudni, hogy (a zsidó német kém) Lenin tette tönkre az országot. Míg az olyan, tömeggyilkos fehérgárdista tábornokok, mint Gyenyikin, vagy Kolcsak – az orosz Horthy – naggyá tették volna. Miért is nem láttuk ennek jelét 1917 előtt? Amikor a Nyugat – a Fehér Gárda támogatásának fejében – olyasfajta, ilyen-olyan koncessziókat követelt tőlük, amelyek visszavonhatatlanul darabokra szakították volna Oroszországot.

Ahogy a “Győzelmi Napi” dal is mondja: “őszülő halántékkal, és könnyekkel a szemünkben örvendünk”. (Valaha ezen a meghatottság könnyeit értették – ma már viszont a könnyek között a keserűség, a megaláztatás könnycseppjei is ott vannak. A hajdani győzteseké, akik életük utolsó éveit nyomorogva, méltatlanul élték (és van, aki még éli is).

https://www.facebook.com/GordZa.RF/videos/655036228039348/

https://youtu.be/DoN0hwOy__E

 

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL!

http://donbass2.livejournal.com/979.html

MARIUPOL HÁROM TRAGÉDIÁJA – AVAGY EGY VÉRES GYŐZELEM NAPJÁNAK ELŐTÖRTÉNETE – 1.

Mariupolt 2014-ben három szörnyű tragédia is érte. Röpke két hónap leforgása alatt: 1.

Április 16, a város tüntetésének brutális vérbe fojtása.

2. A Győzelem Napjának tragédiába fordult ünnepe, május 9.

3. Június 13., a város végleges meghódítása az ukrán hadsereg által.

* * *

Mariupol – az Azovi-tenger mellett elterülő legnagyobb (legalábbis eddig) ukrajnai kikötőváros. Egyben 450 ezres iparváros, Donyeck megye második legnagyobb városa.

Mint annyi helyen Ukrajnában, az „Orosz Tavaszon” itt is felcsapott az ellenállás lángja (bár kezdetben még nem olyan erővel).

* * *

Így fordulhatott elő, hogy amikor a junta 2014. április 7-én meghirdette a forrongó Donbassz elleni katonai büntetőhadjáratot, a KATONAI akció céljából mozgósításba kezdett. Mariupolban is.

Sokan érezték: egy terrorellenes hadjárat (ATO) ALAPJÁBAN VÉVE A RENDŐRSÉG (LEGFÖLJEBB MÉG A KÜLÖNLEGES RENDŐRI EGYSÉGEK FELADATA). DE SEMMIKÉPPEN SEM A HADSEREGÉ – amelynek belpolitikai ügyekben való bevetését, sok más országéhoz hasonlóan, az ukrán alkotmány tiltja. (Elvileg még most is).

Azok számára viszont, akik két hónappal korábban még azért is kongatták a vészharangokat, szirénáztak, üvöltöttek, visítoztak, hisztériáztak, hogy Janukovics netán beveti a RENDŐRSÉGET a Kijevben tomboló fasiszta csőcselék ellen – most KIFEJEZETTEN UTASÍTOTTÁK ÚJKELETŰ BÁBJAIKAT A KATONAI AKCIÓRA!

Mariupolban sem értették a szülők, a hozzátartozók, hogy fiaikat, szeretteiket miért mozgósítják az ATO miatt.

Április 16-án mintegy ezer ember vonult a hadkiegészítő parancsnokság elé, követelve a városban bevonultatott fiatalok elengedését. Némi csetepaté után (aminek már voltak sebesültjei) beengedték a tüntetők képviselőit az épületbe. Ahol a hadsereg mellett nagy számban tartózkodtak a különítményes terrorbrigádok tagjai is. Rövid tárgyalások után mintegy húsz fiatalt el is engedtek. A tömeg elvonult.

Nem tudták, hogy ez volt a csel. Nem tudták, hogy a katonatiszteket bezárták egy szobába, hogy szabad kezet kapjanak. Nem tudták, hogy amíg ők tárgyalnak, a fasiszta brigantik – előre meghatározott terv szerint kijelölt leshelyekre küldtek, ezzel megbízott fegyvereseket, azon házak tetején, amerre a tömeg vonulása várható volt.

És az éjszakában elszabadult a pokol. Golyózápor zúdult az utcán vonuló emberekre. Akik azt sem sejtették, hogy emellett gyilkos hiénahad eredt a nyomukba. Akik csak az alkalomra vártak. A másutt, például Dnyepropetrovszk népmozgalma vérbe fojtásában szerzett tapasztalatokat felhasználva, itt is azt lesték, hogy a tömeg kisebb csoportokra, magányosan hazafelé haladó potenciális áldozatokra bomoljon. Akikre aztán rárontottak, összeverték, kaszabolták őket, a hátukba lőttek az éjszakai sötétben.

MARIUPOL ELSŐ TRAGÉDIÁJÁNAK ÉJSZAKÁJÁN 12 HALÁLOS ÉS 18 SÚLYOS SEBESÜLT ÁLDOZATA VOLT A GYÁVA, ALJAS, VÉRES HIÉNAAKCIÓNAK. 12 halott – éppen annyi, mint a párizsi szennylap szerkesztőségében lemészárolt újságíróké. Az utóbbiakat millióan gyászolták – állam- és kormányfők tucatjai. Az utóbbiak emlékére senki sem vonult Európa városainak utcáira.

74 EMBER PEDIG NYOMTALANUL ELTŰNT AZON A VÉRES ÉJSZAKÁN. Sorsukról csak a legrosszabb sejtéseink lehetnek: halálra kínozhatták, megölhették, krematóriumokban elégethették őket, előtte netán még a szerveiket is kivéve. Nem tudni, ezek a számok valaha is bekerülnek-e a civil áldozatokról készített kimutatásokba?

* * *

Április közepétől a Donbasszban mindenütt fellángolt az ellenállás tüze. A településeken az emberek sorra foglalták el a középületeket, a rendőrőrsöket és kapitányságokat, a Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU) helyi kirendeltségeit.

Szlavjanszkban április közepén már fegyveres harcra is sor került (amikor a Krímből érkezett Igor Sztrelkov, embereivel, segítette az ottani lakosokat, hogy másodszor – és, egyelőre, végleg – elfoglalják az ottani rendőrkapitányságot. Az orosz vezetésen belül megbúvó árulók utóbb – sikerrel – vádolták meg Sztrelkovot, hogy ő idézte elő a náci junta fegyveres beavatkozását.)

Holott a náci junta katonai beavatkozásáról szóló határozatot – ideiglenes államfői minőségében – Alekszandr Turcsinov, a parlament akkori elnöke (egyben ügyvezető államfő) még április 7-én meghozta. Meglehet, válaszul arra, hogy Donyeck (és Luganszk) megye ugyanazon a napon kiáltotta ki szuverenitását, illetve azt, hogy többé nem engedelmeskedik a törvénytelen, hatalombitorló, fasiszta junta rendelkezéseinek.)

A junta azonban habozott hozzákezdeni az akciónak. Meg hát még fegyvereseket is kellett gyűjtenie (ezért indult a sorozás). Ezért előbb a CIA vezérigazgatója (álnéven, hamis útlevéllel érkezve), majd, április 21-én, maga Joe Biden amerikai alelnök is nagy hirtelen Kijevben termett. Kifejezetten azzal az UTASÍTÁSSAL, hogy a liberálfasiszta szuperhatalom kijevi náci bábjai haladéktalanul lássanak hozzá, KATONAI ERŐVEL, a Donbassz tiltakozó mozgalmainak VÉRBE FOJTÁSÁHOZ (annak idején emlékezzünk csak vissza erre a történelmi példázatra, amikor fordul majd a kocka, és ezek majd megint az emberi jogokról, azok hiányáról fognak a fülünkbe nyüszíteni!)

Április utolsó napjaiban a fegyveres összetűzések már rendszeressé váltak: a junta immár légierővel, tankokkal, páncélosokkal, könnyű- és nehéztüzérséggel támadta a kiváltképpen engedetlen településeket. Ebben a kritikus, lélektani pillanatban – abban a hónapban már másodszor (!) – PUTYIN VISSZAVONATTA AZ UKRÁN HATÁRHOZ FELVONULTATOTT OROSZ CSAPATOKAT (ahogy eszébe se jutott légtérzárlatot elrendelni a Donbassz fölött, megakadályozandó a békés lakosság elleni légitámadásokat, illetve a gyilkos ármádia egységeinek a légi úton, gyorsan történő átdobását a Donbassz népe ellen kezdődött népirtó háborúban. Ami olyan lélektani csapás is lett volna egyben a juntára, ami újult erőt adott volna a már legyőzött régiók számára a harc folytatásához, és ideális esetben netán még a hatalomban akkor még meg nem szilárdult junta bukásához is elvezethetett volna). Ez április 29-én történt, amikor pedig már mindenki tudta, hogy katonai terrorhadjárat készül a Donbassz ellen. A junta pedig megbizonyosodhatott: VÉRES LESZÁMOLÁSÁHOZ SZABAD KEZET KAPOTT OROSZORSZÁG OLIGARCHA VEZETÉSÉTŐL. Mely gyűlölte az oligarchák uralma elleni népi forradalmat, az oligarchák vagyonának államosítását. Novorosszija – Nóvaja Rosszija (Új-oroszország, az Új Oroszország) veszedelmes precedenssé vált az orosz oligarchák számára! A hatalomba ültetett képviselőjüket pedig mindmáig fölöttébb bosszantja, és mindmáig nem tudja megbocsájtani, hogy a Donbassz népe elrontotta akkoriban remekül indulónak tűnő, éppen esedékes NAGY GEOPOLITIKAI SAKKJÁSZMÁJÁT.

MÁJUS 2-ÁN ÍGY KORLÁTLANUL MEGINDULHATTAK A HADMŰVELETEK A DONBASSZ EGYELŐRE MÉG JÓRÉSZT FEGYVERTELEN NÉPE ELLEN. (Igen, az ogyesszai vérengzéssel egy napon. Az időbeni egybeesés egyáltalán nem véletlen: az ogyesszai vérfürdő figyelmeztetés volt mindenkinek számára, aki szembe mert volna szállni a juntával.)

Bár fölényben voltak, a gyáva és aljas junta nem mert mindjárt egyenesből támadni. „Kóstolgatta” ellenfelét, kitapogatta annak esetleges gyenge pontjait. Városokat, településeket csak ott foglalt el, ahol biztos volt az ellenfél védtelenségében. A többiekkel szemben, kezdetben, rajtaütésekkel, portyákkal próbálkozott. Ilyeneknek olyan települések is áldozatául estek, amelyek ellen, utóbb, nem indult nyílt, fegyveres támadás. (Ilyen volt, például, Torez városka.)

A kis bányászvároska Maurice Thorezről, a Francia Kommunista Párt egykori, legendás, bányász származású vezetőjéről kapta a nevét. Torezbe váratlanul, a népfelkelők figyelmetlenségét kihasználva rontottak be a junta martalócai. Előbb a rendőrkapitányságra mentek, ahol összehívták és megfenyegették a megszeppent rendőröket: ha nem térnek vissza a junta hűségére, nagyon megbánják: legközelebb nem lesz irgalom. („Legközelebb” azonban nem volt: a városka azóta is a népiek szilárd ellenőrzése alatt áll). Akkor azonban magukkal hurcolták Kijevbe a városka népi polgármester asszonyát és annak három munkatársát: kegyetlenül megkínozták őket. (Egyikük a kínzások hatására meg is tört, és feladta elveit, áruló lett.) A polgármester asszony fogolycsere keretében szabadult, azóta egy hazafias női mozgalmat vezet.

https://static.kepfeltolto.com/orig/2017/05/06/63f51be746c4f9c6771eac6bcfb7e011.jpg

Az ilyesfajta rajtaütések célpontjai, nagyon sok esetben azok a rendőrőrsök, kapitányságok voltak, ahol a rendőrök szembefordultak a juntával.

Mariupolban is ez történt. Miután a mariupoliak elfoglalták a kapitányságot, a rendőrök átálltak a nép oldalára.

A Győzelem Napjának a küszöbén, a város környékén magukat befészkelő martalócok váratlanul rajtaütöttek Mariupolon, annak is a rendőrkapitányságán. Annak vezetőjét magukkal hurcolták, rendőreit pedig megfenyegették: ha nem hagynak föl a „szakadárok” védelmezésével, legközelebb pórul járhatnak. A kapitányság élére új parancsnokot, saját emberüket nevezték ki.

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL!

http://donbass2.livejournal.com/1210.html

MARIUPOL HÁROM TRAGÉDIÁJA – AVAGY EGY VÉRES GYŐZELEM NAPJÁNAK TÖRTÉNETE – 2.

Mariupolt 2014-ben három szörnyű tragédia is érte. Röpke két hónap leforgása alatt: 1.

1. Április 16, a város tüntetésének brutális vérbe fojtása.

2. A Győzelem Napjának tragédiába fordult ünnepe, május 9.

3. Június 13., a város végleges meghódítása az ukrán hadsereg által.

* * *

Mariupol – az Azovi-tenger mellett elterülő legnagyobb (legalábbis eddig) ukrajnai kikötőváros. Egyben 450 ezres iparváros, Donyeck megye második legnagyobb városa.

Mint annyi helyen Ukrajnában, az „Orosz Tavaszon” itt is felcsapott az ellenállás lángja (bár kezdetben még nem olyan erővel).

* * *

2. MARIUPOL MÁSODIK TRAGÉDIÁJA: A VÉRES GYŐZELEM NAPJA

Május 9-én reggel az új kapitányságvezető összehívatta a tiszti állományt, és parancsba adta: a Győzelem Napi ünnepségeket, márpedig, szét kell kergetni – még azon az áron is, ha a tömegbe kell lőni. A rendőrök megtagadták a parancsot. Szó szót követett, a parancsnok fegyvert rántott, és belelőtt az egyik rendőrbe. De már erre a többiek is fegyvert rántottak. A folyosón tűzharc kezdődött. Az áruló kapitány bemenekült a szobájába, bezárkózott – és rádión segítséget kért a náci haramiáknak a közelben állomásozó egységeitől.

Mariupol megemlékezett az ünnepről. Annak vége felé azonban nyugtalanító hírek érkeztek: a város felé tart az ukrán hadsereg konvoja: katonák mellett tankok, páncélosok, gránát és aknavetők. Híre ment, hogy ezek a rendőrkapitányságot akarják megostromolni. Civilek százai siettek az épületbe, az épülethez, rendőreik megsegítésére. Fegyvertelen emberek százai állták körül az épületet, próbálva megakadályozni az ellene való támadást.

A martalócok be is futottak. Előbb a gyalogság próbálkozott. Támadásukat a rendőrök és a segítségükre érkező civilek visszaverték. (Voltak olyan hírek, hogy az épületen belüli harcok során, az onnan menekülni próbáló áruló kapitányt elkapták, kivitték a repülőtér felé vezető út menti erdőkbe, ahol felakasztották.)

Ekkor azonban befutottak a tankok, páncélosok is. A megvadult katonák tüzet nyitottak az épületet körülálló civilekre. Majd a tankok, páncélosok ágyúiból, az aknavetőkből tüzet nyitottak az épületre.

A katonák a tömegbe lőnek:

https://youtu.be/VBpUiLHaA5I

A kapitányság lövetésének a képei

https://www.youtube.com/watch?v=gQ58AwFXHhY

Ekkor már mind több mariupoli vonul ki az utcákra. Szidalmazzák, átkozzák a náci brigantikat – ennél sokkal többet azonban nem tudnak tenni. Tehetetlen dühvel kénytelenek figyelni, amint a betolakodók lassan leszámolnak a kapitányság épületével, a benn tartózkodókkal. A tömeg hangos tiltakozásban, átkozódásban tör ki, amikor a martalócok még az egyik, a kapitányság épülete felé tartó mentőautóra is tüzet nyitnak.

Az egyenlőtlen harc azután eldőlt. A jelentős sérüléseket szenvedett épület hamarosan ki is gyulladt. Hivatalos adatok szerint nyolcan, valójában mintegy húszan bennégtek: rendőrök és az őket segítő városiak.

http://static.kepfeltolto.com/big/2016/05/10/ba5c65a8ee7ba84d41f7923da0f40361.jpg

http://static.kepfeltolto.com/big/2016/05/10/36878e52ba2ded1f06e17704a4b24e5c.jpg

A tömeg riadóként kiáltja: „Viszik a srácokat!” De itt sincs már mit tenni: az elfogott rendőröket katonák sorfala között terelik a páncélosok felé. A junta esti hadijelentése diadalmasan számol be négy elfogott „szakadárról”. (Minthogy akkortájt jelentek meg a Jobb Szektor, fenyegetésnek szánt, videói a rendfenntartó erők azon tagjai számára, akik „nem eléggé buzgón lépnek fel a szakadárokkal szemben, szörnyű volt belegondolni is: mi vár a négy fogolyra. A szörnyű videók egyikén egy rendőrtiszt torkát vágják át, míg egy másikon egy farmernadrágos, de rendőrzubbonyt viselő férfit akasztanak fel, hátrakötött kézzel, a fejére húzott zsákkal. A videó két és fél percig mutatja szörnyű haláltusáját. A nyakába akasztott tábla tanúsága szerint az egyik ok, amiért lakolnia kellett, hogy orosz nemzetiségű volt.)

Mindeközben a város utcáin megvadult katonák rohangáltak, időnként odalőttek az őket árnyékként követő tömeg felé. Majd hirtelen géppisztolysorozatok hangzottak fel az egyik – vélhetően forgalmas – utcakereszteződésben felállított sörsátor felől. A tömeg ordításban tör ki, rosszat sejtve rohan a sátor felé. Ahonnan katonák iszkolnak kifelé az ordítva közeledő tömeg hallatán. Mint kiderült: e „merész” hadfiak berontottak a sörsátorba, és válogatás nélkül tüzet nyitottak az ott mit sem sejtve sörözgető néhány vendégre. Az odarohanó embereket döbbenetes látvány fogadta: a sátor bejáratánál, saját vérében feküdt egy férfi, tarkóján mély, golyó ütötte lyukkal. Utóbb a halottnak hitt férfi megmozdult – ám nem tudhatjuk, túlélte-e (utóbb kiderült: nem). Egy másik képen egy idősebb férfi tántorgott a sátortól elfelé. Nem az elfogyasztott alkohol mennyisége miatt tántorgott! Hamarosan élettelenül zuhant bele, éppen egy szembejövő fiatalember karjaiba. Mindketten a földre estek – ám mire a fiatalembernek sikerült kikászálódnia a másik alól, az már halott volt. A fal mellett tántorgott-vánszorgott egy másik férfi is: hamarosan ő is élettelenül rogyott össze. A szemtanúk három halottról és három súlyos sebesültről számoltak be.

https://www.youtube.com/watch?v=aJ8XU9t3quA

Még mielőtt berontottak volna a sörsátorba, egy kioszk mellett megsebesítettek két járókelőt. Ezt látva, a tömeg ordításban tört ki. A gyáva, vérszomjas, fölfegyverzett hiénák iszkolva menekültek a fegyvertelen tömeg haragja elől.

https://www.youtube.com/watch?v=wdXM2f6WUgc

Amikor az ukrán katonákat saját népük gyilkolására küldték a Donbasszba (megszegetve velük, ezzel, esküjüket, miszerint a népet szolgálják és védik) – azt a mesét adták be nekik, hogy a régióba orosz diverzánsok, ügynökök hatoltak be, rettegésben tartva a helyi lakosságot. Hamarosan megtapasztalták azonban a „felszabadított” nép „háláját”. Ekkor már mariupoliak százai, ezrei kiáltoztak, szitkozódtak, átkozódtak, veszekedtek a katonákkal, fasisztáknak nevezve őket. „Minek jöttetek ide? Ez a mi földünk!” „Embereket – asszonyokat, gyerekeket gyilkoltok?!” „Hol láttok ti itt fegyvereseket, terroristákat?” „Mit műveltetek ti itt, a városban?”

Útakadállyal próbálják feltartóztatni a tankokat

https://www.youtube.com/watch?v=nrpCYXkbyDY

Így szerették a mariupoliak a „felszabadításukra” érkezett ukrán katonákat:

https://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=MhfPkHvFBvE

Mariupoliak veszekednek az ukrán katonákkal

https://www.youtube.com/watch?v=AP13Tbthzs4

Bár a junta katonái mindenütt megtapasztalhatták és tapasztalhatják a nép velük szembeni gyűlöletét – ez a felismerés azóta sem nagyon látszik tudatosulni sem bennük, sem, pláne, hozzátartozóiknál, az ukrán közvéleményben. Amely ma már szentül meg van győződve róla, hogy aránylag kicsiny, de bátor európai népként szállt harcba a barbár, ázsiai orosz medvével szemben. Tápláltatván e hitben azok részéről, akik ugyan nagyon is jól tudják: mi az igazság – mégis, gátlástanul hülyítik őket.

Május 9-én este egy, áldozatait sirató, megalázott város tért nyugovóra.

2.A. Összefoglalóként: újabb felvételek a 2014. május 9-i mariupoli vérengzésről.

(Emlékeztetőül: a mariupoli rendőrkapitányság rommá lőtt, kiégett épülete:

http://static.kepfeltolto.com/big/2016/05/10/ba5c65a8ee7ba84d41f7923da0f40361.jpg

http://static.kepfeltolto.com/big/2016/05/10/36878e52ba2ded1f06e17704a4b24e5c.jpg )

Az ukrán televízió tudósítása a képmutató, hazug megemlékezésről 2016. május 9-én

http://www.vsetut.ru/cinichnaya-lichina-fashizma

Petro Szimonyenko, az azóta betiltott Kommunista Párt elnöke a parlamentben elítélte a vérengzést, a bűnös parancs végrehajtását megtagadó mariupoli rendőrök lemészárlását. A parlament akkori elnöke, a tömeggyilkos Alekszandr Turcsinov belefojtja a szót: elrendeli a mikrofon kikapcsoltatását. (Turcsinov – a 80-as években a Komszomol Dnyepropetrovszk megyei bizottságának másodtitkára, egy, a nácik büntető osztagaiban harcoló fasiszta fia) volt az, aki elrendelte a Donbassz elleni katonai terrorhadjáratot. Aminek egyik állomása volt a mariupoli vérengzés.

Képek a békés lakosság elleni sortüzekről. Az ostromlott kapitányság környékén tartózkodó emberekre tüzelnek. Lábon lőnek egy idős embert. A brigantik sortüze a kapitányság környékén összegyűlt civilekre. Újabb és újabb sortüzekkel igyekeznek szétkergetni a mariupoliakat. Újabb és újabb sebesültek. A kapitányság lángoló épülete.

A mariupoliaknak sikerül birtokba venniük egy páncélost, amit felgyújtanak. Ráírták: „Ezt a Donbasszért!”

A junta által kinevezett megyei hatóságok adatai szerint a halottak száma 9, a sebesülteké 42 volt. SZEMTANÚK SZERINT AZONBAN TÖBB MINT 40 EMBER ESETT A 2014. MÁJUS 9-I VÉRENGZÉS ÁLDOZATÁUL. Az egyik áldozat a közben kapott halálos fejlövést, amikor egy sebesült orosz újságírón próbált segíteni.

2. A sörsátor körüli vérengzés képei:

https://youtu.be/pM8uuRb3drI

Az emberek az utcán a katonákat átkozzák, szidalmazzák. A lárma hirtelen felerősödik, amikor az emberek lövéseket hallanak a sörsátor felöl, és látják, hogy a kioszknál egy ember a földre rogy. Az emberek ekkor ordítva rohanni kezdenek a kioszk felé. Egy másik ember a sörsátor mellett esik össze. Ekkor veszik észre a sátor bejáratánál vértócsában fekvő, tarkón lőtt férfit.

3. A mostani mariupoli hatóságok képmutató megemlékezést tartottak a 2014. május 9-én megölt rendőrök emlékére. A videón az orosz tévé korabeli képei láthatók:

https://youtu.be/0b-Fa1F3NsQ

Az ismert képek a sörsátor körüli öldöklésről. Az egyik meglőtt áldozat már az úttesten összerogy. A gyáva, véres hiénák – noha fegyver volt náluk – iszkolnak a fegyvertelen, de feldühödött mariupoliak elől, menekülés közben lövöldöznek visszafelé az utánuk rohanó emberekre.

Az egyik járókelő elmondja: éppen felkarolta az egyik sebesültet (maga is csupa vér lett tőle). Eközben egy símaszkos fegyveres ugrott elő, aki, se szó, se beszéd, a hátába lőtt (szerencsére nem találta el).

Avakov „belügyminiszter” előadta szokásos meséjét az orosz terroristákról, akik elfoglalták a rendőrkapitányságot. Ő ott húsz „megsemmisített terroristát” emleget. Egyben – maga sem lévén tisztában, mit tesz – felsorolja a Mariupolban vérengzőket: a hadsereg, a „nemzeti gárda” és A „BELÜGYMINISZTÉRIUM” (nemrég megalakult) HALÁLBRIGÁDJA: AZ „AZOV” TERRORHADOSZTÁLY.

Buszból katonák tucatjai szállnak ki, és hozzáfognak a kapitányság ostromához. Egy szakértő elmondja: a büntető irtóakció azért indult a rendőrök ellen, mert megtagadták, hogy a rezsim ellen tiltakozó emberekbe lőjenek. Az ostrom képei. A tévériporter fölteszi a kérdést: milyen kaliberű fegyverekkel kellett lőni a téglaépületet, hogy ekkora lyukak keletkezzenek a falán?

A rezsim – akárcsak egy héttel korábban, Ogyessza kapcsán – azt állította: az épület védői maguk gyújtották fel az épületet. Oleg Ljasko, a fasiszta képviselő ugyanakkor arra szólított föl: mindet ki kell irtani, hogy a többiek okuljanak ebből. A kapitányság ostromlói a kivonuló mentőautóra is tüzet nyitottak. Az egész napi vérengzés után estére a martalócok kivonultak a városból.

Bár az ukrán Wehrmacht láthatóan fegyvertelen civilekre támadt, a botrányos (idővel köznevetség tárgyává vált) amerikai külügyi szóvivő, Jane Psaki a városban sorra került erőszakért az „oroszbarát szakadárokat” tette felelőssé. KÖVETELTE A KÖZINTÉZMÉNYEK ELLENI TÁMADÁSOK BESZÜNTETÉSÉT, AZ ELFOGLALT KÖZÉPÜLETEK MIELŐBBI KIÜRÍTÉSÉT, A FEGYVEREK LETÉTELÉT, ÖSSZHANGBAN AZ UKRÁN TÖRVÉNYEKKEL. (Valahogy ezt nem követelték három-négy hónappal korábban, amikor – csak sokkal agresszívebb, véresebb formában – az általuk 5 milliárd dollárral megfinanszírozott fasiszta rohamosztagosok tették ugyanezt Kijevben! Ja – és nemhogy a katonaság, de még a rendőrök bevetéséről sem lehetett szó a törvényes rend elleni erőszakos lázadók ellen.) Az Európa Tanács – a Nyugattól megszokott képmutatással – „elítélte a történteket, de MÉRSÉKLETRE HÍVOTT FEL MINDEN FELET”.

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL!

http://donbass2.livejournal.com/1481.html

MARIUPOL HÁROM TRAGÉDIÁJA – AVAGY EGY HŐS VÁROS TÉRDRE KÉNYSZERÍTÉSE

Mariupolt 2014-ben három szörnyű tragédia is érte. Röpke két hónap leforgása alatt: 1.

1. Április 16, a város tüntetésének brutális vérbe fojtása.

2. A Győzelem Napjának tragédiába fordult ünnepe, május 9.

3. Június 13., a város végleges meghódítása az ukrán hadsereg által.

* * *

Mariupol – az Azovi-tenger mellett elterülő legnagyobb (legalábbis eddig) ukrajnai kikötőváros. Egyben 450 ezres iparváros, Donyeck megye második legnagyobb városa.

Mint annyi helyen Ukrajnában, az „Orosz Tavaszon” itt is felcsapott az ellenállás lángja (bár kezdetben még nem olyan erővel).

* * *

MARIUPOL HARMADIK TRAGÉDIÁJA: 2014. JÚNIUS 13.

A véres Győzelem Nap idején már tartott a Donbasszban a „Terrorellenes Műveletnek” (ATO) nevezett katonai büntető expedíció. Elsődleges célja volt: megakadályozni a 2014. május 11.-re – immár az UKRAJNÁTÓL VALÓ TELJES ELSZAKADÁSRA KIÍRT NÉPSZAVAZÁST. Végső soron, természetesen, a Donyec-medence tiltakozó akcióinak vérbe fojtása, a fasiszta rendszernek az arra a régióra is való kiterjesztése.

Május során a náci szoldateszka megszerezte első tapasztalatait. A május 25-re kiírt „elnökválasztás” alkalmából ezért fegyverszünetet hirdettek (amit meghosszabbítottak június 7 utánig is, amikor a megválasztott Poros Jankót beiktatták elnöki tisztébe). A junta ezzel 1. legitimálta önmagát; 2. felkészült, csapatokat vont össze a további támadásokhoz.

Május 25-én MINDENKI – PUTYIN OROSZORSZÁGA IS (csoda-külügyminiszterével az élen) – ELFELEJTETTE, HOGY EGY ILLEGITIM, PUCCSISTA REZSIM MINDEN JOGI AKTUSA UGYANOLYAN ILLEGITIM, MINT MAGA A REZSIM. Európában, 1933-ban, (legalábbis egy ideig) még senki sem ismerte el a márciusi, a kibontakozó náci terror közepette, a Reichstag felgyújtása után megrendezett újabb „parlamenti választást”. Ahogy senki sem ismerte el legitimnek azt az 1938. májusi népszavazást sem, amit a náci rezsim a már két hónapja annektált Ausztriában rendezett, Ausztria és Németország egyesüléséről (az Anschlussról).

A kijevi náci junta szoldateszkája tehát június elején megindult. Egyik céljuk a makacsul hős, kikötő- és iparváros, Mariupol bevétele volt. (És ahogy a május 2-i ogyesszai borzalom egyik mozgatórugója az volt, hogy Dnyepropetrovszk rettegett, véres ura, a milliárdos oligarcha, Igor Kolomojszkij meg kívánta szerezni magának az ogyesszai kikötőt – ez a tömeggyilkos a mariupoli kikötőre, a város ipari üzemeire is szemet vetett.)

Június 13-án tehát a náci szoldateszka – kiegészítve a belügyminisztérium által létrehozott „Azov” terrorbrigád fejvadászaival, illetve KÜLFÖLDI (AMERIKAI) ZSOLDOSOKKAL IS – megindult a város ellen. Immár nem portyázás, hanem a város teljes birtokba vételének szándékával. Rövid utcai harcok után ez sikerült is nekik. Az erők túlságosan egyenlőtlenek voltak: kevés, rosszul fölfegyverzett hazafi próbálta védeni a várost. Sikertelenül.

Az egyik ukrán tévécsatorna által készített videón az „Azov” terrorbrigád ostromolja a városházát. A hadműveletet a brigád parancsnoka, Andrej Bileckij irányítja (aki pedig – közelebbről nem ismert formában – még Janukovicsot is kiszolgálta.) Bileckij egyike volt ama három különítményes parancsnoknak, akik utóbb, az elmeháborodott John McCain szenátor meghívására, AZ AMERIKAI SZENÁTUS HIVATALOS VENDÉGEI VOLTAK. Mintha Prónay bárót, Héjjas Ivánt, Franczia Kiss Mihályt látták volna vendégül (ma, adott esetben, biztosan meg is tennék).

Bileckij konkrét utasításokat ad: „likvidáljátok a barikádokat, lőjétek a cseréptetőt, az ablakokat, főként a felső emeletek ablakait!” A videó végén az elfoglalt városháza elfogott védőit mutatják. (Zárójelben tesszük hozzá: útjuk a végig a junta kezén lévő repülőtérre, annak is a cargo csarnokába vezetett, amelyik – különösen a hűtőkamra – rövidesen hírhedt kínzófogházzá változott.)

https://www.youtube.com/watch?v=0IEnenhhTy0

Egy másik videón egy teherautó, illetve az azt körülvevő fegyveresek nyomulnak előre lassan, de feltartóztathatatlanul, egy kertvárosi utcában. A TEHERAUTÓ PLATÓJÁN EGY AFROAMERIKAI ZSOLDOS TETSZELEG, PARANCSNOKI PÓZBAN, MUTATVA ELŐRE AZ UTAT. A teherautó körüli fegyveresek közül ki- kiválnak fegyveresek, akik máris tisztogatásba kezdenek a környező házakban. Az egyikből elő is vonszolnak, az utcára, egy fiatalembert. Az ő számára is hamarosan megkezdődik a pokoljárás.

Egy fogoly vallatása június 13-án, a városháza elfoglalása után

https://www.youtube.com/watch?v=iQg5mpsuCjs

Egy Artyom nevű, a június 13-i harcokban foglyul ejtett harcos vallomása:

Rögtön elkezdtek minket verni. Kivittek a repülőtérre és bedugtak a hűtőkamrába. Gyötörtek minket. Mind álarcban voltak. Három napig tartottak ott minket, majd elvittek az SZBU (Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat – az ukrán gestapó) épületébe. Valamennyiünknek törött volt a bordája – ám semmiféle orvosi ellátást nem kaptunk. Fizikai erőszakot alkalmaztak velünk szemben, fegyvert erőltettek a kezünkbe, hogy rajta maradjon az ujjlenyomatunk. Fenyegettek minket.”

A náci hatalom azonmód berendezkedett a térdre kényszerített Mariupolban, Donyeck korábbi megye második legnagyobb városában. Hamarosan oda költözött a korábbi, a junta által kinevezett, ám Donyeckből május végén kiebrudalt megyei közigazgatás. Megkezdődtek a megtorlások, a razziák, letartóztatások. A város rendőreinek jó része elmenekült – elbujdokolt, vagy a népi erők által ellenőrzött területre szökve beállt a néphadseregbe. Az ott maradottakat is szigorúan átvizsgálták, a kiesettek helyébe máshonnan (nem ritkán Nyugat-Ukrajnából) hoztak rendőröket.

Nyár végén a városiakban felcsillant a remény. Augusztus végén (az ellentámadásba lendült) népi erők kijutottak az Azovi-tengerhez, felszabadították a szárazföldi és tengeri határon elterülő Novoazovszk városát, és gyors ütemben nyomultak előre nyugat, a határtól mintegy 50 km-re lévő Mariupol felé. A junta közigazgatása már pakolt (a megyei hivatal nem is tért már azután vissza), a városban állomásozó katonai egységek jó része is elhagyta már a várost. A népi erők a település határában álltak – lényegében már csak be kellett volna vonulni, amit különösebb harcok nélkül meg is lehetett volna tenni. Ez abból a szempontból sem lett volna mindegy, hogy, a támadást tovább folytatva, netalán folyosót lehetett volna nyitni az orosz anyaország, illetve a tőle földrajzilag elszigetelt Krím között.

Ekkor következett be a Szergej Lavrov vezette orosz diplomácia újabb, mindmáig követhetetlen csavarja. A nyári harcokban kivérzett, az összeomlás szélére jutott ukrán hadsereg állapotát látva a náci junta (és annak betegesen hazug, még egyetlen ígéretét, egyetlen általa aláírt szerződést soha be nem tartó) „elnöke” fegyverszünetet kért. A jóságos orosz külügyminiszter pedig teljesítette is (nyilván úgy vélve, hogy a hátralevő lépéseket már békés úton is meg lehet tenni. Ha a Szovjetunió külügyminisztériumát 1945-ben Lavrov irányította volna, ha, „a további vérontások elkerülésének szándékával”, Berlin bevétele előtt fegyverszünetet hirdetett volna, ahogy azt teszi ma – Hitler, illetve utódai, valószínűleg még ma is hatalmon lennének. Mariupol felszabadítása így lekerült a napirendről, a város azóta is, továbbra is nyögi a junta rémuralmát, immár három éve. Az „Azov” terrorbrigád megkapta, hitbizományba, a sokat szenvedett, mártír várost. Folytatódnak a razziák, emberek tűnnek el, az országos sorozási akciók idején pedig nem ritkán a tömegközlekedési eszközök megállóiból hurcolják el a katonaköteles korú fiatalokat, sorozásra. Az „Azov” sorra tartja parádéit, a város önmagát orosznak tartó lakosságának újbóli és újbóli megalázására, megfélemlítésére. 2014. május 9-én Mariupol népe, mint kiderült, ízelítőt kapott abból, ami rá a náci uralom esetleges helyreállítása esetén vár majd rá. (Meglehet, az utcákat ellepő gyilkológépek ezt is akarták.)

Ha kezdetben a szinte rögtön hírhedtté vált mariupoli repülőtér a pokolnak még „csak”a tornáca volt (ahonnan azonban, nem ritkán, már így is félholtra verve-kínozva vitték el a letartóztatottakat, hadifoglyokat más, további kínzóközpontokba) – mára a repülőtér maga lett a pokol. A REPÜLŐTÉR MELLETT KIÉPÜLT UKRAJNA LEGNAGYOBB KONCENTRÁCIÓS TÁBORA. És már nem Mariupolból, hanem Mariupolba hozzák, az ország más részeiből is, a vallatni, gyötörni kívánt emberek ezreit. Nemrégiben szemfüles oknyomozók TÖMEGSÍROKRA BUKKANTAK A TÁBOR KÖZELÉBEN, AMELYEKBEN MINTEGY KÉT ÉS FÉL EZERRE BECSÜLT ÁLDOZAT FÖLDI MARADVÁNYAIT LÁTTÁK. (Ők nyilván nincsenek az EBESZ által emlegetett mintegy tízezer /civil/ áldozat között.)

A „fegyverszüneteknek” köszönhetően a junta egységei jelentősen visszaszorították a népi erőket a város közeléből. Lassan, esetenként ravaszkodáshoz is folyamodva hódítanak el újabb és újabb területeket – amiben a „fegyverszünetek” is a kezükre játszanak. Nyolc, a népi erők által már korábban felszabadított községet a „minszki megállapodások” „fegyverszüneti zónának” minősítettek – közöttük azt a Sirokino falut is, amelynek határában, azon a szörnyű éjszakán, az „Azov” brigád martalócai keresztre feszítettek és elevenen megégetettek egy donyecki hadifoglyot. Az EBESZ teljes asszisztálása mellett a nyolc község közül hétbe – közöttük Sirokinóba is – fogták magukat és egyszerűen csak bevonultak a junta katonái. (Ahol szintén megkezdődött a terror és leszámolás a vesztükre ott maradt lakosok ellen. Míg másokat egyszerűen kiűztek a saját házukból: kellett a hely vagy a haramiák szállásának, vagy harcálláspontot építettek ki bennük). A nyolcadik községet, Kominternovót, a népiek már nem adták: az ukránok rommá is lőtték. Megint csak az EBESZ hallgatólagos, ám annál cinkosabb és cinikusabb közreműködésével.

Mariupol környékén szinte soha nincs béke – a Lavrov által mániákusan erőltetett fegyverszünetek ide, vagy oda. 2015. január 24-én a provokációk nagymesterének alighanem egyik legaljasabb tettére került sor: Mariupol egyik lakótelepére több, „Grad” típusú sorozatvetőből kibocsátott rakéta is hullott (szerencsére nem volt áldozat).

https://youtu.be/Lqo8Txu89HI?t=196

https://youtu.be/gAbYA5UAY8Y

Az ukrán és nyugati hazugság-gépezet rögvest teljesre járatta fel szirénáit: a „szakadárok” rakétával lövik a békés nagyvárost. Idővel, persze, kénytelenek voltak elhallgatni. Miután szemtanúk sora tanúsította: noha a népi erők a várostól KELETRE állomásoznak, A RAKÉTA ÉSZAKNYUGAT FELŐL ÉRKEZETT. Mégpedig a junta hátországa, annak egyik ottani támaszpontja felől.

Az aljas, gyalázatos provokációra akkor került sor, amikor Donyeck környékén heves, véres harcok dúltak a debalcevói katlan felszámolásáért. Aminek során a junta újabb súlyos, csapatait ismét megrendítő vereséget szenvedett. (Lavrov csodaminiszter pedig ismét kinyújtotta jóságos, segítő kezét – akkor hozva tető alá a mindmáig nyűglődő, mostanra lényegében dicstelenül kimúlt Minszk-2 megállapodást (amely éppen olyan dicstelenül múlt ki, mint az orosz csodaminiszter előző gyermeke, a Minszk-1 is), amihez a világon egyedül már csak a moszkvai áruló kamarilla fő vezéralakja és legfőbb szószólója, Lavrov csodaminiszter ragaszkodik, foggal-körömmel. Amiről már csak ez a csodaminiszter és csodaelnök főnöke hiszi azt, hogy az valaha is működni fog. Pedig egészen biztosan nem ­– legalábbis addig, amíg a junta a kijevi kormányépületekben trónol, és nem a börtönben várja a háborús bűnösök büntetőperét.)

Lavrov nagymester remekbeszabott „fegyverszünetei soha, egy pillanatra sem küszöbölik ki annak veszélyét, hogy ilyen „Grád” rakéták hulljanak békés településekre is. Legföljebb azt akadályozzák meg, hogy a Donbassz néphadseregei, népük védelmében, az agresszor harci kedvének csillapítása érdekében, visszacsapjanak.

https://static.kepfeltolto.com/orig/2017/05/06/f7d3e3352147d58dd822f044cf915cab.jpg

Az időközben bevehetetlen katonai erőddé kiépített Mariupol, a várhatóan ismét kiújuló harcok egyik fő színtere lesz. A népi erők számára fontos lenne a város bevétele – míg a junta nem tett le arról a szándékáról, hogy visszaszerezze a Mariupoltól keletre elterülő tengerpartot, egészen Novoazovszkig, az orosz határig – elvágva a népi erőket az esetleg tengeri úton érkező segítségforrástól (az Azovi tenger partjainak nagy része ukrán fennhatóság alatt áll). Amit 2014. szeptember elején még simán el lehetett volna foglalni – azért most immár súlyos, véres, rengeteg áldozattal és rombolással járó harcokat kell majd megvívni (amit, állítólag Lavrov, „fegyverszünetei” el akartak kerülni).

Akárcsak a Donyec-medence többi, a junta által elfoglalt településén, Mariulpolban is beköszöntött az ukrán világ. A hódoltatott városokban érvénybe lépett mindaz, ami az ukrán városokban is: fasiszta terror, gazdasági és szociális leépülés, a bérek és nyugdíjak befagyasztása, csökkentése, az ösztöndíjak megvonása, csillagászati magasságokba szökő és a lakosság mind nagyobb része számára megfizethetetlen rezsiköltségek. (A gáz ára, például, két év alatt, a hatszorosára emelkedett, noha a Gazprom, ki tudja, milyen megfontolásból, a nemzetközinél jóval alacsonyabb, és alacsony szinten tartott áron adja a gázt Ukrajnának. Még akkor is, ha Ukrajna az orosz „agresszortól” kikövetelt alacsony árakból sem törleszt, egy megveszekedett kopejkát sem. Kiérdemelve ezzel az Európa legtolvajabb nemzete címet.)

Az ellenállás, nyomokban, azonban ma is megvan. Nyugdíjasok a nyugdíjukért tüntetnek. A Zsukov sugárút lakói pedig nemrégiben tiltakoztak az utca tervezett átnevezése ellen. Ez, történetesen, az a lakónegyed volt, amelyre 2015 januárjában a rakéta hullott. A tüntetésen részt vevő egyik asszonyt akkor kár is érte – amiért nem kapott kárpótlást.

https://youtu.be/bSVJTPA4E6g

Az ukrajnai választásokat – így a tavaly novemberi helyhatósági választásokat – a Donbassz megszállt településeiben is megtartották. A fasiszta hatóságok legnagyobb megrökönyödésére, az „Ellenzéki Blokk” nevű párt jelöltje győzött, nem csak Mariupolban, de jó néhány településen is. (Az egyik községben a néphadsereg egy korábbi, az ukrán börtönöket is megjárt harcosa lett a polgármester). Az „Ellenzéki Blokk” szerű pártoktól, persze, sokat nem lehet várni – de, a csupa fasiszta párt között, a kínálatban nem volt, nem is lehetett, jobb.

10 thoughts on “Csikós Sándor: A GYŐZELEM NAPJA”

    1. A leközölt cikket több részre is fel lehetett volna bontani – így nagyon nehéz összefüggően reagálni.
      A volt szovjet idők és a jelenlegi orosz politikai helyzet elérő, ugyanakkor a Szovjetunió pozitív hagyományai átívelnek, érezhető bizonyos kontinuitás. Én tartózkodnék a szélsőséges véleményalkotásoktól, nem szeretem Putyint – de elismerem azt, amit jó csinál.

      Tudomásul kell venni, hogy a szovjet nép sem védte meg 1991-ben a Szovjetuniót – most kezdenek rádöbbenni arra, akárcsak mi itt néhányan, hogy: “miért hagytuk, hogy így (úgy) legyen?”

      Mindenesetre, amíg ott ragyog a vörös csillag a Kreml tornyán és a díszszemléken ott viszik a sarló-kalapácsos szovjet zászlókat is – addig él bennünk a remény.

      Putyin jól mérte fel a helyzetet, hogy széles népi összefogást kell teremtenie – miközben a kapitalizmusnak minden tulajdonságát kihasználja, amely gyors és látványos fejlődést hozott az országnak – miközben nem kell Oroszországnak az a sokszor hiábavaló és roppant költséges “testvéri segítségnyújtást” fenntartania, amely a “szocialista világrendszer” fenntartásához szükségeltetett…..

      Az orosz kommunisták minden olyan kérdésben támogatják Putyint, amely Oroszország felemelkedését és az orosz nép jólétét szolgálja…

      Nem értek egyet a szerzőnek a Donbassz-al kapcsolatos orosz álláspont bírálatával. Oroszország egy újabb világháborúba keveredne, ha nyílt fegyveres beavatkozásra szánná el magát a jelenlegi ukrán fasiszta-banderista rendszer ellen.
      Ennek még nem jött el az ideje – bár az idő már felgyorsulni látszik…
      A helyzetet magának az ukrán népnek kell megoldania…

  1. Egy csöpp pontosítás.

    Leningrádban mindig is (legalább is 1969 óta) volt “emléktáblája” Mannerheim marsallnak, pontosabban a blokád fenntartásában résztvevő finn hadseregnek – nem is egy. Ugyanis Hitler a várost – elfoglalása után – a finneknek igérte, igaz titokban megparancsolta, hogy mielőtt átadják a finneknek, tegyék Leningrádot a földdel egyenlővé. A finnek ezen igéret fejében vettek részt a blokád egy szakaszának (az északi szakasznak) a fenntartásában. Amikor én 1969-ben megérkeztem Leningrádba, a kelet-nyugati vonalú Nyevszkij proszpekt több házán az északi oldalon egy-egy folyamatosan felújított trafaret-felirat volt látható (amikor 1995-ben utoljára jártam ott, még mindig látható volt) a következő szöveggel:

    POLGÁRTÁRSAK! A TÜZÉRSÉGI ÖSZTÜZEK IDEJE ALATT EZ AZ OLDAL VESZÉLYESEBB, MENJENEK ÁT A DÉLI OLDALRA!

    E feliratokra az a magyarázat, hogy
    Mannerheim parancsot adott arra, hogy a finn hadsereg ugyan részt vesz a blokád fenntartásában, de nem vesz részt a várost és lakóit pusztító állandó tüzérségi ösztüzekben. Igy a várost és benne a Nyevszkijt a németek folyamatosan lőtték dél felől, de észak felől nem voltak belövések. Ezt a gesztust már Sztálin is nagyra becsülte, és amikor például Horthyt hadifogolyként Nürnbergbe szállították (ahol sajnos csak tanuként, és nem vádlottként szerepelt), a román Antonescut halálra ítélték és kivégezték, akkor Mannerheimet nem csak nem vonták felelősségre, de meghagyták Finnország elnökének, és Sztálin ebben a minőségében fogadta őt a Kremlben.

    1. Még valami Mannerheim “védelmében”. Horthyval ellentétben ő nem az utolsó pillanat után öt perccel próbált “lovagiasan” (mármint a németekkel szemben) kiugrani a háborúból, hanem még a szovjet csapatok finn területre lépése előtt szembefordult a németekkel, és súlyos csapást mért rájuk. Persze a német fő erők nem Finnországban voltak, de azért ez mégis csak több, mint diletáns módon megengedni a németeknek, hogy egy nyíltan bábkormányt juttassanak hatalomra, amelyik az utolsó pillanatig az ő oldalukon folytatja a háborút további tízezreket feláldozva (ahogyan azt Horthy tette).

    2. Mindezt csak a rend kedvéért írtam le.

      Mannerheim természetesen élete végéig II. Miklós cárt eszményítő reakciós szoldateszka és államférfi volt, aki az általam felhozott pozitívnak tekinthető tetteit pragmatikus reálpolitikai megfontolásokból, ha úgy tetszik politikai számításból tette. De megtette őket – ellentétben a mai magyar uralkodó körök számára mind nyíltabban példaképül szolgáló Tisza Istvánnal , Teleki Pállal és Horthy Miklóssal.

      Természetesen Mannerheim nem járt be olyan, mártirummal végződő “damaszkuszi utat”, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, de talán nem árt emlékezni, hogy 1919-21-ben a dzsentri, rasszista főideológus Bajcsy-Zsilinszky az ukrán Petrjulával együtt az első nácik közé tartozott. Ezért ne ismerjük el későbbi harcos antinácizmusát és mártirumát?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *