Fekete György: Don-kanyar a nemzettudatban

A magyar királyi szovjetellenes agresszió első, egyszersmind legnagyobb és legvégzetesebb vereségére (1943. január 12-26.) emlékezés kapcsán

A realitás-kontroll beengedése érdekében

A magyar államszocializmus zordabb időszakaiban számon kérték a valamikori nép-fia Horthy-bakától (de az aknamezőre hajtott zsidó és nem zsidó munkaszolgálatostól is), miért nem állt át, miért nem ment át a front szovjet oldalára. Nemeskürty nevezetes könyvrekviemjéig, Sára elhíresült dokumentumfilmjéig, a Tények és tanúk sorozatig nemegyszer ez volt a megengedett személyes emlékezési mód a második világháború keleti frontjának Magyarországot érintő eseményeire, köztük a nemzettudatban Don-kanyar néven rögzült kataklizmára.

Most pedig, negyedszázaddal a rendszerváltás után, mindent elborít az immár államilag menedzselt neo-horthysta agymosások parlagfűtengere. Az eleddig csupán a nacionálkapitalista és a globalista (liberális) elitek mainstream történelemszemléletét meghatározó fanatikusan szovjet-, illetve kommunistaellenes ideológia méreganyaga leszivárgott a nemzet plebejus rétegeibe, átitatva így gyakorlatilag az egész – tulajdonképpen csak satnyán-torzan létező – honi civil társadalmat.

A relativizáló emlékezések mellett (a sine ira et studio történészi követelményét – ismerethiányos dilettantizmussal és/vagy nem jóhiszemű tudatossággal – helytelenül értéksemlegességnek hirdetik) újra szárba szökkenek azok az eszement képzelgések, amelyek az első világháborúban 600 ezer, a második világégésben meg 1 millió magyar halálához vezettek. Mint e „gyöngyszem” is (példa gyanánt lássuk), az egyik – a kérdésben – főhajtásnak szánt internetes bejegyzés „hozzászólása”:

„Mennek a katonák libegős-lobogós vonaton
Sisakos fejüket kihajtják a vonat ablakon
De hiába hajtja az idén tavaszon a rozmaring az ágát
De hiába várja sok kislány haza a babáját

Kárpátok aljában nyílanak a muskátli virágok
Hős magyar katonák mennek a győzelmes csatába
Kitűzik a zászlót,a magyar lobogót az ezeréves tetőre
Magyarok istene,segítsd a honvédokat előre!”

Mindehhez hozzátehető, hogy amennyiben Hitler – Horthy, Antonescu, Mussolini (plusz a többi szövetséges) segítségével – legyőzi a Vörös Hadsereget, az által a történés által – minden ismert tényből származóan – az elszenvedettnél sokkal szörnyűbb katasztrófa zúdul a magyarságra, hiszen nem „pusztán” a zsidó, hanem a nem zsidó magyarok végromlását is okozza. Tehát bármennyire fájdalmas a felismerés, az adott történelmi helyzetben a magyarság érdekét egy esetleges győzelem a Don-kanyarban kevésbé szolgálja, mint a ma is nem keveseknek szívbemarkoló vereség, amit a Magyarok Istene talán éppen ezért mért szegény honvédjeinkre (nem csak bűneinkért…).

Ugyanis a távlati náci elképzelésekben közép-európai önálló magyar állam nem kapott helyet. A hitleri geopolitikában a magyar revízió limitált támogatása csak átmeneti volt és a „Divide et impera!” jegyében fogant. Köztudott, hogy a Mein Kampf magyar kiadásaiból kihagyták az erre utaló részt. Hasznos forrást képeznek e tekintetben a Führer ún. asztali beszélgetései is.

Igen, szegények, ott védték a hazát. A Don-kanyarban. Államuk odaparancsolta őket. Ehhez persze meg kellett támadniuk egy országot, amelynek a Magyar Királyságénál nagyobb területét három évig megszállva tartották, kirabolták és 200 ezernél is több civil lakosát (köztük nőket, öregeket, gyermekeket) meg hadifogságba esett katonáját legyilkolták. Mindezen felül, ha nagyrészt nem is a magukat a Don mentén beásó szerencsétlenek, inkább a megszállást biztosító bajtársaik tőlük nyugatabbra, segítettek a náciknak és a helyi lakosság antiszemita csoportjainak leölni 2,8 millió (sic!) szovjet zsidót.

Szilárd meggyőződésemet jegyeztem, holott az én családomba szintén telepített gyászt a Szovjetunió elleni magyar királyi agresszió. (Meg a holokauszt. A Soá – számomra apai ágon – tőlünk is mártírok sokaságát jelentette.)

Több mint egy évtizede, hogy e gondolataim sajátos kifejezést kaptak.

Közreadok megjelent privát esdeklésemből, amely imaként fogalmazódott bennem.

„(…) Hozzád fordulok Örökkévaló, segíts nekünk, hogy megtaláljuk nyugalmunkat a halottaink emlékében.

Téged kérlek, az Egyetlent, akinek minden lehetséges, hogy bocsáss meg mindazoknak a magyar, valamint német katonáknak, akik gyönyörű Duna-hídjaival ékes Budapestünket a hitleri birodalom és a nyilasok uralta országrész oldalán – a szovjet csapatok ellen – 58 esztendővel ezelőtt védték, és életüket vesztették.

Részesítsd kegyelmedben apáinkat és nagyapáinkat, a nemzetpusztító Szálasi Ferencre parancsból vagy önként esküt tett honvédeket, de a Wermacht- meg SS-állományúakat is, akik e hiábavaló viaskodás végnapjaiban próbálkoztak kitöréssel, s az akkor még a Gonosz birtoklása alatt lévő területek elérése helyett elestek. Mert áldozatok ők mind, ha nem is mártírok!

Ugyanezt a kegyelmet azonban, mint igazságos Isten, bizonyára nehezebb lesz kiterjesztened közülük azok lelkére, akik civilt vagy hadifoglyot öltek, bántalmaztak, netán megaláztak, kiraboltak, továbbá azokra, akik őszinte bűnbánat nélkül végezték be földi sorsukat. Még azoknak is bocsáss meg, kérlek, akik zsidónak minősített embertársaikat, szintén anyáinkat-nagyanyáinkat, apáinkat-nagyapáinkat, a Jézus népéből származókat(!) gyilkolták, kínozták vagy deportálták (kivált ha aggastyánokat, öregasszonyokat, nőket, gyerekeket, kisbabákat, kórházi betegeket!), meg azoknak is, akik ezt ráadásul nem önnön életüket féltve, kényszerítve tették. Áraszd ki a kegyelmedet még azokra is, akik ezeket a szörnyűségeket személyükben ugyan nem követték el, ám ezek megtörténtét némán, ellenállás nélkül, illetve a tiltakozás legapróbb jelét se mutatva, a kitaszítottak iránti könyörületesség vagy együttérzés keresztényi kötelezettségét maguktól teljesen elhárítva tűrték. Sőt mindannyiuk azon utódaira is, akik a társadalom lelkiismereti önvizsgálata elől elzárkóztak vagy a mai napig elzárkóznak.

És végül azért is fohászkodom Hozzád, Urunk, hogy nézd el a bűneit a szovjet hadsereg (és szövetségesei) több százezer, a magyar földnek a náci-hungarista megszállók kezéből való kiostromlásakor elesett harcosának is, akik ezt a számunkra felszabadító háborút megharcolták.

Hála és dicsőség neked Urunk, hogy tudtál találni embereket a fasizmus, a Gonosz ellen! Ámen!

Fekete György
(akinek apai-szülői ágát a holokauszt pusztította, anyai nagybátyja meg 1944 őszén, tizennyolc évesen, a Kárpátok hómezőin honvédként tűnt el)”

(Profán fohász a katonák békességéért. M a g y a r H í r l a p, 2003-11-26.)

 

Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart – Harctéri napló 1942-43. Rubicon-Ház Bt. 2002.

  1. július 9.

(…) Itt ma a faluban [Sztarij Oszkol közelében – vö. előző, júl. 8-i bejegyzés; aláhúzások a továbbiakban is szintén tőlem, F. Gy.] voltam szajrézni. 14 ikont szedtem össze, köztük egy valószínűleg arany, 3 ezüst, nagyon szépek, a többi festmény. Lehetett volna gyönyörű oltárképet, csak nagy volt. Baltának adtam. Nagyon sajnálom, mert egyike volt a leggyönyörűbb daraboknak.

  1. július 11.

(…) … a falvak, négy-öt szorosan egymás mellé építve. Tegnap egyikben ismét szereztem egy ezüst ikont, talán a legrégibb, csak az arc már felismerhetetlen lett, olyan öreg. (…)

  1. július 15.

(…) Végre tegnap megérkeztünk Masztyuginóba… Négy nappal ezelőtt értesültünk, hogy Vámossy eltűnt. Borzasztóan lesújtott mindannyiunkat, míg végre aztán kiderült másnap, hogy nem ő, hanem Dr. Erdélyi nevű másik z[ász]l[óal]jorvos tűnt el. Egy faluban leszállt a kocsijáról, s azóta senki sem látta. Biztos bement valahova ikonozni s leszúrták. (…) Ma elkészítettem az ikonok csomagolását. Két csomagot fogok holnap-holnapután feladni. [Az] I. csomagban: 1 ezüst Krisztus + 1 ezüst Mária. [A] II. csomagban: 1 ezüst Krisztus + 1 ezüst Mária. Örülni fog neki Joli otthon, pedig a legszebb, a plakett itt van. Nem merem postára adni. (…)

  1. július 25.

(…) … a segélyhelyen írok, Urivban. Közvetlenül a Don partján épült nagyobb község. (…)Az elsősegélyhely egy templomban van. Hatalmas épület, 3 m vastag falakkal. Belseje aránylag rendben, de persze minden mozdítható kirámolva már. (…) Két nappal jövetelem előtt nagy légitámadás érte ezt a községet. (…) A becsapódó gránátok sok kárt tettek az oltárképekben. A főoltár két legszebb képéből kivágtam azt, amekkora a ládámba belefér, s hazaviszem. A Márián tisztán látszik a becsapódás is. Isten meg fogja bocsátani, ha elviszem. Itten úgyis csak barbár rombolásnak lenne kitéve, s ki tudja, milyen sorsnak? Otthon a gyerekek ágya felett, ki[k] kezüket összetéve fognak hozzá imádkozni; két kis faragott angyal is lesz az ágyacskák fölé. Őrzőangyalkák! Csak Isten segítsen haza! (…)

 

/F. Gy./

52 thoughts on “Fekete György: Don-kanyar a nemzettudatban”

    1. Jól megfigyelhető, hogy a hazai lakosságot végig – már a 2. magyar hadsereg pusztulása után is – folyamatosan, diadalmenetről, győzelmekről, a megszállt területek lakosságának “megsegítéséről, élelmezéséről” tudósították a híradó filmekben a közönséget.
      A kérdés: mégis, miért és hogyan érte el Magyarország határait, majd miként űzték ki a fasiszta megszállókat a Vörös Hadsereg katonái, ha végig vereségeket szenvedtek és tönkreverték őket?
      A Horthy-rendszer hazugságra épült és minden tevékenységét hazugságra alapozta.
      Ezt teszi a jelenlegi rendszer is.

  1. Időnként ráérzünk, hogy mikor kell tenni valamit…
    Itt olvasható cikkem kéziratát éppen két-három héttel a legutóbbi hírhedt Ungváry-kötet bemutatása előtt küldtem el Révész Sándor szerkesztőnek, a Népszabadságba. Az Eszmélet (Online) közlése – a cikk hozatala mellett – bemutatja a kézirat kálváriáját (és Bartha Eszterét ugyanígy), Krausz Tamás ellen-kritikáját hozva. http://eszmelet.hu/a-magyar-liberalizmus-meg-mindig-jobbra-nyitott-balra-zart-adalekok-egy-recenzio-tortenetehez/

  2. Fekete György, 2016-02-01 – 21:03

    Semmi baj, csak a pontosság és az olvasók érdekében jegyeztem meg. Néha én is figyelmetlen vagyok…

    1. Emberek vagyunk, nem istenek. Ráadásul az utóbbiak se tökéletesek. Legalábbis a mítoszok szerint.

        1. Nyilván. Ezért az utalás a mitológiára. Ugyanakkor a mítosz is eszme, amely – Marx (Lukács!) szerint – képes anyagi erőként hatni, bár e többszörös kölcsönhatási folyamatban eredetileg nem primer. Funkcionálisan persze lehet az. Valami ilyesmi homályosodik föl egykori stúdiumaimból. Gondolom neked is. Feltételezem, ha bölcsészkart nem is végeztél (hiszen mérnöknek ismerlek), viszont marxista szakosítót filozófiából igen. Több hozzászólásod alapján gondolom.

          1. Igen. A mérnököket egyes elfogult humán műveltségűek gyakran “szakbarbároknak” tartják – sokszor joggal. De ismerek olyan műszakiakat, akik meglehetősen jártasak a zenében, az irodalomban, a képzőművészetben – jómagam is súroltam ezeket a nem kimondottan műszaki területeket. A mitológia ismerete az adott kor általános műveltségének, az emberi gondolatvilág megértéséhez szükséges – hiszen az emberek cselekvései a gondolataik gyakorlati megnyilvánulásai, motivációi voltak.
            De természetesen, a műszaki emberek gondolkodásának nagy részét az objektív, racionális elméletek töltik be inkább – az emóció, az érzelmek megjelenítése nem a fő jellemzőjük. Ha nyers vagyok néha, az ennek tudható be leginkább.

    2. Sőt, mindhárom fontos. 1/ A hamisítás mint olyan. 2/ A konkrét hamisítás tartalma. 3/ A konkrét hamisítás funkciója.

  3. Határincidens, rendel!
    HORTHY MIKLÓS HITLERnek (1939. március 13.): “Az intézkedéseket már megtettük. Csütörtökön, folyó hó 16-án határincidens lesz, melyet szombaton követ a nagy támadás.” [1939. március 13-án Erdmannsdorff budapesti német követ, kormánya utasítására, közölte Horthyval, hogy március 18-án a magyar hadsereg megszállhatja Kárpát-Ukrajnát. Erre írta Horthy a köszönőlevelet.]
    In: Magyarország és a második világháború. (1959) 88. sz. irat.
    Ennyire hihető, hogy szovjet gépek szánt szándékkal bombázták Kassát (ha egyáltalán szovjetek voltak).

    1. Katonai szinten is teljesen elképzelhetetlen, hogy akkor, ott (Kassa, 1941) szovjet repülőgépek bombáztak volna, mivel a hatótávolságon belüli szovjet repülőtereken állomásozó szovjet repülőgépeket a Luftwaffe az első napokban majdnem teljesen megsemmisítette. Több száz gépről van szó. Amelyeket sikerült hátra vonni, azok főképpen a német menetoszlopokat támadták. Kisebb gondjuk is nagyobb volt, hogy Magyarországot (Csehszlovákiát) bombázzák.
      Érdekes maga a feltételezés egy, a náci és horthysta propagandában “lenullázott” szovjet légierőről azt feltételezni, hogy csak úgy mandinerből bombázgatták Kassát. (pont Kassát)

      Ürügyet keresni egy háborúra (casus belli) – mindig lehet.

    2. Megjelent pár éve, talán 1913-ban egy könyv, amelyben benne van Werth Henrik moszkvai vallomása, amelyet mint hadifogoly tett a szovjet hatóságoknak. Ő volt a felelős a kassai bombázás kiderítéséért, de maga mondja, hogy nem jártak a dolog után igazából, mert már el volt döntve, hogy meg kell támadni a Szovjetuniót. Varga Éva Mária szerezte meg ezeket a dokumentumokat, az ELTE orosz központja adta ki, érdemes belenézni. Hallatlan érdekes. Boross-Szakály-Ungváry cirkusz csak azért kell, hogy a háborús bűnös elődöket kimossák a szarból. A szar pedig nagy, hiszen a rendszer felelős volt a sok tízezer magyar baka haláláért, Magyarország II. világháborús jelentős mértékű pusztulásáért és a zsidók kiirtásáért, végül, de nem utolsó sorban a szovjet állampolgárok kifosztásáért és legyilkolásáért. És ebből akarnak kijönni.

      1. Nyilvánvaló, hogy “1941-ből” retrospektíve és per analogiam másoltam föl e forrásrészletet. Ugyanis nem gondolom, hogy két év alatt Horthy politikai grál lovaggá változott volna… Tovaris érvelése meg szintén logikus a tárgyban – Tovaris 2016-02-01 – 12:13

      2. Werth Henrik vallomása…

        Ha már Tamásék gondozták, megjelentették – megadnám a kiadvány pontos adatait:

        Háború és nemzeti önismeret (szerk. Bartha Eszter és Krausz Tamás). Russica Pannonicana XXXII. Budapest, 2011. 187-270. old.

          1. Jó link. A tábornok úr természetesen elfelejti, de kortárs tanulmányírónk se említi, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia és a Német Császárság agresszor volt a Nagy Háborúban. Ez a lenini értékeléssel együtt igaz (azt nem írja felül!), miszerint mindkét oldalról igaztalan, imperialista küzdelem folyt.

        1. Amit a fent megjelölt írásban Krausz Tamás megemlít, nevezetesen azt, hogy a helyi lakosság emlékezetében még elevenen él egyes magyar megszállóknak a helyi lakossággal, a partizánokkal szembeni atrocitásainak emléke – magam is tapasztaltam, amikor Voronyezsben tartózkodtam. Sőt, a fiatalabb generáció is átveszi az idősebbektől az emlékeket.
          Mielőtt kiutaztunk az akadémiára, a pol. tisztek előre felhívták a figyelmünket az esetleges nehézségekre.

        1. Rögzüljön helyesen a megjelenés éve: 2011. Tamás nyilván 2011-et gondolt, amikor a 2013-at elírta 1913-nak. Vagy csak leesett a vérnyomása, mint időnként nekem szokott, s akkor se kép, se hang…

          1. Bocsánat. Tényleg macska írta. Más nevet olvastam, mint ami ott van. Pontosabban csak a szöveg rögzült, a név nem. Még egyszer pardon!

  4. …”A győztes Vörös Hadsereg, amikor Magyarország területére lépett, az érvényben lévő hadijog szerint ellenségnek tekintette a magyar hadsereget. Teljesen jogosan. Horthy idióta módon végrehajtott „kiugrási” kísérletének kudarca után a nyilasok nyíltan folytatták harcukat a „bolsevista hordának” nevezett Vörös Hadsereg ellen. Pedig a hordaszellem a nyilasok sajátja volt.
    Már a Kádár-korszakban történtek kísérletek a doni vereség körülményeinek „más színben való” feltüntetésére. A történtek árnyaltabbak voltak a hivatalos álláspontnál.

    Bármennyire fájó, szembe kell néznünk történelmünkkel. Ebben a német nép hozzáállása lehet a példánk, mert ha mások kevésbé is, ők aztán igazán meghasonlottak szörnyű tetteikkel, amiket az emberiség ellen elkövettek. Nem lehet örökké bűntudatban élni.

    Mi sem élhetünk bűntudatban.

    Hajtsunk fejet elpusztult honvédjeink emlékére. Ez a főhajtás a magyar csapatokkal vívott harcokban elesett szovjet katonáknak is szól, mert ha mi nem megyünk oda, akkor talán ők sem haltak volna meg. A főhajtás szóljon az itthon maradt özvegyek és árvák gyászához, ugyanakkor a megszállt területeken élő asszonyok és árvák gyászához is.

    Nem haragudhatunk azért örök időkre, a szovjetekre – ma már az orosz és ukrán, belarusz emberekre, mert mi megtámadtuk őket, és ők nem adták meg magukat, hanem ellenálltak.

    Az 1945 utáni magyar történelem azért alakult olyanná, amilyené alakult, mert mi 1941-ben megtámadtuk a Szovjetuniót. Ezen nem ártana néha elgondolkodni”…

    1. HÁROM HADSEREGPARANCS

      Dr. Raffay Ernő, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára, aki szakmája szerint történész, a Hadtörténeti Múzeumban megnyílt, a doni katasztrófára emlékező kiállítás alkalmából elmondott beszédében kijelentette: „Jány Gusztáv vezérezredest és a többieket is, akik népellenes bűnöket nem követtek el, rehabilitálni kellene.“ Most, amikor az államtitkár úr pártbéli társai igencsak feszegetik, hogy az 1956-tól 1963-ig Magyarországon fennálló állítólagos háború alatt elkövetett népellenes bűntettekért felelősségre kell vonni azok elkövetőit, meglehetősen elvi fontosságú lenne tisztázni, hogy mi a népellenes bűntett, s mi nem az.

      Miután én az előbb említett háború időszakában gyermeki balgaságomból kifolyólag azt hittem, hogy az 1956 őszi lövöldözés után (amit a Köztársaság tér tőszomszédságában „élveztem“ végig a pincében csücsülve) Magyarországon 1957-től kezdve kifejezetten béke volt, ellentétben mondjuk Algériával, Belga-Kongóval, Vietnámmal és más körzetekkel, ezért maradjunk a Jány vezérezredesnél és a doni katasztrófánál, amikor tagadhatatlanul háború volt, ezt a háborút az akkori magyar vezetés alig tagadhatóan maga kezdte el Magyarország számára.

      A teremben, ahol Raffay államtitkár úr nevezetes beszédét elmondotta, valószínűleg a szónok közvetlen közelében volt a vitrin, ahol Jány vezérezredes portréja és három hadseregparancsa van kiállítva. Miután a hadseregparancsok kettős célt szoktak szolgálni, azaz egyfelől a hadseregvezetés helyzetértékelését hozzák a hadsereg tagjainak, egységeinek tudomására, másfelől az adott helyzetértékelésből fakadó feladatok végrehajtására ad ki parancsot, amit végre is kell hajtani, azért érdemes alaposan és figyelmesen végigolvasni eme nevezetes okmányokat, hiszen belőle képet kaphatunk kiadójának jelleméről és tetteiről egyaránt.

      A legnevezetesebb hadseregparancsot közvetlenül a szovjet offenzíva után 1943 január 24-én adta ki Jány Gusztáv vezérezredes. E parancs azzal kezdődik, hogy
      „1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert esküjéhez és kötelességéhez néhány hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle joggal mindenki elvárhatott. … becstelenség az a lelkevesztett fejnélküli gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.“

      Ez a szöveg csak a jellemet jellemzi, ami a többi hadseregparanccsal összevetve fog igazán kidomborodni. Ami azonban utána következik az az én nézetem szerint tökéletesen kimeríti a népellenes háborús bűntett fogalmát.

      „2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a helyen, ahol gyülekezésünket elrendelték, hogy az újjászervezést végrehajtsák, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.

      3. A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. … aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, …“

      Ez várt azokra, akik menekülni akartak a vorenyezsi pokolból.

      S mi várt azokra, akik engedelmeskedtek a parancsnak?

      „6. Számolni kell azzal, hogy élelem terén alapos korlátozások lesznek. Elsősorban annak lesz jussa élelmezéshez, aki elöl harcol, aki helyét elhagyta, és itt hátul gyülekezik, örüljön, hogy annyit kap, hogy éhen nem pusztul. Helyünket német csapat foglalta el, az megérdemel minden gondoskodást, …“

      Ha nincs mit enni, akkor mire számíthat az összefagyott, agyonfáradt emberanyag?

      „7. Az első naptól kezdve a fegyelem megszilárdítására, illetve annak megteremtésére kell súlyt helyezni.
      … Nem tűrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény, …
      … A legfeszesebb magatartást a fagyott embertől is megkövetelem. …
      … A gyakorlatok töltsék ki az egész napot, csak a szükséges pihenőket iktassuk közbe.“

      Majd ismét a fenyegetődzések tömkelege: „a feltétlen rend és a parancsok teljesítésének kierőszakolása“, „ki „állj“ parancsot nem teljesíti, felkoncolja“, stb.

      Azután ismét a félholt emberek, ezúttal a munkaszolgálatosok, utolsó erejének kizsigerelése:

      „10. A munkásszázadokkal, amelyeket a körzetek összeállítanak, addig míg állásépítéshez nem bocsátom a német psá-gok rendelkezésére, a harcos alakulatok kényelmét szolgáló helyi munkákat kell végezetni, erre a fagyásos embereket is felhasználni.“ Jány szerint „az úgynevezett legénység szétszóródott állati színvonalra süllyedt csürhe benyomását keltette.“

      Minderről csak Gábor Andor szavait ismételhetem meg:

      „Véssük jól agyunkba ezeket a szörnyű mondatokat, amelyek, mint a dögkeselyű szava vijjognak egy elpusztult hadsereg fölött, s szinte kéjjel csapják a csőrüket a nyitott, fagyástól üszkösödött sebekbe. Nincs irgalom, a honvéd ne tengesse nyomorult életét, föl kell koncolni, meg kell tizedelni, éhhalállal kell sújtani és – ez a legirtóztatóbb – közben szalutáltatni, kujonirozni, gyakorlatoztatni kell, nehogy elfeledje, hogy a tiszt urakkal szemben csak koszos kutya, amelynek meg kell nyalni a csizmát, amely belerúg.“

      Valamiben azonban G.A. téved. Ez a hadseregparancs nem egy szadista hullagyalázó tette, aki kéjeleg, ha újabb szenvedéseket és pusztulást okozhat. Ez sokkal rosszabb, ami a másik két parancs olvasásakor derül ki csupán. A január 24-i parancs egy lelketlen karrierista hisztériás rohama, aki a keze alá rendelt százezrekben csupán a karrierjét előmozdítandó eszközt lát, akiket egyébként úri gőggel lenéz és megvet. Amikor a katasztrófa szükségszerűen bekövetkezett, tombolni kezdett, mert pozíciója megrendülésétől felbőszült. S bár a vereségért csak és kizárólag az a Horthy-rendszer vádolható, amelynek ő jellegzetes figurája volt, dühe – az ügyetlen kontárhoz hasonlóan – a mit sem vétő eszköz ellen fordult. A helyzet tragédiája az volt, hogy hisztériás parancsát szinte maradéktalanul végrehajtották. A nagyszerű ellenpélda, Stromm Marcell hadparancsa, amelyben közli ezredével, hogy a végrehajthatatlan, embertelen parancsot továbbadni nem tudja és nem akarja, ugyanebben a tárlóban olvasható. Kár, hogy az ő portréja nem látható. De térjünk vissza Jány hadseregparancsaihoz.

      A másik két hadparancs március 12-én és április 9-én kelt, amikor a januári szörnyű parancsot már végrehajtották, a 2. magyar hadsereg szerencsétlen maradványait már hátravonták és úgy-ahogy rendbeszedték. Ezeknek a parancsoknak merőben más a hangneme. A januári parancsot Jány azért adta ki, hogy a szörnyű vereség felett érzett dühét a hadsereg maradványain kitöltse, azaz ez a parancs mintegy „belső használatra“ szólt. A tavaszi parancsok már tudomásul veszik, hogy a vereség nem visszacsinálható, ezért ezekben Jány igyekszik a tragédiából erényt kovácsolni. Ezek a parancsok már nem a hadseregnek, hanem a hazai közvéleménynek és mindenek előtt Jány feletteseinek szólnak. Belőlük nem csak Jány karrierizmusa olvasható ki, de velejéig hazug volta is, valamint az is, hogy ész dolgában nem volt túlságosan jól ellátva.

      Tessék csak újra olvasni a januári parancs első pontját!

      Márciusban Jány már ezt adja parancsba:

      „A m.kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot.“

      A januári parancs szerint

      „helyünket német csapat foglalta el“

      (ezért nem kapnak enni a honvédek – nem azért mert a hadtáp az élelmet szemérmetlenül ellopta), ezzel szemben a márciusi parancsban Jány büszke arra, hogy

      „a magyar hadsereg utolsónak szakadt le a Don vonaláról“, „a német hátvéd hátvédje volt.“

      A vezérezredes valamelyik parancsában gyalázatosan hazudott.

      De a márciusi és az áprilisi parancsok sem stimmelnek.

      A márciusi parancsban „a hadsereg színe java ott veszett a nagy túlerővel vívott csatában …“ Az áprilisiban „közel egy esztendő után a 2. hds. zömének hazaszállítása megtörténik.“ Látható, hogy míg a márciusi parancsban Jány a veszett becsületét mentegeti, addig az áprilisiban már kitüntetésért ácsingózik – amit egyébként „a legfelsőbb helyről“ meg is kapott.

      Persze Raffay államtitkár úr azért akarja rehabilitálni Jányt, mert ténylegesen a Horthy-rendszer háborús politikáját akarja rehabilitálni. Ez világosan kiderül abból a történészhez méltatlan állításából, hogy „a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg 1941 nyarán a világ egyik legsötétebb diktatúrája, a kommunista diktatúra megsemmisítése céljából indult el Kelet felé.“ Ez az állítás akkor is abszurdum, ha eltekintek attól a már nagyon unalmas csúsztatástól, amivel a kommunizmust egybemossák a sztálinizmussal – ami körülbelül ugyanaz, mintha a kereszténységet azonosítanánk a középkori inkvizícióval. Ha ugyanis a diktatúra megsemmisítése alatt a demokrácia bevezetését értjük, akkor a tengelyországok által gyakorolt megszállás alatt erről szó sem volt. A megszállók nem csak nem segítették a demokratikus orosz, ukrán, belorusz stb. szuverenitás létrehozását, de minden ilyen kísérletet kegyetlenül megtoroltak. Nagy adag cinizmusra lenne szükség az SS-t készségesen kiszolgáló sztároszta és policáj rendszert demokratikus önkormányzatként említeni. Szó sincs róla, a tengelyországok nem felszabadítani, hanem hódítani érkeztek a Szovjetunióba. S ha Magyarország ezt nem a maga számára tette (hiszen Horthy többször is kijelentette, hogy a Magyar Királyságnak nincsenek területi követelései a Szovjetunióval szemben), hanem idegen, német érdekeket szolgálva, az annál rosszabb. A sötét diktatúra megsemmisítését tehát az SS receptje szerint lehet csak értelmezni. Mint az ismeretes, az SS egészségügyi alakulatai úgy harcoltak a tífusz ellen, hogy a fertőzött falvakat a lakosaival együtt felgyújtották.

      Mellesleg Jány a márciusi parancsában kissé más magyarázatot ad a magyarok Don melletti jelenlétére, mint az államtitkár úr:

      „… aki eddig nem értette meg, hogy miért szállt a hadsereg harcba messze túl a Kárpátokon, ezt a sok száz kilométeres út felvilágosíthatta. Rombadőlt városok, földdel egyenlővé tett falvak, odúkban, pincékben megbújva nyomorgó lakosok intenek, hogy milyen sors vár hazánkra, ha a háború véres ekéje az otthonunkon szántana végig.“

      Csodálatos gengszter-logika! Azért kell Keletre masíroznunk, mert Keletre masírozva derék német szövetségeseink oldalán városokat romboltunk le, falvakat tettünk a földdel egyenlővé, odvakba, pincékbe kergettük a megnyomorított helyi lakosságot, s most látva ezt, Keletre kell masíroznunk, nehogy a mi hazánkat érje ilyen szörnyűség. Világos, nem?!

      Csakhogy Jány van annyira ostoba, hogy áprilisi hadseregparancsát egy patetikusan pufogó frázisnak szánt mondattal fejezze be, nem véve észre, hogy akaratlanul is milyen szörnyű igazságot mond ki vele:

      „… mert tudnunk kell, hogy a Kárpátok medencéjén kívül nincs számunkra hely, ott és érte élnünk, halnunk kell.“

      (szegény Vörösmarty!)

      Valóban a szovjet nép, amely jobban szerette hazáját, mint amennyire a sztálinista diktatúrát gyűlölte, az orosz és ukrán síkságon, azaz a Kárpátok medencéjén kívül, tudtára adta az idegen hódítások céljából odahajtott 2. magyar hadseregnek, hogy ott számukra nincsen hely. Ezért a földrajzóráért több mint százezer magyar baka és munkaszolgálatos az életével fizetett. S jól lehet valamennyiük halála a Horthy-rendszer számláját terheli, több tízezren közvetlenül Jány január 24-i hadseregparancsának köszönhetik, hogy nem kerültek bele abba a „zömbe“, amelynek hazaszállítása az áprilisi parancs után megtörtént. Így Jány népellenes háborús bűnei kétségbe vonhatatlanok, s rehabilitálása csapást mérne jogállamiságunkra*).

      ———————————

      *) A legfelsőbb bíróság e csapást rámérte jogállamiságunkra – rehabilitálták Jány Gusztávot. Ezek után – úgy vélem – a magyar bíróságok minden erkölcsi alapot elvesztettek, hogy háborús bűntettek – például 56-os sortüzek – ügyében ítélkezzenek

      (rövidítve megjelent: A SZABADSÁG 1993/94)

      1. Aki nem tudná, kiféle, miféle ez a dr. “vitéz” Raffai Ernő (az efféle címeket annak idején eltörölték) volt honvédelmi államtitkár – na az ilyenek miatt tartunk ott, ahol…

      2. Húzás nélkül publikálandó írás! Különösen pontos: ” …a tengelyországok nem felszabadítani, hanem hódítani érkeztek a Szovjetunióba. (…) …úgy harcoltak a tífusz ellen, hogy a fertőzött falvakat a lakosaival együtt felgyújtották.”
        Egyébként Raffai és Karsai – anno – békésen megfértek egymás mellett Csatári Dániel tanszékvezetése alatt, aki ellen Raffaynak semmilyen antikommunista kifogása nem volt, sőt…

        1. A cikket már ide is a Kom.netről másoltam át (tehát a világhálón legalább két helyen “publikálva” van) Anno a (nyomtatott, hivatásos újságkészítők által szerkesztett, ezért mértékadó) Szabadságban a “rövidítés” csupán a sztálinizmusra tett megjegyzéseim szemérmes kihagyását jelentették – az Általad elismerőleg idézett mondatok benne voltak.

          1. “Szabadságban a “rövidítés” csupán a sztálinizmusra tett megjegyzéseim szemérmes kihagyását jelentették”, vagyis a radikál-baloldali sajtó se mentes a cenzúrától.. A fenébe is! Az efféle történések keresztezik, hogy hitelesen bíráljuk Ungváryt és média-haverjait… Külön bosszan, mert legutóbbi munkámnál (link fent) ismét csomó erőmet elvitte a Révészékkel való huzakodás. Úgy írni valamit, hogy tudod, biztosan elutasítanak, ám – a sajtóetika okán – náluk kell kezdened a kört, ami közben halogatják a szerkesztői választ, hogy kifuss az időből. Utána meg, más orgánumoknál már szerkesztéssel találkozol, amelynek kimenetele bizonytalan… Különben szívesen olvasom “sztálinizmus”-kritikáidat. Nem találtam bennük olyant, amivel ne értenék egyet.

  5. …”A megsemmisítő sztálingrádi vereség után a körülzárt németek hátában megindult az ellentámadás. A magyar honvédek kétségbe esetten védekeztek, de egyre többek látták, hogy idegen érdekekért kell meghalniuk, több ezer kilométerre a hazájuktól. A hadsereg tábornokai főtisztjei tehetetlenül próbálták elérni a „dicsőséges” német szövetséges segítségét, de mivel azok is szorongatva voltak, kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy segítsenek.

    A vereséget súlyosbította Jány Gusztáv vezérezredesnek a 2. magyar hadsereg parancsnokának bűnös parancsa, amely a méltó visszavonulás lehetőségét sem engedte meg a honvédeknek. Az értelmetlen ellenállás megtagadóit árulóknak, gyáváknak nevezte, és „felkoncolással” fenyegette meg. Ez az értelmetlen ellenállás oda vezetett, hogy a németek „kényelmesebben” menekültek, miközben százezernél is több honvéd pusztult el harcban, fagyott meg, vagy halt éhen. Elpusztult majdnem az összes munkaszolgálatos, akik között sok kiváló orvos, művész, sportoló, író, tudós volt, bűnük csupán az volt, hogy zsidók, vagy kommunisták voltak.
    Jány Gusztávot 1943-ban ünnepélyes keretek között fogadták hazatérésekor. Természetesen az itthoni közvélemény mit sem tudott a kint történtekről, hősi halottakként kezelték az elesetteket. A hazatért hadifoglyoknak pedig egyenesen megtiltották, hogy a történtekről beszéljenek.

    1945-után teljesen természetes volt, hogy az új demokratikus hatalom nem ünnepelte a 2. magyar hadsereg cselekményeit. A magyar honvédeket idegen érdekekért, hazájuktól távol vetették be a világ első szocialista állama ellen, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Németország majd „koncot vet” a csatlósoknak a segítségért. Titokban olajra, az elfoglalt területeken megszerzendő gyárakra, mezőgazdasági területekre gondoltak, mintegy gyarmatként Magyarország számára.

    A katonák a maguk szempontjából még hősöknek is számíthatnak, mert mérhetetlen szenvedéseken mehettek keresztül. A leghelyesebb azonban az áldozat kifejezés. A hiábavaló áldozaté.

    Napjainkban teljesen feléledt a horthysta reváns szellem. Az állami politika nem hogy elítélné, hanem még magáénak is vallja a fasiszta Horthy korszak bűnös cselekedeteit, hősökként ünneplik a Donnál elesett százezreket.

    A gyász jogos. De nem a hősi ünneplés! Ezek a hazánkfiai egy értelmetlen, imperialista rablóháborúban vettek részt, amelynek során szovjet emberek százezreit ölték meg közvetve, vagy közvetlenül. Felégettek falvaikat, városaikat, ellenállókat, partizánokat végeztek ki. Pusztán azért, mert védték a hazájukat. Tudjuk, nem minden magyar katona kegyetlenkedett a megszállt lakossággal. Tudjuk, hogy szövődtek szerelmek, barátságok is. Ez mentségére válhat annak, aki emberségesen viseltetett a megszállt területek lakosságával. Tisztelettel emlékezünk azokra a tisztekre, akik emberségesen bántak katonáikkal, de sajnos, ez volt a kevesebb. A „jutasi” tiszthelyettesek többsége, a nyilas- és náci érzelmű tisztek minden teketória nélkül küldték az értelmetlen halálba a katonákat”…

  6. …”Horthy arra számított – pedig ebben konkrétan Hitler soha nem erősítette meg – hogy egész Erdélyt teljes területében visszakapja. Pedig Erdély részleges visszafoglalásakor már tapasztalhatta, hogy Antonescu meg éppen abban reménykedett, hogy nemhogy Erdélyt tarthatja meg, de még Magyarországból is kap – a Nagy Románia kialakításához.

    Ez a két ellenséges ország a történelem anakronisztikája következtében Hitler szövetségese lett. Vállvetve harcolhattak a „bolsevista rém” ellen – miközben halálosan gyűlölték egymást.

    A kezdeti német sikerek vérgőzössé tették a német veszetést. Pedig a moszkvai vereség megmutatta, hogy a villámháborús tervek végleg befuccsoltak. A szovjet gazdaság mérhetetlen erőfeszítések árán időben kimenekítette iparát a megszállt területekről és a hátországban megindult a fokozott hadiipari termelés. A csapatokat egyre több és jobb felszereléssel látták el, kitűnő minőségű harckocsik, lövegek, repülőgépek, géppisztolyok és géppuskák érkeztek a csapatokhoz. Az amerikai-angol kölcsönbérleti szerződés értelmében szállító járművek ezrei, katonai híradástechnikai felszerelések, téli ruházat és élelmiszer került a szovjet arcvonalakra.

    Az egyre előbbre hatoló német és szövetséges csapatoknak az elfoglalt területegységre eső folyamatos relatív ritkulása azt eredményezte, hogy csak az utánpótlási útvonalak mentén tudtak jelentősebb megszálló erőket csoportosítani. Az 1942/43-as tél orosz mértékkel nézve is rendkívül hideg volt. A rossz felszereléssel (a kézifegyverek első világháborús típusok voltak) rendkívül silány nyári ruházattal, a „papírtalpú” bakancsokkal „felszerelt” honvédek soha nem látott szenvedéseket éltek át”…

  7. Egy régebbi írásomból idézve:

    …”1943. január 12-én a Sztálingrádi csata helyszínéhez közel levő Don-kanyar környékén védekezésben lévő 2. magyar hadsereg védelmét áttörte a szovjet Vörös Hadsereg, aminek következtében a személyi állomány egy része elpusztult, vagy fogságba esett. Azonban nem volt kevés azoknak a száma, aki a hadsereg tisztjeinek és tiszthelyetteseinek intézkedései következtében éhen haltak, megfagytak. Ez különösen a fegyvertelenül hadrendbe állított munkaszolgálatosokat érintette.
    Most, 70 évvel a szörnyű történések után azt tapasztaljuk, hogy a jelenlegi hatalom teljes politikai azonosságot vállal azzal a Horthyval, akinek regnálása alatt történt meg a magyar nép ezeréves történelmének legsúlyosabb és legszégyenletesebb katasztrófája.

    A doni katasztrófához gyászos következményekkel övezett út vezetett. Az 1. világháborút lezáró szégyenletes béke, amely következtében Magyarország elvesztette területének kétharmadát és lakosságának több mint a felét. A másik országot, az újonnan alakult Osztrák Köztársaságot csak csekély mértékben büntették. Sőt. Még vesztes társa területéből is csatoltak hozzá. Ez színtiszta imperialista diktátum volt.

    Horthy, a trianoni veszteség revánsának hátsó szándékával szinte az elsők között vállalt Hitlerrel szövetséget a Szovjetunió elleni háborúban, holott Magyarországnak ott semmi keresnivalója nem volt. „Szent háborút indítottunk” a „bolsevista rémuralom” alatt senyvedő Oroszország ellen. Hadad üzentünk annak a Szovjetuniónak, amely egy évvel előtte nemes gesztust nyújtva, visszaadta a cári hadseregek által zsákmányolt ’48-as honvédzászlókat – mert semmi köze nem volt a száz évvel ezelőtti cári birodalomhoz.
    Nem számított. Az orosz az „ruszki”, az „muszka”, az „bolseviki” (így) az „gonosz, élve eszik meg a gyerekeket, az asszonyok közös tulajdonban vannak” – szóval a horthysta propaganda bőven árnyalta a borzalmakat”…

  8. …”A fegyver- és anyagutánpótlás terén a magyar vezetés a németekre hárította ennek minden gondját. Mindössze az élelmezés javítására küldtek ki a frontra élelmiszert. A télre is kint maradó katonákat megpróbálták ellátni téli ruházattal. Fegyverek kiküldéséről azonban a magyar vezérkar hallani sem akart. Az itthon maradt erők fegyverzetének kiegészítése és modernizálása volt folyamatban, ennek kárára utánpótlásról szó sem lehetett, ezeket nem kívánták a német szövetség oltárán feláldozni. A 2. magyar hadsereg sorsa megpecsételődött.
    A 2. hadsereg egyre siralmasabbá váló fegyverzeti és felszerelésbeli helyzetének e vázlatos bemutatása után hangsúlyoznunk kell, hogy hiba lenne előrelátható pusztulásának okát elsősorban erre vezetni vissza. A szovjet hadvezetés januárra a voronyezsi front állományában 243 000 embert, 4000 löveget, 909 harckocsit és 208 repülőgépet összpontosított, ami arcvonal-kilométerenként 50–100 löveg és aknavető, valamint 10–12 harckocsi alkalmazását tette lehetővé az áttörési szakaszokon. Az anyagi fölényt kiegészítette a szovjet csapatok erkölcsi fölénye, jó harci szelleme és kitűnő vezetése. A 200 km-es szélességben elnyúló frontot, ahol egy-egy magyar könnyű hadosztályra 20–25 km jutott, s a védelem mélységéről szó sem lehetett, a szellemileg és fizikailag egyaránt lerongyolódott, harci kedvüket és reményeiket vesztett magyar csapatok akkor sem tudták volna eredményesen védeni, ha fegyverzetük nem lett volna hiányos, s minőségileg is megfelelt volna a követelményeknek. A front német csapatai jobb felszerelésükkel sem tudtak eredményesebben ellenállni a szovjet csapatok elsöprő támadásának.
    A 2. magyar hadsereg tehát reménytelen helyzetben várta sorsának beteljesülését. A magyar politikai és katonai vezetés magára hagyta és a szövetségi együttműködés oltárán feláldozta katonáit. A szovjet hadsereg támadása tett pontot az érlelődő tragédia végére”…

  9. …”Szállítás. Elháríthatatlan akadályokat okozott a csapatok ellátásában a hadtáplépcsők elmaradottsága. Egy német hadosztály ellátó részlegei 400 tehergépkocsival rendelkeztek, míg a magyarok papíron 50-nel, a valóságban jó ha a felével. A 2. hadsereg alakulatai a németektől az ígért tehergépkocsikat sem kapták meg, így szinte teljes egészében a fogatolt járművekre kellett hagyatkozni. A nagy távolságok, a rossz útviszonyok és időjárás lehetetlenné tették, hogy a kis teherbírású szekerek megfelelően ellássák az elöl levő csapatokat.
    Páncélosok. A megegyezés értelmében a magyar hadvezetés felállította és frontra küldte az I. magyar páncélos hadosztályt is. Ennek felszerelése is gondot jelentett. A hadosztály gépjárműveit még összeszedték a gyorshadtest anyagából, harckocsikat azonban a németeknek kellett adniuk. Ez meg is történt, bár közel sem a magyar vezetés által elvárt módon. Nem a remélt, a német páncélos hadosztályokban rendszeresített harckocsi-típusokat kapták. A hadosztály 22 db 75 mm-es ágyúval ellátott Pz IV. közepes, és 89 db gyenge páncélzatú, 37 mm-es löveggel felszerelt T 38-as, csehszlovák zsákmányból származó könnyű harckocsival vonult fel. A felszerelést a magyar páncéljármű állományból 17 Toldi könnyű harckocsival és 19 Nimród, 40 mm-es légvédelmi gépágyúval felszerelt, úgynevezett „páncélvadász”-szal egészítették ki. Az igen gyenge anyaggal felszerelt hadosztály már a nyári harcokban felmorzsolódott, harckocsi-állománya használhatatlanná vált. Pótlását a német hadseregtől várták, ami nem történt meg.
    Utánpótlás. A hadsereg harci értékét nagymértékben csökkentő eredeti hiányok végig fennmaradtak, sőt a nyári harcokban elszenvedett súlyos veszteségek következtében tovább fokozódtak. Az emberanyag és a felszerelés egyaránt elhasználódott, a harci morál rohamosan csökkent. Ráadásul a németek biztosította élelmezés mennyisége és minősége egyaránt rossz volt, nem felelt meg a magyar élelmezési normáknak”…

  10. …”A német hadosztály tüzérségének ezzel szemben 74 aknavetője, 26 ágyúja és 48 tarackja (10,5 – 15 – 17cm-es) volt. Ezt az erőt egészítette ki a hadtest közvetlen tüzérezrede közepes és nehéz ütegeivel.
    A 2. hadsereg tüzérségének hátránya azonban nemcsak ebben mutatkozott meg. A magyar hadosztályok tüzérsége teljes egészében fogatolt volt, ami igen alacsony fokú mozgékonyságot biztosított a zömében lánctalpas vontatókkal rendelkező német tüzérséggel szemben. Fokozta a nehézségeket a lovak élelmezésének és megbetegedésének gondja. A Don menti állásokból emiatt ki kellett vonni és hátravinni a lovakat, ami a tüzérütegeket mozgásképtelenné tette.
    Páncélelhárítás. Külön kell szólni a 2. hadsereg legsebezhetőbb pontját képező páncélelhárításról. A német hadosztályoknak 75 db 50 és 75 mm-es páncéltörő ágyúja volt. A 2. hadsereg összesen 244 db elavult, 37 mm-es páncéltörő ágyúval vonult el a hadműveleti területre, holott a szükséglet 360 db lett volna. A 37 mm-es ágyúk pedig teljesen hatástalanok voltak még a T 34-es harckocsiknál gyengébb páncélzatú harckocsik ellen is. A magyar hadvezetés elsősorban 75 mm-es ágyúkat kért a 2. hadsereg számára. A szükséges mennyiségi és minőségi kiegészítést a németektől várták. Hazai utánpótlásról nem lehetett szó. Az itthon maradt alakulatok így is páncéltörők nélkül voltak, mivel a hazai gyártást az ipar még nem kezdte meg. A németek, akik maguk is hiányokkal küszködtek a 2. hadsereg kint létének egész időszakában, az idő közbeni veszteségeket is figyelembe véve, mindössze 36 db 47 mm-es – belga zsákmányból származó –‚ valamint 50–60 db 50 és 75 mm-es páncéltörő ágyút adtak át a 2. hadseregnek. A páncélelhárítás tehát mindvégig megoldatlan maradt”…

  11. …”Kézifegyverek. A keleti frontra küldött 2. hadsereg két ezredből álló hadosztályai hadrendi előírások szerint 234 golyószóróval – ez megfelelt a német könnyű géppuskának –‚ 102 géppuskával, 38 nehézpuskával, valamint 26 db 50 mm-es gránát- és 40 db 80 mm-es aknavetővel rendelkeztek.
    Ezzel szemben a magyar könnyű hadosztállyal azonos feladatok megoldására hivatott, 3 ezredből álló német hadosztályok előírás szerint 437 könnyű és 112 állványos géppuskával voltak ellátva. Ezen kívül nagyszámú géppisztolyuk is volt, amiből a magyar alakulatok csak kis számban kaptak a németektől. A magyar géppisztoly-gyártás csak ezután kezdődött meg.
    A magyar és német hadosztály között a gyalogsági fegyverekben mutatkozó különbséget tovább növelte, hogy míg a németeknél még a tüzér- és hadtápalakulatok is rendelkeztek automata gyalogsági fegyverekkel, ezek a hasonló magyar egységeknél teljesen hiányoztak.
    Tüzérség. Nagy különbséget találunk a tüzérség összehasonlításakor. A magyar könnyű hadosztály tüzérezrede 8 ütegének összesen 32 lövege volt. Ezek zöme a könnyű tüzérséget képviselte (12 db 10 cm-es ágyú és 8 db 10 cm-es, valamint 4 db modernebb, 10,5 cm-es tarack). A közepes tüzérség mindössze 8 db 15 cm-es tarackból állt.
    A hadosztályok tüzérségét támogatta a hadtest közvetlen tüzérosztálya, amely azonban csak 16 db 15 cm-es tarackkal rendelkezett. Ezek közül csak 8 volt gépvontatású.
    Igen gyenge volt a légelhárítás. A hadosztályok védelmét 6–6 db 40 mm-es légvédelmi gépágyú volt hivatva ellátni. A hadtest egy 8 löveges légvédelmi tüzérosztállyal járult hozzá hadosztályai védelméhez”…

  12. Dombrády Lóránd: A doni hadsereg fegyverzete….

    …”A 2. magyar hadsereg a fronton a Heeres gruppe Süd (Déli Hadseregcsoport) alárendeltségébe került, s annak parancsnoka, Weichs vezérezredes gondoskodott ellátásáról is. A fegyverzet kiegészítése, valamint az ellátás és utánpótlás kérdéseinek megtárgyalására Weichs Budapestre küldte Weinknecht ezredest, a hadseregcsoport törzsének hadtápfőnökét. A magyar vezetők felhívták figyelmét az elsősorban páncéltörő fegyverekben, harckocsikban és szállítójárművekben meglevő hiányokra. Igyekeztek ígéretet kapni a pótlásra. Weinknecht tartózkodó volt, s közölte, hogy bármilyen anyagi intézkedést, a rendelkezésére álló lehetőségeknek megfelelően majd csak akkor tehet, ha a 2. hadsereg kivonult az arcvonalba. A magyar vezetés – remélve, hogy majd a fronton kiegészítésre kerül a felszerelés – elengedte a csapatokat a háborúba”…

  13. Dombrády Lóránd: A doni hadsereg fegyverzete….

    …”1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter, majd röviddel utána Keitel vezértábornagy, a német véderő főparancsnoka Budapestre látogattak, és nagyobb magyar katonai részvételt követeltek a háborúban. A magyar politikai és katonai vezetés egyaránt felismerte, hogy a német kérés elől teljesen elzárkózni nem lehetséges. Ez többek között felidézte annak veszélyét, hogy a háborút követő „elszámolásnál” hátrányba kerülnek a 2. bécsi döntéssel elvesztett területek visszaszerzésére törekvő, a háborúban ez ideig nagyobb „érdemeket” szerzett Antonescu-Romániával szemben”…

    …”Keitel, aki Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnökkel tárgyalva 15 harcoló és 8 megszálló hadosztályt kívánt, nem volt hajlandó elfogadni partnere érveit, amelyek szerint a magyar hadsereg – gyenge fegyverzete miatt – eleve csak legfeljebb megszálló feladatokra lehet alkalmas. Keitel elutasította azt is, hogy a magyar csapatok hadászati tartalékként a Duna-medencében maradjanak. Végül hosszas alkudozás után megegyeztek abban, hogy a hadsereg egész állományának mintegy 25 százalékát kitevő 9 könnyű gyalogos, valamint 1 páncélos hadosztály kerül ki a frontra”…

    …”A csapatokat fenntartások nélkül, minden tekintetben a német hadvezetés rendelkezésére bocsátották. Alkalmazási módját, annak területi és időhatárait nem tisztázták, mindennek eldöntését a német hadvezetés magának tartotta fenn. Így a magyar katonai vezetés vajmi kevés befolyással rendelkezett hadserege további sorsának irányítására. Abban bíztak, hogy ezzel eleget tesznek szövetségesi hozzájárulásuknak a várható német győzelmekhez. Azt remélték, hogy a német hadvezetés erejéhez mérten a mellékirányban, esetleg megszálló feladatokra alkalmazza majd a 2. hadsereget, amelyik így nem keveredik súlyosabb harcokba, s majd néhány hónap múlva – mint az korábban a gyorshadtest esetében történt – elérhetik annak kivonását”…

  14. …Otthon, a gyerekek ágya felett… boldog, meleg ábrándképek…ha hazajutok…
    A Don melletti falvak gyermekeinek is voltak ágyacskáik…az nem számított, igaz, doktor úr? Ott mehetett a barbár rombolás, nálunk talán majd nem lesz…hát közel sem lett akkora, mint amit a Donnál csináltak a “kultúremberek”…kivéve Budapestet, amelyet szintén a “kultúremberek tettek” hadszíntérré….a fene nagy “bolsevik barbarizmus” ellenében.

  15. Dicséretes törekvés. De ezt mindenképpen át fogják nyomni. Ha kutya kutyát eszik, akkor is.
    A mi városunkban már a katonai temetőt is átforgatták. Még az ősök csontjaira sincsenek tekintettel ezek a … – megveszekedett polgárok. :/

  16. Mindenkinek ajánlom Illés Béla nagyszerű regényét, a “Honfoglalás”-t. Érdekes, hogy néhány évvel a felszabadulás után íródott, de közelről áttekintve a történteket – jóformán történelmi távlatokból is igaz.

  17. Horthy, a trianoni veszteség revánsának hátsó szándékával szinte az elsők között vállalt Hitlerrel szövetséget a Szovjetunió elleni háborúban, holott Magyarországnak ott semmi keresnivalója nem volt. „Szent háborút indítottunk” a „bolsevista rémuralom” alatt senyvedő Oroszország ellen. Hadad üzentünk annak a Szovjetuniónak, amely egy évvel előtte nemes gesztust nyújtva, visszaadta a cári hadseregek által zsákmányolt ’48-as honvédzászlókat – mert semmi köze nem volt a száz évvel ezelőtti cári birodalomhoz.
    Nem számított. Az orosz az „ruszki”, az „muszka”, az „bolseviki” (sic!) az „gonosz, élve eszik meg a gyerekeket, az asszonyok közös tulajdonban vannak” – szóval a horthysta propaganda bőven árnyalta a borzalmakat.

    Horthy arra számított – pedig ebben a hitében konkrétan Hitler soha nem erősítette meg – hogy egész Erdélyt és a Felvidéket, a Bánátot és a Vajdaságot teljes területében visszakapja. Pedig Erdély részleges visszafoglalásakor már tapasztalhatta, hogy Antonescu meg éppen abban reménykedett, hogy nemhogy Erdélyt tarthatja meg, de még Magyarországból is kap – a Nagy Románia kialakításához.

    Ez a két ellenséges ország a történelem anakronisztikája következtében Hitler szövetségese lett. Vállvetve harcolhattak a „bolsevista rém” ellen – miközben halálosan gyűlölték egymást.

  18. Az egész mai kleriko-fasiszta politikai hatalom a történelemhamisításon alapul – vélt legitimitása igazolásaként.

  19. Nem önmagában a történelem hamisítás az érdekes, nem önmagában az az érdekes, hogy kvázi helyreállítjuk a történelmi igazságot, hanem azt is be kell mutatnunk, F. Gy. törekszik is erre, hogy miért “kell” meghamisítani a nyilvánvaló tényeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *