Az alábbi írás tartalmával a MEBAL vezetőségének egy része egyetért, más része (köztük a szerkesztők is) pedig más véleményen van. Kíváncsian várjuk, mi a véleménye a Kedves Olvasóknak, lesz-e gyümölcsöző vita a kérdésről, közelednek-e az eltérő álláspontok?
Hol, mikor és miről szólalunk meg? Szabhatunk-e normákat, amelyek megszegése hitelteleníti a közügyekben megmondót? Akár élőszóban ágál, akár írásban.
Adhat-e cikket, interjút elismert baloldali személy jobboldali lapnak? És fordítva? (Előrebocsátom, e kérdések válaszait ki-ki – lehetőleg – saját politikai otthonában tegye közzé, a szélsőjobboldali mindenképpen.)
Gyakori reakció, hogy ez mindenképpen hasznos cselekedet, hiszen be kell temetnünk a nemzetet megosztó politikai árkokat. A magyarságnak – úgymond – amúgy is végzete a meghasonlás. Másik, az előbbit metsző nézet szerint a politikai jobb- és baloldalra osztás (amely eredetileg a nagy francia forradalom népképviseletének szülötte volt) mára értelmét vesztette: a jobboldal jelentkezik szociális követelésekkel, a baloldalon pedig a szocialisztikus se löki el magától a nemzeti hívószavakat (mint tette egykor a szociáldemokrácia az első világháború előtt). Mindegyik állításnak van valóságfedezete.
Eredeti kérdésünk (hol szabad megszólalni?) mégis kevésbé ingatag alapokon nyugszik, ha a politikai jobb- és baloldalt a világunkat történelmileg uralni tetsző társadalmi rendszerhez való viszonyulás szerint különböztetjük meg (amiképpen a feudalizmusellenesség mértéke mentén az utalt derék franciák cselekedték ugyanezt anno).
A szélsőbalról indulva a diktatúrás uralmat fetisizálókkal és – paradoxon! – a mindenféle központi meg képviseleti hatalmat elvetőkkel találkozni a ténylegesen antikapitalisták közül. Majd a baloldalra érkezve a rendszerkritikusok tűnnek elénk (a marxi értelemben kommunisták). Utánuk következnek a már kapitalizmuspártiak, megjelenve a globalisták (a szocialista jellegű elképzeléseket befogadóktól az azokat mereven elutasítókig) és a globalizmus támadóinak köntösében. A sort zárják a kapitalizmus ellen csak látszatra acsarkodó szélsőjobboldaliak, a humánumot, az emberi jogokat megsemmisítésre ítélő radikalizmusukkal. A politika iránti érdeklődésüket nem elvesztett emberek igen jelentős része, valószínűleg a zömük, e felosztást indokoltnak véli. És mivel valóságos érdekekhez is tapad (társadalmi csoportokat lelni mögöttük), szükséges számolni vele, adottnak venni. A feleletet tehát ebben az erőtérben kell megfogalmazni. Ami azzal is jár, hogy e cikk szerzője a maga érdek- és érték-kötöttségét nem titkolva kérdez és válaszol.
Vajon a rendszerkritikus baloldalt megtestesítő közéleti ember mely fórumokon szerepelhet? Meddig mehet el a nyilvánosság szerveződéseinek használatában jobbra?
Nyilvánvaló, hogy a végső határt azok a politikai csoportosulások képezik, amelyek a polgári forradalmak valamikori „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” jelszavaiból legalább az első kettőt vállalják, még ha formálisan is (Anatole France népszerű igaz kritikája dacára: „A híd alatt mindenkinek joga van aludni…”). Mert e vonalon túl a fasizmus, a nácizmus, a rasszizmus ordas eszméi leselkednek ránk (nevükben halált zúdítanak a nem kívánatos bőrszínűre, vallásúra, teljesen megfosztják a dolgozót ellenállási lehetőségétől).
Következő lényeges szempont, a „Kinek jó?”, a „Kinek-minek az érdekét szolgálja?” tudakozódás. Az imént rögzített határon belül bárkivel-bármivel szövetkezhetünk, amennyiben nem szűnünk meg érdekeinket-értékeinket szolgálni. Ahogyan az antikommunista Churchill – miniszterelnökként – fogalmazott a sztálini Szovjetunió (nem volt más Szovjetunió!) náci lerohanásakor: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.”
Ez az egész ügy bármikor előkerülhet. Legutóbb a magyar politikai élet „fenegyerekének”, a jeles társadalomtudós Tamás Gáspár Miklósnak (TGM) a közösségi megnyilvánulása izzította föl.
Interjút adott a 888.hu nevű internetes lapnak („Jeremiási átkaimat szórom a jelenkorra”. 888.hu, Fűrész Gábor – GFG – Ketipisz Sztavrosz. 2016. július 9.). A probléma az, hogy a 888.hu összeköti a nacionalista (kormányon levő) jobboldalt a szélsőjobboldallal. Erről mindenki meggyőződhet, elég betekinteni írásaikba (demokráciaellenesség, idegengyűlölet, romautálat stb.).
TGM, a valamikori liberális kemény mag tagja, jelenleg rendszerkritikus baloldali. Interjújával legitimálta a széljobb orgánumot. Hozzájárult, hogy szalonképes, demokratikus fórumként jelenjen meg. Súlyos politikai hiba. Ezáltal nem csupán a mai marxi baloldal, hanem a teljes demokratikus ellenzék veszített. Az állampolgárok körében növelte a politikai zavarodottságot. Amire különben is törekszik a szélsőjobboldal (elsősorban demagóg, ámító-megvezető szociális felvetéseivel, ígéreteivel). Ráadásul TGM egy ékezetet se ejtett a szélsőjobboldal kritikája, leleplezése érdekében. Holott az interjúvoltnak van beleszólása abba, hogy milyen témák legyenek az interjúban.
Természetesen a legüdvösebb megoldásnak az bizonyulna, ha az antikapitalista baloldal megteremtené saját sajtóját. Addig is azonban, amíg megvalósul, két dolgot mindenképpen kerülni ildomos. A szétszóródást és az értelmiségi magamutogatást. A fasizmusra emlékeztető közterepek látogatásának abszolút mellőzésével.
Fekete György nyug. tanár
Megjelent: Népszava, 2016. július 27.
(Holnap, éljen augusztus huszadika…)
Nem élem meg, de jó leírni…
Nemzet?
Nemzetté kellett szerveződnünk, hogy megőrizzük és megújítsuk nyelvünket.
Nemzetté kellett válnunk, hogy nyelvünkhöz saját kultúrája társuljon.
Nemzet híján falvainkban nem magyarul folyna a szó, nem teremne nemes magyar búzát-gyümölcsöt a Kárpát-medence.
Nemzet nélkül városainkban nem anyanyelvünkön zajlana az élet, nem magyar szakértelmet hirdetne iparunk-kereskedelmünk.
MA MÁR AZONBAN A NEMZET CSAK ARRA VALÓ, HOGY TOVÁBBRA IS URAK LEGYENEK FÖLÖTTÜNK.
Éljen a világszabadság, éljen az önkéntes közösségek és szabad egyének világszövetsége!
Hulljon le rólunk a magántulajdon és az örökösödés jogának bilincse!
Olyan világot akarunk, amelyet nem szabdalnak szét államhatárok, amelyben a különböző nyelvű emberek tömbjei nem gyanakvó érzületű szomszédok, ahol az egyik oldal közösségi örömének nem ára a másik oldal közösségének fájdalma (mint például a trianoni „béke” esetében), s sehol senki nem kerülhet bőrszíne, vallása, származása, politikai nézetei okán veszedelembe vagy akárcsak hátrányos megkülönböztetésbe.
Fekete György nyug. tanár
Re Tovaris 2016-08-18 – 21:00
Kedves Tovaris, legutóbbi megszólalásodat különösen vitatnám.
Ugyanis a fasizmus attribútumainak kifejtését, a Pinochet-rendszerről való elmélkedést itt helyükön levőkként kezelted. Ennek tükrében viszont a kizsákmányolásmentes világföderáció víziója szintén idevaló. Hiszen mindkét esetben politikai megszólalásról van szó, ráadásul kommunista eszmei alapon.
Fekete György, 2016-08-18 – 17:41
Ebben a témában többet nem kívánok hozzászólni. Nem érzem eléggé műveltnek magam hozzá. Meg nem is ide tartozó téma.
Fölhelyeztem egy politikai megszólalást a burzsoá népkábítás online terepére, a Facebookra:
A Magyar Időknek
„A Századvég vezető elemzője szerint Soros és társai úgy érzik, hogy elérhető közelségbe került egy világkormány létrehozása, amelynek saját felfogásuk szerint ők az építőmesterei. Ennek érdekében pontos dátumokkal és tervekkel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogyan építsenek fel egy határok, országok és nemzetek nélküli, homogén kultúrájú világállamot – fogalmazott Lánczi Tamás”, olvasni a Magyar Idők nevű kormányszolga lapban (2016. augusztus 18.). Tekintsünk most el a szóban forgó sajtóorgánum hovatartozásától, s tegyük fel a kérdést, a hír, ha egyáltalán igaz, mitől aggasztó? Mi veszedelem benne?
Miért baj a világállam? Hiszen elvileg lehetőséget kínál a háborúk, fegyveres konfliktusok lényeges mértékű csökkentésére, valamint arra, hogy életszínvonalban valóságosan közelítsük a világgazdaság bőségbe fulladó centrumának, szerény jólétű félperifériájának és éhségben-betegségben tántorgó-haldokoló perifériájának népeit egymáshoz.
Nacionalisták, nem a XIX.-XX. században élünk! Lejárt az időtök!
Fekete György
———————————————————————–
Érdeklődéssel várom, lesznek-e – és milyen – reakciók.
Na, és kik lesznek a „világállam” ellenségei? Netán az intergalaktikus birodalmak?
Ebben a világállamban a világburzsoáziával kerülhetnénk szembe. Mégpedig anélkül, hogy megosztódnánk, egymás ellen fordíthatóak lennénk – etnikai-vallási alapon (amennyiben folyamatosan teszünk ezért). Ilyen forgatókönyv is lehetséges. A Kommunista Kiáltványban olvasható, itt mindannyiunk által elfogadott globális társadalmi bipolarizációs perspektíva egyfajta konkrétumára mertem gondolni. A magam részéről inkább élek világállam polgáraként, mint a szomszéd népekkel-államokkal újra és újra háború veszedelmét felidéző, idegengyűlölő, rasszista, nacionalista politikai erők alattvalójaként. Ha a tőkés világállam orwellinek bizonyulna, a földkerekség összes elnyomottja indulhat harcba, hogy megdöntse. Létrehozva a szabad, önkéntes közösségek és individuumok világszövetkezését. Amelyben az egyes ember – ad abszurdum -, ha arra vágyik, úgy élhetne „társadalmon kívül”, hogy nem kukákban kotorászva keres magának élelmet…
Állítólag a világgazdaság centrumában felhalmozódott a tőkeviszony meghaladásához elegendő termelőerő-kapacitás, megvan a szükséges tudományos-technikai fejlettség. Akkor viszont keressük meg hozzá a politikai utakat, éljünk az adódó politikai lehetőségekkel. Akár új gondolkodási pozíciókat elfoglalva.
Szóval, nem gúnyolódnék.
Nem állt szándékomban gúnyolódni. De sejtésem van arról, hogy mi az utópia…
Akkor azt is tudod, hogy a kommunista mozgalmat (az 1847/48-tól napjainkig létezőt is!) hányszor megvádolták utópizmussal… Amennyiben szerény villantásomra vonatkoztattad, szíveskedjél konkrét érveléssel tenni, mert különben nem haladod meg a burzsoá próbálkozásokat.
Ha valamik a mesék világába tartoznak, kedves Tovaris, azok az általad említett „intergalaktikus birodalmak”. Nem gondoltam, hogy horizontodat a Csillagok háborúja c. amerikai konzumidióta szuper-filmsorozat képezi…
Kedves gruz (2016-08-16 – 17:26), köszönöm a kiegészítést.
Kedves Fórumozók!
Nagyon sokszor hallottam idézni Anatol France híres mondását. Ezt találtam eredetiként.
La majestueuse égalité des lois, qui interdit au riche comme au pauvre de coucher sous les ponts, de mendier dans les rues et de voler du pain.
In its majestic equality, the law forbids rich and poor alike to sleep under bridges, beg in the streets and steal loaves of bread.( Le Lys Rouge [The Red Lily] (1894), ch. 7)
az angoloknak van másik fordításuk is, de a jelentése hasonló:
How noble the law, in its majestic equality, that both the rich and poor are equally prohibited from peeing in the streets, sleeping under bridges, and stealing bread!
Én az angolt értem, de azt hiszem az fedi az eredti franciát. A szó szerint fordítás talán még jobban leírja a tőkés rendszer, a „polgári demokrácia” álszentségét:
„A fenséges egyenlőség nevében a törvény mind a gazdagnak és a szegénynek megtiltja, hogy a híd alatt aludjon, az utcán kolduljon és egy darab kenyeret lopjon.”
Nem kiigazítani akarom a szerzőt, hanem inkább oldani a feszültséget. (Bár lehet az én forrásom rossz?)
Félreértések elkerülése végett – idéző ismétléssel – rögzítem, mit vet föl szerény írásom tisztázandó, a politikai gyakorlathoz közvetlenül kapcsolódó elvi kérdésként: „Eredeti kérdésünk (hol szabad megszólalni?) (…) Vajon a rendszerkritikus baloldalt megtestesítő közéleti ember mely fórumokon szerepelhet? Meddig mehet el a nyilvánosság szerveződéseinek használatában jobbra? …a végső határt azok a politikai csoportosulások képezik, amelyek a polgári forradalmak valamikori „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” jelszavaiból legalább az első kettőt vállalják, még ha formálisan is”.
Tehát nem tárgyalom, hogy kikkel lehet párbeszédet folytatni. Ellenben állást foglalok a tekintetben, hogy – általános közelítésben – mi alapján dönthetünk a szövetségesek kiválasztásában.
A fasizmus (és benne a nácizmus) genezise, továbbá attribútumai szintén nem képezik a cikk tárgyát.
Phoenix figyelmébe ajánlom egyik korábbi bejegyzésemet, minthogy – amint írtam – nem általában a fasizmus lényegi vonásának tartom a népirtást, hanem a náci változatának.
Innen az idézet korábbi bejegyzésemből; a második mondatban célozva az egyik Ungváry vitára:
A nácizmusnak a fasizmusok között az a megkülönböztető jegye, hogy immanens része a népirtás. Egy olyan könyvből idézem az alábbiakat, amelynek szerzője nem vádolható balos ideológiai elfogultsággal, és oroszul sem kell tudni hozzá.
„Az európai zsidóság eltávolítása és deportálása ugyanis olyan tény volt, amiről 1942 és 1945 között a kontinens minden lakosa tudomást szerzett. Eltűnésük definiálta a náci uralom irgalmat nem ismerő barbár jellegét, kimondatlan fenyegetést jelentett minden egyén számára, aki elutasította a nácik hatalmát vagy vétkezett az ellen, és mindenkit figyelmeztetett, hogy amit egy néppel meg lehetett tenni, azt bármelyik másikkal is megtehetik. Ha a dolgok mélyére tekintünk, a végső megoldás gépezete és a náci birodalom egy és ugyanaz volt: mivel a szisztematikus tömeggyilkosság a náci hatalom-gyakorlás minden részletében benne rejlett, Hitlernek alig kellett a szó hagyományos értelmében uralkodnia meghódított alattvalóin. Öt terror alatt eltöltött éven át a koncentrációs táborok létének puszta tudata önmagában elegendő volt ‒ egy maroknyi hősies ellenállót kivéve ‒ mindenkinek a szánalmas alávetettségben tartásához.”
JOHN KEEGAN: A második világháború, EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 2003. 193. old.
„Nácival/fasisztával nem vitázunk, hanem leleplezzük.”
Hasonlókat itt többen is mondtak, úgy, hogy nem csak Gáborral vitatkoznék.
1. A fasizmusra – más egyéb mellett – jellemző a bűnbak keresés/találás. A náci rasszista alapon keresi/találja a bűnbakot. A fasizmus nem ab ovo rasszista, a náci ab ovo fasiszta – a nácizmus lényege nem a rasszizmusa, hanem a fasizmusa.
2. A fasizmus a gazdasági-társadalmi válságokban lecsúszó, a lecsúszástól páni módon rettegő, a lecsúszás valódi okát nem értő, érteni nem is akaró középosztály mozgalma, ideológiája. Csak amikor a finánctőke felkarolja, és ezért a hatalom közelébe, vagy akár hatalomra jut, akkor válik „a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legagresszívebb, nyílt terrorisztikus diktatúrára törő” csapatává. A középosztály jövedelem-statisztikai és nem marxista kategória. Azonban igen jelentős részét a proletariátus képzettebb, magasabb színvonalon élő része alkotja (a kispolgárság és a középtőkés vállalkozói réteg mellett). Vagyis a fasizmus és a munkásmozgalom tömegbázisai igen szélesen fedésben vannak. Tehát úgy igaz, hogy „náci/fasiszta ideológiával, propagandával nem vitázunk, hanem leleplezzük”, de a „kis-nyilasokkal” (a fasizmus tömegbázisát alkotó kisemberekkel) igenis meg kell próbálni párbeszédet folytatni – persze, amikor mi már a gödröt ássuk, és a „kis-nyilas” fegyvert szegezve ránk ácsorog a gödör szélén, akkor már késő.
„Mindazonáltal állíthatjuk-e komolyan (analógiát húzva), hogy Hitleréket asszimilálja weimari demokrácia, amennyiben a kommunista és a szociáldemokrata munkások nem csupán egymás csépelésével hagynak fel? Ha közösen párbeszédet kínálnak a náciknak? Reálisan értékelve az akkori történelmi állapotokat – nem valószínű. Ahogyan az olasz fasisztákra vonatkoztatva sem.”
Nos Argentínában a Mussolini-fasizmust másoló peronizmussal sikerült, és majdnem sikerült Olaszországban is (lásd Antonio Pesenti: Katedra és börtön Kossuth Kiadó 1982). Természetesen a fentebb elemzett tömegbázisról, és nem a mozgalom ultraradikális magjáról van szó. A náci Németországban valóban esély sem volt rá – az ottani rendkívüli körülmények miatt („hosszú kések éjszakája”)..
Dél- és Közép-Amerikában az USA az úr, ahol a fasizmus/nácizmus – hála a magasságosnak! – nem nyerő. Legalábbis eddig nem szerezhette meg a szövetségi hatalmat (még a hidegháború idején sem). A kérdés pedig, amit felvetek most, nem az, hogy lehet-e és kikkel párbeszédet folytatni, hanem, hogy HOL tehetjük meg. Szerintem ezt a szöveg egyértelműen tartalmazza.
Kivéve a gyevi bírót. Ha jól tudom, 1973-ban Chilében olyan fasiszta puccs volt (á la Pinochet) – amely erősen náciba hajlott. Koncentrációs táborok, kivégzések, igaz, nem olyan mértékben, mint amit azt a náci Németország „birodalmi és ipari” méretekben valósított meg. Victor Jara és sok sorstársa estek áldozatul a fasizmus dél-amerikai módosulatának. Salvador Allende-ről nem is beszélve…
Így van. Ugyanakkor, s ezt jeleztem, az USA külpolitikájában – nagyjából három évtizede – fő tendenciaként megfigyelhető az ún. demokrácia exportjára való törekvés (ha csak a körülmények és az érdekek engedik).. Ne feledjük, a Pinochet-rezsim lebontása szintén USA-jóváhagyással történt (éppen ezért az önkény számonkérése – finoman szólva – visszafogott volt).
Az USA bizonyára nem a népi demokráciát, hanem a polgári-burzsoá demokráciát exportálja, amely esetében a fő vezető erejének az USA hegemóniáját kötelező elismerni….:-)))
Azért jó sokáig hagyták Pinochet-et diktátorkodni, amíg a fellelhető rézvagyon zömét kibányásztatta az ITT. Poszle nye intyereszno nyicsevo…:-)))
Az „ún. demokráciát” fogalmazás (Fekete György 2016-08-17 – 10:46) pontosan azt fejezi ki, amit tovaris hangsúlyoz (Tovaris 2016-08-17 – 11:43).
És egy egészítés ehhez: „…a fő vezető erejének az USA hegemóniáját kötelező elismerni”, amiképpen – teszem hozzá én – a II. vh. óta Finnország elismeri előbb a Szu., majd az Orosz Föderáció hegemóniáját.
E hegemóniaigény érvényesítéséről – a volt európai szovjet szatellitállamok és a korábbi balti szovjet köztársaságok irányában – lényegében lemondott az orosz külpolitika (beéri avval, hogy ne adjanak teret vele szemben ellenséges katonai bázisoknak), azonban erre föl a Nyugat már Ukrajnát is törekszik oroszellenes erőtényezővé alakítani.
Pinochet egy szélsőjobb-oldali katonai puccsot hajtott végre egy szociálisan érzékeny (baloldali) polgári demokrácia ellen. Ezt a puccsot nem a lecsúszott középosztály kezdeményezte és támogatta, hanem a nagyfuvarozó vállalatok és mindenek előtt az amerikai ITT Corporation (a chilei rézbányák fő haszonélvezője) – tehát ez (a Horthy- és a Franco-puccsokhoz hasonlóan) bár nagy mértékben megfelelt a „dimitrovi” meghatározásnak nem fasiszta puccs volt (ellentétben például Peron mozgalmával). Az egyik első koncentrációs táborokat az angolok hozták létre Dél-Afrikában a búr háború idején. Ugyancsak koncentrációs (internáló) táborokat állítottak fel 1918-19-ben Kolcsak Szibériában és Horthy Magyarországon. Mindezekben a lágerekben katonai-politikai, és nem faji alapon tartották fogva a foglyokat – akárcsak Pinochet chilei lágereiben. Így ezek a lágerek nem adtak az említett rezsimeknek náci jelleget. Hogy (aljas indokú) kivégzéseket nem csak fasiszták és nácik hajtottak végre, azt talán nem kell hosszan bizonyítani. A különböző szélsőjobboldali, gyarmatosító diktatúrák lefasisztázása/lenácizása alig kisebb hiba, mint a sztálinizmus és a nácizmus közé egyenlőségjelet tenni.
Jelen fejtegetéssel egyet kell érteni.
Lényegében ugyanezt írtam le én is – a saját nézőpontomból. Pinochet akkor is fasiszta diktátor volt, mivel a fasizmus is szélsőjobboldali.
Már elnézést, de természetesen a körte is alma, hiszen az alma is gyümölcs ☺
Konkrét helyzet – konkrét elemzés. TGM szerepelni akart. Rosszkor es nagyon rossz helyen. Értelmetlen es kontraproduktív. Sokadszor. De nem ezért szeretjük.
Köszönöm, hogy átjött Gazsi sok-sok pozitívuma is.
Tovarisnak, de nemcsak neki: 1. Martin Niemöller 1966-ban Lenin Békedíjat kapott, de ettől még nem lett kommunista, de ha háborús uszítók szerint „kommunista” lett, az csak a szokásos ráfogás. Ma már egy neo-keynsiánus politikust is lekommunistáznak számos fejlett tőkésországban. 2. Egy korábbi bejegyzésemben világosan leírtam, hogy a nácizmusnak lényege, működési elve a népirtás. Ugyanez nem mondható el a szocialista forradalmakról. A legtöbb szocialista irányultságú állam kommunista pártja elítélte a törvénytelenségeket. A szocialista forradalmak eszmei alapja, a marxizmus nagyon magas követelményeket támaszt az emberi gondolkodással szemben; erről is írtam egy korábbi vitacikkben: (Rudolf Steiner: A szociális élet kérdései, Mandátum Kiadó, 1990. c. könyvének 52. oldalán írja, hogy „… egy olyan képzetalkotási mód, mint Karl Marxé, ami – bárhogyan is viszonyulunk is a tartalmához – az emberi gondolkodással szemben a legmagasabb követelményeket támasztja…) Ebből következik, hogy a szoc. forradalmak vezetőinek zöme szellemileg elég jól eleresztett ember volt. Pol Pot rezsimjét leszámítva nem a szellemi fölénytől való félelem volt a törvénytelenségek, gyilkosságok alapmotívuma. (Egyébként Pol Pot sem azért ment neki az értelmiségnek, mert szellemi kisebbrendűségi érzése volt, elvégre az 1950-es években Párizsban tanult.) De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a cikk és a vita témája a nácikhoz való viszony a média- és személyes kapcsolatok terén. Amikor a nácik ismét színre lépnek, akkor az antifasiszta népfront stratégiáját kell követni, amely a nácizmus minden ellenfelére számít.
A nácik alaptulajdonsága jottányit sem változott az elmúlt 100 év alatt (kb. ennyi idő óta vannak ebben a formátumban)
Egymás között nagyon erősek. A többséggel nem állnak le vitatkozni, mert nagyon jól tudják, hogy nincs az a pallérozott elme, amely a nácizmust tudományos alapossággal, mint pl. a marxizmus – meg tudná magyarázni – védhetően. Amikor még kevesen vannak, akkor gyáván megbújnak, vagy rejtőzködve készülődnek a hatalom átvételére. Ha meg hatalomra kerülnek, ott nemhogy vita nincs, még élet sincs sokak számára – a szó szoros értelmében. Ott csak KUSS! van…
A nácizmus (inkluzíve fasizmus) a polgári társadalmak gazdasági-, politikai- és erkölcsi válságai alatt lépnek fel, demagóg jelszavakkal, különösen szociál-populista demagógiával a REND ígéretével, a „társadalmi igazságosság” megteremtésével. Szidják a tőkét, de nem döntik – mert hiszen akkor létalapjuk szűnik meg.
A kisemberek mindig újra és újra, generációkon átívelve bedőlnek a fasiszta/náci propagandának, mert azt hallják, amit hallani szeretnének.
Természetesen, a tömegekkel vitázni kell, de azokkal az érvekkel mi nem érvelhetünk, amivel a nácik.
Az első mondatra gondoltam én is.
A diskurzushoz – III.
Képzeljük el, hogy a szövetséges hatalmak munkatársai – a nürnbergi per helyett – leülnek egy tévébeszélgetésben (1945-ben már több kereskedelmi televízió működött az USA-ban) Alfred Rosenberggel és Julius Streicherrel pártatlanul megvitatni, mely okok és folyamatok vezettek a zsidókat pusztító második világháború alatti népirtáshoz… Ugye, idióta gondolat?
Bővebben: http://gepnarancs.hu/2013/12/leulhetunk-e-a-szelsojobboldallal-egy-asztalhoz/
A diskurzushoz – II.
A második szemléltető anyagot kifejezetten elrettentésül – nem csupán tanulságok levonása érdekében – jelenítem meg. És nagyon nem szívesen. Mert az itt náciellenesnek számítható szereplők (mindjárt magyarázom a korlátozást), Karsai László és Ungváry Krisztián elkövették ugyanazt a hibát, amelyet jelen, eredetileg a Népszavában helyet kapott írásomban bírálok – a mi „Gazsink” meginterjúvolása kapcsán a 888.hu felületén. A különbség legfeljebb az, hogy a másik online orgánum (ahol Karsai és Ungváry 2010 februárja és júniusa között vendégeskedett) nem próbálja elkódolni szélsőjobboldaliságát.
Hiába képvisel Karsai és Ungváry ezúttal alapvetően helyes nézeteket, hiába lépnek elő korrekt történészekként (szemben avval a rendre visszatérő megnyilvánulásukkal – most indokolom a fenti, említésükhöz fűzött megszorítást –, hogy amikor viszont rendszerkritikus baloldaliakkal vitáznak, illetve a Szovjetunióról és/vagy a kommunista mozgalomról szólnak, politikusi szerepre váltanak, s fanatikus, jobboldali liberális antikommunista hevületükben nem átallnak alkalmasint náci jellegű nézeteket hirdetni: Hitler preventív háborút indított a Szovjetunió ellen stb.). Náci „vitapartnereik” röhögnek a markukba, láthatóan élvezik, hogy velük összehasonlíthatatlan kvalitású emberek figyelmében sütkérezhetnek (hosszan, szószátyáran, fontoskodva taglalják ordas eszméiket). Orgánumuk is él az önfényezés lehetőségeivel. Csak az nem látja ezt a szcenáriót, aki nem akarja.
Javaslom is, akit érdekelnek e történés tanulságai, inkább egy menetben töltse le magának az anyagot (a belső linkeket is kinyitva), hogy elkerülhesse a felület nézettségének többszöri növelését.
Erről van szó (sikolt a szövegszerkesztőm, ahogy az elérhetőséget idemásolom):
https://kuruc.info/r/2/65341
A diskurzushoz – I.
Egy olyan lapban, amelynek már évek óta nem küldök semmit (és negatív viszonyom a jövőben sajnos iszony marad; sajnos, ugyanis kár ezért e valamikor antifasiszta-humanista, patinás újságért), tegnap megjelent egy érdekes írás, amelyhez hozzászólnék, ha… Azonban nem fogom én is, akár csak szerény eszközeimmel, esetleg növelni ismertségét, demonstrálni „szalonképességét” a nyilvánosságban.
http://mno.hu/felvidekinaplo/szoba-kell-e-allni-a-nacikkal-1356494
Mindazonáltal érdemes elolvasni, amiképpen valószínűleg nem bánnám, ha kézbe vehetném a benne utalt levelezéskötetet. Feltételezem, hogy az évnyi levélváltás a polgári demokrata zsidó szociológus és napjaink ifjú nácija között (a szóban forgó könyv tartalma, annak előzményeként), számomra is beleférne a szélsőjobboldallal folytatható kommunikáció normáiba, tudniillik – az utalt honi sajtóorgánum cikkének fogalmazása alapján – privátnak sejtem. Nem bukkantam rá a forrásul szolgálható szlovák Felvidéki Naplóban. No meg – szintén szempont! – az első, a másik felet megkereső levelet a Hitler-rajongó fiatal küldte.
A hazai tálalást – nyilván a szerző és/vagy lapja jobboldaliságának betudhatóan – ugyanakkor súlyos hiba kíséri. A köztér egyaránt elfogadható szereplőinek állítja be a két levelezőt: „A prágai humanista és a kassai nemzetiszocialista vitájának nincs győztese. Nem is lehet. Tulajdonképpen csak egyvalamiben értenek egyet: aki túl akarja élni a következő évtizedeket, annak nem árt elsajátítania néhány önvédelmi technikát, mert az erőszak világa jön. (…) …volt értelme a levelezésnek, … hiszen ahol az emberek beszélgetnek egymással, ott kisebb az esélye az erőszak eszkalálódásának; s párbeszédet folytatni még mindig jobb, mint agyonverni a másikat.” E szemléletből további tévedés következik, teszem hozzá. Mert a nácikkal való párbeszédre készség nem jelent többet, mint amit Örkény István így mutat meg:
„IN MEMORIAM DR. K. H. G.
– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”
Persze, közbevethetjük, Örkény nem igazi párbeszédet jegyez, hiszen a helyzet – finoman szólva – nem szimmetrikus… Meg már a dolog eldőlt, a náciké a hatalom, mégpedig korlátlanul gyakorolva.
Mindazonáltal állíthatjuk-e komolyan (analógiát húzva), hogy Hitleréket asszimilálja weimari demokrácia, amennyiben a kommunista és a szociáldemokrata munkások nem csupán egymás csépelésével hagynak fel? Ha közösen párbeszédet kínálnak a náciknak? Reálisan értékelve az akkori történelmi állapotokat – nem valószínű. Ahogyan az olasz fasisztákra vonatkoztatva sem.
Elolvastam a cikket. Egy másik riposztban valaki hamis apológiát emlegetett. Hát ez a cikk is az. Főleg amiatt, ha egy „magyar nemzet”-ben jelenik meg. Ember legyen a talpán, akit a hamis apológia nem téveszt meg. A náci ideológia az apológiára épül.
Így van. Ezért (is) feladatunk, hogy leleplezzük őket, nem pedig az értelmiségi bájcsevegés velük.
Az már önmagában színtiszta fasizmus (nácizmus), ha valaki, aki érzi másnak a szellemi fölényét vele szemben, az általa kiszolgált hatalom nevében (vagy attól függetlenül) csak úgy lelőhet valakit…
Sajnos, ez a fajta „mentalitás” a kommunista elvek vélt védelmében és képviseletében is előfordult. Még akkor is elítélendő, ha az adott pillanatban nem tudjuk megítélni tetteink súlyát, későbbi következményeit.
Nocsak? Ez is, az is? Meg kell kérdeznem, nem tagadom, döbbenten. Egyik kutya, másik eb? Az egyik 19, a másik 1 híján 20? Korábban Tovaris megkülönböztette az erőszak társadalmi tartalmát, még eltévelyedéseiben is… Nagyon nem moralizált, sőt kikelt ellene. Hevesen.
Különben ez nem áll: „Az már önmagában színtiszta fasizmus (nácizmus), ha valaki, aki érzi másnak a szellemi fölényét vele szemben, az általa kiszolgált hatalom nevében (vagy attól függetlenül) csak úgy lelőhet valakit…” Tudniillik bizonyos történelmi kondíciók is szükségesek. Mert ez, hogy „…aki érzi másnak a szellemi fölényét vele szemben, az általa kiszolgált hatalom nevében (vagy attól függetlenül) csak úgy lelőhet valakit…” szinte egyidős az emberiséggel.
Vigyázat, a szélsőbal és a szélsőjobb érintkezhetnek!
Érdekes lenne, ha közvetlenül TGM nyilatkozna a róla szóló polémiák kapcsán.
E.G.F. Martin Niemöller e miatt a nyilatkozata miatt automatice „kommunistává” vált.
Nácival/fasisztával nem vitázunk, hanem leleplezzük. Még ha vita keretében kommunikálunk is vele, érzékeltetjük, hogy ordas „eszméi” nem vitakonformak, nem vitaalapok, nem vitaképesek. Ilyenkor saját nézeteinket előadjuk, felvilágosítás céljából érvelünk (nem bizonyításként, hiszen bizonyítanunk nem szükséges, azt már produkálták maguk a nácik, tetteikkel – mi csupán rámutatunk hírhedt cselekedeteikre). A holokauszt megkérdőjelezhetőségének hirdetése elvezethet e népirtás folytatásához. A kommunistázó propaganda lebegteti a nácizmus/fasizmus összes politikai ellenzőjének fizikai megsemmisítését, a kommunistáktól a szociáldemokratákon és liberálisokon keresztül a konzervatívokig értve, ideszámolva – végső soron – az egyházak hívőit és a szakszervezetek tagjait is. Ne feledjük E. G. F. Martin Niemöller teológus tanulságos önkritikáját!
Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,
aki tiltakozhatott volna.