Göringnek ma nem kellene a pisztolya után nyúlnia – Varufakisz beszéde a 2015-ös moszkvai biennálén

Jannisz Varufakisz nemrégiben tette közzé a 2015. októberi Moszkvai Biennálén elmondott megnyitóbeszédét:

"Artists should be feared by the powerful" – complete pdf transcript of my Keynote at the Moscow Biennale, October 2015

Itt meg is hallgatható:

Artists should be feared by the powerful – Keynote closing the 6th Moscow Biennale, 1st October 2015 (audio)

Hála a Transform! internetes folyóiratnak, magyarul is olvashatjuk a beszédet (hosszú, de érdemes végigolvasni):

http://transform.hu/index.php/elemzesek/43-elemzesek-kulfold/1051-goringnek-ma-nem-kellene-a-pisztolya-utan-nyulnia-varufakisz-beszede-a-2015-os-moszkvai-biennalen

„Az alábbi írás Janisz Varufakisznak a Moszkvai Kortárs Művészeti Biennálén tavaly októberben elhangzott beszédének írott változata. Az aránylag hosszú beszédben a volt görög pénzügyminiszter beszél kultúráról, gazdaságról, politikáról, Európa történelméről – azzal a konklúzióval, hogy a művész akkor végzi jól a dolgát, ha a hatalom nem elégedett vele. Számos érdekes gondolata mellett tanulságos, és nem túl szívderítő megállapítása, hogy a kontrollját vesztett piacgazdaság a náci erőszaknál is mélyebben képes rombolni a kultúrát…

“A művészeknek félniük kell a hatalomtól” – a Moszkvai Biennálén, 2015 októberében elhangzott hozzászólás teljes pdf átirata

Mit keresek én itt? Egy politikai közgazdász és politikus. Nem világos azonnal, miért tartok beszédet a Modern Művészet Moszkvai Biennáléján, 2015-ben. Engedjék meg, hogy sokkal különösebb és önkritikus legyek: a közgazdaságtan egy nagyon elavult, kulturálatlan tudomány; a közgazdász diákokat arra tanítják, hogy úgy gondolkozzanak, mintha a gazdasági életet teljesen le lehetne írni és meg lehetne érteni a kultúrától, művészettől vagy zenétől függetlenül – mint egy katonai akadémián. A tiszti kiképzésük részeként az egyik dolog, amit tanulnak, a savoir-vivre-t, a jó modort. Ez jól jön, ha tábornokok lesznek az orosz, francia, vagy amerikai hadseregben és az elnök meghívja őket vacsorázni. Tudnod kell, melyik a megfelelő kanál, a megfelelő villa. De ez teljesen alkalmatlan arra, hogy tudd, mit kell tenni a harcmezőn. Jó dolog, ha van modorod. Ez hozzáadódik ahhoz, ami szükséges ahhoz, hogy véghezvidd a tömeges gyilkolást, amit tábornokként elvégzel. Hasonlóan ehhez, a világgazdaságban a kultúra jó dolog, de lényegében szükségtelen ahhoz, hogy megértsd, hogyan működik a gazdaság.

moscow biennale 1st october 2015
A politikusok úgy néznek a kultúrára, mint egyfajta illendőségre, legitimációs forrásra. A kultúra arra szolgál egy politikus számára, hogy kulturális miniszter legyen karrierje egy pontján. Ez nem egy lényeges minisztérium, és nagyon alacsony a rangja a kormányban. Így aztán, ha pénzügyminiszter, vagy külügyminiszter voltál, és utána leszel kulturális miniszter, ez lefokozásnak számít. Adott időben jó dolog lehet, ha ezt a címet birtoklod, ez egy aurát kölcsönöz az embernek. Kulturális emberek, például művészek vagy kurátorok, egyfajta társadalmi fokozatot, hatalmi narratívát kölcsönöznek a politikusoknak. Valahogy úgy, mintha lenne egy püspök közel hozzád, aki felmagasztal. De ez nem látszik lényegesnek ahhoz, hogy egy ország hogyan működik. A kulturális miniszternek alacsony pozíciója van a kormányban. Nincsenek olyan fontos dolgok, amelyeket az ő javaslatára vitat meg a kormány.

Politikus vagyok, egy politikai közgazdász. Közgazdász. Mindez a törekvés csak érintőlegesen, és ha akarjuk, parancsolóan kapcsolódik a művészethez. Ebben az értelemben, a Moszkvai Kortárs Művészeti Biennálé kurátorainak részéről tévedés volt engem meghívni, mert ha valóban hinnék a közgazdászok és a politikusok gyakorlatában, nem engem kellett volna meghívni, mert végül is lenézőnek kellene lennem a művészet világával szemben. Legjobb esetben valami jónak látnám a fontos dolgok díszeként, de nem valami fontosnak, nem valami lényegesnek az életünkben.

Az a próbálkozás, hogy elkülönítsem, mi jót ad a társadalomnak az esztétika, a zene, mindig idegen volt tőlem. Felelevenítek különböző politikai és társadalmi konfliktusokat, amelyeket megpróbáltam megérteni, amikor fiatal voltam, mielőtt közgazdásszá vagy politikussá váltam. És emlékszem, hogy ahhoz, hogy megtaláljam a magyarázatot, a zene és az esztétika mindig nagyon fontos volt: az 1980-as nicaraguai forradalom idején a sandinisták és a kontrák közötti konfliktus a Nyugatot is polarizálta. Kinek van igaza, és kinek nincs? Kik a jók és kik a rosszak? Azt a zenét hallgatván, amit a sandinisták játszottak és énekeltek, és azt, amit a kontrák, olyan információkat adott nekem, amelyek sem a cikkek, sem a könyvek, sem a politológusok nem tudtak adni. És visszamenve az 1930-as évekbe, ha összehasonlítjuk Picasso Guernicáját Franco művészetével, már egy gyors pillantás is nagyon sokat mond a spanyol polgárháború lényegéről. Hallgassuk meg Beethoven IX. szimfóniáját, és vessük össze a korabeli porosz himnuszokkal. Vagy hasonlítsuk össze azzal a zenével, a III. szimfóniával, amelyet Beethoven eredetileg Napóleonnak ajánlott. Aztán hallgassuk meg azt a zenét, amelyet Napóleon azt követően hallgatott, hogy Beethoven összetépte a Napóleonnak szóló ajánlást, amikor Napóleon cserbenhagyta a francia forradalom eszméit. Hasonlítsuk össze Leni Riefenstahl esztétikáját Szergej Eizenstejnével – egy művész szemével, és az esztétikára figyelve mindig felismerjük a politikai és gazdasági különbségeket.

Ha politikát vagy közgazdaságtant tanulsz, nem jutsz hozzá ehhez a kulturális élményhez, sok lényeges dolgot mulasztasz el. Amikor a feleségemet, Danae-t megismertem, alkalmam volt tapasztalni a gyakorlatban, amiről mindig meg voltam győződve: mivel kiragadott engem a hivatalomból és a karosszékemből, körbevitt magával a világban, hogy közelről és személyesen tapasztaljam meg mindazokat a dolgokat, amelyeket érdekesnek találtam filozófiai és akadémiai nézőpontból: a globalizációt, a durva megosztottságot. Körbeutaztunk minden földrészen, követtük a megosztó vonalakat, az Egyesült Államok és Mexikó határát, a Palesztinát elválasztó falat, a falakat Belfastban, Etiópiában, Kasmirban és másutt. Érdekes volt számomra látni, mennyivel többet megértettem ezekből a dolgokból, úgy gondolom, hogy megértettem az ő szemével, egy művész szemével tapasztalván mindezt. És azt is megláttam, hogy közvetlen megfelelés van egy matematikus és egy művész módszere között. Emlékszem, hogy amikor diák voltam, küzdöttem egy matematikai egyenlettel, és arra a villanásra, amikor hirtelen rájötte, hogyan kell megoldanom. Ez nagyon hasonló ahhoz, mint amikor egy művész küzd a koncepcióval, és egy ponton „az” bevillan, és a mű kész: megvan a koncepciója a fejében. Ezek azok a tapasztalatok, amelyek – neki köszönhetően – alátámasztják, amit elvileg már addig is tudtam: a művészet nem luxus – hanem lényegi része annak, hogy értelmet adjunk a világnak, amiben élünk.

Néhányan Önök közül hallottak róla, hogy csináltam ezt-azt az euroválság ügyében, de nem akarom terhelni Önöket annak a magyarázatával, mi a baj az euróval. De az eurót, Európa közös valutáját rettenetesen tervezték meg. Annak oka, hogy Görögország a hírekben szerepel, az, hogy mi vagyunk a leggyengébb része annak a monetáris uniónak, amelyet nem arra a világra terveztek, amiben élünk. Mivel töredezik a globális kapitalizmus nyomása alatt, ennek az uniónak a leggyengébb része traumatizálódik és állandóan egy fekete lyukba nyomják. Én egy bankcsődbe ment ország minisztere voltam, amelynek ezzel kellett szembenéznie. De hogy valóban legyen egy benyomásuk arról, hogy mi a baj az euróval, fogjanak meg egyet és nézzék meg esztétikailag. Mit látnak? Egy nagyon unalmas tervezést. Mindegy hogy egy 5 eurós, egy tíz eurós, egy 20, 50, 100, vagy ha elég gazdagok hozzá, egy 500 eurós bankjegyet néznek meg. A két oldalán egy híd, vagy egy boltív látható. Ez az euró-bankjegyek fő terve. DE ezek a boltívek és hidak nem léteznek. Ezek egy másodrangú művész képzeletének szüleményei. Ezek nem valódi hidak vagy boltívek képei. Európa, a kivételesen gazdag kulturális, művészeti öröksége ellenére nem képes ezeknek a kincseknek egyikét sem lerajzolni ! Tudják miért ? Mert nem voltak képesek megegyezni, hogy melyiket válasszák. Azt az ötletet, hogy az 50 eurós bankjegyre a Parthenón vagy a Colosseum képe kerüljön, Frankfurtban és a Bundesbankban elvetették. Miért? Nem azért, mert problémájuk van a Parthenónnal vagy a Colosseummal, hanem azért mert úgy gondolták: A Parthenónról Görögországra asszociálnának, arról Görögországra, melynek a valutája egy puha valuta. Így elvetették, hogy a Parthenón az euró bankjegyekre kerüljön. A Parthenón, vagy a Colosseum, vagy egy szép Michelangelo kép nélkül, a kölni katedrálist sem választották ki, így képtelenek voltak egy létező műalkotást kiválasztani. Akkor a bizottság azt a döntést hozta, hogy harmadrangú művészek tervezzenek negyedrangú terveket nem létező boltívekről. Nem kell megértenünk a politikát és a gazdaságot ahhoz, hogy megértsük, miért van bajban az euró – elég csak esztétikailag megvizsgálni.

A Moszkvai Biennálé előző kulcsmondata az volt, hogy cselekedjünk együtt, kollektív akcióban. Európában, amióta az euroválság elkezdődött, egy szellemes iróniát produkálunk: egy egységesülő kontinenst, amely együtt cselekszik, sok különböző kultúrával és nyelvvel a második világháborút követő évtizedekben, megoszt a közös valuta. Oscar Wilde egyszer azt mondta, hogy Nagy-Britanniát és Amerikát a közös nyelv osztja meg – mi egy lépést tettünk visszafelé, és egy közös valuta oszt meg bennünket.

Ugorjunk vissza az időben abba a korszakba, amikor a közös valutát megtervezték: az euró gondolata akkor merült fel, amikor a berlini fal leomlott. Valóban, a német újraegyesítés és a közös európai valuta történelmileg összekapcsolódik. A német újraegyesítés egyik feltétele a monetáris unió volt. A franciák és a németek (François Mitterrand, Franciaország elnöke, és Helmut Kohl német kancellár) megegyeztek abban, hogy az egyesített Németország belép egy monetáris unióba, amelynek első lépésként közös valutája lesz, és innen lépnek tovább az Európai Egyesült Államok föderációja felé. Abban az időben, amikor ezek a viták zajlottak, és a vasfüggönyt (nem csupán a berlini falat) megszüntették, kezdve Berlinnel, de Moszkvában is, milyen volt a kulturális környezet ?

Azt hiszem, ha visszamegyünk 1991-be, ebbe a lényeges évbe, felidézhetjük, hogy az európaiak, de az oroszok is, mi valamennyien sürgettük, hogy kerüljünk közelebb egymáshoz, hogy legyőzzük a megosztást, dobjuk el a hidegháborút. Amikor a vasfüggöny eltűnt, volt egy nagyon érdekes film, ami engem személyesen is megérintett: Krzystof Kieślowski Véronique kettős élete című filmje elegánsan ragadta meg ezt az életérzést, tükrözte a háború utáni megosztott Európa végét, de egyúttal egy bizonyos komorságot, szorongást is közvetített azok között, akik egy határok nélküli Európáról álmodtak. A filmben az az eszköz, amelyet Kieślowski felhasznált, két azonosnak látszó idegen közötti kapocs volt: Veronica egy lengyel asszony volt Lengyelországban, és Véronique egy másik nő Franciaországban. Mindkettőjüket ugyanaz a színésznő játszotta, Irène Jacob. A két nő útja csak egyszer keresztezte egymást a filmben, akkor, amikor Európa újra egyesült. Van egy jelenet a filmben, amikor Krakkóban, Lengyelországban az ujjongó tömegbe vegyül egy lány, Veronika, akit egy zenei meghallgatásra hívtak. Keresztül rohan Krakkó főterén, egy tüntetésen (amelyen Európa újra egyesülését ünneplik). Egy tüntető véletlenül fellöki, a zenei lemezei a földre esnek, ő lehajol értük, hogy felvegye, és amikor feláll, meglátja hasonmását, Véronique-ot, amint felszáll egy turistabuszba. Ez az egyetlen eset, amikor a két nő látja egymást. Csak egy másodperc tört részéig találkoznak. A sikeres meghallgatás után Veronica szólót énekel. És amíg a színpadon egész szívét beleénekli az előadásba, összeesik és meghal. Ugyanebben a pillanatban Párizsban Véronique valami nagyon mély szomorúságot érez, ami teljesen érthetetlen számára. A zene révén kialakuló érzelmi kapcsolat Véronique és Veronica között – az a mély hiányérzet, amit Véronique érez, amikor Veronica meghalt Krakkóban, az én szememben azt a szolidaritást jelképezi, és azt a kulturális spirituális kötődést, ami a nyugat-európaiak és azok között van, akik itt maradtak a vasfüggöny mögött. Sőt, a szolidaritást a déliekkel, akik kimaradtak, a hatvanas és hetvenes évek diktatúrája miatt.

Egy másik film, amit össze tudok kapcsolni a Véronique kettős életével, Costa-Gavras Z-je (1969), ami Nyugaton szimbólumává vált az elágazásnak, a megosztottságnak Észak- és Dél-Európa között, és az, ahogyan egy film, egy műalkotás képes meggyógyítani ezt a megosztottságot. Ezek a filmek rejtik magukban az európai egységet. Európa egy egység, amely nemcsak túlélt, de növekedett is a hidegháború kegyetlen megosztottságának árnyékában. Megszülethetne egy ilyen szép film a mai Európában ? Elkészíthetné Kieślowski ma a Véronique kettős életét ?
Korunk iróniája az, hogy a határok eltörlése, legalábbis az Európai Unió határain belül, és az egységes piac diadala, amit úgy harangoztak be, mint ami egységesít bennünket és megszilárdítja az európaiak egységét, hogy a homogenizálódás, a globalizáció eme jelképei leértékelték és összetörték Európa kulturális javait. Ma a lengyel Veronica lehet, hogy kapna egy lemezszerződést Párizsban vagy Londonban, de a zenéje homogenizálódna egy globális piactéren, a zene és a művészet számára ez a piactér, ami nem ismer határokat, és nem kötődik sehová. A zene, a művészet, még a színház is, ugyanannak az égisze alatt, a piaci erők uralma alatt. Bürokraták irányítják Brüsszelben, akik olyan intézményeket hoznak létre, amelyek egyre növekvő mértékben a kereskedelmi hatalom zsebében vannak. Kasszasikereket hozó kiállításokat mutatnak be a nagy múzeumokban, vagy költséges koncertsorozatokat szerveznek, olyan fórumokon, ahol a posztmodern kurátorok olyan sztárközgazdászokat hívnak meg, mint én, hogy előadásokat tartsanak a művészeknek. Közgazdászokat, akik kiterjesztik a pénzvilág uralmát és a piac logikáját a művészeti terekre. És természetesen mindezt a szerződtetett hírességek és a vállalati szponzorok befolyásolják, akik mindent eldöntenek. Ahelyett, hogy a zene kötné őket össze, mint Véronique-ot és Veronicát (akik ugyanazt a zenét hallgatták), ahelyett, hogy a mozgás, a bűntudat, a kultúra kapcsolná össze őket; a mai Véronique-ot és Veronicát valószínűleg egy szerződés kötné össze, amelyet egy globális jogi iroda fogalmazott New Yorkban, Párizsban, vagy, ami a legvalószínűbb, Londonban, és a francia Véronique aggódna, hogy a lengyel Veronica Párizsba jön és elveszi a munkáját.

És most engedjék meg, hogy egy harmadik filmet említsek. Emlékezzünk arra a jelenetre Orson Welles „A harmadik ember” című filmjéből (1949), amelyben letekintve a bécsi Práter híres óriáskerekéről Harry Line, akit Orson Welles alakít, egy szemtelen elméletet fejt ki a kultúráról: ’Itáliában a Borgiák 30 éve alatt volt háború terror, gyilkosság, vérözön, de ők hozták létre Michelangelót, Leonardo da Vincit, a reneszánszt. Svájcban ekkoriban testvéri szeretet volt, demokráciában és békében éltek, és mit hoztak létre ? A kakukkos órát.’

Nagyon szemtelen és tisztességtelen mindez Svájccal szemben, mert Svájc történelme ennél sokkal árnyaltabb és gazdagabb. De mégis, van valami igazság ebben a jelenetben, amikor azt mondja, hogy Európa szép kultúrája, zenéje és művészete vérben fogant, és konfliktusok támasztották alá. A művészet és a zene távolról sem csupán jóságos dolgok, amelyek díszítik a civilizációnkat. Picasso egyszer azt mondta (és én szeretem ezt idézni), hogy egy festmény nem dekorációnak való, egy festmény fegyver az ellenséggel szemben. Amint már említettem, Beethoven a III. Szimfóniát Napóleonnak ajánlotta, és később dühösen tépte szét a Napóleonnak szóló ajánlást. D. H. Lawrence dühödt megvetést táplált a demokrácia ellen; egy szemét jellem volt, és egy nagy költő, aki időnként elhintett egy ”jól” adagolt férfias antiszemitizmust. Ezra Pound költő volt, aki határtalan szeretettel ünnepelte az európai kultúrát, miközben Benito Mussolini nagy támogatója volt.

Amikor együttesen a kultúráról és arról beszélünk, amit teszünk, állandóan emlékeznünk kell arra, hogy megvetjük az antiszemitizmust – és én jobban megvetem az antiszemitizmust, mint bármi mást – azonban megvetjük a konfliktusokat is, megvetjük azt is, hogy másokat ellenségként kezeljünk, de Picasso véleményét arról, hogy a festményt az ellenség ellen használjuk, nagyon komolyan kell vennünk. Az ellenség nem a másik ember, hanem a nyomor, az ellenség a rasszizmus, az ellenség, mindaz az erő (elsősorban gazdasági), ami eltávolítja egymástól az embereket és a társadalmakat, az egyik büszke kultúrát a másik ellen uszítja. A művészet ne legyen fájdalomcsillapító, a kultúra nem lehet csupán dekoráció. Hermann Göring egyszer megjegyezte: „Amikor azt a szót hallom, hogy kultúra, a browningomért nyúlok !” Igaza volt, amikor azt gondolta, hogy a kultúra valóban egy veszélyes fegyver. Önök, emberek, itt művészek és kurátorok, Önöknek félniük kell a hatalomtól a mi társadalmunkban. Ha Önöket a hatalom nem tartja veszélyesnek, nem végzik jól a munkájukat. Ameddig egy kultúra ellenáll annak, hogy áruvá tegyék, addig veszélyt jelent azokra, akik áruvá akarják tenni, hogy olyan messzire terjeszthessék ki birodalmukat, amennyire csak lehetséges. Ma persze a kultúra egyre inkább áruvá válik. Ezt szakértő galéria-tulajdonosok valósítják meg, ravasz kurátorok posztmodernizálják, majd megtisztítják abban a húsdarálóban, amelyet az Európai Bizottság alapítványai jelentenek a művészetek számára. Göring soha nem értette meg, hogy nincs szüksége revolverre. A piac végzi el az a munkát, ami a kultúrát egy olyan fájdalomcsillapítóvá teszi, amely cinkosa a hatalomnak, jobban, mint a gulag, jobban, mintha börtönnel fenyegetnék a művészeket. A kultúrát szét lehet szórni az egységes piac és a brüsszeli bürokrácia forgóajtói között. Valóban, minek küldenének rohamosztagosokat a színházakba és a művészeti stúdiókba, amikor a bürokraták, az árverezők és a kurátorok képesek eltüntetni a kultúra politikai felforgató potenciálját, átfordítva azt egy másfajta birodalomba, ahol a játékosság és a felforgatás a művészeti tőzsde árucikke, ahol a kultúra mellett ékszerek, autók, kütyük és mérgezett származékos értékpapírok forognak, olyan fajták, amelyeket a Wall Street tud tömegével előállítani?

Évtizedek óta, legalábbis három évtizede, a csereérték uralkodik mindenen, megfosztva minden más értéktől, köztük a kulturális értéktől is. Az 1970-es évekig a bankárok egy dobozba voltak zárva, a banki tevékenység unalmas volt az 1970-es évekig, annak a rendszernek köszönhetően, amelyet a New Deal hívei hoztak létre az Egyesült Államokban, és amelyet Bretton Woods-i rendszerként ismertünk. A háború utáni kapitalizmus első fázisának összeomlása a hetvenes években financializációt hozott létre, amikor a pénzvilág és a bankok elszabadultak. Ez az összeomlás számos fejlődés előhírnöke volt, a bankárok felszabadulásának, akik azt csinálnak, amit akarnak, és egy olyan eseménysorozatnak, amely végül lebontotta a Szovjetuniót… De ez egy hosszú történet, amiről nem most kell beszélni. Csak arra van szükségünk, hogy felidézzük, hogy az 1970-es évek óta a pénzvilág hogyan rendelte maga alá az ipart, és a neoliberalizmus (amely az elszabadult pénzvilág ideológiája) hogyan rendelte maga alá a liberalizmust, amely tisztelte az ipart, a munkát és a parlamenteket. Ez a bankárok ideológiája, akik arra hajlanak, hogy nagyobb szabadságot biztosítsanak maguknak, bevezettek egy új vallást, amely szerint a piacok önmagukért vannak – és csak a piacok számoltathatják el őket. A korábbi korszakok liberálisai a piacokat eszközöknek, és nem céloknak tekintették, nem valami fetisizálni valónak. A korai 1970-es évek óta azonban a neoliberalizmus ezt teszi. Ez sem nem új, sem nem liberális, a neoliberalizmus csupán a piac fetisizálása: a piac, mint cél, nem mint eszköz más célok elérése érdekében.

Ez a folyamat egy gyökeres kudarchoz vezet, gyökeres képtelenségre ahhoz, hogy arról gondolkozzunk, amit egy sokkal magabiztosabb múlt megenged: arra gondoljunk, hogy egy dal, vagy egy vers a piaci értékétől függetlenül értékes lehet. Az a gondolat, hogy az érték nem redukálható az árra, és nem minden a kereslet és kínálat kérdése. Hogy a közgazdász nem olyan valaki, aki mindent tudhat az emberiségről, beleértve minden olyan gondolatot, amely potenciálisan hasznos lehet egy olyan hallgatóságnak, mint az Önöké. Hogy annak a lehetetlensége, hogy tavasszal privatizáljuk a rét illatát, az nem azért probléma, mert nincs a birtokunkban olyan technikai trükk, amellyel a rét illata áruvá változtatható lenne.
Míg az áruvá válás egy globális jelenség, ennek egy különösen virulens formája az Európai Unióban abban az időben jelent meg, amikor a Véronique 1991-ben napvilágot látott. Ez nem azért történt, mert Európa túlzottan békés, és háborúk nélkül él. Nem azt akarom mondani, hogy menjünk vissza a csatatérre, hogy a kultúra újjáéledjen. Egyáltalán nem arról van szó, hogy túlzottan egységesültünk ahhoz, hogy a kultúra virágozzék. A problémát a közösségi szféra állandó visszaszorítása jelenti. Nincs semmi rossz abban az ötletben, hogy egységes piac létezzen az Atlanti-óceántól az Uralig, vagy mivel a téma Eurázsia, Vlagyivosztokig, és Kínával, Japánnal együtt akár Ausztráliáig. Nincs ebben semmi rossz. A határok csúnya sebhelyek a bolygón, és minél hamarabb szüntetjük meg őket, annál jobb.

A probléma az, hogy a piacgazdaságoknak hatalommal rendelkező demos-ra, népre van szükségük, abból a szóból ered a demokrácia. Egy piac erős nép nélkül, amely képes azt ellensúlyozni, stabilizálni, civilizálni, egy olyan piac, amely nem képes megfelelni a piac kritériumainak. Ahhoz, hogy civilizáljuk Európát, civilizáljuk Oroszországot, hogy képessé tegyük Európát és Oroszországot arra, hogy olyan kultúrát hozzon létre, amely veszélyes a hatalomra, az egységes piacnak, a piacgazdaságnak demokratikus államra van szüksége. Egy olyan államra, amelyet nem azok ellenőriznek, akik a legtöbbet nyerik az áruvá válási folyamatból, hanem egy olyan, amelyet az egy ember-egy szavazat elv alapján ellenőriznek. Amikor egy üzletbe bemegyünk, a rubeljeinkkel, euróinkkal, dollárjainkkal szavazunk. Ha megveszünk egy iPad-et, ez egy szavazat az Apple-re. És minél nagyobb a kereslet az iPad-re, annál drágább, és annál több szavazatot adunk az Apple-nek. Ebben az értelemben a piac és a politika egyaránt választási rendszerek, kivéve, hogy a piacon nincs egy ember-egy szavazat elv, mert annyival több szavazatod van, amennyivel több rubeled, jened, euród, dollárod. A demokrácia szépsége, hogy csak egy szavazatunk van, ugyanannyi szavazatunk (az az egy), legyünk gazdagok, szegények, jól képzettek, ostobák, oroszok, görögök, akárkik. És, hacsak nincs egy olyan politikai folyamat, amely stabilizálja a piaci folyamatokat, az egy ember- egy szavazat az ahány dollárod van-annyi szavazatod rendszerrel szemben, nem élhetsz egy stabil piaci társadalomban.

Ugyanúgy, ahogyan a művészet és kultúra nem csupán kiegészítők, amelyeket hozzáadunk a politikához és a gazdasághoz, a demokrácia sem luxus azoknak, akik hisznek benne szemben azokkal, akik adósai. A demokrácia egy olyan politikai folyamat, amelyre szükség van ahhoz, hogy magát a piacot stabilizáljuk. És azok, akik a piacot tartják elsődlegesnek, és azt önmagáért valóként kezelik, egyáltalán nem jók liberálisnak sem, mert egy olyan piacot mozdítanak elő, amely meg fog bukni. A kapitalizmus ugyanúgy termeli a válságokat, mint az iPod-okat: természetesen, mert a természetéből adódnak. Ahhoz, hogy civilizált állapotban tarthassuk a szociális gazdaságunkat, kivételesen szkeptikusnak kell lennünk a piaccal, mint olyan birodalommal szemben, amely képes helyettesíteni a kultúrát, politikát, demokráciát. Ha nem követjük ezt az ösztönünket, hogy úgy stabilizáljuk a gazdaságot, hogy a demokrácia ellenőrzése alá, és alapos felülvizsgálat alá helyezzük, amit csak a zenészek, művészek és művelt emberek tudnak megvalósítani, és biztosítani társadalmunk számára, mert ha ez nem sikerül, akkor az lesz a vége, hogy gigantikus piacok jönnek létre kolosszális bürokráciákkal, amelyek képtelenek azokat a gigantikus piacokat stabilizálni. Ez, mint mindig, oda vezetne, hogy egy szentségtelen szövetség jön létre a csereérték (vagyis az ár) és a bürokratikus autoritarianizmus között, azoknak a kulturális és politikai értékeknek a rovására, amelyeket mi, európaiak, oroszok, görögök, németek oly fájdalmasan hoztunk létre az elmúlt évszázadokban.

Hadd említsek meg egy érdekes momentumot, 1978-ból: ősszel, szeptemberben történt. Két öltönyös úr lépett be Aachen katedrálisába, ahol Nagy Károly, a nagy keresztény király földi maradványai nyugszanak, aki egyesítette Európát a Szent Római Birodalom hatalma alatt. Ez a két öltönyös úr Giscard d’Estaing francia elnök, és Helmut Schmidt, Németország kancellárja volt. Az ok, amiért oda mentek, ahogyan azt később elmondták, az volt, hogy aláírjanak egy szerződést. Ez az Európai Monetáris Rendszer nevet viselte. Ez volt a kezdete Európa közös valutájának, amikor elhatározták, hogy egy monetáris uniót hoztak létre Franciaország és Németország között, amely végül elvezetett az euróhoz. Miért mentek ők a katedrálisba, Nagy Károly sírjához ? Azt a magyarázatot adták, hogy izgalmat és szorongást éreztek, és szükségük volt Nagy Károly áldására. Ez egy kulturális referencia. Egy kis eurogiccs, és emlékeztet az Eurovízió esztétikájára. De hadd hozzak elő egy másik párhuzamos történetet. 1993-ban, amikor az Európai Központi bankot létrehozták (amelyet akkor Európai Monetáris Intézetnek hívtak), a bank elnöke úgy érezte, hogy úgy végzi a feladatát, mint… Nagy Károly ! És hadd említsek egy harmadik dimenziót, ami egy meglehetősen piszkos ügy. 1944 decemberében volt, az utolsó friss SS-egységeket toborozták Berlinben. Ebben 11 000 francia volt, akik a náci rendszerrel kollaboráltak. Ők voltak azok, akik foggal-körömmel harcoltak Hitlerért az utolsó pillanatig. Tizenhárman maradtak életben ebből a 11 ezerből, akik a keserű végig harcoltak. Kiről nevezték el ezt a regimentet ? Nagy Károlyról.

Amit ezzel mondani akarok: Európának van egy ragyogó és egy undorító történelme egybecsomagolva. Az a próbálkozásunk, hogy ezt egységében szemléljük, elengedhetetlen. Fontos együtt cselekednünk, mert ha egymás ellen dolgozunk, kudarcot fogunk vallani. Az újra-nacionalizálás gondolata, visszatérni a nemzeti valutákhoz, külön csinálni a dolgokat, a nemzetállam bábja mögé bújni – ezek a rossz irányba tett lépések. Együttesen kell cselekednünk Európában. De ha csak azért integrálódunk és hoztunk létre egy közös valutát, mert van egy elképzelésünk, hogy összekapcsoljuk a franciákat, németeket, görögöket, ez nem biztos, hogy jót tesz Európának. A közös valuta gondolatát először 1942-ben vitatták meg egy konferencián Berlinben, a náci uralom alatt. Nagy Károly lehet Giscard d’Estaing jelképe, aki egy nagy demokrata volt, és Európa híve, de azoké a franciáké is, akik meg akartak halni Hitler védelmében. Ahogyan a spanyol anarchisták (akiknek vörös és fekete volt a színe) mondták a spanyol polgárháború idején, amint azt szépen idézi Ken Loach Land Freedom című filmje: Meg kell tartanunk a reményt, hogy éljünk, a vörös színnel, de a fekete színt is, hogy emlékeztessen bennünket a lelkünk sötét oldalára.

Európában az elmúlt években láttuk, hogyan fordult visszájára Helmut Schmidt és Giscard d’Estaing eurogiccses zarándoklata Aachenbe és kiváló ambíciójuk, hogy a közös valuta révén összehozzák Európa népeit. Ma a németek utálják a görögöket, a görögök utálják a németeket, a franciák és olaszok rühellik a németeket, akik megvetik őket, a görögök elkezdtek a görögök ellen fordulni, és hamarosan a németek is a németek ellen fordulnak… Röviden, a közös valuta szétszakította Európa népeit. Nem működött jól. Azért, mert nem jól alkottuk meg. És azért nem csináltuk meg jól, mert elválasztottuk a gazdaságot a politikától; a társadalmat és a gazdaságot a művészettől. Elválasztottuk a közösség gondolatát a köztértől, az egységes piactól. Lecsökkentettük a közösség terét, azt gondolván, hogy a magánszektornak kell dominálnia. Ez nem lehetséges, csak ha lábon lövi magát. Ezek az elkülönítések, ezek a megosztások halálosak, mérgezőek, aláássák a legjobb szándékokat, egymás ellen fordítják az európaiakat, ők maguk ellen fordítják az oroszokat. Itt az ideje túllépni ezen.

Egy Európáról szóló megjegyzéssel szeretném befejezni. Az emberek azt mondják nekem: Ön nagyon kritikus az Európai Unióval szemben, bár mindenki tagja akar lenni. Csatlakozni akartak a balti államok, a volt Jugoszlávia tagállamai, Horvátország, Szlovénia, Szerbia… Ezen a ponton emlékeztetem őket, hogy a Római Birodalom akkor roppant össze, amikor a belső magja, törékennyé vált, miközben a határai kitolódtak kelet felé. Miért ? Mert a belső mag gazdaságilag és politikailag is szétesett. Ez egy kulturális vákuumot idézett elő, amit középkorként is ismerünk. Ma az Európai Unió magját látjuk dezintegrálódni, miközben a határai keletre tolódnak. Egyik büszke nemzetet a másik után teszik ki annak a fajta kezelésnek, amelynek a mi kormányunkat2015 júliusában – ez az, amit én fiskális víztortúrának nevezek, a pénzügyi tortúra egyik formájának. Egyik nép a másik ellen fordul, anélkül, hogy komolyan megbeszélnénk, hogyan hozzanak létre egy racionális gazdasági szerkezetet Európa számára egyes európaiak meg vannak győződve róla, hogy ők inkább érdemesek rá, mint más európaiak.

Az elitekre jellemző egy expanzionista tendencia, újra felépíteni Nagy Károly birodalmát Nyugat-Európában, a régi Szovjetuniót itt Oroszországban, a ’Nagy Amerikát’ az Atlanti-óceán másik oldalán. De ugyanekkor Nyugat-Európa, Oroszország, és Amerika belső magja töredezik. Az expanzionizmus erőltetése egy morális, etikai, gazdasági, politikai, kulturális mag kárára nagy fenyegetés a civilizációra. A vasfüggöny leomlása előtt, egy olyan film, mint a Véronique kettős élete, tökéletesen rezonált erre Moszkvában, Krakkóban, Stuttgartban, Londonban, Athénben, San Franciscoban. Ma ez a film megbukna. Véronique és Veronica nem kötődnének össze, nem lenne misztikus kapcsolat, kivéve azt a köteléket, amelyet ügyvédek és multinacionális korporációk hoznak létre. Egymás ellen fordulnának egy egységes, kegyetlen, instabil, disztópiás globalizáló piacon.

Moszkva, 2015. október 1.”

12 hozzászólás “Göringnek ma nem kellene a pisztolya után nyúlnia – Varufakisz beszéde a 2015-ös moszkvai biennálén” bejegyzéshez

  1. Az óriási entellektüelt valamicskét elsodorta saját hömpölygő beszédének sodrása. Kiegészítem előző hozzászólásomat a „templom” szóval. Mert számos esetben (még ha nem is többségi előfordulásban) a nácik a leigázott területek keresztény lakosságát terelték be falvaik-városkáik templomaiba, hogy azokban gyilkolják meg őket tűzhalállal (Franciaország, Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszláviam Görögország, Szovjetunió). Így ütöttek egyszerre két legyet egy csapással, elpusztítva a kultúrát és a hozzátartozó lakosságot. Tehát kiigazítva magamat helyesen:

    “…a kontrollját vesztett piacgazdaság a náci erőszaknál is mélyebben képes rombolni a kultúrát…”

    Picurka, aprócska, alig lényeges megszorítással – igaz. A nácik nem csupán a nekik nem tetsző kultúrát rombolták, hanem művészeit, de bizonyos populációk esetében a hordozó tömegeket is megsemmisítették: gázzal, gödörbe, horhosba és egyéb tömegsírokba lődözéssel, mocsárba, mély vizű tóba, folyóba kergetéssel, pajta, ház, zsinagóga („a gyülekezés háza” – hiszen templom kizárólag a jeruzsálemi szentély volt, csak az jelentette az Örökkévaló házát), templom odazárt élő emberekre gyújtásával és így tovább.

    Nemegyszer a keves több – és pontosabb, hitelesebb.

    MINDAZONÁLTAL SZÉP A BESZÉD, MEGRENDÍTŐ. TÉNYLEG. CSAK AZ A KIS HIBA NE LENNE… BELEMAR A SZÍVEMBE. HOLOTT, BIZTOS VAGYOK BENNE, NEM SZÁNDÉKOS.

      1. Nyilvánvaló. Viszont a Macska által említett jelenség nem szünteti meg a “…a kontrollját vesztett piacgazdaság a náci erőszaknál is mélyebben képes rombolni a kultúrát…” kijelentés kritikátlanságát. Mert az elkommercionálódott alkotások kiszabadulhatnak a csereérték fogságából (a történelmi körülmények változásával), de a kultúrahordozó populáció szinte utolsó írmagig elpusztításával (magyar vidéki zsidóság!) bizonyos kultúra, életmód is megsemmisül – a valamikori regenerálódás lehetősége nélkül.

        Különben a volt pénzügyminiszter itt közölt beszédét vagy háromszor is elolvasva se leltem meg benne a bírált elhamarkodott tételt. Amennyiben a magyar fordítás teljes és pontos, akkor a fölvezetésben a hiba, amelyet pedig nem Jannisz Varufakisz fogalmazott…

        1. …” Mert az elkommercionálódott alkotások kiszabadulhatnak a csereérték fogságából (a történelmi körülmények változásával), de a kultúrahordozó populáció szinte utolsó írmagig elpusztításával (magyar vidéki zsidóság!) bizonyos kultúra, életmód is megsemmisül – a valamikori regenerálódás lehetősége nélkül”…

          Ehhez az én műveltségi szintemen már nem nagyon lehet mit hozzátenni.
          Úgy látszik, ez az intellektualitás csak a baloldalon jelenik meg – ehhez hasonlót a mai jobboldal megjelenéseiben még nem tapasztaltam. Lehet hogy van nekik ilyen, de mindenesetre jól titkolják…

          1. Mert a jobboldal valóban sáros… Ezért el kell hazudnia a valóságot, ami nem tesz jót az észlelésének.

  2. Hát…egy óriási intellektuel nagy sodrású beszéde. Nagyon jó, hogy bekerült ide, mert a kutya életben nem olvastam volna talán. Érdekes a művészet és a közgazdaságtan – meg a történelem is persze – összekapcsolása.
    Gondolom, egyik „magyar” média sem tiporta véresre magát, hogy közzé tegye ezt az írást.

    Nos – egy újabb rádöbbenés arra, hogy a szociális Európa kialakítása nélkül nem megy a bicikli – bármennyire is erőlködnek.
    A mellékelt ábra pedig azt mutatja, hogy nem megy a bicikli…

  3. „…a kontrollját vesztett piacgazdaság a náci erőszaknál is mélyebben képes rombolni a kultúrát…”

    Picurka, aprócska, alig lényeges megszorítással – igaz. A nácik nem csupán a nekik nem tetsző kultúrát rombolták, hanem művészeit, de bizonyos populációk esetében a hordozó tömegeket is megsemmisítették: gázzal, gödörbe, horhosba és egyéb tömegsírokba lődözéssel, mocsárba, mély vizű tóba, folyóba kergetéssel, pajta, ház, zsinagóga odazárt élő emberekre gyújtásával és így tovább.

      1. És a zongorázó SS-vezetők… A megsemmisítő táborokban meg fogolyzenekarokkal húzatták a talpalávalót, játszatták a búfelejtőt… Facipőkben, rongyosan, kimerülésig meghajtva-kiéheztetve, veréssel-vérebekkel megfélemlítve kiválóan feszes testtartással masírozhattak muzsikájukra a häftlingek..

  4. Engem csak az zavar, hogy amióta a görög válság volt – szinte nulla a hír onnan. Egyáltalán, most mi van Görögországban? Megoldódott a válság?
    Vagy csupán csak „nyáron egyszerű” van?

Hozzászólás a(z) Tovaris bejegyzéshez Válasz megszakítása