KI GYILKOLT HATINYBAN?

Hatiny – vízválasztó. Itt húzódik az a határ, ami az emberiességet elválasztja az embertelenségtől. Melyet átlépve az emberek valami olyasmivé változnak, amit nem lehet néven nevezni. Áldozataik pedig „rovarokká”, „kolorádó/krumplibogarakká”(1), „pufajkásokká” (2) lényegülnek át.

Ez egy társadalom életében társadalmi-lélektani szakaszhatár. Mely után már semmi sem lehet úgy, mint azelőtt. Ez után már nem mondható, hogy „Bocs, tévedtünk!” Vagy: „Bocs, nem akartuk!”
De akarták!
De még mennyire, hogy akarták!
Akarták. Gyilkolni akartak. Gyönyörködni áldozataik kínjaiban. Örvendezni akartak a gyengék, a fegyvertelenek fölötti hatalmuknak, fölényüknek. Így volt ez Kijevben, a Majdanon, így volt Ogyesszában is, 2014. május 2-án. Amikor a banderisták úgy égették az ogyesszaiakat, ahogy az a hitleri Németországban is szokás volt.
Hatiny után nem következhet más, mint a szociális önvédelem legfelsőbb foka. A maximális büntetési forma. Az 1943-as, és a 2014-es Hatiny (3) után is.

„ … E picinyke, 26 udvarból álló erdei falucska számára 1943. március 22-én jött el a véres tragédia napja. Ebben a pokoli sírban 149 ember – közöttük 76 gyermek – maradt örökre a sírhantok alatt. Elpusztultak mind – egyetlen kivétellel, Joszif Joszifovics Kaminszkij kivételével, akinek csodával határos módon sikerült kimenekülnie az emberekkel zsúfolt, égő csűrből. És aki bronz alakban áll előttünk, halott fiával kinyújtott karjain. Ezekben a karokban benne volt minden – a kétségbeesés is, a tragikum is. Ugyanakkor az a mérhetetlen élni akarás is, ami lehetővé tette, hogy a beloruszok túléljék ezt a csapást, és győzzenek” – írta 1972-ben, „Hatinyi harangok” c. cikkében Vaszil Bikov. (4)

A békés civileket – öregeket, asszonyokat, gyerekeket – mind kikergették házaikból, és beterelték a kolhoz csűrjébe. Aztán a 118-as policáj (5) zászlóalj martalócai szalmával lefedték a csűrt, meglocsolták benzinnel és meggyújtották. Amikor a csűr falai a tűztől kezdtek leomladozni, a megégett emberek, lángoló ruháikban igyekeztek kitörni. És akkor megszólaltak a különítményesek rájuk irányított géppuskái. A tűzben, illetve a géppuskák lövedékeitől 149 ember, közöttük 75, 16 évesnél fiatalabb gyermek lelte halálát. Az egész falut porig égették.
Csodával határos módon egy ember túlélte: Joszif Kaminszkij 56 éves falusi kovács.Ő késő éjjel tért magához. És a holttestek között rátalált a fiára. A fiú súlyosan megsebesült a gyomrán – és apjának karjaiban halt meg.

És, úgy tűnik, Belorussziában, Ukrajnában, Oroszországban vannak, akik vették maguknak a bátorságot, hogy megfeledkezzenek arról: ki is gyilkolt Hatinyban.

Hosszú éveken át a sajtó gondosan hallgatott a gyilkosok listáiról. A szovjet vezetés nem akarta felfújni a témát. Hitleristák voltak – ennyi. Azt nem árulták el, hogy kikből is hozták létre azt a bizonyos 118-as zászlóaljat. A vezetőség zárt tárgyalást rendelt el, amikor a Hatiny elpusztításában részt vett policájok pere zajlott – „nehogy árnyék vetüljön a baráti népre”. Az információ azonban ennek ellenére terjedni kezdett. Kiderült, hogy a 118-as policáj zászlóaljat Kijevben állították fel 1942-ben – főként ukrán nacionalistákból, a nyugati megyék lakosaiból. Akik azonnal készen álltak a hitleristákkal való együttműködésre. Németországban speciális kiképzést kaptak, és katonai esküjükben hűséget fogadtak Hitlernek.

1943. március 22-én kora reggel a Plescsenyici-Logojszk-Koziri-Hatiny országút kereszteződésében a „Bosszúálló” partizánegység harcosai tűz alá vettek egy személygépkocsit. Eddig semmi különös: a szokásos tűzharc a németek hátországában. Csakhogy a gépkocsiban a Schutzpolizei 118-as számú zászlóaljának egyik századparancsnoka, Hans Welke százados ült: Hitler kedvence, az 1936-os berlini olimpia egyik bajnoka.

A partizánok ezt követően sikeresen visszavonultak. A helyi policájok azonban segítségül hívták Oscar Dirlewanger Sturmbannführer különleges zászlóalját. Amíg a németek úton voltak Logojszk felől, az ukrán különítményesek a helyszínen őrizetbe vették és mindjárt agyon is lőtték favágásból élő helyi lakosok egy csoportját. Csak úgy. Hogy legyen miről beszámolniuk. Március 22-én estére azután az ukrán különítményesek odaértek Hatiny falucskához. Azok egyike, aki elrendelte a békés lakosok kivégzését, Grigorij Vaszjura nacionalista, a 118-as ukrán policáj zászlóalj törzskarának vezetője volt.

Osztap Knap tanúvallomásából:

„ Azt követően, hogy körbezártuk a falut, Lukovics, a tolmács közreműködésével szájról szájra jött a parancs: ki kell terelni az embereket a házaikból, oda kell hajtani őket a falu szélén álló csűrhöz. Ezt a munkát közösen láttuk el, az SS-ek, és a mi policájaink is. A falu minden lakosát – az öregeket és a gyerekeket is – betaszigáltuk a csűrbe, és azt körberaktuk szalmával. A zárt kapuval szemben géppuskákat állítottunk föl. Jól emlékszem, a géppuska mögött Katrjuk hasalt. A csűr tetejét és az odahordott szalmát is Lukovics és valamelyik német gyújtotta meg. Pár perc múlva, ahogy az emberek belülről nyomták, a kapu kidőlt, és az emberek kezdtek kiszaladni a csűrből. Elhangzott a parancs: „Tűz!” Mindenki lőtt, aki a csűrt körbezárta: a mieink is, az SS-ek is. Én is lőttem a csűrt.”

Tyimofej Topcsij tanúvallomásából:

„Volt itt még 6 vagy 7 zárt autó, továbbá néhány motorkerékpár. Utána mondták nekem, hogy ezek a Dirlewanger zászlóaljából való SS-ek. Körülbelül egy századnyian voltak. Amikor Hatinyhoz értek, látták, hogy a faluból elfelé futnak valami emberek. Géppuskás egységünknek kiadták a parancsot, hogy lőjük a menekülőket. Az egység vezető géppuskása, Scserbany tüzet nyitott, de az irányzék rosszul volt beállítva és a golyók nem érték el a szökevényeket. Melesko ekkor félrelökte és maga hasalt a géppuska mögé…”

Ivan Petricsuk tanúvallomásából:

„Az őrhelyem kb. ötven méterre volt a csűrtől, amelyet a mi szakaszunk, továbbá géppisztolyos németek őriztek. Jól láttam, amint a tűzből menekült kifelé egy hatéves forma kisfiú, a ruhája lángolt rajta. Csak pár lépést tett meg, majd a földre esett egy golyósorozattól. Az egyik tiszt lőtt rá, akik azon az oldalon, nagy csoportban ácsorogtak. Lehet, hogy ez Kerner volt, lehet, hogy Vaszjura. Nem tudom, volt-e sok gyerek a csűrben. Amikor elmenőben voltunk már a faluból, a csűr már végigégett. Élő ember ott már nem volt – csak az elszenesedett holttestek, nagyok és kicsik, füstöltek még…Szörnyű látvány volt. Emlékszem, hogy Hatinyból 15 tehenet hajtottunk el a zászlóaljhoz.”

Hatiny elpusztításának gyakorlati szempontból nem volt semmi értelme. Egyszerűen az ukrán nacionalisták meg akarták mutatni, milyen buzgón és milyen nagy igyekezettel szolgálják a hitleri rezsimet. Meg akarták mutatni Hitlernek, hogy megfizettek az ő kedvencének a haláláért.

Dmitrij Dzigovbrodszkij

MEGJEGYZÉSEK:

(1)  Az oroszok „Kolorádó” gúnyneve onnan származik, hogy a György-szalag színe (narancssárga-barnásfekete) hasonlít a krumplibogarak színéhez.

(2)  „Vátnyik” („pufajkás”) – onnan ered, hogy a kemény háborús telek idején a szovjet katonákat pufajkákban lehetett látni. De civilek is mindmáig gyakran hordanak pufajkát, mivel a katonai ruházati boltokban olcsón hozzá lehet jutni. Hozzátehetjük, hogy a háború utáni években – és még nagyon sokáig – oroszok és ukránok egyaránt kopottas öltözetében nemigen volt különbség: jobb híján és a kispénzűség okán gyakran jártak, még a nők is, pufajkában.

(3)  2014-es Hatiny: az ogyesszai szakszervezeti székházban történt rémtettet a helyi népnyelv szinte rögtön elkeresztelte „ogyesszai Hatinynak”. Hatiny neve nem tévesztendő össze a lengyel tisztekről elhíresült, Szmolenszk környéki Katynnal.

(4) Vaszil Bikov: a 70-es évek híres belorusz költője

23 thoughts on “KI GYILKOLT HATINYBAN?”

  1. Nem akarok offolni, de ma van a Szovjetunió elleni náci támadás 75. évfordulója. Háromnegyed évszázad.

    1. Biztos voltam abban, valami már kora reggeltől fent lesz. Délelőtt döbbenten láttam a semmit. Ezért rögtönöztem valamit, s nyomban elküldtem. Ez az eredmény. Holott jeleztem, nem fontos, hogy nevem szerepeljen összeállítóként.

  2. A vattás ruházat már a Nagy Október előtt is létezett népi viseletként.
    A szocializmusban a GULAG börtönőrei éppúgy vattás ruházatot viseltek, mint a felügyeletük alatt dolgozó, büntetésüket töltő foglyok, lettek bár légyen fasiszták (“politikai foglyok”, “áldozatok”) avagy közönséges köztörvényesek (“áldozatok”). Az tehát, hogy a téli fagyokban a bebörtönzöttek is kaptak védőfelszerelést, kissé megingatja a GULAGról a fasizmus által festett, mesterségesen démonizált képet, de most nem ez a lényeg.
    A vattás ruházatot a szovjet Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg 1932-ben rendszeresítette, a jól ismert olajbarna színben.
    Kék színű, munkaruha-hasonmása az Oroszországi Föderáció utcáin máig látható szokott lenni.
    A magyar nyelv “pufajka” kifejezése torzítás: a vattás felsőt hívják oroszul “fufájkának”, ám a nadrág neve már “vattás nadrág” oroszul.
    A valóságban a “vatnyik” egyébiránt nem “pufajkást”, vagyis nácivadász rendőrt jelent, mint nálunk anno: a mai oroszban a “vatnyik” “hurrápatriótát” jelent. Az ukrán neobanderista gazembernek azonban a muszka patriotizmus nem tetszik.

    1. Egészen pontosan a fufajka (pufajka nincs az oroszban) a kötött meleg alsóing (jéger-felső) neve (https://ru.wikipedia.org/wiki/Фуфайка). Amit a magyarok pufajkának neveznek – a steppelt vattakabátot -, azt oroszul “vatnyik”-nak mondják. Az orosz Wikiben a https://ru.wikipedia.org/wiki/Ватник szócikk ugyan említi utolsó szinonímaként a “стёганая фуфайка” (steppelt fufajka) kifejezést, ám ezt én soha nem hallottam, és a fenti fufajka-szócikk is csak mint a vatnyik elavult szinonímáját említi.

      Azt azért megjegyezném, hogy a GULAG lágerei nem voltak szanatóriumok, és az 1928-1956 között represszált – mértéktartó becslés szerint kb. 5-6 millió fő (akik közül dokumentáltan több, mint másfél millió meghalt vagy kivégezték) – politikai foglyok igen jelentős része (többsége) nem, hogy fasiszta nem volt, de még valódi “nép ellensége”, ellenforradalmár sem. 1941 után több ezren önként jelentkeztek a frontra (a vlaszovista árulók általában nem közüllük kerültek ki) és ezek közül több mint ezren – többségében post humus – megkapták a Szovjetúnió hőse címet az Arany Csillag kitüntetéssel.

      1. Aki wikizik, az még válaszra sem lenne méltó – a wikit ugyanis bárki hamisíthatja, ráadásul olyan nemzedék szerkeszti, amelynek a rendszerváltás előtti kor tárgyi világához nincs köze, nem ismeri, nem érti.
        http://www.military78.ru/spetsodegda/fufayka_118

        “Represszió” nem létezik épelméjű ember szótárában, mert ez épp olyan műszó, mint a “turulba születés” illetve az “unokaszülés” vagy az “értékteremtés”: szélsőjobbos alkotások. (Foucault persze beszél “represszióról” a meleg viselkedéssel szemben a többségi társadalom részéről, de ez egy különleges eset.)
        A faji és felekezeti uszítók, a termelőeszköz-magántulajdon propagátorai voltak a “szegény ártatlan represszáltak”, azonban ezeket eszméik alapján a többi fasisztától megkülönböztetni a tudatlanok szokása. Tehát: az eredmény fennmarad, és köztörvényesek mellett fasiszták voltak még bebörtönözve. Ilyen az élet.
        A börtönviszonyok zordsága még nem jelent semmilyen szándékos “pusztítást”, mint a “testvér” sugallja; különben is, a legtöbb bűnöző a börtönökben tudtommal a háború idején pusztult el (kachexia+fertőzések) – ez viszont az akkor szabadlábon lévő ideológiai ikertestvéreik hibája.
        A börtönöket pedig senki sem nevezte szanatóriumnak.
        A tudatlanság legmélyebb katlana pedig azt képzelni, hogy csupa jófiú ült volna börtönben. Teljesen egyértelmű, hogy a “több ezer” jelentkező összesen az amnesztiára utazott, és hogy a szovjet hatóságoknak volt annyi eszük, hogy a fasiszta eszmeiségűeket ne, csak a kisebb súlyú, köztörvényeseket engedjék ki.
        A frontra dobott rovottmúltúak pedig botcsinálta hősökké lettek, mert úgy hozta a hadszíntér káosza. (Egy bűnöző amúgy is jártas az erőszak világában, tehát nem fél tőle.) Ebből látszik, hogy az antikultúra “a bűnöző egy el nem ismert zseni” elmélete nem tartható. Az összefüggések jóval prózaibbak.

        1. Ismerős a stílus – elnézést, hogy elsőre nem vettem észre. Elmebetegekkel természetesen továbbra sem vitatkozom.

      2. Krausz Tamas sok evvel ezelőtt kiadta magyarul a Gulagra vonatkozó legfontosabb levéltári dokumentumokat. Megjegyzem ezek alapján: a Gulagon nem voltak kivégzések. A terror áldozatait a kijelölt börtönökben végeztek ki.

        1. Magam is – igaz csupán emlékezetből, ellenőrzés nélkül – Krausz Tamás adataira támaszkodtam. A(z átmeneti) börtönöket, ahol a kivégzések történtek, az egyszerűség kedvéért a GULÁG-hoz soroltam. Azt hiszem, hogy ez a lényegen semmit nem változtat. Én Magyar Lajost, Karikás Frigyest, Kun Bélát (kivégezték őket) ugyanúgy represszált kommunistának tartom, mint Hidas Antalt, Lengyel Józsefet (akik túlélték a GULAG-ot).

      3. Még a 70-es években láttam egy filmet a Szovjetunióba, ha jól emlékszem, az volt a címe, hogy “Дело Румянцева” – a Rumjancev-ügy…
        Egy GULAG-ról kiszabadult ember kálváriáját és rehabilitációját mutatja be…. A film 1955-ben készült – s van egy olyan érzésem, hogy a GULAG többnyire ilyen esetekkel volt tele…

  3. https://kprf.ru/party-live/cknews/156259.html

    A cikk témája annyiban kapcsolódik ide, hogy a szovjet emberek, köztük a zsidók elleni tömeggyilkosságok kapcsolódnak ahhoz a dátumhoz, amelynek 75. évfordulóját “ünnepeljük”. (Az idézőjel nagyon fontos, mert valakik sajnos tényleg ünneplik)

    1941. június 22-én, a náci Németország majdnem teljes hadereje – 176 hadosztály – megtámadta a Szovjetuniót. A világtörténelem soha nem látott háborúja bontakozott ki, amely főként a Szovjetunió területén zajlott. 26 millió szovjet állampolgár halt meg – a szám nem állapítható meg sohasem pontosan – elpusztult az ország infrastruktúrájának nagy része.

    A szocializmus és a szovjet rendszer hatalmas ereje azonban lehetővé tette, hogy legyőzzék az ellenséget, újjáépítsék az országot és megteremtsék az ország további fejlődésének alapjait.

  4. Ami a legelszomorítóbb: az ukrán hivatalos szervek Hotinyt, Kamenyec-Podolszkijt turista látványossággá “fejlesztették” – a wikipédiában az erődöt, a fürdőket, a kirándulóhelyeket emelik ki, – egy árva kukkot sem említenek az ott történt tömeggyilkosságokról. Ilyet csak azok tesznek, akiknek súlyos dolgok terhelik a lelkiismeretüket.
    A táj valóban szép, legalább annyira, mint amennyire szörnyű dolgok történtek arrafelé egykoron…

  5. Az biztos, hogy a “policájokat” nagyon gyűlölték a szovjet emberek, mert azon túlmenően, hogy közönséges hazaárulók voltak, a német megszállóknak való “minél jobb megfelelőség érdekében”, ill. a szovjethatalomtól elszenvedett (nagyon sokszor jogosan) sérelmeiket megtorolandó – sokszor kegyetlenebbek voltak. mint a nácik.
    Ezeket valóban üldözték a partizánok – és meg is torolták őket. A helyzet azért nem volt ennyire világos, mert sokszor a partizánok “hivatalból” épültek be a policájok közé, hogy minél hatásosabban tudják őket felderíteni és felelősségre vonni.

    1. Itt egy érdekes dokumentumfilm – egy elzászi német katona a bjelorusz partizánok fogságába kerül – elmeséli, hogy nem önszántából került a Wehrmacht-ba.

  6. Nyugat-Európa hiába került szintén német megszállás alá, nem ismerte meg a hódítók által elkövetett népirtás legborzalmasabb módját. Ez Kelet-Európa (és valamennyire Dél-Európa) élménye, leginkább Lengyelországé és a Szovjetunióé. A hitleristák és a velük kollaboráló helyi lakosok vadállati kegyetlenséggel meggyilkoltak több mint 13 millió szovjet civilt, közülük majd 3 millió zsidó volt.

    >A balti államok megszállása [a Szovjetunió 1941. június 22-i náci megtámadását követően] olyan váratlan gyorsasággal zajlott le, hogy igen kevés embernek sikerült elmenekülnie. Azon a napon, amikor a német csapatok benyomultak Kaunasba, az emberek nagy része még az autóbusz-pályaudvaron várakozott, azt remélve, hogy el tudja hagyni a várost. Többségük zsidó volt. Helyi nacionalisták, a Litván Aktivista Front tagjai berontottak a zsúfolt buszpályaudvarra és mészárszékké változtatták azt. Az elutazni próbáló nőket, gyerekeket, öregeket összeverték, vasrudakkal verték szét a fejüket, kirángatták az utcára és a csatornákba hajították őket. A pályaudvart elborította a vér, a poggyászos batyuk között halottak hevertek.

    A litván „nacionalista partizánok” kegyetlensége mélyen megrendítette az egyik német tisztet is. „Miután mindenkit megöltek, egy fiatalember megtisztított egy kis helyet a törmelékektől, felmászott a halomba rakott holttestekre, és rázendített a litván nemzeti himnuszra. A jelen lévő civilek, nők és gyerekek viselkedése hihetetlen volt – minden holttestet megtapsoltak, a himnusz hallatán énekelni és tapsolni kezdtek.”<

    Lásd Alekszandr Djukov [orosz történész]: A háború kezdete és a holokauszt Baltikumban és Ukrajnában – a felelősség kérdéséről. In: Háború és nemzeti önismeret. Szerkesztette Bartha Eszter, Krausz Tamás. Russica Pannonicana. Budapest, 2011. 157-158. old. Ruszisztikai Könyvek XXXII.

    1. És még egy Ungváry Krisztián nevű “történész” (néhány riposzttal előrébb) a “partizánok kegyetlenkedéseiről” próbálta meg hamisított történelmi “kutatásait” ránk erőszakolni.
      A volt Szovjetunió területéről nem csak a nagy mennyiségű levéltári anyagok tanúskodnak, hanem az évtizedek során sok, addig még életben lévő áldozat elbeszélései, az irodalmi és filmművészeti alkotások tömkelege – nem utolsósorban a dokumentumfilmek.
      Ezek a mai burzsoá médiában tabutémák.

    2. Most olvastam es videón is látható. Egy ukrajnai altatóorvos dicsekszik, hogy a sebesült népfelkelőket a műtőasztalon meggyilkolta. Ez az uj Mengele. Az ukrán Mengele.

      1. 2014-ben és 2015-ben számos videó volt fenn a Youtube-n (még most is fenn vannak), amelyeken kifejezetten “azovista”, vagy más ukrán sebesült katonákat láttak el az általuk ágyúzott városok orvosai, felcserei. Még ha a “propaganda fogásokat” leszámítjuk, úgy nyugatiasan-burzsoá módon – akkor is nemes gesztus volt ez a milícisták részéről.
        A náci pedig náci. Bárminek is nevezze magát.

  7. A Duna tv-ben meg folyamatosan megy a “kommunista terror”-ról szóló történelemhamisítás, elmezavarás, agymosás.

    1. A történelemhamisítás addig megy, amíg egy uj forradalmi mozgalom el nem söpri a 89-es rendszert a közösségi társadalom megteremtésének zászlaja alatt. Csak hol ez a mozgalom?

      1. Hát igen……hol van? Hol marad? Az ukrán emberek (tisztelet a kivételnek) gyávák és “puhapöcsűek” (akinek ugye nem inge……) és egy kis részük (a “kemény mag”, a hatalomba bepofátlankodók) pedig alávaló sz.rházi.
        A többség gyáva mert akármilyen sz.r neki, eltűri maga felett a banderista söpredéket. De a kérdés, hogy miért? Nem tudnának fegyvereket szerezni a feketepiacról, hogy kitakarítsák a mocskot a fejük felől????

        1. A “feketepiacról” szerzett fegyverek nem biztos, hogy emelnék a népi ellenállás fényét. Donyeckben és Luganszkban az ukrán hadsereg fegyverraktáraiból “vételezték” a fegyvereket, eleinte egyszerűen az átállt, vagy a népköztársaság kikiáltásával hivatalosan a birtokukba került fegyverekkel verték vissza az ukrán büntetőzászlóaljak támadásait.
          De nem is a “honnan kellene szerezni” a lényeg, mert fegyver mindig akad, ha a szándék már megvan.
          Itt inkább a megfélemlítés az, ami egyelőre gátolja az általános felkelés kirobbanását. Ráadásul Nyugat-Ukrajna a szélsőjobb, a banderisták, a fasiszták fő területe, míg a délkeleti félkaréj, Harkov, Donyeck, Luganszk, Herszon, Nyikolajev, Ogyessza túlnyomóan oroszok lakta régiók, ahol komoly mozgások vannak – egyelőre rejtve, a háttérben.
          Oroszországnak nem érdeke, hogy Ukrajna szétessen – habár a legrosszabb forgatókönyv éppen ez lenne – mert a nyugat akkora ajvékolást rendezne, hogy attól zengene a térség.
          Még ha az érintett terültek lakossága népszavazással kinyilvánítaná Oroszországhoz való csatlakozási szándékát – akkor is. Ráadásul ezeknek a területeknek az orosz gazdasági, politikai és jogi rendszerbe való integrálása rendkívüli módon megterhelné Oroszország anyagi lehetőségeit. Donyeck és Luganszk példája is igazolja, hogy miért nem “harapott” rá Putyin az azonnali “bekebelezésre” – egyrészt nyílt háborús konfliktust idézhetett volna elő, másrészt az ottani népi demokratikus rendszer “nem illene bele” a jelenlegi kapitalista orosz társadalmi rendbe…
          Oroszországnak idő kell a helyzet normalizálásához. A hadsereg fejlesztése és az ipari-gazdasági fejlődés elsődleges – ráadásul az európai embargós intézkedések is súlyosbították a helyzetet. Az látszik, hogy az orosz gazdaság extenzív és intenzív fejlesztése sokkal inkább kibírja a nyugati embargó okozta károkat, mint maguk az embergót alkalmazó országok. Az EU több tagállama kínjában mindenféle lehetőséget megpróbál, hogy saját részéről kijátssza az embergós kötelezettségeket.
          A gond az, hogy az orosz politikai vezetés Putyin idő közbeni távozása esetén (már elég régen van hatalmon) – rendelkezik-e azzal a politikai akarattal és a hozzá szükséges személyi feltételekkel a helyzet kivárásához és a szükséges változtatásokhoz szükségesek.
          Itt van rendkívüli fontos szerepe az orosz kommunistáknak, amit programjukban már fel is vázoltak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *