Krausz Tamás: 30 év múltán – cikk az Eszméletben

Krausz Tamás

Miért bukott el a liberalizmus Magyarországon (is)?[*]

Ma már közhely, hogy az 1980–90-es években a neoliberalizmus szellemében berendezkedett globális tőkés rendszer és annak liberális, amerikai túlsúlyú irányítása súlyos válságban van. A bipoláris, majd amerikai túlsúlyú, globális hatalmi rend a multipolaritás irányába mozog. Ennek alapját a korábbi felhalmozási hullám technológiai és gazdasági megújulási forrásainak kimerülése képezi. E változás része a politikai rendszerek átalakulása sokfelé a világon, amit – politikai tartalmát illetőn – úgy is nevezhetnénk, hogy (vissza)fejlődés a liberális globalizmustól a konzervatív-populista „etnonacionalizmus” felé. Ez alapjában egy jobboldali, autoriter fordulat, amennyiben a baloldal és a liberalizmus további térvesztése meghatározó tendenciának látszik. Európában az átrendeződés egyik első, látványos jele az volt, hogy a kontinens keleti felén – ott tehát, ahol a Szovjetunió, az államszocialista rendszer 1989–91-ben megszűnt –a liberalizmus minden formaváltozata beomlott. Az új idők kezdete éppen Magyarországhoz kötődik, mégpedig ahhoz a jelenséghez, amit már Európán kívül is „illiberalizmusnak” vagy „Orbán-jelenségnek”, „orbánizmusnak” neveznek, s valójában az említett konzervatív, nacionalista-autoriter politikai fordulatra gondolnak. Mondhatjuk úgy is, hogy a liberális (polgári) demokrácia világméretű válságának vagyunk szemtanúi és elszenvedői.

A liberalizmus – bár eredetileg kétségtelenül rendelkezett gazdag tudományos (közgazdasági és elméleti-politikai) forrásokkal (főképpen persze az angol–amerikai–francia fejlődésben) – végül is a kapitalizmus több mint két évszázados szellemi-politikai terméke, a kapitalista „szabadpiac”, illetve a polgári demokrácia (és formaváltozatai, a politikai pluralizmus stb.) ideológiája. Tudjuk: a polgári demokrácia huzamosabb időn keresztül, történelmi korszakokon átívelő módon, csak a leggazdagabb centrumországokban működött s működik, ám ott sem visszatérő, súlyos ellentmondások nélkül. A liberalizmus ugyanis – mint politikai és államhatalom – mindmáig diktatúrák, bábkormányok egész sorát segített életre és tartott fenn a világrendszer legkülönbözőbb régióiban, úgy, ahogyan azt a tőke felhalmozási érdekei megkívánták.

Ismeretes az is, hogy a polgári demokrácia erői, a liberalizmus különböző irányzatai időről-időre megjelentek a félperiférián, így Kelet-Európa történetében is. 1918, 1945, 1956, 1968 és 1989 mind olyan fordulópontok voltak régiónk történetében, amikor a liberalizmus zászlaja alatt a helyi társadalmak jelentős csoportjai sorakoztak fel. A liberálisok – politikai-hatalmi értelemben – legtovább 1989 után tartottak ki, Magyarországon például egészen 2010-ig, mígnem a történelem – a NER képében – a politika peremére sodorta, és/vagy integrálta, „felszívta” őket a rendszerbe. A liberális eszme egykori legfőbb letéteményese és hatalmi tényezője, a Szabad Demokraták Szövetsége 2010 óta már nem is létezik.

Az idősebb generációk, személyes tapasztalataik alapján, még jól emlékeznek arra, hogy az ún. demokratikus ellenzék és a reformkommunisták szövetsége hozta létre azt a politikai képletet, amely a rendszerváltás folyamatában, Magyarországon a lakosságot egy nyugati típusú kapitalizmussal és az ennek megfelelő polgári demokrácia hatalmi rendszerével kívánta „megjándékozni”. Sokak számára csak 2010-ben vált világossá – mások még ma sem értik –, hogy ez a kísérlet kudarcba fulladt, nem sikerült útját állni egy konzervatív-tekintélyuralmi fordulatnak, amely 2010 óta berendezkedett Magyarországon.

Miért történhetett ez meg?

Az Eszmélet szerkesztői, szerzői és olvasói már a rendszerváltás periódusában elgondolkodtak azon, hogy a politikai liberalizmus Kelet-Közép-Európában sehol sem ver(het) igazán gyökeret, bár eltűnésének vagy periferizálódásának mértéke és sajátosságai az egyes nemzeti fejlődésirányok szerint különbözők lesznek. A balti, lengyel, magyar és horvát fejlődés, nem is szólva az orosz vagy ukrán tapasztalatokról, azt mutatják, hogy a liberalizmus szinte az egész régióban egy „alapját vesztett felépítménynek”, egyfajta „importterméknek” bizonyult, mert a – Giovanni Arrighi értelmezése szerinti – „félperiférián” már születésénél fogva híján volt kellő társadalmi felhajtóerőnek. Hiszen itt nem létezett sem demokratikus polgárság, sem a „nyugati fejlődésre” jellemző történeti-kulturális háttér, amit példának okáért – egyes Kelet-Európa-kutatókon kívül – olyanok is behatóan ábrázoltak és elemeztek, mint a 2000-ben elhunyt, kiváló liberális történész, Szabó Miklós.

Másfelől, sok mindenre rávilágít a liberalizmus történelmi sorsa a weimari Németországban: a „weimarizálódás”, a fasizmus felemelkedése rendkívüli tapasztalatokat hagyott az utókorra. E tapasztalatok az értő gondolkodás számára olyan strukturális analógiákat tesznek lehetővé, amelyek nem mellőzhetők a mai fejlődés megértése során sem.

A liberális gondolkodók, nézetem szerint, adósak maradtak mindkét fontos problémakörnek és ezek gyakorlati következményeinek világos elemzésével és értelmezésével. Mindenekelőtt azzal, hogy a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai „értékek” meghonosítását, az „utolérés” egész „projektumát” mint a liberálisok leghőbb vágyát. Ráadásul a liberális elemzők nem számoltak a félperifériának a centrum általi kizsákmányolásával, a források és a kapacitások „elszívásával”, az egyenlőtlen cserével, a gyenge állammal, amely a multinacionális tőke funkciójaként üzemel. A hazai liberális szerzők vigyázó szemüket mindvégig a „kommunizmusra”, azaz a Kádár-rendszerre, annak „jóléti államára” vetették, azt bizonyítandó, hogy a „kommunizmus bukása” után, éppen az „utolérés” tekintetében, a liberalizmus terve valósul majd meg. Ám az 1990-es évek neoliberális szellemű, „sokkterápiás” privatizációja, majd „Bokros-csomagja” minden „szakmai siker” ellenére súlyos szociális és kulturális depriváció árán ment végbe, emberi egzisztenciák százezreinek lerombolását eredményezte, lejáratva a polgári demokrácia ígérvényeit és erkölcsi imperatívuszait. Mindez, tegyük hozzá, bár különböző forgatókönyvek szerint, de regionális méretekben játszódott le.

A liberalizmus 1989 Magyarországán a nyugat-európai fogyasztói társadalom helyi képviselete, „lerakata”, propagandaintézménye gyanánt jelent meg. Nem véletlen, hogy a demokratikus ellenzék mindaddig szimpátiát keltett szélesebb társadalmi csoportok körében is, amíg az emberek nem győződtek meg arról, hogy sem a svéd, sem a svájci vagy osztrák, sem semmilyen egyéb centrumkapitalista forma nem ver gyökeret Magyarországon. Ez a fordulat valamikor 2006 tájékán következett be. A kiábrándulás – szimbolikus értelemben – a tévészékház felgyújtásában és az azt kísérő, emlékezetes randalírozásban: egy új szélsőjobboldal kiformálódásában és felemelkedésében fejeződött ki. A „balra zárt, jobbra nyitott” demokrácia nyílt válságát nehéz lett volna tagadni; a jobbra csúszás jól látható jele volt a Jobbik legalizálása. A 2008-as, világméretű pénzügyi válság azután világszerte lerombolta a „neoliberális értékekbe” vetett hitet (bármit jelentettek/jelentenek is ezek). A középosztály és részben a munkásság csalódása egyre inkább a nyíltan jobboldali pártok előretörésében fejeződött ki.

A 2010-es magyarországi választások „kétharmados” eredménye nyomán egyértelművé vált az autoriter, „illiberális” fordulat. Ám a liberális szerzők többsége, akik ma felpanaszolják, hogy 2010 után elbánt velük a „konzervatív ellenforradalom”, az új rendszernek nem a neohorthysta természetét hangsúlyozták, sőt azt sokáig még tagadták is. Inkább a Kádár-rendszerrel való analógia alapján kívánták – és sokan még ma is így kívánják – értelmezni és megérteni a fordulat természetét. A régi szocializmus hagyománya, kultúrája egyfajta bűnbakként jelenik meg, mintha csak az új rendszert kívánnák felértékelni azzal, hogy az államszocialista berendezkedést sematikusan világítják meg, sokszor egyenesen homogenizálják és kriminalizálják; 40 éves, folytatólagos diktatúráról beszélnek, noha az államszocialista rend a 80-as évek elejéig egyedül produkált tartós felzárkózást a centrumhoz. A liberalizmus ezáltal a konzervativizmus ideológiai felhajtóerejévé vált. Pedig hát nem a kommunisták, nem a baloldal bélyegezte meg a liberalizmust, mondván, hogy az a „a nemzettől elidegenedett test, idegen zsoldban álló ötödik hadoszlop”.

Ebből és az ehhez hasonló üzenetekből az emberek nem igazán tudtak reális következtetéseket levonni a készülő-eljövendő rezsim valódi jellegére vonatkozóan. Ne feledjük, a jelzett liberális beállítódásnak voltak történelmi előzményei. Több mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1993-ban a liberálisok egy része megszavazta a parlamentben Orbán Viktor javaslatát, hogy tiltsák be a kommunista jelképeket a náci szimbólumokkal együtt. Miközben mindez éppen ellentétben állt az „európai értékekkel”, amelyekre amúgy hivatkoztak. Úgy érveltek, hogy a „kommunizmus nem Nyugaton létezett 40 évig, hanem Keleten”. Elfelejtették ugyanakkor megemlíteni, hogy a fasizmussal és feudalizmussal egyaránt terhelt tekintélyuralmi rendszerek nem/sem a stabil nyugati (amerikai, brit, francia) polgári demokráciákban rendezkedtek be…1995-ben Kis János, a hazai liberalizmus egyik vezető ideológusa a Népszabadságban egyenesen síkra szállt a „náci beszéd szabadságáért”. Akkortól kezdve egyértelművé vált, hogy a hazai liberalizmus steril, életidegen és dogmatikus tendenciákkal terhes. A hazai, kelet-európai valóságot nyugati (amerikai) fejlődési struktúrák és fogalmak alapján értelmezték, s ez szellemi zsákutcának bizonyult.

Ahogyan tehát a privatizációs folyamatok nem a nyugati kapitalizmus feltételeit hozták létre, hanem a mai oligarchikus kapitalizmus formaváltozatához készítették elő a talajt, mind gazdasági, mind politikai értelemben, úgy a baloldali hagyománnyal, a „kommunizmussal” való differenciálatlan és brutális leszámolás sem a demokrácia, a liberalizmus pozícióit erősítette. Épp’ ellenkezőleg: a liberálisok maguk alatt vágták a fát. Nem tudták, hogy a tőkés újratermelési folyamat a félperiférián tartósan nem tartható fenn demokratikus eszközökkel. Már a rendszerváltás antikommunista hevületében felmondták a kommunisták, a baloldal és a liberalizmus sok évtizedes antifasiszta koalícióját, ami előre jelezte a várható fejleményeket.

Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz a társadalmi-politikai konstellációhoz, amely utat nyitott egy új, szélsőjobboldali-populista, neohorthysta-autoriter restauráció számára, amely a 2010-es politikai fordulat után kisöpörte a liberálisokat a politikai színtérről.

A honi liberálisok a korszak geostratégiai játszmáiban is eltévedtek: abban a jellegzetesen kelet-európai komplexusban szenvednek, akárcsak a lengyel, a balti vagy 2014 óta az ukrán hatalmi elit, amely a régió sorsát szolgai módon az amerikai, „atlantista” elvárásokhoz kötötte és köti. A liberálisok a Fidesz „oroszbarát” fordulatával szemben még a ruszofóbia zsákutcájába is betévedtek, ami a kelet-európai régió egyes országaiban (pl. Ukrajnában!) a liberálisokat a szélsőjobbal való, antiliberális együttműködésre sarkallta; Magyarországon pedig liberális körökben felmerült a régi, „jobbikos” szélsőjobbal való választási koalíció lehetősége. De ez már csupán egy mellékes epizód a liberalizmus politikai önfelszámolásának történetében.

A fenti gondolatvezetés alapján, semmi meglepő sincs abban, hogy Magyarországon oly könnyedén kiépült és megerősödött a jobboldali-szélsőjobboldali politikai és kulturális hegemónia, a neohorthysta szellemi restauráció, amely immár az építészettől az irodalomig harcban áll a baloldali, humanista szellemiséggel és társadalmi erőkkel. Mindebben a liberális politikai erők szerepe és felelőssége nyilvánvalóan, egyértelműen kirajzolódik. Az elmúlt 30 év egyik legmegdöbbentőbb tapasztalata éppen az volt, hogy a „nemzeti osztályok” (a városi és a vidéki munkásság, a bérből és fizetésből élők, a vidéki szegénység) szociális helyzete és kulturális hanyatlása, százezrek menekülése Nyugatra, milyen mértékben nem érdekelte a liberalizmus politikai hangadóit. Számukra a szociális kérdés kimerült az új rendszer legszembetűnőbb áldozatai, a hajléktalanok, a romák, vagyis a legszegényebb népcsoportok jogainak védelmezésében, amely küzdelem egyébként, amennyire rokonszenves, éppannyira sikertelen is volt. A liberálisok – az MSZP meghatározott vezető csoportosulásaival együtt – kezdettől, a 90-es évek elejétől szembeszálltak a parlamenten kívüli, szocialista baloldalnak azokkal a követeléseivel, amelyek a szociális jogokat alkotmányba kívánták foglalni. Legyen szó liberálisaink bármely irányzatáról, számukra a demokrácia pusztán jogi és politikai kérdés maradt egész fennállásuk időszakában. Ez a tény mélyen összefügg a liberalizmusnak a társadalmi tömegektől való elszakítottságával. Természetesen nemcsak a liberálisok, hanem a polgári „baloldal” (az MSZP és csatolt részei) is viselik a felelősséget azért, hogy koalíciós éveik alatt (1994–1998, 2002–2010) a gazdaságpolitika és a kultúra terén képtelenek voltak megvédeni a társadalom alsóbb osztályainak érdekeit, legalább olyan szinten, hogy törzsszavazóik egy része, főleg a munkások, ne csábuljanak el, meghallván a jobb- és szélsőjobboldal szirénhangjait. Amikor Gyurcsány Ferenc a „magyar Tony Blair” képében felbukkant, világossá vált, hogy ő maga s vele a szocialista párt mindenekelőtt a liberális értelmiség „szabadságvágyait” kívánja kielégíteni.

Mindebből a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája. Fel kell ismernünk, hogy ha a szabadság, az emancipáció absztrakt követelése nem kapcsolódik össze a szociális felszabadulás, a gazdasági demokrácia követeléseivel, semmiféle baloldali alternatíva lehetősége nem formálódhat meg – a kapitalizmus alternatívátlan marad.

Noha a liberálisok által hőn várt demokratikus polgárság és polgári demokrácia éppen úgy nem jött létre, mint ahogyan nem valósult meg maga az „utolérő projektum” sem, a liberálisok mégis vigasztalhatják magukat azzal, hogy a liberális demokrácia 1989-es nagy kísérletéből végtermékként ezúttal (egyelőre?) nem fasiszta diktatúra sarjadt ki, hanem „csupán” egy neohorthysta, tekintélyelvű rendszer az oligarchikus kapitalizmus romlott talaján. Ám a történelmi tapasztalatok fényében még számolni kell ennél rosszabb történelmi végkifejlettel is – amennyiben nem következik be „baloldali feltámadás”.

Krausz Tamás

[*] A cikk a szerkesztőség támogatásával készült, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

2018. december (megjelenés: 120. szám)

Forrás: http://www.eszmelet.hu/krausz-tamas-30-ev-multan-miert-bukott-el-a-liberalizmus-magyarorszagon-is/?fbclid=IwAR0plf8pYMI6d1C6Llxe-pJ7kBt7bU57m9TRLWuDAahRGn-k3LjouOOdMU4

15 thoughts on “Krausz Tamás: 30 év múltán – cikk az Eszméletben”

  1. Az első két pontot elfogadom.
    A másikról annyit, egy hozzám közeli személynek azt ajánlanám, mielőtt a kelleténél lendületesebben használná a kizsákmányolás szót, rágja mégegyszer át, miért válik használatos fogalommá Marxnál. Nem lehet elvonatkoztatni a munkások előnytelen alkuhelyzetétől, valamint a termelés anarchiájától. Nemtudom volt e akkor minimálbér. A tanu című film kezdőképsorait tudnám idézni, amikor a part túloldaláról kiálltanak a főszereplőhöz, az általános húshiány közepette: “van hús, van hús”!
    A tőke esetében nem jövedelem fogyasztási célú magánkisajátitásárol van szó…

    1. Nem igazán értem, hogy milyen “első két pontot” fogadsz el. Én két kérdést tettem fel …

      Még kevésbé értem, hogy mi az a “másik”, amiről “annyit, hogy …”? Én egy viszonylag populárisan megírt marxista szándékú gazdaság-filozófiai könyvszerűséget ajánlottam …

      A kizsákmányolás marxi fogalmával kapcsolatban már jó-néhányszor leírtam, hogy Marx és Engels a Kommunista Kiáltványban, illetve a Német Ideológiában már elég világosan leírták véleményüket, amely szerint a tulajdon emberek közötti viszony, szemben a polgári jog-felfogással, amely szerint az ember [tulajdonos] és tárgy, dolog [tulajdon-tárgy] viszonya. Így ők – ismét szemben a burzsoá felfogással – élesen megkülönböztették a személyes tulajdont a magántulajdontól:

      “A kommunizmus senkitől sem veszi el azt a hatalmat, hogy társadalmi termékeket elsajátítson, csupán azt a hatalmat veszi el, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát leigázzon.”

      A hatalom, hogy társadalmi termékeket elsajátítson valaki = személyes tulajdon

      A hatalom, hogy ezen elsajátítás révén idegen munkát igázzon le valaki = magántulajdon

      “Ilyen értelemben a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése.”

      Vagyis Marxék szerint a kizsákmányolás nem elosztási viszony (lényege nem az idegen munka elsajátítása – az megvan a személyes tulajdonban is), hanem termelési viszony (lényege az idegen munka leigázása, ami a magántulajdon “differentia specifica”-ja).

      1. Amennyiben kérdésnek szántad, az elsőre viszonylag jól válaszolsz a könyvedben, bár sokkal inkább a sejtésekre kéne helyezd az álláspontod, ha nem vagy antropológus. Ajánlom a gazdasági struktúra fogalmát, hogy még áramvonalasabb legyen az elméleted, vagyis az ember a termelés során fajtársaival speciális keretek között érintkezésbe lép.
        A másodiknál a pénznek értékközvetítő funkcióját kéne kidomborítani. Ha mindenki nyolc órát dolgozik és ezután kapja a fizetést akkor adott időn belül hozzájut a különböző termékekhez. A munkáslétszámmal kell okosan bánni.
        Zsákmány szót legutoljára a görög akhájokkal kapcsolatba hallottam, akik zsákmányszerző hadjáratot vittek végbe a trójaiakkal szembe. Van a szavaknak súlya. Létezik tér és idő. Szruktúra, formáció.

        1. Tudod én marxista vagyok, nekem a “termelő erők, termelési viszonyok, termelési mód” triász teljesen kielégítőnek tűnik – az viszont az ajánlott könyvben elég alaposan ki van fejtve.

          Marx igen gunyorosan említette a polgári “pénzelméleteket”, amelyek “a pénzben csupán furfangos csereeszközt láttak”. Ő a maga részéről a pénz alapvető funkciójának az értékmérést jelölte meg, amely azonban – ezt teljes mértékben elismerte – csak a forgalomban tud érvényesülni, ha a pénz képes betölteni a forgalmi-eszköz funkciót, ám mivel e két funkció között súlyos ellentmondás feszül, azt feloldani csak akkor képes a pénz, ha be tudja tölteni a kincsképző-, felhalmozási eszköz funkciót, ami viszont az előzőekkel újabb ellentmondásba kerül, ennek feloldására szolgál (ha képes rá a pénznek választott eszköz) a fizetési eszköz funkció, ami azután új ellentmondás forrásává válik, ami csak akkor oldható fel, ha a pénzeszköz képes betölteni a világpénz funkciót, de mivel abszolút módon erre semmilyen pénzeszköz nem képes (soha nincs elég pénz és nincs elég áru) azért a pénz csak akkor tudja működésben tartani a piacot, ha képes átalakulni árutermelő/pénzt szülő eszközzé, azaz tőkévé. Ez a marxi pénzelmélet lényege és egyben ez a marxi tőkeelmélet lényege is. Nem véletlenül kezdődik “A tőke” című könyv éppen ezzel és nem véletlenül került a könyv borítójául választott triptichon Marxot ábrázoló első képére “A tőke” (Das Kapital) című könyvből kilógó papírdarabra az idézet:

          “A bűvészmutatvány végre sikerül. Pénz átváltozott Tőkévé.”

          Írod (némileg kioktatóan):

          “Ha mindenki nyolc órát dolgozik és ezután kapja a fizetést akkor adott időn belül hozzájut a különböző termékekhez. A munkáslétszámmal kell okosan bánni.”

          Tudod ezzel van egy kis bibi (amiről az általam ajánlott könyv elég részletesen ír). A munkaerő is ellentmondásos dolog (nem kicsit – nagyon): egyfelől az őt alkalmazó tőke számára bére költséget jelent, amivel takarékoskodni kell (különben a vállalat elbukja a piaci versenyt), viszont az egész tőkés piac számára fizetőképes keresletet jelent, amit folyamatosan tágítani kell (mert különben túltermelési válság keletkezik). Akkor most hogyan “kell a munkáslétszámmal okosan bánni”?

          Ha valamit nem tartok tudományos megközelítésnek, akkor az az etimologizálás, a szavak eredetén való rágódás. Tudod a “kizsákmányolás” szó nem a “görög akhájok zsákmányszerző hadjárataiból” került a közgazdaságtanba. Erre a magyar fordítók az latin eredetű “exploatatia” (angolul, franciául “exploitation”, oroszul “эксплуатация” stb. stb) szót fordították, ami a marxi értelmezés (idegen munka leigázása) mellett például erőforrások kiaknázását is jelenti.

          1. Csak annyit, hogy nincs szakmai tudásom leírni a szabad versenyes kapitalizmus és az egyéb fajták közti különbséget, de a szakirodalom végez ilyen megkülönböztetést.
            Marx is különbséget tesz álló és forgótőke között. Ha a vállalkozónak semmilyen szabadsága nincs, hanem egy monolit tervközpont irányit mindent, ki tudja mi jön ki abból…Persze un. válságról is lehet beszélni….

          2. válasz rtom (2019-02-02 – 00:34)

            Valóban végez ilyet. Alap-irodalom Lenin “Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelső foka” (nem könnyű olvasmány, de azért meglehetősen közérthető). De az általam javasolt könyv-féleség is ezzel foglalkozik (alapvetően a lenini mű alapján) a X. fejezetében.

            Nem Marx tesz különbséget az álló és a forgó tőke között, hanem a klasszikus politikai gazdaságtan a kezdetektől. Marx éppenséggel kritizálja ezt a különbségtételt, mondván (nem szó szerint!) “különbségnek különbség, de lapos (semmitmondó, lényegtelen)”. Ő a hangsúlyt az általa bevezetett “állandó tőke/változó tőke” fogalompárra helyezi, ami egészen más.

            A forgó tőke a minden termelési szakaszban megtérítendő/megtérülő tőke (nyersanyag, energia, munkabér), az állótőke a hosszabb, több termelési szakaszt felölelő időszakban megtérítendő/megtérülő tőke (ingatlanok, gépek, berendezések). Ez a felosztás jól illeszkedik a tulajdon polgári-jogi felfogásához, ahol a tulajdonviszony ember (tulajdonos) és tárgy-dolog (tulajdontárgy) viszonya.

            Az állandó tőke a tőkének a forgalomból változatlan nagyságban megtérülő részét (az elkopó/elfogyó termelési eszközök értékét – “holt munka”) jelenti, míg a változó tőke (amit munkabérre költenek – “élő munka”) a forgalomból az értéktöbblettel “meghízva” kerül vissza a tőkébe. Vagyis ez a felosztás a (tőkés magán)tulajdont, mint emberek/osztályok közötti viszonyt értelmezi.

            “Ha a vállalkozónak semmilyen szabadsága nincs, hanem egy monolit tervközpont irányit mindent, ki tudja mi jön ki abból…Persze un. válságról is lehet beszélni….”

            Na ennek nem sok értelme van, azon a hamis állásponton kívül, hogy

            kommunizmus (szocialista termelési mód?) = sztálinista tervutasításos termelési mód (államigazgatási tulajdon)

  2. A tőke c. könyv némileg stílusának vontatottságával heccként utalhat arra a dologra, hogy nincs e annak tudati, szellemi öröksége, hogy az őstörténetben az ember csapatosan, törzsi szinten megszervezi saját maga ellátását. Vadászik, növényeket gyűjt be és termeszt, állatokat kerít be, anyagot munkál, ruhát készít. Válaszol a természet kihívásaira, túljár a természet eszén. Ma egy vidéki falu körül is minden van a régi foglalkozásokból.

      1. Közbe egy kicsit gondolkodtam rajta. Tömören arra gondoltam, hogy létezik e önnáló felvevőpiac.
        Elképzelek egy fiktív személyt aki barátokat keres magának, van egy csarnok ahova beviszi mindenki a maga portékáját, vagy azt amit az előállított termékért cserébe magával tud hozni.
        Eszményi körülmények között ha mondjuk valaki mindenkinek egy csomag cukrot ad, vagy ahoz járul hozzá, és megvan a közös osztó, vagyis elvégzi a mindenki által teljesített 8 óra munkát akkor nagy baja nem lehet, ha a többiek is mindenki örömére tudnak lenni. Persze termékcsoportokba kell gondolkozni. Illetve a pénzt lehet forgatni is, a tartozásokkal játszani…. Nyilván valamelyik munkahely jobban fizet….

        1. Gondold mégegyszer végig!

          1) Miért és hogyan vált ki az emberi faj az állatvilágból?
          2) Ki és hogyan garantálja, hogy a Te “csarnokodba” pontosan azokat a javakat és akkora mennyiségekben viszik ki, amelyekre és amennyire szükség van?

          Ha esetleg érdekel, javaslok elolvasásra egy e-bookot, ami talán egyszerűbb, mint “A tőke c. könyv”:

          http://nandras1951.uw.hu/Mi_a_politikai_gazdasagtan.pdf

  3. A képviselők “név szerinti” beterjesztései a parlamenti kreténizmus kiváló gyakorlati példái.
    Próbáljon meg nem a pártjával egyeztetett, vagy kifejezetten annak sugallatára, jóváhagyására olyan törvényjavaslatot benyújtani, ami ellenkezik pártjának elvárásaival…

  4. “Több mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1993-ban a liberálisok egy része megszavazta a parlamentben Orbán Viktor javaslatát, hogy tiltsák be a kommunista jelképeket a náci szimbólumokkal együtt.”

    Hogy Orbán Viktor közte volt a BTK-módosítást megszavazó “liberálisok egy részének” azt nagyon nem tartom kizártnak (tudni persze nem tudom), de szinte 100% bizonyossággal állítom, hogy a törvény-módosítási javaslatot az MDF-kisgazda-kereszténydemokrata kormány (személy szerint Boross Péter belügyminiszter) terjesztette be a Parlamentnek.

    1. Nyilvánosan Orban vetette fel a Parlamentben először a vörös csillag betiltását, erre meg én teszem ra a nyakán.

      1. Az önkényuralmi jelképek használatát tiltó BTK-módosítás az 1992 évi október 23-i Göncz-beszédet megakadályozó neonáci provokáció után kialakult közfelháborodás lecsillapítására szolgált. Így az elsősorban a náci-nyilas jelképekről szólt, és a munkásmozgalmi jelképek (nem csak a vörös csillag) azért kerültek bele, mert a beterjesztő belügyminiszter hasonlítani akart példaképéhez Keresztes-Fischer Ferenc horthysta belügyminiszterhez, aki első minisztersége idején (1931-35) lecsukatta Szálasi Ferencet (néhány hónapra) – és felakasztatta Sallai Imrét és Fürst Sándort.

        Természetesen, ha dokumentálni tudod, hogy Orbán Viktor 1993-ban (későbbi ez irányú tettei nem számítanak) nem csak megszavazta, de be is terjesztette a BTK-módosítást (vagy annak a munkásmozgalmi jelképekre vonatkozó részét), akkor megkövetlek Téged is és Krausz Tamást is.

Hozzászólás a(z) Phoenix bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük