Krausz Tamás: A Horthy-rendszer második, mobiltelefonos-internetes kiadása

„Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt síkos hala.” (József Attila)

A Horthy-rendszer második, mobiltelefonos-internetes kiadása.  5 tézis

  1. Néhány előzetes megjegyzés. A liberális kritika korlátai. Az elmúlt másfél évszázad története gazdag tapasztalatokat halmozott fel abban a tekintetben, hogy a kapitalista világrend különféle félperifériáin (G. Arrighi) , mint pl. Latin-Amerikában vagy Kelet-Európában, a tőkerendszer fenntartása érdekében az uralkodó osztályok és hatalmi elitjeik gyakran csak tekintélyuralmi vagy katonai diktatórikus rezsimekkel képesek fenntartani a profit termelés, a tőkefelhalmozás sok-sok nyomorúsággal járó folyamatának viszonylagos zavartalanságát, egyáltalán működését. Míg napjainkban Latin-Amerikában a kapitalizmus neoliberális fázisával, a társadalmi egyenlőtlenségek radikális kiszélesedésével szemben az ellenállás határozott jelei, sőt egyes helyeken alternatív társadalmi-gazdálkodási formák megszilárdulása is megfigyelhető, Kelet-Európa bezárkózni látszik a maga reakciós, tekintélyuralmi múltjába.

   A magyar liberalizmus számos képviselője a 2010-es tekintélyuralmi fordulat ellenére – amely a liberálisok politikai szervezetét, az SZDSZ-t is megsemmisítette – még mindig a „kommunizmus” elleni harc zászlaját tartja magasra[1]: Kádárt és Horthyt együtt emlegetik, mintha a két rendszer szerves, genetikai rokonságban állt volna egymással. Ez a „módszertan” úgy módosult, hogy ezt a genetikai kapcsolatot a Fidesz-rendszerre vonatkozóan is is kiterjesztik. A „kommunizmus” mint „ősgonosz” a Fidesz számára is régebb óta „evidens” gondolat. A dolog politikai lényege abban áll, hogy – mert hiszen itt sem csak magyar, hanem tősgyökeres kelet-európai jelenségről van szó – 1989-et követően kirekesszék a nyilvánosságból az új rendszert opponáló, egy valamelyest is rendszerkritikai baloldal, tömegmozgalom lehetőségeit. Még a gondolatát is el kell felejtetni annak, hogy lehetséges egy igazságosabb, egalitaránusabb társadalom. A „kommunizmus” kriminalizálása nyomán nem maradt humanista ellenálló erő, mely szembeszállhatott volna a globális alávetettség következményeivel, a tekintélyuralom új formáival Ehelyett mindenütt a helyi nacionalista-rasszista, antidemokratikus válaszok, politikai struktúrák szilárdultak meg. A mainstream liberalizmus ezzel nem néz szembe. A Fidesz-rendszer alapjait lényegében nem a Horthy-rendszerből magyarázzák, hanem – megmaradva a felületes politikai analógiáknál – a Kádár-rendszerből vezetik le. Ennek megfelelően magát Orbán Viktort is mindenféle baloldali jelzővel illetik . Némelyik szerző számára már régóta az is „baloldali vonás”, ami Orbánt a szélsőjobb irányába teszi nyitottá: a nemzeti tőke védelme a nemzetközi tőkével szemben.

A valóságos történelemben, természetesen, a hosszabb folyamatok a kontinuus és diszkontinuus mozzanatok sokaságából tevődnek össze. Az emberek gondolkodása, szokásai, életmódja, maga a munkamegosztás, cselekvésük egész hagyományos struktúrája, „az államba vetett babonás hit” (Marx) mind a történeti folytonosság, a fejlődés kontinuitásának bizonyítékai. Másfelől – így az 1989-es rendszerváltás során (is) a tulajdon- és elosztási viszonyokban, az állam, a politikai-hatalmi rendszer jellegében egy radikális szakításra került sor, a fejlődési diszkontinuitás a tőkerendszer ismételt meghonosításának elkerülhetetlen feltétele volt, ami mára egy radikálisan új társadalmi struktúra létrejöttét eredményezte. Magyarországon is a neoliberális projektnek megfelelően ment végbe a piacok szinte korlátozatlan megnyitása, az árliberalizáció és a féktelen privatizáció pedig milliók, főképpen a korábbi munkásság és parasztság osztályához tartozó emberek életét döntötte romba, akik elveszítették a munkájukat, önbecsülésüket (a tartós munkanélküliek közül pedig sokan az egészségüket, a családjukat és az otthonukat is).[2] Vannak szociológusok, akik a mai Magyarországon a létminimum alatt élők számát 4 millió körüli számra teszik.[3] Ez az új számkivetettek osztálya, amely a Kádár-korszakban nem létezett. Az újszegénység jó részét a mezőgazdaságban földönfutóvá vált emberek, az ipari munkásság szétszórásából eredő társadalmi csoportok, a nyugdíjasok és a romák százezrei képezik. A felül lévőket az új nagytulajdonosok kis csoportja, illetve a hozzájuk kapcsolódó ún. felső középosztály vékony rétege alkotja. Közöttük az ún. kisegzisztenciák („kisvállalkozók”) sokasága, majd az állami és közintézmények dolgozói, általában a bérből-fizetésből élők osztálya. Ez az újra „kasztosodó” társadalmi szerkezet több vonatkozásban is mély rokonságot mutat a Horthy-rendszerrel, ami egyúttal, ismétlem, éppenséggel radikális szakítást mutat e téren a Kádár-rendszerrel, hiszen a munkanélküliség, a létbizonytalanság, a társadalmi lesüllyedés állandó fenyegetése nemcsak az egyéneket destabilizálja minden értelemben, hanem magát a társadalmi szerkezetet is kocsonyás halmazállapotban tartja. Ha tehát meg akarjuk érteni a „2010-es tekintélyuralmi rendszer” lényegét és jellegét, a történeti nézőpontra olyan szükségünk van, mint egy falat kenyérre.

A liberális kritika a szélsőjobbal kokettáló, de annál nem kevésbé antikommunista fideszes hatalom bizonyos cselekvési jellegzetességeire, populista attitűdjére, a politikai jogok erős korlátozására és az állam növekvő gazdasági szerepére utalva „kádározik” és „kommunistázik”. Mindez annak is kifejeződése, hogy a baloldallal harcolva még mindig nem korrigálják roppant erős ideológiai elkötelezettségüket a tőkerendszer kritikátlan védelme mellett.[4] Ez az ideológiai törekvésük borítja be a feledés fátylával a mai rendszer horthysta gyökereit, a kapitalizmus félperifériás formájának, második kiadásának jellegzetességeit. „Maffiaállamról” írnak, de homályban hagyják egyfelől annak neoliberális hátterét és alapjait, másfelől pedig az itt említett kelet-európai történelmi specifikumokat, amelyek a centrum – (fél)periféria összefüggésrendszerében nyerik el igazi tartalmukat.

  1. A horthysta „hagyomány” társadalmi-történelmi gyökereiről. A régi dzsentri uralkodó osztály horthysta hagyománya sok tekintetben újra felszínre került (más egyéb lim-lommal egyetemben), sok tekintetben mindig is velünk élt, noha tudjuk, a horthyzmus legális, a demokrácia zászlaja alatt végbemenő rendszerszerű „feltámadásának” közvetlen forrása: 1989. Ugyanakkor ki tagadná, hogy az ún. ötvenes évek Horthy-rendszerrel leszámoló ismert politikája után a régi dzsentri, sőt az arisztokrata rétegek jelentős csoportjainak integrációja a Kádár-rendszerbe, egyfajta „visszatérése” a hatalom bizonyos szintjeire, a kulturális életbe az értelmiségi pályákon már a 60-as években végbement. A régi szélsőjobb, a nyilasok egy részének integrációja tulajdonképpen már a Rákosi-korszakban megtörtént. Nem véletlen, hogy a liberális elemzésben még a ma újjáéledő nyilas hagyomány is az államszocializmus rovására íródik. A különböző korok egymásra rakódása tehát nehezíti a rendszerek szétszálazását. Jórészt e bukott rendszerek romjaiból tevődik össze a mai rendszer (nem szólva itt a még régebbi korok velünk élő megannyi reflexéről) – de nagyon eltérő arányokban. Módszertanilag fontos annak belátása, hogy a Kádár-rendszer bizonyos elemeinek, mindenekelőtt a bürokratikus paternalista jellegzetességek a neohorthysta restaurációt csak színezik, a tekintélyi-alattvalói elemet erősítik a mai rezsimben, ám a Kádár-rendszer specifikus szociális és kulturális tartalma nélkül.

Az állami szintű „testvéries” korrupciót, az urambátyámos kapcsolatrendszert, a nyomorúságos „kasztos” viszonyokat, azok mai felvirágzásának gyökereit jól ismerjük már Móricz Zsigmond vagy Illyés Gyula irodalmi munkássága nyomán. Tehát a mai tekintélyuralom és a végletes társadalmi egyenlőtlenségeken alapuló nyomorúság „családfája” a Horthy-rendszerbe, sőt a dualizmus korába megy vissza. (A horthysta hagyomány szellemi-kulturális örökségéről külön tézisben szólunk.)

  1. A nemzetközi háttér és az új nemzeti burzsoázia. Mindemellett a nemzetközi feltételrendszer a 2010-es, új tekintélyuralmi rezsim megformálódásában különösen fontos szerepet tölt be. Az EU és az USA ugyan rendszeresen és atyáskodva bírálják a Fidesz-kormány antidemokratikus politikai lépéseit, hatalomkoncentrációját, a parlamenti szintre emelkedett antiszemitizmust és cigánygyűlöletet, valójában azonban nem támadják az Orbán-rendszer legitimációját, mivel a kormány „kiveri” az adófizetőkből a költségvetési hiány alacsony szinten tartását. Igaz, már maga az új kapitalista rendszer bizonyos értelemben – természetesen az ismert belső hozzájárulással – nyugati exportként jött létre az ún. adósságválság kezelésének folyamatában. Ma már az is jól ismert, szinte közhely, hogy a kelet-európai (benne a szovjetunióbeli) rendszerváltozás elválaszthatatlan volt a globális tőkerendszer ún. neoliberális átrendeződésétől, a multinacionális tőkeuralom új formáitól és kihívásaitól, amelyekre végső soron a „szocialista világrendszer”, mindenekelőtt a Szovjetunió nem találta meg a túléléséhez szükséges válaszokat, és nem keresett szocialista alternatívát a kapitalista visszarendeződéssel szemben. S miután a Nyugattal szemben elveszítette a gazdasági és katonai versenyt, a valamikori „kommunista reformpártiak” mindebből azt a végső következtetést vonták le, hogy az államszocializmus válságából egy, a nyugati centrumországok támogatásával a sikeres nyugati kapitalizmusba való „beilleszkedés”, „a világpiacba való visszailleszkedés”, „valódi felzárkózás”, „utolérés”, „demokratizálás” stb. kínálja a megoldást. A végeredményt ismerjük: az Orbán-rendszer, amely e projekt meghiúsulásának terméke és megnyilvánulása. A marxista baloldal köreiben evidenciának számított már 89-ben, hogy a liberális utópia már a születése pillanatában bukott elképzelés, amely végső soron egy politikai „népámítás” ideológiájává szublimálódott.[5] Sajnos, ennek a tévelygésnek a vezető liberális közgazdász, Kornai János volt és maradt az egyik, talán legnagyobb hatású intellektuális szálláscsinálója. Minél nyilvánvalóbb a rendszerváltozás liberális értékeinek és elképzeléseinek pusztulása, annál erősebbé válik köreikben a baloldal és a Kádár-rendszer „bűnbakos” bírálata, amely – a legrosszabb fideszes ideológusok színvonalán – a sztálinizmust, a kádárizmust, a marxizmust, a kommunizmus különféle formáit egyetlen jelenségként vonja össze. Talán ezzel is magyarázható, hogy Kornai megdöbbentő, bár folytatólagos történetietlenséggel súlyos szakmai alaphibákat követ el, miközben egyoldalúan a mai rezsim és a Kádár-rendszer államhoz való viszonyát rokonítja. Elragadja őt a forma a tartalom kárára. Mészáros István, a világhírű marxista filozófus ezt a problémát egyhelyütt így fogalmazta meg: „ A kapitalista államosítást nem lehet azonosítani a szovjet tipusú — és persze hasonlóképpen kádárista — államosítással. A kapitalistában ez a tipusú államosítás a többletmunka értéktöbbletként való – alapvetően gazdasági módon történő kisajátítása (a piac, stb. segítségével, az összkapitalista rendszer keretében és érdkében) — folytatódik, míg a szovjet tipusúban a politikailag szabályozott értékmunka állami elsajátosítása uralkodik. Ha nem így lenne, nem kellene a kapitalizmust restaurálni, ahogy azt Gorbachov és magyar követői tették. Akik ezt másképp hiszik, sajnos nem tudnak különbséget tenni az alapvetően fontos kategória — a Marx által hangoztatott “tőke megszemélyesítői” — történelmileg létezett, és (ez még fontosabb) a jövőben is variálható változatai között. A “tőke megszemélyesítői” a szovjet tipusú rendszerben lényeges tekintetben mások, mint a kapitalizmusban, mert egyáltalán nem tulajdoníthatják el (vagyis nem tulajdoníthatják ki maguknak) az állmi tulajdont. Éppen ezen kellett változtatniuk a gorbachovoknak mindenütt a kapitalista tulajdonviszonyok restaurálása révén. Itt tényleg nagyon fontos kérdésekről van szó.”[6]

Kornai azonban nem tesz különbséget az államnak az államszocializmus rendszerében betöltött funkciója és a kapitalizmus új, második kiadásában játszott szerepe között. Nem vet számot azzal, hogy az államszocializmusban az állam évtizedeken át éppen a nemzeti burzsoázia felszámolását és a magántulajdon megszüntetését tűzte zászlajára, s az állami tulajdon eladását-vételét alkotmányjogilag betiltotta. Míg az új rendszerben éppen ellenkezőleg, az állam a felülről létrehozott új burzsoázia érdekében államosít, hogy azután újra privatizáljon.[7] Ez a felülről létrehozott burzsoázia igazán a Fidesz-rendszerben virágzott fel, mert közpénzekből, az adófizetők költségén stafírotzták, „tőkésítették fel”. Ez tény jól mutatja a magyar nemzeti burzsoázia speciálisan parazita jellegét. Kornai nem veszi számba, hogy a kapitalizmus mai, második, kelet-európai formájában az állami tulajdon a magántulajdon rendszerére épül. Itt az államosítás teljesen másképpen működik. Az új-régi hatalmi elitek bizonyos csoportosulásai nacionalista zászló alatt a társadalom felsőbb rétegeinek támogatásával a magántulajdon uralmának (privatizáció) visszaállítása után – az orbáni hatalomkoncentrációval még erőtelesebben – igyekeznek a külföldi tőkével szemben (valamint és mindenekelőtt a magyar társadalommal szemben) privilégiumaikat az állam közvetlen beavatkozásának köszönhetően megőrizni, örökletessé tenni. Ilyen módon megváltoztatják az elosztási viszonyok egész rendjét, vagyis a társadalmi és kulturális egyenlőtlenségeket elmélyítik, kiszélesítik. Miután a rendszerváltás nagy nemzetközi támogatással lezajlott, a privatizáció körüli marakodás hosszúra nyúlt időszaka egy újnak látszó tekintélyuralmi berendezkedés restaurálásával (nemcsak nálunk persze, hanem szerte a régióban, ld. például a mai Ukrajnát vagy Lettországot, Bulgáriát, Belorussziát vagy Romániát) fejeződik be. A magyar új uralkodó osztály politikai gyengesége, kulturális szegénysége következtében nem tudott megbirkózni az újkapitalista rend stabilizálásának feladataival, mely problémát az Európai Unióhoz való magyar csatlakozás sem oldotta meg.

Az új, hatalomfüggő uralkodó osztály[8] alapvető csoportjai minden reményüket Orbán „keresztény-nemzeti” kormányába vetik, mely kormány kifejezi az ő értékrendjüket, anyagi érdekeit, privilégiumaikat a költségvetési forrásokhoz való hozzájutásban és szegényes kultúrájukat.[9] Az új uralkodó osztályok e rétegei különösképpen is rászorultak az állam, a kormány támogatására, hiszen nem tudták, hogyan lehet „kezelni” az elszegényedő dolgozó és munkanélküli emberek egyre növekvő tömegét, illetve kordában tartani azok ellenállását? Másképpen fogalmazva a kérdést: hogyan lehet egy elszegényedett társadalmat, az óriási munkanélküli tömegeket, a megalázott és kisemmizett munkavállalók millióit a meg-megújuló gazdasági válság körülményei között megzabolázni, féken tartani? A szociál-liberális koalíció nem tudta a választ, a régi, „kipróbált” neoliberális gazdaságpolitika és az EU-blablára épülő propaganda keretei között mozogtak. Ezért arculatukat és társadalmi hátterüket veszített politikai érdekképviseleteik szétesett és érdektelen megélhetési politikusok jelentéktelen csoportjaivá zsugorodtak. Még a szélsőjobboldal politikai térnyerése is az ő kormányhatlmuk nyolc éve alatt ment végbe. A nyomukban felemelkedő új „keresztény-nemzeti” hatalom, amely a szélsőjobbal együtt több mint 80 százalékkal képviselteti magát a 2010-es választások után a parlamentben, megtalálta a „megoldást”. Magyarországon és Kelet-Európa más országaiban egyre világosabban körvonalazódott a hatalmon lévők tudatában, hogy elkerülhetetlen egy új tekintélyuralmi rendszer bevezetése. Az új hatalomkoncentráció Magyarországon történeti „szükségszerűség logikájának” megfelelően kiüresítette a parlamentáris formákat és pártokat. Az új rezsim a kapitalizmus működésének zavartalanabb mechanizmusait ígéri az európai vezetőknek és közvéleménynek, amiért elvárják – az ő nyelvükön szólva – a „nemzeti együttműködés rendszerének” európai legitimálását. Ma már ott tartunk, hogy akik nem férnek vagy nem akarnak e rendszer keretei közé beférni, bűnbakként a nemzet ellenségeivé válnak: kommunisták, ateisták, liberálisok, zsidók, cigányok, idegenek vagy mindezek szálláscsinálói…

  1. A rezsim és a pártok. A pártok sorsa is meghatározott[10]: a Horthy-rendszer második kiadásában szintén csak annyi szükség van a „többi pártra” (a kommunistákat minden alakváltozatukban szintén törvényileg és intézményesen kriminalizálták, bár olyan értelemben nem tiltották be, mint a Horthy-rendszerben, „csak” a nevét vették el!), hogy a Nap, a „bölcs vezető” és az általa vezetett Fidesz körül keringjenek kis bolygókként, amíg végül belehullanak. Vagyis miközben formailag még leválthatók, valójában „örök érvényűvé” kívánják tenni a hatalmi elit egyik, ún. keresztény-nemzeti (még ez is horthysta fogalomhasználat) szegmensének uralmát. Ennek megfelelően a rezsim a többi pártot, mint jelentéktelen kis pártokat rendszeresen felmorzsolja anyagi, politikai és erkölcsi értelemben a legválogatottabb hatalmi eszközökkel és trükkökkel – egészen a nyílt elnyomásig, a kendőzetlen hazudozás, mindenféle intézetek és bizottságok rendszerével, amelyek a (állam)szocialista múlt kriminalizálásával előállítják a történelemhamisítás és csalás intézményesített világát – nemzeti méretekben. Mindennek végső politikai értelme teljesen világos: az országban a szellemi-politikai útkeresés teljes lezárása balra, amiben a liberális jobboldal – lagymatag, terméketlen politikai ellenzékisége ellenére – nem lankadó antikommunista propagandája fontos segítő kéz a hatalom számára. E folyamatok része és feltétele volt a társadalom óriási tömegeinek módszeres és szisztematikus elbutítása, ami nélkül a neohorthysta restauráció a maga egészében nem érthető és nem is magyarázható. A Horthy-kultusz megjelenése és fennmaradása komoly társadalmi ellenállásra nem talált. Csak ennek függvényében válik érthetővé maga a jelenségsor. Mindebben a Kádár-rendszernek is megvolt az a kétséget kizáróan igen negatív szerepe: a „jóléti állam”, a „gondoskodó állam” bürokráciája – kétségtelenül nemzetközi összehasonlításban is progresszív szociális teljesítménye mellett, annak „meghosszabbításaként” – meggátolta, hogy a lakosság döntő többsége kiemelkedjen a paternalista viszonyokból. Az autonóm egyének tömeges hiánya kedvező „emberanyag” a tekintélyuralmi rendszer újabb kiadása számára. Akár csak a lengyel fejlődésben, ahol a parlamentben szintén 80 százalék fölött van a jobb- és szélsőjobboldal, a baloldal szinte szervezhetetlen, mert semmiféle rendszerkritikai társadalmi (tömeg)mozgalom nem gyökeresedett meg. Ez a végső oka a baloldali politikai szervezkedés széttöredezettségének, a szektásodásnak, a narcisztikus önjelölt „vezérek” és „messiások” korlátozatlan elszaporodásának, az emigrációs szindrómának. A munkásosztály minden elemében szétszórt, megnyomorított anyagi-gazdasági és szellemi-kulturális-mentális értelemben egyaránt. Persze az új társadalmi berendezkedés, amely 1989 rendszerváltásából sarjadt ki, különösen napjainkban rákényszerül arra, hogy a Kádár-rendszert minden áron lejárassa, történetét meghamisítsa a magyar nép, főleg a fiatal generációk manipulálása, indoktrinálása érdekében. Ugyanis az új rendszer, bárhogyan ítéljük is meg az államszocializmus történelmi szerepét, negyedszázad után sem volt képes sem gazdasági, sem szociális teljesítményében meghaladni a régit. Ezen az alapon hajtott ki a neohorthysta restauráció bűzös virága.

5. Új osztály, új kultúra. A globális piaci giccs és a hagyományos nemzeti giccs keveredik és alkotja a korszak mainstream, uralkodó kultúráját. E jelenség csak származéka annak a fejleménynek, hogy a Horthy-rendszer második kiadása végső soron a legmodernebb internetes globális tőkeuralom és a legavíttabb, reakcionárius, a két világháború között megismert viszonyok sajátos kombinációjaként jött létre. Ha az új kapitalizmus a Nyugaton megismert ún. polgári demokratikus intézményrendszerrel és eszközrendszerrel nem tudja a kelet-európai országokat stabilizálni, akkor ott súlyos okok játszanak közre, melyekre fentebb részlegesen utaltam ugyan, de az ideológiai mozgások értelmezéséhez ezen tényezőkre konkrétabban is rá kell mutatni. Az okok számosak. Csak a legfontosabbakat említem: a tömeges elszegényedés, a munkabérek tartós leszorítása, a munkanélküliség magas szintű fenntartása, emberek milliónak feláldozása az újkapitalizmus, az új uralkodó osztályok felülről való létrehozásának és eltartásának oltárán.   Vagyis a politikai hatalmat kiszolgáló, politikailag gyenge, felülről, rokoni szálákkal összevarrt nemzeti burzsoázia és egy nagybirtokos réteg gazdasági feltámasztása a rendszer in statu nascendi alapvető vonása. A Fidesz-hatalom ezt a folyamatot végigviszi. Ennek érdekében zajlik áruk és vagyonok, gazdasági és politikai struktúrák (trafik-cigarettapiac újraosztása, a gyógyszertári piac, a föld újraosztása, a parkolás, vagy bármi más újraosztása, a permanens államosítás és privatizálás stb.) pártalapú monopolizálása politikailag felülről kijelölt vagy jóváhagyott egyének és csoportok javára. Ez lesz a relatíve szilárd társadalmi háttere az új tekintélyuralmi rendszernek, amely a legalantasabb kulturális és ideológiai megrögzöttségek fogságában létezik (a szegények megvetése, a rasszista kirekesztés, az erő és az erőszak kultusza, a homofóbia, a nők alávetése stb.) A neohorthysta restauráció természetesen a mai kapitalista világ minden fontos lenyomatát magában foglalja, furcsa „posztmodern” képződményről van szó, amely mintáit, megoldásait  az amerikai neokonzervatív kormányzásból veszi át: a szegénység kriminalizálása, a zéró tolerancia elve, a három csapás büntetőpolitikája; az egykulcsos személyi jövedelemadó,  a vallásosság erkölcsi kultusza az egyenlőtlenségek, egy korlátozatlan individualizmus kibontakoztatásával párhuzamosan.

A mai kapitalizmus válsága Magyarországon is megmutatja alapvető ellentmondásait, méhozzá szélsőséges formában.   Mindenekelőtt a jogok korlátozott érvényesülése terén, az állam, illetve az állam és a társadalom közötti viszony összefüggésében látunk feloldhatatlan konfliktusokat. Miután a kormányok szerte a világon elsőbbséget adnak a megszorítás politikájának, képtelenek a piaci erőkkel szemben garantálni az alapvető jogokat. Ezek a fejlemények alapvető kihívás elé állítják a társadalmi reprodukciót. A magyar kormányok is lépéseket tettek például a bankok jogainak védelmében a lakossággal szemben, mindennapossá vált a házak, lakások, autók elárverezése és a kilakoltatások. „Ellenreformokat” hoztak a munka világában a munkajogok, a sztrájkjog és a tisztes munkához való jog korlátozása érdekében. Hasonlóan súlyos korlátozó trendek figyelhetők meg a jóléti jogok, az oktatáshoz való jog, az egészséges ivóvízhez való jog vagy a demokratikus jogok terén, amely utóbbiak túlmutatnak a szavazó urnákon, ilyen például a tiltakozáshoz való jog és a nyilvánossághoz való hozzáférés joga. Itt különösen nagy jelentőséggel bírnak az ökológia dimenziói, különös tekintettel a természet financializálására, a közös javak kisajátítására és a zöldgazdaságra mint újfajta hégemón projektre. Más országokkal ellentétben, nálunk a tiltakozó mozgalmak és a civil társadalom szervezetei, csoportjai nemigen kérdőjelezik meg a magántulajdonhoz való jogot és nem követelik a kollektív társadalmi-gazdasági és emberi jogokat. A tudományos körökben a jogokról folytatott viták már régóta a liberális politikai filozófia keretei között mozognak és alig kapnak valami figyelmet a hivatalos hatalom fenntartását szolgáló tudomány művelőitől.   Vagyis a rendszer prostituáló jellege szinte akadálytalanul érvényesül. Elég utalni itt arra, ahogyan a hatalom a magyar értelmiség jelentős részét szőröstül-bőröstül beszippantotta – pénzzel, pozíciókkal, privilégiumokkal, megfélemlítéssel. Nem véletlenül éljük az intellektuális szédelgők korszakát, a társadalomtudományos kutatás és gondolkodás meghökkentő hanyatlását.

Mindebben az egyházak nem egyszerűen a hatalom partnerei, hanem részesei a hatalomnak. Az Orbán-rezsim e téren messze túllép a belorusz vezetőn, Lukasenkón: Orbán, illetve kormánya és parlamentje a hivatalos keresztény, mindenekelőtt a református és katolikus egyházakat úgyszólván szavazatgyűjtő struktúrákká, a „keresztény-nemzeti” politikai hatalom részeivé, emeltyűivé alakítja át. Orbán és rendszere a maga szolgálatába állítja közpénzek ajándékozásával, támogatásokkal az egyházakat és a maga értelmezte kereszténységet, hogy a tekintélytiszteletet kikényszerítse. A vagyonos egyházakat szembeállítja a kis egyházakkal, eléri, hogy a katolikusok és a reformátusok versengenek a hatalom kegyeiért. Mindezt a hit- és erkölcstan kötelezővé tételével kívánnák „szentesíteni”, akárcsak a Horthy-korszakban. Minderre azért még Horthy kormányzó sem tartott igényt, azt meghagyta egyházi hatáskörben. Ma Magyarországon a kereszténységről semmiféle valós tárgyi tudással nem rendelkező Orbán Viktor gyújtja a „fényt”, hordozza a világosságot, minősíti az európai kereszténységet, kioktat keresztény hagyományból, megújulást hirdet, meghatározza a bűnt és a hitet.”[11]

A társadalom fölötti politikai (párt)uralom hasonlóan fontos elemeivé transzformálja az oktatást, az iskolákat, melyek tanárait – hatalmi kényszer útján korporációba tömöríti.[12] Az új tekintélyuralmi rezsim ideológiai kötőanyaga természetesen a nacionalizmus és egy hivatalosan definiált kereszténység, amely a neohorthysta szellemi restauráció keretében áthatja a mindennapi életet az utcanevek megváltoztatásától kezdve az iskolai oktatásig. Maga az új alkotmány is ebben az ún. keresztény nemzeti szellemben fogant, tulajdonképpen a maga preambulumában kizárva a társadalom jelentős nem keresztény, illetve nem vallásos vagy egyenesen ateista tömegeit. A nacionalista populizmus odáig elmegy, hogy heroizálja a szovjet területen 1941-44 között végrehajtott náci népirtásban vétkes magyar honvédséget. A fasizmust, a nácizmust pedig egyidejűleg, hivatalosan, tankönyvekben is megjelenő formában azonossá teszik a „kommunizmussal” és ezáltal a szocializmus egész történetét kriminalizálják saját kizárólagos ideológiai uralmuk érdekében. A saját képmásukra formálják a szellemi életet, a kultúra egészét. Erre az ideológiai feladatra, funkcióra külön állami intézményi apparátus épült ki az ún. Terror Házától a Veritas Intézetig, amely az „igazság” kihirdetésének kormányintézete történeti kérdésekben, hogy általánossá tehesse a neohorthysta szellemi restaurációt az értelmiség legszélesebb köreiben.

Ez az egész ideológiai katyvasz elmerül egy nyugatellenes-nemzeti szabadságharcos retorikában, amely egyidejűleg megfér a nyugati pénzügyi elvárások legpontosabb teljesítésével és kiszolgálásával, sőt éppen annak fedezésére szolgál. A rendszer képmutató és manipulatív jellege csak keveseknek tűnik fel, mert sokan éppen azt hallják, amit szeretnének hallani a „magyar nemzet nyugati-multi kizsákmányolásáról”. A Fidesz előbb magába építette, „felnevelte” a szélsőjobbot, az új fasizmust – a szocialista-liberális koalíció korábbi nagyfokú hozzájárulásával, majd az európai szalonképesség érdekében részben kinyomta magából – mintegy „tartalékhadseregként” – a neofasiszta szélsőjobboldalt, ugyanakkor a fékevesztett antikommunista kampány (végül is ellenségképre szükség van!) folyamán visszaédesgeti az újfasiszta szavazók egy részét a saját soraiba a meghonosodó Horthy-kultusz támogatásával is. (Az sem véletlen tehát, hogy mind a Horthy-rendszer, mind a mai neohorthysta rendszer terhes volt, illetve terhes a fasizmussal.) Mindennek meghosszabbításaként – egy permanens „kultúrharc” keretei között – a rasszista alapú etnikai, „fajvédő” nacionalizmus, a „nagymagyarországos” álkulturális giccs társadalmi méretű eluralkodása végső soron a szociális kérdés legyőzését, a tekintélyuralmi rendszer ideológiai diadalát jelentette, akárcsak a Horthy-korszak időszakában 1919 után. Az „új”, neohorthysta „kultúra” nap mint nap leszámol az antifasiszta hagyománnyal, Ságvári helyett az őt legyilkoló csendőr, Károlyi helyett Bethlen, Marx, Engels, Lenin, Lukács György helyett Horthy, Teleki, Prohászka, Déry Tibor, Gelléri Andor Endre vagy Nagy Lajos helyett a nyilas Vass Albert, Nyírő József vagy a vad antiszemita Tormay Cecil lett a kulturális minta. Ez a jelenség a társadalomtudományok és társadalmi gondolkodás alapvető területein is határozottan jelen van. Tudjuk: az uralkodó osztályok eszméi uralkodók a társadalomban is. Az állami tulajdon társadalmasítása, közösségi visszavétele mint az államszocializmus humanista alternatívája (neo)liberális és konzervatív-nacionalista szempontból a múlt romantikus illúziójának tűnik, a sztálinizmus egy aleseteként aposztrofálják, baloldali nézőpontból a távoli jövő programjává tolódott ki.[13] A politikai rendszer ismét felöltötte a tőkeviszonyok menedzselésének tekintélyuralmi formáját Felcukrozhatjuk, felcicomázhatjuk mindezt „demokratikus”, „nemzeti-hazafias”, „nemzeti konzervatív”, „kádárista” és más egyéb jelzőkkel, ám e máz mögül lépten-nyomon előbukkan a „nemzeti kapitalizmus” tekintélyuralmi-neohorthysta szimbolikája és valósága, a parazita új burzsoázia pénzsóvár képe: „kis búvó országokra rálehel a tátott tőke sárga szája. Párás büdösség-felhő lep bennünket el.” (J.A.)

Ezzel az uralkodó osztályok számára a rendszerváltás legmélyebb történelmi küldetése a helyére került, beteljesült.

 

Krausz Tamás

[1] Gondoljuk csak meg, olyan ez az attitűd, mint amikor egyes dogmatikus kommunisták 25 évvel a kommunista rendszerváltás után, úgy 1973 körül még mindig a Horthy-rendszerrel hadakoztak (és nem vették észre, hogy a szocializmus megy éppen gallyra), ám ők akkor már csak a valóságtól elszakadt figuráknak tűntek.

[2] Ide Bartha Eszter: Magányos harcosok: Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon (Lonely fighters: Workers in postsocialist East Germany and Hungary). Budapest: L’Harmattan Publishers – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Series: Eastern European Monographs, 2), 2011.; Uő.: A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában, 1968-1989. (Workers on the Road from Socialism to Capitalism in East Germany and Hungary, 1968-1989). Budapest: L’Harmattan Publishers – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék (Series: Eastern European Monographs, 1), 2009.

[3] Ferge Zsuzsa számításait vö.: : Népszabadásg, 2012. május 25., Ladányi János: Leselejtezettek. A kirekesztettek társadalom- és térszerkezeti elhlyezkedésének átalakulása Magyarországon a piacgazdasági átmenet időszakában. Budapest, L’Harmattan, 2012.;

[4] Példának okáért Révész Sándor újságíró ennek a beállítódásnak egy paradigmatikus figurája. Moldova György munkásságával foglalkozó írása a Moldova-jelenségben ragadja meg a „kritikai szervilizmus”, „kritikai rendszerszolga”, „rendszerszolgálat” egyik formaváltozatát a Kádár-rendszerben. (Vö.: Révész S.: Moldova György pályaképe I. Kritikai szervilizmus. Magyar Narancs, 2013. nov. 28. 28-30.) De – amit Révész a régi rendszerben Moldovával azonosított, a mai rendszerben ezt a funkciót éppen maga Révész látja el: harcos ellenzéki a Fidesz-szel, a nacionalista jobboldallal szemben, kritikátlan apologéta a fennálló rendszert illetően, amely azt létrehozta. E beállítódásnak megfelelően kíméletlen ellenfele minden baloldali, rendszerkritikai gondolatnak a „jó” tőke, a „jó” kapitalizmus egy steril, utópisztikusan naiv felfogásának szellemében.

[5] A Fidesz-rendszer liberális kritikájának klasszikus formáját Kornai János képviseli, aki egy elképzelt, mondjuk, svédországi tőkés piacgazdaság jegyei alapján vizsgálja a magyar fejlődést. Úgy vélekedik, hogy létezik egy jó kapitalizmus, a szabad piacgazdaság, amelyet hataloméhes politikusok az állam túlzott beavatkozásával megrontanak. Egyáltalán nem érti, hogy a kapitalizmus történetileg más pályán mozog ebben a régióban és más típusú politikai berendezkedést kényszerít ki, mint a centrumországokban. Vagyis nem arról van szó, hogy a rossz politikusok torzítják el a jó kapitalizmust, hanem arról, hogy a kapitalizmus konkrét működése, a profitrendszer igényei hívják életre az elnyomó, diktatórikus rezsimeket. Az akadémikus professzor felcseréli az okot az okozattal. Nem érzékeli a módszertani problémát, hogy példának okáért a náci rendszer a német nagytőke és általában a polgárság financiális és politikai támogatása nélkül sohasem szilárdulhatott volna meg, mivel a nácizmus volt az, amely, létrehozva zászlaja alatt a jobboldal egységét, meggátolta egy, a profitrendszert korlátozó baloldali, szocialista tendenciájú berendezkedés létrejöttét. Kornainál a gazdasági fejlődés, a piacgazdaság sémái, fogalmai mozognak történelmi téren és időn, társadalmi és osztályérdekeken kívül. Vö. Állam.leviatán – Friderikusz Sándor interjúja Kornai Jánossal. I-II. Galamus (internetes újság), 2o13. 12. 16-17.

[6] Az idézet Mészáros István személyes közléséből való. Ld. még erről a problémakörről: Államszocializmus. Értelmezések-viták-tanulságok. (Szerk.: Krausz T.-Szigeti P.) Bp., L’Harmattan, 2007.

[7] A hazai „gazdasági elitek” kialakulásának, megformálódásának szakszerű leírását mindenekelőtt Szalai Erzsébet munkásságában találhatjuk meg:Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest: Aula Kiadó, 2001.

[8]       Nálunk az alapvető kulturális-ideológiai törésvonalak az „ex-kommunisták” (neofita liberálisok, „kádárista menedzserek” stb.) és a „keresztény-nemzeti neohorthysták” (a régi horthysta elit leszármazottai és az államszocialista rendszer hozzájuk csatlakozott, szintén „ex-kommunista”karrieristái és egy másik metszetben az „ideológiátlan” új vállalkozói rétegek egy része) között húzódnak, mely utóbbiak éles konkurenciaharcban álltak-állnak a multinacionális társaságokkal.

[9] A helyszűke miatt e rétegek ideológiai és szociológiai megjelölésének „keveredése” elkerülhetetlen leegyszerűsítés, bár ez a keveredés a valóságban nagyon is életszerű folyamatokra utal.

[10] A kialakult domináns pártrendszer törvényhozási úton való megerősítési törekvését lásd: Szigeti Péter: A magyar választási rendszer átalakítása  Political Capital – Social Develpoment Institute 2013 október, http://www.valasztasirendszer.hu/?cat=4;  illetőleg a politikai rezsimváltás alkotmányos alapjainak megteremtéséről u. Ő.: Az alaptörvény karaktere államelméleti és alkotmányjogi aspektusból  in: Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére  (szerk.: Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely), 2013, 519-536. Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc ÁJK

[11] Jakab Attila: http://ideaintezet.blog.hu/2013/06/23/az_orban-rezsim_es_a_keresztenyseg.

[12] Ld. erről Huszár Ágnes Templom és iskola c. írását. Galamus, 2013. december 19.

[13] E gondolatkör, e történelmi praxis mint társadalmi méretű egyetemes alternatíva vizsgálata, képviselete az Eszmélet folyóiratban megjelenése, azaz 25 éve óta jelen van. E tekintetben különösen Tütő László írásaira hívom fel a figyelmet.

13 hozzászólás a(z) “Krausz Tamás: A Horthy-rendszer második, mobiltelefonos-internetes kiadása” bejegyzéshez

  1. ZollaiA

    Köszönjük, Tamás! Már nagyon hiányzott.
    Vitatkozni részemről nincs mivel: terjeszteni, terjeszteni..!

    Válasz
  2. tovaris

    Tudom, hogy Krausz Tamás nem közgazdász, hanem történész – szerintem a ma élő és dolgozó történészek legjobbika – de az írásból hiányzik egy nagyon fontos elemzés – nevezetesen a mindennek alap okát jelentő gazdasági visszaesés okozta társadalmi morális károk. Holott a “rendszerváltó” politikusok pont a gazdasági helyzet, az életszínvonal emelkedése rohamos javulásával “etették be” a nép nagy részét, különösen azokat, akik erre fogékonyak voltak.
    A lét határozza meg a tudatot – de mennyire igaz!
    Első olvasatra ezt tudtam véleményként mondani.

    Válasz
  3. krausz T.

    Barátaim! Sajnos a magyar liberalizmus képtelen volt tudatosítani bukásának okait, feltételeit, mert mindenféle önreflexió teljes hiányában vannak. Révész azzal tűnik ki, hogy számos szellemes, Orbanisztánt bíráló írásával sem tudja feledtetni: valószínűleg ő a legdogmatikusabb és legszektásabb liberális.kis hazánkban. A baloldallal szemben bármikor összefog a konzervatívokkal. Számára a legrosszabb kapitalizmus is jobb, mint a legjobb szocializmus. : Azt gondolja magáról, hogy a mai rendszer kiszolgálása az erkölcsileg magasabb rendűbb, mint a Kádár-rendszer kiszolgálása. Ezzel az erkölcsiséggel védi magát. Tipikus jelenség, de azért ennyi energiát nem biztos, hogy megér.

    Válasz
    1. Fekete György

      A “politikai személy” leleplezése (beleértve a személyiség- és társadalom-lélektani közelítést) megéri az energiát. Ha a jelenség tipikus, amit megtestesít. Hatásosan kiegészíti (különösen a propagandában) a személy mögött mozgó, a személyt determináló társadalmi folyamatok bemutatását. Hiszen a viszony dialektikus.

      Válasz
  4. Fekete György

    Kedves Tamás és többi elvtársam!

    Sajnos az előző hozzászólásom (Adalék I.) folytatását nem fogadta be a rendszer, holott szétbontottam további három részre (azonosaknak értékelvén őket, legalábbis ezt jelezte vissza). Ezért az adminisztrátor tanácsára saját linkkel rendelkező blogbejegyzésbe szerkesztettem, de nem a FACEBOOK-on, hanem a NOLBLOG-on, ugyanis azt regisztrálás nélkül is lehet olvasni:

    http://navigator.nolblog.hu/archives/2014/05/18/Valodi_vilagunk/

    Válasz
  5. Fekete György

    Adalék I.

    A tanulmányban Krausz Tamás ismert professzori éleslátásával okkal-joggal megvilágítja, hogy Révész Sándor újságíró-szerkesztő (a szociáldemokrata munkásmozgalom neves Révész-„dinasztiájának” leszármazottja, a felmenők között Révész Mihály, a Forradalmi kormányzótanács jegyzőkönyv-vezetője; Révész Ferenc, az 1948-as MKP-SZDP egyesülés egyik előkészítője (a „nyolcak” tagjaként), utóbb több cikluson át az MSZMP KB tagja, és lehetne sorolni tovább…), a mai magyar liberálisok tollnoka saját – a rendszerváltás után önnön egzisztenciáját biztosító – szerepét vetíti rá Moldova Györgyre, amikor őt a Magyar Narancsban 2013 végén közreadott kétrészes írásában az államszocializmust kiszolgáló ún. kritikai szervilizmus (e „dialektikus” szánt kifejezés Révész kreációja…) megtestesítőjeként tünteti föl. Révész itt – a lélektan nyelvén szólva – valóban proiciál (sőt, bocsánat, de bennem felötlik Kernbergtől a Borderline szindróma és patológiás nárcizmus is…). A minősítés igaztalanságára rámutatandó, merészeltem megbírálni Révészt. Mint adalék abból a szempontból is érdekes lehet, hogy miként nyilvánul meg a liberális kapitalizmus udvari bohóci hamis tudata, amennyiben szembesítik a valósággal – agresszivitással… E kommentközlés a szóban forgó kritika első online megjelenítése, ugyanis a pengeváltás a Magyar Narancs – kizárólag print kiadású – levelezési rovatában kapott helyet.

    [Folyt. köv.]

    Válasz
  6. krausz T.

    Nézd, Gyuri, sokan idézik a médiával kapcsolatban ma ismét Marx egy gondolatát: az uralkodó osztály gondolatai uralkodók a társadalomban is. Ez van: a liberalizmus és a nacionalizmus zavaros politikai szövetségére épül az oligarchikus kapitalizmus gazdasági rendje Magyarországon is.

    Válasz
  7. krausz T.

    Kedves Csehov, köszönöm szavait, úgy látom egyetértünk, egy dolgot kivéve. A paternalista jelleg lényegében azt jelenti, hogy az állam leszoktatta az embereket az önálló cselekvésről az államszocializmus korában is, a bukás egyik oka. Marx a problémát egykor úgy fogalmazta meg, hogy az emberek babonás hittel viszonyulnak az államhoz…PTE hír számomra új, nem tudok róla. 🙂 Habermas általában nem nagyon izgat. Konkrétan, ha önkritikát gyakorol a rendszerváltásról kialakított elméletével kapcsolatban (New Left Review 1990.), igen.

    Válasz
    1. Anton Csehov

      Az önálló politikai cselekvésről van szó, mint a tudatosság jeléről, á le Diderot, Lenin, Krupszkaja? (Na jó, a dideroti etikai örökség mintha máig nem lenne reflektált, de ha Dániel Anna monográfiáját olvassuk, összevetve az utóbbiak írásaival, sok a gondolatmenetekben a sturktúrális hasonlóság pl. a szubbótnyikság önkéntes, forradalmi öntudatú, tehát NEM parancsszerű jellegének leírásában.)

      Válasz
  8. Fekete György

    A tanulmány kéziratát még első megjelenése (Ezredvég) előtt módom volt elolvasni. Már akkor gratuláltam a Szerzőnek. Megismétlem. Egyúttal jelzem szomorúságomat: sajnos – minden bizonnyal – nem fog akkora média-hírverést kapni (és így finoman fogalmaztam), mint Magyar Bálint “Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam” c. ideológiai zagyvasága…

    Válasz
  9. Anton Csehov

    Brávó, professzor úr, elvtársam!!!
    A cikk zseniális,már rág hiányzott egy ilyen a kollaboráns (értsd: az orbanizmust a szocival erőszakkal egybemosó, ám “megsemmisítő”-megmentő kritikája révén mégis a kapitalizmust erősítő) politikai bulvársajtó uralta interneten!
    Volna pár kérdésem, ha szabad:
    a) Ön “paternalizmust” említ, mint “hasonlóságot” a Kádár-érával. Egyfelől, a közmunka-rendszert érti-e alatta, másfelől, egy élesebb megvilágításban e “paternalista” intézmény nem inkább sima kapitalo-populista lépés-e, amit tehát a “Kádár-jelleg” képzetébe csak erőszakkal szuszakoltak be? (A szocializmusban uis ilyen megalázó, megélhetéshez kevés bérezésre nem tiportak volna senkit, a rendszer egalitárius-humanista alapelveivel ütközött volna.)
    b) A kisajátítás céljára kisajátított anyagi eszközök, piaci privilégiumok tehát az orbanizmusban egy “nemzeti középosztály” gazdasági értelemben oktrojált, a rezsimnek káder-érdekelt-kliensrendszert (Vitézi Rend, SS) teremteni szándékozó eszközállománya tehát, jól látom? (Kisboltosok, patikusok, dohánymaffiózók)
    c) A hamis tudat kérdése: jól látom-e Ön szerint, hogy a kapitalizmust istenítő liberális jobboldal rendkívül korlátolt, vagy éppen fétisiszta módon kezeli a kapitalizmus kérdéseit? Értsd: azt képzelik, hogy egy jól stabilizált, középosztályos klasszikus Centrum vagy USA – kapitalizmusnak kellett volna kinőnie a semmiből ’89-ben, vagyis egy leendő középosztálynak, amely stabilizálná a társadalmi felépítményt a szegények lázongásaival szemben, túl kellett volna élnie a nemzetközi piac a privatizált állami vagyont lerablását, a kialakuló tömeges munkanélküliséget (ami ugyebár a fizetőképes kereslet a vállalkozásokat csaknem ellehetetlenítő hiányát hozta!) és a felfalóárasnak is nevezhető multinacionális vállalatok versenyét. (Itt az a pont, ahol megérthetővé válik a szélsőjobb, a glokális tőkés gyűlölete a globális tőkés iránt.) A liberálisok Amerikát akarnak a semmiből, mert ők abban indoktrinálódtak, hogy az a Megváltás élő egyenes adásban. Tehát a hibásak “a komonistákok” mert ez az utópia nem valósult meg csak úgy, varázsütésre. A szélsőjobb olybá tűnik, pragmatikusabb: nem vár egy middle class megjelenésére, hanem megteremti azt, erőszakkal privilégizálva őket! (Nem számít azonban negatív reakciókra a nyugattól, és attól, hogy kliensei inkompetenciájuk miatt szerintem újra visszahullanak az alsóbb osztályba…) Magyarán: magam “liberális utópista kapitalistákról” és “hungarista utópista kapitalistákról” beszélnék. Lehet így?

    És személyesebb: Habermas professzor úr előadása Önt érdekli?
    A PTE-s átjöveteléről szóló pletykáknak van alapja? (Magam örülnék, ha találkoznánk ott, annyi fontos kérdésem lenne – ahhoz bizony egy kétliteres szamovár összes kipjatokját elteázhatnánk, ha ráér.)

    Válasz

Hozzászólás