Krausz Tamás: Az „összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája

Az összeesküvés, a titkosság, a konspiráció alighanem egyidős a hierarchizált társadalomban élő emberiség történetével, amennyiben ez a történet egy bizonyos szempontból nem más, mint magán- és csoportérdekek szüntelen és rejtett összeütközése. A modern polgári társadalom létrejötte előtt, a mai világrendszer kialakulásának folyamatában, sok évszázada léteznek azok a jelenségek (háborúk, gyarmatosítás), intézmények (titkos)rendőrség, hadsereg, börtön, kormány stb.), bürokratikus struktúrák (pártok, bankok, közhivatalok, adószedők és adócsalók stb.), amelyek tevékenysége világszerte nap, mint nap újratermelik a “titkosságot”, a kisebb-nagyobb összeesküvéseket. Tehát a történelem kétségtelenül felfogható úgy is, mint sok „kis”, egymást kioltó vagy bonyolultan összekapcsolódó, illetve széthulló, egymással kapcsolatban nem álló összeesküvések története. Mindez evidencia, hiszen valamilyen formában résztvevői vagyunk ezeknek az „összeesküvő” struktúráknak, melyek integráns részei életünknek a termelési folyamattól a hatalommenedzselés folyamatáig, a munkahelyi elbocsátásoktól a sztrájkmozgalmakig, a bűnözéstől a bűn üldözéséig, s ezen összeesküvések csak viszonylag ritkán ölt véres formát.

Az „összeesküvés-elmélet” (jobb idézőjelben használni a kifejezést, hiszen tudományos értelemben általában nincsen szó semmiféle komoly elméletről, hanem csak puszta ideológiáról, érdekracionalizálásról) akkor csap át a bizonyíthatatlan és merőben tudománytalan fantáziálásba, obskurus “ideologizálásba”, amikor az egymást kioltó és közömbösítő összeesküvéseket – valamely politikai célból – világméretű vagy regionális összeesküvésekké gyúrják, mintha a történelem valamiképpen teleologikus folyamat volna, melyet az összeesküvések hajtanak előre. Szinte minden társadalmi csoportot kisebb-nagyobb mértékben jellemez az összeesküvés-mentalitás, amely szervesen integrálódott a politikai létezés szférájába. Ez a mentalitás egy társadalmi betegség, a homo politicus betegsége. A történelmi tapasztalatok alátámasztják S. Moscovici megfigyelését: az összeesküvés-elmélet a tömegek mozgósításának eszköze. S ez az elmélet azért is hatékony eszköz, mert maguk az összeesküvések ritkán voltak olyan vehemensek és veszélyesek a társadalom többsége számára, mint időnként a felforgatás-ellenesség (vö. Chip Berlett). Az összeesküvés-elméletek részben éppen erre a felforgatás-ellenességre is reakciók (Lakatos).

Leginkább a történésznek kell tudnia, hogy egy valódi összeesküvés története sohasem írható meg egészen, hiszen nem maradnak fenn egyértelmű dokumentumok, vagyis általában nehezen vagy egyáltalán nem dokumentálhatók (a kivétel csak a szabályt erősíti). Ez a rejtélyesség tehát szintén oka az összeesküvés-elméletek népszerűségének. Ezen elmélet hívei a történelmet olyan mélységes mesebeli barlangnak tekintik, amelynek félhomályában minden titokban történik, s kifürkészésük is csak rendkívüli nehézségek árán lehetséges. Ezért az összeesküvés-elméletben csakis hinni lehet. A történelem „tiszta” politikává egyszerűsödik. Hiszen abban a pillanatban, amikor feltételezzük, hogy a történelemnek más, determináns síkjai (társadalomtörténet, gazdaságtörténet, ideológiatörténet stb.) is vannak, az összeesküvés mint olyan relativizálódik, demiurgosz szerepe megszűnik, s ezzel elveszíti azt az ideológiai funkciót, melyet szerzőik neki szánnak.

Lenin és az összeesküvés, mint sajátosan orosz jelenség

Úgy vélem, Oroszországban az összeesküvés-elméleteknek különös objektív háttere volt: a félperifériás kapitalizmus orosz formája, amelyet a maga korában az “orosz történelmi fejlődés sajátosságai” fogalmával írtak le az orosz történészek. „Véres” Miklós cár Oroszországában nemcsak a rendszerellenes pártok, hanem még a liberális pártok, csoportosulások is a konspiráció gyermekeinek tekinthetők, a liberalizmus is a külföldi emigráció keretei között tette meg az első lépéseket a párttá szerveződés útján. A forradalmi pártok, a rendszerellenes mozgalmak és terrorista csoportok (eszerek, szociáldemokraták /mensevikek, bolsevikok, frakción kívüliek, anarchisták stb./ vagy éppenséggel a rendszert védelmező szélsőjobboldali radikalizmus, a feketeszázak) szinte születésüktől kezdve bizonyos értelemben maguk is hasonlatossá váltak a titkosrendőrség, a hírhedt ohrana szigorú konspirációra épülő szervezetiségéhez. A konspiráció a rendszerellenes mozgalmak fennmaradásának döntő előfeltétele volt, amelyet tehát nem a narodnyikok vagy az orosz jakobinusok, még kevésbé Plehanov vagy Lenin találtak ki. Maga a rendszer „tanította meg” a forradalmárokat szervezeteik létrehozására, működtetésére.

Az ohrana, a cári titkosrendőrség az orosz „párttörténetekben” egészen kivételes szerepet játszott, úgy is fogalmazhatnánk, hogy sajátságos módon a titkosrendőrség története és a pártok története összefonódott. Gondoljunk például olyan személyekre, mint Jevno Azef (aki mint titkosügynök az eszer terrorcsoport főnökévé avanzsált, miközben elemésztett sok forradalmárt, de magas állami tisztségviselőt is, vagy ott van az 1905-ös forradalmat elindító tüntetés vezéralakja, Gapon pópa, aki szintén mindkét irányban „dolgozott”, vagy éppenséggel Robert Malinovszkij, aki az ohrana ügynökeként vált Lenin egyik közeli munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé. Az összeesküvés-elméleteket mégsem a rendszerellenes baloldali mozgalmak, illetve teoretikusaik “találták ki”. A baloldali mozgalmak általában érzékelték, hogy az összeesküvés teóriák politikai síkon sem hoznak hasznot, amennyiben végső soron kiüresítik, leszerelik a rendszerellenes tömegmozgalmakat. Lenin ezt „családi” tapasztalatai alapján is feldolgozta, hiszen, mint közismert, testvérbátyját a cár elleni merényletben való részvételéért végezték ki. Tehát az összeesküvés mint praxis nem tűri a tömegmozgalmi formákat, amelyek pedig a századelőn a szociáldemokrácia lényegét alkották. Még az illegalitás körülményei között is tömegmozgalomként határozta meg magát az oroszországi szociáldemokrácia. Nem véletlen, hogy az első modern és befolyásos összeesküvés-elmélet, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei az orosz szélsőjobboldal bibliája lett. Az orosz szociáldemokraták „bibliájaként” egy tudományos eszmerendszer szolgált, Marx Tőkéje, amely ellentétben az összeesküvés-elméletekkel, valóban az egyetemes tőkerendszer „megdöntését” foglalta magában, mint társadalmi-politikai végkonklúziót. Lenin tulajdonképpen itt vette fel a gondolkodás fonalát, s a rendszer megdöntésének előfeltételét az élcsapat párt létrehozásában határozta meg, méghozzá egy olyan országban, ahol nemhogy a pártok nem létezhettek, 1905-ig legális volt a testi fenyítés.

Lenin eredeti újítása egy centralizált és avantgardista forradalmi „káderpárt” létrehozása volt, amely nem egyszerűen az orosz jakobinus hagyományt reprodukálta, hanem egy bürokratikus és „modernizálódó” önkényuralmi rendőrállam feltételrendszeréhez alkalmazta a szociáldemokrácia és a marxizmus nyugati tapasztalatait. Még a legelfogultabb antileninista irodalom sem nagyon állítja, hogy a cári rendszer alkotmányos úton megdönthető lett volna. Lenin pártelmélete éppen ennek a ténynek a hatása alatt fogta föl a pártot olyan eszközként, amely alkalmas lehet a hatalom forradalmi úton történő megragadására (eredendően nem kisajátítására). Leninnek még a Mi a teendő c. korai (1902) munkájában sem úgy merül föl a konspiráció, az „összeesküvés”, mint valamiféle végcél, hanem egy alárendelt mozzanat abban a folyamatban, amelynek végső soron „el kell vezetnie” a (világ)forradalomhoz. Leninnél az “összeesküvés”, vagyis az illegális párt konspirációs tevékenysége és a hatalom megragadásának koncepciója soha sem helyettesítette a történelemmagyarázatot vagy a gazdasági problémák elemzését. Vagyis a konspiráció történeti-politikai és nem elméleti szükségszerűség volt.

Lenin politikai elemzésének másutt volt a gyenge pontja: nevezetesen a polgári állam működésének differenciálatlan leírásában, ami később különösen Gramsci elemzésének fényében tűnik elő. De ez a “hiba” maga is rendszerspecifikus, amennyiben – mint közismert – Oroszországban “minden a bürokratikus állam, semmi a civil társadalom”. Ez nem azt jelenti, hogy Lenin ne tulajdonított volna alapvető jelentőséget a politika szférájának, de működési törvényszerűségeit nemigen elemezte. őt mindenekelőtt az érdekelte, hogyan tudna a társadalom megszabadulni a föléje tornyosuló politikai hatalomtól (önkényuralmi vagy parlamentáris-elitista formáitól), ami elkerülhetetlenül magában foglalta a politikai hatalom megragadásának aktusát is. Ez azon a feltételezésen alapult, hogy a hatalom új „proletár birtokosai” szabadon rátérnek, rátérhetnek az önigazgatás útjára. Mai szemmel nézve nyilvánvaló, hogy Lenin és a bolsevikok alábecsülték a hagyományos politika “mozgástörvényeinek” jelentőségét, amennyiben a forradalmi politikát a tömegcselekvés gyakorlatilag egyetlen lehetséges területeként fogták fel. Ez a steril álláspont később megbosszulta magát. Míg Lenin 1917 szeptemberében az állam elleni forradalomból indult ki, az októberi forradalom másnapján már azt a kérdést tette fel: megtartják-e a bolsevikok az államhatalmat? A „tömegek ellenőrzése”, amelyet Lenin a forradalmi rendszer talán legfontosabb vonásaként aposztrofált, a bolsevik pártban sem realizálódott, sőt, továbbra is mindent áthatott a titkosság, a régi konspirációs “szokásjog”. Az összeesküvés, mint a politikacsinálás eszköze ilyen feltételrendszerben kedvező táptalajra talál. A politika a polgárháború éveiben – ha másképpen is, mint régen – ismét „politikai” hierarchiába szervezte a társadalmat, sőt, a polgárháború elmélyítette a katonai konspiráció egész hagyományát. A konspiráció nemcsak szimbolikus értelemben, romantikus lelki szükségletté vált: titkos küldetés, aranyvonat, szökés, partizán rajtaütés, fehérek és vörösök minden eszközt magában foglaló harca, katonai felderítés és elhárítás, rendkívüli állapot, éhínség és kényszerbeszolgáltatás, megtorlás és terror. Címszavak, amelyek irodalmi ábrázolásokban, művészi formában is kifejeződtek, elegendő, ha példaképpen a fiatal Babelra vagy Solohovra, Szerafimovicsra vagy Platonovra gondolunk.

A hadikommunizmus „hősi korszakában”, a Lenin-korszakban ez a tőkeviszony kizárására irányuló „politikai” újrahierarchizálódás egy átmeneti lépcsőfokként értelmeződött, amely a szocializmus előfeltételeit volt hivatva létrehozni. Sztálinnál később ez a „hierarchia” a szocializmus végső céljává szublimálódott. Ugyanakkor nemzetközi méretekben a 20-as évek első felében nem csak a kommunista pártok és a Komintern szervezeteinek kiépülése folyt sok országban az illegalitásra jellemző konspirációs eszközökkel, hanem konkrét katonai akciók is, mint például a híres-hírhedt fegyveres felkelés Hamburgban 1923 novemberében. A forradalom exportjának gondolata és törekvése gyakorlatilag fennmaradt az egész periódusban, mint az önmagába fordult „birodalmi” eszme tagadása. A világforradalomról való lemondás sokáig egyfajta árulásként értelmeződött. A proletárforradalom előkészítése azonban egyre nagyobb nehézségekbe ütközött mind Európában, mind Ázsiában, ami az alkalmazott titkos-konspirációs eszközök egyre „kifinomultabb” és egyre önállósultabb alkalmazását eredményezte. Az ezzel kapcsolatos konspirációs tevékenység mind az SZKP-ban, mind a kommunista pártokban, szervezetekben általában megszilárdította a konspirációs és katonai jellegű sajátosságokat, amelyek a Sztálin-korszakban ijesztő eszközökké váltak Sztálin és általában a végrehajtó hatalom kezében. A konspiráció rutinná vált . Bárhogyan vélekedjünk is mindennek történeti okairól, minden várakozás ellenére, beleértve Lenin várakozását is, a „szocializmus egy országban” praxis életképes alternatívának bizonyult, melyben a titkosság, a konspiráció elemi szabállyá vált, amit a hatalom és nyomában a lakosság jelentékeny része a túlélés politikai és lelki feltételének tekintett, hiszen úgy vélték, hogy mind a külső ellenség, mind a belső ellenség az új állam elpusztítására törekszik, ez nem Lenin vagy Trockij, nem Sztálin vagy Buharin meggyőződése volt csupán, hanem a szovjethatalmat támogató igen jelentős létszámú populációé. Persze az a kérdés, hogy ki is a belső ellenség, már megoszlottak a vélemények (kulákok, kapitalisták, kereskedők, zsidók, idegenek, bürokraták stb.)… A 30-as években a titkosság, a konspiráció, az összeesküvés jól leírható módon új funkcióba emelkedett: a korlátlan és önmaga ellen forduló apparátus-uralom fontos eszközévé vált.

Az összeesküvés a sztálini gyakorlatban

Sztálin hamar felismerte, hogy csak személyi diktatúra (amit a „proletár demokrácia” egy meghatározott fokával, a „proletariátus diktatúrájával” azonosított, és ezt szentül hitte is) alkalmas arra, hogy ellenfeleit féken tartsa, mivel nem tudja azokat a hivatalos szovjet jog normális eszközeivel eliminálni. Állítólag már 1922-ben titkos telefonlehallgató volt a szobájában. Tíz évvel később már potenciálisan az is ellenségnek számított, aki Sztálin személyes bizalmát nem élvezte. Jól ismert oka van annak, hogy Sztálin a hatalom sok képviselőjének, sőt, a társadalom jelentős csoportjainak szemében magával az új rendszerrel volt azonos a 30-as években. Ha Sztálin azonos a Szovjetunióval, akkor a vele szembeni „bizalmatlanság” csak úgy volt „jogilag” felfogható, mint összeesküvésre való „hajlam” vagy hajlandóság. Végül is a náci Németország felemelkedése, majd a háborús veszély körülményei között mindenfajta politikai ellenzék gyanúba keveredett, hogy esetleg a külső ellenség szolgálatában áll, vagy legalább is objektíve annak a malmára hajtja a vizet. Sztálint hatalmának önfenntartási logikája olyan hévvel sodorta magával, amelyben állandóan attól szenvedett, hogy nem látta pontosan hatalmának és befolyásának korlátait. Tevékenységében szinte minden területen óriási szerepe volt az improvizációnak, annak az objektív állapotnak, hogy semmi sem haladt a tervek szerint. Ezzel függ össze, hogy Sztálintól kezdve szinte mindenkinek meg kellett magyaráznia saját hibáit, tévedéseit, a meghirdetett célok és a mindennapi élet nyers valósága között feszülő rendkívüli ellentéteket. A rohanó kollektivizálás, majd iparosítás az állandósuló káosszal fenyegetett. A lakosság „rendpárti” többsége, a forradalmi harcokban „megfáradt” része maga is permanensen követelte – a rendet, a stabilitást, a bűnösök megbüntetését stb.. Meg kellett magyarázni a kollektivizálás ismert következményeit, az 1932-33-as ukrajnai éhínséget, a termelési folyamat során – éppen a munkaerő felkészületlensége következtében is – a gyakori baleseteket, a tervteljesítés elmaradását stb. Mindez bűnbakok nélkül természetesen nem mehetett. A legkisebb lopás is hamarosan tudatos kártevéssé „stilizálódott”. A jelzett problémák tudatában Sztálin gondolkodásában a vezető vagy tekintélyes értelmiségiek és az egykori kommunista ellenzékiek körében még mindig létező kritikai hangok (amelyekről mindig tudomása volt) az ellenségeskedés, a „rosszindulat” nyilvánvaló jegyeinek tűntek. „Zavarják a szovjet munkát.” E „rosszindulatú” és „ellenséges”, az új problémákat „nem értő” emberek kritikái, személyes találkozói, mint „ügyek” hamarosan összekapcsolódtak, gyakorlatilag „összeesküvéssekké” álltak össze. E gépezet működésének illusztrálására a nagy szovjet író, Iszaak Babel sorsa tragikusan alkalmas, mert magában rejtette mindazokat az „objektív” tényezőket, amelyekből „logikusan” fakadt egy kiterjedt „összeesküvés” a 30-as években. S mennyi ilyen volt. Iszaak Babel, A lovashadsereg c. elbeszélés-ciklus halhatatlan szerzője, Bugyonnij egykori vöröskatonája már a 20-as években, noha párton kívüli volt, olyan értelmiségi csoportokkal is kapcsolatban állt, amelyek a pártelit vezető csoportosulásaihoz tartoztak, s azok frakciós küzdelmeiben is részt vettek. Babel, mint sok író és literátor már a 20-as évek elejétől kapcsolatban állt A. Voronszkij jeles irodalomkritikussal, aki történetesen a Trockij vezette baloldali ellenzék ismert képviselője volt. Babel a 20-as évek közepén gyakran megfordult Voronszkij lakásán, ahol találkozhatott akár Trockijjal is. Ugyanakkor Babel itt kapcsolatba került olyan ún. utitárs írókkal, mint Vszevolod Ivanov vagy Borisz Pilnyak, Szejfulina, Leonov és mások. E találkozókon elhangzottak éles támadások Sztálinnal szemben is, sőt, megfogalmazódtak írásban is kemény bírálatok, ám Babel sohasem ragadtatta magát olyan merészségre, mint Mandelstam, aki megírta híres Sztálin-ellenes versét. A 20-as évek végén és a 30-as években Babel gyakran találkozott a vörös kozákok közül kikerült neves katonai parancsnokokkal, mint Primakov, Kuzmicsev, Ohotnyikov és mások. Még a polgárháború időszakára visszanyúló barátság keveredett persze politikai szimpátiákkal és közös politikai ellenszenvekkel is. Voronszkij és más antisztálinista ellenzékiek letartóztatása után Babel „elhamarkodottan” azok ártatlanságáról beszélt különféle társaságokban. Olesával, Katajevvel vagy a híres zsidó színésszel, Mihoelsszel való beszélgetésekben egyfajta „nemzedékváltásról” elmélkedett, amelynek során „a legjobbakat tartóztatják le”. Külföldön Boris Suvarin-nal és Viktor Serge-zsel beszélgetett a moszkvai perek jellegéről hangsúlyozván, hogy a munkástömegek számára „meggyőzőeknek” tűnnek a perek, míg értelmiségi körökben értetlenség és ellenszenv kíséri azokat. Nem csoda hát, ha Babel is hamarosan a letartóztatottak kenyerét ette, s osztotta azok végső sorsát is. Sztálin ekkor már – Ehrenburg kifejezésével élve – „mitikus félistenként” lebegett a szovjet társadalom fölött, s nem meglepő, ismerve a rendszer működését, ha az őt érintő személyes támadásokat egyre inkább egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte (ő is). A repressziók egyik fő szervezője, V. Molotov még a 70-es években is úgy ítélte meg, hogy ezeket az értelmiségieket meg kellett félemlíteni. Közöttük Koroljovot, a későbbi őrhajó konstruktőrt vagy az ugyancsak világhírűvé vált Tupoljevet, a TU repülőgépek megalkotóját. „Igen, ők mind ültek. – mondta Molotov F. Csujov író kérdésére válaszolva. Sok feleslegeset összefecsegtek. És ismerőseik köre is olyan, ahogyan azt várhattuk…Nem támogattak bennünket…Ugyanez a Tupoljev veszélyes ellenséggé is válhatott volna. Jelentős kapcsolatai voltak a velünk szemben ellenséges értelmiséggel. A Tupoljevek – a maga idejében nagyon komoly kérdést jelentettek számunkra. Bizonyos ideig ellenfeleink voltak, s még időre volt szükség, hogy közeledjenek a szovjethatalomhoz. Tupoljev az értelmiség azon kategóriájából való, amelyik nagyon kell a szovjet államnak, de lélekben ellene voltak, és a személyes kapcsolatok vonalán is veszélyes, bomlasztó munkát folytattak, ha pedig nem folytattak, akkor ezzel lélegeztek…”

Minden politikai okból letartóztatott egyénnek általában szembe kellett néznie az összeesküvés vádjával vagy legalább is ennek lehetőségével. A letartóztatottak megmentése reményében a rokonok, barátok még a hivatalos vád megfogalmazása előtt kezdték bizonygatni, hogy szó sincsen a „fő bűnről”, az „összeesküvőkről” és „összeesküvésről”. Ki ne tudná, hogy ez a vád fogalmazódott meg Tuhacsevszkij és a hasonló formátumú katonai-politikai vezetők megsemmisítésekor. De a „bizalmatlanság” bárkivel szemben felmerülhetett, akire „bejelentés” érkezett. Például jellemző eset, hogy amikor Anna Ahmatova férjét és fiát 1935 őszén letartóztatták, a költőnő Sztálinnak írt levelében kezeskedett azért, hogy a férje és a fia „nem összeesküvő”. Ennek az atmoszférának ritka forrása, irodalmi megjelenése a Solohov-Sztálin levelezés (és viszony), melyből kiderül, hogy Solohov maga is csak Sztálin beavatkozásának köszönhette, hogy kimaradt egy ilyen „összeesküvésből”. Amikor viszont lelepleződött, hogy az „összeesküvést” kiagyalók közönséges bűnözők, maguk lettek „összeesküvők”. S az ismert értelemben azok is voltak. Sok letartóztatott gondolhatta, hogy tényleg vannak összeesküvések, hiszen másképpen hogyan is magyarázhatták volna azt a tényt, hogy éppen ők kerültek börtönbe vagy munkatáborba. „Ha Sztálin tudná…”

Az összeesküvő légkört szinte klasszikus formában illusztrálja, hogy ugyanez a sors elérte az elkövetett bűnökért alapjában felelős belügyi népbiztost, Jezsovot is, aki 1938. november 23-án fordult a Politikai Bizottsághoz egy beadvánnyal, amely lemondását és önkritikáját tartalmazta. Érdemes e sokat megvilágító dokumentum témánk szempontjából fontos részét idézni: „A nyomozási munka szintén óriási hiányosságoktól szenved. A fő probléma itt az, hogy a nyomozást a legfőbb letartóztatottak ügyében sok esetben az NKVD még le nem leplezett összeesküvői folytatták, akiknek ily módon sikerült az ügyeket általában teljesen visszájára fordítani, elkonspirálni a kezdet kezdetén, és ami mindennél fontosabb – sikerült elrejteni az összeesküvésben résztvevő társaikat, akik a cseka kötelékeiben dolgoztak.

Az NKVD-ben a leginkább elhanyagolt részleget a káderek képezték. Ahelyett, hogy számba vettem volna, hogy az összeesküvőknek az NKVD-ből és a velük kapcsolatban álló külföldi felderítőknek tíz év alatt minimum sikerült beszervezni nemcsak a cseka felső rétegét, de a középső láncszemet is, sőt, gyakran a lent dolgozó munkatársakat is, én azzal nyugtattam magam, hogy szétzúztam a felső réteget és a közbülső láncszem leginkább kompromittálódott munkatársait. Ahogyan ez most kiderül, sokan az újonnan kiemeltek közül szintén kémeknek és összeesküvőknek bizonyulnak.” Másnap a Politikai Bizottság Jezsov felmentési kérelmét elfogadta, de többi tisztségét, a KB titkári funkcióját is megőrizte, hogy azután 1939-ben letartóztassák és 1940-ben kivégezzék..

Az összeesküvés tehát nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, „beszédmód”, amely a hatalom, vagyis a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető. Mindez (ál)tudományos formában is megjelent. 1938 szeptemberében látott napvilágot a hírhedt párttörténet, a Kratkij kursz (Rövid tanfolyam), amelyet ma már a bölcsészhallgatók sem igen ismernek, pedig az 50-es évek végéig-a hatvanas évek elejéiig sok országban tízmilliók számára alapvető tankönyvnek számított. Legalább annyi nyelvre lefordították, mint a Bibliát, s egy időben alighanem a Biblia után a legtöbbet idézett mű volt. A könyv Magyarországon is megért több kiadást.

Az összeesküvés a Kratkij kursz fényében

A Szovjetunió Kommunista Pártjának (Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt) története hol nyílt, hol rejtőzködő ellenséges frakciók aknamunkájaként ábrázolódott. Az „aknamunka” a párt mindenkori központi vezetősége ellen irányult, amelyet előbb Lenin Sztálinnal, majd az előbbi halála (1924) után már csak Sztálin reprezentált. Sztálin harca e könyv lapjain úgy elevenedik meg, mintha ő egy állandóan létező ötödik hadoszlop elleni küzdelem vezére lett volna. A mű keletkezéstörténeti vizsgálatából kiderül, hogy Sztálinnak kifejezetten érdekében állt a párt múltbéli frakcióharcainak „összeesküvéstörténeti” megközelítése (ami mellesleg ellentétben állt vulgármarxista történelemmagyarázatával), mert – amint fentebb jeleztük – a könyvben a személyi diktatúra konkrét logikája testesült meg: a diktátor hatalmának ideológiai konzerválása. Mindezzel összefüggésben nem szabad elfelejteni, hogy a könyv a repressziók csúcspontján, 1937-38-ban született, amikor – mint fentebb érzékeltetni próbáltuk – a letartóztatottakkal szemben mindig megfogalmazódott az „összeesküvés” gyanúja vagy egyenesen vádja, hiszen bárki gyanakodhatott bárkire. Maguk a letartóztatások gyakran éppen a Sztálinnal (vagy a rendszerrel, ami „ugyanaz”) szembeni ideológiai vagy politikai fenntartásokkal függtek össze. A Sztálin iránti személyes odaadás, a hőség – amit nem lehet elégszer aláhúzni – a rendszer fenntartásának alapvető dimenziójához tartozott, s ez érvényes volt konkrétan e mű esetében is. A Kratkij kursznak ezt az ideológiai funkciót kellett megtestesítenie össznemzeti és egyetemes méretekben „örök időkre”.

Nem véletlen hát, hogy Sztálin a Kratkij kurszra, mint alapvető tankönyvre nagyon odafigyelt. Meg kellett feleljen a tankönyv a maga korának…Egyfelől személyesen hagyta jóvá a tekintélyes szerkesztőbizottságot és mindvégig figyelemmel kísérte a munkát, másfelől maga is szerkesztői megjegyzéseket tett, amelyeket nem illett és nem is volt érdemes figyelmen kívül hagyni. A történészeket még korábban, a 30-as évek elején határozatokban megfegyelmezték.

Sztálinnál aligha ismerte valaki jobban az oroszországi történeti-politikai feltételeket, ő szinte sohasem hagyta el hazáját, a konspiráció, a hazai illegális pártmunka egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát 1917-re. Ez a tapasztalat, vagyis hogy kevés, de jól szervezett odaadó emberek csoportja „bármilyen” feladatot megoldhat, feltételezte az ellenkező következtetést is: ugyanilyen „kevés ember” tönkre is teheti a „szocializmus ügyét”. Vagyis egyfelől megfogalmazódott a „káderek minden” jelszava és ennek az ellenkezője, a „nép ellensége”, aki természetesen ott húzta meg magát, ahol senki sem gondolta, az üzemekben, a párt és állami apparátusokban. Hiába épült fel a szocializmus az 1936-ban elfogadott alkotmány szerint, a külföldről támogatott – összeesküvéseket szövögető – belső ellenség fennmaradt mind helyi, mind össz-szovjet szinten.

S valóban a Kratkij kursz, a Rövid tanfolyam 1938-ban mindenekelőtt a moszkvai perek történeti igazolásául szolgált. A harmadik moszkvai per végkonklúziójaként 1938 márciusában végezték ki a Lenin által a párt kedvencének nevezett Nyikolaj Buharint, aki a 20-as évek végéig Sztálin hőséges szövetségese volt. Innen nézve igazán egyértelmű a kép: az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt, majd 1903-tól a bolsevik párt története a beépített ellenséggel folytatott harc történetévé egyszerűsödött. A történelem „frakciótörténeti” oldala egy tökéletesen eltorzult formában abszolutizálódott, és fantasztikus formákat öltött, akárcsak egy kihallgatási jegyzőkönyv. A sztálini párttörténetben formai szempontból természetesen mindig voltak tények, amelyek a valósággal való összekapcsoltság látszatát keltették: két-három frakció 1917 előtt (is) szinte minden időben kimutatható, mely frakciók valóban egymással és a „központtal” nagy harcban álltak, csak éppenséggel 1929 előtt sohasem akarták ezek a frakciók egymás kiirtani. Ez Sztálin újítása volt. A harcok tartalma természetesen számtalan módon értelmezhető, hiszen kinek is jutott volna eszébe a 30-as években, hogy levéltári források alapján is megközelíthető és ellenőrizhető az SZKP története. Természetesen a bolsevik párton belüli frakcióharcok a 30-as években megfogalmazott nagy „összeesküvések” Sztálin által kialakított „tervének” megfelelően értelmeződtek.

Tehát az a sztálini terv, hogy a moszkvai pereken meg kell semmisíteni a belső ellenség vezérkarát, mint egyfajta ötödik hadoszlopot, amely többségében Sztálin régi harcostársaiból, vagyis a régi bolsevikokból állt, történelmi levezetést igényelt. A terv abból indult ki, hogy olyan összeesküvést bizonyítson, amelyet a résztvevők vallomásaira lehetett építeni! A valószerőség látszata mindennél fontosabb volt, de csak látszata. Nem véletlen, hogy a fő vádlott mindegyik perben ugyanaz a személy, aki nincsen jelen: mindig Trockij van a háttérben, még ha nem is mindig nevezik meg őt. A könyvben Trockij a főszereplő. Trockijt a „párttörténetben” örökösen valamiféle befurakodottként ábrázolják. Mintha 1917 előtt mindig egy önálló irányzatot képviselt volna, mint Lenin, Martov vagy Plehanov. Trockij valójában sem nem mensevik, sem nem bolsevik, hanem egy “megbékítő”-egyesítő frakciót hozott létre, a frakción kívüliek frakcióját, amely állandóan egyesíteni akarja a különböző irányzatokat. Ám 1917 után minden másképpen alakul. Trockij autentikus bolsevikként Lenin mögött a forradalom és a polgárháború második embere, mindenfajta viták és nézeteltérések ellenére Lenin hőséges követője egészen a Népbiztosok Tanácsa elnökének haláláig. (A sztálini párttörténetben persze csak látszólag alakulnak a dolgok másképpen, Trockij jó összeesküvőként „megtévesztette” az embereket.)

Maga Trockij is messze túldimenzionálta annak a jelentőségét, hogy ő a Deweybizottság előtt és másutt, főként a Buketyeny Oppozicii-ban leleplezte a moszkvai perek koncepcióinak abszurditását, a valóságtól való teljes elrugaszkodását: „Sztálin politikai kancelláriájában a feladat az volt, hogy létrehozzák egy álösszeesküvés sémáját, amely mentes a durva ellentmondásoktól, de ez elvben megoldhatatlan – annál is inkább, mert olyan emberek „összeesküvéséről” van szó, akiket ismer az egész világ, és bonyolult politikai és személyes kapcsolatokkal rendelkeznek.”

Trockij (és nyomában sok más szerző) nem tette fel azt a kérdést, vajon miért hiszik el az emberek igen nagy számban a Szovjetunióban és határain kívül is ezeket a „koncepciókat”ő Valójában éppen Trockijról nem volt nehéz elhitetni a 10-es és 20-as évek rendkívül élés és a mindennapi ember számára szinte átláthatatlanul bonyolult frakcióharcai alapján, hogy ő a „fő bűnös (gondoljunk főleg az emigrációs évek torzsalkodásaira). ő a bolsevikok között egy „idegen”, „befurakodott elem”, „juduska” – piciny antiszemita utalással, amitől olyan embereknek is megtetszhetett a „koncepció, aki néhány előítélettől eltekintve a politikáról nemigen nyilvánított véleményt. ő csak azért lehetett a Vörös Hadsereg szervezője, hadügyi népbiztos, mert elhitette Leninnel és a többi vezetővel, hogy bolsevikká vált, pedig ő mindig valamilyen pártellenes összeesküvő csoport fő alakja volt, s mint ilyen a szocializmus és a Szovjetunió fő ellensége is. Minderről Trockij mindenkori vitái (pártegység kérdései, breszti béke, a szakszervezeti kérdés stb.) tanúskodtak történelmi dokumentumokként. Ne feledjük, számos, az 1917 előtti emigráns vitákból származó Trockij-szöveget – melyek Lenint is igen éles hangon bírálták – maga Sztálin, illetve hívei publikálták még a 20-as években.

Nem abszurd ez a kép, csak 1927-1929-ben lejátszódott egy speciális rendszerváltás (a személyi diktatúra politikai feltételei létrejöttek), amely átértékelte a dolgokat. Itt van példának okáért a 30-as évek pereinek főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij, aki 1917 júliusában többek között azzal foglalatoskodott, hogy mint az Ideiglenes Kormány képviselője aláírta Lenin elfogatási parancsát. S bár Lenint nem sikerült letartóztatni, magára a kísérletre a 20-as években még emlékeztek. A sztálini rendszerváltás után, 30-as években a 17-ben letartóztatott Trockijt, a forradalom második emberét, főbűnössé lehetett kinevezni akár Visinszkij által is. Igen hasonlóan alakult Lenin politikai tanítványainak, Kamenyevnek és Zinovjevnek az élettörténete is, akik szintén főszerepet kaptak a moszkvai perek egyikében.

Trockijjal ellentétben, ők 1917-ben bizonyultak „sztrájktörőknek”, amikor – szintén közismert – az október 10-i KB-ülésen az októberi fegyveres felkelés ellen szavaztak, amit természetesen Lenin is felrótt nekik. A valódi nézeteltérések politikai és elméleti-módszertani összefüggései fokozatosan elhalványultak, és a nézetkülönbségek mögött egy „összeesküvés” körvonalai rajzolódtak ki, mely összeesküvés alapvető célja Sztálin és más vezetők likvidálása után a Szovjetunió felosztása és általában a szocializmus megdöntése lett volna (persze mindez a náci fasizmus támogatásával).

Mind a Kratkij kursz, mind a perek konkrét története azt mutatja, hogy kezdettől egy összeesküvéstörténeti elképzelésről volt szó. Sztálin és a szovjet vezetés elleni összeesküvéshez a közvetlen politikai kiindulópontot, az apropót a Sztálin utáni második ember, a leningrádi párttitkár, Sz.M. Kirov meggyilkolása (1934) kínálta.. Ez a konkrét és valóban hallatlan bűnesetegy „jó” sajtópropagandával – meggyőzhette a közvéleményt az összeesküvés valódi létezéséről. Összefüggés „keletkezett” Kamenyev és Zinovjev Kirov elleni merényletben megkomponált szerepe és a fegyveres felkelés elleni 1917. októberi szavazatuk, „árulásuk” között.

A történeti módszer is világos. A forradalom és a polgárháború, általában a szovjethatalom története elemezhető egyfelől úgy, mint a néptömegek spontán és tudatos mozgalmainak eredménye. Másfelől viszont a történelem összeesküvések történeteként is vizsgálható, hiszen gondoljunk Kornyilov monarchista tábornok puccskísérletére 1917 augusztusában, a fegyveres felkelés előkészítésére, majd az ellenforradalmi tábornoki szervezkedésekre és más valódi összeesküvési történetekre, vagy legalább is az összeesküvési momentumok jelenlétére. Végül is egyetlen forradalom, még a legspontánabb forradalmi kitörés sem nélkülözheti a fegyveres (ön)védelem (vagy támadás) aktusait, ami már önmagában is feltételezi a titkosság, a konspiráció gyakorlati alkalmazását. A két – itt szándékkal leegyszerűsített – összefüggés (a társadalomtörténeti és az eseménytörténeti) vizsgálatának szétválasztása az a lényegi momentum a Kratkij kurszban, ami a kitűzött politikai cél módszertani előfeltételeként szolgált.

Ennek megfelelően a politikai célok között szerepelt a korábbi periódus, a 20-as évek szovjet történetírásának denunciálása is ugyanebben az összeesküvéstörténeti beszédmódban. Ugyanis a 20-as évek történetírói még sokszínű, éles vitákkal tarkított szellemi életet inspiráltak. A szovjet történettudomány alapítója, egyébként Sztálin iránt lojális ember, az 1932-ben elhunyt M. N. Pokrovszkij (Lunacsarszkij kulturális népbiztos helyettese) éppen a Kratkij kursz periódusában, természetesen saját tanítványainak közreműködésével post mortem úgyszólván fasiszta összeesküvővé minősült át. Sőt, legjobb tanítványa, A. Pankratova az egész Pokrovszkij-iskolát „besorolta” „a fasizmus trockista-buharinista zsoldosainak” táborába.

A Kratkij kursz aktualitása: az összeesküvés mint történelem a legitimációs ideológia szolgálatában

Kiderült: a fent ábrázolt eljárással a Kratkij kursz nagyon is modern koncepciót alapozott meg, modellteremtő erővel rendelkezett. A tények tanúsága szerint jól megfelel bizonyos mai posztmodern és konzervatív szerzők számára, akik úgy vélekednek, hogy az orosz és a szovjet történelemben minden fontos esemény és folyamat lényegében csak a hatalom összeesküvési történeteivel (sztorijaival) magyarázhatók. Sőt, mi több, a Szovjetunió történetét egyfajta „bűntörténetté” formálták át. E könyvben az összeesküvés-elmélet szabályai szerint testesült meg a bolsevik párt története. Hiába hunyt ki a sztálinista rendszer a maga ideológiai sémáival, szemléleti maradványai az antikommunista történeti irodalomban – persze ellenkező előjellel – ismét felbukkantak-felbukkannak. A hivatalos konzervatív antikommunizmus magának a sztálini irányítású kommunista pártnak a történetét azóta is e logika mentén írja meg: magának a pártnak, a forradalomnak a története úgyszólván kriminalizálódott, egy újszerű összeesküvés-történetté stilizálódott, összeesküvés a demokrácia ellen.

A szovjet történelem kriminalizálása végképpen megteremti azt a szellemi közeget, amelyben az összeesküvés – stílszerűen fogalmazva – a történelem motorjává vagy még stílszerűbb szó, mozdonyává transzformálódik. A századfordulón az összeesküvés-elméletek inkább a szélsőjobboldal politikai és „tudományos” hinterlandjához tartoztak, ma már a liberális historiográfia keretei között is meggyökeresedett. Ez az (összeesküvés)történeti szemlélet a Szovjetunió történetével kapcsolatosan az által is elmélyült, hogy a szakemberek, sem a politikusok nem látták előre a Szovjetunió, illetve az államszocializmus rendszerének összeomlását. Ha nem volt ésszerű, előrelátó magyarázat, most is készen áll az – politikai álláspontoktól szinte függetlenül – összeesküvés elmélete a jól ismert ideológiai funkciókkal.

A váratlan történelmi fordulat, a rendszerváltás tíz esztendeje tízmilliók számára kész katasztrófa volt, ezért az új hatalom is – ha nem is teljesen a régi módon – a történelem feldolgozását kivonta a „népi pesszimizmus” valamint a régi szovjet kommunista értékrend keretei közül, és nekilátott egy újfajta legitimációs ideológia kidolgozásának a történetírás felhasználásával. Ezzel tulajdonképpen „lelkileg” meg is alapozták a hamarosan feltámadt „népi nosztalgiát” a régi rendszer iránt. (Legalább saját történetüket ne vegye el tőlük az új hatalom, azt legalább ők maguk, az emberek hadd „privatizálják”.) A korábbi történelem-magyarázat részben összeroppant magával a rendszerrel együtt, ám az őrt egyelőre nem tölthette meg valamiféle új historiográfia (idő kell rá). Ezért a szovjet történelem és a hagyományos szovjet hazafiság „elrablása”, a szovjet hőstörténet elvétele a tömegpszichológia terén egyik napról másikra utat nyitott az obskurantizmus, a világvége-várás, egy újfajta „finalizmus”, Véres (II.) Miklós cár szentté avatása előtt. A cár, aki ráadásul mélyen hitt a Cion bölcseinek jegyzőkönyvében, azaz a zsidó világösszeesküvés hülyeségében, jól illeszkedik az „orosz demokrácia” giccses világába, amennyiben még egy új hőstörténet, egy új mártírológia kiindulópontját is képezheti. Ez a modern, államilag szervezett „finalizmus” a történelem új célját a demokrácia, a piacgazdaság azonnali (mondjuk 500 nap alatti) megvalósításában határozta meg, amely úgyszólván a „történelem végének” deklaráltatott. Ez az új végcél mérhetetlen média-erővel számtalan csatornán át, de pluralisztikus stílusban ömlött és ömlik a rádióból és a tv-ből, az újságokból és a folyóiratokból.

Az új orosz állam médiavalósága – éppen az új rendszer legitimitását erősítendő – visszatért a történelem leleplező szemléletéhez, amelynek centrumában megint ott találjuk az összeesküvés-teóriát. És micsoda gazdagságban! Az új gondolkodás magját a szovjet történelem, a „kommunizmus” fentebb említett kriminalizálása képezte, amely a történelmet a Cseka-GPU-KGB működésének struktúraformái, valós és valótlan „összeesküvései” alapján fogta fel és mutatta be filmen és színházban, írásban és szóban. Ezek a „bőnös” szervezetek (függetlenül valóságos súlyuktól és eltérő jellegüktől) kerültek be a történelem epicentrumába, mintha ők mozgatnák az eseményeket. Vagyis megint eltűntek a „néptömegek”, pedig a 70-es 80-as évek szovjet történetírása a szűkös források ellenére jelentős társadalomtörténeti műveket is létrehozott. Ám a történetírás ismét funkciót váltott, ha lehet, a korábbiaknál is erősebben politizálódott. Sőt, strukturális értelemben a sztálini megközelítéssel mutat rokonságot az a jelenség, hogy az új rendszer (jelcinscsina) „hibáiért” (a társadalmi integráció összeomlásáért, a gyors elszegényedésért, a bűnözés és a prostitúció felvirágzásáért, a háborúkért, az állami tulajdon magán-kisajátításáért stb.) gyorsan megtalálták a bűnbakokat a történelemben és a jelenkorban (ami majdnem ugyanazt jelenti). Fontos különbség: most nincsen feltétlenül szükség a vétkesek megsemmisítésére, a tét csupán egyfajta virtuális leleplezés, egyfajta agymosás az új gondolkodás térhódításának elősegítése érdekében. Sztálin az 1990-es években válik a legfőbb „összeesküvővé”. Csak tömeggyilkos arculata létezik, noha, mint közismert, nem utolsó rangú diplomata és katonai vezető lett belőle, ha hinni lehet olyan kortársainak, mint Churchill vagy Zsukov marsall. Historikusnak látszó vagy akként reklámozott személyek úgy állítják be a dolgot, hogy Sztálin már a 30-as évek elején együttműködött Hitlerrel – sőt, a régi hitlerista propagandának megfelelően ma már úgy illik ábrázolni a szovjet főtitkárt, hogy egyenesen ő akarta megtámadni a náci Németországot és nem megfordítva, Hitler hovatovább csak preventív háborút folytatott. Akárcsak Sztálin idején, az üzenet ugyanaz: nem az új rendszer a rossz, hanem azok a bűnösök, akik a múltban, a történelemben a dolgokat elrontották, s napjainkban is akadékoskodnak, „feleslegesen fecsegnek”, mint Molotov mondta. Itt Kelet-Európában a történelemnek ez az összeesküvő-leleplező szemlélete éppen akkor vált uralkodóvá ismét csaknem „észrevétlenül”, amikor már tulajdonképpen nem volt mit leleplezni. Hiszen a peresztrojka és glasznoty úgyszólván alig szólt másról a 80-as években, mint az „igazságok” kimondásáról, hogy a hruscsovi olvadásról a XX. kongresszust követően most ne is beszéljünk. Ma már ez az egész leleplezés nem szól egyébről, mint az új szellemi atmoszféra meg-megújuló konzerválásáról, az „új” médiatechnikák és manipulációs mechanizmusok kiépüléséről és az „önfeledt”, giccses szórakoztatásról. Óriási üzlet ez, sokan megélnek belőle.

Akár a sztálini korszakról, akár napjainkról legyen szó, könnyen belátható: a leleplezést mindig bűnbakképzés, az összeesküvések keresése kíséri. Napjainkban is politikai-pszichológiai kérdéssé vált, hogy kikből építik fel az új bűnbakokat a történelemben (és a jelenben). A teljesség igénye nélkül néhány fontos, de jól ismert „bűnöző csoportot” sorolunk föl, amelyek felelőssé tehetők az orosz nép elleni különböző összeesküvések szervezéséért: zsidó-szabadkőművesek,

zsidó-kommunista-plutokrata banktőke, vörös-barna összeesküvés, hazátlan kommunista-szocialista bitangok, külföldi zsoldban álló és idegeneket szolgáló ügynökök, főleg amerikaiak által pénzelt egykori KGB ügynökök vagy éppenséggel az egykori kommunista nomenklatúra, amely titokban a régi rendszert akarja visszaállítani stb. Természetesen Lenin és Sztálin, másfelől Gorbacsov és Jelcin egyaránt szerepelnek a „listán”. A szovjet történelem kriminalizálása ilyen módon tükröződik vissza a tömegpszichológiában (már akik a politika és a történelem iránt egyáltalán érdeklődnek). Még a Szovjetunió összeomlása is bekerült az összeesküvés-elméleti magyarázatokba, pedig ha valami, akkor a Szovjetunió felbomlása egy abszolút nyilvános folyamat részeként a szemünk előtt zajlott éveken át.

Az természetes, hogy maga Sztálin bukkan föl leggyakrabban ebben a hollywoodias panoptikumban néhol pozitív alakként, mint aki az idegenekkel szemben megvédte a „birodalmat”, gyakrabban negatív figuraként, aki vagy idegen ügynökként, legtöbbször a zsidók ügynökeként az orosz népre kényszerítette a kommunizmus igáját és ezzel aláásta a birodalom organikus fejlődését, vagy mint zsidófaló jelenik meg. Egyébként Sztálin antiszemitizmusában a világháború után nyilvánvalóan kifejeződött az összeesküvés-elméletekbe vetett már valóban paranoiás hite, ámbár a politikai döntésekben még ekkor is igyekezett elkonspirálni ezt a beteges hajlamát..

Ebben az egész folyamatban az új rendszer legitimációs teljesítménye, hogy – persze nem a hagyományok nélkül – sikeresen felkeltette azt a médiapiaci igényt, hogy a történelmet összeesküvéstörténetté, a nagy emberek mitológiájává formálják át, ami kétségtelenül a leginkább „televideosítható”. Az oral history fellendülése is elválaszthatatlan ettől az igénytől, a nagy emberek kvázi titkokat hagynak az utókorra. Minden megelevenedik, mint látvány, mint elképzelés. A történelem maga is látvánnyá, puszta reprezentációvá változik.

Miközben Oroszországban virágjába borult, úgymond, a demokrácia az 1991. augusztusi „konzervatív kommunista” operettpuccs után, hamarosan megkezdődött a peresztrojka nyomán alig kisarjadt parlamentarizmus gyors felszámolása is. A Szovjetunió felbomlását jegyző Borisz Nyikolajevics Jelcin – túllépve a híres francia történész, Furet fantáziáján, aki az I. világháborút specifikálta „demokratikus világháborúként”, 1993 október 4-én végrehajtott egy „demokratikus puccsot”, amelyből azonban a szétvert parlament képviselői és védői kerültek ki „puccsistákként”. (Miként Sztálin a régi kommunistákból csinált „hitehagyott” embereket, Jelcin részben korábbi híveiből formálta meg a puccsista szervezőket.) A jelcini puccsból, amely a moszkvai „Fehér Ház”, vagyis az akkori parlament felgyújtásával és több száz ember legyilkolásával végződött, a CNN két felvonásos melodrámát készített helyszíni közvetítés formájában. Erről az aktusról jegyezte meg akkoriban a Jelcin-rendszer oldalán álló ismert moszkvai újság egyik kommentárjában, hogy még a CNN tudósítója is többször elismételte az október 4-i véres események közvetítésekor, hogy olyan látszat keletkezhet, mintha Amerika irányítaná az eseményeket Moszkvában. Az amerikai szerepvállalással kapcsolatban a Nyezaviszimaja gazeta c. újság még 1993. szeptember 29-i számában utalt arra, hogy a szögesdróttal és állig felfegyverzett rendőri erőkkel körbevett „Fehér Házba”, amelybe még a mentőket sem engedték be, 28-án kivételt téve „déltől kezdték beengedni az amerikai újságírókat az USA követségével való egyeztetés alapján, ami nyilvánvalóan a Jelcin-ellenes ellenzék ama érvelését erősítette egy újabb bizonyítékkal, hogy ezt a rezsimet az amerikai adminisztráció tartja el.”

Miközben a puccs sikeresen lezajlott, és a „megpuccsoltak” gonosz puccsistákká stilizálódtak, a kremlinológusok egész hada szerte a világon, így Magyarországon is, Clinton elnök nyomán a demokrácia nagy diadaláról tudósított a győztesek euforisztikus hangulatában. Igazán szép volt. Eközben a három tábor (a „nyugatos liberálisok”, a nacionál-patrióták és a baloldal) mindegyike előadta a maga összeesküvés-elméletét. A liberálisok a „vörös-barna összeesküvés” (értsd: „kommunista-fasiszta összefogás”) bornírt ostobaságával álltak elő, a nacionál-patrióták szokás szerint a cionista-amerikai-zsidó-szabadkőműves összeesküvésre gyanakodtak, míg a baloldal az IMF kezét látta az ügyek alakulásában, amennyiben az utolsó szovjet parlament – egyebek mellett – nem volt hajlandó megszavazni a Nemzetközi Valutaalap által támogatott költségvetést, ami az oroszországi elnöki hatalom teljes lejáratódásával fenyegetett a „világ” előtt.

Természetesen a historiográfiai pontosság értelmében azóta sem derült fény az 1993. októberi összeesküvés valódi mozgatóira, és valószínűleg ebben a kérdésben is majd a mindenkori politikai hatalom tesz igazságot. Ám az új rendszer Kratkij kurszát Jelcin visszavonulása következtében már nem sikerült elkészíteni. Ami azonban késik, nem múlik: az „orosz demokrácia” is leteszi a maga intelligens névjegyét a világ képzeletbeli asztalára. De addigra már a Jelcint mennybe emelők hada nem a demokrácia, hanem az új tekintélyuralmi rendszer jellegzetességeiről fog elmélkedni, régen elfelejtve, hogy a demokrácia sírásója az a Jelcin volt, akinek fényében sütkéreztek.

Krausz Tamás, történész előad…

21 hozzászólás a(z) “Krausz Tamás: Az „összeesküvés-elmélet” sztálini iskolája” bejegyzéshez

  1. Phoenix

    Adalék az utolsó fejezethez:

    ROSSZIJA, O ROSSZIJA!

    Moszkvában államcsíny kísérlet történt. Ma még nem lehet tudni, mi lesz a végered­mény, hiszen méltatlan ellenfelek állnak szemben egymással: egy az alkotmányt, törvényt semmibevevő elnök és volt barátai, ma ellenségei, akiket magukat kommunistának nevező kalandorok, monarchisták és fasiszták támogatnak. A vesztesek azonban már megvannak: egyfelől az orosz nép, amelynek megint a feje felett intézik a sorsát, rá hivatkozva, de véle­ményét meghamisítva, félrelökve, másfelől a demokráciába vetett hit világszerte, hiszen (ismét) bebizonyosodott, hogy a tőke nemzetközi urainak fontosabb egy számukra megbíz­ható rezsim uralma, mint a demokrácia, az alkotmányosság. Az új moszkvai puccs intő jel a hazai baloldal számára: hittel, de illúziók nélkül kell demokratikus harcukat megvívni, mert a (polgári) demokráciának jól kitapintható határai vannak. Miközben a hazai kormánykörök a „litván-lengyel szindróma“ rémével ijesztgetik a választókat, ugyanakkor lelkesen üdvözlik Borisz Jelcin égbekiáltó alkotmánysértéssel elkövetett államcsínyét. Egyfelől a törvényes vá­lasztások eredménye, mint „szindróma“, másfelől az érvényes alkotmány elnöki önkényes átírása, majd ennek alapján egy alapvető alkotmányos intézmény beszüntetése, mint üdvöz­lendő, a „reformok“ folytatását biztosító cselekmény. Itt tartunk…

    Mi történik valójában Oroszországban?

    1991 augusztusában Moszkvában lezajlott minden idők legdilettánsabban szervezett államcsíny kísérlete (hasonlót a történelem csak Horthy 1944-es kiugrási kísérletekor látha­tott).

    A Gorbacsov megdöntésére szervezett puccs győztese akkor az orosz szuverenitást nemrégen kimondott orosz parlament (a moszkvai „Fehér Ház“) és a frissen választott orosz elnök, Borisz Jelcin voltak. Jellemző a puccs botcsináltságára, hogy a Fehér Ház végig normálisan üzemelhetett, villanya, vize, telefonjai végig működtek, a puccsisták hatalmába kerített központi TV rendszeresen ismertette Jelcin orosz elnök rendeleteit, igaz azokat ál­landóan törvénytelennek minősítve. Jelcin a puccs alatt nem csak a vidéket, de a külföldet is végig telefonálhatta a Fehér Házból.

    Jelcin sokat tanult a 91-es puccsból. A Magyarországon is (még egyenlőre) fogható Osztankinó 1 TV, a FÁK központi TV-je 1993 elejére teljesen a jelcinisták irányítása alá ke­rült, ahol ellenzéki vélemény szinte egyáltalán nem kaphat szót (az idő előrehaladtával egyre kevésbé, ma már egyáltalán semmi), ezzel szemben a „pártatlan kommentátorok“ a legalpá­ribb hangon kritizálják a nagyközönség előtt ismeretlen ellenzéki véleményeket. Őszintén meg kell mondani, hogy a moszkvai TV-t nézve már nem is tűnik olyan elfogultnak a buda­pesti. A megszállt TV ténye azért nagyon fontos, mert bár Oroszországban gombamód el­szaporodtak az újságok, de csillagászati áraik miatt igen csekély az olvasótáboruk. A nagy többség csupán a központi médiákból szerzi információit. Igy a tömegkommunikáció nagy hatásfokkal készíthette elő a mostani államcsínyt, Jelcint a haza atyjának felmagasztalva, el­lenfeleit a „Gonosz birodalmának“, a reformok és a demokrácia esküdt ellenségeinek bemu­tatva.

    Nem bízva szinte semmit a véletlenre, Jelcin azután, hogy bejelentette „fokozatos al­kotmányreformját“ (igy nevezik a jelcini puccsot), hamarosan kikapcsoltatta a Fehér Ház te­lefonjait, fűtését, áramellátását. Állandóan hangoztatva, hogy nem fog erőszakot alkalmazni, a belügyi csapatok egyre szorosabb gyűrűjével szigetelte el a bentieket a külvilágtól. A páncé­lozott járművek, a rohamöltözet, a pajzs és a speciális tömegoszlató gumibot persze nem fegyverek. Ennek főpróbája idén május elsején már lezajlott. Akkor minden ok nélkül meg­tiltották a radikális ellenzéknek, hogy az általuk választott útvonalon rendezzenek felvonu­lást, arra számítva, hogy a forrófejűek a tilalmat meg fogják szegni. A számítás bevált, a tüntetők nekimentek a keresztben felállt rendőrkordonnak, kezdődhetett a csihi-puhi. A rendőrség által akadályként odaállított teherautók egyike halálra gázolt egy rendőrt, lehetett disztemetést rendezni, s ellenzékellenes hisztériát kelteni.

    Most is ezt a receptet akarták alkalmazni. A Fehér Ház a 91-es augusztusi puccs óta tele van fegyverekkel. Akkoriban az egész világot bejárták a CNN felvételei a Fehér Ház vé­delmét irányító állig felfegyverzett katonatisztről, Oroszország alelnökéről, Jelcin bizalmi emberéről, Alexandr Ruckojról. Most tehát csak ki kell várni, amíg a megszorongatott fe­hérházbeliek elvesztik a fejüket, s a demokrácia elvetemült ellensége, az idegbeteg Alekszandr Ruckoj parancsára lőni kezdenek. Akkor azután kezdődhet a csihi-puhi. Ha ál­dozatok lesznek, azokat el lehet majd temetni, mint a demokrácia mártírjait.

    De kik is azok, akik ellen Jelcin elnök háborút indított?

    Az osztankinoi TV szerint prokommunista elemek, illegitim maradványai a múltnak, a reformok kerékkötői. Kik ők valójában?

    Prokommunista elemek … Ma a volt Szovjetunió területén alakult utódállamok közül a legtöbb élén az SZKP Politikai Bizottságának tagjai, póttagjai, köztársasági első titkárai, KB-titkárai állnak. A tőkés világot azonban csak az az egy idegesíti, amelyik törvényes, sza­bad választás eredményeként került posztjára – a litván elnök. Jelcin ezzel szemben elsőosztályú „persona grata“, annak ellenére, hogy évtizedekig volt vezető párttisztségviselő, a szverdlovszki területi pártbizottság első titkára (ebben a minőségében adott utasítást annak a háznak a nyomtalanul való eltüntetésére, amelyben fogvatartották, majd kivégezték a cári családot – talán ezért adományozott neki a trónkövetelő nagyhercegi címet), a moszkvai városi pártbizottság első titkára, a Politikai Bizottság póttagja, KB-tag – kilépéséig. Vele szemben Ruckoj aktív katonatiszt volt, afganisztáni veterán, Haszbulátov pedig talán párttag sem volt soha.

    Illegitim maradványai a múltnak … 1990-ben a módosított, Jelcin önkényes kiigazítá­sait nem tekintve ma is érvényes alkotmány alapján megválasztották a népi küldöttek Kong­resszusait, a Szovjetunió és köztársaságai parlamentjeit. A választások óriási politikai csatá­rozások között zajlottak le, s a nemzetközi és hazai értékelések szerint a demokrácia erőinek győzelmét jelentették. Az SZKP jelöltjei sok helyen csúfosan alulmaradtak. Igy lett népkép­viselő Borisz Jelcin is, mint független, a demokraták által támogatott jelölt. De igy lettek küldöttek Haszbulátov és Ruckoj is. Az új orosz parlament ismét politikai csaták színhelye lett, ahol a küldöttek az SZKP által támogatott jelöltek ellenében Jelcint és Haszbulátovot választották meg a Legfelső Tanács elnökének és elnökhelyettesének. Jelcin napirendre tű­zette Oroszország szuverenitásának kihirdetését.

    Gorbacsov kezdeményezésére népszavazást hirdettek a Szovjetunió megújított for­mában való fenntartására. A népszavazás jelentős többséggel a megújult Szövetség mellett döntött. Jelcin elérte, hogy a Szövetségről szóló népszavazással párhuzamosan az orosz vá­lasztók Oroszország elnöki köztársasággá alakításáról is döntsenek. Az orosz választók a megújult Szövetségen belül egy elnök irányította Oroszországra szavaztak.

    Az orosz elnökválasztáson a profasiszta Zsirinovszkij és az SZKP mérsékelt refor­merei által támogatott Rizskov ellen Jelcin nem utolsó sorban azzal nyert, hogy alelnökéül a legendás hőst, Alexandr Ruckojt jelölte. Jelcin azt is elérte, hogy a megüresedett parlamenti elnöki székbe hűséges helyettese, a csecsen származású Ruszlán Haszbulátov kerüljön. Vé­gül az is Jelcin sikere volt, hogy az Alkotmánybíróság élére is saját emberét, Valerij Zorkint állíthatta. Ma ezek az emberek egytől-egyig Jelcin ellenfelei.

    A reformok kerékkötői … Jelcin mint orosz elnök hadat üzent Gorbacsov szovjet el­nöknek. Gorbacsov elkövette azt a bűnnél is nagyobb hibát, hogy Jelcin ellensúlyozására te­hetségtelen, konzervatív pártbürokratákkal vette magát körül, akik 91 augusztusában ma sem tisztázott körülmények között puccsot kíséreltek meg, amely végső soron Jelcin megdi­csőülését eredményezte. A győztes Jelcin semmibe véve a népszavazás eredményét, Gorba­csovnak lassan a siker közelébe érő kísérletét az új Szövetségi Szerződés tető alá hozására, Minszk mellett az ukrán és a belorussz elnökök (szintén volt PB tagok) közreműködésével fel­oszlatottnak nyilvánította a Szovjetuniót. Ez volt Jelcin első puccsa.

    Azóta az orosz gazdaság egyik kudarcot a másik után éli meg. A termelés visszaeset, az infláció hiperméreteket öltött, elszabadult a megfékezhetetlen bűnözés stb. Milyen refor­mokról van tehát szó? A privatizáció tessék-lássék folyik, előkészítéséül azonban kidolgoz­ták a történelem egyik legnagyobb szabású sikkasztását az úgynevezett privatizációs csekkek, a „vaucserek“ formájában. Ennek lényege, hogy minden orosz állampolgár, a ma született csecsemőtől az aggastyánokig, éljenek akár otthon, akár külföldön, kaptak fejenként egy, azaz egy darab tizezer rubel névértékű csekket, amivel egy meg nem nevezett későbbi idő­pontban megvásárolható lesz a privatizált állami vagyon egy része. Amikor a vaucsereket kiosztották, akkor egy US dollár 400 rubelt ért, azaz egy vaucser 25 US dollárt. Ha fel­tesszük erősen felkerekítve, hogy 200 millió orosz állampolgár kapott egy-egy vaucsert, ak­kor Jelcinék az orosz állami vagyont – írd és mond – 5 milliárd US dollárra értékelték. Ezt a tempót még az ÁVÜ [Állami Vagyonügynökség – a magyar privatizációs szervezet] is megirigyelhetné. Azóta a vaucser forgalmi értéke a kevesebb mint a felére eset, egy US dollár már több mint ezer rubelt ér, igy a még mindig nem privatizált va­gyon (a teljes vagyon több mint 80 százaléka) már alig ér 1 milliárd US dollárt, legalábbis a vaucsert még birtokló kisemberek számára. Mivel Oroszországban óriási hagyományai van­nak az elértéktelenedő értékpapíroknak (a cár hadikölcsönkötvényeitől Sztálin rekonstruk­ciós kötvényeiig), könnyű elképzelni, miként fog (fog?! már teszi) a vaucsertömeg a speku­lánsoknál felhalmozódni, hogy majd akkor kiderüljön a vagyon valódi nagysága, immár egy szűk réteg kezében. Igaz, ami igaz, az igy „szerzett“ vagyon törvényességét a kifosztott nép elég nehezen tudja majd kétségbe vonni. De esetleg meg fogja tenni …

    Ezen a mókán kivül ugyan milyen reformot tud a három éves Jelcin-kormányzat felmutatni? Milyen reformok kerékkötői az elnök volt harcostársai, mai ellenfelei? […]

    (Tegnap, 1993 október 3-án délelőtt félreraktam az írást egy időre. Estére Moszkvá­ban elszabadult a pokol. Magam sem gondoltam volna, hogy jóslatom ilyen hamar valóra vá­lik. A világ azonban még min­dig nem tért józan eszére. Még mindig nem kiáltják Jelcin sze­mébe: Elnök, Te tetted ezt! Bosznia tanulsága nem volt elég. Ami eddig történt Orosz­or­szágban, arra számítani lehetett. Ami most jön, az kiszámíthatatlan … Mindenesetre Jelcin október 4-én reggel már pártokat, újságokat tilt be. Várhatóan növekedni fog – nem csak Oroszországban – az antikommunista hisztéria, nem törődve azzal, hogy a monarchis­tákkal, fasisz­tákkal szövetséges kommunizmus nyilvánvaló abszurditás, aminek csak az ab­szurd Oroszországban lehet – sajnálatos – realitása, ott is csak azért, mert a valódi, nem kalan­dorkodással foglalkozó marxisták semmilyen nyilvánosságot nem kapnak, ellentétben a hő­zön­gő névbitorlókkal, akiket már eddig is előszeretettel muto­gat­tak, mint rémisztő mumu­sokat.)

    Budapest, 1993 október 4-én (nem jelent meg)

    Válasz
    1. Tovaris

      Teljesen érthető, hogy akkor miért nem jelenhetett meg az írás. Azóta még inkább nem.

      Válasz
  2. Fekete György

    A dolgozat tudományos elemzéssel pazarul bemutatja, különös tekintettel az orosz történelemre, hogy a politika szerves része az “összeesküvés”, viszont nem minden összeesküvésből lesz politika. Azt is meggyőzően – és szellemesen! – érzékelteti, hogy minél meghatározóbb egy társadalmi-történeti fejlődésben a demokráciadeficit (hadd fogalmazzak most ilyen általánosan, miközben nem feledjük, hogy osztályok nélkül értelmezhetetlen mind a demokrácia, mind a diktatúra; akár társadalmi tartalmukról, akár uralomtípusként, uralmi technikákként-intézményekként való megjelenésükről van szó.

    Válasz
  3. Tovaris

    A kommunisták sehol, soha nem fogtak össze, (nem esküdtek össze) a fasisztákkal. Ez a burzsoá propaganda egyik alaptézise, amely a kommunizmus eszméjének az aláásására irányul, miközben eltűri a fasizmust -hivatkozva a “szólásszabadságra”.
    A Sztálin-Ribbentropp “paktum” sem összeesküvés volt, hanem az egyetlen lehetőség arra, hogy a nyugat által “könnyedén vett” fasizmus ellen a Szovjetunió viszonylagosan időt tudjon nyerni. Nem a Szovjetunió, hanem a náci Németország rúgta fel ezt az egyezményt…
    Amihez az impotens Népszövetség is igen aktívan asszisztált…

    Válasz
    1. Fekete György

      Amennyiben a Sztálint követő, illetve neki engedelmeskedő kommunistákat kommunistáknak tekintjük (márpedig ezt tesszük, hiszen ők IS azok), nem áll meg az állítás, miszerint “A kommunisták sehol, soha nem fogtak össze, (nem esküdtek össze) a fasisztákkal.” Mert szerintem pontatlan. Egybecsúsztatja az összefogást és az összeesküvést, s így tényellenessé válik. Lásd a Reichstag 1930 szeptembere és 1931 februárja között, amikor a kommunisták és a nácik akcióegységben újra és újra obstruáltak Brüning megbuktatására. Avagy: 1932. szeptember 12-én a Papen-kormány ellen, Göring elnöklési hozzájárulásával benyújtott kommunista bizalmatlansági indítványt a nácik megszavazták; ez is akcióegységes összeműködés volt. Még az általad helyesen megvilágított szovjet-német megnemtámadási szerződés esetében is tagadhatatlan az összefogás, természetesen csupán taktikai szinten. Nekem anno Szinai Miklós történész úgy értelmezte ez utóbbi történést, hogy egyfelől mély sebet ütött rengeteg antifasiszta gondolkodású, mentalitású emberen, de a Szovjetunió számos hívén is, másfelől az adott helyzetben megkötését Sztálin éppen a Szovjetunió megvédése érdekében nem kerülhette el (az oda vezető útért pedig a nyugati demokráciák felelőssége súlyosabbnak tekinthető). És nem beszéltünk az 1939. szeptember 28-i barátsági és határmegállapodási szovjet-német egyezményről… No meg sok minden – ide vonatkoztatható – másról sem.

      Válasz
    2. Fekete György

      Szovjetunióba emigrált német kommunisták kiszolgáltatása Hitlernek. Szerencsénkre taktikai szintű tény, miként a pontos szovjet nyersanyag és gabonaszállítmányok küldése a náci Németországba.

      Válasz
      1. Tovaris

        A németek látszólag korszerű fegyvereket is exportáltak a Szovjetuniónak, többek között Messerschmitt, Me-109 típusú vadászgépeket és vezeték nélküli katonai híradástechnikát és sok más egyebet is. Ezeket az eszközöket sok esetben a szovjet konstruktőrök fel is használták – de összességében elmondhatjuk, hogy a szovjet fegyverek nem maradtak el a német technika mögött – legfeljebb más megoldásúak voltak.
        A háború utáni szovjet híradástechnikai ipar a zsákmányolt német, japán – valamint a kölcsönbérleti szerződésben kapott angolszász technikát páratlan módon össze tudta ötvözni a saját fejlesztéseivel – ami igen magas színvonalú eszközöket produkált. Én inkább ebben vagyok járatos – mivel katonai szakképzettségem is megegyezik ezzel a témakörrel.

        Válasz
        1. Fekete György

          Tehát nem az a kérdés, hogy együttműködött-e alkalmanként a náci és a szovjet vezetés, akár az összeesküvés mint forma keretében. Mert igen, volt közöttük együttműködés is, de taktikai szinten. Dacára, hogy Sztálin elzárkózott megegyezni Hitlerrel a Föld hármójuk (No., Szu, Japán) közötti felosztásáról; lásd Molotov berlini tárgyalásai 1940 novemberében. Összeesküvésükről szintén beszélhetünk, ha a titkos tárgyalásokat, a nyilvánosság teljes kizárását annak tartjuk. Megismételem: a cél a döntő, nem a forma. Persze ettől még lehet az összeműködés hiba. Erre alkalmas példa a weimari Németországból részemről imént vett két politizálási mozzanat (nácik és kommunisták együtt Brüninggel, ill. Papennel szemben). Ellenben az 1939. augusztus 23-i szovjet-német megállapodás nem kifogásolható. Előzményeit lehet megalapozottan bírálni, s főleg a nyugati demokráciákat.

          Válasz
  4. Szasa

    Érdekesek a tanulmányai és iszom szavait, Donbaszról kiválóan nyilatkozott régebben.
    Hogy egyszerűsítsük a dolgokat: bizonyos szinten teljesen igaza van és a legtöbb felvetés szépen történelmi ténnyé levezethető. Azonban azt tényt összeesküvés-elméletnek írni-tanítani, hogy a tőke mozgatja a világot – teljességgel hitelteleníti az összes régebbi publikációit, előadásait, könyveit.
    Hogy az, aki a világ működését a tőke hatalmának véli, az valami elvakult összeesküvés-elméletet gyárt – Tanár Úr! 1-es.

    Válasz
    1. Fekete György

      Szasanak elégtelen. Ha már itt – álnéven – karót osztogat Krausz professzornak. Ugyanis Tanár Úr nem azt minősítette összeesküvés-elméletnek, hogy a tőke mozgatná világunkat, hanem az állítást, miszerint a zsidók teszik ezt… Szövegértés, Szasa úr!

      Válasz
    2. Tovaris

      Kár volt ezt kinyilvánítani. Sajnos, jelenleg is a tőke irányít majdnem mindent. Volt úgy 70 év, amikor egy szocialista állam, a Szovjetunió nagymértékben, a vele szövetséges ún. szocialista országok méretükhöz képest némileg beleszólhattak a világ dolgaiba.
      Hát mi a fenéről szól egyébként Marx alapműve, a Tőke? (Das Kapital)

      Válasz
      1. Fekete György

        Mit volt kár kinyilvánítani?! Megismételem neked is.

        Szövegértés végett. Krausz professzor nem azt minősítette összeesküvés-elméletnek, hogy a tőke mozgatná világunkat, hanem az állítást, hogy a zsidók mozgatják a világot.

        Tehát, ha valaki itt szamárságot mondott, bizony Szasa a tettes. Tőle volt kár kinyilvánítani.

        Válasz
        1. Tovaris

          Nem neked írtam, mert ha neked írom még egy eltolással jobbra tette volna a beírásomat a tiéd alá.
          Szasa-nak írtam, de szerintem így is felismerhető.
          Nem nagyon korszerű ez a honlap, de örüljünk, hogy ebben a formában is létezik egy valódi baloldali honlap.

          Válasz
    3. diák

      Szasa, Szasa, inkább te kapsz itt 1-est az őszintén vállalt butaságodért. Hát van egyetlen olyan intézmény, amelyet nem a hatalmi önfenntartás és a tőkeérdek, vagyis a haszon mozgat? Hát a hatalom és a tulajdon nem összefüggő kategóriák? Hiányoztál a megfelelő órákon vagy nem jártál Krausz tanár úrhoz, s ezért nem tudod, hogy a tulajdon és hatalom kérdése elválaszthatatlan a kapitalizmus működésétől, amelyet viszont a haszon, profit irányít, na látod, ez viszont nem összeesküvés, hanem a rendszer lényege, de minden összeesküvés valamiképpen ehhez a rendszerhez, ehhez a lényeghez kötődik. Most mondd, mit nem értesz?

      Válasz
    4. Phoenix

      Ha nekem, mondjuk van egymillió aranydukát készpénzvagyonom, és szükségleteimre évi százezer dukátot költenék, akkor tíz év után egy huncut vasam sem lenne. Ha lenne olyan csodamalmom, amibe betéve az egymillió dukátot év végén egymillió százezer dukátot vehetnék ki belőle, akkor a százezret éppen elkölthetném a szükségleteimre, és az egymilliót visszarakhatnám a csodamalomba, hogy az jövőre is adjon nekem az egymillió felett százezret és jövő utánra is, és az utánra is … egészen az idők végezetéig. Ez a csodamalom az egymillió dukát pénzhalomból tőkét, értékesülő értéket varázsolna.

      A polgári forradalom – eltörölve minden nemesi előjogot és jobbágyi biztosítékot – a nyers erőszakot a csodálatos polgári joggá szelídítette. Ennek a polgári jognak a legalapvetőbb és legfontosabb tétele – a nyílt erőszak alig burkolt kodifikációja – hogy a magántulajdon szent és sérthetetlen (ez a felkent maszlag), és aki a termelő eszköz tulajdonosa (birtokosa, rendelkezője, haszonélvezője), az automatikusan az eszközzel megtermelt javak tulajdonosa is – bárki tevékenységével jöttek is létre ezek a javak (ez a polgári jog – az erőszakon kívül semmivel alá nem támasztható – lényege). Ez a jogelv a tőke csodamalmának alapja.

      Az egymillióból termelési eszközöket és munkaerőt vásárol tulajdonosa. Mindennek, az eszköznek is, a munkaerőnek is megadja jogos árát, a polgári jog nem sérül, senki nem csap be senkit. Ha az egymillió dukát tulajdonosa jól választotta meg az eszközöket, ügyesen irányítja a megvásárolt munkaerőt, akkor a vállalata egymillió százezer dukát értékű éves termelést tesz lehetővé, amelyet a befektetett tőke tulajdonosa a fenti elv szerint jogszerűen vághat zsebre – a csodamalom, a kapitalizmus működik.

      Az egészen nyilvánvaló, hogy ez az értéktöbblet, haszon ad értelmet a tőkebefektetésnek – így ezen erkölcsileg fennakadni nem érdemes. Hogy a tőke tulajdonosa ezt a hasznot állandóan növelni akarja szintén nem erkölcsi kategória, nem a tulajdonos kapzsiságának a következménye. Miről van szó?

      Ha én az árumat, amit a vállalatom termelt, el akarom adni, de ugyanilyen árut egy másik tőketulajdonos is el akar adni, akkor ő az én konkurenciám. Ha a piac jól informált (és ezt az egyszerűség kedvéért általában fel szoktuk tételezni), akkor az árumnak (ami a konkurencia áruja is) kialakul egy „szokásos” ára. Ennél magasabb áron az árut senki nem tudja eladni – nem veszik meg tőle. Ám alacsonyabb áron lehet eladni – ha megéri. Mikor éri meg? Például akkor, ha a konkurencia – mondjuk – 5%-kal kevesebb költséggel állítja elő az árut, mint én, akkor még akkor is jól jár, ha – mondjuk – 3%-kal olcsóbban kínálja a portékát, mint én. Ez viszont nekem eladási nehézségeket okoz, és ezért veszélybe kerül a plussz százezer, amit oly jogosan óhajtok a szükségleteimre költeni. Tehát kényszerítve leszek, hogy én is csökkentsem a költségeimet. Ezt azonban ingyen nem tehetem meg („ingyen ebéd nincs!”), vagyis a költségcsökkentés kezdetben költségemeléssel jár. Ezt a többletköltséget ki kell valahogyan gazdálkodni. Hibás gondolat, hogy a szükségletkielégítésre szánt összegből lehet lefaragni. Egyáltalán nem biztos, hogy az elég, viszont ha nem tudom a várakozásaimnak megfelelően kielégíteni a szükségleteimet, akkor ráadásul az egész tevékenység motivációja is elesik. Vagyis az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság és képmutatás. Valójában a költségcsökkentés többletköltségének forrása csakis a folyamatosan növekvő „profit” lehet (megint tudatosan nem ragaszkodom a marxista terminológia finomságaihoz). És ezzel létre is jött az „ördögi kör”, amely indokolja a tőke profitéhségét és amelynek semmi köze a tőkés személyében rejlő emberi gyarlóságnak.

      Észre kellene venni, hogy a csodamalomról szóló mesém egy szemernyit nem változna, ha a hősének nem évi százezer aranydukát lenne a szükséglete, hanem csupán tíz rézgaras. Akkor azt várná el a malmától, hogy évente az egymillió aranydukátból egymillió aranydukát plusz tíz rézgarast hozzon létre – ez már igencsak szerény kívánság – és innen a mese pontosan ugyanaz lenne, mint fentebb. A tőke profitéhségének semmi köze a tőkések személyes fogyasztásának nagyságához. Csupán annyi kell, hogy legyen egy nívó, aminek elérése motiválja a tőke tulajdonosát a vállalkozásra – hogy ez százezer aranydukát, vagy tíz rézgaras, az tök mindegy. Ismét arra lyukadtunk ki, hogy az „önmegtartóztatás” meséje ostobaság, és képmutatás.

      A tőkést csak eredetileg motiválta a szükségleteinek kielégítése (azok szétválasztása alapra és luxusra teljességgel értelmetlen – én egyfelől lementem a százezer aranydukátról 10 rézgarasig, másfelől viszont „azt mondják a hatalmasok, hogy akinek hat alma sok, az már elég hatalmas ok, hogy ne legyen a hatalma sok”), utóbb azonban a tőkerendszer logikájából következően a profit növelési kényszert már a versenyképesség megőrzése motiválja. Aki nem növeli a profitját, az lemarad a versenyben, és aki lemarad a versenyben, az mindenét elveszíti. Azt meg beláthatjuk, hogy nem lehet senkitől elvárni, hogy örömmel veszítse el mindenét.

      Pont az a lényege a dolognak, hogy csak a nyárspolgárok gondolják úgy, hogy van a csúnya kapzsi, luxusban dőzsölő rossz tőkés, és a derék, a nyereségét a termelésbe visszaforgató, munkahelyeket teremtő jó tőkés. A társadalomnak, a szegény leszakadóknak a dőzsölő „rossz” tőkés ezerszer kevesebb bajt okoz, mint a nyereségét a termelésbe visszaforgató „jó” tőkés. Marx ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a kincsképző egy bolond tőkés, a tőkés egy okos kincsképző”.

      Válasz
      1. Tovaris

        A profit növelése nem egyenesen infláció növekedés is? Legalább is valahol ott fog jelentkezni.
        A profitot valakiknek meg kell “termelni” – ezek a bérmunkások, bérből és fizetésből élők.

        Válasz
        1. Phoenix

          A profitnak (pontosabban az értéktöbbletnek) a növelése nem infláció-gerjesztő.

          Az értéktöbblet az árbevétel és a termelési költségek különbsége. Marx az értéktöbblet (é.t.) növelésének kétféle módjáról írt a Tőkében – az abszolút és a relatív é.t. növelésről. A bérmunkás(ok) a munkanap egy részében a munkaerejük újratermeléséhez szükséges áruk ellenértékét termelik meg – ez a szükséges idő és az alatta termelt szükséges termék, illetve annak értéke, a napi munkabér. A munkanap fennmaradó többlet idejében termelik meg a többletterméket, amelynek értéke az é.t. (bizonyos módosító feltételektől eltekintve a profit). Ha változatlan munkabér mellett növelik a munkaidőt, akkor az abszolút módon a többletidőt növeli – ennek é.t. növekményét nevezi Marx abszolút é.t.-nek. Ha megnövelik a munka intenzitását (ahol ez lehetséges) x%-kal, akkor az olyan, mintha a munkaidőt növelték volna x%-kal, tehát ennek az eredménye is az abszolút é.t. fogalmába tartozik. Egészen más a helyzet, ha a munkaidő és a munkaintenzitás változatlan marad, de megnő (a műszaki haladás következtében) a munka termelékenysége. A bérmunkás a szükségleteit nem a munkabére értékével, hanem az érte beszerezhető javak használati értékével elégíti ki – tehát, ha a műszaki haladás miatt nő a munka hatékonysága, akkor az azonos használati érték mennyiséget kevesebb értékért lehet beszerezni. Vagyis a változatlan munkanap hosszúság (és változatlan munkaintenzitás) mellett a munkabér kitermeléséhez szükséges munkaidő (a szükséges idő) relatíve csökken, mig a többlet munkaidő, az é.t. relatíve nő – ez a relatív é.t. termelés. Nyilván az abszolút é.t. termelésnek biológiai és társadalmi korlátai vannak, a relatívnak ilyen korlátai nincsenek.

          Az árupénzeknek (arany, ezüst stb.) ugyan némileg csökken az értéke a műszaki haladás küvetkeztében, de általában kisebb mértékben, mint a többi áruk java részének. Így a relatív é.t. növelés nem csökkenti, hanem éppenséggel növeli a pénz vásárló erejét, azaz nem okoz inflációt. Az abszolút é.t. növelés meg értelemszerűen nem érinti az értékviszonyokat, így esetében szó sem lehet infláció okozásáról.

          A belső értékkel nem rendelkező pénzek esetében az abszolút é.t. növelés ugyanúgy nem érinti az árakat, tehát nem lehet oka az inflációnak. A relatív é.t. növelést kiváltó műszaki haladás nincs hatással a belső értékkel nem rendelkező pénzek értékére – mivel olyan nincs nekik. Vagyis ekkor a relatív é.t. növelés (a műszaki haladás révén) kifejezetten árcsökkentő, deflációs hatású.

          Az inflációt valójában a belső értékkel nem rendelkező pénzek “teremtői”, az állam-kincstár és a kétszintű bankrendszer – eredetileg tudatosan, mint a gazdaságba való állami beavatkozás egyik hatékony eszközét okozzák, ám ez könnyen kicsúszik a kezükből, önálló életre kell, “elszabadul”. Ennek oka a monopolista/állammonopolísta kapitalizmus ellentmondásaiban kereshető, és nem a kapitalizmust minden fejlődési fázisában jellemző profit-maximalizálásban (aminek nem összeesküvés jellegű mechanizmusát fentebb igyekeztem közérthetően megvilágítani).

          Válasz
  5. Tovaris

    Hát, egyelőre emésztem és újraolvasgatom a szöveget és majd ha már mások is hozzászólnak, megteszem én is a mondanivalóimat.
    Mindenesetre, a cikkben említett dolgok egy részét már ismerem (nem ugyanúgy mindenben, ahogy Krausz T. előadja) – de sok dologról eddig fogalmam sem volt.
    Ezért kellenek olyan tudósok, mint Krausz T. – aki megismertet bennünket a dolgok mélyebb történelmi összefüggéseivel.

    Válasz

Hozzászólás