Krausz Tamás: Egy apróság a pronáci ukrán rezsim mai történetében (A ruszofóbia vonzásában)

Augusztus 7-én, a szovjet időkben megszokott katonai köszöntés helyett bevezették az ukrán náci köszöntést: „Dicsőség Ukrajnának!”, „Dicsőség a hősöknek!”. Még a holokauszt áldozatai emlékére is fütyülnek. Őszinte a rezsim. Hátradőlhetnek liberálisaink, akik végső soron egész Európában és az Egyesült Államokban végigmenedzselték „vérrel és vassal”, azaz pénzzel és fegyverrel – természetesen a demokrácia zászlaja alatt – a sajátos ukrán fasizmus: az antikommunista és persze antiliberális banderista rendszer meggyökeresedését, hatalmi tényezővé való emelkedését, a kelet-ukrajnai népirtásban való meghatározó szerepét. „Legyőzték a kommunizmust.” A mai ukrán társadalom át van itatva az etnonacionalizmus banderista-náci ideológiájával.

Sokszor leírtuk már mindezt ezeken az oldalakon is, de a mindennapi fasizmus ezen apró mozzanata, amely az államelnök és a honvédelmi miniszter parancsára hivatalosan is a mindennapi élet részévé emeli a fasizmus kendőzetlen magasztalását, bizonyos értelemben fordulatot jelez.

Egyebek között azt jelzi, hogy a fasizmus visszatérhet Kelet-Európába mint cementező anyag, amely a tekintélyelvű antiliberális és antiszocialista rezsimeket összetartja, kohézióját megerősíti. Ezek a rezsimek mind a Nyugat geostratégiai, főleg Oroszország-ellenes céljait, mind az oligarchikus kapitalizmussal szembeni lehetséges alternatívák eltiprását szolgálják. A hazai és külföldi liberálisok vad Orbán-ellenes indulatainak jó része is csupán annak szól, hogy Orbán új szélsőjobboldali, neohorthysta karakterű rezsimje nem elegendő módon oroszellenes. Bezzeg az ukrán!!! Amúgy a minden önreflexió és önkritika hiányában szenvedő (neo)liberalizmus, amely mindenekelőtt Lengyelországban és Magyarországon megágyazott az új szélsőjobboldali tekintélyelvű rezsimeknek, a megújulás teljes hiányában szenved. Ennek történelmi okairól nem e kis cikkecskében kell hangot adni, de feltétlenül alá kell húznunk újra meg újra a kelet-európai szélsőjobboldali rendszerek létrejöttében játszott szerepét akkor is, ha napjában százszor is elátkozzák e rezsimeket. Az oroszországi liberálisok (is) a „nyugati demokrácia” oroszországi meghonosítóinak tekintik magukat, mintha csak a Nyugat előretolt őrse lennének. Ennek megfelelően az ukrán „bábállamot” független államként értelmezik Oroszországgal szemben, miközben az ukrán fegyveres erők oroszok békés tömegeit bombázták szét Donyeck és Luganszk lakótelepein… Elképzelhetjük az orosz liberálisok társadalmi hatását, kisugárzását… Alekszejevics, a belorusz Nobel-díjas publicista hölgy odesszai fellépését – minden „ukránbarátsága” ellenére – az ukrán banderisták megakadályozták, mert az írónő említést tett egyik írásában arról, hogy ukránok és baltiak is részt vettek a holokausztban, a zsidó nép kiirtásában.

Orbán vagy Porosenko, minden különbségük ellenére a lényegben azonos feladatot lát el. Igaz, Orbán még sohasem próbálta Szálasit saját konzervatívnak hirdetett rendszerébe integrálni, valójában az új szélsőjobboldali „keresztény” etnonacionalista hivatalos ideológia felkent papjaként viselkedik. Ám mindkét rezsim közös fő célja, céljuk az új oligarchikus „nemzeti” burzsoázia létrehozása és hatalmának konszolidálása. A Porosenko-rendszer ezt a „történelmi hivatását” mint amerikai gyámságú bábállam, nehezebben realizálja, mert közben legfontosabb gazdasági-kereskedelmi, politikai, nyelvi-kulturális és mentális hátterét, hagyományát, Oroszországot, ki kell iktatnia az ország életéből. Valamit valamiért.

Ám egy ellentmondás megoldhatatlannak látszik: Ukrajna kalandját senki sem akarja végigfinanszírozni, sem az USA, sem az EU, természetesen a NATO sem. Így nem csoda, hogy Ukrajnából a lakosság millió számra menekül. Migránsok. Ezzel a válság, a káosz „örök időkre” beköltözött a szomszédunkba. Az egyetlen gyógyszer, amellyel a lakosságot etetik: a mindennapi fasizmus. Nincs más.

De Ukrajna dicsősége távolabb van, mint Porosenko Moszkvától.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – mondá a költő Vörösmarty úgy két évszázaddal ezelőtt…

A kelet-európai (neo)liberalizmus, amely 1989-ben amerikai és európai tanácsokra feladta az antifasiszta együttműködés egész hagyományát mint valami orosz vagy szovjet-szocialista maradványt, napjainkban már csak siránkozásra képes. Elnyeli őt is az új szélsőjobboldali etnonacionalista áradat, amely előtt maga rombolta le (és még ma is rombolja) a gátakat. Miközben azzal vigasztalják magukat, hogy Orbánt és Porosenkót Putyin és Erdogán számlájára írják…

Krausz Tamás

27 hozzászólás “Krausz Tamás: Egy apróság a pronáci ukrán rezsim mai történetében (A ruszofóbia vonzásában)” bejegyzéshez

  1. Csikós Sándor szerint: 2018-08-29 – 05:50

    Ezzel teljesen egyetértek, de szerintem ezt Putyin is nagyon jól tudja, rá is játszik. Ebben én nem ítélem el. Putyint nem ezért „nem szeretjük”.
    Minden, a történelemben összetákolt állam, amelyben mesterségesen elnyomták a nacionalista és soviniszta megnyilvánulásokat – előbb utóbb szétestek. Jugoszláviát a csetnikek és az usztasák utódai, az albán szeparatisták rombolták szét, a NATO tevékeny segítségével, Csehszlovákiát a Tiso-hívő nacionalista szlovákok – hallgatólagos magyar tapsikolással, de a magyarok reményeikben nagyot koppantak.
    Ukrajnában jól érzékelhető a petljurista-banderista aknamunka az ország szétverésében – pont ellenkezőjét érik el, mint amit szerettek volna. S színfoltként ott vannak a fasiszta tendenciák.

  2. Viktorunk Orbánunkon annyira kitört a „nemzetthy katarzis”, hogy „államalapításunk és a szent jobb múmia” iránt érzett révületében külföldön töltötte az „ünnepeket” és a távolból hangosan röhögött a birka magyarokon.
    Ez kell nekünk.
    Szánalmas „ünnepek”, szánalmas résztvevők…

  3. Phoenix szerint: 2018-08-14 – 14:09

    Na végre, egy világos magyarázat, történelmi összefüggéseiben elemezve. Megvan a tévedésem magyarázata.
    Én csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a mai ukrán hatalom a nyelvhasználat keretein belül próbálta nacionalista, nemzetállami törekvéseit érvényesíteni, mert hiszen a volt Szovjetunió két legnagyobb lélekszámú utódállamában ugyanúgy kapitalista rendszer van, jelentős oligarchikus szerkezettel.
    Én azt a kitételt, hogy a más nyelven beszélő „néma”, sokkal inkább úgy értékelem, hogy a más nyelven beszélő – inkább ellenségnek számít.

  4. Kollégák, barátok!
    A nemzetállam a modern kapitalista világrend egyik alapvető struktúrája, elsősorban gazdasági fogalom, alapjában a helyi burzsoázia és csatolt részeinek piaci közössége, amely mint az állam minden formája több funkcióval rendelkezik. Mint piaci közösség integrálja a helyi lakosságot számtalan sajátossággal, amiről fentebb már esett szó. Itt az etnikai elem csak ideológiai kötőszövet, a globalizáció idején találták ki, hogy elhülyítsék az embereket. Az etnikumok, mint vér és rokonsági alapú közösség régen elhaltak, a nemzetiség fogalma helyére állították be hol butaságból, hol tudatos manipulációval. A mai nemzetállam a régi, XX. századihoz képest nemcsak az „etnikai ideológiával” tűnik ki, hanem hogy gazdasági funkciója gyengül, pótszerként kulturális-politikai közösségként mutatkozik. A kis nemzetállamok tkp gazdasági értelemben már halottak… tényleg messzire vezető téma. A nacionalizmus történetének Hobsbawmnál autentikusabb elemzőjét aligha találunk. Valamikor a 70-es évek elején én is a nemzeti kérdés szovjetunióbeli, sőt még korábbi (1917-23) történetével kezdtem a pályám, akkor az okait még nem láttuk, de világos volt, hogy az addig megszilárdult nemzetállamokkal valami történik… Hát ma már értjük itt Kelet-Európában, ahol úgy morzsolták fel a régi nemzetállamokat, hogy az „újak” a világrendszer még szótlanabb, engedelmesebb (nemzeti-keresztény-muszlim-zsidó) struktúráivá váljanak, hogy az osztálypozíciót, a szociális érdeket, a szocializmus puszta gondolatát is kiszorítsák általuk. És az értelmiség szinte mindenütt vállalta a nemzet nevében a nemzetállam „lepusztítását”, s az új oligarchikus kapitalizmus szerves védelmezőjévé alakították át globális erők segítségével és támogatásával. E folyamatban Orbán és futballpályái, neohorthysta emlékművei csak aprócska pontok egy nagy átalakulás térképén. Az ukrajnai átalakulásnak, bizony, nagyobb tétje van.

  5. A régi nemzetállam itt azt jelenti, hogy a 20. században megismert nemzetállam. Na ilyen s(n)em hozható már létre… Messzire vezet a témakör. Egy rendes történész ki tudná fejteni, hogy mi változott meg e tekintetben a világban és régióiban az elmúlt néhány évtizedben. Egy mozzanatot említek. Az új nemzetállamok, ahogyan a cikk írja, már csak bábállamok lehetnek. Koszovótól Ukrajnáig…és a többi szovjet utódállamig…

        1. Természetesen Tovaris téved, de ha Eric Hobsbawmnál a nemzetállam történelmi alapfogalom lenne (amit kétlek), akkor ő is tévedne – méghozzá kifejezetten antimarxista módon. Már maga az állam sem történelmi alapfogalom, hiszen az állam elsősorban az uralkodó osztályok erőszakszervezete, márpedig az emberiség történelmének jelentős (valószínűleg nagyobbik) részében nem voltak uralkodó osztályok, és így állam sem volt. De az állam is csak a kapitalizmusban vált nemzetállammá (bővebben https://kommunista.net/blog/a-munkasoknak-nincs-hazajuk-tevedett-e-marx ), tehát az állam különös történelmi kategória, a nemzetállam pedig azon belül specifikus – hogy a hegeli-marxi dialektika nyelvén szóljak.

          1. Idézet a wikipédiából, amelyben azért néha vannak érdemleges megállapítások is:

            …”A nemzetállam olyan államot jelent, amely népessége összetétele etnikai szempontból homogén. Ez olyan esetben jön létre, amikor egy állam határai egybeesnek a többségét alkotó nemzet etnikai határaival”…

            …”A mai európai nemzetállamok nagy része a 18-19. században alakult ki, egyes országokban a nagyobb birodalmaktól való elszakadással, máshol a kisebb, addig önálló államok egyesítésével (Németország, Olaszország).[1] E törekvések hátterében érzelmi megfontolásokon túl az a felismerés állt, hogy a képviseleti, tanácskozó demokrácia és a polgári közigazgatás, mely intézmények közös eszményként lebegtek a 19. század Európájának értelmisége előtt, homogén nemzeti viszonyok között lehetnek csak igazán sikeresek[2]

            Azonban az etnikai alapon keletkezett államokban „automatikusan” létrejöttek „kisebbségek”, aminek a kezelésére nem voltak (nincsenek?) elfogadott megoldások. A probléma gyökere, hogy az azonos nemzetiséghez tartozó csoportok nem feltétlenül élnek egy összefüggő területen. (Például: a Magyarországon a pilisi falvakban élő svábok), illetve az etnikai, és a katonailag védhető határok (folyók, hegygerincek) nem mindig esnek egybe. A kisebbségekhez való viszony problémája pedig az, hogy az egyazon népcsoportokhoz tartozó politikusok sem találják meg a közös hangot a közös fellépéshez, ezzel visszaélve és így emiatt a mindenkori nemzetállami politikai sakkhúzásoknak alanyai és elszenvedői”…

          2. Tovaris (2018-08-14 – 06:38)

            A Wiki természetesen megéri a pénzét. Ez:

            ”A nemzetállam olyan államot jelent, amely népessége összetétele etnikai szempontból homogén.”

            még a nyugat-európai országokra is nehezen állja meg a helyét (Belgium, Svájc), de Kelet-Európában teljes képtelenség. A bulgár nemzet-államban milyen etnikum él? Kik azok a bulgárok – elszlávosodott türkök vagy szlávok, akik kisajátították a türk bolgár etnikum nevét? Petőfi (Petrovics) Sándor melyik etnikumú nemzetállam legnagyobb nemzeti költője – egyáltalán, akár a mai magyar nemzetállamban milyen etnikum biztosítja az etnikai homogenitást?

            Abban igaza van a Wiki szerzőinewk, hogy

            ”A mai európai nemzetállamok nagy része a 18-19. században alakult ki, egyes országokban a nagyobb birodalmaktól való elszakadással, máshol a kisebb, addig önálló államok egyesítésével (Németország, Olaszország)”

            Az utána következő magyarázat azonban elég gusztustalan liberális romantika. Ennél az én „földhöz ragadt” marxista magyarázatom ezerszer meggyőzőbb és történelmileg hitelesebb:

            „A prekapitalista – Európában és az europaizált Amerikában jellemzően feudális – viszonyok a társadalmat kuszán szétaprózták: uradalmak, latifundiumok, fejedelemségek sokasága létezett állandóan mozgó és kizárólag az erőszak révén fenntartott határokkal, a társadalom egymással hadakozó „háznépekre” esett szét. Aki más nyelven beszélt, az nem idegen volt, hanem egyszerűen – néma. Erről tanúskodik a magyar „német” és a szláv „nyemec” nemzetnév. Sem nemzet, sem haza nem létezett.
            A polgári forradalmak által kialakított haza-fogalom ezt a szétaprózottságot volt hivatott egyesíteni – főként természetesen a burzsoázia érdekei szerint. Ezért beszélhet Marx joggal nemzetről, hazáról „burzsoá értelemben”.”

            Miben is álltak az itt említett „burzsoázia érdekei”?

            Nem véletlenül említettem meg, hogy a prekapitalista korok emberei a tőlük más nyelven beszélőket nem idegeneknek, hanem némáknak tartották. És nem véletlenül mondta Széchenyi István, hogy „nyelvében él a nemzet” – ezerszer jobban definiálva ezzel a nemzetet (nemzetállamot), mint a Wiki. A rabszolgák és a jobbágyok kizsákmányolásához nem volt szükség arra, hogy a kizsákmányolóik artikuláltan kommunikáljanak velük. A kettős értelemben szabad proletárokat azonban nem igen lehetett viszonylag fejlett nyelvi kommunikáció nélkül arra rávenni, hogy bonyolult gépezeteket működtetve termeljenek értéktöbbletet. Elsősorban ezért vált a nyelvi azonosság a (polgári) nemzet legfontosabb kritériumává. Hogy ezt forradalmi célokra is ki lehetett használni, az pozitív „szövődmény” volt csupán. Tudjuk azonban, hogy a polgári átalakulás a reformációval kezdődött és annak egyik fontos tette volt a Biblia nemzeti nyelvekre való lefordítása. Az ellenreformáció során a katolikus egyház lényegében át akarta venni (eléggé sikeresen) a protestánsoktól a polgári átalakulás vallási oldalának irányítását és például ők is lefordították a Vulgatát (a katolikus egyház által használt, erősen meghamisított latin nyelvű Szent Írást) nemzeti nyelvekre. És bizony az ellenreformáció előtt nem volt egyetlen Habsburg uralkodó, vagy hozzá hű egyházi ember, aki elmondta volna azt, amit Kollonich Lipót esztergomi érsek állítólag a XVII./XVIII. századfordulón mondott, miszerint: „Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, majd németté, végre katolikussá.” Azaz az ország elnémetesítése ugyanúgy a polgári átalakulás érdekében történt volna, mint a magyar nyelvújítás – csak más anyanyelvű burzsoázia számára.

  6. Néhány kivételtől eltekintve, sokaknak halvány fogalmuk sincs arról, mi zajlik, ill. mi történik a volt Szovjetunió utódállamaiban. Ennek nem csak a burzsoá propaganda az oka, hanem saját lustaságuk, érdektelenségük és objektív felfogásuk hiányosságai.
    Pedig ma már minden információhoz hozzá lehet jutni – a valós tényekhez, meg a hazugságokhoz egyaránt. A fejekben fog aztán eldőlni, mit tudunk ebből előremutatóan érzékelni.
    De irányítás, elvi álláspontok kijelölése nélkül nehéz dolog.
    Kell egy majak…

  7. A nemzetállam – a tőkés termelési mód kategóriája. Ukrajnában ilyen soha nem volt. Amikor Ukrajna utoljára független állam volt (nem az 1917 utáni rövidéletű német bábállamra gondolok), akkor az egymással vetélkedő „Russz”-ok egyike volt, amelynek fejedelmei mind ugyanúgy az Orosz Birodalom saját fennhatóságuk alatt való feudális egyesítésén „munkálkodtak”. Végül a Moszkvai Russz fejedelme győzedelmeskedett, és mind Novgorod, mind Kijev önállósága évszázadokra megszünt létezni.

    Az önálló nemzetállam Ukrajna – XIX.-XX. századi mítosz, amit az ukrán nácik különösen kedvelnek.

    1. Hozzátenném, hogy az eltérő ukrán nyelv (hasonlóan a bjelarusz nyelvhez) az évszázados lengyel uralom, a román és bolgár nyelvi behatások következtében alakult ki – ami korántsem annyira jelentős, hogy erre „nemzetállam” lenne alakítható. Ha valaki a szlovák és a ruszin nyelvet hallgatja, hasonló következtetésekre jut. Nem vagyok etimológus, csupán a feleségem leningrádi orosz nyelvi tanulmányai folytán tanult ismeretekre alapozok – elmondásai alapján.
      Engem megfelelő irodalmi és történelmi ismereteim nem elégséges szintje nem hatalmaz fel arra, hogy érdemben értekezzek a nemzetállam nyelvi determinációjáról.
      Tudjuk, hogy mind a német, az angol, a spanyol és portugál nyelvek – melyeket valamikor birodalmak beszéltek – még sem váltott ki nemzetállami törekvéseket sehol, ill. ahol próbálkoztak vele, ott sem sikerült. És nagyon jól van ez így….
      Véleményem szerint Ukrajna lakosságának a többsége – elsősorban a nemhivatalos kommunikációk esetében – oroszul beszél.
      Betiltani egy ilyen széleskörűen használt, a Szovjetunió idejében hivatalos nyelvet – nagyon nacionalista, soviniszta sőt, fasiszta dolog, azon túlmenően orbitális butaság.

    2. Amennyire tudom, nem voltak különféle „Russzok”. Egy volt – a kijevi. A kijevi Rusz afféle államszövetség volt, ahol a fejedelmek – többé-kevésbé – elismerték a kijevi nagyfejedelem főségét. A „csak” 1147-ben alapított Moszkva jóval később, a XIV. század végétől kezdett fölemelkedni. Igazából akkor lett azonban tényező, amikor III. Iván nagyfejedelem (a „Rettegett” nagyapja) 1480-ban megtagadta adó fizetését az Arany Hordának. Amelyik addigra már annyira meggyengült, hogy nem mert megtorló hadjáratot indítani Moszkva ellen. Amely ezzel lényegében felszabadította magát a mintegy két és fél évszázados mongol-tatár uralom alól.

      1. Valószínűleg Te tudod jól. Azt hiszem azonban, hogy a lényeget illetően – Ukrajna soha nem volt nemzetállam – egyetértünk.

        Ami III. Iván szerepét illeti – én mostanában olyan ismeretekhez jutottam, hogy egyrészt a népi emlékezet összekeveri III. Ivánt (aki az igazi „rettegett” volt) a kissé elmebeteg IV. Ivánnal (akiből – Sztálin sugallatára – Eizenstein csinált nemzeti hőst), másrészt nem egyszerűen „megtagadta adó fizetését az Arany Hordának”, hanem lényegében megszerezte az Arany Horda vezetését, és az Orosz Birodalmat az Arany Horda örökösévé, a mindenkori orosz cárt egyben az Arany Horda kánjává is nyilvánította.

  8. …”Miközben azzal vigasztalják magukat, hogy Orbánt és Porosenkót Putyin és Erdogán számlájára írják”…

    Hahh! Érdekes, közben meg „Viktorom Orbánom” élénken kereskedik a beígért nagy nyugati boom hiányában Oroszországgal és Törökországgal – utóbbival heveny kulturális orgazmus közepette, tömény török szappanopera áradatot zúdítva a közép- és dél-amerikai giccsparádék hígítása gyanánt…

    1. Ezek a szappanoperák azonban arra jók, hogy bemutassák az illető országok társadalmi hierarchiáját, ahol a komprádor burzsoázia és az olichargák kezében koncentrálódik a hatalom – félfeudális társadalmi szerkezet közepette. Ez a követendő minta Porosenko és Orbán részére is…

  9. Krausz Tamást „azért tartjuk”, hogy megmondja mindazt, összefoglalva, ok- és okozati összefüggéseiben, tömören, a lényegre törően.
    Nagyon köszönöm ezt az írást.
    De legalább tisztulni látszanak az erővonalak Ukrajnában és valószínűleg Oroszországban is.
    A kapitalizmus és a fasizmus valahol testvérek. Csak rá kell jönni sokaknak…

        1. A régi szó itt annyit jelent, hogy a nemzetállam is történeti fogalom, s ma nem lehet 20. századi nemzetállamot kreálni, mert mások a történelmi feltételek. De ez tényleg messzire vezet és lusta vagyok ezzel foglalkozni. Bocsánat, az istenre kérem.

          1. Itt igazándiból nem vita van köztünk, inkább kiegészítettük a mondanivalódat. Kelet-Európában sehol nem volt soha nemzetállam, A nemzetállamhoz legközelebb a Varsói Szerződés tagállamai (a Szovjetuniót kivéve) álltak a II. világháború előtt – de azok is erős feudális csökevényekkel (talán Csehszlovákia a kivétel). Önálló ukrán nemzetállam viszont soha nem volt.

          2. Isten nincs. De jó lenne meghatározni a „nemzetállam” fogalmát.
            Egy dolog közelíti meg a nemzetiesség fogalmát.
            …nyelvében él a nemzet”…
            De mi van, ha a más nemzetek leszármazottai az „istenért” sem akarják feladni nyelvüket, nemzeti öntudatukat, szokásaikat, kultúrájukat?
            Nem véletlenül én a „népi” kifejezést sokkal adekvátabbnak tartom a „nemzetinél”. A „nemzeti” magas, fennkölt dolgokat kell, hogy jelöljön, nem pedig „nemzeti dohánybolt”, „nemzeti vágta”, stb.

          3. Ukrajna alapvető baja – és azért recseg-ropog minden eresztékében – mert ez egy tulajdonképpen mesterségesen, több darabból (kb. hat, vagy hét lépésben) összefércelt állam, amely különböző, egymástól jelentősen eltérő területeket, vidékeket tömörített össze. Az 1991-es függetlenné válástól kezdve azt mondhatjuk, hogy az országot korlátolt, szűk látókörű nacionalisták irányították, akik kellő képzelőerő , koncepció nélkül láttak hozzá a csaknem vadonatúj állam felépítéséhez. Ma már bízvást elmondhatjuk, hogy kudarcot vallottak. A fasiszta junta hatalomra kerülése pedig – az eddigi jelek szerint – megadta a kegyelemdöfést a nemzetépítő törekvéseknek. Nem túlzó az a vélemény: senki sem tett annyit Ukrajna szétverése érdekében, mint a most regnáló rezsim

Hozzászólás a(z) Tovaris bejegyzéshez Válasz megszakítása