Krausz Tamás: GULAG-évad

A neohorthysta emlékezetpolitikáról

A magyar kormány – az 1990-es évek után ismét – csúcsra járatja a „GULAG-ipart”. Külön „emlékév” keretei között milliárdos költségvetési összegekkel végre a szellemi élet egyik ágazatává nőheti ki magát. Hogy ne haragítsam magamra az áltörténészek, az újdonsült megélhetési Gulag-„szakértők” csapatát, nem veszem sorra a megrendelésre készült termékeket (könyvek, tanulmányok, filmek), személy szerint nem emlegetek egyetlen szerzőt sem. Csak általában jelzem a hamisítások, torzítások fő irányát, miközben igyekszem rávilágítani a történelemhamisítás fő okára is. Ez alkalomból nem térek ki a jelenség regionális sajátosságaira és társadalmi gyökereire.

A neohorthysta emlékezetpolitika alapvonala

A 2010-ben ismét visszatért tekintélyuralmi rezsim – az új legitimációs ideológia kiküzdése érdekében – „új” történelemértelmezésre vágyik.  Mindenekelőtt 1941, 1944-1945, 1956, 1989, a Horthy-rendszer, a szocializmus története, a Gulag és a holokauszt újraértelmezése fontos a hatalom számára. A „keresztény-nemzeti”, neohorthysta restauráció vagy reneszánsz (felfogás kérdése!) az a szellemi étek, amelyet már évek óta szinte kötelezően lenyomnak a gyermekek torkán is. Nincs mese, itt hősökre van szükség. De hol keressük a hőseinket? Hogyan lehet a régi államszocialista rendszer bonyolult történetét annak kriminalizálásával helyettesíteni? Hogyan lehet ismét mozgásba hozni a „kommunizmus –fasizmus”, a GULAG-Auschwitz azonosságának megvesztegetően egyszerű ideológiáját? Ezek a mai rezsim ideológusainak fő kérdései. Mindez végső soron arra fut ki, az a hamisítások fő mozgatója, hogy a mai hatalmi elitek a horthysta hatalomnak a népirtásért való történelmi felelősségét elhárítsák vagy legalább is csökkentsék, és azt igyekeznek a náci támadás, a népirtás fő áldozatára, a Szovjetunióra áthelyezni.

Nem véletlen, hogy a magyar kormány emlékezetpolitikai elaborátumai, hivatalos koszorúzásai, furmányos utcanév-átkeresztelései Horthynál, a náci Németország oldalán a Szovjetuniót megtámadó magyar megszálló csapatoknál, végül a Rongyos Gárdánál kötöttek ki. Ez az emlékezetpolitika olyan mértékben hódolt be a neohorthysta „dekommunizációs” törekvéseknek, hogy a napokban még a világhírű magyar filozófus, Lukács György szobrának ledöntését is elhatározták. Mindeközben ifjabb Hegedüs Lóránt a Szabadság térre (templomi védelemben!) rittyentett egy Horthy-mellszobrot. Ám a történelmi és politikai értelemben háborús bűnös Horthyt valójában a kormány ugyanezen a téren felállított emlékműve rehabilitálta igazán. Orbán Viktor személyes döntése alapján húzták fel a német megszállás áldozatainak emlékművét, mintha a magyar hatalmi elit és maga Horthy nem szövetségese  lett volna a náci Németországnak, hanem maga is csupán annak áldozata. Ezzel az emlékművel – ritka cinikus módon – még a holokauszt relativizálásának bűnét is elkövették. Az antifasiszta üldözöttek és harcosok, a kommunisták, a liberálisok, a demokraták, az egyházi ellenállók, nem is szólva a szovjetekről, mind átkerültek az „áldozati” kategóriából a „nemzetellenes” bűnösök kategóriájába, vagy ha áldozatokként is tekintenek egyes csoportokra, nem a Horthy-rendszer, hanem a náci Németország áldozataiként ábrázolják őket. Sőt a „GULAG-emlékév” jó alkalom arra is, hogy a szovjet hadifogoly-táborokat egybemossák a náci megsemmisítő táborokkal, amit a mai Németországban még a mérsékeltebb szélsőjobboldal sem kockáztat meg.

Mindezt megfejelve, ennek alapzatán kívánnak ugyanott, a Szabadság téren most a GULAG magyar áldozatainak emlékművet állítani. Dicséretes dolog, gondolhatnánk, ha a rezsim „menedzserei” nem megint saját maguknak, illetve szellemi elődeiknek akarnának egy újabb emlékhelyet teremteni.

Miért a GULAG – ha a hadifoglyokról van szó?

 A megértéshez és általában az egész jelenség megfelelő kontextusba helyezéséhez tudni kell, hogy az ELTE-n még az 1990-es évek legelején Szvák Gyula kezdeményezése alapján jött létre a Ruszisztikai Intézet, amelynek egyik legelső tudományos vállalkozása éppen a GULAG történetének feltárásához kapcsolódott. A (poszt)Szovjet Füzetek kiadványsorozatának IV. darabjaként publikáltuk 1991-ben (!) az éppen akkortájt megnyílt oroszországi archívumok GULAG-ra vonatkozó legfontosabb adatsorait V. Ny. Zemszkov, orosz kutató tálalásában. Majd 2001-ben megjelent – jelen sorok írójának szerkesztésében, egy általunk szervezett nemzetközi tudományos GULAG-konferencia nyomán – egy 440 oldalas könyvünk, amely a hatalmas adatmennyiség mellett különböző országok jeles kutatóinak tanulmányait is magában foglalta. Tehát az alapvető adatok több mint 25 éve ismertek Magyarországon, ha nem számítjuk ide a Hruscsov-korszak és a peresztrojka időszakának „desztalinizációs” irodalmát és művészetét! 2003-ban a témakör monográfiája is elkészült tanszékünkön egy doktori disszertáció formájában (Czéh Zoltán: A GULAG mint gazdasági jelenség)

Az eredendő bűnbeesés a „GULAG-évet” illetően akkor történt, amikor a pályázók számára előre kijelölték az utat, amelyet hazugságok, hamisítások, tévedések, sületlenségek köveztek ki. Íme, a kiindulópont, idézem: 2015. február 23-án „A kormány azzal a céllal hozta létre a Gulág Emlékbizottságot, hogy a Kárpát-medencében élők 1944-45-ben kezdődő internálásának 70. évfordulóján méltó módon emlékezzen az áldozatokra. A testület feladata, hogy a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévében tartsa a kapcsolatot az események megvalósításában érintett szervezetekkel, és javaslatot tegyen a költségvetési források felhasználására…A tárcavezető kiemelte, a kormány a Málenkij robot 70. évfordulóján folytatja a történelmi bűnökkel való szembenézést. Beszédében kifejtette: a mai Magyarország területéről mintegy 200-230 ezer lakost hurcoltak el, közülük 150-170 ezer civil férfit és fiút hadifogolyként, 50-60 ezer németet internáltként. A korabeli 172 ezer km2 területű Magyarországról mintegy 300 ezer civilt vetettek fogságba. A deportáltak 30-40%-a… halt meg.”  Azután előkerül a misztikus 800 000-es szám, amely már szegény Medgyessy miniszterelnök (vagy tanácsadóinak) képzeletét is megragadta sok évvel ezelőtt.

Természetesen itt minden állítás téves vagy hamis. Szokás szerint egyetlen adat sem stimmel. Mindeközben a „GULAG-év” mint kormánykampány véget ért, de még odáig sem jutottak el, hogy tisztázzák: a hadifogolytáborok (és azok különböző típusai) és a GULAG egyszerűen nem azonos intézmények. Feltehető, hogy tudatosan összekeverik a kettőt? Noha Dr. Varga Éva Mária, a kitűnő levéltáros és történész könyvéből (2010-ben az Év Ruszistája címet nyerte el) mindenki tudhatja, aki akarja tudni:  „A Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd 1946 márciusától a Belügyminisztérium (MVD) irányítása alatt álló Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő)Parancsnokság (UPVI/GUPVI) …szervezetileg és személyileg is – elkülönült a GULAG felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól” – olvasható mindjárt a bevezetőben. A magyar hadifoglyok sem a GULAG-ra kerültek!  Kik kerültek akkor a GULAG-ra?

Kik voltak a GULAG-on?

Mindjárt az elején szögezzük le: a GULAG (Táborok Főigazgatósága) táboraiban egyidejűleg a legtöbben 1950-ben voltak: kerekítve kétmillió-ötszáztízezer (2 510 000) fő. Nemzetiségi megoszlás szerint az oroszok voltak legtöbben, a magyarok létszáma különböző időkben – egyelőre – pontosan megállapíthatatlan. Ám az 1951. január elsejei állapotokra vonatkozóan találunk ránk, magyarokra vonatkozó adatot. A GULAG táboraiban és telepein az akkor fennállt állapot szerint 12 085 külföldi állampolgárt tartottak őrizetben. „Ebből 3949 volt német állampolgár, magyar 1623…”. (A GULAG tényekben, adatokban. Szovjet Füzetek IV. Bp., 1991. 58.o.) A magyar (román, szlovák, finn stb) megszálló csapatok háborús bűncselekményeinek, a népirtásban való részvételének, mint a németek „segéderőinek” több százezer szovjet állampolgár esett áldozatul. Csapataink részt vettek a szovjet területeken lezajlott holokausztban is. Minderről egyébként az ágyban és párnák között megboldogult Horthy Miklósnak tudomása volt, hiszen diplomáciai forrásokból, leggyakrabban első kézből kapott információt mint a legfelső katonai parancsnok. A háború után az elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekért bíróság előtt felelni kellett. (Ld. erről: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. /Szerk.: Krausz Tamás – Varga Éva Mária/, Budapest, L’Harmattan, 2013.) Ebből következően a népirtásban résztvevők közül azok, akiket közvetlen felelősség terhelt, bírósági ítélet alapján büntetésképpen a GULAG-ra kerültek. Számuk felszaporodhatott, mert 1947 és 1950 között a Szovjetunióban eltörölték a halálbüntetést. A GULAG-on lévő magyarok nagyobb részét tehát háborús bűnösök alkották. A foglyok egy másik csoportját azok képezték, nem tudjuk, pontosan hányan voltak ilyenek, akiket alaptalanul bevádoltak olyan bűncselekmények elkövetésével, amelyeket nem követtek el vagy legalábbis jogszerűen nem tudtak rájuk bizonyítani. A harmadik kategóriába azok a többségükben kommunista foglyok tartoztak, akiket a sztálinista „ellenségkeresés” kampányainak áldozataiként az 1930-as évek közepétől jogtalanul elítéltek. Az ő sorsukról sok mindent megtudhatunk Lengyel József, a kiváló magyar író műveiből.

A már idézett, 2001-ben publikált terjedelmes kötetünk (GULAG. A szovjet táborrendszer története. Szerk.: Krausz Tamás, Budapest, Pannonica) egyik mellékletében a híres kommunista, vörös parancsnok kivégzési dokumentumai mellett közöltük a moszkvai GULAG Múzeum forrásait, amelyek a Moszkvában és Moszkvai területen kivégzett 188 magyar kommunistára vonatkozó releváns információkat tartalmaznak (333-375. p).  Azért említem mindezt, mert az emlékévet szervező kormánybizottság, személyesen Balog Zoltán miniszter feltehetően nem a háborús bűnösöknek kíván emlékművet felállítani!  Vagy igen? Ha a sztálinizmus kommunista áldozatainak és más meggyőződésű, ártatlan magyar áldozatainak kívánnak emlékművet állítani, amit jó érzésű ember nem ellenezhet, akkor az itt jelzett tényeket az emlékműre fel kell írni, nehogy a magyar kormány – a világ szégyenére – a magyar háborús bűnösök és általában a náci megsemmisítő háborúban való részvétel mentegetésének vétkét kövesse el – sajnos, nem először.

A magyar hadifoglyok a levéltári adatok tükrében

Tudjuk, sokféle probléma merül fel a számok világában (is) a hadifoglyok sorsát illetően, immáron nem a GULAG-on, hanem a hadifogolytáborokban. Nemcsak a különböző források természetes bizonytalanságaira gondolok, hiszen sok millió dokumentumról van szó, amelyek az orvosi jelentésektől a munkateljesítményekig igen különféle információkat tartalmaznak. Arra gondolok, hogy végre legalább az orosz forrásokban kialakult arányok legyenek ismertek a szélesebb társadalmi nyilvánosság előtt is. A gondos forráskritikájáról ismert Varga Éva Mária által feltárt forrásokból ugyanis megállapítható, hogy „az akkori Magyarország területéről szovjet fogságba 555–565000 magyar állampolgár kerülhetett. Az egyik legfontosabb, már említett új információ, hogy távolról sem minden szovjet fogságba esett személyt szállítottak ki a Szovjetunióba. A korabeli szovjet források bizonyítják, hogy a háború kezdetétől fogságba esett magyarok kb. 70 %-a, mintegy 385–390000 hadifogoly és internált került ki a Szovjetunió területére. Részben a szovjet hátországi táborokból, de főként a magyarországi és közép-európai gyűjtőtáborokból már 1945-ben szabadult, illetve átadott magyar személyek száma 209000–219000 főre tehető.” Vannak magyar szerzők, akik ezt a több mint 200 000 embert is hol GULAG-foglyokként tartják számon, hol „kitelepítik” őket a Szovjetunióba, nyilván a nagyobb hatás kedvéért, hogy valamiképpen a 800 ezres szám közelébe jussanak, vagy egyszerűen csak a tudatlanság okán. „A szovjet fogságba elhurcolt polgári személyek száma pedig mintegy 100000–110000 főre tehető.”   A német nemzetiségűek ügye valóban eltérő kategóriába tartozott, mert őket a „kollektív bűnösség” elve alapján a „hiányzó” hadifoglyokat pótlandó, részben közülük válogatták ki. Persze a dokumentumok szerint a sok tízezres szám egyáltalában nem igazolódik, a Magyarországról elhurcolt civilek nagy többsége magyar volt és nem német („sváb”).

A németek ilyen negatív megkülönböztetése nem szovjet döntés volt, hanem a szövetségesek együttesen különböztették meg őket – többek között –  arra hivatkozván, hogy a német nemzetiségűek főleg szovjet területeken a megszállóktól privilégiumokat kaptak a helyi lakosság üldözése közepette.   Magyarországon a hazai németek mozgósítására létrehozott szervezetet, a Volksbundot náci szervezetként örök időkre betiltották, vezetőjét, Basch Ferencet kivégezték. Ugyanakkor tudjuk, hogy a szervezetnek számos kényszerrel beléptetett tagja is volt, akik nem voltak sem nácik, sem fasiszták.

Az elhurcoltak döntő többségének szenvedéstörténete tehát nem a GULAG-hoz, hanem a hadifogolytáborokhoz kapcsolódik.

Sérelmi vagy empatikus történetírás?

Költői a kérdés, hiszen a neohorthysta emlékezetpolitikának a sérelmi történetírásra van szüksége. Ám a neohorthysta emlékezetpolitika igazi trükkje csak akkor lepleződik le, ha magát a történeti folyamatot egészében tekintjük, azaz az egész problematikát a gyarmatosító-népirtó, német terminológiával megsemmisítő háború, illetve a Horthy-rendszer háborús bűneinek összefüggésrendszerébe illesztjük. Akkor válik érthetővé az is, hogy a Horthy-rendszert terheli a történelmi-politikai és jogi felelősség is annak a mintegy egymillió magyar állampolgárnak a haláláért, akik 1941 és 1945 között a háború és a népirtás áldozataivá váltak. Ebből kiszakítva persze felállítható a régről ismert „sérelmi” történetírás magyar és általában kelet-európai „kódexe”, amely figyelmen kívül hagyja, elhallgatja, sőt mentegeti a történelmileg példátlan náci népirtást és pusztítást, amelynek egyik következménye volt a hadifoglyok sorsa.

A dolgokat összegezve kirajzolódnak tehát a valóságos kép főbb kontúrjai. Természetesen a magyar kormány és a „GULAG-program” keretében született szellemi termékek nem szembesültek a valósággal, nem tártak fel semmi újat, semmi olyasmit, amit eddig ne tudtunk volna, amit történetírásunk ne tárt volna fel. Amit ők tettek, az nem más, mint hogy a GULAG-jelenséget saját legitimációs ideológiájuknak, a neohorthysta szellemiség restaurációjának megfelelően „újraértelmezték”.

A hadifogolykérdés megvilágítása során is emlékeznünk kell arra, hogy a Szovjetunió szenvedte el a II. világháború összes emberveszteségének több mint felét, amit a náci Németország és szövetségesei (beleértve a megszállt országok helyi lakosságának náci szövetségeseit is) idéztek elő. Emlékeznünk kell a több mint 13 millió szovjet civil áldozatra, ártatlan emberekre, nőkre és csecsemőkre, gyermekekre és öregekre, milliók kiéheztetésére, megalázására, megkínzására, nők tömegeinek megerőszakolására, külön is megemlítendő közöttük a holokauszt közel hárommillió áldozata. Emlékeznünk kell a legyilkolt és kiéheztetett szovjet hadifoglyok millióira. Emlékeznünk kell a példátlan fizikai pusztítás adataira is.  A megszállók 1700 lerombolt várost és több mint 70 000 lerombolt, felégetett falut (6 millió épületrommal), 25 millió fedél nélküli embert hagytak maguk után. Amikor katonáinkra, a magyar hadifoglyokra emlékezünk, – akik a Horthy-rendszer áldozataiként kerültek ki a náci megsemmisítő háború frontjaira vagy hátországi „feladataira” – tudnunk kell, hogy számukra a reális, a valószínű perspektíva a halál és a hadifogság között húzódott. A velük szemben és a magyar, illetve nem magyar civilekkel szemben elkövetett jogtalanságokat – egy pillanatra sem elfelejtve, hanem éppen feltárva – a fentebbi viszonylatban kell mérlegelnünk.

Krausz Tamás

30 hozzászólás a(z) “Krausz Tamás: GULAG-évad” bejegyzéshez

  1. Tovaris

    Phoenix-nek 2017-03-21 – 16:57

    Ne haragudj, de ebben a témában megtartom saját véleményemet.

    Válasz
    1. Phoenix

      Ehhez természetesen jogod van. Annál is inkább, mert ezt bőséges érveléssel támasztod alá

      Válasz
      1. Tovaris

        A teljesség kedvéért: azért igen sokban egyetértek veled. Személyes életem azonban sok mindenben más tapasztalatokra épül.

        Válasz
  2. Fekete György

    Jómagam a Magyarországi Tanácsköztársaság évfordulóját a Facebookon három poszttal ünnepeltem. Mindegyiket igazi nevem alatt helyeztem föl.

    Válasz
  3. r

    re:
    Phoenix
    2017-03-21 – 12:02

    Akinek nem inge…
    Nem személyeskedem és nem szándékom megbántani bárkit is.
    Nem haragszom.

    Válasz
      1. Emil

        Készüljünk ápr. 4-re, arra litalálnak valami vad hazugságot a magyar hősökről.

        Válasz
  4. Tovaris

    Mielőtt elfeledkeznénk róla, ma van az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság 98. évfordulója!

    Válasz
    1. diák

      Éljen a Magyarországi Tanácsköztársaság! Emlékét őriznie kell minden baloldali embernek! Mégpedig azért kell megőrizni, hogy a jövendő forradalmi folyamatban tapasztalatait figyelembe tudjuk venni.

      Válasz
  5. diák

    Pheonix mereven fogalmaz, voltak itt komoly sikerek. Ha nem lettek volna, akkor nem lenne a rendszerváltás után 3o évvel ez az antikommunista gulagos kampány, amiről a cikk szól. A beírók is azt hangsúlyozzák, amit Krausz Tamás ír: muszáj nekik kriminalizálni a szocializmus történetét. Nem azért, mert hazug férgek, azok is persze, hanem azért, mert az érdekeik ezt nagyon megkívánják. Ott van az ájtatos pofa, az ideológiai miniszter meg a többi rémes alak.
    Ne essünk bele a nosztalgiába, de a fiataloknak mondjuk meg, nekik, az alsó osztályokra gyermekeire gondolok, rosszabb fiatalságuk volt-van, mint a mai apáknak-nagyapáknak volt…
    Csak tényszerűen. Persze a rendszert nem dönthette volna meg saját felső rétege, ha az állami tulajdon a népé lett volna, ahogyan az alkotmány hirdette. Ez nyilvánvaló…Dehát mindig ide lukadunk ki.

    Válasz
    1. r

      Nem “nyilvánvaló”. Sajnos. Mert a hatalom és már a rendszerváltó értelmiség is jobban megértette 56 tanulságát, mint a kommunista szimpatizánsok. Ki is használták és ki is fogják használni. Különben Mao is, meg az antirevizionisták is, de hát azok meg ugye: Pfújj!

      Valóban mindig ide lukadunk ki. Talán nem véletlenül.

      Különben egyetértek.

      Válasz
      1. Phoenix

        Ejnye, kedves r!

        Hát már megint, n+1-szer írjam le, hogy a rendszerváltást nem az értelmiség, hanem a Nomenklatúra, a “bonapartista ellenforradalom” uralkodó osztálya csinálta, mert a politikai hatalma a rendszer erőforrásainak elapadásával megrendült, és ezért azt gazdasági hatalomra kellett sürgősen áttranszformálni, ami kapitalis ta restauráció nélkül nem ment.

        Az értelmiség egyébként se forradalmat, se ellenforradalmat nem csinál. A forradalmat az új termelési mód vezető osztálya (a szocialista forradalom esetén ez a proletariátus) csinálja, a hagyományos (“szentszövetségi”) ellenforradalmat a forradalomban hatalmától megfosztott régi uralkodó osztály (tőkés ellenforradalom esetén a tőkés osztály), a “bonapartista ellenforradalom” esetén a forradalmi máz alatt a legyőzőtt uralkodó osztályt másoló “bonapartista osztály” (a szocialista forradalom sztálinista ellenforradalma esetén a Nomenklatúra). Természetesen minden forradalomnak és ellenforradalomnak is szüksége van ideológiára – ezt csinálja az “értelmiség”. Az idézőjeleket ebben az esetben azért használtam, mert nincs egységes értelmiség (mint önálló osztály – ebben tévedett Gyilasz): a forradalmi osztály ideológiáját a forradalmi értemiségiek fogalmazzák meg, a “szentszövetségi” ellenforradalomét a megbuktatott osztály értelmiségiei, a “bonapartista ellenforradalomét” a bonapartisták értelmiségei. Illetve pontosabban eredeti “bonapartista” értelmiség nem igen van. Amikor a “bonapartista ellenforradalom” átveszi a hatalmat, akkor értelmiségeik jelentős része a forradalmi frázisokkal megtévesztett forradalmi értelmiségiek közül kerül ki. Ugyanakkor sok “utitárs” értelmiségit a “szentszövetségi” ellenforradalmárok oldalára kergetnek, majd amikor már nem tudják rendszerüket, politikai hatalmukat fenntartani, akkor éppen ezekkel az elkergetett “utitársakkal” fogalmaztatják meg a “rendszerváltásuk” ideológiáját – ezzel is elfedve saját mocskos szerepüket. De persze ettől még ők, és nem az elkergetett “utitársak”, és pláne nem an block “az” értelmiségiek csinálták a “rendszerváltást” (a nyilt restaurációs ellenforradalmat).

        Válasz
        1. r

          Az értelmiségnek csupán a töredéke (a politikai filozófus) csinál ideológiákat. Aztán meg azoknak is a töredéke gyárt szocialista ideológiákat.

          Valóban nincs olyan, hogy értelmiségi osztály. Mert az értelmiség helyzetéből adódóan (van diplomája, tehát a rezsim polgári életvitelt biztosít számára) – így a burzsoáziához tartozik. vö: https://en.wikipedia.org/wiki/Bourgeoisie

          Aki jó diplomát szerez, annak soha többé nem kell már az egyenlítősdi, sem pedig szocializmus. Tekintélyuralmi rendszer kell neki (cui bono), karrier, meg bársonytalár aranylánccal. De legalábbis kispolgári élet – petty (petite) bourgeoisie.

          Mivel a Horthy-rendszer polgársága, (Zwack Péter) a 80-as években már nem volt tényező, Nyugaton boldogultak, az itt maradtak pedig elveszítették befolyásukat, tekintélyüket az általad túlértékelt polgárosodó MSZMP-fejesekkel szemben. A szakmájukban nem hagyták boldogulni, nem “kárpótolták” őket: azóta már ki is haltak.

          A “rendszerváltás” idejére itt nem létezett klasszikus tőkés osztály. (Lényegében Te is ezt mondod.) Viszont: Polgári elemek voltak, annak pedig a hatalmas, meghatározó többségét a diplomások képezték. Az ilyenek nyomták végig a restaurációt.

          A Kádár-rendszer valóban nem volt fenntartható, mert (ellentétben a “sztalinistákkal”) semmilyen kontrollt nem gyakorolt az értelmiség felett. A rendszerváltás abból állt, hogy a diplomások visszaidomították a proletariátust a szolgaságban. Ennek milliónyi jele volt Bacsótól Hofiig. Tulajdonképpen a: VÁLSÁG VAN agyakba sulykolásával (a 70-es években) már győztek is. A többi puszta adminisztráció volt csupán.

          Mindezt elmulasztottuk leleplezni.

          Ezért elveszítettük a tömegek bizalmát és még az érdeklődését is.

          A Kádár-rendszer egyik gigantikus hazugsága volt a “haladó értelmiség”. Aztán az 1990 körüli időkben mindről kiderült, hogy a Diktatúra áldozata, az összes hiányzó fogukat kommunista pribékek verték ki, a papa mégiscsak Horthy vitéze, stb.

          Nos, hová lett az a “haladó értelmiség”?

          Válasz
          1. Phoenix

            Ne haragudj, de minden állításod bizonyítatlan mocskolódás, ami személy szerint engemet személyemben, anyámat személyében, a nővéremet személyében sérti. Feltételezem, hogy Krausz Tamás, Artner Annamari, Vajnai Attila, stb.stb. ugyanígy éreznek, ha olvassák műveletlen bunkóságoddal dicsekvő firkálmányodat.

            Én a helyedben nagyon szégyelném magamat.

            A félreértések elkerülése végett: a fentieket – amik elég durván hangzanak – nem azért írtam, mert nem tudok érdemben válaszolni a bunkóságodra, hanem azért, mert nem tartalak rá érdemesnek. Te nem proletár vagy – őket mélyen tisztelem -, hanem csupán a műveletlenségével kérkedő lumpenproletár.

          2. Tovaris

            Ellentétben Phoenix-el – mint magam is munkásszármazású műszaki értelmiségi – sok mindenben hasonló véleményen vagyok.
            Azért én finomabbra állítanám a szűrőket, mert azokat az értelmiségieket, akik szegény sorsból kerültek az értelmiségi létbe – (s most nem hazabeszélek) – azért elkülöníteném a dinasztikus értelmiségek reakciós, valóban a tőkés restaurációt előkészítő csoportjaitól. Sajnos, a munkás értelmiség is bevette a szirénhangokat. Az ő bűnük az, hogy nem tettek a tőkés restauráció ellen semmit – pedig megvoltak hozzá az eszközeik. A magam személyes felelősségét sem titkolom el.

          3. Phoenix

            Tovaris 2017-03-21 – 12:46

            “… azokat az értelmiségieket, akik szegény sorsból kerültek az értelmiségi létbe … azért elkülöníteném a dinasztikus értelmiségek reakciós, valóban a tőkés restaurációt előkészítő csoportjaitól.”

            Ne haragudj, de ez – a lényeget tekintve – ugyanolyan kvázi-rasszista vádaskodás, mint r-é. Lukács György (“A rohadék zsidó is volt, meg bankár-gyerek is! Igazi dinasztikus értelmiségi – húúúúúúúúú!”) “valóban a tőkés restaurációt előkészítő csoport” tagja volt? Hát még a Nagy Imre ’56-os kormányában is tisztséget vállalt! Akárcsak az a rohadék Bibó!

            Állítom, hogy ez a megközelítés – ami nélkülözi a marxista történelmi materialista megközelítés minimumát is – sehova nem vezet.

            Igen is tessék észrevenni, hogy az ó-sztálinista Nomenklatúra hogyan lökte az “útitárs” értelmiségieket a burzsoá ellenforradalom karjaiba (a Nagy Terror idején sokszor a halálba), nálunk Magyarországon a Nomenklatúra sztálinista és technokrata szárnyainak 80-as évekbeli kiegyezése során hogyan harcoltak a “szervek” a Beszélő, a SZETA stb. ellen, miközben a D209-es elvtárs Fekete elvtárs irányításával nagyban készítette elő a csatlakozást a nemzetközi (finánctőkés) pénzügyi szervezetekhez.Itt jegyezném meg, hogy a “diplomás” és az “értelmiségi” két, egymást részben átfedő, de mégis különböző kategória. Az IMF-Világbankhoz való csatlakozást előkészítő D209-es (sz. Medgyessy Péter) igen jól felkészült pénzügyi szakember, a Nomenklatúra (számukra) értékes tagja volt, de nem volt értelmiségi. A Brechtet, Lukácsot fordító, szamizdatokba irkáló Eörsi István viszont igazi értelmiségi volt – egyike a legértékesebbeknek azok közül, akiket a Nomenklatúra tett a “szocialista” rendszer ellenségévé (egyébként 1992-ben az eltávolításra ítélt Jászai Mari téri Marx-Engels szobrot búcsúztató kis létszámú tüntetésen – a többiektől kissé, de nem tüntetően félrehúzódva – végtelenül szomorúan vett részt – ti ott voltatok?).

    2. Tovaris

      Ez az egyik legfontosabb szempont, hogy egy valamikori új szocializmusban azokat a hibákat ne kövessük el, amelyek a szocializmus feladásához vezettek. Valódi népi tulajdon kell – túlnyomórészt.

      Válasz
  6. Emil

    Egy mondat itt, kedves Pheonix, nem stimmel. Nem jobbal akarták helyettesíteni a régi rendszert, éppen ez a baj. A kapitalizmus itt nem is lehetett jobb, mint amilyen lett. Ez a lakosság többsége számára persze rosszabb, mint a régi rendszer volt, amelyet valóban a főnökei buktattak meg. Hanem olyan rendszerrel akarták helyettesíteni, amely nekik jó. Attól persze, hogy sok szerencsétlen munkásember bedőlt a szirén hangoknak és ma is bedől, az részben tényleg a régi rendszer bűne.

    Válasz
    1. Phoenix

      Azt a mondatot – kedves Emil – ami szerinted nem stimmel, én nem írtam le. Én azt írtam, hogy az a rendszerváltók bűne, hogy a “bonapartista ellenforradalom” (“létezett szocializmus”) elfuserált rendszerét nem egy új, jobb rendszerrel váltották le, hanem egy nagyon is régi, javulásra nem, romlásra annál inkább hajlamos rendszerrel, a kapitalizmussal (annak is sajátosan undorító, “uram-bátyám” dzsentry változatával). Az a jobb rendszer, amit én “számonkértem” a rendszerváltáson, az nem egy “jó kapitalizmus”, hanem az államigazgatási tulajdont valódi társadalmi tulajdonnal (amihez a legközelebb a “kádári” termelőszövetkezetek – amik nagyon nem hasonlítottak a sztálini kolhozokhoz – álltak) felcserélő “valódi szovjet hatalom”, azaz visszahívható, folyamatosan számonkért konkrét feladatokkal ellátott küldöttekből álló helyi és központi törvényhozó/végrehajtó szervezeteken alapuló társadalmi-politikai rendszer.

      Válasz
      1. Tovaris

        Vajon, mire válthatták volna a “létezett szocializmust” – ha nem arra, ami most van? Mert jó kapitalizmus nincs, csak rossz, vagy még rosszabb…

        Válasz
      2. Emil

        Félreérthető volt, hogy az új rendszer egy szocializmusra vagy a gyakorlatban uralomra jutó kapitalizmusra vonatkozott-e. De ha nem, az jó, egyetértés van. Nem védem én a régi rendszert, de mégis furcsa, hogy csak olyasmivel tudják lejáratni, ami az előtt történt volna, hogy én megszülettem. Pedig bizony én már elég régen megszülettem. Hogyan is van ez? Mindenki meghülyült és mindenki mindent elhisz vagy az agymosás nem is olyan mély…Az emberek csak úgy csinálnak, mintha hülyék lennének? Nem tudom a kérdésre a választ magam sem, pedig tanítottam néhány évtizedet egy oskolában.

        Válasz
        1. Tovaris

          Azért tudják az emberek agyát átmosni, mert eleve széleskörűen, párhuzamosan folyik a nép elbutítása. Minden téren. Nem véletlen, hogy lassan megközelítjük a szocializmus előtti népbutulás színvonalát. Csak az ostoba népet lehet elnyomni, nyomorban tartani, és felhasználni…

          Válasz
  7. Dr. Borján József

    A történelemhamisításhoz egy kis adalék:
    A szolnoki repülőmúzeumot széthordták, 3 miilárdos látványmúzeum létrehozása érdekében. Horthy István elég idétlenre sikeredett domborművét kiásták valahonnan és pályázatot hirdettek az elhelyezésére, mondván egyszer meglátogatta az úr a Tárat. Rep tár az intézmény mostani neve, de vasúti forgalmi telep volt. Úgy, hogy ez a gesztus most csak a nagy nemzetieskedőknek kedvező hőstett. Véleményemet lerőből lesöpörték. Fura még, hogy szinte kizárólag szovjet gyártmányú gépeket vittek át, márpeig Horthy úr éppen a szovjeteknél őket támadva halt meg, hősies vezetési hiba eredményeként.

    Válasz
    1. Emil

      Kedves Borján úr, nincsen más lehetőség harcolni kell. Minden (kicsi és nagy) bukás után marad valami abból, ami jó volt, ami humanista eredetű volt…Én mindig arra gondolok, hogy a sok csirkefogó egy fordulat esetén megint szolgálná azokat, akiket kell neki szolgálnia. 🙂 De a környeztéből is egy-két ember azért megjegyzi, hogy hoppá, van aki pontosan tudja, milyen gazemberségeket hajtanak ők végre…

      Válasz
  8. Tovaris

    Krausz Tamás írása tömör, lényegre törő. A jelenlegi rendszer ugyanolyan stílusú és mértékű történelemhamisítást végez, mint annak idején a Horthy-rendszer. Sajnos a hatása is hasonló, mélyen beleivódik a “polgár” tudatába.

    Válasz
  9. gruz

    Igen, egy történész így ír. Kiérzem belőke, hogy egy történész nen ítél, hanem kutat. Egy fontos gondolat csak burkoltan van benne. Miért? A válasz pedig az, hogy ezzel takargatják a burzsoá rendszer kudarcát, abban az országban, ahol egy sikeres történelmi kísérlet volt, az összes hibája ellenére. És ebben szövetségesek az MSZP-től a Jobbikig.

    Válasz
    1. Diák

      Azt írja az elején, hogy az államszocializmus történetét kriminalizálják, azért hogy saját múltbeli (és jelenlegi) bűneiket eltakarják. Fontos tézis. Orbánék egész, ki tudja hanyadik, antikommunista kampánya mindig ugyanarról szól. Mit fognak csinalni, ha tényleg rákényszerülnek a fasiszta rendszer bevezetésére?

      Válasz
    2. Phoenix

      “abban az országban, ahol egy sikeres történelmi kísérlet volt”

      Értsük már meg, egy rendszer, amit saját felső vezető rétege buktat meg, s amely megvédéséért “a nép, az istenadta nép” a kisujját nem mozdítja, az nem volt sikeres kísérlet – minden eredménye ellenére sem. Itt is érvényes, hogy “az ellenségem ellensége a barátom” hamis következtetés. (Joggal) nagyon nem szeretjük a restaurált kapitalizmust, hiszen a kapitalizmus belső ellentmondásai a II. világháború óta nem csökkentek, gyengültek, hanem szaporodtak, erősödtek. De ettől még a restaurátorok nem “egy sikeres kisérletet” döntöttek meg. A bűnük nem ez, hanem az, hogy nem egy jobb, sikeresebb kísérlettel váltották fel, hanem egy halálra ítélt, megjavíthatatlan rendszerrel.

      Az antikommunista frazeológia “az MSZP-től a Jobbikig” nem azért aljas és hazug, mert “egy sikeres történelmi kísérletet” gyaláznak, hanem azért, mert nem az előző rendszer igazi hibáját bírálják, hanem azt összemossák a marxizmus vele élesen szemben álló elméletével. Az előző “sikeres történelmi kísérlet” fő hibája ugyanis az, hogy belőle szervesen következett a kapitalizmus nyílt restaurációja. “… a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése” (Kommunista Kiáltvány) Nos a “sikeres történelmi kísérlet” éppen ezt nem tette meg, csupán a tőkés magántulajdont (aminek másik oldala a bérmunka) átalakították a Nomenklatúra által politikailag uralt államigazgatási tulajdonná (aminek magántulajdon jellegét az mutatja, hogy vele szemben is – alig változott formában – a bérmunka állt). Amikor ez kimerítette saját erőforrásait és a Nomenklatúra politikai hatalma el kezdett meginogni, akkor ezt a megingott, de még le nem dölt politikai hatalmat átváltották gazdasági hatalomra és levezényelték a kapitalizmus restaurációját: a Szovjetúnióban ugyanúgy, mint a Közép-Kelet Európánam “létezettszocializmus” országaiban, vagy mint Kínában és Vietnamban. A módszerek a különböző történelmi feltételek miatt különbözőek, de az eredmény lényege – nyílt tőkés termelési viszonyok – ugyanaz.

      Válasz

Minden vélemény számít!