Krausz Tamás: GULAG-évad

A neohorthysta emlékezetpolitikáról

A magyar kormány – az 1990-es évek után ismét – csúcsra járatja a „GULAG-ipart”. Külön „emlékév” keretei között milliárdos költségvetési összegekkel végre a szellemi élet egyik ágazatává nőheti ki magát. Hogy ne haragítsam magamra az áltörténészek, az újdonsült megélhetési Gulag-„szakértők” csapatát, nem veszem sorra a megrendelésre készült termékeket (könyvek, tanulmányok, filmek), személy szerint nem emlegetek egyetlen szerzőt sem. Csak általában jelzem a hamisítások, torzítások fő irányát, miközben igyekszem rávilágítani a történelemhamisítás fő okára is. Ez alkalomból nem térek ki a jelenség regionális sajátosságaira és társadalmi gyökereire.

A neohorthysta emlékezetpolitika alapvonala

A 2010-ben ismét visszatért tekintélyuralmi rezsim – az új legitimációs ideológia kiküzdése érdekében – „új” történelemértelmezésre vágyik.  Mindenekelőtt 1941, 1944-1945, 1956, 1989, a Horthy-rendszer, a szocializmus története, a Gulag és a holokauszt újraértelmezése fontos a hatalom számára. A „keresztény-nemzeti”, neohorthysta restauráció vagy reneszánsz (felfogás kérdése!) az a szellemi étek, amelyet már évek óta szinte kötelezően lenyomnak a gyermekek torkán is. Nincs mese, itt hősökre van szükség. De hol keressük a hőseinket? Hogyan lehet a régi államszocialista rendszer bonyolult történetét annak kriminalizálásával helyettesíteni? Hogyan lehet ismét mozgásba hozni a „kommunizmus –fasizmus”, a GULAG-Auschwitz azonosságának megvesztegetően egyszerű ideológiáját? Ezek a mai rezsim ideológusainak fő kérdései. Mindez végső soron arra fut ki, az a hamisítások fő mozgatója, hogy a mai hatalmi elitek a horthysta hatalomnak a népirtásért való történelmi felelősségét elhárítsák vagy legalább is csökkentsék, és azt igyekeznek a náci támadás, a népirtás fő áldozatára, a Szovjetunióra áthelyezni.

Nem véletlen, hogy a magyar kormány emlékezetpolitikai elaborátumai, hivatalos koszorúzásai, furmányos utcanév-átkeresztelései Horthynál, a náci Németország oldalán a Szovjetuniót megtámadó magyar megszálló csapatoknál, végül a Rongyos Gárdánál kötöttek ki. Ez az emlékezetpolitika olyan mértékben hódolt be a neohorthysta „dekommunizációs” törekvéseknek, hogy a napokban még a világhírű magyar filozófus, Lukács György szobrának ledöntését is elhatározták. Mindeközben ifjabb Hegedüs Lóránt a Szabadság térre (templomi védelemben!) rittyentett egy Horthy-mellszobrot. Ám a történelmi és politikai értelemben háborús bűnös Horthyt valójában a kormány ugyanezen a téren felállított emlékműve rehabilitálta igazán. Orbán Viktor személyes döntése alapján húzták fel a német megszállás áldozatainak emlékművét, mintha a magyar hatalmi elit és maga Horthy nem szövetségese  lett volna a náci Németországnak, hanem maga is csupán annak áldozata. Ezzel az emlékművel – ritka cinikus módon – még a holokauszt relativizálásának bűnét is elkövették. Az antifasiszta üldözöttek és harcosok, a kommunisták, a liberálisok, a demokraták, az egyházi ellenállók, nem is szólva a szovjetekről, mind átkerültek az „áldozati” kategóriából a „nemzetellenes” bűnösök kategóriájába, vagy ha áldozatokként is tekintenek egyes csoportokra, nem a Horthy-rendszer, hanem a náci Németország áldozataiként ábrázolják őket. Sőt a „GULAG-emlékév” jó alkalom arra is, hogy a szovjet hadifogoly-táborokat egybemossák a náci megsemmisítő táborokkal, amit a mai Németországban még a mérsékeltebb szélsőjobboldal sem kockáztat meg.

Mindezt megfejelve, ennek alapzatán kívánnak ugyanott, a Szabadság téren most a GULAG magyar áldozatainak emlékművet állítani. Dicséretes dolog, gondolhatnánk, ha a rezsim „menedzserei” nem megint saját maguknak, illetve szellemi elődeiknek akarnának egy újabb emlékhelyet teremteni.

Miért a GULAG – ha a hadifoglyokról van szó?

 A megértéshez és általában az egész jelenség megfelelő kontextusba helyezéséhez tudni kell, hogy az ELTE-n még az 1990-es évek legelején Szvák Gyula kezdeményezése alapján jött létre a Ruszisztikai Intézet, amelynek egyik legelső tudományos vállalkozása éppen a GULAG történetének feltárásához kapcsolódott. A (poszt)Szovjet Füzetek kiadványsorozatának IV. darabjaként publikáltuk 1991-ben (!) az éppen akkortájt megnyílt oroszországi archívumok GULAG-ra vonatkozó legfontosabb adatsorait V. Ny. Zemszkov, orosz kutató tálalásában. Majd 2001-ben megjelent – jelen sorok írójának szerkesztésében, egy általunk szervezett nemzetközi tudományos GULAG-konferencia nyomán – egy 440 oldalas könyvünk, amely a hatalmas adatmennyiség mellett különböző országok jeles kutatóinak tanulmányait is magában foglalta. Tehát az alapvető adatok több mint 25 éve ismertek Magyarországon, ha nem számítjuk ide a Hruscsov-korszak és a peresztrojka időszakának „desztalinizációs” irodalmát és művészetét! 2003-ban a témakör monográfiája is elkészült tanszékünkön egy doktori disszertáció formájában (Czéh Zoltán: A GULAG mint gazdasági jelenség)

Az eredendő bűnbeesés a „GULAG-évet” illetően akkor történt, amikor a pályázók számára előre kijelölték az utat, amelyet hazugságok, hamisítások, tévedések, sületlenségek köveztek ki. Íme, a kiindulópont, idézem: 2015. február 23-án „A kormány azzal a céllal hozta létre a Gulág Emlékbizottságot, hogy a Kárpát-medencében élők 1944-45-ben kezdődő internálásának 70. évfordulóján méltó módon emlékezzen az áldozatokra. A testület feladata, hogy a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévében tartsa a kapcsolatot az események megvalósításában érintett szervezetekkel, és javaslatot tegyen a költségvetési források felhasználására…A tárcavezető kiemelte, a kormány a Málenkij robot 70. évfordulóján folytatja a történelmi bűnökkel való szembenézést. Beszédében kifejtette: a mai Magyarország területéről mintegy 200-230 ezer lakost hurcoltak el, közülük 150-170 ezer civil férfit és fiút hadifogolyként, 50-60 ezer németet internáltként. A korabeli 172 ezer km2 területű Magyarországról mintegy 300 ezer civilt vetettek fogságba. A deportáltak 30-40%-a… halt meg.”  Azután előkerül a misztikus 800 000-es szám, amely már szegény Medgyessy miniszterelnök (vagy tanácsadóinak) képzeletét is megragadta sok évvel ezelőtt.

Természetesen itt minden állítás téves vagy hamis. Szokás szerint egyetlen adat sem stimmel. Mindeközben a „GULAG-év” mint kormánykampány véget ért, de még odáig sem jutottak el, hogy tisztázzák: a hadifogolytáborok (és azok különböző típusai) és a GULAG egyszerűen nem azonos intézmények. Feltehető, hogy tudatosan összekeverik a kettőt? Noha Dr. Varga Éva Mária, a kitűnő levéltáros és történész könyvéből (2010-ben az Év Ruszistája címet nyerte el) mindenki tudhatja, aki akarja tudni:  „A Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd 1946 márciusától a Belügyminisztérium (MVD) irányítása alatt álló Hadifogoly- és Internáltügyi (Fő)Parancsnokság (UPVI/GUPVI) …szervezetileg és személyileg is – elkülönült a GULAG felügyelete alá tartozó büntető- és javító-nevelő táboroktól” – olvasható mindjárt a bevezetőben. A magyar hadifoglyok sem a GULAG-ra kerültek!  Kik kerültek akkor a GULAG-ra?

Kik voltak a GULAG-on?

Mindjárt az elején szögezzük le: a GULAG (Táborok Főigazgatósága) táboraiban egyidejűleg a legtöbben 1950-ben voltak: kerekítve kétmillió-ötszáztízezer (2 510 000) fő. Nemzetiségi megoszlás szerint az oroszok voltak legtöbben, a magyarok létszáma különböző időkben – egyelőre – pontosan megállapíthatatlan. Ám az 1951. január elsejei állapotokra vonatkozóan találunk ránk, magyarokra vonatkozó adatot. A GULAG táboraiban és telepein az akkor fennállt állapot szerint 12 085 külföldi állampolgárt tartottak őrizetben. „Ebből 3949 volt német állampolgár, magyar 1623…”. (A GULAG tényekben, adatokban. Szovjet Füzetek IV. Bp., 1991. 58.o.) A magyar (román, szlovák, finn stb) megszálló csapatok háborús bűncselekményeinek, a népirtásban való részvételének, mint a németek „segéderőinek” több százezer szovjet állampolgár esett áldozatul. Csapataink részt vettek a szovjet területeken lezajlott holokausztban is. Minderről egyébként az ágyban és párnák között megboldogult Horthy Miklósnak tudomása volt, hiszen diplomáciai forrásokból, leggyakrabban első kézből kapott információt mint a legfelső katonai parancsnok. A háború után az elkövetett legsúlyosabb bűncselekményekért bíróság előtt felelni kellett. (Ld. erről: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. /Szerk.: Krausz Tamás – Varga Éva Mária/, Budapest, L’Harmattan, 2013.) Ebből következően a népirtásban résztvevők közül azok, akiket közvetlen felelősség terhelt, bírósági ítélet alapján büntetésképpen a GULAG-ra kerültek. Számuk felszaporodhatott, mert 1947 és 1950 között a Szovjetunióban eltörölték a halálbüntetést. A GULAG-on lévő magyarok nagyobb részét tehát háborús bűnösök alkották. A foglyok egy másik csoportját azok képezték, nem tudjuk, pontosan hányan voltak ilyenek, akiket alaptalanul bevádoltak olyan bűncselekmények elkövetésével, amelyeket nem követtek el vagy legalábbis jogszerűen nem tudtak rájuk bizonyítani. A harmadik kategóriába azok a többségükben kommunista foglyok tartoztak, akiket a sztálinista „ellenségkeresés” kampányainak áldozataiként az 1930-as évek közepétől jogtalanul elítéltek. Az ő sorsukról sok mindent megtudhatunk Lengyel József, a kiváló magyar író műveiből.

A már idézett, 2001-ben publikált terjedelmes kötetünk (GULAG. A szovjet táborrendszer története. Szerk.: Krausz Tamás, Budapest, Pannonica) egyik mellékletében a híres kommunista, vörös parancsnok kivégzési dokumentumai mellett közöltük a moszkvai GULAG Múzeum forrásait, amelyek a Moszkvában és Moszkvai területen kivégzett 188 magyar kommunistára vonatkozó releváns információkat tartalmaznak (333-375. p).  Azért említem mindezt, mert az emlékévet szervező kormánybizottság, személyesen Balog Zoltán miniszter feltehetően nem a háborús bűnösöknek kíván emlékművet felállítani!  Vagy igen? Ha a sztálinizmus kommunista áldozatainak és más meggyőződésű, ártatlan magyar áldozatainak kívánnak emlékművet állítani, amit jó érzésű ember nem ellenezhet, akkor az itt jelzett tényeket az emlékműre fel kell írni, nehogy a magyar kormány – a világ szégyenére – a magyar háborús bűnösök és általában a náci megsemmisítő háborúban való részvétel mentegetésének vétkét kövesse el – sajnos, nem először.

A magyar hadifoglyok a levéltári adatok tükrében

Tudjuk, sokféle probléma merül fel a számok világában (is) a hadifoglyok sorsát illetően, immáron nem a GULAG-on, hanem a hadifogolytáborokban. Nemcsak a különböző források természetes bizonytalanságaira gondolok, hiszen sok millió dokumentumról van szó, amelyek az orvosi jelentésektől a munkateljesítményekig igen különféle információkat tartalmaznak. Arra gondolok, hogy végre legalább az orosz forrásokban kialakult arányok legyenek ismertek a szélesebb társadalmi nyilvánosság előtt is. A gondos forráskritikájáról ismert Varga Éva Mária által feltárt forrásokból ugyanis megállapítható, hogy „az akkori Magyarország területéről szovjet fogságba 555–565000 magyar állampolgár kerülhetett. Az egyik legfontosabb, már említett új információ, hogy távolról sem minden szovjet fogságba esett személyt szállítottak ki a Szovjetunióba. A korabeli szovjet források bizonyítják, hogy a háború kezdetétől fogságba esett magyarok kb. 70 %-a, mintegy 385–390000 hadifogoly és internált került ki a Szovjetunió területére. Részben a szovjet hátországi táborokból, de főként a magyarországi és közép-európai gyűjtőtáborokból már 1945-ben szabadult, illetve átadott magyar személyek száma 209000–219000 főre tehető.” Vannak magyar szerzők, akik ezt a több mint 200 000 embert is hol GULAG-foglyokként tartják számon, hol „kitelepítik” őket a Szovjetunióba, nyilván a nagyobb hatás kedvéért, hogy valamiképpen a 800 ezres szám közelébe jussanak, vagy egyszerűen csak a tudatlanság okán. „A szovjet fogságba elhurcolt polgári személyek száma pedig mintegy 100000–110000 főre tehető.”   A német nemzetiségűek ügye valóban eltérő kategóriába tartozott, mert őket a „kollektív bűnösség” elve alapján a „hiányzó” hadifoglyokat pótlandó, részben közülük válogatták ki. Persze a dokumentumok szerint a sok tízezres szám egyáltalában nem igazolódik, a Magyarországról elhurcolt civilek nagy többsége magyar volt és nem német („sváb”).

A németek ilyen negatív megkülönböztetése nem szovjet döntés volt, hanem a szövetségesek együttesen különböztették meg őket – többek között –  arra hivatkozván, hogy a német nemzetiségűek főleg szovjet területeken a megszállóktól privilégiumokat kaptak a helyi lakosság üldözése közepette.   Magyarországon a hazai németek mozgósítására létrehozott szervezetet, a Volksbundot náci szervezetként örök időkre betiltották, vezetőjét, Basch Ferencet kivégezték. Ugyanakkor tudjuk, hogy a szervezetnek számos kényszerrel beléptetett tagja is volt, akik nem voltak sem nácik, sem fasiszták.

Az elhurcoltak döntő többségének szenvedéstörténete tehát nem a GULAG-hoz, hanem a hadifogolytáborokhoz kapcsolódik.

Sérelmi vagy empatikus történetírás?

Költői a kérdés, hiszen a neohorthysta emlékezetpolitikának a sérelmi történetírásra van szüksége. Ám a neohorthysta emlékezetpolitika igazi trükkje csak akkor lepleződik le, ha magát a történeti folyamatot egészében tekintjük, azaz az egész problematikát a gyarmatosító-népirtó, német terminológiával megsemmisítő háború, illetve a Horthy-rendszer háborús bűneinek összefüggésrendszerébe illesztjük. Akkor válik érthetővé az is, hogy a Horthy-rendszert terheli a történelmi-politikai és jogi felelősség is annak a mintegy egymillió magyar állampolgárnak a haláláért, akik 1941 és 1945 között a háború és a népirtás áldozataivá váltak. Ebből kiszakítva persze felállítható a régről ismert „sérelmi” történetírás magyar és általában kelet-európai „kódexe”, amely figyelmen kívül hagyja, elhallgatja, sőt mentegeti a történelmileg példátlan náci népirtást és pusztítást, amelynek egyik következménye volt a hadifoglyok sorsa.

A dolgokat összegezve kirajzolódnak tehát a valóságos kép főbb kontúrjai. Természetesen a magyar kormány és a „GULAG-program” keretében született szellemi termékek nem szembesültek a valósággal, nem tártak fel semmi újat, semmi olyasmit, amit eddig ne tudtunk volna, amit történetírásunk ne tárt volna fel. Amit ők tettek, az nem más, mint hogy a GULAG-jelenséget saját legitimációs ideológiájuknak, a neohorthysta szellemiség restaurációjának megfelelően „újraértelmezték”.

A hadifogolykérdés megvilágítása során is emlékeznünk kell arra, hogy a Szovjetunió szenvedte el a II. világháború összes emberveszteségének több mint felét, amit a náci Németország és szövetségesei (beleértve a megszállt országok helyi lakosságának náci szövetségeseit is) idéztek elő. Emlékeznünk kell a több mint 13 millió szovjet civil áldozatra, ártatlan emberekre, nőkre és csecsemőkre, gyermekekre és öregekre, milliók kiéheztetésére, megalázására, megkínzására, nők tömegeinek megerőszakolására, külön is megemlítendő közöttük a holokauszt közel hárommillió áldozata. Emlékeznünk kell a legyilkolt és kiéheztetett szovjet hadifoglyok millióira. Emlékeznünk kell a példátlan fizikai pusztítás adataira is.  A megszállók 1700 lerombolt várost és több mint 70 000 lerombolt, felégetett falut (6 millió épületrommal), 25 millió fedél nélküli embert hagytak maguk után. Amikor katonáinkra, a magyar hadifoglyokra emlékezünk, – akik a Horthy-rendszer áldozataiként kerültek ki a náci megsemmisítő háború frontjaira vagy hátországi „feladataira” – tudnunk kell, hogy számukra a reális, a valószínű perspektíva a halál és a hadifogság között húzódott. A velük szemben és a magyar, illetve nem magyar civilekkel szemben elkövetett jogtalanságokat – egy pillanatra sem elfelejtve, hanem éppen feltárva – a fentebbi viszonylatban kell mérlegelnünk.

Krausz Tamás

75 hozzászólás “Krausz Tamás: GULAG-évad” bejegyzéshez

  1. A kommunistázó kurzuspropaganda által megtévesztett egyik társunknak…

    A magyar államszocializmus és a kambodzsai, magát „kommunistának” nevező, valamint a nyilas rendszer közé akkor tehető egyenlőségjel, akkor tehetők egy sorba, ha lényegi – politikai-gazdasági-kulturális – tetteikben megegyeznek. Felteszem tehát a konkrét kérdéseket (és szerintem érvényes válaszukat):

    – a több mint félmillió áldozatot követelő holokauszt végrehajtásához fölcsatlakozó nyilas érával miképpen említhető egy dimenzióban a Rákosi-rendszer legfeljebb egy-két ezer, továbbá a Kádár-korszak maximum félezer főnyi áldozata?

    – mivel a fenti válasz nemleges (semmiképpen), ezért a nyilas/horthysta rendszer és a kambodzsai vérengzés-hasonlósága (nagyságrendben) egyáltalán nem érvényes a magyar államszocializmusra;

    – a magát kommunista rendszernek soha nem nevező honi (állam)szocializmus kitűzött-e és beteljesített-e olyan humanista-modernizációs célokat, mint 1/ a feudális vonásokat hordozó nagybirtokrendszer szétzúzása földosztással, 2/ a többségi föld-magántulajdon felszámolásával ugyan, ám a falvak villamosítása, közművesítése (víz, csatorna, gáz, út- járdahálózat), közösségi létesítményekkel ellátásuk, lakóik munkanélküliségének megszüntetése, nyugdíj- és egyéb szociálpolitikai rendszerének megteremtése, házaik komfortossá és összkomfortossá válása; 3/ az urbanizáció végigvitele; 4/ egészét tekintve sikeres iparfejlesztés, 5/ a köz- és felsőoktatás hatalmas kiterjesztése, 6/ a munkásság és parasztság történelmi fölemelkedése, továbbá 7/ nem bevallva, ám megcselekedve: a magyar társadalom polgárosításában érdemi előrehaladás, az intenzív és demokratikus kapitalizálódás hazai feltételeinek megteremtése (a rendszerváltás utáni történések már más témát képeznek), és végül: mindezek a pozitív történelmi minőségű rendszertörténések jellemzőek-e a nyilas meg a kambodzsai (vörös khmer) rendszerre?

    – egy lapra tehető-e a honi „létező szocializmus” értelmiségteremtése és a kambodzsai vörös rémuralom értelmiségirtása?

    – nyilvánvalóan nem.

    Azon szintén el lehet gondolkodni, hogy a (z állam)szocialista rendszer iránt, amely Magyarországon volt (de a mérhetetlenül több áldozattal járt Szovjetunió után is), az „utódnépességben” vajon miért él tagadhatatlanul erős visszavágyódás?…

    https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=1464001080316599&id=100001201620145&pnref=story

    1. Anélkül, hogy a nyilasok bűneit egy mikronnal is kisebbíteni akarnám, nyomatékosan fel kell hívnom a figyelmet, hogy a „zsidókérdés végső megoldásának” (ki nem álhatom a hollywoody giccs nyomán tévesen elterjesztett „holokauszt” megnevezést) több, mint félmillió magyar áldozatából csak néhány tízezer írható a nyilasok számlájára. A többségüket a Horthy által kinevezett nemzeti-keresztény (nem nyilas) magyar kormányok küldték a halálba 1944 október 16-a előtt. Természetesen a nyilasok is szives-örömest végeztek volna velük is, de nem állt módjukban.

      Ne támasszuk alá a Terror Háza hazug, Horthyékat szerecsenmosdató propagandaját mi is!

  2. Adalékként:

    Ma, április 4-én minden lakájmédia mesterfokon elkussolta a valamikor hivatalos állami ünnep keletkezését, annak okait, és az országszerte, több évtizeden át tartott megemlékezéseit. Már a felszabadítás tényét sem említették, sem negatív, sem pozitív, sem pejoratív értelemben.
    De lesz még ünnep a mi utcánkban! – még ha ezt I.V. Sztálinnak is tulajdonítja a történetírás.

    1. Én így látom a történteket: Volt egy Szálin, nálunk Rákosi, akik a munkásosztály élcsapatának nevezték magukat, ezért, mint magasabb rendűek jogosultaknak érezték magukat a mások által korábbam összelopott vagyon haszonélvezetére. Ehhez államosítani kellett, amit aztán kedvükre használhattak volna, de üzemeltetni nem tudták. Ez lett a csőd oka. Jöttek az újak, akik a régi bázison akarták megcsinálni a „privatizálást. De ők sem tudták működtetni. Így most nyakig ülünk a slamasasztikában. Eladtunk mindent, anyagot, eszközt, rabszolgát. És úgy tűnik, a régi elvtársak csináltak maguknak új „demokráciát”, aminek semmi köze a demokráciához. De ilyen volt Rákosi elvtárs népi demokráciája is, Ebből a mókuskerékből a büdös életben nem szabadul ki a tömeg. Így aztán lesz ez még így se! A bomlás mindíg a vezérbandából indul ki, de ez mindegyik vezérbandára igaz, most is alakulóban van. De megint lesz új banda, akik kezdik előlről. (ÉKME). A zárójeles kifejezést később megmagyarázom.

      1. Nem tudom, minek a „dr.” a név előtt, hiszen viselője, finoman szólva, leegyszerűsített és dilettáns történelemértékelést ad elő. Erősen mondva, a csőcselék ideológiáját. Ugyanis minden negatívum dacára a magyar társadalom kolosszális modernizáción ment keresztül, beleértve a társadalmi demokráciában elért haladást. „Kollégánknál” Bibó István is pozitívabban értékelte a megvalósult államszocializmust.

        1. Tökéletesen egyetértek. A burzsoázia kikristályosodott dogmáinak egyénileg modulált változata.
          Szemétre vele!
          Mellesleg viselője még lehet dr. – kérdés, milyen szakterületen.

      2. Csak a lényeg maradt le.

        Volt egy kapitalista periféria, ahol a kapitalizmus imperializmussá válása olyan helyzetet teremtett („leggyengébb láncszem”), amelyben a proletár forradalom elkerülhetetlen volt, miközben alapvetően hiányoztak a társadalmi-gazdasági feltételei. Ezért a forradalom kivülről állandó életveszélyben volt, belülről hiányzott az erkölcsi tartása (erről nem a forradalom tehetett, hanem az örökölt szörnyű viszonyok). Ennek lett szükségszerű következménye a sztálini „bonapartista ellenforradalom”, amely óriási, sokszor felesleges áldozatok árán, de jelentős eredményeket ért el, ám közben egyrészt kialakított egy új kizsákmányoló osztályt, a Nomenklatúrát, amely (a tőkés osztállyal ellentétben politikai hatalmával uralta a gazdaságot), másrészt kimerítette saját erőforrásait, ami a Nomenklatúra politikai hatalmának gyengülését vonta magaután. A Nomenklatúra, a még mindig jelentős politikai hatalmát gazdasági hatalomra transzformálta át, amit következetesen csak a tőkés termelési viszonyok restaurálásával tudott megvalósítani, azért levezényelte a „rendszerváltást”. Mindez a „létezett szocializmus” különböző országaiban, az adott ország történelmi sajátosságainak megfelelően részleteiben eltérő módon valósult meg.

        A többi stimmel (?)

      3. Próbáljon meg kilépni szűkös burzsoá látásmódjából, ami nagyon sok gondolkodónak már sikerült.
        Különben soha nem fogja megérteni a marxizmus lényegét. A marxizmus nem Sztálinnal és Rákosival kezdődött..
        Rákosi „népi demokráciája” mindenek ellenére nagyságrendekkel különb volt, mint a jelenlegi neo-horthyfasiszta rendszer.

        1. „Szűkös burzsoá látásmód”. Tudja, mit jelent e három magyar szó? Ha tudná, nem írna ilyen hülyeségeket. A marxizmus lényegét nem nekem kell megérteni. Meghagyom önöknek. Bár nem tartozok beszámolni, de elárulom, anyagtanból kandidáltam. Önök olyan büszkék a „materializmusukra”. Az egész életem az anyag megismerésével telt el, méghozzá nem elméletben, a gyakorlatban. Az építéshez használt anyagokat nem filozófiai alapokon kell ismerni, mert a hidak nem az elméleti anyagtudomány miatt teherviselők, hanem a gyakorlati miatt. Én mérnököket képeztem, 34 éven át. Vezettem egyetemi tanszéket, termelő üzemet, terveztem időtálló épületeket. És informatikát is oktattam 30 éven át. A mostani helyzettel én sem vagyok elégedett, de Rákosiról kérdezzék meg azt akinek az apját bedarálták. A „felszabadítók ” az apósomat készítették ki, meg a nagyapámat. A felszabadítók megszállók voltak. Akkor mentek haza, amikor elgazdálkodták egy hatalmas birodalom működését. Egy repülőgépet meg lehet vásárolni, de vezetni is tudni kell. Tudják, a landolás a legnehezebb feladat. Szóval, nem kell lehülyézni azt, aki az eszét is használja, nemcsak a 60 évvel ezelőtt betanult dogmákat. Úgy látom, a kommentelők egy része lehorgonyzott, és nem tehet mást érvek helyett fikázza a más véleményt megfogalmazókat.

          1. Szerencsére felszabadultunk. Mert a nácizmus barbárságba löki az emberiséget, ha felülkerekedik világháborúban. Ennél pedig nagyobb katasztrófa nem érheti a magyar társadalmat sem. Ez az összefüggés minden egyéni tragédiáját felülír. Hetet-havat össze tetszik hordani. Már elhunyt édesanyám hőn szeretett, anno 18 éves bátyját veszítette el, aki 1944 őszén eltűnt az erdélyi harcokban. Mégse keverte soha a szezont a fazonnal. A filozófiai értelemben vett materializmus pedig messze nem azonos a hídépítéssel…

          2. Pontosan ezt magyaráztam. Osztályantagonizmus. Aki jó diplomát szerez, annak terhes a társadalmi szolidaritás, szocializmus – minden ilyesmi. Az ilyen polgárkodni óhajt – akár a tömegnyomor tetején is. „Ami jár az jár” – ahogy egy másik DOKTOR mondotta volt.

            Tkp. egész rendes Borján doktortól, hogy leáll vitatkozni. Csakhogy ennek semmi értelme. Értelme akkor lenne, ha nem csak a Rákosi által „ledaráltakról” kérdezne, hanem mondjuk az Orbán alatt halálra fagyottakról is. Vagy azokról akik az öngyilkosságot választották. Az pedig már nem ő lenne. Hisz vele ilyesmi nem fordulhat elő.

            Valóban nem. Ebben a rendszerben garantáltan nem…

            Borján úr elégedetten éldegél a rendszerváltó értelmiség terrorállamban. Szerintem nem szabad felróni Neki. Különben sem ő találta ki a doktori címet, sem pedig a kandidatúrát. Szabad-e haragudni a kecskére, miután már felzabálta a káposztát?

          3. Ahogy Caesar mondta: „Istenek óvjanak a barátaimtól! Az ellenségeimtől majd megvédem én magamat …”

            Az itt hozzászoló elvtársaim itt bemutatott stilusát magam sem tartom a legkorrektebbnek.

            De nem érdekes? Az ő, valóban kissé alpárian személyeskedő hozzászólásaikra azonnal ugrott, és sértődötten olyan részleteket mesélt el magáról, amiknek a témához jószerével semmi köze (az viszont kiderült belőlük, hogy korban és életútban sok köztünk a hasonlóság). Ugyanakkor az én hozzászólásomra – amit szerénytelenül érvelőnek gondolok – nem reagált.

            Ezért még megkérdezem: tud Ön olyan szocialisztikus forradalomról, amelyik egy virágzó, demokratikus, a polgárai összességének jó életet biztosító társadalmi rendszert, országot tett bolsevik pokollá? A „felszabadítóink” hirtelen, minden ok nélkül támadtak rá mit sem sejtő hazánkra, és azzal, hogy raboltak, ártatlan embereket vittek el, példanélküli tetteket hajtottak végre, amikhez hasonló a megjelenésük előtt nálunk nem fordult elő, és a mi hadseregünk ilyesmit sehol, főképpen náluk még véletlenül sem csinált? Országszerte ők robbantották fel az összes hidainkat? Ők szállították egy idegen (állítólag minket előttük megszálló) hatalom megsemmisítő táboraiba saját vasúti szerelvényeiken állampolgáraink több, mint 5%-át, közel 400 ezer embert (akik közül alig néhányan élték túl a „nagy utazást”)?

            Ezek a kérdések nem az Ön személyéről szólnak, ezért kérem, hogy ne saját magáról szóló információkkal válaszoljon rájuk.

          4. Nagyon sajnálom Önt. Én ugyan nem képeztem mérnököket, hanem két mérnöki diplomát is szereztem és egy nagyvállalat különféle műszaki munkaköreiben dolgoztam, többször közép-és felső vezetőként. Igaz, részt vettem az oktatásban is, középiskolai szinten, de az legalább olyan fontos lépcsőfok, mint a felsőoktatás. Ismerem az Ön nevét, nem véletlenül írtam azt, hogy a doktori címe máshoz köthető, nem az ideológiai és jogi témákhoz. Főleg, mert a műszaki doktorok száma meglehetősen kevés a többihez képest. Bennem is felmerült a doktorátus megszerzése, de életutam másfelé vitt.
            Ennek ellenére a marxizmus magasan felette áll a mi vitánknak. Rákosival kapcsolatban meg annyi, hogy a túlkapásai ellenére azért rendesen eligazította a reakciós osztályt. Apámat is „bedarálták”, ennek ellenére 1956-ban nem Rákosit, hanem a szocializmust védte.
            Egy mérnöknek pedig kizárólag a materializmus talaján kellene állni…

        1. Diák hozzászólása Borján úr leegyszerűsítéséhez jogos. Éppen április 4-én eszébe juthatott volna a földosztás, a születési előjogok eltörlése, az ingyenes oktatás és egészségügy, a szocialista kultúra sok-sok értékálló darabja…nem folytatom. Ma sem szabadrablás van, hanem a hatalmi elit egyik frakciója kisajátít mindent magának – egy nagy nemzeti színű zászló alatt. Ezt azért nem lenne szabad becumizni.

          1. Dr. Borján csak osztálya, az uralkodó osztály álláspontját fejtette ki. Burzsoá lyukból burzsoá szél fúj…

          2. Röhögnöm kell. Nagyapám kazánkovács és hadifogoly volt. A másik nagyapám a burzsoázia oszlops tagjaként péksegéd volt. Apám kertész. na önnek ez a burzsoázia? És ez az én osztályom? 70 éves beidegződéssel él. Nagyon sajnálom, ez a szöveg már sehol nem nyerő. Az a sajnos, hogy ez újra előkerül, de más érdekből de ugyanakkora ostobaság okán. Önök sértődöttek, mert már oda a régi dicsőség. Oda a felsőbbrendűség érzése. Na pá!

      4. Azért gondolkodjon el tisztelt Doktor úr, hogy tudományos-műszaki tevékenységét ugyan már hol a fészkes fenében tudta kifejteni, ha nem a volt szocializmusban, az „elvtársak” rendszerében?
        Azért már ne a kézigránát lóbálja a partizánt – már csak a miheztartás végett is…

    2. Borjan urral elszaladt az ertelmisegi lo. Nem az faj neki, hogy a magyar hadsereg mennyi borzalmat kovetett el szovjet teruleten, hanem az erte jaro hadifogsag, nem az maradt Meg benne, hogy a pekseged csaladjabol le tudott doktoralni stb., hanem csak a serelmek. A munkasbol onzo kispolgar lett. Nem bonyolult keplet, de szanalmas.

  3. Zjuganovnak ebben nagyon kevéssé van igaza. Európa sok országára történelmileg nem jellemző a ruszofóbia. Igy nem eredendően ruszofób Franciaország, a Benelux államok, Nagy Britannia, de még a katolicizmus „anyaországa”, Olaszország sem. Igazi, ősi ruszofób államok azok, akik a még kialakulóban levő Orosz Birodalmat támadták hódító céllal, és hosszú háborúskodás után csúfos vereséget szenvedtek: Svédország, Német- (Porosz-) ország, Lengyelország. Természetesen különösen erős a ruszofóbia Lengyelország esetében, amelyik hódítóból meghóditottá vált.

    Franciaországban még Napoleon moszkvai hadjáratának kudarca sem tudott számottevő ruszofóbiát szülni, a Napoleon kultusz inkább az ősi anglofóbiát erősítette.

    Egészen egyedi a magyar ruszofóbia, aminek 1867 előtt szinte nyoma sem volt. Ezt a ruszofóbiát a kiegyezés miatt „szervezték”, amikor is az 1848-as forradalmat kegyetlenül vérbefolytó Ferenc József (akinek Haynau csak engedelmes parancs-végrehajtója volt) egyik napról a másikra Szent István koronájával (?) megkoronázott apostoli magyar király lett. A magyarok iránta áradó gyűlöletét átirányították a forradalmat az ő felkérésére leverő, ám Világos után lovagiasan viselkedő, majd néhány hadilobogón kivül semmi mást nem zsákmányolva távozó oroszok ellen. Ezt a hamis gyűlöletet azután a világháborúra készülő udvari körök (Ferenc Ferdinánd trónörökös vezetésével) tovább fokozták (irodalom: „Redl ezredes”), és végül Horthyék antikommunista/antibolsevista mázzal a végsőkig kiéleztek, illetve amire Rákosiék bárgyú Moszkva- másolásukkal még egy lapáttal rátettek.

    1. A ruszofóbia jelentős mértékben angol, brit termék a 17. század óta. Szvák Gyula és tanítányai sokat írtak erről, egyáltalán van a témában egy csomó kiadvány, írás, én is azokat olvasom, de nem merem itt ezeket felidézni, nem ez a szakmám. De a brit ruszofőbia legendás a mai napig. Ez nem kétséges.

      1. Nem tartom kizártnak, hogy igazad van – nem ismerem az általad említett irodalmat. Csupán nehezen tudom elképzelni a brit ruszofóbia okát. Nem emlékszem a 17. században (sem később. egészen az Októberi Forradalom békéről szóló dekrétumáig, amit az Antant árulásként kezelt) olyan érintkezési felületre, érdekütközésre, ami az alapjául szolgálhatott volna. Na persze a krimi háború – de az a 19. század végén volt (egyébként abban az Orosz Birodalom ellenfele az angol–török–olasz–francia szövetség volt, akik – leszámítva a törököket – később Oroszországgal együtt alkották az Antantot)

        1. érdemes belenézned kiadványokban. A britek nagyon korán érzékelték az oroszokkal való konkurencia történelmi távlatait. Utazóik a keleti barbárokról tudósítottak rasszista hangnemben már korai időktől fogva. Az Északi-tengertől Indiáig lehet a brit birodalom érdekeit meghatározni, a Kaukázustól az északi orosz kikötőkig mindent ellenőrizni akartak a Krimig. Majdnem mint napjainkban az amerikaiak…Szóval a ruszófia gyökerei Angliából erednek. Érdekeik néha a nagy medvéhez kötötték őket, mint az Churchill mutatja…., aztán megint vissza a fóbiához 1946-tól… stb. napjainkig. May asszony klasszikus ruszofób, mint Trumpék, akikről az oroszok bután azt hiszik őket fogják pártolni. Trump mögött csup beteges vén bolond ruszofób ágál…Miiközben az oroszok Európát megmentették a barna pestistől…A kapitalistáknak nem viccelnek…Van rasszista arcuk, meg antirasszista, de a mélyén az előző elem a meghatározó. Azt hiszem.

          1. Mégegyszer mondom, nem tartom véleményedet minden alapot nélkülözőnek. Ha pontosíthatlak, akkor a (viktoriánus) brit érdekszféra kb. az északi sarktól a déli sarkig terjed, ami egy mélyen rasszista általános xenofóbia alapja, és nem egy kiemelt ruszofóbiáé (ezt a hozzáállást nagyrészt az USA vette át Nagy Britanniától az I. és különösen a II. világháború után). Ez pedig annyiban vált ki speciális ruszofób reakciókat, amennyiben az orosz birodalmi geopolitika egyik alapeleme (erre már sokszor utaltam) a ragaszkodás a nagyhatalmi státuszhoz, ahhoz, hogy Oroszország minden globális kérdésbe döntő módon beleszólhasson. Ez a „ruszofóbia” azonban minőségileg különbözik az általam említett országok (Svédország, Német- (Porosz-) ország, Lengyelország) ruszofóbiájától, illetve a magyar ruszofóbiától, ami nem egy általános xenofóbia speciális része, hanem egy történelmileg megalapozott, kifejezetten és kizárólag az oroszok ellen érzett, felkorbácsolt negatív érzelem.

        1. Az „orosz megszállásról” annál több szó fog esni, természetesen a „málenkij robot”, meg a „bolsevik rémuralom” és egyéb burzsoá „ideológiai tézisek” ostoba, gyűlöletteljes ragozásáról…

          1. „Borítékolhatom” a film tartalmát….a megélhetési színészeink gondolom, remekelnek…

    1. Éljen a Magyarországi Tanácsköztársaság! Emlékét őriznie kell minden baloldali embernek! Mégpedig azért kell megőrizni, hogy a jövendő forradalmi folyamatban tapasztalatait figyelembe tudjuk venni.

  4. Pheonix mereven fogalmaz, voltak itt komoly sikerek. Ha nem lettek volna, akkor nem lenne a rendszerváltás után 3o évvel ez az antikommunista gulagos kampány, amiről a cikk szól. A beírók is azt hangsúlyozzák, amit Krausz Tamás ír: muszáj nekik kriminalizálni a szocializmus történetét. Nem azért, mert hazug férgek, azok is persze, hanem azért, mert az érdekeik ezt nagyon megkívánják. Ott van az ájtatos pofa, az ideológiai miniszter meg a többi rémes alak.
    Ne essünk bele a nosztalgiába, de a fiataloknak mondjuk meg, nekik, az alsó osztályokra gyermekeire gondolok, rosszabb fiatalságuk volt-van, mint a mai apáknak-nagyapáknak volt…
    Csak tényszerűen. Persze a rendszert nem dönthette volna meg saját felső rétege, ha az állami tulajdon a népé lett volna, ahogyan az alkotmány hirdette. Ez nyilvánvaló…Dehát mindig ide lukadunk ki.

    1. Nem „nyilvánvaló”. Sajnos. Mert a hatalom és már a rendszerváltó értelmiség is jobban megértette 56 tanulságát, mint a kommunista szimpatizánsok. Ki is használták és ki is fogják használni. Különben Mao is, meg az antirevizionisták is, de hát azok meg ugye: Pfújj!

      Valóban mindig ide lukadunk ki. Talán nem véletlenül.

      Különben egyetértek.

      1. Ejnye, kedves r!

        Hát már megint, n+1-szer írjam le, hogy a rendszerváltást nem az értelmiség, hanem a Nomenklatúra, a „bonapartista ellenforradalom” uralkodó osztálya csinálta, mert a politikai hatalma a rendszer erőforrásainak elapadásával megrendült, és ezért azt gazdasági hatalomra kellett sürgősen áttranszformálni, ami kapitalis ta restauráció nélkül nem ment.

        Az értelmiség egyébként se forradalmat, se ellenforradalmat nem csinál. A forradalmat az új termelési mód vezető osztálya (a szocialista forradalom esetén ez a proletariátus) csinálja, a hagyományos („szentszövetségi”) ellenforradalmat a forradalomban hatalmától megfosztott régi uralkodó osztály (tőkés ellenforradalom esetén a tőkés osztály), a „bonapartista ellenforradalom” esetén a forradalmi máz alatt a legyőzőtt uralkodó osztályt másoló „bonapartista osztály” (a szocialista forradalom sztálinista ellenforradalma esetén a Nomenklatúra). Természetesen minden forradalomnak és ellenforradalomnak is szüksége van ideológiára – ezt csinálja az „értelmiség”. Az idézőjeleket ebben az esetben azért használtam, mert nincs egységes értelmiség (mint önálló osztály – ebben tévedett Gyilasz): a forradalmi osztály ideológiáját a forradalmi értemiségiek fogalmazzák meg, a „szentszövetségi” ellenforradalomét a megbuktatott osztály értelmiségiei, a „bonapartista ellenforradalomét” a bonapartisták értelmiségei. Illetve pontosabban eredeti „bonapartista” értelmiség nem igen van. Amikor a „bonapartista ellenforradalom” átveszi a hatalmat, akkor értelmiségeik jelentős része a forradalmi frázisokkal megtévesztett forradalmi értelmiségiek közül kerül ki. Ugyanakkor sok „utitárs” értelmiségit a „szentszövetségi” ellenforradalmárok oldalára kergetnek, majd amikor már nem tudják rendszerüket, politikai hatalmukat fenntartani, akkor éppen ezekkel az elkergetett „utitársakkal” fogalmaztatják meg a „rendszerváltásuk” ideológiáját – ezzel is elfedve saját mocskos szerepüket. De persze ettől még ők, és nem az elkergetett „utitársak”, és pláne nem an block „az” értelmiségiek csinálták a „rendszerváltást” (a nyilt restaurációs ellenforradalmat).

        1. Az értelmiségnek csupán a töredéke (a politikai filozófus) csinál ideológiákat. Aztán meg azoknak is a töredéke gyárt szocialista ideológiákat.

          Valóban nincs olyan, hogy értelmiségi osztály. Mert az értelmiség helyzetéből adódóan (van diplomája, tehát a rezsim polgári életvitelt biztosít számára) – így a burzsoáziához tartozik. vö: https://en.wikipedia.org/wiki/Bourgeoisie

          Aki jó diplomát szerez, annak soha többé nem kell már az egyenlítősdi, sem pedig szocializmus. Tekintélyuralmi rendszer kell neki (cui bono), karrier, meg bársonytalár aranylánccal. De legalábbis kispolgári élet – petty (petite) bourgeoisie.

          Mivel a Horthy-rendszer polgársága, (Zwack Péter) a 80-as években már nem volt tényező, Nyugaton boldogultak, az itt maradtak pedig elveszítették befolyásukat, tekintélyüket az általad túlértékelt polgárosodó MSZMP-fejesekkel szemben. A szakmájukban nem hagyták boldogulni, nem „kárpótolták” őket: azóta már ki is haltak.

          A „rendszerváltás” idejére itt nem létezett klasszikus tőkés osztály. (Lényegében Te is ezt mondod.) Viszont: Polgári elemek voltak, annak pedig a hatalmas, meghatározó többségét a diplomások képezték. Az ilyenek nyomták végig a restaurációt.

          A Kádár-rendszer valóban nem volt fenntartható, mert (ellentétben a „sztalinistákkal”) semmilyen kontrollt nem gyakorolt az értelmiség felett. A rendszerváltás abból állt, hogy a diplomások visszaidomították a proletariátust a szolgaságban. Ennek milliónyi jele volt Bacsótól Hofiig. Tulajdonképpen a: VÁLSÁG VAN agyakba sulykolásával (a 70-es években) már győztek is. A többi puszta adminisztráció volt csupán.

          Mindezt elmulasztottuk leleplezni.

          Ezért elveszítettük a tömegek bizalmát és még az érdeklődését is.

          A Kádár-rendszer egyik gigantikus hazugsága volt a „haladó értelmiség”. Aztán az 1990 körüli időkben mindről kiderült, hogy a Diktatúra áldozata, az összes hiányzó fogukat kommunista pribékek verték ki, a papa mégiscsak Horthy vitéze, stb.

          Nos, hová lett az a „haladó értelmiség”?

          1. Ne haragudj, de minden állításod bizonyítatlan mocskolódás, ami személy szerint engemet személyemben, anyámat személyében, a nővéremet személyében sérti. Feltételezem, hogy Krausz Tamás, Artner Annamari, Vajnai Attila, stb.stb. ugyanígy éreznek, ha olvassák műveletlen bunkóságoddal dicsekvő firkálmányodat.

            Én a helyedben nagyon szégyelném magamat.

            A félreértések elkerülése végett: a fentieket – amik elég durván hangzanak – nem azért írtam, mert nem tudok érdemben válaszolni a bunkóságodra, hanem azért, mert nem tartalak rá érdemesnek. Te nem proletár vagy – őket mélyen tisztelem -, hanem csupán a műveletlenségével kérkedő lumpenproletár.

          2. Ellentétben Phoenix-el – mint magam is munkásszármazású műszaki értelmiségi – sok mindenben hasonló véleményen vagyok.
            Azért én finomabbra állítanám a szűrőket, mert azokat az értelmiségieket, akik szegény sorsból kerültek az értelmiségi létbe – (s most nem hazabeszélek) – azért elkülöníteném a dinasztikus értelmiségek reakciós, valóban a tőkés restaurációt előkészítő csoportjaitól. Sajnos, a munkás értelmiség is bevette a szirénhangokat. Az ő bűnük az, hogy nem tettek a tőkés restauráció ellen semmit – pedig megvoltak hozzá az eszközeik. A magam személyes felelősségét sem titkolom el.

          3. Tovaris 2017-03-21 – 12:46

            „… azokat az értelmiségieket, akik szegény sorsból kerültek az értelmiségi létbe … azért elkülöníteném a dinasztikus értelmiségek reakciós, valóban a tőkés restaurációt előkészítő csoportjaitól.”

            Ne haragudj, de ez – a lényeget tekintve – ugyanolyan kvázi-rasszista vádaskodás, mint r-é. Lukács György („A rohadék zsidó is volt, meg bankár-gyerek is! Igazi dinasztikus értelmiségi – húúúúúúúúú!”) „valóban a tőkés restaurációt előkészítő csoport” tagja volt? Hát még a Nagy Imre ’56-os kormányában is tisztséget vállalt! Akárcsak az a rohadék Bibó!

            Állítom, hogy ez a megközelítés – ami nélkülözi a marxista történelmi materialista megközelítés minimumát is – sehova nem vezet.

            Igen is tessék észrevenni, hogy az ó-sztálinista Nomenklatúra hogyan lökte az „útitárs” értelmiségieket a burzsoá ellenforradalom karjaiba (a Nagy Terror idején sokszor a halálba), nálunk Magyarországon a Nomenklatúra sztálinista és technokrata szárnyainak 80-as évekbeli kiegyezése során hogyan harcoltak a „szervek” a Beszélő, a SZETA stb. ellen, miközben a D209-es elvtárs Fekete elvtárs irányításával nagyban készítette elő a csatlakozást a nemzetközi (finánctőkés) pénzügyi szervezetekhez.Itt jegyezném meg, hogy a „diplomás” és az „értelmiségi” két, egymást részben átfedő, de mégis különböző kategória. Az IMF-Világbankhoz való csatlakozást előkészítő D209-es (sz. Medgyessy Péter) igen jól felkészült pénzügyi szakember, a Nomenklatúra (számukra) értékes tagja volt, de nem volt értelmiségi. A Brechtet, Lukácsot fordító, szamizdatokba irkáló Eörsi István viszont igazi értelmiségi volt – egyike a legértékesebbeknek azok közül, akiket a Nomenklatúra tett a „szocialista” rendszer ellenségévé (egyébként 1992-ben az eltávolításra ítélt Jászai Mari téri Marx-Engels szobrot búcsúztató kis létszámú tüntetésen – a többiektől kissé, de nem tüntetően félrehúzódva – végtelenül szomorúan vett részt – ti ott voltatok?).

    2. Ez az egyik legfontosabb szempont, hogy egy valamikori új szocializmusban azokat a hibákat ne kövessük el, amelyek a szocializmus feladásához vezettek. Valódi népi tulajdon kell – túlnyomórészt.

  5. Egy mondat itt, kedves Pheonix, nem stimmel. Nem jobbal akarták helyettesíteni a régi rendszert, éppen ez a baj. A kapitalizmus itt nem is lehetett jobb, mint amilyen lett. Ez a lakosság többsége számára persze rosszabb, mint a régi rendszer volt, amelyet valóban a főnökei buktattak meg. Hanem olyan rendszerrel akarták helyettesíteni, amely nekik jó. Attól persze, hogy sok szerencsétlen munkásember bedőlt a szirén hangoknak és ma is bedől, az részben tényleg a régi rendszer bűne.

    1. Azt a mondatot – kedves Emil – ami szerinted nem stimmel, én nem írtam le. Én azt írtam, hogy az a rendszerváltók bűne, hogy a „bonapartista ellenforradalom” („létezett szocializmus”) elfuserált rendszerét nem egy új, jobb rendszerrel váltották le, hanem egy nagyon is régi, javulásra nem, romlásra annál inkább hajlamos rendszerrel, a kapitalizmussal (annak is sajátosan undorító, „uram-bátyám” dzsentry változatával). Az a jobb rendszer, amit én „számonkértem” a rendszerváltáson, az nem egy „jó kapitalizmus”, hanem az államigazgatási tulajdont valódi társadalmi tulajdonnal (amihez a legközelebb a „kádári” termelőszövetkezetek – amik nagyon nem hasonlítottak a sztálini kolhozokhoz – álltak) felcserélő „valódi szovjet hatalom”, azaz visszahívható, folyamatosan számonkért konkrét feladatokkal ellátott küldöttekből álló helyi és központi törvényhozó/végrehajtó szervezeteken alapuló társadalmi-politikai rendszer.

      1. Félreérthető volt, hogy az új rendszer egy szocializmusra vagy a gyakorlatban uralomra jutó kapitalizmusra vonatkozott-e. De ha nem, az jó, egyetértés van. Nem védem én a régi rendszert, de mégis furcsa, hogy csak olyasmivel tudják lejáratni, ami az előtt történt volna, hogy én megszülettem. Pedig bizony én már elég régen megszülettem. Hogyan is van ez? Mindenki meghülyült és mindenki mindent elhisz vagy az agymosás nem is olyan mély…Az emberek csak úgy csinálnak, mintha hülyék lennének? Nem tudom a kérdésre a választ magam sem, pedig tanítottam néhány évtizedet egy oskolában.

        1. Azért tudják az emberek agyát átmosni, mert eleve széleskörűen, párhuzamosan folyik a nép elbutítása. Minden téren. Nem véletlen, hogy lassan megközelítjük a szocializmus előtti népbutulás színvonalát. Csak az ostoba népet lehet elnyomni, nyomorban tartani, és felhasználni…

  6. A történelemhamisításhoz egy kis adalék:
    A szolnoki repülőmúzeumot széthordták, 3 miilárdos látványmúzeum létrehozása érdekében. Horthy István elég idétlenre sikeredett domborművét kiásták valahonnan és pályázatot hirdettek az elhelyezésére, mondván egyszer meglátogatta az úr a Tárat. Rep tár az intézmény mostani neve, de vasúti forgalmi telep volt. Úgy, hogy ez a gesztus most csak a nagy nemzetieskedőknek kedvező hőstett. Véleményemet lerőből lesöpörték. Fura még, hogy szinte kizárólag szovjet gyártmányú gépeket vittek át, márpeig Horthy úr éppen a szovjeteknél őket támadva halt meg, hősies vezetési hiba eredményeként.

    1. Kedves Borján úr, nincsen más lehetőség harcolni kell. Minden (kicsi és nagy) bukás után marad valami abból, ami jó volt, ami humanista eredetű volt…Én mindig arra gondolok, hogy a sok csirkefogó egy fordulat esetén megint szolgálná azokat, akiket kell neki szolgálnia. 🙂 De a környeztéből is egy-két ember azért megjegyzi, hogy hoppá, van aki pontosan tudja, milyen gazemberségeket hajtanak ők végre…

  7. Krausz Tamás írása tömör, lényegre törő. A jelenlegi rendszer ugyanolyan stílusú és mértékű történelemhamisítást végez, mint annak idején a Horthy-rendszer. Sajnos a hatása is hasonló, mélyen beleivódik a „polgár” tudatába.

  8. Igen, egy történész így ír. Kiérzem belőke, hogy egy történész nen ítél, hanem kutat. Egy fontos gondolat csak burkoltan van benne. Miért? A válasz pedig az, hogy ezzel takargatják a burzsoá rendszer kudarcát, abban az országban, ahol egy sikeres történelmi kísérlet volt, az összes hibája ellenére. És ebben szövetségesek az MSZP-től a Jobbikig.

    1. Azt írja az elején, hogy az államszocializmus történetét kriminalizálják, azért hogy saját múltbeli (és jelenlegi) bűneiket eltakarják. Fontos tézis. Orbánék egész, ki tudja hanyadik, antikommunista kampánya mindig ugyanarról szól. Mit fognak csinalni, ha tényleg rákényszerülnek a fasiszta rendszer bevezetésére?

    2. „abban az országban, ahol egy sikeres történelmi kísérlet volt”

      Értsük már meg, egy rendszer, amit saját felső vezető rétege buktat meg, s amely megvédéséért „a nép, az istenadta nép” a kisujját nem mozdítja, az nem volt sikeres kísérlet – minden eredménye ellenére sem. Itt is érvényes, hogy „az ellenségem ellensége a barátom” hamis következtetés. (Joggal) nagyon nem szeretjük a restaurált kapitalizmust, hiszen a kapitalizmus belső ellentmondásai a II. világháború óta nem csökkentek, gyengültek, hanem szaporodtak, erősödtek. De ettől még a restaurátorok nem „egy sikeres kisérletet” döntöttek meg. A bűnük nem ez, hanem az, hogy nem egy jobb, sikeresebb kísérlettel váltották fel, hanem egy halálra ítélt, megjavíthatatlan rendszerrel.

      Az antikommunista frazeológia „az MSZP-től a Jobbikig” nem azért aljas és hazug, mert „egy sikeres történelmi kísérletet” gyaláznak, hanem azért, mert nem az előző rendszer igazi hibáját bírálják, hanem azt összemossák a marxizmus vele élesen szemben álló elméletével. Az előző „sikeres történelmi kísérlet” fő hibája ugyanis az, hogy belőle szervesen következett a kapitalizmus nyílt restaurációja. „… a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése” (Kommunista Kiáltvány) Nos a „sikeres történelmi kísérlet” éppen ezt nem tette meg, csupán a tőkés magántulajdont (aminek másik oldala a bérmunka) átalakították a Nomenklatúra által politikailag uralt államigazgatási tulajdonná (aminek magántulajdon jellegét az mutatja, hogy vele szemben is – alig változott formában – a bérmunka állt). Amikor ez kimerítette saját erőforrásait és a Nomenklatúra politikai hatalma el kezdett meginogni, akkor ezt a megingott, de még le nem dölt politikai hatalmat átváltották gazdasági hatalomra és levezényelték a kapitalizmus restaurációját: a Szovjetúnióban ugyanúgy, mint a Közép-Kelet Európánam „létezettszocializmus” országaiban, vagy mint Kínában és Vietnamban. A módszerek a különböző történelmi feltételek miatt különbözőek, de az eredmény lényege – nyílt tőkés termelési viszonyok – ugyanaz.

Hozzászólás a(z) diák bejegyzéshez Válasz megszakítása