Krausz Tamás: „Úriember” megszállók és „jogtipró” partizánok? A magyar megszálló csapatok népirtó tevékenysége Ungváry értelmezésében

„Minden Egész eltörött

Minden láng csak részekben lobban”. (Ady)

Ungváry Krisztián új könyvében[1] végképp feje tetejére áll a világ: a magyar megszálló csapatok történelmi bűncselekményeinek értelmezése során a szerző a hidegháború kezdeti szakaszában megszilárdult avitt „elmélet”, „a két totalitariánus diktatúra” harcának olyan koncepciója alapján áll, amely megszünteti, „felszámolja” a jó és rossz oldal, az agresszor és a honvédő, a hóhér és az áldozat, a fasizmus és antifasizmus közötti különbséget. Céltudatosan kiiktatja az antifasiszta „narratívát”, számos ponton szinte észrevétlenül tér át elemzéseiben a náci és a szövetséges megszállók, valamint a megszállókat támogató lakossági csoportok magatartásának mentegetésére, sok tekintetben igazolására, noha a holokauszt tényét elismeri és el is ítéli. Részben szakít azzal a kelet-európai hagyománnyal, amely a holokausztot leválasztja a nemzeti történelemről, de „narratívájában” a háborúért, a népirtásért, a korlátozatlan erőszakért a felelősség nagy részét leveszi a náci Németország, valamint csatlósai válláról és a Szovjetunióra, Sztálinra, a Vörös Hadseregre, a partizánmozgalomra helyezi át.

Általános nézőpontja az új rezsim legitimációs ideológiájának megfelelő „korszerű narratívaként” vissza-visszatér a Wehrmacht, az SS és szövetségeseik, mindenekelőtt a magyar megszálló csapatok bűncselekményeinek racionalizálásához, a valóságos rendszerbeli okok elfedéséhez, végső soron a nácizmus, a népirtás egészének relativizálásához, „normalizálásához” – Ernst Nolte módjára, bár nála is élesebben.[2] Ungváry könyvét áthatja a civilizációs rasszizmus és a kulturális felsőbbrendűség ideológiája. Számára a nyugati civilizáció még náci és horthysta formájában is az emberi fejlődés abszolút viszonyítási mértéke a sztálinizmus „leleplezésében”. Könyve végén a Szovjetunió „félázsiai” jellegével szemben ezt az európai kulturális fölényt őszintén és tömören meg is fogalmazza, de szomorúan hozzáteszi: „Válságos helyzetekben azonban a lakosságnak ebből semmi előnye (sic! – KT) sem származott. Felkészültségük hiányosságai és az emberi alkalmatlanságok sorozata semmivé tette azt a kulturális előnyt, amellyel a megszállók a megszálltak felé (szégyenlősen a felé szó szerepel a felett szó helyett – KT) rendelkezhettek volna.” Ezek szerint a holokauszt és maga a náci népirtás pusztán „emberi alkalmatlanságok” és ”felkészültségi feszültségek” eredménye, azaz pusztán hiba, nem pedig a német kapitalizmus válságterméke, az európai történelem sok évszázados fejlődési eredménye. Sőt, a szerző végkövetkeztetésében odáig megy, hogy „még a magyar honvédség is (hát még a Wehrmacht! – KT) jóval közelebb áll a nyugat-európai civilizációhoz.”[3] A „nyugat-európai civilizáció”, amelyről szinte semmit nem tudunk meg Ungváry elméleti tekintetben rendkívül szegényes könyvéből, jelentsen bármit is, itt vita nélküli önérték, általánosított formális és végső viszonyítási pont a holokauszt, a nácik és csatlósaik, köztük a magyar megszálló csapatok szovjetunióbeli hároméves rémuralma ellenére.

                                             -.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

                                      Célok és módszerek

Ungváry Krisztián mindjárt könyve elején kimondja: egyik fő célkitűzése, hogy a témakör szovjet és kommunista történetírásával el- és leszámoljon. Nem hagy kétséget afelől, hogy Magyarországon e tárgykörben mindenekelőtt az általunk publikált dokumentumkötetre[4] és annak bevezető tanulmányára gondol. Mindennek ellenére csupán néhány sort veszteget koncepciónkra és a kötetre, amely, úgymond, a meg nem történt tudatos népirtást bizonyítja. Nézete szerint „a történészszakma véleménye a forráskötetről több szempontból is egységesen elutasító volt”. Ám túl azon, hogy megállapítása ebben a vonatkozásban sem állja meg a helyét,[5] Ungváry és körének kritikáit megfogalmazó kollégái egyike sem tud oroszul és sohasem jártak orosz levéltárakban, ennél fogva nem tanulmányoztak orosz levéltári forrásokat, nem járatosak a Szovjetunió történetében, nem ismerik a Rendkívüli Állami Bizottság (RÁB) tevékenységét: azt pusztán a katinyi tömeggyilkosság dokumentumainak meghamisításával azonosítják. A sok millió oldal dokumentum, amely rögtön az ellenség kiűzése után a helyi lakosok közreműködésével készült, hitelességét és bizonyító erejét is kétségbe vonták, noha német, orosz, osztrák stb. történészek és levéltárosok is publikálják és használják azokat. A „szakmaiság” netovábbja, hogy a dokumentumok hitelességével szemben egyetlen szakmai érvet sem hoztak fel. De ez apróság. Fontosabb maga a kirekesztő attitűd, amely azt sugallja, mintha a tudományos igazságnak valamely „historikusi” többség kritériuma lenne. Eközben Ungváry a szerkesztőtársammal és az általam írt szaktudományos válaszcikkeket másokéval együtt[6] úgyszólván még csak meg sem említi, szakmai ellenérveinkre egyetlen vonatkozásban sem reagál „histriográfiai” bevezetőjében, ami szakmaetikai szempontból is igen aggályos eljárás. Mindeközben – a fantáziátlanság vagy talán a kisstílű ravaszkodás netovábbja! – könyvének gyakorlatilag ugyanazt a címet adja, mint ami a mi dokumentumkötetünk címe.

Nem ilyen fajsúlyú apróság azonban, hogy a mai orosz történetírásnak szentelt néhány sorában a szerző utalást sem tesz arra, hogy 1989 óta az új hatalmi elitek a balti államoktól Lengyelországon és Ukrajnán át Magyarországig lankadatlanul a saját ízlésüknek és érdekeiknek megfelelően íratják át a nagy honvédő háború történetét. Az újraírt történelem pedig magán hordozza a ruszo- és szovjetofóbia minden jellegzetes vonását. Az olvasó számára érthetetlen marad a mai kontextus egésze, az Ungváry álláspontját meghatározó általános szellemi és politikai-hatalmi közeg. A historiográfiai vitát nem helyezi a megfelelő történeti-politikai összefüggésrendszerbe, ahogyan egy történeti munkához illenék. Ungváry gondolkodását és tollát egy jól körülhatárolható ideológiai meggyőződés mozgatja, ami önmagában természetesen legitim eljárás, ám a másféle „narratívák” elhallgatása, vulgarizálása nem erősíti a könyv szakmai hitelességét. Az az állítása pedig, hogy a „nagy honvédő háború” pusztán szovjet fogalom lenne, s mint ilyet feltétlenül ki kell iktatni, ha finoman fogalmazok, a legközhelyesebb tévedés. Elkerülte ugyanis Ungváry figyelmét, hogy könyvtárnyi történeti irodalom van angol (német, francia stb. ) nyelven is a Great Patriotic War címszó alatt.

         Ungváry „elbeszélő” könyvéből e téren még azt sem lehet megtudni, hogy melyik fél mikor és miért támadta meg a másikat. Úgy fogja fel a „két totalitáriánus diktatúra” harcát, mintha két egyenlő fél harcolt volna az egyetemes történelmi tértől és időtől függetlenül. E formális és felszínes gondolkodás mögött az a közhelyesen hamis beállítás húzódik meg, amit Ungváry számos helyen fejtegetett már, hogy a két diktatúra azonos módon felelős a háború kirobbantásáért, sőt, e tekintetben a goebbelsi propagandának engedve, a náci Németország, úgymond, preventív háborút indított a Szovjetunió ellen. Bár nem ismerek komoly történészt sem Európában, sem az Egyesült Államokban vagy Oroszországban, aki ezt az intellektuális kóklerkedés tárgykörébe tartozó teorémát komolyan venné, Magyarországon vannak hívei e „tanításoknak”. A fenti okfejtések részei annak a nemzetközi antikommunista kereszteshadjáratnak, amely a tudomány perifériájáról nálunk már be-becsúszik a mainstreambe is, az oktatásban pedig már ez uralja a gondolkodást.[7] Erre a kirekesztő szellemiségre koncentrálva foglalt állást az ismert liberális történész, Yehuda Bauer, aki az általam elvetett totalitarianizmus „elmélet” alapjáról is így vélekedett egy EU-s fórumon 2oo9-ben: „A két rezsim totalitariánus volt, és mégis teljesen különböző. Az emberiség számára a nagyobb fenyegetést a náci Németország képezte, és a Szovjet Hadsereg volt az, amely felszabadította Kelet-Európát, illetve a náci Németország vereségében a döntő erőt alkotta, valamint felszabadította Európát és a világot a náci rémálom alól. Tényszerűen, nem szándékoltan, a szovjetek megmentették a balti nemzeteket, a lengyeleket, a cseheket és más népeket attól, hogy kiterjesszék rájuk a náci népirtást. Ez nem vezetett volna a totális fizikai megsemmisítésükhöz, mint a zsidók esetében, de ezek a nemzetiségek „mint olyanok” eltűntek volna.”[8] Ez az a különbség, vagy egyik, de döntő különbség, amelyről Ungváry noha nagyon pontosan tájékozott, de nem beszél. Ugyanis, ha valamiről nem beszélünk, az nincs. Furcsa történetszemlélet, de ma újra divatos, és Ungváry egész könyvét áthatja: a feltárt – dicséretesen – nagy anyagot torz megvilágításba helyezi.

Ungváry Krisztián az antifasiszta narratíva „dekonstrukciója” nyomán a könyv oldalain egy saját világot épít fel, s abba szuszakolja bele a feltárt eseményeket, tényszerűségeket. Ezért is van az, hogy számos ponton a tények teljesen önkényes csoportosítását alkalmazza, az ún. reflektor-módszert, amelynek van egy trükkös sajátossága: mintha egy sötét barlangba ereszkedne le a kutató és csak a számára érdekes, fontosnak látszó tárgyakat világítaná meg, másokra mint érdektelenekre meg egyáltalán nem bocsát fényt. Így jár el például a magyar vezérkar ún. 10-es számú, narancssárga füzetével kapcsolatosan is, amelyre a megfelelő helyeken majd részletesebben is kitérek.

Ungváry a könyve kapcsán adott számos interjújában saját érdemeként hangsúlyozza, hogy művében ő alkalmazza elsőként e témakörben a szociálpszichológiai megközelítést. Talán nem sértődik meg a szerző, ha e téren is elvitatom eredetiségét, amennyiben Závada Pál a témakörben nem régen megjelent és széles körben ismert művében írói eszközökkel alkalmazza ezt a módszert. Ungváry triviális módon egy közismert amerikai kísérletre hivatkozik, mely szerint a csoportdinamika meghatározó egy adott egyén brutalizálódásában, az erőszak elfogadásában és alkalmazásában. Ám ez az egész hivatkozás a szociálpszichológiára rendkívül felszínes, félrevezető és manipulatív. Nem egyszerűen a szociálpszichológiai szakma mint önálló tudomány félreértéséről, durva vulgarizálásáról van szó (bár arról is). A náci megszállás igazi története döntően nem akörül forog, hogy a katonák háborús feltételek között hogyan veszítik el morális tartásukat és válnak gyilkosokká, ami valóban minden háborúban jellemző. Hanem arról, hogy a náci és irányításuk alatt a magyar (román stb.) hatóságok tudatosan és rendszerszerűen folyamodtak a brutális erőszakhoz. Az állam által szervezett erőszakról van szó! Miközben Ungváry egy helyen leírja a náci vezetők parancsait a háború brutalizálásáról, a megsemmisítő jellegéről, a népirtásról, és annak megtervezettségéről, másutt mindezt zárójelbe teszi és éppen a rendszerűséget hallgatja el. Ungváry ezzel a „megközelítéssel” csupán eltereli a figyelmet a döntő tényről, arról, hogy a magyar megszálló csapatok (is) történetileg meghatározott módon és rendszerszerűen vettek részt a holokausztban, rendszerszerűen vettek rész a szovjet lakossággal szembeni népirtásban a nácik fennhatósága alatt. Szubjektivizálja a problémákat ott, ahol a rendszerszerűség az uralkodó tendencia. A Horthy-rendszer háborús politikája alkalmazkodott – ezt Ungváry sem tagadja – a náci népirtás politikájához, ami kifejeződött a tömeggyilkosságok módszerességében és eszközrendszerében. De ezt az „alkalmazkodást” nem magából a Horthy-rendszerből, annak negyedszázados hivatalos rasszista jellegéből és politikájából vezeti le. A horthysta katonai hatalom 10-es számú füzete azért is értékes forrás, mert ez a rendszeresség hitelesen dokumentálódik is benne.

A háború jellege – a népirtás

Ungváry Krisztián – noha tesz bizonyos megszorításokat – nem ismeri el a Szovjetunió népei elleni általános náci népirtás tényét, csak az annak részeként megvalósult holokausztot. Dehát Ungváry módszerére – mint fentebb hangsúlyoztam – jellemző, hogy az összetartozó dolgokat elválasztja egymástól, s mint a legójátékban saját premisszáinak megfelelően rakja össze a történet, az események különféle darabjait, elemeit. Ungváry polemizál azzal a ténnyel, hogy „tudatos népirtás” történt. Név nélkül, de velünk, a kommunista propaganda itt ragadt megátalkodott, szerencsétlen szálláscsinálóival vitatkozva ezt írja a német és magyar megszállók tevékenységét értékelve: „A kommunista propaganda nyomán a történetírás bizonyos irányzatai hajlamosak arra, hogy az ezzel kapcsolatos atrocitásokat egy, a holokauszton túlmutató tudatos népirtó politika termékének állítsák be…Az említett háborús bűncselekmények nem tekinthetők ennek, annak ellenére, hogy a német politikai vezetés részéről csakugyan létezett népirtási intenció.”   De vajon komolyan lehet-e venni egy ilyen álláspontot?

Ungváry tulajdonképpen három érvet hoz fel tézisének igazolására, amelyeket mindjárt maga meg is cáfol, de ez a könyv az ilyesfajta belső ellentmondásoktól hemzseg. Az egyik érve az, hogy Hitler népirtó politikájának voltak ellenfelei a náci vezetők és a Wehrmacht tábornokai között, továbbá nem is hajthattak végre népirtást, mert szükségük volt a lakossággal való együttműködés javítására. (De miért kellett „javítani”?) Harmadik érve az, hogy a katonák nem voltak tudatában annak, hogy népirtást hajtanak végre. (Ez utóbbi állítás a magyar katonák többségére valószínűleg helytálló.) Mégis – rögtön ellentmondva önmagának – „bizonyos esetekben” elismeri, hogy népirtás történt. Három „esetet” említ. Emberek millióiról van szó! 1. „Leningrád szisztematikus és tervszerű kiéheztetése”.[9] 2. A hadifoglyok elpusztítása, mert, úgymond , a náci vezetőség „nem tervezte a róluk való gondoskodást”. 3. A holokauszt.

Eufémisztikus megfogalmazása szerint a hadifoglyok kiirtásával a magyar megszálló hadsereg csak „áttételesen került érintkezésbe”. Elfelejti, hogy csak Ukrajnában jóval több mint 20 ezer hadifogoly legyilkolása szárad a magyar megszállók lelkén (is). De hadifoglyok legyilkolásáról maguk a magyar katonák is beszámolnak. Ráadásul Ungváry, helyesen, elismeri a magyarok aktív részvételét a zsidók kiirtásában, amit korábbi, a „passzív részvételt” hangsúlyozó álláspontjához képest akár előrelépésnek is tekinthetünk.[10]

Ungváry szerint tehát intenció volt a népirtásra, népirtás is volt, de nem volt tudatos népirtás. Ha valaki ezt érti…?

Nézzük most a valóságos tényeket!   Ungváry régebb óta intencióról beszél a náci politikai vezérkar részéről, holott a népirtásra vonatkozó hitlerista dokumentumok parancsok voltak, nem egyszerűen intenciók – ezt pedig a hadtörténet iránt érdeklődő Ungvárynak evidens módon tudnia kell(ene).

Mi történt hát valójában? Az olvasó kedvéért csaknem szó szerint megismétlem a Századok folyóiratban írt Ungváry-kritikám ide vonatkozó részét (persze nem számítok arra, hogy Ungváry az érveket másodjára figyelembe veszi!). A népirtás tekintetében mind a tervekben, mind a technikai-stratégiai parancsokban, mind a gyakorlati kivitelezésben összefüggés állt fenn, ha nem lenne morbid, azt mondanám, hogy a terv és a végrehajtás között harmónia jött létre. Ungváry hic et nunc egész egyszerűen „elfeledkezett” az Ost-tervről, amely adatok szintjén végső soron 3o-5o millió emberben határozta meg az elpusztítandó szlávok számát és a zsidók teljes kiirtását egyazon oldalon. A valóságban a terveket nemhogy nem lehet szembeállítani a gyakorlattal, hanem a kezdeti nehézségek után a nácik messze túlszárnyalták az előzetes előírásokat, már 1941 végén az áldozatok száma meghaladta az egymilliót, noha a tömeges likvidálás alig volt túl az első kísérleteken.[11]

Az Ungváry által emlegetett tábornoki „tiltakozások” sohasem vezettek a népirtás leállításához, sőt maga a Wehrmacht egyre mélyebbre süllyedt ezen a téren is. Nem egy helyen, mint pl. Manstein tábornok délen, a maga hatáskörében döntött a krimi zsidók kiirtásáról 1942 telén a meleg holmik megszerzése érdekében. Nyilván a „tábornoki ellenállás” mitológiájához tartozik, hogy Ungváry elhallgatja: a komisszár-parancs nemcsak a komisszárokra vonatkozott egyedül. Amikor Ungváry korábban — kizárólag náci dokumentumok alapján — viszonylag kis számú komisszár kivégzését rekonstruálta, „elfeledkezett” arról, hogy e parancs a zsidó hadifoglyok mellett elvben minden kommunista vöröskatona és parancsnok kiirtását is magában foglalta. Márpedig ha ezt nem hangsúlyozzuk, akkor megakadályozzuk annak megértését, hogy a náci katonai vezetés egy előre eltervezett és konkrétan parancsokban is előre megformált, tudatos népirtásra törekedett és a népirtást rendkívül radikális módon meg is valósította. Az viszont kétségtelen, hogy a Vörös Hadseregnek köszönhetően azt nem fejezte be! Aron Shneer, lett-izraeli történész egy igen érdekes tanulmányában a népirtás kérdéskörét elemezve ugyancsak a náci vezetőség parancsainak a belső összefüggéseire hívja fel a figyelmet, ami nélkül nem érthető meg a népirtó szándék tudatossága, tervszerűsége és gyakorlati megvalósítása közötti összhang. Magában a „komisszár-parancsban” a népirtás egyik fő irányának megjelenését kell látnunk, amely a kommunista ideológiai befolyás fizikai kiirtását tűzte ki célul a Vörös Hadseregben és végre is hajtotta. Tehát a parancs mindenkire vonatkozik, aki a kommunista ideológia potenciális képviselője. A komisszár-parancs a kivégzések konkrét végrehajtását a Wehrmacht és az SS közös együttműködésére bízta. Még a Szovjetunió megtámadását megelőzően megszületett, a hírhedt május 13-i Keitel-parancs, amely büntetlenséget irányzott elő a szovjet civilek elleni katonai bűncselekmények esetében (!), és különösen is kitágította a Wehrmachtnak a holokausztban és általában a népirtásban játszott szerepét. E parancsokban, direktívákban a „zsidó-kommunista”, „zsidó-komisszár” azonosítások oly erőteljesek voltak, hogy a katonák maguk is azonos fogalmakként kezelték a zsidókat és a kommunistákat, a zsidókat és a szovjethatalom képviselőit. Ez vonatkozik a magyar katonákra is különösen 1942 tavasza, a vezérkar ún. 10-es számú füzetének kiadása után, amely tételesen ebben a fogalomrendszerben íródott.) Az antiszemita és oroszellenes népirtás tehát összefolyt az antikommunista tömeggyilkosságok rendszerével, nem voltak világos elválasztó határok. Vagyis a kivégzéseket mindig konkrétan „racionalizálták”.

Mindezt a Biztonsági Szolgálat 1941. július 2-i — Heydrich által aláírt — direktívája „szintetizálta”. A parancsot a szovjet területeken állomásozó SS és a rendőrség parancsnokainak címezték. A direktíva 4. szakasza, amely a Kivégzések címet viselte, pontosan meghatározta a megsemmisítendő ellenséget. A kivégzendők felsorolása megmutatja a népirtás igazi arcát: „… a Komintern munkatársai és az összes hivatásos kommunista államférfi; felső- és középszintű munkatársak a pártban és az alsó szintű aktív munkatársak a Központi Bizottságban, a területi és kerületi bizottságok népbiztosai. Zsidók – párttagok és állami szolgálatban állók, és más radikális elemek (diverzánsok, szabotőrök, propagandisták, orvlövészek, gyilkosok, uszítók stb.)”. Így lesz a népirtás gyakorlata teljessé és általánossá.[12]

Ungváry egész egyszerűen elhallgatja, hogy a Vörös Hadseregben ilyen parancsokat nem adtak ki!

És Ungváry akkor még nem is említette a népirtás belorussziai rémtörténetét, amely valóban kivételes, de nem abban az értelemben, ahogyan ő ezt más „esetekre” alkalmazta, hanem világtörténelmi értelemben. Mindenekelőtt a belorussziai falvaknak a lakossággal együtt való megsemmisítésére gondolok. Elkerülte szerzőnk figyelmét, hogy csak Belorussziában a nácik és bűntársaik 9200 falut és települést gyújtottak fel, de voltak falvak szép számmal, amelyeket nem is egyszer égettek fel. A majd tízezres adatból 5295 falut lakossággal együtt gyújtottak fel vagy semmisítettek meg. Ráadásul a falvak 63 %-át már a sztálingrádi ütközetet követően, 1943-ban égették fel. Összességében szovjet Belorussziában minden harmadik ember: 2 230 000 a náci népirtó politika áldozatává vált.[13]

Mindennek fényében Ungváry sztorija az erőszak fokozatos csökkenéséről csupán a képzelet szüleménye. Ungváry szerint a – fentebb már említett – hírhedett, 1942 áprilisában kiadott 10-es számú, ún. narancssárga füzetet, amely a vezérkar instrukcióit tartalmazta (Szombathelyi, a Honvéd vezérkar főnöke neve alatt), én tévesen értelmezem, mert a „füzet” nem radikalizálta a partizánok elleni harc módszereit, hanem éppen ellenkezőleg hatott a harc módszereire.[14] A történeti valóságban azonban az általunk kiadott szovjet dokumentumok alapos áttanulmányozása is meggyőzhet bárkit arról, hogy Ungváry e tekintetben is félreértelmezi az eseményeket és hallgat fontos körülményekről.[15] 1942 tavaszától a területileg egyre kiterjedtebb harcok módszereiben új elem volt, hogy pl. Ukrajna vagy Belorusszia területein – mely utóbbi az elemzés szintjén csaknem teljesen elkerüli Ungváry figyelmét (reflektor-módszer!) – a partizánharc jelszava alatt falvak sokaságát lőtték tűzérségi lövegekkel, sőt még repülőgépről is, s mint imént jeleztük, többségüket felgyújtották és tömeges kivégzéseket hajtottak végre 1942 nyarától 1944 nyaráig folytatólagosan. A visszavonulás – éppen a parancsnokok nyomására is – inkább dühöt váltott ki a megszállókból,[16] és a partizánharc ürügyén intenzifikálták a népirtást. Csupán „ízelítőül”: „A második hadművelet a jelinói erdőkben[17] 4-5 napig tartott …útjuk során a magyar megtorló különítmények gyújtogattak, békés polgárokat lőttek agyon, fosztogattak, nőket erőszakoltak meg…” A belorussziai események sokaságából is érdemes felidézni az Ungvárynál „útbiztosításként”[18] szereplő eseményeket, amelyek a Zsabinka-Kobrin vasútvonal mentén történtek 1943 őszén (!): „Azok a falvak és tanyák, amelyek közel voltak a vasútvonalhoz, nagyon gyakran estek áldozatul a magyar alegységek gaztetteinek. Géppisztolyokkal, géppuskákkal és más fegyverekkel…először a falut lőtték, azaz össztűz alá vették a falut, majd láncot alkotva támadást indítottak, felgyújtották a kunyhókat és egyéb építményeket. Ezután összeszedték az állatokat, az élelmiszert és különféle tárgyakat, szekérre pakoltak és elvittek mindent. Az egész lakosság fedél nélkül maradt. Ilyen gaztetteket nagyon gyakran elkövettek.” Vagy 1944 áprilisában a felgyújtott belorussziai Zburazs falu lakói így vallottak a tábornoki perben: „De a magyaroknak ez nem volt elég: valamikor áprilisban (…) megtámadták Zburazs falu lakóit is, azokat, akik az erdőben, föld alatti kunyhókban éltek, és megalázták, megerőszakolták a lányokat és asszonyokat. Ezen kívül a magyarok 1944 áprilisában aknavetővel lőtték a falu lakóit, azokat, akik a Gvoznyica és Boguszlavszka közötti erdőkben rejtőztek el. Ekkor védtelen lakosok is meghaltak, miközben a magyarok nagyon jól tudták, hogy ott békés lakosok tartózkodnak.” A kötetünkben szereplő ugyancsak munkaszolgálatos- dokumentumok tükrözik a népirtás folyamatát,[19] amelyeknek elidegeníthetetlen része volt a szovjet lányok és asszonyok megbecstelenítése, gyakori meggyilkolásuk gyermekeikkel együtt. De ez csak néhány példa a sok száz és ezer közül, amelyek a népirtás radikalizálódását illusztrálják a visszavonulás folyamatában.[20] Ami Ungváry Krisztiánt megtéveszti, az az a körülmény, hogy a zsidókkal szembeni tömeggyilkosságok valamelyest valóban alábbhagytak. A zsidók ugyanis „elfogytak”. Bár a népirtó szándék, mint láttuk, éppen a 10-es számú füzet nyomására is fennmaradt. A gyakorlati végrehajtás ösztönzésére a magyar parancsnokságok falhirdetményeken is kifejezték a 10-es számú „füzet” szellemét, amely forrás dokumentumkötetünkben Ungváry figyelmét elkerülhette. Ime, egy ilyen dokumentum 1942 nyaráról a voronyezsi területről: „Felhívás az ázsiai vöröskatonákhoz…Célunk felszabadítani titekeket a zsidóuralom alól…Ne harcoljatok ellenünk, irtsátok ki a zsidókat, szabadítsátok fel Oroszországot!” Vagy van egy másik falhirdetmény ugyanebből a periódusból Voronyezs városából: a „civil lakosság rendszabályozását” előíró dokumentum 15. pontja elrendeli: „Az összes zsidók, férfiak, nők, gyermekek 24 órán belül kötelesek jelentkezni a katonai parancsnokságnál. Aki ezt elmulasztja azonnal meg lesz torolva (sic! a magyar verzióban). Megtorlásban részesül az az orosz nem zsidó egyén is, aki zsidót elrejt vagy zsidóval szóba áll.”[21]

Összefoglalóan. A népirtó háborúban több mint 13, 5 millió civil állampolgárt semmisítettek meg a rendszerszerűen működő náci tömeggyilkos gépezet és a fennhatóságuk alatt gyilkoló megszálló csapatok, köztük a magyar megszálló egységek is. Ehhez jönnek a legyilkolt, megsemmisített szovjet hadifoglyok milliói, a városokban és falvakban lebombázott tömegek százezrei. Ugyancsak a népirtás kategóriájába tartozik a Németországba – halálra dolgoztatás céljából – elhurcolt száz- és százezrek… Mindez nem történhetett volna meg a résztvevő rezsimek rendszerszerű népirtó politikája és katonapolitikája nélkül. Pontokba szedve a „tudatos népirtás” lényegét, így összegezhetünk:

  1. A megsemmisítő háború fogalma magában foglalja a tudatos népirtást. Célja a német élettér megszerzése a Szovjetunió területén és az „élettér” lakosságának teljes vagy részleges kiirtása, a Szovjetunió népeinek gyarmati alárendelése, rabszolgasorba kényszerítése, a nemzeti vagyon elrablása az ott élő népek államiságának totális felszámolása útján.
  2. A megsemmisítendők kategóriái nemtől, kortól függetlenül: a zsidók, a kommunisták, a komisszárok, a szovjet aktivisták, a magasabb rangú tisztségviselők, pártfunkcionáriusok. a párt és a Komszomol tagjai, hazájuk hatóságaival, azaz a szovjet hatóságokkal együttműködők, partizánok, partizángyanúsak, diverzánsok, a megszálló hatóságokkal nem együttműködők stb. E kategóriák természetesen bármikor azonosíthatók voltak a „zsidó-kommunista uralom ügynökeivel”, vagyis bárkivel. Mindez nem mond ellent annak, hogy a megsemmisítésnek is megvolt a maga – gyakran változó – hierarchiája.
  3. A gyakorlati megvalósítás történelmileg példátlan „eseménysor”, vagyis a nácizmus, a náci népirtás – amely csak a „modern társadalom” teljes mozgósításával jöhetett létre – a kapitalizmus válságtermékeként, annak egyik politikai formájaként, működésmódjaként funkcionált.
  4. A megsemmisítő háború ideológiája: a fajelmélet, valamint az antikommunizmus, antimarxizmus, antiliberalizmus radikális formaváltozatai.
  5. A végrehajtás eszközei: az SS kivégzőosztagai, büntető osztagok, rendőri kivégző osztagok, maga a Wehrmacht, a náci Németországgal szövetséges államok (és mozgalmak, pl. az Ukrán Nacionalisták Szervezete, az Ukrán Felkelő Hadsereg) megszálló csapatai (Magyarország, Románia, Olaszország, Szlovákia), a helyi lakosságból verbuvált kivégző osztagok – mindenekelőtt ukránok, lettek, litvánok, finnek.

A partizánok és a polgárháborús szindróma

Ungváry Krisztián a partizánok szerepének megítélésében is alapjaiban forgatja ki az eseményeket az eredeti kontextusukból.[22] Nem ismeri fel a szélesebb kereteket, nevezetesen, hogy a nagy háborús szembenállás alapvető homlokzata mögött egyfajta polgárháború is zajlott. Nemzeti, etnikai ellentéteket lát ott is, ahol szociális és politikai ellentétek a meghatározóak. Az alig 20 évvel korábban befejeződött polgárháború emléke még élt, a régi szociális és osztályellentétek helyét újak foglalták el – mindenekelőtt ukrán területeken. A szovjet partizánok – bár vegyes társadalmi közegből verbuválódtak – szilárd hazafias tömböt alkottak az idegen betolakodókkal szemben. Ungváry felfogásában – valamiféle „úriemberség” jegyében – a partizánok „lerontják” a népirtó, megsemmisítő rablóháború stílusát, eleganciáját. A partizán-ellenállás hovatovább illegitim ellenállásnak minősül. Az SS, a Wehrmacht és magyar (román, lett, ukrán stb.) bűntársaik nem ilyen partizánmozgalmat érdemeltek volna. Ungváry elemzésének folyamatában – mint valami ideológiai emlék a régmúltból – elsikkad, hogy a partizánok, akárcsak a Vörös Hadsereg, a hazájukat, kultúrájukat, végső soron a Szovjetunió népeinek fennmaradását védelmezték, ami Ungváry számára azonos Sztálinnal. Lelke rajta. Ungváry életidegen, ahistorikus beállítódása kevés empátiát mutat az elpusztított szovjet lakosság, köztük több millió legyilkolt gyermek iránt, miközben a könyve végén szomorúan megjegyzi, hogy az egyik magyar háborús főbűnös, horthysta tábornok 9 évnyi munkatábor után magas vérnyomással szabadult. Ajánlom a szerzőnek olvassa újra dokumentumkötetünkben Álgya-Papp tábornoknak a perében elmondott „zárszavát”…

Abban igaza van Ungváry Krisztiánnak – ma ezt Oroszországban is kevesen hangsúlyozzák, bezzeg a szovjet történetírás misztifikálta -, a partizánmozgalom (és persze a Vörös Hadsereg) alapvető szervező ereje a kommunista párt volt. De ki más szervezhette volna, ha nem a kommunisták? Ezért is ellentmondásosak Ungvárynak azok a megjegyzései, amelyek a partizánok „elvtelenségére” vonatkoznak – természetesen dokumentálatlanul. Nála a kivétel a szabály… Az állig felfegyverzett megszálló csapatokkal és bűntársaikkal szemben a fosztogató, csupán a túlélésben gondolkodó bandáknak semmi esélyük nem lett volna. A partizánmozgalom különösen fontos szereplője volt a hátországi harcoknak, ahol, és Ungvárynak ebben igaza van, több százezer szovjet állampolgár állt hosszabb-rövidebb időre az ellenség oldalára. Igaza van abban is, hogy főként Nyugat-Ukrajnában és a balti területeken friss volt az emléke annak, hogy a szovjet annexió után a tulajdonos osztályokat jórészt kisajátították, és a sztálini rendszer szabályait elutasító lakossági csoportok erőszakos elnyomása bizonyos illúziókat keltett a német támadás után a tekintetben, hogy visszaállnak a régi, megszokott viszonyok a nemzeti önrendelkezés alapján. Tudjuk, ez nem így történt. De ebből Ungváry nem tud komoly következtetést levonni. Az okok és okozatok láncolatában elkeveredik, hol felcseréli őket, hol önkényesen válogat az események közül.

Pedig Ungváry pontosan tudja, hogy kik alkották a nácik és csatlósaik társadalmi hátterét a helyi lakosság körében, de nem tulajdonít a dolognak igazi jelentőséget. A Szovjetunió megtámadásával egyidejűleg, főként Ukrajnában (de nem csak ott!) a fegyveres osztagok a lakosság szovjetellenes, döntően a szovjet rendszer elnyomó intézkedéseinek leginkább kitett csoportjaiból, részben a régi hatalmi elitekből és kiszolgálóikból vagy részben a szovjethatalom által vagyonuktól megfosztott emberek csoportjaiból verbuválódtak. Ungváry könyvének borítóján olyan kép látható, amelyen a helyi lakosság egy csoportja koszorúval köszönti a német és magyar katonákat egy arató ünnepségen. Számára ők a lakosság, a „kollaboránsok” (egyik) kategóriája, az „együttműködők”. Ám Ungváry itt is „erdőbe” viszi az olvasóit, amelyből ő maga sem talál ki. Nem érti, hogy a háború logikájának megfelelően a kollaboráció tartalmát a szovjet hatóságok határozták meg. A történésznek is ebből a realitásból kell kiindulnia, nem pedig a megszállók logikájából. Ungváry nem érti, hogy a szovjet hatóságok szemében a megszállók ab ovo bűnözők, hiszen népirtó bűnös háborút folytatnak a Szovjetunió ellen. Ez nem nagyon bonyolult kérdés. Ezért érdemes lett volna a kutatónak megismerkednie a dokumentumkötetünk bevezető írásában teljes terjedelmében idézett   politikai bizottsági határozattal, amelyet 1942. október 14-én fogadtak el: „A hitlerista területrablók és bűntársaik felelősségéről Európa elfoglalt országaiban elkövetett gonosztetteikért” címen.[23] A dokumentum alapján teljesen világos, hogy – elvben – csak a náci és szövetséges hatóságokkal való aktív együttműködőket tekintik kollaboránsoknak, vagyis a fegyveres szolgálatot teljesítőket, a megszálló hatóságok hivatalnoki alkalmazottait, besúgókat, kémeket, akik a helyi lakosságból verbuválódtak, mégpedig azzal a céllal, hogy segítsék az ellenséget a polgári lakossággal, a hadifoglyokkal, a vöröskatonákkal való leszámolásban, hogy fenntartsák a náci uralmi rendet. Tertium non datur. Ungváry állításával ellentétben szó sincsen arról, hogy a szovjetek, netán Sztálin ideológiai kérdést csináltak volna a kollaboráció kérdéséből. Közismert, hogy Sztálin 1943-ban még az egyházzal is kibékült.

Nem véletlen, hogy a partizánmozgalom keletkezése elválaszthatatlan attól az általános harctól, amelyet a helyi lakosság megszállókat támogató tömegeivel szemben is folytattak. Ám Ungváry nem számol azzal, hogy ennek a harcnak volt egy fontos sajátossága: a polgárháborús szindróma. A szerző azonban e harc egy fontos elemét, éppen és nem véletlenül a partizánmozgalmat kiemeli az egészből, külön tárgyalja attól függetlenül. A megszállók borzalmas, az emberiség történetében mind mennyiségi, mind minőségi értelemben példátlan bűneit csökkenti, minimalizálja azáltal, hogy a honvédő antifasiszta partizánmozgalmat teszi meg bűnbaknak, részben a népirtó vérengzés okának, de legalábbis „az erőszakspirál” fokozásában játszott szerepét domborítja ki. Ráadásul a goebbelsi terminológiával operál, amikor a partizánok tevékenységét terrorizmusként azonosítja. [24] Noha a partizánmozgalom levéltári forrásainak ismeretéről nem tesz tanúságot a szerző (hacsak a német és magyar katonaság dokumentumait nem tekintjük annak, mint Ungváry teszi), mégis megfellebbezhetetlen véleménnyel állt elő. Értékelése szerint „a legtöbb partizáncsapat nem a megszálló katonaságot, hanem a megszállókkal együttműködni hajlandó lakosságot tekintette fő ellenfélnek”.[25] Értsd: a partizánok a civil lakosság körében gátolták a megszállókkal való együttműködést, szervezték a megszállás elleni harcot és lehetőségeik szerint leszámoltak az ellenséghez átállt egyénekkel. Ungváry hosszan elidőz a partizánok által elkövetett bűncselekményeknél. Úgy véli, hogy a partizánok kegyetlensége és a megszállók kegyetlensége nem különbözik egymástól,[26] mintha bűnös dolog lett volna már önmagában az is, hogy a lakosságot a náci megszállók megölésére ösztönözték. Úgy tesz, mintha két egyenlő fél harcolt volna. Farizeus álláspontját még Ilja Ehrenburg ismert „Öld a németet” vagy „A német” című írására is kiterjeszti. De nem említi meg, hogy Sztálin a nyilvánosság előtt éppenséggel elhatárolódott tőle azzal, hogy nem általában a németeket tekintette ellenségnek, hanem csak a német megszállókat. Akkoriban hangzott el aforizmává lett mondata, hogy „a Hitlerek jönnek-mennek, de a német nép marad”. Ungváry nem említi ezt a közismert tényt, mert nem illeszkedik a koncepciójába. Az „erőszakspirál” felpörgetésére vonatkozó egész elképzelése szakmailag hasonló módon megalapozatlan. A magyar katonák jelentéseire, naplóbejegyzéseire támaszkodva bemutat a partizánok által elkövetett néhány borzalmas gyilkosságot, és ezek alapján arra jut a szerző, hogy lám, a partizánok a megszállókat így provokálták, s ezáltal fokozták az erőszakot, hogy a lakosságot megfélemlítsék. A sematikus, prezentista gondolkodás szép példája ez, amely híján van minden történelmi empátiának. Hiszen csak a mi dokumentumkötetünkből tucatszámra hozhatott volna Ungváry példákat arra, hogy a magyar megszállók miféle rémtettekkel, szadista kínzásokkal igyekeztek a partizánmozgalmat vérbe fojtani. Csakhogy ebben az összefüggésben a tények ilyen egymás mellé állítása nem stimmel: mert nem az a kérdés, ki kezdte. Logikája szerint először a partizánok visszaütöttek… Ez lehet a mindennapi ember vulgáris szemlélete, de ez alapján történetileg semmi nem érthető és semmi nem is magyarázható meg. Mégis a valóság az, hogy mire a partizánok elkövethették „terrorista bűncselekményeiket”, addigra már honfitársaik, rokonaik százezreit, millióit pusztították el a nácik és csatlósaik. Másutt Ungváry maga írja le, hogy Kovpak, a híres ukrán partizánvezér partizánjaival szemben a megszállók kezdettől a „ felperzselt föld” taktikáját alkalmazták.[27] Ráadásul, hogy egy újabb, önmagában álló ellentmondására utaljak, a szerző nem von le következtetést abból, hogy a nácik és csatlósaik megszálló csapatai a népirtást büntetlenül követhették el a legborzalmasabb kínzásokkal együtt, míg a partizánok által elkövetett bűnesetek miatt lefolytatott számos dokumentált perről van tudomásunk. Ha ebből következtetést vonna le Ungváry, az megint nem illeszkedne abba a prekoncepcióba, hogy a „sztálinista” partizánok (akik Ungvárynál nem a hazájukat, a családjukat, a földjüket védték, hanem a sztálinista rendszert(!) és az erőszakot radikalizálták. (Vagy talán nem kellett volna ellenállni?!)

Ilyenformán az egész „spirálelméletnek” a világon semmi értelme sincsen, ha csak az nem, hogy a partizánok tevékenységét Ungváry ki akarja rekeszteni a honvédő harcokból, hogy lehúzza őket a holokausztot végrehajtó, civilek millióit likvidáló megszálló erők színvonalára.

Tehát a „partizánkérdést” nem lehet tárgyszerűen elemezni anélkül, hogy ne helyeznénk bele a polgárháborús-világháborús összefüggésrendszerbe, amikor a frontnak – tetszik-nem tetszik – csak két oldala van, és az eszközöket a háborús feltételek meghatározzák, hiszen tudjuk és emlékezünk arra, hogy a nácik keleten másfajta háborút vívtak, mint Nyugaton! Hasonlóképpen nem szabad leegyszerűsíteni a kollaboránsproblémát, hiszen sok ága-boga van, de Ungváry könyvében e vonatkozásban is csak különálló részeket láttat, csupán egymás mellett létező események vannak…

Azt helyesen mondja Ungváry, hogy a „kollaboránsoknak” is van olyan kategóriája, csoportja, amely maga is áldozat volt, például az a hadifogoly, akit lelövés terhe mellett besoroztak a Wehrmachtba Sztálingrádnál. (Persze a katonáknak – ellentétben azzal, hogy Ungváry 40 %-ról beszél – 15-20 %-a volt szovjet hadifogoly.)[28] De nem áldozat a policáj, a besúgó, a megszálló hatóság hivatalnoka, a büntetőosztagos stb. Egy differenciáltabb megközelítésben még a magyar megszálló katona is áldozat, hiszen nem önként csatlakozott a náci területrablókhoz, nem tudta, miféle népirtásnak lesz része – ő a Horthy-rendszer áldozata.

Ungváry maga is érzi, hogy álláspontja nagyon ellentmondásos, hiszen megjegyzi: „A keleti front annyiból különleges hadszíntérnek számított, hogy itt az egyes területeken a megszállók szabályszerű népfelkeléssel álltak szemben. Másrészt a megszállók ereje kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a lakosságot meg tudják védeni a partizánok bosszújától.” „Kik a népfelkelők” a „náci üllő és a szovjet kalapács között”?[29] Eddig úgy tudtuk, a partizánok. De Ungváry fejtegetéseinek logikájából az következik, hogy a nácikkal és a magyar megszállókkal hol együttműködő, hol engedetlenkedő, a holokausztban tevékenyen résztvevő ukrán, lett, litván terrorszervezetek, amelyek a nemzeti függetlenség zászlaját is kibontották, noha a náci hatóságok számára a nemzeti függetlenség követelése eo ipso elfogadhatatlan volt.

Ungváry azonban a maga „téziseit” nem közvetlenül Goebbelstől veszi. A partizánháború kérdésében a szovjet források durva negligálása mellett (nem mentség, hogy nem tud oroszul!) egy szélsőjobboldali, lengyel-német történész, Bogdan Musial az ő szellemi vezérlő csillaga. A „vodkafőző és erőszakoskodó, terrorista partizánok” ellenmítoszát, amely a szovjet történetírás steril „hősmítoszai” helyére került, szintén Musialtól vette át.[30] Az „új narratíva” érdekében erre volt szüksége. Pedig Ungváry tudja, hogy a szovjet történetírás elhallgatásai – a partizánok és a szovjet katonák által elkövetett bűncselekmények negligálása – mellett a szovjet irodalom és filmművészet sok mindent megmutatott abból, amit ő úgy nevez interjúinak sokaságában is, hogy a „partizánmozgalom nem volt hatékony”, csak az „erőszakspirált” srófolta fel.

Vaszil Bikov, a legnagyobb belorusz író évtizedekkel korábban, 1975-ben magyarul is megjelent Hajnalig élni című nagyszerű kisregényében éppen ezt a problémát ábrázolta. Ungváry nem érti, hogy ez a „nem hatékony” ellenállás volt az – mind a Vörös Hadsereg, mind a partizánmozgalom részéről -, amely a nagy vereségek és a valóban borzalmas emberáldozatok idején, 1941-42-ben megmutatta országnak-világnak, hogy a sokkal magasabb technikai civilizációval a Szovjetunióra rárontó nácik – győzelmes csatáik ellenére – először szembekerültek komoly, kitartó, az utolsó lőszerig harcoló ellenállással. Azt is figyelmen kívül hagyja, hogy a kezdetben valóban szinte az utolsó emberig hősi halált halt partizánok olyan „homokszemeket” jelentettek a németek és csatlósaik katonai gépezetében, amelyek jelentős erőket kötöttek le a hátországban és demoralizálták az ellenséges erők katonáit, amiről tulajdonképpen Ungváry is beszámol, de nem hisz a saját maga által feltárt tényanyagnak sem. Mindennél fontosabb számára az antifasiszta „narratíva” ideológiai felszámolásának igénye. Valóban nehéz pontos adatokban felmérni azokat a károkat, veszteségeket, amelyeket a partizánmozgalom az ellenségnek okozott. Azonban az az önkényesség, ahogyan Ungváry könyvében sok helyen eljár, nem állja ki a tudományos kritikát. Semmilyen forrásra nem utalva, hasraütésre közöl innen-onnan összeszedett adatokat.[31]

Ungváry azonban ezt a „felülvizsgálatot” koncepciózusan hajtja végre. Ennek keretében lényegében azonos fogalmakban tárgyalja a Wehrmacht és az SS, a megszálló csapatok és a szovjet ellenállás sajátosságait. Ide tartozik az is, ahogyan a „felperzselt föld” taktikáját megközelíti, mintha mindkét fél ugyanazt a módszert alkalmazta volna azonos premisszák alapján.[32] Pedig pontosan tudja, hogy Hitler a szovjet elleni háborút megelőzően dolgoztatta ki a megsemmisítő háború részeként a „felperzselt föld” taktikáját és alkalmazta azt az utolsó töltényig. Sztálin pedig a Wehrmacht hátországának megbénítása céljából térben és időben korlátozott módon más célok és feltételek között alkalmazta ezt. Ungváry a célok tekintetében a katonai szembenállás értékelésében sem tesz minőségi különbséget a felek között. Ennek érdekében akár hamisított történeti dokumentumok felhasználásától sem tartóztatja meg magát.[33] Sőt dokumentálatlan és tulajdonképpen teljesen értelmetlen mondatok közlése sem idegen tőle, mint például: „Sztálin ugyanis a német féltől függetlenül szintén mindent megtett a háború totálissá fokozása érdekében.”[34] Ezek szerint Sztálin egy külön háborút vívott volna a Szovjetunió ellen? Vagy a németek ott sem voltak? Miféle ideologikus megközelítés? Ungváry az erőszak önkényes tereit hozza létre a történetileg konkrét időből és térből kilépve. Íly módon a történész szakma minden lehetséges szabályát felrúgta.

Ungváry könyve a feltételezések könyve. Vesz egy-két forrást innen-onnan, néha kap valamilyen forrást egy orosz történésztől, máskor egy német történésztől vesz át valamit (Dr. Stopper), látszólag ugyanarra problémára utalóan, de közelebbről nézve teljesen délibábos forráshasználatról van szó. Mindez a valóságban egyetlen célt szolgál, nevezetesen azt, hogy   a náci – szovjet azonosság (idea fix) ideológiai posztulátumát dúcolja alá. Ebből a szempontból tanulságos, hogy egyik alapvető mondanivalója: a szovjet partizánok nem voltak elég szervezettek, alig okoztak kárt a Wehrmachtnak éppen a brjanszki erdőben, s tévedett a teljes szovjet hadvezetés, amikor a kurszki csata időszakában rendkívül jelentősnek tartotta a partizántevékenységet. De mire is megy ki ez a képtelen állítás? ”Mindezek után felmerül a kérdés – írja szerzőnk -, hogy mi volt az oka annak, hogy a partizánok ennyire kevéssé foglalkoztak a Wehrmacht elleni akciókkal. (Mi lett volna, ha többet foglalkoznak??? Rossz belegondolni…KT) Erre a jelenségre téves volna csupán egyetlen magyarázatot találni…Legfontosabb tényezőnek azonban feltehetően (kiemelés – KT) az tekinthető, hogy Sztálin a partizánoknak elsősorban azt a feladatot szánta, hogy a lakosság felé prezentálják a szovjethatalmat. Ez sokkal fontosabb volt, mint a német katonai apparátus elleni fellépés. Ebből adódik az a kínos következtetés, hogy a partizánok akciói elsősorban a lakosság terrorizálásában és sokkal kevésbé a németek elleni fegyveres harcban ragadhatók meg.”[35] Ungváry elemzése itt végleg kicsapja a biztosítékot.   Ugyanis először csak feltételez valamit, mert nincs rá dokumentum, nem járt Sztálin archívumában (de legalább átnézte volna a brjanszki partizánokra vonatkozó levéltári forrásokat!), majd rögtön a következő mondatban már a könyv alapkoncepciójaként jelenik meg, amit majdnem szó szerint megismétel a mű végén is! Miféle történetírás ez?

Ám ha valódi orosz forrásokba tekintünk be, akkor egy másik képet látunk! Kiderül, hogy a gyenge, szánalmas partizánmozgalom, milyen mértékben foglalkoztatta a Wehrmacht és az SS egységeit, mondjuk, a már fentebb emlegetett Belorussziában – még pedig a német tömeggyilkosok elbeszélésében. 1943-ban a partizánok a köztársaság területének 60 %-át tartották ellenőrzésük alatt, ami azt a feladatot vetette fel a partizánok és a földalatti pártszervezetek számára, hogy miképpen mentsék ki a lakosságot a bosszúszomjas németek tömegmészárlásai alól, illetve hogyan mentsék meg a helyi lakosságot attól, hogy németországi rabszolgamunkára hajszolják őket. A német és más nemzetiségű büntetőosztagos hadifoglyok vallomásaikban mindig azzal védik magukat, hogy erős partizánmozgalom volt és számíthatott a lakosság támogatására, hiszen elrettentés végett gyilkoltak halomra a népet, főként öregeket, nőket, gyermekeket. Az utolsó emberig.[36] Kellett ide Sztálin „világnézeti háborúja”, amely Reichenaura lett volna válasz ? A partizánok terrorizálták saját falvaikat, rokonaikat Sztálin nyomására ? Sztálin mindenható keze elér mindenűvé. Ungváry Krisztián a sztálini korszak történetírásának fordított mását rakja elénk.

Megszállás és történelmi összevetés

Az „új narratíva” megfogalmazása céljából készültek a fentebbi megalapozatlan mondatok,[37] s arra hivatottak, hogy a Wehrmacht, a magyar megszálló csapatok és a Vörös Hadsereg, illetve a partizánmozgalom között a szerző felszámolja a politikai és morális különbségeket, ezzel a holokausztban, a Szovjetunió népei ellen folytatott népirtásban résztvevő Wehrmachtot ugyanolyan megítélésű harcoló félként ábrázolja, mint a hazájukat védő, az Auschwitzot felszabadító, Európát a fasizmustól megmentő legfőbb katonai erőket. A szerző értékelése során a sztálinizmus egy teljes mértékben strukturálatlan fogalmával operál, olyan kiterjesztésével, olyan végletes leegyszerűsítésével spekulál, amely történész számára megengedhetetlen. Miközben képes a Wehrmachton belül a népirtással – úgymond – szembenálló csoportokat „rekonstruálni”, nem tudja megkülönböztetni a hazájukat védő embermilliók hazafias küzdelmét a sztálini politikai elnyomástól, nem érti vagy nem is akarja értelmezni ezt az alapvető kérdést. Nem érti, hogy paradigmájában – nem szólva itt az antifasiszta mozgalom sok millió mártírjáról – megsérti annak a közel félmillió zsidónak[38] az emlékét is, akik a Vörös Hadseregben harcoltak és akik közül közel százezer életét áldozta a náci gyilkoló gépezet szétzúzása során.

Hogy a dokumentumkötetünk megjelenése nyomán kibontakozó vitának mi a valóságos tétje, most Ungváry – kötetünkkel lényegében azonos című – könyve világossá tette mindenki számára. Tétje a rendszerváltást követő új társadalmi rend és politika rezsimjének legitimációs ideológiája: a Horthy-rendszer megítélésének „végső” mérlege. Jelen recenzió is jórészt azért íródott meg, hogy a fiatalabb nemzedékek számára is világos legyen: létezik a politikai hatalom kiszolgálásától független történetírás, történeti értékelés, amely kisebbségben ugyan, de világosan artikulálni tudja saját alternatív pozícióját.

A két álláspont, a két történelemszemlélet és világlátás, amelyek ebben a vitában oly példaszerűen tükröződnek, a magyar és a szovjet megszállás összevetése során is megnyilatkoznak.

     Ungváry e tekintetben is teljesen önkényesen válogat a tények között. Egyetlen kérdést emel ki, úgy fogalmaz, hogy „nem a magyar megszállás egészét kellene összehasonlítani a szovjet megszállással, hanem csupán azt a részét, ami érdemi partizánháború nélkül zajlott”.[39] Bár elismeri, hogy „egy ilyen összehasonlítás is kínos eredménnyel járna, hiszen kiderülne belőle, hogy strukturális értelemben (!? – KT) a magyar honvédség bizonyos mértékig (!?? – KT) részt vállalt egy népcsoport megsemmisítésének megszervezésében (!? – KT)…” Ahány szó, annyi eufémisztikus megfogalmazás, elkenés, visszalépés korábbi tényszerű leírásaihoz képest is. Sőt Nyugat-Ukrajnában, írja, „a magyar megszállók a lakossággal viszonylagos harmóniában éltek”. (Hogy közben zajlik a holokauszt, itt nem számít, csak a „harmónia”! Vagy nem érti, amit ír vagy felfoghatatlan cinizmusról van szó. Nem húzza alá, hogy e harmóniának az volt „ára”, hogy ott a lakosság egy kisebb része (éppen a holokausztban és a lengyelek kiirtásában való bűnrészessége miatt is) az ellenség oldalára állt. Azt mondja az összehasonlítás további korlátozása érdekében, hogy a debreceni ideiglenes Nemzeti Kormány létezése ellenére „a békés egymás mellett élés lehetőségét a magyarok és a szovjet katonák közötti gyakran áthidalhatatlan kulturális szakadék…” gátolta. Mi ez az értelmetlen „kultúrrasszizmus”, „kultúrfölény”? Mi volt itt „áthidalhatatlan”? Mire való a népirtásban résztvevő megszálló csapatok „européerségének”, a rasszista „felülállásnak” a kidomborítása? Majd az összehasonlítás további „elmélyítése” érdekében megjegyzi, hogy a szovjetek két (!) magyar falu teljes lakosságát meggyilkolták vélelmezett partizántevékenység miatt…”.[40] De Ungváry még csak nem is dokumentálja a két falu sorsát, ami arra utal, hogy nem is léteznek erre vonatkozó hiteles adatok, ami természetesen nem jelenti azt, hogy szovjet katonák nem követtek el nagy számban erőszakos bűncselekményeket.[41] Viszont hallgat arról, amit a mi kötetünk dokumentál: 1944-45-ben magyar területen több helyen is meggyilkoltak sebesült vagy elfogott szovjet katonákat. Pedig ez is hozzátartozik a történelmi valósághoz.

Ezt követőleg fogalmazza meg Ungváry tézisét a Szovjetunió „félázsiai” jellegéről – összefüggésben a szovjet megszállással és a sztálinista diktatúrával. Ám ez a tudományosan megalapozatlan tézis nem közelebb visz, hanem eltávolít a valóságos történelmi szembenézéstől.

Az elemzés kiinduló- és végpontja nem lehet más, mint annak világos leszögezése, hogy a nácizmus, a náci állam, a Wehrmacht, az SS és bűntársaik, illetve azok cselekedetei testesítik meg az abszolút gonoszt a történelemben.[42] Ungváry Krisztián még nem tart itt, de nem árt, ha olvasói felismerik e könyv buktatóit és nem hódolnak be egy hamis történeti koncepciónak, amely kiszolgálja a mai hivatalos „közízlést”. Az összehasonlítás e téren valóban vízválasztó, de nem a német-magyar „kultúrfölény” dölyfös és civilizációs rasszista megközelítésével, hanem azzal az abszolút evidens felismeréssel, amelyet Ungváry egyik követőjének is figyelmébe kellett ajánlanom e folyóirat hasábjain.

A magyar megszálló csapatokkal ellentétben, a szovjet katonák nem gyilkolták meg civilek és hadifoglyok százezreit Magyarországon. nem gyújtottak fel sok száz falut a teljes lakossággal, nem égettek el embereket tíz- és százezer számra csűrökben és templomokban, nem gyilkoltak millió számra gyermekeket, nem vettek részt a zsidók tömeges lemészárlásában. A Szovjet Hadsereg nem hajtott végre terrorbombázásokat a civil lakosság ellen. Továbbá a náci és szövetséges megszálló csapatokkal ellentétben a Vörös Hadsereg, a Szovjetunió nem semmisítette meg a magyar államiságot.[43]

Természetesen egy hadtörténeti szakmunka még számos más hibát tárhatna fel Ungváry Krisztián „elbeszélő” könyvében.[44] De jelen írás célja más volt: megmutatni a kötet (pre)koncepcionálisan teljesen elhibázott jellegét, valamint jelezni, a mai neohorthysta szellemiségű „felülvizsgálat” újraéledését a magyar történetírás egyik ismert, a mainstreamhez tartozó képviselőjének munkájában.

[1] Ungváry Krisztán: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944. Esemény – elbeszélés – utóélet. Osiris Kiadó, Bp., 2o15.

[2] Vö.: Fóris Ákos: A nemzetiszocialista múlt historizálásának kérdése a német történészvitában.  in: Fekete Bálint, Nyúl Viktor (szerk.): Paletta – I. Új- és Jelenkortörténeti Diákkonferencia. Tanulmánykötet. ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék, Budapest, 2014. 105–131.o.;: Bartha Eszter: Történetírás és ideológia: vita a totalitarizmusról. Múltunk, 2013, 3. sz. 6-38.

[3] Ungváry…id.m. 44o.o.

[4] Krausz T. – Varga Éva Mária szerk.: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947. Bp., L’Harmattan, 2013. Ungváry csupán két forráscsoportot ismert fel a több mint 6oo oldalas könyvben, noha valójában hat különböző forráscsoport szerepel ott, ha a fotódokumentumokat is beleszámítjuk: peranyagok, RÁB jelentések, Ráb jegyzőkönyvek, tanúvallomások, hadifogoly nyilvántartási lapok, fotódokumentumok.

[5] Megemlíteném példaképpen Sipos Péter, Szilágyi Ákos vagy Vaszilij Hrisztoforov kollégák nevét.

[6] A magyar megszállás – vajúdó nemzeti önismeret. Válasz a kritikákra. Bp., Russica Pannonicana, 2013, (Szerk.: Gémesi Ferenc) Különösképpen Papp Gyula, Szilágyi Ákos és Sipos Péter írásaira hívom fel a figyelmet, amelyek rendkívül értékesek a vitában. Jelen recenzióban elsősorban a következő cikkeinkre támaszkodtam: Krausz T-Varga Éva Mária: Egy könyvrecenzió – tizenkét csúsztatás. Történelmi Szemle, 2013. 2. sz. 325-340.o.; Uők.: A kitaláció mint kritikai eszköz. Hadtörténelmi Közlemények, 2013. 4. sz. 1067-1075.o. és Krausz T.: Hogyan írná át Ungváry Krisztián a nagy honvédő háború történetét? Századok, 2o14. 1. sz. 201-228.o.

[7] Egy középiskolai tanár – példaként említem – a Hvg c. liberális lapban már evidenciaként szajkózza a végletekig leegyszerűsítő „téziseket”: hvg.hu/velemeny/nyuzsog/2o151221_Jozan_orulet

[8] Yehuda Bauer: Memo to the ITF on Comparison between Nazi Germany and the Soviet regime. 5.o.http://www.erinnern.at/bundeslaender/oesterreich/gedenktage/23.-august/23-august-ein-gedenktag-als-ausdruck-eines-gemeinsamen-europaischen-geschichtsbewusstseins-oder-von-geschichtsklitterung/yehuda-bauer.pdf

[9] Miért csak Leningrád? – Jó, itt volt a legtotálisabb, de a német tervek alapvetően számoltak az élelmiszer elvonásával a keleti területekről. Adalék: Götz Aly számítása szerint 21,2 millió embertől vonták meg teljes mértékben táplálkozás lehetőségét! (Hitler népállama Bp., Atlantisz, 2014. 232.o.– Ez a szám sokszorosa a leningrádi népirtásnak..

[10] Ungváry…435-438.o.

[11] Ld. erről Krausz T.: Hogyan írná át…Századok id. c. 206-207.o.

[12] Vö.: Krausz T.: Hogyan írná át Ungváry…id. c. Századok, 2014. 1. sz. 206. skk A hivatkozásokat ld. az eredeti cikkben, ismétlésüktől terjedelmi korlátok miatt eltekintek

[13] Vö.: Tragegyija belorusszkih dereveny. Dokumenti i matyeriali. (Szosztaviteli: N. Kirillova/V. Szelemenyev). Minszk-Moszkva, 2011. 8-9.o.

[14] Ungváry…117.o.

[15] A dokumentumkötetünk bevezetőjében részletesen vizsgáltam és idéztem a „füzetet”, amely hosszan foglalkozik a zsidók és a partizánok elleni harc fokozásával. A dokumentum és a hozzá tartozó 16-os számú melléklet megállapítja, hogy „A zsidók maradéktalan kiirtása elsőrendű érdek.” A vezérkari instrukció 31. oldalán kertelés nélkül kimondja – nyilván nem a „rossz módszerek” visszafogása érdekében – hogy „Minden zsidó – nemre és korra tekintet nélkül – a partizánokkal tart!” És akkor már a zsidók alapvető tömegeinek kiirtásán túlvannak…

[16] Ungváry Krisztián, aki preferálja a „szociálpszichológiai” módszert, elidőzhetett volna a vereségtudat és a bosszú fogalmainál és valóságánál.

[17] Ungvárynak a szovjet forrásokhoz való viszonyára egy jellemző példa. Jelinó falu elpusztítása kapcsán magyar dokumentumokból kiindulva megjegyzi, hogy miközben a magyarok a falut felgyújtották, és elfogtak 230 „partizánt” „közülük 3o-at rögtön agyonlőttek”, de Ungváry mindjárt találgatásba is kezd, hogy ez milyen kényszerítő feltétel miatt történhetett. Én már eleve gyanakodnék a forrás pontosságát illető, amely 230 embert „partizánnak” nevez. Ungváry éppen ellenkezőleg. A mi kötetünkben publikált egyik RÁB –jelentést idézi, amely szerint itt Jelinóban 296 embert öltek meg. Ő szerinte nyilván ez a téves adat, mert három évvel az események után készült a jelentés. Ungváry több dolgot sem nem érzékelt, nem tudott. Először nem érzékelte, hogy a „rögtön lőttek le 3o embert” kitétel, mit is jelent. A forrás arról nem szól, a többiekkel mi lett később, mert nem tudja vagy nem akarja elárulni. De ez a kisebbik baj Ungváry forráskritikájában. Nagyobb baj, hogy nem tudja, a jelentések a jegyzőkönyvek alapján készültek, amelyek viszont az események friss nyomán keletkeztek! Azt sem tisztázza a történész, hogy vajon mi értelme lett volna annak, hogy a halottak számát eltúlozzák!!! A helyi lakosság életben maradt tagjai nem tudták egy kis faluban családtagjaikat összeszámolni? A magyar katonáknál biztosan jobban tudták. Ráadásul nem a megszállók temették el a halottakat vagy hantolták ki őket, hanem az áldozatok hozzátartozói, képviselői. Mi több, a probléma Sztálin számára éppen az volt, hogy a RÁB-adatokból túlságosan is magas halálozási szám jött ki. Mivel ő csak 8-1o milliós emberveszteségről akart tudni, ezért a RÁB-dokumentumokat már 1946-ban titkosították és 75 évig elő sem kerültek. Ungváry tehát tisztán szakmai szempontból nem tudja megalapozni, miért a gyilkosok adatai iránt van nagyobb bizalommal, mint az áldozatokéi iránt. Vö.: Ungváry id. m …279-28o.o.

[18] Ungváry…383.o.

[19] Éppen Ungváryval polemizálva mutatta meg Csapody Tamás, hogy a magyar munkaszolgálatosok („Mozgó vesztőhely”) szintén a holokauszt áldozatainak tekintendők. http://index.hu/tudomany/tortenelem/2013/01/17/mitoszok_a_don-kanyarrol/
http://index.hu/velemeny/olvir/2013/01/22/mozgo_vesztohelyek/

[20] Krausz-Varga: A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947). Bp., L’Harmattan, 2013. 16o-161.o. , 176-177.o., 196-197.o., 434.o., 458.o.

[21] Krausz-Varga (Szerk.): A magyar megszálló csapatok….478-48o.o.

[22] Korábban már erre is felhívták Ungváry figyelmét, de láthatólag semmiféle kritikával nem néz szembe. Vö.: Szvák Gyula: A retrospektív partizánvadászatról. In: A magyar megszállás…id. m. 23-25.o.

[23] Krausz Tamás és Varga Éva Mária…id. m. 28.o.

[24] Vö.: Ungváry…87-88. skk Megjegyzendő, hogy adataiban, leírásaiban nem ritkán vesz át kétes értékű dokumentumokat forráskritika nélkül. Legszembetűnőbb eset Sztálin 0428-as parancsa a partinzánellenállás fokozásáról,   amelyet abban a hamis formában idéz, amelyet már korábban megbíráltam, jelezve, hogy német és orosz történészek is feltárták az eredeti dokumentumot, amelyen Sztálin saját kezűleg írta be a civil lakosság evakuálásának szükségességét. Ungváry az ellenállás fokozását „embertelennek” nevezi, egyébként több helyen is gyakorlatilag az ellenállás feleslegességét, hiábavalóságát domborítja ki, miközben így értelmezhetetlen marad az a tény, hogy a partizánmozgalom óriási anyagi és emberi erőket kötött le, amelyeket a nácik és csatlósaik nem tudtak a frontra vezényelni, nem is szólva az ellenségnek az okozott veszteségekről legyenek azok bármekkorák. Uo. 97.o. Vö.: Krausz T.: Hogyan írná át…id. c.

[25] Ungváry…1oo.o., 1o6-1o8.o. Ungváry többet foglalkozik a partizánok által elkövetett atrocitásokkal, „főállású vodkafőzéssel” és bűncselekményekkel, önkényeskedő osztagaikkal, mint a szovjet partizánmozgalom összes többi, sok ezer más osztagával. A szerző a partizánmozgalom kriminalizálását szintén B. Musial, szélsőjobboldali lengyel-német történész alapján „rekonstruálja”. Miközben Ungváry arról elmélkedik, hogy nem engedik be a magyar kutatókat a levéltárakba, jelen sorok szerzőjét számos levéltárban éppen a magyar kutatók látogatásának elősegítésére kérték, pl. éppen Voronyezsben. Beengedték volna őt a brjanszki levéltárba is…

[26] Sőt, a szerző külön kitér arra, hogy a nemzetközi hadijog nem tiltotta a partizánok kivégzését, nem hordtak jól látható megkülönböztető jelzést. Uo.52-53.o. De arra egy sort sem veszteget, hogy miféle bűn volt maga a Szovjetunió megtámadása.

[27] Ungváry…id.m. 3o1-3o2.o.

[28] Ungváry erre hiteles forrást nem tud idézni. 2010-ben egy volgográdi vizit során M.M. Zagorulko neves szovjet-orosz történész és levéltáros, aki a háborúban vöröskatonaként vett részt a harcokban, úgy nyilatkozott jelen sorok szerzőjének füle hallatára (is), hogy Sztálingrádnál kb. minden hatodik katona lehetett szovjet hadifogoly. Hivatalosan publikált adatok e tárgyban nem léteznek.

[29] Ungváry… 63.o.

[30] Ungváry Musial németországi kritikáját is magától értetődően figyelmen kívül hagyta, amely pedig Musialnak mind szakmai egyoldalúságait, mind ideológiai premisszáinak szélsőjobboldali gyökereit megmutatta. Egy Musial-kritika a sok közül: http://www.hsozkult.de/publicationreview/id/rezbuecher-11444

[31] Itt jegyzem meg, hogy a szovjet területen a holokauszt áldozatainak számára vonatkozóan a szerző ugrál az adatok között, végül megállapodik egy helyütt a 2,3 milliós adatnál, viszont ez nem felel meg a valóságos, kb. 2, 7 milliós számnak, amelyet számos írásomban bemutattam.

[32] Vö.: Ungváry…63.o.

[33] Vö. részletesebben Krausz T.: Hogyan írná át…id.c.

[34] Ungváry…51-52.o.

[35] Ungváry…349-351.o.

[36] Vö. Tragegyija belorusszkih gyereveny…id. m. 311-319.o.

[37] Sajnos ilyen mondatok szép számmal idézhetők, például, amely egy náci tábornokot, Reichenaut és Sztálint egyformán vádolja a „vilgnézeti háború fokozásáért” (sic) . Vö.: Ungváry…34-35.o.

[38] Itt jegyzem meg, hogy Ungváry helytelenül beszél „zsidó származású” emberekről a Szovjetunióban, mert ott – eltérően például Magyarországtól, a zsidók önálló nemzetiséget képeztek.

[39] Ungváry…439.o.

[40] Vö.: Ungváry…437-44o.o.

[41] Akárcsak Ungváryt, a mi dokumentumkötetünk „ihlette meg” az Országos Levéltár illetékeseit, akik előálltak a szovjet megszállás dokumentumaival egy szakmailag súlyosan sérült műben: (Szerk.: L. Balogh Béni), „Törvényes” megszállás. A szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 között. Magyar Nemzeti Levéltár, Budapest, 2015. 567 oldal

[42] Ungváry a rá jellemző eufémisztikus megfogalmazásokkal, de azért kimondja meggyőződését, amely – számos durva szakmai és elméleti tévedést tartalmazva – közvetlenül utat nyit a holokauszt-relativizáláshoz: „…a náci Németország bizonyos származás alapján kijelölt társadalmi csoportok megsemmisítésére törekedett. Hasonló felvethető a Szovjetunióval szemben is, amely a megsemmisítendő csoportját osztályhelyzet alapján definiálta, ez a megsemmisítési szándék azonban 1941 után már nem volt annyira direkt és nem is volt annyira konzekvens, mint a nácik antiszemitizmusa.” Ungváry…438.o.

[43] Vö.: Krausz T.: Egy levéltári kurzuskötet a Győzelem 70. évében – L. Balogh Béni (szerk.): “Törvényes” megszállás. A szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között, Eszmélet 106. 86-99

[44] Példának okáért: nem használja, nem idézi Bálint József témába vágó köteteit, vagy hogy az orosz nevek átírása magyarra a teljes önkényesség jegyében történt.

109 hozzászólás a(z) “Krausz Tamás: „Úriember” megszállók és „jogtipró” partizánok? A magyar megszálló csapatok népirtó tevékenysége Ungváry értelmezésében” bejegyzéshez

    1. Tovaris

      A Szovjetunió felbomlása óta éppen Bjelorusszia az az ország, ahol azóta is a legtöbb játék- és dokumentumfilm készült a partizánmozgalomról és magáról a Nagy Honvédő Háborúról.

      Válasz
  1. Tovaris

    Egy másik riposztban közzétett videón láthattuk azt a vitát, amelyben Krausz Tamás ízekre szedte és eléggé meg is szégyenítette egykori tanítványát, aki nyíltan a neo-horthysta, fasisztoid hatalom szolgálatába állt. Ráadásul, annyira silány módon teszi, hogy az már párját ritkítaná, ha nem lennének olyan sokan….

    Válasz
  2. Moshe

    Nem-zsidok surun folyamodnak ahhoz, hogy a Soah borzalmait hozzahasonlitsak (vagy csak hasonlitsak???) valami olyasmihez, ami veluk tortent meg. En meg nem talalkoztam olyannal, ami ne lett volna tulzas ebben az ugyben.
    Fel lehet rajta haborodni, es nyilvan nekem sem esik tul jol, foleg hogy a rokonaim videki zsidok voltak, akik egy kivetelevel (aki Pesten lakott) mind eltuntek, de en mar hozzaszoktam ehhez.
    Engem inkabb az piszkal, amikor a molesztinok gyilkos bandajat hasonlitjak ossze a 40-es evek zsidosaganak sorsaval.

    Mellesleg, szerintem, ennek a Kover Laszlo madarnak valoszinu csak azert tetszett meg most a kotonsag (nem eliras), mert most nem neki kell betornie, hanem masoknak. O mar tul oreg hozza.

    Válasz
      1. Moshe

        Nana! Lehet, hogy rokonom a Kover! 🙂
        Most neztem meg, o is papai szuletesu, akarcsak nehai anyam.

        Nem talaltam tul sok lenyeges (politikai) informaciot rola, csak egy idezetet tole. Abban viszont igaza van:

        “Nem önmagában az unióhoz és a NATO-hoz csatlakozással, hanem azzal van ma gond, hogy az euroatlanti világ morális értelemben megrendült. … Ha Brüsszel azt gondolja, hogy az államoknak előre diktálhatja a magatartási szabályokat, akkor ebben a rendszerváltás előtti Moszkvára emlékezet. … Azt gondolom, hogy ha ez az Európai Unió jövője, akkor érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy hogyan kéne ebből szépen lassan, óvatosan nekünk kihátrálni. De azért én meg vagyok győződve arról, hogy ez nem az Európai Unió jövője, ez egy rémálom, amit persze néhányan komolyan gondolnak.”

        Válasz
    1. Diák

      A marxizmus minden későbbi fejlődése lényegében antisztalinista, de jórészt kommunista. Pl. Lukács, Tőkéi

      Válasz
  3. Fekete György

    Adminsztrátornak!

    A Mebal fóruma lehet az ilyen egyértelműen neo-göbbelsi nézet hirdetésének?! Az efféle nézet publikus hirdetésének jogát az ultraliberálisok hirdetik…

    “a bolsik es mas radikalisok … Jelenleg is ok szorgalmazzak legjobban a muzulman vademberek nagyaranyu betelepiteset, mert ugy sejtik, hogy azok altal novekedni fog a szavazotaboruk. Akadt volna tobbmillionyi bevandorlo a volt kommunista orszagokbol is, de ok nem jok erre celra, mert nekik eleguk lett a cocjalizmusbol, ok csak a politikai jobbot erositenek. Tehat akkor is a vadember a cukorfalat, ha eppen vegigeroszakolja Europat es Eszak-Amerikat.” – Moshe 2016-01-20 – 00:36

    Válasz
  4. krónikás

    Lehetne hűen idézni egymástól?

    Ezt írtam itt:

    “Ungváry “gányolásával” – információként jelzem – külön kétkolumnás írásban foglalkoztam, lásd Kritika folyóirat 2015. november-decemberi száma (Sérelmi történetírás?).” – Fekete György 2016-01-19 – 02:11

    Tovarisnál így jelenik meg:

    “Tovaris 2016-01-19 – 18:24

    “Krónikás” fórumtársunk imént jelezte. hogy ő a “Kritika” folyóiratban “kiállt Krausz mellett”…”

    Majd – alább – ilyen kontextusba helyezi munkámat:

    “Én erősen burzsoá irányzatú folyóiratnak tartom, a “rendszerváltó nómenklatúra” szócsöve, s mint ilyen, lehet, hogy taktikai okokból megjelentet néhány nála “baloldalibb” írást, de ne reménykedjünk abban, hogy újból a marxista-leninista irányzat fog benne érvényesülni.

    Nos, lehet morfondírozni…” (Uo.)

    No comment.

    Válasz
      1. Tovaris

        Egy nagy frászt….A cikk nem a kettőnk közötti vita provokálása céljából íródott. Közben szegény Moshe csak kapkodja a fejét, és nem érti…

        Válasz
      2. Tovaris

        Moshe, 2016-01-20 – 00:39

        Attól függetlenül, fogalma sincs a dolgokról. De kár, hogy nem az én beosztottamként szolgált a Magyar Néphadseregben. A mai magyar “honvédséget” vajon minek titulálná, ha ott szolgálna?

        Válasz
        1. Moshe

          Halvany gozom sincs arrol milyen a mai Magyar Hadsereg. Meg azt sem tudom, hogy valoban ez a neve. vagy valami mas.
          De az amiben, amiben en “szolgaltam” rendkivul korrupt volt, egeszen a szabotazsig.

          Azzal viccelodtem annak idejen, hogy ha felsorakozik Magyarorszag ellen az olasz hadsereg Ausztriaban, mi megfutamitjuk oket egyszeruen azzal, hogy felmosorongyal a kezunkben mi is felsorakozunk a hatarnal. Annal veszedelmesebb fegyvert nem ismertunk.

          Válasz
      3. Tovaris

        Hű, de gonosz lehetek, nem is tudtam. Viszont nem ártana egyértelműbben fogalmazni, amit még az ilyen hülye, rejtőzködő, alulképzett komcsi muksi, mint én, nem érthet félre….

        Válasz
      4. Diák

        Az a probléma, hogy az Eszmeleten, az Ezredvegen es a Transzformon kívül nincsen baloldali, az antikapitalista tradícióihoz kapcsolódó nyomtatott folyóirat. A Kritika “balliberális”. Miért ne lehetne oda cikket írni? A liberálisokat balról ott lehet bírálni szakmailag. Krónikás ezt tette. Jol.

        Válasz
  5. gruz

    Hm… írék a gyümölcsről, amely nem érik, hanem megérett, a kis kertészekről, akik nevelgették (konrádok, szelényik etc.) és írásom eltüne. Ki hibázott, én vagy moderátor? Az e mail címemre kérem a választ, és már itt sem vagy!

    Válasz
    1. macska

      Gruz, ez esetben csak te hibázhattál, mert a szerki napok óta totál elfoglalt és a liberálisok – hogy úgy mondjam – nincsenek a szíve csücskében. Próbálom én is elérni őt…:). Tedd fel újra. A cikket érdemes tárgyalni, erősíti az antifasizmust.

      Válasz
      1. Tovaris

        Sajnos, ezt már én is tapasztaltam. Lenyomtam az “entert” és a beírásom eltűnt. Én rendszerhibának tartom, nem ármánynak.

        Válasz
      2. gruz

        Köszönöm. Akkor valószínűleg én hibáztam az elküldéssel. (Bocs, Szerki!) Mindig élek a gyanúperrel, hogy szélsőséges véleményem miatt kitiltanak erről az oldalról is, ahogyan Vajnai szaktárs is megszüntette a kommenteket a Miidőnk-ben, és elkezdte a szíriai demokratikus erők dicsőségét megénekelni. Így műlik el a világ dicsősége…
        Tovarisnak nem a véleményével, hanem a félelmével értek egyet, ugyanis az un. “antisztálinizmus” örve alatt rengeteg burzsoá propaganda anyag jelenik meg. Ékes példa erre a Havas a pályán című ATVs műsor, amikor a műsorvezető hirtelen kiesett a szerepéből, és azt találta mondani, hogy a holokauszt nem csak zsidókról szólt, hanem, és majdnem kimondta a k betűvel kezdődő szót, de hirtelen szociáldemokratává tette. Erre rázendített a polgári ellenállás című társaság, így kiütve a csorbát.
        Egyébként a hivatalos magyar politika azzal érvel, pl. Ságvári esetében, hogy jogos volt a megölése, és gyilkosainak felmentése, mert bizony Ságvári az akkor törvényes rend (és a mai!) ellen harcolt. Tisztában kellett lennie tetteinek következményével (Pl. Schönherz és társai). De ezzel szemben a szabyharczy Konrád Gy. bizony az elnyomatás nehéz éveiben több ügyészi figyelmeztetésben is részesült. Sőt dolgoznia kellett! Pedig az akkor érvényes törvényes rend ellen harcolt, még jó, hogy le nem lőtték mint Ságvárit.
        Ami Krausz Tamás dolgozatát illeti, mert ez a fő téma, bizony nehéz a helyzet. Ugyanis nem szívesen gondolunk arra, hogy magyar emberek követtek el szégyenteljes bűnöket. A SZU-ban, majd később itthon. Az Ungváry familia pedig szabyharczy volt, és mint tudjuk egy demokratikus (Nobel-díjas) politikustól, a történelmet a győztesek írják. Nem kell tehát megkövetelni tőle az objektivitást, pillanatnyilag ő a győztes, de számíthatunk rá a következő rendszerváltáskor, mert ilyen természete.
        Krausszal az a baj, hogy tudósként működik. Összegyűjti a lehetséges tényanyagot, majd forráskritikát alkalmaz, és az így kialakult tényeket leírja és mellé teszi a hitelességüket értékelő hivatkozásokat. Nem véleményt, propaganda anyagot ír hanem kutatási eredményeket foglal össze. Sajnos néha ez nekem sem esik jól, mert fájdalmas tudomásul venni, hogy bizony történtek bűnök és hibák azon az oldalon is ahová én tartozónak vélem magam. Ungváry ezzel szemben az tökéletesen megfelel az elvárásoknak, amely szerint a 89-es burzsoá restaurációval hatalomra került új és régi uralkodóosztálynak igaza van, és még szép és jó is.
        Még egy érdekes dolog. Biszkut soha nem kedveltem, mint politikust, de most, hogy az újordasok nekiestek, mellettük csaholnak a kutyává vadult megtért báránykák (pl. MSZP), kezdem értékelni a szilárdságát. Szóval a dolgok változnak, és egyetlen reményem az, hogy változni is fognak. A kurzusemberkék (konrádok, szelényik, hellerek…) eltűnnek, és az értékesek maradnak.
        Még annyit, hogy nem nevezném liberálisoknak ezeket az embereket, mert a liberálisan (szabadon) gondolkodó ember előbb vagy utóbb eljut ahhoz, hogy a közösségi társdalom felsőbbrendű minden az egyéni harács alapján egyensúlyozó társadalomhoz képest.

        Válasz
        1. Moshe

          ” a liberálisan (szabadon) gondolkodó ember előbb vagy utóbb eljut ahhoz, hogy a közösségi társdalom felsőbbrendű minden az egyéni harács alapján egyensúlyozó társadalomhoz képest.”

          Ebben van valami, legalabbis, ami a gyakorlatot illeti. Nyugaton ma mar a “liberalis” partok nyomukban sem liberalisok, inkabb szocialistak/kommunistak. Eppen ezert a tagsaguk manapsag mar magaban foglalja a kommunistakat, szocialistakat, anarchistakat, iszlamistakat, fasisztakat, talan meg a nacikat is. Az almuk a tokes rendszer tonkretetele, megdontese es az oaltaluk megalmodott szocializmus megalapitasa. Mindent el is kovetnek e “szent” ugy erdekeben.

          Viszont azt hiszem ez nem az eredeti tagok “felvilagosodasanak” az eredmenye, mint inkabb a bolsik es mas radikalisok hosszantarto beszivargasa abba a partba, amelyiknek ketseegbesetten volt szuksege szavazotaborra. Ugyanis normalis ember ilyenekre nem szavaz.
          (Jelenleg is ok szorgalmazzak legjobban a muzulman vademberek nagyaranyu betelepiteset, mert ugy sejtik, hogy azok altal novekedni fog a szavazotaboruk. Akadt volna tobbmillionyi bevandorlo a volt kommunista orszagokbol is, de ok nem jok erre celra, mert nekik eleguk lett a cocjalizmusbol, ok csak a politikai jobbot erositenek. Tehat akkor is a vadember a cukorfalat, ha eppen vegigeroszakolja Europat es Eszak-Amerikat.)

          Válasz
          1. Fekete György

            “a tagsaguk manapsag mar magaban foglalja a kommunistakat, szocialistakat, anarchistakat, iszlamistakat, fasisztakat, talan meg a nacikat is” Ez a valóság meghamisítása. Annyira durva, hogy meg se kísérli tényszerűen bizonyítani. Mert nem is lehet.

          2. Moshe

            Szivesen masolok be link-eket, de mind angolul van. Jo lesz az bizonyiteknak?

          3. Tovaris

            Feltétlenül muszáj marhaságokat beszélni? Önnek halvány fogalma sincs arról, hogy mit jelent az, hogy kommunista. Miért keveri össze a dolgokat? Persze tudom: mert ez a burzsoá ideológia alapja.

          4. gruz

            Moshe bajtárs! Miről beszél? Ön nem olvas, csak ír. Így nem igazán van mit beszélnünk. A propagandát jól benyalta! Mind a nyugati, mind a náci változatát. Veszdelmes koktél!

          1. Tovaris

            Moshe pajtás azok ülepét nyalogatja, akik majdnem kiirtották az egész népét. Én a helyében szégyellném magam egyáltalán egy baloldali honlapon ezt prezentálni…

          2. Moshe

            https://hu.wikipedia.org/wiki/Szalmab%C3%A1b%C3%A9rvel%C3%A9s

            Hozzatennem, hogy az angol meghatarozas sokkal jobb:
            ” A straw man is a common form of argument and is an informal fallacy based on giving the impression of refuting an opponent’s argument, while actually refuting an argument which was not advanced by that opponent.”
            Azaz: A “szalmabab” egy surun hasznalt “ervelesi” forma es hetkoznapi hazugsag, ami megprobalja azt a benyomast kelteni, hogy megcafolja a vitapartner ervet, amig tulajdonkeppen olyan ervet cafol, amit az ellenfele nem mondott.”

            Sajnos ez a “vitaforma” valoban elegge surun van hasznalva. Meg egymas kozt is csinaljak itt az elvtarsak.

            ( Gy.k., en sosem kedveltem, partoltam, reklamoztam, vagy tamogattam a nacizmust. )

        2. Tovaris

          A liberális “gondolkodók” többnyire a fasizmus előkészítéséig szoktak eljutni – természetesen tisztelet a kivételnek.

          Válasz
        3. Tovaris

          Phoenix, 2016-01-22 – 21:30

          …”Én (és nem csak én) azért minősülök itt “sztálinistának”, mert Sztálint a történelmi helyén kezelem, az általa fémjelzett korszakot a szocializmus korai szakaszának tekintem és elismerem annak korszakalkotó szerepét. Történelmi távlatokból tekintve mindenképpen”….

          Ezt a véleményemet megtartom – természetesen egyetértve a sztálinizmussal kapcsolatos némely kritikáknak a korszak súlyos hibáiról szóló megállapításaival.

          Válasz
  6. Fekete György

    Diáknak ( 2016-01-18 – 20:47 okán)

    A náci jellegű antisztálinizmus antikommunizmust jelent. A polgári jellegű szintén. A szociáldemokrata jellegű is. A kommunista jellegű antisztálinizmus ellenben nem antikommunista, s nem járatható le az antikommunista antisztálinizmusokra mutogatással.

    Válasz
    1. macska

      A sztálinista a kommunista egy történelmi alakváltozata. A 2o-as években ez az alakváltozat még nem létezett, és Hruscsov alatt kezdett történelmileg szétesni a sztálini kommunista különböző formákra. Lenin, Trockij, Sztálin, stb. mint “ősforrások” a különböző kommunistáknak. Minden különbség ellenére egy dolog összeköti ezeket a különböző kommunistákat: a fő ellenfél a kapitalizmus. Még egymás elleni harcuk során is mindig azzal vádolják egymást, hogy “megtértek” a kapitalizmushoz. Erről lehetne egy tanulmányt írni, nem?
      A mai kommunista elméleti hátterét én az Eszmélet folyóiratban látom, amely Marxtól jön Leninen át Rosa Luxemburg, Gramsci, Lukács….A másik “életképesnek” látszó vonulat valóban Sztálinhoz megy vissza, melyet én nem látok továbbfejleszthetőnek, kiment alóla a történelmi talaj. Vannak persze kommunista szekták még…bőven. Ungváry természetesen ilyen distinkciókat nem tud tenni.

      Válasz
      1. krónikás

        A relativizálásokra mindig felhorkanok, evvel az attitűdömmel jegyeznék egy közhelynek számító megállapítást. Nemegyszer az egy politikai “fészekben” levők veszélyesebbek egymásra, mint az ellenséges madarak rájuk. E hasonlat nem csupán a kommunista forradalmárokra igaz. Mondhatni ideológia-semlegesen érvényes és minden történelmi kor felforgatóinak, lázadóinak egymás közötti viszonyában felfedezhető. 🙂

        Válasz
    2. Phoenix

      Az antikommunista azért látszik antisztálinistának, mert

      1) a sztálinizmust összemossa a kommunizmussal

      2) az előbi azért kell neki, mert a kommunizmusra szórt rágalmait a sztálinizmus valódi bűneivel (bár szinte mindig azokat is eltúlozva) hitelesíti

      Mivel a sztálinisták is egybemossák a sztálinizmust a kommunizmussal (szándékuk szerint ellentétes előjellel, mint az antikommunisták) akaratlanul is az 1)-en keresztül az antikommunisták kezére játszanak.

      Válasz
        1. Phoenix

          Már teljesen megzavarodtam. Természetesen Diáknak akartam válaszolni.

          Macskának most fogok.

          “A sztálinista a kommunista egy történelmi alakváltozata.”

          Nem és nem és nem!

          A sztálinizmus a kommunizmus bonapartista elfajulása, egy sajátos ellenforradalom. Napoleon a forradalom tábornokaként, forradalmi jelszavak mögé bújva állította le a forradalmat és hozott létre egy olyan társadalmi állapotot, ami a forradalom eredményeire támaszkodva, főként a forradalom másodvonalbeli résztvevőiből kialakított új uralkodó osztállyal nagymértékben visszaállította a forradalom által megdöntött rendszert – persze megőrízve, sőt túlhangsúlyozva a forradalmi frazeológiát és az új uralkodó osztály számára előnyös forradalmi eredményeket. Külsőségeiben Napoleon nem a királyságot állította vissza, “csupán” császárrá koronázta magát. Sztálin nagy mértékben ugyanezt csinálta az Októberi Forradalommal. Leszámolt a forradalom fő erőivel (a lenini KB-vel – vagyis magával a kommunista párttal -, a hadsereggel, a CSEKÁ-val és a szovjetekkel) mindezek másolatait szigorúan az általa vezetett pártapparátus uralma alá helyezte, létrehozva az új uralkodó osztályt, az apparátcsikok osztályát (amit Nomenklatúrának is neveznek) és végül magát nem cárrá koronázta – “mindössze” a párt örökös, leválthatatlan főtitkárává (genszek), akinek hatalma semmivel sem volt kisebb a cárok hatalmánál.

          Máshol már írtam, most megismétlem: én mint antisztálinista nem a terrort (önmagában) rovom fel a sztálinizmusnak, hanem

          – a marxizmus eltorzítását, meghamisítását,
          – a magántulajdon új formájának (az államigazgatási tulajdonnak) a kialakitását, megszilárdítását,
          – az új, privilegizált uralkodó osztály (a Nomenklatúra) kialakítását,
          – a kritika elnyomását, a csalhatatlanság mítoszát,
          – a szükségből erény kovácsolását,
          – a taktika stratégiává emelését
          – a “demokratikus centralizmust” (azaz a felsőbb végrehajtó szervek határozatainak kötelezőségét az alsóbb szervekre és a – definiálatlan, ezért mindenre ráhúzható – frakciózás tilalmát),

          stb. tartom bűnének és bűnnél nagyobb hibájának. Hozzátenném, hogy ezekkel jellemzem a sztálinizmust és ezzel túl is léptem Sztálin személyén – a kommunista mozgalom minden olyan deformációját, amelyek jellegzetesen ezen bűnök/hibák többségével terheltek sztálinizmusnak nevezem. És én, mint antisztálinista marxista/kommunista ezektől a bűnöktől/hibáktól akarom megtisztítani a kommunizmust, mert meggyőzödésem, hogy ezek a bűnök/hibák a kommunizmus halálát okozzák.

          Válasz
          1. Moshe

            Ez mind igaz. Viszont Sztalinnak es az ot tamogato orosz vezetoknek abban igaza volt, hogy csak igy lehetett megmenteni Oroszorszag nagyhatalmi statuszat.

            Amig tudom, hogy a “mi lett volna ha” erv nem erv, addig van egy olyan sejtesem, hogy az igazi kommunistak vezetese alatt Oroszorszag egy jelentektelen kishatalomma valt volna.
            Tehat orosz szempontbol nezve felteheto, hogy Sztalinnak (es az ot tamogatoknak) volt igaza.
            Kommunista szempontbol nezve persze egesz mas a helyzet.

            Mindez azonban nem kuszoboli ki azt a problemat, hogy az igazi kommunizmus ugyanolyan elhetetlen, mint az alkommunizmus. Szerintem.

          2. Tovaris

            Alább jól megkaptad egy antikommunista antisztálinistától. Erről beszéltem…

          3. Phoenix

            Tovaris 2016-01-21 – 08:48

            Valóban!

            Moshe az (beírásai alapján) antikommunista Veled, a (jelenlegi beírásaid alapján) sztálinistával ért egyet. Pontosan erről beszélek … 🙂 (vagy 🙁 ?)

  7. diák

    Istenem, már 1oo-szor leírták ezen az oldalon (is). Az antisztálinizmus is lehet sokféle: Náci jellegű, polgári jellegű, kommunista jellegű, szoc. dem. jellegű, lehet marxista elméleti bírálat, antimarxista stb., stb. Ungváry antisztálinizmusa szélsőjobboldali eredetű, nagyon egyoldalú felületes és elfogult. A wehrmacht nézőpontjából bírálja, az fáj neki, hogy a Sztálin és a Vörös Hadsereg kerekedett felül Németországon, a Wehrmachton, Hitleren és Horthyn. Ez a könyv egy revansista könyv.

    Válasz
    1. Fekete György

      Ungváry értékelésében álláspontunk azonos. Az antisztálinizmus osztályozásában is, ha így konkretizálhatom.

      A náci jellegű antisztálinizmus antikommunizmust jelent. A polgári jellegű szintén. A szociáldemokrata jellegű is. A kommunista jellegű antisztálinizmus ellenben nem antikommunista, s nem járatható le az antikommunista antisztálinizmusokra mutogatással.

      Válasz
      1. Moshe

        ” A náci jellegű antisztálinizmus antikommunizmust jelent. A polgári jellegű szintén. A szociáldemokrata jellegű is. A kommunista jellegű antisztálinizmus ellenben nem antikommunista,.. ”

        E kijelentesekben nincs veletlenul belerejtve egy kis lenezes? Nincs benne egy kis ubermensch mentalitas?
        Azaz: Mindenki default-bol (alapbol, eleve elrendelten …stb…) kis butuska, oly annyira, hogy barmi is legyen a politikai beallitottsaga mar eleve nem tudja meglatni azt, hogy a sztalinizmusnak vajmi keves koze volt a szocializmushoz, kiveve, ha hosunk eppen megbizhatoan jo kommunista.
        Mas szavakkal mondva, mindenki eleve elrendelten agybeteg es nem kepes megerteni, meglatni, eszrevenni nyilvanvalo, egyszeru dolgokat, kiveve ha kozben kommunistava valt az az agybeteg. Akkor hirtelen mindent ert.

        Hadd magyarazzam meg a nem tul burkolt ellentmondast: Itt az “antisztalinizmusrol” volt szo, ami onmagaban meg nem (szuksegszeruen) antikommunista, es leginkabb azert nem, mert meg az itteni kommunista elvtarsak is azt valljak, hogy a sztalinizmus” nem volt se szocializmus, se kommunizmus. Tehat mar eleve az antisztalinizmus nem lehet antikommunista a sajat meghatarozasabol kiindulva.

        Válasz
        1. Fekete György

          Bocsánat, háromszor is elolvastam, de amit most fogalmazott, kedves Mojse, nem tudom értelmezni.

          Válasz
          1. Tovaris

            Pedig értelmezhető. Pontosan ez az antisztálinizmus legnagyobb ideológiai rombolása a fejekben. Moshe úr is antikommunista és nem csodálom, hogy nem érti, hogy “van antikommunista antisztálinizmus és van kommunista antisztálinizmus”. Antikommunista nézőpontból nem is lehet megérteni. Erre mondtam én, – amit meg egyesek nem hajlandók megérteni – hogy az antisztálinizmus VÉGSŐ SORON a kommunizmus ügyének okozza a legnagyobb kárt.
            Éppen ma volt egy meddő vitám egy atyafival, aki “elmagyarázta” nekem, hogy “mindenki kommunista, aki nem jobbikos”.

            És nem mellékesen ez a burzsoá ideológia fő célja – látszólag nem eredménytelenül.
            A sztálini korszak elmúlt, sem letagadni, sem megváltoztatni utólag már nem lehet, csak beszélni róla (dicsőíteni, átkozni, mellébeszélni, hazudni). Le kell vonni belőle a tanulságokat és össze kell fogni a világ minden kommunistájának – akiknek a kapitalizmus meghaladása a célja.

          2. Moshe

            “” Moshe úr is antikommunista és nem csodálom, hogy nem érti, hogy “van antikommunista antisztálinizmus és van kommunista antisztálinizmus”. “”

            Epp azt irtam, hogy ezt mindenki tudja es erti. A mindenkibe en is beletartozom. 🙂

            Az viszont igaz, hogy a szovjet-utas kommunizmus/szocializmus elegge nagy kart okozott a “szent” ugynek.
            Azt tetszenek csak itt elfelejteni, hogy maskepp nem nagyon lehetett volna csinalni, es vegulis tkp. abban hasonlitott az igazi szocializmushoz, hogy az emberek nagyobbik resze aranylag egyenloen osztozott a nyomorusagban es gyotrelemben, amit minden szocialista rendszer vele jaroan magaban hord.

            Ugyanugy, ahogy itt (a Nyugaton) es jelenleg is, a szocializmus csak addig mukodik, amig van kitol kolcsonkerni, amig van kit kirabolni. Amikor ezek mind elfogytak, akkor beindul a onszopattyu. Mondtam mar, hogy ebben hasonlit Mohamed tanaira is?

          3. krónikás

            Valamikori illegális kommunisták, amikor már volt politikai önreflexiójuk (önmeghatározásuk!), így fogalmazták nekem:

            “A sztálinizmus VÉGSŐ SORON a kommunizmus ügyének okozza a legnagyobb kárt.” (vö. Tovaris 2016-01-19 – 18:07)

            Avagy – igen keserűn – megállapították, hogy a nácikat leszámítva a “sztálinizmus” több kommunistát elpusztított, mint akár a szovjet-orosz forradalom és rendszer összes – belső és külső – politikai ellensége.

            “A sztálini korszak elmúlt, sem letagadni, sem megváltoztatni utólag már nem lehet, csak beszélni róla (dicsőíteni, átkozni, mellébeszélni, hazudni). Le kell vonni belőle a tanulságokat és össze kell fogni a világ minden kommunistájának – akiknek a kapitalizmus meghaladása a célja.” (Uo.) Nos, e műveleteket elvégezte – többek között – az ELTE Ruszisztikai Központban készített, Oroszország története c. egyetemi tankönyv (1997, 2001) vonatkozó, negyedik részének szerzője.

        2. Phoenix

          Ide is ideírom, hátha Moshe nem olvasta el:

          Az antikommunista azért látszik antisztálinistának, mert

          1) a sztálinizmust összemossa a kommunizmussal

          2) az előbi azért kell neki, mert a kommunizmusra szórt rágalmait a sztálinizmus valódi bűneivel (bár szinte mindig azokat is eltúlozva) hitelesíti

          Mivel a sztálinisták is egybemossák a sztálinizmust a kommunizmussal (szándékuk szerint ellentétes előjellel, mint az antikommunisták) akaratlanul is az 1)-en keresztül az antikommunisták kezére játszanak.

          (úgy, hogy Fekete tanár úr logikájában nincs “veletlenul belerejtve” sem “egy kis lenezes”, sem “egy kis ubermensch mentalitas” – az antikommunista antisztálinizmus lényegénél fogva antikommunizmus és nem antisztálinizmus. Jelzem a mai oroszországi nácik és egyéb szélsőjobboldaliak között sok Sztálin-rajongó van, de egy marxista sincs.)

          A sztálinizmus a kommunizmus bonapartista elfajulása, egy sajátos ellenforradalom. Napoleon a forradalom tábornokaként, forradalmi jelszavak mögé bújva állította le a forradalmat és hozott létre egy olyan társadalmi állapotot, ami a forradalom eredményeire támaszkodva, főként a forradalom másodvonalbeli résztvevőiből kialakított új uralkodó osztállyal nagymértékben visszaállította a forradalom által megdöntött rendszert – persze megőrízve, sőt túlhangsúlyozva a forradalmi frazeológiát és az új uralkodó osztály számára előnyös forradalmi eredményeket. Külsőségeiben Napoleon nem a királyságot állította vissza, “csupán” császárrá koronázta magát. Sztálin nagy mértékben ugyanezt csinálta az Októberi Forradalommal. Leszámolt a forradalom fő erőivel (a lenini KB-vel – vagyis magával a kommunista párttal -, a hadsereggel, a CSEKÁ-val és a szovjetekkel) mindezek másolatait szigorúan az általa vezetett pártapparátus uralma alá helyezte, létrehozva az új uralkodó osztályt, az apparátcsikok osztályát (amit Nomenklatúrának is neveznek) és végül magát nem cárrá koronázta – “mindössze” a párt örökös, leválthatatlan főtitkárává (genszek), akinek hatalma semmivel sem volt kisebb a cárok hatalmánál.

          Máshol már írtam, most megismétlem: én mint antisztálinista nem a terrort (önmagában) rovom fel a sztálinizmusnak, hanem

          – a marxizmus eltorzítását, meghamisítását,
          – a magántulajdon új formájának (az államigazgatási tulajdonnak) a kialakitását, megszilárdítását,
          – az új, privilegizált uralkodó osztály (a Nomenklatúra) kialakítását,
          – a kritika elnyomását, a csalhatatlanság mítoszát,
          – a szükségből erény kovácsolását,
          – a taktika stratégiává emelését
          – a “demokratikus centralizmust” (azaz a felsőbb végrehajtó szervek határozatainak kötelezőségét az alsóbb szervekre és a – definiálatlan, ezért mindenre ráhúzható – frakciózás tilalmát),

          stb. tartom bűnének és bűnnél nagyobb hibájának. Hozzátenném, hogy ezekkel jellemzem a sztálinizmust és ezzel túl is léptem Sztálin személyén – a kommunista mozgalom minden olyan deformációját, amelyek jellegzetesen ezen bűnök/hibák többségével terheltek sztálinizmusnak nevezem. És én, mint antisztálinista marxista/kommunista ezektől a bűnöktől/hibáktól akarom megtisztítani a kommunizmust, mert meggyőzödésem, hogy ezek a bűnök/hibák a kommunizmus halálát okozzák.

          Válasz
    2. Tovaris

      Tökéletes meglátás. Nem véletlenül nyerte meg a Szovjetunió a náci Németország által ellene indított háborút. Sztálin és környezete valóban sokat hibázott, (ami egyesek szerint a bűnnél is nagyobb baj) – de mégis ugyanakkor Sztálin vezetésével nyerték meg a háborút.

      A Szovjetunió megszűnése sem Sztálin idejében történt, hanem halála után negyven évvel.

      Hitler ellen a Szovjetunióval lépett koalícióra az USA, Anglia és Franciaország (utóbbi területét a németek elfoglalták, az ő szerepük a De Gaulle-féle “Szabad Franciaország” és a Maquisard működésében nyilvánult meg. Emiatt kaptak négyhatalmi jogi státuszt.
      A háború utáni status quo megállapodásában is Sztálin képviselte a Szovjetuniót.

      Válasz
    3. Tovaris

      Moshe, 2016-01-19 – 05:43

      Tisztelt uram, mi itt többnyire NEM VAGYUNK AZ ELVTÁRSAI. Ha nem vette volna észre…Szólítson csak minket az Ön polgári illemtana szerint…

      Válasz
  8. Fekete György

    Tamásnak már közvetlenül jeleztem, kiváló dolgozat. Professzor úr tartja a minőséget. 🙂

    Tovaris harmadik reflexiója (2016-01-17 – 19:57) kapcsán megismétlem, amit a B.U.É:K.! bejegyzésnél avval kapcsolatban írtam, miszerint teljesen téves az antisztálinizmus és az antikommunizmus közötti “átfedések” hangsúlyozása, mert a nem kommunistaellenes, illetve kommunista antisztálinista onnan ismerszik meg, hogy nem azonosítja a “sztálinizmust” nemhogy a kommunizmussal, de még a szocializmussal sem. Államszocializmusnak, illetve bürokrata szocializmusnak tartja. Az antikommunista viszont egyenlőségjelet tesz a “sztálinizmus” és a kommunista mozgalom (meg elmélete) közé. A sztálinista (a “sztálinizmus” korában sztálini kommunista) éppen az antisztálinizmus és az antikommunizmus azonosításával akarja ab ovo lehetetlenné tenni a “sztálinizmussal” (az idézőjelet a fogalom elméleti elégtelensége miatt alkalmazom) szembeni kommunista kritikát. Holott az 1920-as évek pártellenzéki csoportjait is KOMMUNISTÁK ALKOTTÁK, NEM PEDIG ÁRULÓK. Hitler hatalomra kerülésével formálódik az a helyzet (teljes beálltát a spanyol polgárháborúra tenném), amelyben az antisztálinista kockáztatja, hogy antikommunista is. 1941. június 22-től meg már óhatatlanul az. Azonban a szovjet nép győzelmével a náci Németország fölött ismét történelmileg legitim az “antisztálinista” (az államszocializmust, különösen annak despotikus változatát) opponáló kommunista pozíció. Szerintem.

    Válasz
    1. Tovaris

      Az átfedések pedig vannak. És az általuk okozott ideológiai kár is meghatározható.

      Válasz
      1. Fekete György

        Nincs átfedés. Mert az antikommunista állítja be kommunizmusnak a sztálinizmust, ami ugye nem igaz. Ellenben az antisztálinista rámutat, mint marxi (és lenini!) alapon álló kommunista, hogy a sztálini rendszer se nem szocializmus, se nem kommunizmus, hanem államszocializmus. (Egyébként nem érvelés egy ilyen tipikusan, pusztán kijelentést tartalmazó autoriter fogalmazás: “Az átfedések pedig vannak. “)

        Válasz
        1. Tovaris

          Az antikommunista (+ fasiszta, náci) a szocializmust is kommunizmusnak nevezi.
          A sztálini szocializmus sem kommunizmus volt, hanem a szocializmus egy központosított formája, amelyet többen államszocializmusnak neveznek.
          Az antisztálinisták többségükben antikommunisták is.

          Válasz
          1. Fekete György

            “A sztálini szocializmus sem kommunizmus volt, hanem a szocializmus egy központosított formája, amelyet többen államszocializmusnak neveznek.
            Az antisztálinisták többségükben antikommunisták is.”

            1/ Lenin nem határozta szocializmusnak a szovjet rendszert…

            2/ A “sztálini” rendszer szocializmus se volt, kommunizmus se volt. Nem volt “a szocializmus egy központosított formája” sem. Korunk rendszerkritikai társadalomtudósai – nagy többségükben – államszocializmusnak vagy államkapitalizmusnak írják le. Az állam különleges, a társadalmi viszonyokat átható szerepe azért több, mint “központosított forma”…

            3/ “Az antisztálinisták többségükben antikommunisták is.” Nem elég kijelenteni. Különben empirikusan bizonyíthatatlan is. Ha csak Visinszkij, egykori mensevik kirohanásait “az agyonlövendő veszett kutyák”-ról nem tekintjük bizonyítéknak, nem beszélve Sztálin gyalázkodásairól a pártellenzékiekkel szemben (Sztálin megölette vagy öngyilkosságba kergette a lenini KB szinte összes tagját és a régi bolsevikok nagy részét!).

            Számomra érthetetlen, hogy Tovaris egyfelől – igen színvonalasan – kiáll Krausz professzor munkássága mellett az antikommunista támadásokkal szemben, másfelől azonban e helyes és hasznos tevékenysége tüzénél meg akarja sütni a Sztálin nevével fémjelzett társadalmi-politikai-gazdasági rendszer kommunista bírálatát eleve ellehetetlenítő ideológiai pecsenyét… Ennek érdekében a tekintélyelvű kijelentések mellett olyan “irodalomra” hivatkozik, amely Sztálin ma itt-ott érzékelhető népszerűségét (generálisan és tudományos minőséggel még nem feltárt!) nem az államszocializmust követő kapitalizmus ellentmondásaiból vezeti le elsősorban, hanem a hruscsovi “desztalinizáció” gyarlóságaiból.

            Egyáltalán, mit keres a fenti kritikai dolgozat blogvitájában a “sztálinizmus” (a szovjet formájú despotikus államszocializmus) apológiája?? Hogyan kerül ez a csizma erre az asztalra?

      1. Fekete György

        Csupán egy linket vagy cikk(címet) vitába gányolni – nem érvelés. Ha hivatkozunk más által írott munkára, konkrétan meg kell fogalmaznunk a kapcsolatot álláspontunk és a hivatkozott szellemi alkotás/termék között.
        Egyébként csúsztatás a “sztálinizmus” bírálatát, az antisztálinizmust (ami eleve baloldali, hiszen az antikommunizmus a jobboldali, de még hányféleképpen mutassak rá önnek?) azonosítani a hruscsovi “desztálinizációval”, márpedig a hivatkozott elemzés ezt teszi. Csúsztatás, ugyanis Hruscsov nem csupán Sztálin hű alattvalója volt (vezető pozíciókban), hanem szintén az államszocializmust szolgálta, mégpedig hatalomra kerülése után is. Próbáljon meg ön is érvelni, kedves Tovaris.

        Válasz
        1. Tovaris

          A cikket elolvasásra linkeltem be. Továbbá úgy kommunikálok, ahogy azt jónak látom. Ha nem tetszik, lehet vele vitatkozni. Legfeljebb nem veszem figyelembe. Uff!

          Válasz
          1. Fekete György

            Éppenséggel tárgyszerűen megbíráltam a belinkelt cikket és annak idevonatkoztatását… Két alkalommal is:

            1/ “…csúsztatás a “sztálinizmus” bírálatát, az antisztálinizmust (ami eleve baloldali, hiszen az antikommunizmus a jobboldali…) azonosítani a hruscsovi “desztálinizációval”, márpedig a hivatkozott elemzés ezt teszi. Csúsztatás, ugyanis Hruscsov nem csupán Sztálin hű alattvalója volt (vezető pozíciókban), hanem szintén az államszocializmust szolgálta, mégpedig hatalomra kerülése után is.” (Fekete György 2016-01-18 – 09:26)

            2/ “…olyan “irodalomra” hivatkozik, amely Sztálin ma itt-ott érzékelhető népszerűségét (generálisan és tudományos minőséggel még nem feltárt!) nem az államszocializmust követő kapitalizmus ellentmondásaiból vezeti le elsősorban, hanem a hruscsovi “desztalinizáció” gyarlóságaiból.” (Fekete György 2016-01-18 – 10:31)

          1. Fekete György

            Én itt az Ön gányolására reagáltam, Tovaris. Mert idehányt egy linket, ráadásul olyan cikkét, amely Sztálin napjainkban felbukkanó népszerűségét (különben a zsarnokok periférikus post-népszerűsége általános jelenség…) elsősorban nem az államszocializmust felváltó kapitalista rendszer ellentmondásaiból, hanem a hruscsovi desztalinizáció gyarlóságaiból vezeti le. A cikket pedig egy szó kommentárral, illetve érveléssel nem köti össze a jelen, ön által kezdeményezett vitával.

            Ungváry “gányolásával” – információként jelzem – külön kétkolumnás írásban foglalkoztam, lásd Kritika folyóirat 2015. november-decemberi száma (Sérelmi történetírás?).

      2. macska

        Ezzel a cikkel kapcsolatban az az érdekes, hogy ezen kívül egyetlen szerző sem mert egy kritikai írással előállni. A liberális sajtó is csak ajnározta ezt a szerecsenmosdató könyvet. Baloldal meg úgyszólván nincsen. Az a kicsi, ami van, az meg meg a liberális lapokban (Hvg meg egyebek!!) hízeleg a liberálisoknak..

        Válasz
        1. Tovaris

          “Krónikás” fórumtársunk imént jelezte. hogy ő a “Kritika” folyóiratban “kiállt Krausz mellett”…

          Idézet a wikipédiából a “Kritika” folyóiratról:

          …”Közismerten a realizmus esztétikája alapján, a marxista-leninista ideológia mellett elkötelezett folyóiratként indult, de szakmailag felkészült szerkesztő, a magyar irodalom kiváló ismerője és művelője Pándi Pál irányította 1972-1983 között. Számos irodalmi, művelődéspolitikai kérdés került megvitatásra, melybe már az ismert kritikusok Almási Pál, Király István mellett a fiatalabb nemzedék tagjai is beszálltak, köztük Agárdi Péter, Hajdú Ráfis Gábor, Vasy Géza. Az 1980-as évek szabadabb légkörében, majd a rendszerváltást követően demokratikus társadalomelméleti, kulturális és irodalomkritikai lappá nemesedett. 1984-től Szerdahelyi István, 1989 óta Balogh Ernő szerkeszti”…

          Én erősen burzsoá irányzatú folyóiratnak tartom, a “rendszerváltó nómenklatúra” szócsöve, s mint ilyen, lehet, hogy taktikai okokból megjelentet néhány nála “baloldalibb” írást, de ne reménykedjünk abban, hogy újból a marxista-leninista irányzat fog benne érvényesülni.

          Nos, lehet morfondírozni…

          Válasz
          1. Fekete György

            Lehetne hűen idézni egymástól?

            Ezt írtam itt:

            “Ungváry “gányolásával” – információként jelzem – külön kétkolumnás írásban foglalkoztam, lásd Kritika folyóirat 2015. november-decemberi száma (Sérelmi történetírás?).” – Fekete György 2016-01-19 – 02:11

            Tovarisnál így jelenik meg:

            “Tovaris 2016-01-19 – 18:24

            “Krónikás” fórumtársunk imént jelezte. hogy ő a “Kritika” folyóiratban “kiállt Krausz mellett”…”

            Majd – alább – ilyen kontextusba helyezi munkámat:

            “Én erősen burzsoá irányzatú folyóiratnak tartom, a “rendszerváltó nómenklatúra” szócsöve, s mint ilyen, lehet, hogy taktikai okokból megjelentet néhány nála “baloldalibb” írást, de ne reménykedjünk abban, hogy újból a marxista-leninista irányzat fog benne érvényesülni.

            Nos, lehet morfondírozni…” (Uo.)

            No comment.

  9. Moshe

    Erdekes iras, de meg erdekesebb lett volna, ha (legalabb) a magyar hadsereg szovjetuniobeli remtetteit sorolta volna fol kronologiailag, ugyanennyi betu segitsegevel.

    Nem olvastam egyik konyvet sem, nem jartam orosz leveltarakban, igy aztan nem tudhatom, hogy hany uj dokumentum latott napvilagot az utobbi 10-20 evben es hogy mennyire lehet a meglevo dokumentumokat ertelmezni, mennyire nem. Tehat nem tudok velemenyt mondani ebben az ugyben.

    Csak szerettem volna, ha a felesleges szocsata helyett inkabb tenyeket emlitett volna meg a cikk iroja. Az tovabb mutat, mint egy ideologiai vita ket tortenesz kozott.

    Válasz
    1. Tovaris

      Nyugodjon meg, Krausz Tamás nem az “átkosban”, kádári “represszió” alatt írta ezt a munkáját, hanem most, a rablókapitalista Magyarországon. Igaz, pályája a Kádár-korszakban kezdődött (nekem is) – már nekem is van rálátásom sok mindenre – hát még egy tudományos kutatómunkát végző embernek.

      Krausz Tamás egyetemi tanár, (professzor) – kiválóan beszél oroszul és elsősorban az időközben megnyitott orosz (szovjet) levéltári anyagokat IS tudta tanulmányozni – ellentétben ezzel a “műtörténész” fidesznyikhajjal, aki történésznek képzeli magát és még sokszor az orosz személy- és helyiségneveket sem tudja helyesen leírni.

      Az írás végén felsorolt irodalom, ahonnan a tényszerűségeket vette, nem mind kifejezetten “kommunista (bolsevik”) forrás, tehát nem propaganda hatása alatt írta meg sem a könyvét, sem a recenzióját, hanem tények és ismeretek alapján. Úgy, ahogy ezt egy objektív történésznek tennie kell.

      Nem akarom Krausz Tamás professzor írását űberelni – nincs is rá szükség. Csak el kell olvasni a két dolgozatot, aztán, akinek van objektív rálátása, az el tudja dönteni, hogy hol lapul az igazság.

      Mivel én magam életem folyamán igen sok szovjet, orosz irodalmat olvastam, ott leginkább a Krausz által írt könyv részletei bukkannak elő, mintegy igazolva a tényeket.

      Nos, aki nem tud oroszul, annak az orosz (szovjet) történelem egy áthatolhatatlan valami, arról legfeljebb marhaságokat, hazugságokat tud állítani.

      Válasz
    2. Tovaris

      Ebben a cikkben sok tényt említett a szerző, legfeljebb Ön átsiklott rajta. Továbbá magában Krausz könyvében tények garmadája található, míg ugyanez Ungváry fércművében nemigen.

      De mondok Önnek valamit. Ha ismerős Moshe Dajan, egykori izraeli hadügyminiszter neve, annak életrajza, akkor talál egy érdekes epizódot. Amikor angol katonai attaséként Moszkvában állomásozott, ellátogatott az egyik szovjet-német arcvonalra és ott személyes hősiességével kiérdemelte a Vörös Zászló Érdemrendet. Ezt csak azért említettem meg, hogy hiteles történelmi források a szovjet történelemmel kapcsolatban nyugaton is vannak.

      Válasz
      1. Moshe

        ” Ebben a cikkben sok tényt említett a szerző, legfeljebb Ön átsiklott rajta. ”

        Lehet, de en tobbet szerettem volna olvasni beloluk. Neha ugyanis vitam akad egy-ket magyar nacival az interneten, akik nehezmenyezik a molesztinok banasmodjat Izrael altal. Az o orruk ala szeretnek dorgolni nehany dolgot.

        Válasz
        1. Diák

          Moshe, olvassa el a dokumentum köteteket. 600 oldalon a magyar megszállók rémtettei…krausz es Varga szerk. L’Harmattan kiadó. 2013.

          Válasz
        2. Tovaris

          Az Ön érzékelhető antikommunista alapállása nagyon sok minden megértését akadályozza, vagy egyenesen lehetetlenné teszi.

          Válasz
        3. Tovaris

          Ha a nácik orra alá akar dörgölni, idézze be innen a mi véleményeinket. Persze, akkor ne csodálkozzon, ha kommunistának fogják Önt nevezni. (hihihi)

          Válasz
          1. Moshe

            Idezni eppen lehetne innen is a naciknak, azonban ez nem sokat jelent nekik. Tkp. teljesen mindegy honnan idezek, vagy eppen csak tortenelmi tenyeket emlitek nekik.
            Ok a maguk kis sajat tortenelmukben es mindenfele konspiracios elmeletben hisznek. Nem lehet oket kizokkenteni a hitukbol, vagy a “tudasukbol”. Epp azert nacik. 🙂

    3. Fekete György

      “…a magyar hadsereg szovjetuniobeli remtetteit sorolta volna fol kronologiailag, ugyanennyi betu segitsegevel.

      Nem olvastam egyik konyvet sem, nem jartam orosz leveltarakban”

      1/ Tessék elolvasni a kélt könyvet, ön tud magyarul, mi okból nem rendeli meg?
      2/ Elolvasva a két kötet, maga összeállíthatja. Igénye ugyanis képtelenség, hiszen ma már a történettudomány nem Annales…
      3/ Nem jártam Amerikában, tehát nincs Amerika?…

      “…szerettem volna, ha a felesleges szocsata helyett inkabb tenyeket emlitett volna meg a cikk iroja.”

      Bombasztikus, dilettáns állítás, hiszen csupán kijelent. Semmivel, még egyetlenegy szövegidézettel nem támasztja alá. Ellenben a kritika szerzője (Krausz) végig tárgyszerűen érvel, bőven idézve a bírált kötetből. Ön, Mojse, relativizál.

      Válasz
      1. Moshe

        ” 1/ Tessék elolvasni a kélt könyvet, ön tud magyarul, mi okból nem rendeli meg? ”

        Lehet, hogy az elso konyvet, mivel mar regi kiadas, meg sem talalnam. A masodikat biztos meg lehet kapni.
        Viszont mindketto beszerzese es postazasa korulmenyes es sokba kerul. Foleg, hogy hitelkartyaim sincsenek.

        Válasz
        1. Fekete György

          Azért, mert önnek “körülményes”, illetve “költséges” beszerezni egy könyvet, a szerző – az ön által kezdeményezett vitában! – jelenítse meg szóban forgó könyvének ezt vagy azt a részét, másolja be, szerkessze be internetes felületre, éppen az ön követelésének engedve, nos, ez rendkívül kritikátlan igény. A legnagyobb fokú képtelenség.

          Válasz
          1. Moshe

            Neha nehezen ertem az embereket. Azt mondom “a”, erre azzal vadolnak, hogy “b”-t mondtam.

            Mindossze annyit probaltam iderebegni, hogy ennyi energiaval, es ennyi betut hasznalva, lehetett volna a nyilvanvaloan tobbezernyi gaztett kozul tobbet is beidezni. Ez miota jelenti azt, hogy en az egesz konyvet szerettem volna idemasolva latni?

            No es gondolom nem csak en vagyok az egyetlen a vilagon, akinek esetleg gondot okoz egy tobb evtizeddel ezelott kiadott konyv beszerzese, foleg tobb tizezer kilometerrol.

            Orexunk elvtarsak, orexunk?

          2. Phoenix

            Krausz Tamásék könyvét nem több évtizede, hanem talán másfél éve adták ki.

    4. macska

      Most látlak csak Moshe. Olyan mintha nem olvastad volna a cikket. Krausz éppenséggel tényeket sorjáz…És azokat elemzi. Más kérdés, hogy megfogalmazza, a tényeket lehet antifasiszta alapon is értékelni és polgári-jobboldali alapon is a megszállókat mentegetve, a Szovjetuniót gyalázva. Mit nem értesz? Nem találod a helyed a két irányzat között? Az baj.

      Válasz
      1. Moshe

        ” Most látlak csak Moshe. Olyan mintha nem olvastad volna a cikket. Krausz éppenséggel tényeket sorjáz…”

        Ha jol emlexem mindossze 5, vagy 6 konkret esetet emlitett. Ezt keveselltem. Ebben az esetben engem nem erdekelnek a filozofiai nezetkulonbsegek: Ha egy bizonyos orszag katonasaga egy masik orszag teruleten gyilkolassza a civil (fegyvertelen) lakossagot az gyilkossag marad, akarhogy is nezzuk.
        Egyszeruen csak tobb reszlet erdekelne.

        Válasz
        1. Tovaris

          Már mondtam, hogy ennek a kis írásnak nincs akkora terjedelme, hogy a nácik és csatlósaik bűneit (ebben a zsidóság elleni bűnök külön könyvtárakat töltenének meg) felsorolni.
          Csak néhány igen jellegzetes burzsoá ökörséget említett meg – PÉLDAKÉNT.

          Válasz
        2. Diák

          Ismétlés: Moshe, Krauszek könyve interneten megrendelhető. Plusz. A két felfogás között nem filozófiai a különbség. Ungvaryval a filozófiát öl annyi fogalma sincsen, mint egy szamárnak. A különbség politikai-világnézeti: eltérő viszony a fasizmushoz. Antifasiszta áll szemben a fasizmus. szerecsenmosdatasaval.

          Válasz
          1. Moshe

            A filozofianak resze a vilagnezet es politika. Sot, a filozofianak minden resze. 🙂

            Mellesleg, valaki egy masik cikk kapcsan regebben beszelt egy konyvrol, ami ebben a temaban lett irva, es ugy remlik azt irta, az 50-es evekben lett kiadva. En arra emlekeztem. Arrol nem tudtam, hogy Krausz is adott ki egy kovet nemregiben ugyanerrol.

    5. Tovaris

      Hát az ismerethiány, lám, miként determinál.
      Nos, ha én elolvasom majd nemsokára Krausz Tamás könyvét, alapvetően nem fogok hanyatt esni, mert életem során más forrásokból már régóta ismerem az ott felsorolt tényeket. Ennek a műnek pontosan az a szerepe, hogy rámutasson a hazai burzsoá történészek történelem hamisításaira, hazugságaira – és a polgári-antikommunista környezetben felnőtt emberek részére objektív, tudományos megalapozottsággal összeállított művet tárjon elő.

      Én még jól emlékszem arra, hogy fiatal koromban gyakran találkoztam olyan véleménnyel, hogy: “a ruszkik” (sic!) csak azért győztek, mert Amerika és Anglia segített nekik”…
      Nos, ez Önmagában hatalmas tévedés. A szovjetek soha nem becsülték alá azt a hatalmas műszaki segítséget, amelyet az angolszász hatalmak a kölcsönbérleti szerződés keretein belül számukra biztosítottak. De az Európai szárazföldön döntően(!!!) a szovjet csapatok és a szovjet gyártmányú haditechnika törte meg a kezdetben sokkal fejlettebb és szervezettebb náci hadigépezetet.

      Válasz
      1. Moshe

        ” A szovjetek soha nem becsülték alá azt a hatalmas műszaki segítséget, amelyet az angolszász hatalmak a kölcsönbérleti szerződés keretein belül számukra biztosítottak. ”

        Nincs idom fejtegetni, ezert csak az elmelet lenyeget irom le. Hangsulyozom, hogy elmelet, teljes biztonsaggal nem lehet tudni meg ma sem.

        Az Elso Vilaghaboru utan szinte azonnal beindult a szervezkedes, avagy szarkeveres Amerika, Anglia es Franciaorszag altal. Egy ido utan ugy dontottek, hogy jobb ha Nemetorszag veri le a Szovjetuniot, mint ok. Ehhez kellett egy megbizhatoan hulye nemet vezer, akit meg is talaltak Hitler szemelyeben, es akit hatalomra is segitettek Nemetorszagban. Megmondtak neki, hogy kelet fele terjeszkedhet.
        Az ilyesmivel viszont vigyazni kell, mert a kozeperos proxy hamar es konnyeden nagyhatalomma valhat, ha nagy teruletekre es sok nyersanyagra tesz szert hirtelen. Tehat a hatterben segiteni kellett a Szovjetuniot is, hogy Nemetorszag ne tudjon gyozni, csak egy kelloen hosszu ideig tarto haboru alakuljon ki, aminek soran eladositja es meggyengiti a tobbi nagyhatalom a Szovjetuniot es Nemetorszagot is.

        Ennek megfeleloen mar a 30-as evek elejen Sztalin kiepitett egy hatalmas hadiipart a hatorszagban, ami szinte 100%-ban amerikai technologia, amerikai gyarak voltak. (Meg a 80-as evekben is az elso csavartol az utolso motorig, minden szovjet-made csoda tukorkepe volt egy amerikai csodanak.) Ilyenforman szovjet technologia nem nagyon letezett a 2. Vilaghaboru soran, csak joval kesobb.es akkor is csak a tankok es repulogepek eseteben. No es az onallo technologiajuk, az a keves is ami volt, messze elmaradt a nemet technologia mogott. Ok – akarcsak az amerikaiak – nem technikai, technologiai, hanem mennyisegi foleny kovetkezteben gyoztek.

        A settenkedes majdnem visszarugott, mert meg igy is kicsin mult, hogy nem a nemetek gyoztek. Az a “kicsi” pedig az volt, hogy egy agybeteg, volt tizedes parancsolt a nemet tabornokoknak. Mas szavakkal, ha Hitler nem forgacsolja szet a nemet hadsereget, es nem bizik meg a magyar es roman “hadseregekben” helyette, akkor a haborunak egesz mas kimenetele lett volna.
        Erre persze lehet mondani, hogy egy jo jatekosnak szerencseje is van, es ez nem is kisebbiti az orosz es a tobbi nep onfelaldozasat es erenyeit, de azt is kell latni, hogy a korai amerikai epitkezesek nelkul a Szovjetuniot leradiroztak volna a terkeprol a nemetek, annyira le volt maradva Oroszorszag.

        Válasz
        1. Tovaris

          Ha valamihez nem ért, akkor ne nyilatkozzon meg.
          A szovjet haditechnikát hivatalból volt alkalmam ismerni, nem csak a 60-as, 70-es évekét, hanem a 2. világháború idején alkalmazott eszközöket is.
          Most nem akarok ebben a cikkben ilyen részletekbe belemenni, de én belülről ismertem ezt a technikát, Ön legfeljebb a nyugati forrásokból, ill. az arab-izraeli konfliktusok idején alkalmazott 30-50 éves szovjet (ill. kínai és más utángyártású) eszközöket.

          Válasz
          1. Moshe

            Nem Kanadaban nottem fel. Volt szerencsem szolgalni (rontani az atlagot) a Magyar Nephadseregnek csufolt Leanybalett Intezetben is.

        2. r

          Érdekes álláspont. szvsz
          A 2. vh-t bonyolító hatalmi érdekeket lényegében magam is így látom. Nyilván a Komintern volt a fő ellenség – ezt még TGM sem tagadja. Máig vallom, hogy a Hess röptén fordult meg a világháborús műsor. Aligha véletlen, hogy Hitler az utolsó pillanatig remélte, hogy a “germán testvér” kezet nyújt neki. Csak részletekbe tudnék belekötni, hogy pl. Hitler aligha volt hülyegyerek, de ilyesmi a lényeget nem befolyásolja.
          Ami a szovjet technológiáról szóló szakaszt illeti, azzal már csak 1-2 részletben tudok egyetérteni, de alapjában nem helyeslem.
          Biztosíthatom, hogy a nagyhatalmak az első adódó alkalommal “leradírozták” a Szovjetuniót. Ez az idő a Gorbacsov tragikus bohóckodásával érkezett el. Bár már a Hruscsov idejében játékhoz jutottak, de akkor még csak az ideológia frontján voltak képesek pusztítani. Sohasem adták fel. Amikor pedig mi azon röhögtünk, hogy “a helyzet fokozódik” hehehe – tehát amikor már a moziban is elkezdődhetett az agymosás, a restauráció – 1977-ben – ők pontosan akkoriban kerekedtek felül. Az ügynökeik akkoriban szállták meg a centrumot…
          … – és rég nem kellett aggódniuk olyasmi miatt, hogy kitelepítik őket, vagy átpasszírozzák Usztics Matyi bácsi emberdaráló masináján.

          Ja, és a Kominternnek is vége lett a Sztálin halálával.

          Válasz
          1. Tovaris

            Nem nagyon értem, hogy ezzel az egésszel mit akartál mondani. Lehet, hogy bennem van a baj?

          2. Tovaris

            Tényleg nem veszitek észre, hogy az antisztálinizmus önmagában nagyobb veszély, mint az antikommunizmus?

          3. Phoenix

            Most csak annyit – a pontosság kedvéért:

            A Kominternt a Nagy Honvédő Háború alatt (tehát még Sztálin életében) 1943-ban szüntették meg. Ugyanekkor alkotta meg a Szovjetunió Himnuszát (az addig e célból használt Internacionálé helyett) Alekszandrov (a róla elnevezett katonai ének- és táncegyüttes alapítója) amihez Szergej Mihalkovot csak 2009-es halála akadályozta meg, hogy újabb és újabb szövegeket ne írjon (Mihalkov fia, a kitűnő szovjet színész és filmrendező ma az orosz monarchisták vezéralakja – bővebben http://eszmelet.hu/ludmila_bulavka-nyikita-mihalkov-es-a-csaloka-napfeny/ ). És ugyanakkor állították vissza a tiszti rendfokozatokat és váll-lapokat. Ezek is adalékok a sztálinizmus természetrajzához

          4. Phoenix

            Tovaris 2016-01-21 – 12:14

            Tényleg nem – mert nem igaz.

            n+1-szer

            1) Az antikommunizmus az általa a kommunizmussal azonosított sztálinizmus terrorisztikus, szabadság-korlátozó (esetenként felnagyított) bűneit a kommunizmus kompromittálására használja fel, tehát nem antisztálinista, hanem csak és kizárólag antikommunista

            2) A sztálinizmus a kommunizmus és a sztálinizmus azonosításával szubjektív szándéka ellenére objektíve az antikommunizmus kezére játszik

            3) Az igazi antisztálinizmus megmutatja, hogy a sztálinizmus fő bűne nem a terrorja (ami okozat és nem ok), hanem:

            – a marxizmus eltorzítása, meghamisítása,
            – a magántulajdon új formájának (az államigazgatási tulajdonnak) a kialakitása, megszilárdítása,
            – az új, privilegizált uralkodó osztály (a Nomenklatúra) kialakítása,
            – a kritika elnyomása, a csalhatatlanság mítosza,
            – a szükségből erény kovácsolása,
            – a taktika stratégiává emelése
            – a “demokratikus centralizmus” (azaz a felsőbb végrehajtó szervek határozatainak kötelezősége az alsóbb szervekre és a – definiálatlan, ezért mindenre ráhúzható – frakciózás tilalma),

            stb.

            Mindezek logikus érvekkel való kritikáján hajlandó vagyok vitatkozni, ostobán ismételgetett két-három szavas kinyilatkoztatásokkal nem tudok mit kezdeni.

          5. Phoenix

            Ja igen!

            Hitler – a Mein Kampf és más megnyilatkozásai, belpolitikai tettei alapján – antimarxista, antikommunista volt. Azért mert az általa megtámadott Szovjetúnió vezetője éppenséggel Sztálin volt, még ugyanúgy nem volt antisztálinista, mint ahogy Napóleon nem volt antisándorista, de még csak antikutozovista sem. Hogy a II. világháborút hivatalosan megnyitó 1939-es Lengyelország elleni támadás idején ki volt Lengyelország vezetője, azt jószerével – ha éppen nem esik kezem ügyébe egy vonatkozó könyv, vagy a Wikipedia – nem is tudom. Talán Hitlert antisztalinizmusa mellett anti(lengyel)izéizmus is jellemezte?

            Mindez természetesen akkor igaz voltaképpen, ha az antisztálinizmus alatt nem a Sztálin személye elleni fellépést értjük, hanem egy többé-kevésbé jól körülhatárolható eszmeiséggel (amelynek Sztálin csak egyik, bár emblematikus megjelenítője volt) való szembenállást. Én így látom (és úgy érzékelem, a Tanár úr is).

          6. Moshe

            A lengyel vezeto neve Ignacy Mościcki volt 1939-ben.

            Szerintem sem lehet a nagyhatalmi politikat osszekeverni egyik izmussal sem, meg akkor sem ha surun hasznaljak a vezetok az egyik izmust annak erdekeben, hogy az emberek boldogan rohanjanak az ellenseg tuzebe.

          7. r

            Köszönet a javításokért. Kétség kívül ártalmas intézkedések voltak: váll-lap, Generalisszimusz rang, nacionalista himnusz.

          8. Moshe

            ” Csak részletekbe tudnék belekötni, hogy pl. Hitler aligha volt hülyegyerek, de ilyesmi a lényeget nem befolyásolja.”

            Lehet rajta vitatkozni. Hitler festomuvesznek indult, de oda sem valt be. Katonanak sem lehetett valami nagy eresztes, hiszen Napoleon ugyanannyi ido alatt sokkal tobbre vitte, bar ez szerencse kerdese is. De ami leginkabb sokatmondo nekem, az a Mein Kampf. Ha valaki valoban hisz abban a sok baromsagban, ami abban ossze van hordva, akkor ot nehezen lehet normalisnak tartani.
            Nem is beszelve arrol, hogy amikor valaki a gazdasagi rendszeret rablogyilkossagra epiti, az az illeto kb. olyan okos, mint Mohamed volt. (Mi lesz akkor, amikor elfogytak a kirabolni valo emberek?)
            Hogy megsem lett az egesz ugy egy totalis katasztrofa a kezdettol fogva – szerintem – annak koszonheto, hogy a nemet titkosszolgalat es katonai vezetoseg tudta mit csinal. Illetve ok ertettek, hogy Nemetorszagot csak proxy-nak akarjak hasznalni. Valamiert – gondolom elsosorban Hitler miatt – megis ki akartak hasznalni a lehetoseget.

            ” Biztosíthatom, hogy a nagyhatalmak az első adódó alkalommal “leradírozták” a Szovjetuniót. ”

            Igen, alapjaban veve a Szovjetunio megszunt, de Oroszorszag meg mindig a legnagyobb orszag a vilagon. Kozel sincs ahhoz, hogy leradirozhassak – szerencsere.

            ” … Amikor pedig mi azon röhögtünk, hogy “a helyzet fokozódik” hehehe – tehát amikor már a moziban is elkezdődhetett az agymosás, a restauráció – 1977-ben – ők pontosan akkoriban kerekedtek felül. Az ügynökeik akkoriban szállták meg a centrumot… ”

            En azon nevetgelek neha (bar inkabb sirni kene rajta) hogy annak idejen Amerika es Nyugat-Europa polgari demokraciat tamogato ugynokoket kuldott a Szovjetunioba. Ugyanakkor a Szovjetunio ugyanezt tette, csak kommunizmust tamogato ugynokoket kuldott ide.
            Nagyon ugy nez ki a jelenlegi helyzet, hogy mindketten nyertek es mindketten vesztettek. Most mar csak azt kell eldonteni, hogy ez humoros, avagy inkabb sirni kell rajta?

  10. Tovaris

    A cikk nagyon precíz, a felsorolt szemelvények egy részét magam is ismerem.
    Engem azonban az aggaszt, hogy azok, akik olvassák Ungváry művét, azok “kajálni” fogják, mert “kajálni” akarják. Szerintem a hasonló cím nem véletlenül került Ungváry elképesztően szar fércművére.
    Mert hogy fércmű, az igen udvarias polgári kifejezés…

    Válasz
  11. Tovaris

    Ungváry nem csak egy pancser “történész”, hanem kifejezetten hamisítja a történelmet, elméleti ismeretei rendkívül hiányosak, alacsony szintűek , és igen szelektívek.
    A végső konklúzióm azonban ennél rosszabb: Ungváry meglehetősen fasiszta.

    Válasz
  12. Tovaris

    Egyre erősebb a meggyőződésem. Az antisztálinizmus és az antikommunizmus között bizony jelentős átfedések mutatkoznak, különösen a burzsoá ideológiában.

    Válasz
    1. Phoenix

      Légyszíves mosd meg az arcodat jó hideg vizzel, majd olvasd el figyelmesen a legutóbbi beírásaimat. Ha cáfolni tudod őket, tedd azt (de csak logikus érvekkel!), ha viszont nem, akkor ezt az egyre inkább hülyeséggé jegecesedő “meggyőződésedet” ne irogasd le újra és újra. (Sértegetni sértegethetsz – tudod, hogy az lepereg rólam. Én semmiképpen nem sértegetni akartalak.)

      Válasz
      1. Diák

        Moshe – faképnél. Azért jön ide, hogy tönkre tegye a beszélgetéseket, ti meg ugrotok rá.

        Válasz
          1. Moshe

            ” Moshe – fake! /faképnél – gépi elírás./ ”

            Koszonom, hogy tisztaztad. Mar attol tartottam, hogy szokatlanul nagy a kanikula Magyarorszagon, igy telviz idejen. 🙂

      2. Tovaris

        Én sem sértegetni akarlak, főleg itt. Majd megteszem máshol, ha szükségét látom. Nekem vélekedésed ellenére van meggyőződésem, mint amint látom, neked is van. Nehogy már ellenségek legyünk a közös ellenségeink nagy örömére…

        Válasz
        1. Moshe

          ” … Nekem vélekedésed ellenére van meggyőződésem, mint amint látom, neked is van. Nehogy már ellenségek legyünk a közös ellenségeink nagy örömére…”

          Helytelen hozzaallas. Ez megegyzik azzal, hogy ket kulonbozo szektaban levo kereszteny, vagy egy reform es egy ortodox zsido nem vitatkozhat tenyekrol, illetve azok ertelmezeserol egymas kozott, mert masok is olvassak/halljak a vitat.
          Ez butasag. A velemeny onkentes visszafojtasa nem fogja megszuntetni a nezetelterest, amirol az erdeklodo kivulallo mar amugy is tud.
          (Mellesleg, a Talmud is tiltja az ilyen vitakat – nagyon helytelenul. Ez strucc-politika.)

          Válasz
          1. Tovaris

            A hasonlat sántít. A különféle vallási “szekták” abban megegyeznek, hogy van isten, sőt, sok esetben ugyanazt az istent istenítik – míg itt arról van szó, hogy az antisztálinisták kategorikusan elutasítanak mindent, ami Sztálin nevéhez fűződik – míg a sztálinisták csak és kizárólag a Sztálinhoz fűződő történéseket tartják egyedül helyesnek.
            Én (és nem csak én) azért minősülök itt “sztálinistának”, mert Sztálint a történelmi helyén kezelem, az általa fémjelzett korszakot a szocializmus korai szakaszának tekintem és elismerem annak korszakalkotó szerepét. Történelmi távlatokból tekintve mindenképpen.
            Szerencsére álláspontommal nem vagyok egyedül.

          2. Phoenix

            Természetesen megint megengedhetetlenül leegyszerűsítesz, és ezért hamis képet alkotsz (elsősorban magadnak).

            Én mindenek előtt ragaszkodom ahhoz a tételhez, hogy csak a marxista antisztálinizmus antisztálinizmus, az antikommunista “antisztálinizmus” antikommunizmus, amely elsősorban a sztálini terror (dokumentálható, de sokszor felnagyított) tényeivel kompromittálja a kommunizmust, amelyet összemos a sztálinizmussal – Te ezt a tételt meg sem kísérled logikus érvekkel cáfolni.

            E tétel alapján az antisztálinisták (akik a tétel szerint csak marxisták lehetnek) nem “kategorikusan elutasítanak mindent, ami Sztálin nevéhez fűződik”, ugyanis nem Sztálin személyét bírálják, legföljebb annyiban, amennyiben ő a sztálinizmusnak, mint a proletár forradalmi mozgalom bonapartista ellenforradalmának emblematikus figurája. A sztálinizmusra többször is megadtam egy kritérium-rendszert (hasonlót, mint a fasizmusra/nácizmusra – amit Te sokszor egyetértőleg idéztél is) és sztálinizmus alatt a munkásmozgalom, a proletár forradalom olyan elfajulását értem, ami e kritérium-rendszernek lényegében eleget tesz. Mivel e kritérium-rendszer lényeges elemei általában a kommunista mozgalom keretei között a marxizmus eltorzítása/meghamisítása, a kritika elfojtása, a “demokratikus centralizmus” stb., győztes forradalom esetén a magántulajdon torz formájának, az államigazgatási tulajdonnak a létrehozása, új elnyomó osztály, a Nomenklatúra kialakítása stb., azért mi (marxista) antisztálinisták ezekket utasítjuk el, és nem “mindent, ami Sztálin nevéhez fűződik”. Már csak azért sem mert a sztálini sztálinista rendszerben mindenek előtt a marxizmust, a proletár forradalmat és a náci Németország legyőzését “fűzték” – a leghazugabb módon – Sztálin nevéhez, amiket mi természetesen sem kategorikusan, sem nem kategorikusan nem utasítottunk el soha – csak leválasztottuk róla – tények alapján – Sztálin hazug módon “hozzáfűzött” nevét.

Hozzászólás