Krugman, Paul: A gazdag ember talpraállása (The New York Times)
Néhány napja a The Times beszámolót tett közzé egy társadalomról, amelyet szélsőséges egyenlőtlenség ás alá. Ez a társadalom azt állítja, hogy a családi háttértől függetlenül a legjobbakat és a legokosabbakat jutalmazza. A gyakorlatban azonban a vagyonosak gyermekei olyan lehetőségek és kapcsolatok előnyeit élvezik, amelyek a közép- és a dolgozó osztályok gyermekei számára elérhetetlenek. És a cikkből világosan kitűnik, hogy a társadalom meritokratikus ideológiája és növekvően oligarchikus valósága közötti szakadéknak mélyen demoralizáló hatása van.
A beszámoló dióhéjban illusztrálja, miért romboló a szélsőséges egyenlőtlenség, miért csengenek üresen az állítások arról, hogy az eredmények egyenlőtlensége nem számít, ha a lehetőségek egyenlők. Ha a gazdagok annyival gazdagabbak a többieknél, hogy egy más társadalmi és anyagi világban élnek, a tény maga értelmetlenné tesz minden elképzelést az egyenlő lehetőségekről.
Mellesleg, miféle társaságról beszélünk? A válasz: a Harvard Business Schoolról – egy elit intézményről, olyanról, amelyet ma éles belső megoszlás jellemez a közönséges diákok és a gazdag családokból származó diákok részelitje között.
A lényeg persze az, hogy amint az üzleti iskola működik, úgy működik Amerika, csak még inkább úgy – amit az adófizetők jövedelmeinek a legutóbbi adatai bizonyítanak.
Az utóbbi évtized kérdéses adatait Thomas Piketty és Emmanuel Saez közgazdászok foglalták össze, akik az IRS (Internal Revenue Service – Belső Jövedelmi Szolgálat) számait használták a jövedelem koncentrációjának a becsléséhez Amerika felső rétegében. Becslésük szerint a legnagyobb bevételi részesedéseket veszteség érte a Nagy Recesszió során, mivel az olyan dolgok, mint a tőkenyereségek és a Wall Street-i prémiumok ideiglenesen kiszáradtak. De a gazdagok dübörögve tértek vissza, olyan mértékben, hogy a gazdasági helyreállásból származó nyereségek 95 %-a 2009 óta a hírhedt egy százalékhoz került. Ténylegesen, a nyereségek több mint 60%-a a felső 0,1%-hoz került, az 1,9 millió USD-nál nagyobb éves jövedelmű emberekhez.
Alapjában, míg az amerikaiak nagy többsége még depressziós gazdaságban él, a gazdagok nagyjából visszanyerték az összes veszteségeiket és előre törnek.
Egy halk megjegyzés: Ezeknek a számoknak végleg meg kellene ölniük az állításokat (de valószínűleg nem fogják ezt tenni) arról, hogy a növekvő egyenlőtlenség mindössze arról szól, hogy a magasan képzetteknek jobban megy, mint kisebb képzettségűeknek. A diplomásoknak csak kis része jut az egy százalék varázsos körébe. Eközben, sok fiatal ember, még a legmagasabb képzettségűek közül is nagyon nehéz időket él. Megvannak a gyakran súlyos adósságok árán szerzett diplomáik,de sokan munkanélküliek vagy alulfoglalkoztatottak maradnak, míg sokan úgy találják, hogy olyan állásuk van, amelyben nincs haszna a drága végzettségüknek. A Starbucksnál cappuccinot felszolgáló diplomás ugyan egy közhely, de nagyon valós helyzetet tükröz.
Mi a mozgató ereje ezeknek a hatalmas bevételi növekedéseknek legfelül? Erről intenzív vita folyik, egyes közgazdászok még azt állítják, hogy a hihetetlenül nagy bevételek a gazdasághoz való viszonylag hihetetlen hozzájárulásokat tükrözik. Azt hiszem, én megjegyeztem, hogy ezeknek a szuper magas bevételeknek nagy része a pénzügyi ágazatból jön, amelyet – mint emlékezhetnek rá – az adófizetőknek kellett kimenteni, miután a közeledő összeomlása az egész gazdaságot fenyegette.
Bárhogyan is, akármi okozza a bevételek növekvő koncentrációját legfelül, ennek a koncentrációnak a hatása mindazon értékeknek az aláásása, amelyek meghatározzák Amerikát. Évről évre eltérünk az ideáljainktól. Az örökölt privilégium kiszorítja a lehetőségek egyenlőségét, a pénz hatalma kiszorítja a hatékony demokráciát.
Mit lehet hát tenni? Jelenleg, az olyan átalakulás, amilyen a New Deal alatt végbement, – amely megteremtett egy középosztályos társadalmat, nem csak kormányprogramokkal, hanem a dolgozók nagymértékben növekvő alkuerejével – politikailag elérhetetlennek látszik. De ez nem jelenti azt, hogy fel kell adnunk a kisebb lépéseket, kezdeményezéseket, amelyek legalább egy keveset tesznek a játéktér kiegyenlítéséért.
Vegyük például Bill de Blasio javaslatát, aki az első helyen végzett a keddi demokrata jelölő gyűlésen és valószínűleg New York következő polgármestere. Ez egyetemes, óvoda előtti nevelést szolgáltatna, amelyért csekély adótöbblettel fizetnének az évi 500 ezer USD-nál nagyobb jövedelműek. Az érintettek a szokásos módon sikoltoznak és a sértett érzelmeikről beszélnek; ebből sokat tettek az utóbbi néhány évben, még ha banditákként jutottak is előre. De bizonyosan pont ez olyan dolog, amilyent tennünk kell: Adóztatni a mind gazdagabb gazdagokat, legalább egy keveset, hogy növeljük a lehetőséget a kevéssé szerencsések gyermekei számára.
Egyes “szakértők” már azt sugalmazzák, hogy Mr. de Blasio váratlan felemelkedése egy új gazdasági populizmus belépő éle, amely fel fogja rázni az egész politikai rendszerünket. Ez ugyan idő előttinek látszik, de remélem, hogy igazuk van. A szélsőséges egyenlőtlenség még növekszik, és mérgezi a társadalmunkat.
(Ford. Szende Gy.)