Liberalizmus, fasizmus, antikommunizmus

Forrás: Fekete György Facebook

Epilógus epilógusa – előrehozva

“Az engem bíráló bejegyzésedet meghagytam, téged pedig töröltelek a csoportból, és erről admin-társamat is értesítettem. Az indokokat nem részletezem, elég intelligens vagy ahhoz, hogy magadtól is tudd, de azt is tudom, hogy soha nem foglak meggyőzni erről.
Nyiss egy másik csoportot, és írd tele azt, de ide köszönöm, nem kérek többet.”
Eörsi Mátyás – 2014. március 5. 21:56

A fenti értesítést kaptam, mert az alábbi kritikai postot elküldtem Eörsi Mátyásnak, A Holokauszt és a családom elnevezésű Facebook-csoportjában való megjelenítésre.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Miért kell a legszebb ügyeket is összekeverni történelmietlen antikommunizmussal?
Keserűen és elismeréssel Eörsi Mátyáshoz…

Kedves Matyi, ne haragudj a nyílt szóért, de itt elvisz téged az antikommunista indulat: “…a vészkorszak iránt érzéketlenebb honfitársaink jogosan róják fel, hogy a kommunisták annak idején államosítással rabolták ki a szüleiket, nagyszüleiket. Csakhogy a zsidótörvények ugyanezt célozták: elvenni mások vagyonát, munkáját, és odaadni másoknak.” –http://www.168ora.hu/itthon/eorsi-matyas-holokauszt-emlekev-facebook-emlekezes-123957.html Ellenvetések. 1/ Mi köze a holokausztnak és a kommunista párt által bevezetett államosításnak egymáshoz? A kettő összekapcsolása teljesen történelmietlen. 2/ Ugyancsak történelmietlen az államszocializmust, akár a sztálini Szovjetuniót “kommunista bűnökre” redukálni. 3/ A holokauszt, még ha közvetlen előzményei között az “árjásítás” (a “zsidó” vagyon elvétele) szerepel is, 6 millió életet pusztított el. Magyarországon 600 ezret. Ehhez nem mérhető a honi államszocializmus által emberéletben előidézett veszteség. Szovjet-Oroszországra hivatkozni se megfelelő érv, hiszen esetében a nacionalizáláshoz, államosításhoz köthető halálesetek száma szintén nem mérhető a holokauszt áldozataiéhoz, továbbá a bolsevizmus és a nácizmus között ugyancsak nincs ok-okozati viszony (amelyet a nácizmust revideáló és relativizáló, a holokausztot trivializáló Ernst Nolte hírhedt tézise hirdet). Ennek tagadása a történelem nem ismerését jelenti.

Összegezve és egyszerűsítve: logikáddal, kedves Matyi, adjuk vissza a latifundiumokat a magyar arisztokrácia leszármazottjainak, s ugyanígy járjunk el az angol polgári forradalom, a nagy francia forradalom tulajdon tekintetében kárvallottjai utódaival, de hatálytalanítsuk talán a magyar jobbágyfelszabadítást is. Vagy. Tán azt hiszed, hogy javítjuk a holokauszt valós befogadását a társadalmi-nemzeti emlékezetbe, ha engedményeket teszünk éppen a radikális jobboldali (ordas) eszmék hívőinek, akik fogalmazásodban mint “a vészkorszak iránt érzéketlenebb honfitársaink” szerepelnek?

A konkrét alapkérdés vonatkozásában: kezdeményezésed egésze nemes és előrevivő, segíti a magyar társadalom mentális sebeinek gyógyulását. Üdvözöllek – Fekete György nyug. mentálpedagógus történelemtanár, az általad indított, A Holokauszt és az én családom elnevezésű Facebook-csoport immár több mint háromezer tagjának egyike

EPILÓGUS

Az Eörsi Mátyással készült, itt bírált interjú ajánlása olvasható Eörsi “A Holokauszt és a családom” c. Facebook-csoportja oldalán. Ugyanerre a felületre Eörsi nem engedte be az interjú kommunistaellenes megjegyzéseinek kritikáját, a jelen, szerintem konform udvariassággal fogalmazott szöveget. Tehát adódik a következtetés: Eörsi Mátyás szerint kommunistázást lehet keverni az antináci küzdelembe, sőt a holokausztra emlékezésbe, ellene való tiltakozást viszont nem.

Eörsit nem zavarja, hogy a Vörös Hadsereg nélkül ő se lenne életben, miként a maradék magyar zsidóság sem.

Korábban, amikor Eörsi Mátyással még volt nem találkozásom, készítettem egy dolgozatot arról, hogy mért kommunistáznak a liberálisok. Kapóra jön elemzően megvilágítani Eörsi ominózus kijelentéseit a tárgyban. Következzenek részletek a munkából.

A hitlerizmust és a sztálinizmust egylényegűnek minősíteni tényellenes, történelemtorzító és politikailag rendkívül káros, a demokrácia védelmét súlyosan károsító nézet. Ideje lenne már, megannyi történelmi tanulság birtokában, hogy a liberálisok, a felszíni hasonlóságok ideologikus – leginkább a totalitarizmus-elméletben megnyilvánuló –, a kapitalizmus apológiáját jelentő túldimenzionálása helyett szembenézzenek a valósággal.

Hiába tagadnánk, elkerülhetetlen belátni, hogy a modern liberalizmus – akaratlanul is leleplezve a tőkeviszony szabta emberi egyenlőség és szabadság formalizmusát, elbukva a kapitalizmus gazdasági-társadalmi-politikai ellentmondásainak kezelésében – előkészíti a fasizmus feltételeit (teszik, de nem tudják, illetve nem tudják, de teszik…). Ugyanis mind a fasizmus, mind a polgári demokrácia a tőke védőernyője (ugyanazon társadalmi rendszer két uralmi típusa). Legmélyebbre nyúló gyökerük, történelmi funkciójuk megegyezik. Az „azonos” és a „mégsem azonos” dialektikája.

A liberálisok államszocializmus-kritikája kifejezetten történelmietlen. Gondolkodásukat – e téren – hibás módszertani elv befolyásolja generálisan, mégpedig akként, hogy az államszocializmust, ezt az átmenet átmenete társadalmi képződményt (történelmi állomás a kapitalizmus és a kommünszocializmus között) a kifejlett kapitalizmus demokratikus uralmi követelményeivel, a polgári demokráciával, a polgári alkotmányossággal, a burzsoá jogállamisággal vetik egybe, holott a történelem tanúsítja, hogy amíg a feudalizmusból való átmenet nem fejeződött be, amíg a tőkeviszonynak a polgári forradalmakat követő, hosszú történeti szakaszt kitöltő (száz években mérhető) politikai kiteljesedése nem ment végbe, bizony a demokrácia csak igen korlátozottan működhetett, akár a választójog cenzusos jellege miatt, akár a parlamentarizmus kialakulatlansága következtében. Sőt, mert ez is szempont, a polgári forradalmak heves pillanataiban se általános, egyenlő és titkos szavazással döntött az adott társadalom, hanem kizárólag a politikailag aktivizálódottak közül a forradalom híveinek akarata, mint a közvetlen demokrácia erőszakja érvényesült, nemegyszer kifejezett brutalitással. Tehát, még a klasszikus népi megmozdulások alkalmával is, a lakosság kisebbsége gyakorolt hatalmat a többség felett.

A liberális történelemértelmezés szóban forgó hibájának és kudarcának mélyebb értelmét keresve (mármint azt vizsgálva, hogy antifasizmusa megbicsaklik kommunizmusészlelésén) abból kell kiindulni, hogy a liberálisok nem tudnak mit kezdeni azon tény következményével, miszerint győztes politikai antikapitalista forradalmakat ez ideig kizárólag a világkapitalizmus félperifériája-perifériája produkált, amelyek így szükségszerűen antifeudálisak is voltak. Közelebbről nézve a jelenség lényege, hogy e forradalmak, a nyomukban létrejött kommunista pártdiktatúrák, és ez utóbbiak despotikusból paternalistává szelídült változatainak konkrét folyamatai tényleg szembeállnak a közösségi társadalom eszméjével, azzal az eszmével, amely viszont egyáltalán nem fetisizálja a diktatúrát (kommunista/marxi változatában se).

A liberálisok optikai zavarát itt alapvetően az idézi elő, hogy – amiképpen már jeleztük – megtorpannak feltárni az erőszak szerepének mélységi okait az államszocializmusban. Nem azért, mert intellektuálisan képtelenek rá.

Egyszerűen fogalmazva: nem érdekük. Minek veszkődjenek tovább a társadalomtudományos analízis követelményeivel, amikor a totalitarizmus-elmélet által precíz taxativitással tárgyalt felszíni egybeesések (Hitler és Sztálin rendszere között) kezükre játszanak abban, hogy indokolhassák a kapitalizmus történelmi leválthatatlanságának tételét. Hiszen ennek ellentmond elfogadni – és akkor töprengjünk pozitív kifejtéssel is –, hogy az államszocializmusban („létező szocializmus”, miként magát – ekkor-akkor és helyenként – szépítően nevezte) az állami (pártállami) erőszak általánosságának és alkalmankénti intenzitásának végső mozgatója a társadalmi alap és felépítmény egymásnak meg nem megfelelése.

Ez magyarázza az erőszak kikerülhetetlenségét és dominanciáját benne. A felépítmény külső erővel próbálta magához formálni az alapot (más eszköz nem állt rendelkezésére), s minél aktívabban törekedett rá (akár elnyomással, megtorlásokkal, akár a piaci érintkezésnek tett engedményekkel), annál inkább maga teremtette meg a feltételeket, hogy ez a vele ellenséges alap (valóságos gazdasági motivációk és társadalmi beállítódások) újratermelődjön.

Föl lehet-e lépni ezzel az erőszakkal szemben úgy, hogy egyúttal ne hátráljunk vissza a kapitalizmus politikai rendszeréhez és tulajdonosi-elosztási-érintkezési viszonyaihoz? – újra és újra e kihívásba botlott bele az államszocializmus. Amennyiben a liberálisok vállalnák a következetes elemzés imént vázlatolt módját, odakeverednének, hogy szembesülnének a gondolattal mint realitással, amely szerint az államszocializmus nem utolsó forduló a kapitalizmus és a magántulajdont meghaladó közösségi társadalom történelmi megmérettetésében.

Ők azonban ezzel ellentétesen cselekednek. Minden médiumuk azt szolgálja, hogy a társadalmi nyilvánosságban utópiává mérséklődjék a kommunizmus történelmi realitását képviselő, a világgazdaság centrumában – nem pedig a félperiférián – koncentrálódó kommün típusú, a polgári (burzsoá) államtól megszabadulni képes, önigazgató-önkormányzó szocializmus elmélete (szellemi és életmódbeli csíráival egyetemben).

A liberálisok nem is tehetnek mást, mint – akár a történelem meghamisítása árán – leblokkolják a szocializmust, kiteljesedését, megvalósulási lehetőségének egészét azonosítják a közösségi társadalomba tartó átmenet – történelmi ellentmondásokból, a kapitalizmus huszadik századi félperifériás fejlődésképtelenségéből, vagyis objektív feltételrendszerből következett! – sztálinista/posztsztálinista korával. E „rövidre zárási” érdekeltségből ered kommunistaellenességük árnyalatlansága. Nekik nagyon is megfelel, hogy egyszerre és egyaránt elutasítják Marxot, a párizsi kommünárokat, Lenint, Rosa Luxemburgot, Trockijt, Lukács Györgyöt, Gramscit. Mindezek az összefüggések képezik a hátterét annak, hogy a hiteles antifasizmus múltjából és jelenéből a liberális felfogás kitessékeli a valódi antikapitalizmust megjelenítő politikai erőket, legfőképpen – akként „érvelve”, hogy sztálinisták – a kommunistákat, közülük még az életüket áldozókat is terroristáknak titulálva (így a nácik bélyegezték meg őket…), például a hős Ságvári Endrét vagy a magát Mártírok Pártjának is joggal nevező, a Résistance első soraiban küzdő, a kezdeti passzivitását utóbb igencsak ellentételező Francia Kommunista Párt kivégzett tagjait (ellenben ne feledjük, az antikapitalizmust a sztálinizmus se tagadta meg! – e történelmi tény persze nem apológiája). Ugyanezen indítékból minősíti igaznak – a liberális történelemszemlélet – a nácizmus/fasizmus hamis, hazug, demagóg kapitalizmuskritikáját.

Az antikapitalista államszocializmust és a kapitalizmust védő fasizmust egy kalap alá vevő liberális alaptézis tényszerűen cáfolható, amennyiben a két történelmi képződmény jellemzőit konkétan vetjük össze..

A nácizmus, már mielőtt megragadta volna a hatalmat, nyíltan célul tűzte ki számos nép és népcsoport leigázását, megsemmisítését (vö. Hitler: Mein Kampf), a kommunista vezetés viszont – legalábbis eleinte – a szabadság-egyenlőség-testvériség voluntarista kiteljesítésével próbálkozott. Ám még a despotikus államszocializmus szakaszában sem „realizált” a holokauszthoz hasonló szisztematikus, csecsemőktől az aggastyánokig minden ember elpusztítására törő népirtást. (A fiatalabb olvasóknak magyarázatként, értelmezésként – nem mentségül. A náci faji terror elől tényleg nem volt legális menekülési lehetőség. Az osztályterror elől ellenben – igen. Ha nem is garantáltan, illetve normákkal szabályozva.)

A helyes ítéletalkotás tekintetében rendkívül fontos szempont, hogy a kommunizmus/marxizmus elmélete és állami intézményesülése egymással nem esik egybe.

Döntő jelentőségű, hogy esetében – ellentétben a nácizmussal – az elvek és a gyakorlat viszonyát nyilvánvaló és mély hasadás uralja. Az ellentmondás kibékíthetetlenségét az államszocializmus pártelitje igyekezett tagadni, a mindenkori ellenzéke pedig – attól függően, hogy a kritikában hová helyezte a hangsúlyt, a megreformálásra vagy a megsemmisítésre – hol túlnyomatékosította, hol meg lekicsinyelte. Ez a sajátosság alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az államszocializmus kitermelje önmaga meghaladásának belső mozgatórugóit. Tudniillik – eltérően a nácizmustól/fasizmustól – a benne foglalt elvi célok valóban progresszívek, az emberiség örök ideáit testesítik meg (kizsákmányolás nélküli, elidegenedéstől mentes társadalom, gazdasági egyenlőtlenség által nem korlátozott szabadság, a közösség és individuum szerves egyensúlyának megvalósulása). Végső soron ezért lehetett dinamikusabb a fasizmusnál. Ezért szembesülhetünk a történelem fintorával, miszerint Kelet-Európában az államszocialista kísérlet – minden visszássága és bűne dacára – tett annyit a feudális béklyók és zárványok eltüntetéséért, mint a maga korában a Nagy Francia Forradalom, hiszen a Dózsa trónusával/kozák kancsukákkal jobbágyi alázatba égetett/vert népben pontosan az „Átkos” ébresztette fel a méltóság igényét, még ha paradox módon is (amely büszkeség aztán elvezetett – hogy hazai példát vegyünk, de a sort indíthatjuk Kronstadttal is! – 1956-hoz és annak kisugárzásaihoz).

Az elvek és a gyakorlat egymásnak feszüléséből következett az is, hogy – éppen a kommunista elvek megvalósulását reklamálva – számosan kommunistaként lázadtak fel, és fordultak szembe a hatalommal, míg a náci államon belül az elvek efféle számonkérésére – talán a Röhm-puccs kivételével – nincs példa. (A Hitler-ellenes Fehér Rózsa csoport egyértelműen elutasította a náci eszméket, az 1944. július 20-i merényletbe torkollott összeesküvés esetében pedig talán csak a vezetőt, Stauffenberg ezredest befolyásolhatták efféle tagadások is.)

Ezzel szemben nálunk a panteonban helye van a kommunista voltát a siralomházban se megtagadó Angyal Istvánnak, az Auschwitzot túlélt, majd mártír 1956-os felkelőparancsnoknak vagy Nagy Imrének és még sok más kommunistának…

A mindkét rendszert jellemző „tudategyengetés” (gleichschaltolás) sem egyforma. Például az államszocializmus nem egy olyan műalkotásnak és programcsírának adott teret, amely a dosztojevszkiji „megalázottak és megszomorítottak” pártját fogta. Volt némi helye a társadalom önreflexiójának, még ha manipulált/tűrt megoldásokkal is. Ellenben, mikor volt a nácizmusban a gyengébbeknek vagy fogyatékosoknak és egyáltalában a hátrányos helyzetű embertársainknak a figurája pozitív? – leölte őket, a holokauszt főpróbájaként…

Említést érdemel, hogy a náci/fasiszta jellegű modernizáció mindvégig és szervesen háborúra épült, ugyanakkor az államszocializmusnál ezt a kapcsolódást ilyen általánosnak és folyamatosnak nem találjuk (úgy is fogalmazhatunk, hogy a háború az egyiknél cél, a másiknál eszköz).

További történeti tény, hogy a sztálini Szovjetunió nélkül nem szabadultunk volna meg a fasizmustól. Még ha Hitler hatalomra jutását a sztálinizmus bizony elősegítette is (harc a „szociálfasiszták” ellen, a „minél rosszabb, annál jobb” elve stb.), ám a történelem így zajlott.

Hogy lehetne hát azonos a nácizmus a kommunizmussal (államszocializmussal), amikor az előbbi felgyújtotta szinte az egész világot, romba döntötte – kevés országtól eltekintve – teljes Európát, míg az utóbbi hagyott kiutat önnön magából, megteremtve a modern kapitalizmus történelmi előfeltételeit Kelet- és Közép-Európában, úgymint: az eredeti tőkefelhalmozás kiteljesítése, az iparosítás és az urbanizáció végigvitele, a feudalizmusból örökölt kötöttségek radikális feltépése, a falu civilizálása, a társadalmi mobilitás meglódítása, a tömegoktatás létrehozása, a társadalmi struktúra megváltoztatása (vö. a „take off” szakasz az amerikai közgazda tudós Rostownál és az állami szerepvállalás angol kollégájánál, Gerschenkronnál).

E történelmi konkrétumok alapján állítható – és képviselhető! –, összegezve jelen észrevételeinket (ezen írás egészét), hogy antikommunista, a kommunistákat, illetve a kapitalizmust megkérdőjelező politikai-kulturális baloldalt kirekesztő antifasizmus nézete: fából vaskarika. Azért is, mert a fasizmus (és legradikálisabb variánsa, a nácizmus) antikapitalistának hazudott álságainak leleplezése nem nélkülözheti teljesen a hiteles antikapitalizmust.

Minden eltérő esetben az antifasizmus ereje, következetessége gyengül. A kommunisták, tágabban fogalmazva, a marxi örökséget nem megtagadó baloldaliak megtanulták, nem vághatnak a történelem elé. Ez tény, bizonyítja számos jelenkori tapasztalat, az eurokommunizmustól kezdődően egészen napjaink rendszerkritikai baloldalának megújulási-útkereső valóságáig.

Sajnos korunk liberalizmusa a maga módján, saját politikai dramaturgiájának megfelelően annak pandanját cselekszi, mintha a kapitalizmust opponáló baloldali erők ma is a polgári demokrácia és a polgári szocializmus, a szociáldemokrácia kapitalizmusba simuló, kapitalizmushoz alapvető fenntartás nélkül idomuló szárnya elleni harcra összpontosítanának (abból kiindulva és azon nem túllépve, hogy ez utóbbiak – nagyon kevés kivétellel – az első világháborút követően vereséget mértek a baloldali antikapitalizmusra, majd pedig, legkésőbb a Nagy Válság során, kapituláltak a fasizmus/nácizmus előtt, illetve kiegyeztek vele, s ez többet nyomott a latban a német kommunisták pár együttszavazásánál a nemzetiszocialistákkal).

Igen, amennyiben egybevetjük a huszadik század két legfélelmetesebb, leghatalmasabb totalitárius rendszerének, a hitlerinek és a sztálininak a felszíni jegyeit, találunk nem kevés hasonlóságot. Még egyformaságot is. Ám mindez csak akkor válik perdöntővé, ha az összemérés elnagyolt. Hiszen, s úgy vélem, ezúttal magam is bizonyítottam némiképp, amennyiben a tudományos igényű elemzés mellett a két rendszer felületi sajátosságainak TELJES és APRÓLÉKOS vizsgálatát hajtjuk végre, lényegi nem azonosságuk nyilvánvalóságára jutunk (hadd utaljak Max Weber híres megjegyzésére: „A történelmi materializmus nem konflis, amelyről a marxisták büntetlenül leszállhatnak!” – mutatis mutandis: a liberálisok se vethetik el teljesen az objektivitás követelményét).

Biztosak lehetünk tehát igazságunkban: humanista/humánus kommunistákat jócskán ismer a világ, ellenben nácinak megmaradó valóban emberséges nácit – egyet sem!

Fekete György

12 hozzászólás a(z) “Liberalizmus, fasizmus, antikommunizmus” bejegyzéshez

  1. macika

    Csehov úr, névadójához, Anton Pavlovicshoz nagyon méltatlan színvonalon érvel. És a régi rendszerrel szemben sem szabadna ma már ilyen kritikátlan magatartást kialakítani, mert elhomályosítjuk bukásának súlyos okait. (Azt persze tudjuk, hogy ez a rendszer sokkal embertelenebb, mint a régi volt!) Fekete úr cikke – éppenséggel differenciáltan bírálja a múltat – a sajtó mai világában világító fáklya. Színvonalasan megmutatja ismét a liberalizmus és a liberálisok történelmi felelősségét a neofasizmus létrejöttében és kivirágzásában. Eörsi úr maga az állatorvosi ló.Egymást jobban kellene tisztelnünk, már csak azért is, mert kevesen vagyunk.

    Válasz
    1. gruz

      Azt hiszem a felsorolás mellett valóban az a legfontosabb eleme a cikknek, hogy oksági összefüggést ismer fel és ír le az un. liberális értelmiség tevékenysége és az újfasizmus fellendülése között. Hangsúlyozom, nem a liberalizmus mint eszmerendszer, hanem az un. liberális értelmiség (szemenszedett) tévedése az ok véleményem szerint. Például, hogy oroszul fejezzem ki magam (az ukránra fordítást könnyű elvégezni): a Gellert kapot liberalizmus.
      A teozófusnő és követőinek, a 89-es burzsoá restaurációtól számított, tevékenysége egyenesen és direkt módon okozta a horthysta rendszer újjáéledését és stabilizálódását.
      A létezett szocializmus elemzés nélküli pocskondiázása, az un. liberális értelmiség szóhasználatának átvétele valóban komoly eleme annak, ami itt kialakult. Gyakorlatilag, ha nem lenne kedvem sírni a szellemi sivárságon, akkor a posztkommunista jelző használatakor az öklömet harapdálnám a röhögéstől ( Ez ugyanis semmi mást nem jelent, mint ami kommunisták utáni, ami tényszerűen igaz, hiszen a fasizálódó rendszerünk tényleg a létezett szocializmus után alakult ki. DE NEM KÖVETKEZMÉNYE ANNAK!) Ezt használja a szellemileg kissé elmaradott Magyar B. , ugyanezt használja a szócsőnek használt Mesterházy, és kissé idiotisztikusan szereplő Bajnai, de végletekig gátlástalan Gyurcsány is. Az a véleményem, hogy ha valamit akarunk azon túl, hogy borongunk a jelen helyzeten, nagyon gyorsan össze kell szedni a létezett szocializmus előnyeit, amik voltak számosan. Ezt hírdetni kell. Emellett viszont magunk számára elemezni kell az elkövetett hibákat, és szemelőtt tartva, hogy a következő szocializmus az nem ugyanolyan lesz. Valószínű az EU-n belül működő különböző kommunista irányzatok fogják kialakítani az eszmét és a gyakorlatot is. Ez a létező remény!

      Válasz
      1. tovaris

        Valahol azt olvastam, hogy a liberalizmus a fasizmus szálláscsinálója. Van benne valami.

        Válasz
      2. r

        Csalfa, vak remény! Bocs! Az EU szocializmusából soha nem fog jutni a perifériára! Ott kutyába sem vesznek minket. Ide csak a nyugati árak jutnak el. Az emberkereskedők, helytartók és hajcsárok. A pofátlan dumagépek. No meg a “freedoom fighter” alakulatok…
        Ha Merkel asszony restaurálni tudta a 3. Birodalmat – a kommunisták is fel tudják támasztani a Varsói Szerződést. Rázós menet, de nincs más mód. Szvsz az új szocializmus egyféle módon valósítható meg: a KÖRNYEZŐ népekkel összefogva. Rácokkal, tótokkal, meg a “szőröstalpú oláhokkal”. A restaurált KGST keretében.
        Addig marad a KAMATSZOLGÁLAT, meg a Feri mesedélutánja….

        Válasz
        1. gruz

          Bocsánat, de én nem az EU szocializmusra gondoltam! Éltem Svédországban éveket. A szociáldemokraták, ott sokat javítottak a helyzeten, de az alapvető viszonyokat nem változtatták meg. Az eredmény az most van itt. Hanem arra gondolok, hogy az ottani kommunista pártok vannak abban a helyzetben, hogy kidolgozzák és meg is valósítsák a szocializmus egy olyan változatát, amely nem csak igaz, hanem erős is. Nekünk igazunk volt, és nem azért győztek le bennünket a burzsujok mert nekik volt igazuk, hanem azért mert gyengék voltunk. Nem itt van most a szocializmus csirája és nem is Oroszországban. Latin-Amerika érdekes, de sajnos ott is a gyengeség a probléma.

          Válasz
  2. Izsák

    Nagyon fontosnak tartom a tanár úr okfejtését a liberalizmus természetrajzáról.

    Válasz
  3. tovaris

    A tanár úr minőségileg magasabb szinten kommunikál. Nehezen érthető azok számára, akik nincsenek hozzá hasonló elméleti színvonalon, de ne a rosszabb húzza vissza magához a jobbat, hanem az a normális a jó húzza maga felé a rosszabbikat. Ez a fejlődés alapja.
    Az ilyen írások jobb megértéséhez művelődni kell, nem keveset.

    Válasz
    1. tovaris

      A tanár úrnak a hitleri és sztálini történések, valamint az 1956-os ellenforradalommal kapcsolatos nézeteivel nem feltétlenül értek egyet. Azaz, sok mindenben nem. De ez nem befolyásolja a cikkeiről alkotott pozitív véleményemet.

      Válasz
  4. gruz

    Tisztelt Tanár Úr!
    Azt hiszem, hogy az Ön részletes, és jelentős részében tudományos igényű elemzése tulságosan is színvonalas egy politikus számára. Nekem a grúziai válság idején akalmam volt Eörsi Úrral néhány rövid e-mailt váltani. Ekkor számomra világossá vált, hogy Eörsi Mátyás tulajdonképpen egy politikai oldalt képvisel kritikátlanul, és bizony antikommunista (nem hőzöngő típus, hanem tudatosan híve annak, hogy akinek nincs tulajdona, az húzza meg magát és az másodrendű polgár, illetve nem polgár, hanem állampolgár). Persze legyen, és én pedig azt mondom aki antikommunista az nem szükségképpen fasiszta, de nagy-nagy veszélyben van ebben a tekintetben.
    Magánjellegű közleményem egy régebi polémiánkkal kapcsolatban: Aki Izralet bírálja, az nem szükségképpen antiszemita, de elismerem “nagy-nagy veszélyben van ebben a tekintetben.”

    Válasz
  5. Anton Csehov

    A cikk majdnem jó, csak az egy roppant nagy baromság, hogy a szerző a) időről-időre maga is beleesik a neonáci olvasatba, és “despotizmusról” beszél félre a sztálini idő ügyében, b) amikor elképzel egy olyan államszocializmust, amelyben ne lett volna harmonikus az alap és a felépitmény. Marhaság. A despotizmus a despotizmusra törekvő neonácik szövege, a szociban meg azért vitte el a neonáci lázitó-uszitót a rendőr, hogy megvédje a nép jólétét. hol itt a meghasonlottság? c) Nemcsak a nemzetikapitalista és a népidemokratikus, hanem a liberálkapitalista rendszer között is lehet felületes és jelentéktelen “hasonlóságokat” találni, ha nagyon fel akarjuk fújni – a nagy semmit! d) sem a kronstadti áruló gazemberek, az elnyomók kiszolgálóinak megbüntetése, sem az ’56. évi nyilasok megbüntetése nem bűn! (’56= nyilasok, könyvégetés, rendőrgyilkosság, emlékműgyalázás, civilgyilkosság, nyilt szini faji és antiszemita uszitás. Erről bezzeg hallgat a sok náci!) e) a ’20-as évek drekával kihalt bolsevikokon túl NEM VOLTAK és igy ma sincsenek szinte igazi kommunisták vagy baloldaliak: az ún. modern “baloldal”, amely ilyen gyáva szövegekre képes, mint ez a cikk, nem baloldal, csak a nácik előtt kushadó senkik: méghogy “bűnöket” ismer el?! Mint pár éve az a rasszista “dokumentumfilm”, melyben egy pap “a cigányság nevében” bocsánatot kért “az elkövetett bűnökért”!

    Viszont az valóban jó, mikor kioktatja a tökfilkót, hogy a burzsujok, és köztük több háborús bűnös vagyonának elkobzása helyes volt! Én hozzátenném: a vagyon alapja a lopás, csalás: Proudhon ezt már 1840-ben megirta. Ráadásul az a gazember és hülye, aki sérelmet akart hazudni a privilégizált gazemberek lopott vagyonának a nép kezébe történt visszaadásából, akasztófáravaló, hiszen a “ki mit lop, azé” elv gyakorlatilag elleheteleniti a gazdasági bűntényekben kifosztottak (egyének és néptömegek) kártalanitását, az összelopott vagyon elkobzását, tehát a nácikat igen bőkezűen pénzelő burzsujok pártját fogja, ezzel tehát – fasiszta!

    (Ja, és: DE. A liberaszták igenis elvetik az objektivitást, mert az akadályozná őket a szenny propagandájuk terjesztésében.)

    Válasz
    1. gruz

      Kedves Anton!
      A keserűséget megértem, néha én is ordítanék, hogy milyen hatékony volt az elmult 25 év agymosása. De nem szabad ordítanunk, mert elriasztunk sokakat, már pedig ezt a disznóólat egyszer ki kell takarítani, és bizony sok-sok munka lesz.

      Válasz

Hozzászólás