Ma már nincsenek evidenciák… Hatalom és emlékezetpolitika – van-e alternatíva? Interjú Krausz Tamással

(Eredeti megjelenés: Kritika 2016. nov-dec.)

Beszélgetésünk apropója angolul is megjelent Lenin-könyved jelentős nemzetközi elismerése: a kötet 2016-ban elnyerte a rangos Isaac Deutscher-díjat, amelyet olyan nagy baloldali gondolkodók érdemeltek ki, mint Eric Hobsbawm vagy Mészáros István. A kötet megjelentetését Brazíliában és Törökországban is tervezik. Mivel magyarázod ezt a komoly nemzetközi érdeklődést egy olyan téma iránt, ami Kelet-Európában nemcsak teljesen a perifériára szorult a történetírásban, hanem ráadásul súlyosan átpolitizált, és megítélését sokkal inkább ideológiai szempontok döntik el, mintsem komoly tudományos érvek?

Hát ugye az ember magát nem minősíti, de két dolog lehet, ami szerepet játszik abban, hogy ezt a könyvet különböző nyelveken meg akarják jelentetni. Az egyik, hogy itt a pre-sztálinista marxizmus és szocializmus értékrendjének bizonyos aktualitásáról van szó, tehát arról a problémáról, hogy az államszocializmus bukása után mi maradt meg abból a hagyományból, amelyet szocializmusnak neveznek. Tovább olvasom >>>

33 hozzászólás “Ma már nincsenek evidenciák… Hatalom és emlékezetpolitika – van-e alternatíva? Interjú Krausz Tamással” bejegyzéshez

  1. Szerintem Krausz legfontosabb politikai tézise az, hogy új baloldal kizárólag antikapitalista alapon, a rendszer tagadásával jöhet létre. Ha nem ez az alap, abból csak újabb MSZP-k meg thürmerek jönnek létre, amely odavezette a baloldalt, ahová, a jobboldalra. Elvtársak, vége:). Innentől kezdve nincsen átverés: a kapitalizmus alternatívája a szocializmus. Aki nem jön le a jó kapitalizmus cumijáról, a maga – szándékától függetlenül -, jobboldali, a tőke embere.

    1. Emil!

      Én ezzel tökéletesen egyetértek. De …

      A politikai csapdák egyike a „kisebbik rossz választása”. Álláspontod – nagyon helyesen – erre a csapdára hívja fel a figyelmet: „a jó kapitalizmus cumija”=”a kisebbik rossz cumija”. Aki ezt a cumit beszopja, azt nevezik – a sztálinizmus által kissé (?) lejáratott kifejezéssel – revizionizmusnak. De nem szabad átesni a ló másik – szektás – oldalára sem. A kapitalizmus nem jobb vagy rosszabb, de az osztályharcnak vannak jobb és rosszabb feltételei.

      A parlamenti demokrácia ugyan rejt magában egy csomó veszélyt a munkásmozgalomra nézve: a rendszerkritika nehezebb elfogadtatása a tömegekkel, a vakhit a parlamentbe jutás csodatevő voltában („parlamenti kreténizmus”), az előbb említett revizionizmus megerősödése stb.

      Ám a (fasiszta/náci) diktatúra lényegében ellehetetleníti a rendszerkritikus munkásmozgalmat. Egyrészt terrorjával közvetlen veszélyt jelent e mozgalom aktivistái egzisztenciájára, személyes szabadságára vagy akár életére is, másrészt – és ez semmivel sem kisebb probléma – mivel a rendszerkritikus mozgalom és fasizmus tömegbázisai (a dolgozó osztályok és rétegek egyfelől, a lecsúszástól rettegő „középosztály” másfelől) erős fedésben vannak egymással, azért a fasiszta diktatúra bűnbak kereső/találó szociális demagógiájával, „agymosásával” jobban meg tudja fosztani tömegeitől a rendszerkritikus mozgalmat, mint az aktivistái ellen folytatott nyílt terrorral.

      Tehát az „egy kutya!” felkiáltással nem szabad elzárkózni a szocdem, liberális, demokratikus konzervatív erők antifasizmusától, ami nem azt jelenti, hogy kritikátlanul el kell fogadni a „kisebbik rosszat”, hanem azt, hogy elvszerű antifasiszta együttműködést kell kialakítani velük, nem titkolva egy percig sem, hogy ez az együttműködés egy olyan demokrácia védelmére irányul, amelynek korlátait a kapitalista magántulajdon (azaz a bérmunka, az idegen munka leigázása, a társadalmi munkamegosztás) megszüntetésével akarjuk átlépni.

      1. Most félreérted a dolgot. Nem ilyen taktikai dolgokról van szó, amelyeket te itt emlegetsz. Másról beszélek. Ezek a politikacsinálás mai szükségletei, nyilván van helyük, de nincsen olyan szervezet és mozgalom, amely ezt valójában is tudná csinálni. Nem revizionistákról van szó semmilyen értelemben. Ezek a mai szervezetek a tőke szervezetei, nem veszed észre, hogy 25 év alatt minden felszámolódott, amely nem a jó kapitalizmus ideológiájában mozog. Az új, antikapitalista baloldal alapjait kell ápolni, lerakni és nem a tőke szervezeteiben locsogni és az időt szarni mindenféle értelmetlen dologra.

        1. Nem hiszem, hogy valamit is félreértettem volna.

          Mint írtam, az előző hozzászólásoddal teljesen egyetértek. Csupán arra a veszélyre – a szektarianizmus veszélyére – hívtam fel a figyelmet, ami a mai, kissé szoftosan, de egyértelműen fasizmusba hajló rendszerben nagyon élesen jelen van. Az ezzel való foglalkozást én semmiképpen nem nevezném „mindenféle értelmetlen dolgokra való időszarásnak”.

          1. Nagyon instabil politikai lehetőség, ember legyen a talpán, aki megfelelően el tud igazodni benne. Talán Emil mondanivalójából számomra az süt ki, hogy mi, a rendszerkritikus baloldal sem vagyunk egységesek, ahelyett, hogy a kapitalizmus ellen tudnánk szervezni a tömegeket, egymás állásfoglalásait kritizáljuk oly módon, ami igazán belső dolog, nem a szennyes kiteregetése kell, hogy legyen a megoldás.

          2. Nem, tudod, én arra gondolok, hogy nem érdemes az energiákat piszlicsáré dolgokra elfecsérelni. Természetesen kell az antifasiszta harc, de nem olyan színekben, amelynek nincsen semmi perspektívája..ki kell lépni a mókuskerékből….Ennyi. Egyszerű. A rendszert kell ütni. Nem tudok, pl., mit kezdeni egy olyan ellenállás, amikor egy nő tiltakozásképpen, narcisztikus magamutogató módon leveszi a melltartóját és így tiltakozik a nem tudom én micsoda ellen. Ez nem anarchista antikapitalizmus, hanem…a hülyeség, a terméketlen ellenállás…Lehet minden egyes utcai tábláért és szoborért harcolni, de amikor ez öncéllá válik, akkor megint a zsákutca. A rendszerre kell fókuszálni. Amikor vörös zászló alatt rasszisták, cigánygyűlölők, antiszemiták jelennek meg, akkor ezekkel nincsen mit kezdeni, ugyanaz a zsákutca. Ne menjünk zsákutcába. Csak ennyit akartam mondani.

          3. Ad Emil 2017-01-28 – 19:27

            És én mindezzel tökéletesen egyet is értek.

            Viszont én meg arra gondoltam, hogy amikor például a jelenlegi hatalom likvidálja a Népszabadságot, akkor ez ellen nem a nézeteinkkel sok esetben ellentétes nézeteket valló Népszabadság, hanem általában a sajtószabadság, a polgári (ha úgy tetszik liberális) demokrácia védelmére kell kelnünk, de azt sem azért, mert az „a kisebbik rossz”, hanem azért, mert a tekintélyuralom, a fasizmus elfogadhatatlan. Itt egy másik hazug sztereotípiával is szembe kerülünk: „az ellenségem ellensége a barátom, az ellenségem barátja az ellenségem”. A fasizmus ellenében nem a liberalizmus oldalára kell állnunk, hanem a fasizmus ellen minden eszközt meg kell ragadni – esetenként a liberalizmussal való akcióegységet is (ami nem jelenti az oldalukra állást, elfogadásukat, mint „kisebbik rosszét”).

            Nem vitatkozom Veled, hanem kiegészítelek – gondolom én.

  2. Figyeljetek, ha nem tetszik az antisztálinizmus fogalma, lefordítom magyarra: személyi diktatúra, törvényellenes terror a társadalom bármely csoportja ellen, a kommunista alkotmány sárba tiprása, a bürokratikus elkülönülés a társadalomtól – tilos. Ez az antisztálinizmus primitíven fogalmazva. Enélkül nincsen megújult szocialista mozgalom. Ez nem jelenti a pozitív szovjet hagyomány feladását.

    1. A sztálinizmus – „bonapartista ellenforradalom”, azaz ultrabaloldali álarcban a bérmunkán, elmélyített munkamegosztáson alapuló társadalmi forma de facto restaurációja egy „új uralkodó osztály”, a pártállami Nomenklatúra kialakításával és uralmával.

      Jellemző vonásai

      – az ideológia területén a „marxizmus-leninizmus”, azaz a marxizmus elsekélyesítése, dogmatizálása, nem ritkán nyílt meghamisítása

      – a mozgalomban a „demokratikus centralizmus”, azaz a frakciók tilalma (anélkül, hogy pontosan meghatároznák, mik azok a „frakciók”), a felsőbb szervek határozatainak kötelező volta az alsóbb szervek számára akkor is, ha azok nem vettek részt e határozatok kialakításában (ez sokszor a nyílt tagadása annak az elvnek, amivel a demokratikus centralizmust össze szokták – ki tudatlanságból, ki nagyon is tudatosan – keverni, tudniillik, hogy a döntéseket vitával fogadják el, de az elfogadott döntéseket azok is kötelesek végrehajtani, akik ellene voltak), végső soron a kritika elfojtása

      – a „tervgazdaság”, az államigazgatási tulajdon, amit a Nomenklatúra politikai hatalmával tulajdonosként irányít (bár formálisan nem tulajdonos). Ez a tulajdon némi társadalmi tulajdonra jellemző vonással díszített magántulajdon (azaz bérmunka-alapú, idegen munkát leigázó, merev munkamegosztásra épülő).

      A sztálinizmus tehát nem Sztálin tanainak gyüjteménye (annál is inkább, mert valójában Sztálinnak nem voltak saját tanai), nem Sztálin bűneinek halmaza, hanem a szocialista forradalom (és az arra irányuló, azt levezetni hivatott mozgalom) bizonyos történelmi előfeltételek miatt bekövetkező ellenforradalmi torzulása. Sztálinhoz csupán annyi köze van, hogy az ő 1928 után megszilárdult diktatúrája e jelenség jellemző prototipusa volt.

  3. El lehet vitázni azon a végtelenségig, hogy a sztálinizmusban mi volt fajsúlyosabb, történelmi pozitívuma, avagy negatívuma, egy következtetés megkérdőjelezhetetlen. Nem lehet visszatérni hozzá. Ezt az új út keresést tartom Krausz munkássága – és ezen könyve – legfőbb hasznának a közösség számára.

  4. Jó a liberálisok történelmi felelősségéről szóló érvelés és az, hogy a baloldalnak nincs más esélye, mint visszatérni az antikapitalista-antisztalinista hagyományhoz. Szerintem ez Krausz fő üzenete.

    1. Az orosz kommunisták pedig egyre erősebben fejtegetik, hogy pont az antisztálinizmus okozta elsősorban a kommunista eszmék háttérbe szorulását az egész világon. Lehet ezzel egyetérteni, lehet nem – de bennem is elég vegyes érzelmek kavarognak – nem csoda, ha a baloldal megosztott – nem csak emiatt, persze.

      1. Pontosabban: az orosz kommunisták EGYIK CSOPORTJA fejtegeti egyre erősebben. Talán nem véletlenül …

        Nálunk is van ilyen csoport. Alábbi másik hozzászólásodban Te is észrevételezted e csoport egyre destruktívabb jellegét.

        Ezzel nem azt mondom, hogy teljes az azonosság az oroszországi neo-sztálinisták (akik jelentős politikai erőt képviselnek és bizonyos mértékben valódi ellenzéket képviselnek Putyin rendszerével szemben) és Thürmer pártja (amely mára már szinte semmilyen politikai erőt nem jelent, és a leglényegesebb aktuális politikai kérdésekben teljesen Orbán vonalát képviseli) között.

        1. Én is így érzem. De ha szükséges lesz, felülvizsgálom az én álláspontomat is. Nem biztos, hogy igazam van. De az is lehet, hogy igen. Erről szól a kommunista mozgalom eddigi története is…

      2. Eredetileg antirevizionizmus: https://en.wikipedia.org/wiki/Anti-revisionism A szovjet blokkban teljesen elnyomták (hogy melyik réteg az kikövetkeztethető). Így nálunk ennek a visszája sült el úm.: Jancsó szelei, meg a „Prágai Tavasz”.
        Volt alapja a Sztálin-kritikának, de mégis odavezetett, hogy a Peresztrojka idején a sztálini terror áldozatainak száma naponta növekedett. (Rozsnyai után) Olyan ellencsapásra adott alapot, amit a kiherélt proletárdiktatúra már nem volt képes kivédeni.
        Aztán persze Mao is megkapta a magáét, így most Sztálinnal versenyezhet Minden Idők Legembertelenebb Tömeggyilkosa címéért.
        Ahol nem vagyunk mi, ott az ellenség. Ugye? Mit lehet csodálkozni az ukrán eseményeken? A szélsőjobb dominanciáján az egész térségben. Soha sem értettem.

        1. Úgy tünik, már érzed, de még nem érted a lényeget. Ha hiszed, ha nem, én nagyjából ugyanazt írtam (az adott kérdésben), mint Rozsnyai:

          „Gazdasági fetisizmus a kapitalizmusban és a „létező szocializmusban“

          ELŐSZÓ (részlet)

          Napjainkban Dunát lehetne rekeszteni azzal a „leleplező“ irodalommal, ami „lerántja a leplet“ a gulagok, recskek, katynok stb. bűnhalmazairól. Hullák újabb és újabb százezrei ke­rülnek elő az erdők földjeiből és az irattárak mélyéről. Az idézőjeleim keserű iróniája nem a tényeket vonja kétségbe – másnak szól.

          Bulgakov a Mester és Margaritában leírja, hogy „minél életszagúbbak, undorítóbbak lettek az ocsmány részletek, amelyekkel az adminisztrátor színezte elbeszélését, annál ke­vésbé hitt neki az igazgató“. Végül is „az igazgató már teljes biztonsággal tudta, hogy mindaz, amit az éjféli órán visszaérkező adminisztrátor előad: hazugság, szemenszedett ha­zugság az első szótól az utolsóig!“ Akik olvasták a regényt, azok tudják, hogy az adminiszt­rátor által megvádolt Sztyopa Lihogyejev egy jellemtelen, alávaló fickó volt, akiről sok rosszat el lehetett volna mondani, csak éppen amit az adminisztrátor összehordott róla, abból nem volt igaz egy szó sem. Ugyanis az adminisztrátort nem az igazság érdekelte, hanem az ördög parancsát teljesítette.

          Nos mindazok, akik baloldali, szocialista meggyőződésűek, valami hasonlót éreznek, amikor a szocializmussal enyhén szólva nem rokonszenvező „leleplezők“ tobzódását fígyelik. A kétségbevonhatatlan tények természetesen kétségbevonhatatlanok, de itt még csak nem is az az érdekes, hogy a legújabb „leleplezések“ jó része egyáltalán nem kétségbevonhatatlan (például a sztálini terror áldozatainak számára adott – több tizmilliós – becslések nincsenek összhangban a szovjet demográfiai mutatókkal, vagy például, az is elgondolkodtató, hogy hogyan tudtak a szovjet megszállók titokban jóval több embert elhurcolni Magyarországról, mint a nyíltan, kormányzati támogatással, csendőrségi közreműködéssel tevékenykedő néme­tek, amikor ismeretes, hogy az utóbbiak – Eichmann stábja – alig tudták megoldani a felme­rülő szervezési problémákat stb.), hanem az, hogy az okokról, miként is keletkezett ez a ko­losszális bűnöket elkövető diktatúra, nincs szinte egyetlen sor sem, sőt, ami volt, azt is gon­dos kezek tüntetik el. Mellesleg, hasonló jelenség fígyelhető meg az egyébként sokkal alapo­sabban elemzett náci-fasizmussal kapcsolatban is. Az okok feltárása a sztálinizmus esetében ugyanúgy, mint a hitlerizmuséban, a jelenlegi győztesek számára kellemetlen eredményekkel járna. Sok minden kiderülne.

          Kiderülne, hogy tarthatatlan jelenkorunk hatalmas csúsztatása, amely egybemosni kí­ván teljesen különböző fogalmakat: azonosítja a kommunizmust, a marxizmust (tudományos szocializmust), a bolsevizmust (az orosz, kelet-európai kommunizmust) egymással és minde­nek előtt a sztálinizmussal, ami utóbbit viszont a hitleri fasizmussal teszi egyenlővé. Ehhez a csúsztatáshoz elengedhetetlen például, hogy a nácizmus múltjából eltávolítsák a német és nemzetközi nagytőke aktív támogatásának tényeit, amelyek nélkül pedig az NSDAP jelenték­telen kis sörcsarnoki pártocska maradt volna. Az utóbbi időben jó néhány publikáció, doku­mentumfilm emeli ki, hogy a nácik forradalmasították a politikai propagandát, valósággal el­árasztották Németországot agitációjukkal, hogy Hitler repülőgépes kortesútjain azt a benyo­mást keltette a németekben: ő, a Führer egyszerre mindenütt jelen van. Ezek az elemzések mindössze azt hallgatják el, hogy ki fizette ki e propaganda irdatlan költségeit, ki adta a repü­lőgépet s a benzint?!

          Ugyanígy nem beszélnek a sztálinizmus antikommunista leleplezői a sztálinizmus po­litikai, s mindenekelőtt gazdasági előzményeiről, környezetéről. Ezek ugyanis sok mindenre fényt vetnének.
          A legkevesebb az, hogy kiderülne, a sztálinizmus nem a tudományos szocializmus (marxizmus) elvein alapuló bolsevik forradalom egyetlen lehetséges, logikus folytatása és ki­teljesedése volt, ha csak nem abban az értelemben, ahogyan Napóleon diktatúrája volt logikus folytatása és kiteljesedése a nagy francia forradalomnak. Trockij (és Nagy Imre) valószínűleg joggal beszélt Sztálin bonapartizmusáról, a sztálinizmusról, mint bonapartista elfajulásról (ellenforradalomról). A mai, szentszövetségi ízű korszakban természetes törekvés a forrada­lom diszkreditálása azzal, hogy azonosítják bonapartista elfajulásával. Ez egyáltalán nem új. Az újdonság mindössze az, hogy mindezidáig a különböző szentszövetségi korszakok (1815, 1849, 1871, 1919) nem nevezték magukat forradalomnak.

          A valóban tudományos igényű elemzések azt is megmutatnák, hogy a sztálini bűnök mögött egy grandiózus modernizációs kísérlet zajlott le, amelyre bizonyos mértékben törté­nelmileg szükség volt, mivel az érintett térség nagy részében ezt a modernizációt a tőkés gaz­dasági rend elmulasztotta megvalósítani.”

          (A teljes írás: http://nandras1951.uw.hu/Works/Works_1.pdf – ha a többi írásba is belenéznél, örülnék neki)

          1. Nekem semmi bajom sincs a kommunista mozgalmakon BELÜL megvitatni a kommunista mozgalom történetét, annak esetleges tévedéseit, hibáit. Az idő múlásával azonban sok minden átértékelődik, néha majdnem 180 fokban ellentétesen.
            Én azt a fajta önértékelést, amit a magukat antisztálinista kommunistának nevezők tesznek, ahhoz hasonlítom, amikor valaki kiáll az ellenség elé, és azt kiabálja, hogy: Ide lőjetek!
            Oda fognak lőni.
            És oda is lőttek…
            Értékelte a burzsoázia a sztálini hibák kommunista bírálatát? Egy lóf…t értékelte. Sőt, még hevesebben támadott bennünket.
            Kellet ez nekünk.
            Nem úgy kellett volna a hibákat kijavítani, ahogy tettük.

          2. ad Tovaris 2017-01-25 – 16:55

            „Értékelte a burzsoázia a sztálini hibák kommunista bírálatát?”

            Nem, a burzsoázia a sztálini hibák kommunista bírálatának (valójában a sztálinizmus történelmi-társadalmi jelensége marxista kritikai elemzésének) a HIÁNYÁT „értékeli”, azt, hogy ezzel a kommunista mozgalom lehetővé teszi számára a sztálinizmus „kritikájának” hazug kisajátítását – abban a formában, ahogyan arra az idézett írásomban utaltam.

            Félreértés ne essék: Hruscsov és Gorbacsov (pontosabban az általuk fémjelzett) Sztálin/sztálinizmus-bírálatai nem felelnek meg az általam szorgalmazott „a sztálinizmus történelmi-társadalmi jelensége marxista kritikai elemzésének”, mivel azok nem marxisták, hanem éppenséggel maguk is sztálinisták (sztálinista módszerekkel bírálják a sztálinizmust) és majdnem (vagy egészen?) annyira hazugok, mint a burzsoá sztálinizmus-kritika.

          3. A sztálinista és az antikommunista álláspontok között van egy végzetes egyezés: mindkettő azonosítja a sztálinizmust a kommunizmussal.

          4. phoenix álláspontja egységes, abszolút jó kiindulópont a sztálinizmus meghatározásához. Szerintem, de én csak szimpla szaktudománnyal foglalkozom. Nekem bejön.

          1. Én. Például.

            Amikor láttam, hallottam, hogy a Komszomol (egyébként utolsó) kongresszusán hogyan beszél a fiatal küldöttekkel a volt buzgómocsing szverdlovszki területi titkár, Jelcin, rögtön tudtam, hogy ez a csirkefogó még nagy aljasságokra lesz képes.

  5. Amikor a Bal-Rad oldalon a Thürmer-féle párt emberei nyíltan beállnak versenyt zsidózni, cigányozni, valcmanozni, meg minden mögött Izraelt keresni – akkor ne csodálkozzunk, hogy maga a baloldaliság fogalma is erodált…

  6. Kísérlet a dolgok radikális megértésére… Enélkül nincsen semmilyen komolyan vehető cselekvés a baloldalon. Minden komoly szellemi kísérlet visszhangtalan marad. Emlékeztetnék a Mebal 90 fokos programjára példaként. Persze elszarozhatunk ebben a mocsokban ezer évig…Nem rajtunk múlik, mondjuk a magunkét, hátha egyszer valakik okulnak belőle.

    1. Szerintem beérett a nép elbutítása. Eltűntek a kiművelt elmék, alaposan meg is fogyatkoztunk és a baloldal összefogása helyett a széthúzás gyakorlata folyik. Biztos vagyok, hogy valakik okulni fognak belőle, csak kérdés, hogy még idejében-e?
      A szocializmust a kapitalizmus gazdasági fölénye szüntette meg, de most úgy tűnik, hogy a kapitalizmus belső ellentmondásai magát a kapitalizmust fogja megszüntetni. Kérdés: túléljük-e?

  7. A Kritika c. folyóiratban sikerült elolvasni, el is mentettem – habár sok dolog számomra nehezen követhető – de majd csak fel tudom dolgozni. Sajnos, a tárgybeli műveltség a szerző és közöttem eléggé érezhető.
    De hát azért vannak a tudósok, hogy bővítsék az ismereteinket.

Hozzászólás a(z) Diák bejegyzéshez Válasz megszakítása