Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok I.

Az Eszmélet folyóirat 2007-ben az alábbi körkérdést intézte szerzőihez:

“Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?”

A beérkezett válaszokat a 2007. júliusi számban olvashatjuk. A sorozat első részben Artner Annamária válaszát tesszük közzé ismét:

Artner Annamária:

A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.

A kiindulópont: a világhelyzet

A baloldal nyomorúságos helyzetének közvetlen oka a szocialistának nevezett rendszer összeomlása. A Szovjetunió szétesése s a nyomában fellépő elméleti zűrzavar és gazdasági válság a kapitalizmus látszólagos győzelmét hozta az emberiség számára lehetséges társadalmi formációk versenyében. Ezen a talajon a baloldal szerte a világon defenzívába került. Nyugaton sincs ütőképes, következetesen antikapitalista baloldal, amely alternatívát tudna kínálni. Amire jut: némi reformista követelés a kapitalizmus keretein belül.

Lásd például az európai ATTAC-ok 10 pontját, amely a polgári demokrácia intézményeibe követel nagyobb/következetesebb beleszólást a választópolgárok számára, átláthatóbb döntéshozatalt és a közelebbről meg nem határozott erők lobbizási lehetőségeinek visszaszorítását. (Még csak meg sem említve például a tevékenységét egyébként teljes nyíltsággal, intézményes keretek között végző, az EU neoliberális fejlődését meghatározó nagyvállalati lobbit, a “European Round Table”-t.) Gazdasági téren a jóléti állam intézményeit követeli vissza, esetleg bővített formában. Csupa “wishful thinking”.

A történelmi múlt

Régiónkban formailag még rosszabb a helyzet, ami azonban nem jelent lényeges tartalmi különbséget a nyugati baloldal illúziókban fürdő szabadidős tevékenységéhez képest. Ennek a rosszabb helyzetnek az oka Kelet-Európa történelmileg kialakult félperifériás, függő helyzete, amely kapitalizmusát is csak félig engedte kiemelkedni a feudalizmusból: “dzsentri-kapitalizmus”, klerikális talajon. A félperiféria kapitalizmusa nem rendelkezik nagytőkével, a nemzeti burzsoázia tehát kiszolgáltatott a külföldi nagyvállalatok versenyének. Ez táplálja idegenellenességét, nacionalizmusát.

Hasonló módon működik az antiszemitizmus is: ahogyan a külföldit gyűlölik a nagytőke helyett, úgy gyűlölik a “zsidót” az uzsorás helyett (lásd Marx: “A zsidókérdésről”).

A rendszer függő jellegéből következik gyengesége is. A félperifériás fejlődés az osztályokat elmaradott helyzetükben rögzíti: az uralkodó osztály vagy feudális alávettsége, vagy komprádor jellege miatt függő, ezáltal ingatag, ami a pozícióját veszélyeztető legkisebb megnyilvánulással szemben is különösen ingerlékennyé teszi. Hasonlóképpen áll a dolog a dolgozó osztályokkal is: paraszti jelleg, a nagyüzemi munkásság hiányával. Ezek nem tudnak/mernek szembenézni a rendszerrel és a saját helyzetük javítását ígérő megoldás szükségszerű természetével. Szervilizmusuk ajándék uraik számára.

A jelen

Az 1945 utáni fejlődés (“kimozdítva” a történelmet addigi “rendes”, darutollas, kutyabőrős, kardlapos menetéből) lerombolta a múlt hierarchiáit, és egy új típusú integráció révén felszámolta a nemzetek közti kizsákmányolást is.

Ebből különösen nagy teher hárult a természeti kincsekben bővelkedő Szovjetunióra, amelytől évtizedeken keresztül országok sora kapta megfizethető áron, a közvetlen termékcsere alapján a fűtőanyagot – még az olajárrobbanások után is csak “csúszó árbázison”, tehát a világpiacinál évekig olcsóbban -, csökkentve ezzel a Szovjetunió saját termelőalapjainak fejlesztési ütemét.

1989 után azonban egy csapásra helyreállt a régi képlet, annyi módosítással, hogy a globalizáció korában (és mert a rendszerváltás külföldi tőke nélkül nem volt végrehajtható) a félperiférián kiéleződött a zombiként újraéledő komprádor és dzsentri uralkodó osztály ellentéte, miközben az alul lévőket nem képviseli senki.

Semmilyen társadalmi mozgás, semmilyen osztály érdekképviselete nem lehet meg saját értelmiség nélkül. A baloldali mozgalomban kiváltképpen kitüntetett szerepet játszik az értelmiség, lévén a mozgalom alapja a ráció. A félperifériás közép- és kelet-európai értelmiség azonban vagy az uralkodó osztályhoz dörgölődzik, vagy “népi”, “nép-nemzeti” jelszóval a korlátolt paraszti érdekek szolgálatába szegődik; ezzel – paradoxnak tűnő módon – a dzsentri uralkodó osztály malmára hajtva a vizet. A globalizációs akolba megtérve csak annyiban változik a helyzet, hogy az értelmiség egy része a globális tőke szolgálatába áll, szaporítva a törésvonalakat az amúgy is szanaszéjjel szabdalt félperifériás társadalomban. Komprádor elit és neoliberális értelmiség, nemzeti tőke és “nép-nemzeti értelmiség” áll szemben egymással, miközben mindkettő szemben áll a történelmileg progresszív (de atomizált) dolgozók hadával és ezek forradalmi értelmiségével – amely, az előbbiek nagy szerencséjére, ma gyakorlatilag nem létezik, de szabad szemmel legalábbis nem látható. (Ha valahol egy-egy képviselője véletlenül mégis felüti a fejét, akkor önkéntesek hada jelentkezik, hogy lecsapja.)

A központi kérdés: a múlt rendszer jellege

A történelemnek ez a “normális” fejlődése azonban csak megnehezítené, de nem tenné teljesen lehetetlenné a progresszív antikapitalista baloldal létét. Ami lehetetlené teszi, az a múlt rendszer értékelése, ami már a rendszer működése során is mint “titkos féreg” rágta el a gyökereit, bizonytalanította el híveit, gyengítette vezető erejét – úgy a dolgozó tömegeket, mint a pártok legigazabb tagjait.

Ma a szocializmust széles körben azonosítják a letűnt rendszerrel, kiváltképpen annak fonákságaival, tévedéseivel és bűneivel, és tetteit egészben elutasítják. Államosítás, centralizálás, tervezés, tervezett külgazdasági kapcsolatok, szövetkezetesítés, a szólásszabadság szükségszerű korlátozása, az álinformációkat kiszűrő cenzúra, államilag irányított tömegoktatás, népművelés és kultúra, a tömegek kulturális-ideológiai felvilágosítása, a rendszerellenes erők bebörtönzése stb. összekeveredik a kiskirálykodással, a visszaélésekkel, a közösséggel szembeni lelkiismeretlenséggel, az ártatlanok bebörtönzésével, a jogos kritika elnyomásával stb. Ez utóbbiak óriási méretűre duzzasztásával az alternatíva bukásán ujjongó uralkodó osztályok és kiszolgálóik sikeresen kriminalizálják a kapitalizmus meghaladásának történelmi kísérletét.

Az elutasítás magán a kommunista mozgalmon belül sarjadt, és alapja a türelmetlenség: a kapitalizmus megdöntésétől sokan rögtön a szocializmust, sőt a kommunizmust várták és várják. Ezért nem fogadják el (anarchista és/vagy liberális indíttatásból) azt a rendszert sem, amelyet Marxék a proletáriátus diktatúrájának neveztek. Azt pedig, hogy ez egy egész (közelebbről meg nem határozott, de a történelmi tapasztalatok szerint igen hosszú) korszakon át tarthat, végképp elutasítják. Ez a gondolkodás különösen jellemző a köztes helyzetű értelmiségre, amely az új rendtől mindenekelőtt saját felemelkedését várta.

Átmeneti társadalom

A múlt rendszer csak akkor lehetett volna eltorzult szocializmus, ha előbb szocializmus lett volna. De nem volt. (Ezért nem tartom helyesnek az államszocializmus kifejezést, és ezért volt hibás az 1936-os szovjet alkotmányban rögzíteni a szocializmus tényét.) A legfontosabb, a termelés leválasztása a magántulajdonról (magánérdekről) megtörtént, a termelést nem a profitszempontok irányították, ezért kapitalizmus sem volt. A termelőeszközök azonban továbbra is elváltak a közvetlen termelőktől, és megmaradt a munkamegosztás is. A rendszer jellegét illetően osztom Rozsnyai Ervin álláspontját, aki szerint a kapitalizmus és a szocializmus közti átmenetről, formációelméleti értelemben átmeneti társadalomról volt szó.1 Az átmenetben, amely tehát nem osztály nélküli és nem állam nélküli állapot, és nem is egyirányú utca, szükségszerűen egyszerre vannak jelen a szocialista és kapitalista jegyek (demokrácia és diktatúra, terv és piac, együttműködés és verseny, közösségiség és individualizmus stb.). Jó esetben az utóbbiak egyre kisebb arányban. De ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, szüntelenül küzdeni kell, és a tévedések, hibák lehetősége óriási.

Hiszen már az is milyen konfliktussal jár, hogy államosítani kell az ipart – előbb a legnagyobb vállalatokat, aztán a kisebbeket és tovább. Meddig és milyen ütemben? Az 5, 10 vagy 50 alkalmazottat foglalkoztató vállalatot mikor? Ha ezeket nem, mi lesz, ha növekedni kezdenek? És a sarki cipész, aki persze csak saját munkájából él, és csak annyit keres önállóan, amennyi megélhetéséhez szükséges? És a lángossütő? A butikos? Ők meddig élhetnek, mint hal a vízben? Ha örökké, akkor miből lesz a szocializmus? És meddig kell várni arra, hogy a parasztság önként szövetkezetbe tömörüljön? Stb., stb.

De még ennél is lényegesebb, mert a társadalom egyenlőségeszményének mond ellent, hogy a fizikai és szellemi munkák elválnak egymástól, privilegizált helyzetet biztosítva az utóbbit végzőknek. E kettéválás megszűnéséhez a technológiai fejlődésen át vezet az út. (Ezt a feladatot mára a globális kapitalizmus részben és technikai értelemben elvégezni látszik, a mögöttünk lévő történelmi jelentőségű kísérlet idején azonban még messze voltunk a fizikai munkák kiküszöbölésétől.) Az átmeneti társadalom technikai fejlődéséhez képzett és odaadó mérnökök kutató-fejlesztő munkájára van (volt) szükség – vagyis jórészt szellemi munkára, miközben a termelésnek lehetőleg napról napra magasabb szinten kell(ett) kielégíteni a szükségleteket, sok-sok fizikai munkával (is). A mérnöknek, tanárnak, kutatónak és művésznek önmaga privilegizált pozíciója megszűnéséért kellene fáradozni (amit a fizikai munka és ekképpen a “proli” iránt érzett megvetésük miatt a legkevésbé sem szeretnének), miként az átmenet államának saját elhalásáért. Mindez nem megy máról holnapra, s addig a társadalmi különbségek tovább élnek.

A döntő kérdés az átmenet egyes eseményeinek, korszakainak, intézkedéseinek, eszközeinek stb. megítélésben, hogy melyek mutattak a szocializmus felé, és melyek vissza. Tovább nehezíti az értékelést, hogy nem a közvetlen hatás, hanem a hosszú távú szempont a döntő.

Lehetséges, hogy a piaci viszonyok élesztésére van szükség az előrehaladáshoz, de az is, hogy ezzel éppen a visszautat egyengetjük. Az elsőre az oroszországi NEP, a másodikra a magyarországi 1968-as új gazdasági mechanizmus, vagy a vállalati gazdasági munkaközösségek 1980-as években történő bevezetése a példa.

Ez azt is jelenti, hogy az eszköz (lévén az csak egy forma) ellentétben állhat a céltársadalomban majdan alkalmazandó (alkalmazható) eszközökkel. Ha nem lenne ilyen eltérésre szükség, akkor az azt jelentené, hogy a céltársadalom már meg is valósult: már most olyan eszközöket alkalmazhatnak az emberek az egymás közti érintkezésben, a társadalmi újratermelési folyamat egészében, amelyeket egy osztály nélküli társadalom alkalmaz. Éppen abból tanulhatnánk a legtöbbet a jövőre nézve, ha meg tudnánk állapítani, mi volt szükségszerű a szocializmus (majdani) győzelme szempontjából, mi nem, és mi volt egyenesen káros – ahelyett, hogy arra keressük a választ: mi volt kellemes vagy kellemetlen, szép vagy rút a létező szocializmusban.

Az “új ember” születése

Az átmenetben nemcsak a gazdasági-társadalmi alapokat kell kiragadni a kapitalizmus kezéből, hanem a kapitalista viszonyok tudati elemeit is. A tudat (erkölcs, kultúra, értékrend) pedig még sokkal lassabban változtatható, mint a gazdasági, jogi formák.

A kapitalizmus tudati lenyomatai, az önzés, kapzsiság, hiúság, irigység, lustaság, kishitűség, rosszindulat, bizalmatlanság (a jóval, az önzetlenséggel szemben), hiszékenység (vonzódás a könnyű megoldások iránt), miszticizmus, intolerancia stb. és a már említett türelmetlenség dolgoznak az átalakulás ellen. Ezek a tudatos és ösztönös romboló erők ott élnek a rendszert fenntartó politikai, adminisztratív és értelmiségi rétegek soraiban, és szüntelen utánpótlásra lelnek a nagyon is kapitalista tudatú tömegekből, saját boldogulásukra használva fel a hatalmat, amit önmaguk hatalma ellen kellene fordítaniuk. Az ilyen rosszindulat, szabotázs vagy ostobaság előszeretettel támad a szocialista eszmék és megoldások legbecsületesebb hordozói ellen.

A rendszer ellenerőinek leszerelése végett korlátozni kell a szabadságjogokat, ami megint csak ellentmondásos dolog: a kapitalizmust nem lehet meghaladni az emberek cselekvő együttműködése nélkül, hiszen az új társadalom éppen az emberek felszabadított energiáira épül. Az új tudatosság, a közösségi gondolkodás és cselekvés azonban csak a gyakorlatban alakulhat ki: nem lehetnek “szabadok”, mielőtt létrejönnének. Ráadásul a szabadságjogok korlátozása több társadalmi réteg ellenkezését vívja ki, kivált azokét, akik a legkevésbé képesek individuumukat alárendelni a közösség érdekének.

Igaz, a politikai szabadságjogok e korlátozásáért cserébe az átmeneti társadalom a legalapvetőbb emberi jogokat (lakhatás, egészség, oktatás, kultúra stb.) általánosan és egyetemlegesen, alanyi jogon biztosítani tudja, ami közvetlenül és szinte azonnal bizonyítja az emberek számára az új (bár még csak átmeneti) rendszer fölényét a régivel szemben. Ez ma is így van például Kuba esetében, amelyet a kelet-európai és magyar “baloldali” értelmiség nagy része minden alaposabb megfontolás nélkül, pusztán a politikai szabadságjogok – a szigetországgal szemben immár fél évszázada embargópolitikát folytató, hangsúlyozottan szocialistaellenes, sőt fasizálódó impérium, az USA (!) propagandája alapján vélt – korlátozása miatt elutasít.

Állandó harc ez tehát az átmenet két arca (szocializmus, kapitalizmus) között, ahol a kimenetelt semmi nem garantálja.

*

Az antikapitalista baloldal siralmas állapota a múlt rendszer bukásából adódik. Ez a baloldal csak akkor fog felébredni tetszhalott mivoltából, ha a múlt rendszer értékelése a helyére kerül. Amíg ez nem következik be, addig el van zárva az az egyébként is roppant göröngyös út, amely kifelé vezetne a kapitalizmusból. Ameddig a médiában gyakran szereplő vezető baloldali értelmiség a felmérések szerint napjainkban radikálisan (szélső)jobbra tolódó egyetemi ifjúság körében kijelenti, hogy tisztességes antikapitalista mozgalmak nem dumálni, hanem kapitalizmust dönteni szoktak, de abból ugyanaz lesz, mint lett ’17 után “és tudjuk, hogy az tarthatatlan”, addig nincs más lehetősége az ifjúságnak, mint vagy a magyarság szent ügyét sikerre vivő nemzeti államban hinni, vagy a “semmi hatalmat senkinek” anarchista frázisába fojtani ösztönös forradalmiságát – és mindkét esetben a tőke ámokfutását egyébként tényleg párját ritkító arroganciával vezénylő “szoclib” miniszterelnök lemondását követelni, utat nyitva a szélsőjobb felé…

A “mi a teendő?” kérdésére tehát csak azt a számomra is fájóan sovány választ tudom adni: minél többször, minél többekkel megismertetni egyfelől a kapitalizmus alapvető (marxi) törvényszerűségeit (leszámolandó a “lehetséges jó kapitalizmus” illúzióval), másfelől pedig a múlt rendszer átmeneti természetét, kettős jellegét. A múlt rendszerben dolgozó elkötelezett öregek tapasztalatait – amíg még lehet – begyűjteni arról, milyen kezdeményezések voltak, azok milyen sikerrel zárultak és miért. Mik, kik, hogyan voltak a kudarcok (szabotázsok, bűnök) okai, miben rejlett a siker? Mit kellett volna másként tenni?Mert a múlt rendszer a mi múltunk. Tanulságai és az általa kínált perspektíva nélkül a tőke elnyomásával szembeni lázadás csak a fasizmus veszélyét idézheti fel.

Jegyzet

1 Lásd Rozsnyai Ervin: Szocializmus volt vagy valami más? Budapest, 2002, a szerző kiadása; uő: Forradalmi és ellenforradalmi Szovjetunió. Budapest, a szerző kiadása, é. n.

28 hozzászólás a(z) “Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok I.” bejegyzéshez

  1. Fekete György

    Lemaradt az előző kommentem elejéről. Pótolom.

    >Ma már máshogy ítélem meg Grósz Károlyt. Ahogy a Ceausescut is.< (r 2016-08-11 – 17:34) Az utóbbi abszolúte védhetetlen. Többet ártott (ő is) a szocializmus ügyének, mint az osztályellenség.

    Válasz
  2. Fekete György

    >Ma már máshogy ítélem meg Grósz Károlyt. Ahogy a Ceausescut is.a moistákat és a “sztálinistákat” is másként látom. Ugyanis ők még vissza tudták tartani a társadalmat attól a bizonyos és végzetes “kapitalista úton járástól”…< – uo. Jaj, nagy itt az eszmei zűrzavar, az elméleti képzetlenség! Tudniillik alapvetően nem szubjektív tényezőkön múlt ez a dolog. Bárki is próbálta volna "visszatartani" a társadalmat a (re)kapitalizálódástól, menetelt bizony oda… Az alap és felépítmény egymásnak való nagyon nem megfelelése, a termelőerők, az érintkezési viszonyok fejletlensége okán. Félperiféria! Nem centrum! Kéretik olvasni a Német ideológiát az ínség kommunizmusáról, a nemzeti kommunizmusokról, a világpiac, a világérintkezés stb. történelmi szerepéről. Mint jeleztem, csupán a lelépés (reményeinkben és történelmi mértékkel mérve átmeneti) konkrét mikéntje volt befolyásolható.

    Válasz
    1. r

      Én ezt nem értem és szerintem a tanár úr sem. Lásd még: Occam beretváját!

      A rendszerváltás oka racionális, triviális és már évtizedekkel korábban ismert volt.

      A társadalom pedig oda “menetel”, ahová a főpapok, a véleményformáló értelmiség vezeti. 1990-ben speciel a “szociális piacgazdaság” felé menetelt. Ma meg a Gyepü 4 felé.

      Válasz
      1. Phoenix

        1. Hogy kerül ide Occam beretvája?

        2. “… racionális, triviális …” Konkrétabban?

        3. Marx, Lenin forradalom/ellenforradalom elmélete mikor lett megcáfolva és idealista magyarázattal (“véleményformáló értelmiség” csinálmánya) lecserélve?

        Válasz
  3. r

    Artner Annamária igazán jó dolgozatot írt! Olyan kérdéseket is felvetett, melyek már réges-régen tabu kategóriába tartoznak, mint az értelmiség viszonyulása a proletárdiktatúrához, a kulturális beidegződések és a szabotázs.

    Igen, voltak szabotázsakciók, ezt már több helyen kifejtettem – aki figyelemre méltatott olvashatta. De végülis nem ez bizonyult döntőnek, hanem az a folyamat, amit Mao “kapitalista úton járásnak” nevezett és tkp. ennek a végállomása volt Grósz Károly megbuktatása -, vagy a burzsoá köztársaság OKTROJÁLÁSA, vagy a polgári parlament hivatalba lépése, vagy a privatizáció — ki mit tekint annak. (Szubjektíve az elsőt.)

    A Gruz-Fekete tanár úr vitához annyit tennék hozzá, hogy a rendszerváltás idején nemigen lehetett tudni (legalábbis mifelénk), hogy ki kivel van. Ami nem is csoda: hisz a propaganda-gépezetet addigra már a polgárodni óhajtók birtokolták – elég csak utána nézni a korabeli filmtermésnek. Nyilván ott, a Pénzügykutatóban (akkor még Intézet, ma ZRT) pontosan tudták, meg az üzemirodán is valószínűleg – az igazgatóságon pedig egészen bizonyosan. De én akkoriban senki mellett nem tettem volna le a garast. Nyilván taszított az a társaság, akik ötvenhatoztak, de ahogy Fekete tanár úr írta egyhelyütt – nekem sem volt valami nagy véleményem Grószról. Az ominózus “fehérterroros beszéd”-ről is kb. 5 éve van tudomásom (amióta internet-előfizetésem van). De maga Grósz sem zárkózott el a Pozsgay-Németh-szerű címeres reformerektől. Épp ellenkezőleg: nem egy esetben ő jelentette be a Németh kormány népellenes intézkedéseit.

    Ma már máshogy ítélem meg Grósz Károlyt. Ahogy a Ceausescut is. Az a véleményem, hogy a rendszerváltó erők intenzív és sikeres médiaháborút, lejárató-kampányt folytattak mindkettejük ellen és ők – nemcsak, mint az “ellenségem ellenségei” – ha felkészületlenül is, de – minden tekintetben a jó oldalon álltak. Ezt akkoriban képtelen voltam felmérni.

    No és persze a moistákat és a “sztálinistákat” is másként látom. Ugyanis ők még vissza tudták tartani a társadalmat attól a bizonyos és végzetes “kapitalista úton járástól”…

    Válasz
    1. Tovaris

      Nem tartozik ide szorosan, de pl. Kádár és Ceauşescu között nagyon lényeges különbség volt, hogy Kádár viszonylag puritán módon élt, nem halmozott fel vagyont, míg a “kárpátok géniusza” elég kirívó luxusban “tengette az életét. Grósz Károly “fehérterroros” beszédét a tévében láttam, eléggé megdöbbentett – a közben kialakult gazdasági, társadalmi és politikai környezetben disszonánsan hangzott – miközben ő maga már csak sodródott az eseményekkel, amihez ráadásul jópofát kellett vágnia.

      Válasz
  4. Fekete György

    Gruz ellenvetése dacára (gruz 2016-08-11 – 12:58) mindkét tételemet fenntartom: 1. az államszocializmus elbukott; 2 amihez hozzájárult, hogy fennállása során maga összemosta a vele szembeni kommunista (ön)kritikát az ellene irányuló ellenforradalmi tevékenységgel.

    Mire a gruz által említett reformkommunisták megjelentek, a ténylegesen kommunista kritikai önreflexiót maga az államszocializmus lehetetlenné tette. Így állott elő az a – gruz részéről indokoltan bírált – jelenség, hogy “reformkommunista” köntösben valójában a kapitalizmus restaurációján munkálkodó személyek léptek elő (még ha ezen objektív rendeltetésükkel szubjektíve nem is voltak tisztában). Tessék belegondolni, az államszocializmus még egy Lukács György-i bírálatot is cenzúrázott. Intoleráns volt avval a kritikával is, amelyet az 1954/55-ös Nagy Imre fogalmazott meg. Nem beszélve a lenini központi bizottság tagjainak Sztálinétól eltérő nézeteinek megítéléséről a szovjet államszocializmus despotikus szakaszában (amely e politikusok fizikai megsemmisítését is jelentette).

    Vegyük komolyan legalább az alapvető történelmi tapasztalatokat a tárgyban.

    Válasz
    1. gruz

      Az 1. számú tétellel egyetértek, mert az tény. Elbukott, de bukása szükségszerű nem volt. Elbukott mert a kapitalista államok erősebbek voltak, de semmiképpen sem volt igazuk. Talán törvényszerű volt, mert az törvény hogy az erősebb győz, nem akinek igaza van.
      2. A második tételt is elfogadom, mert valóban hozzájárult a bukáshoz az, hogy a kritikát (a jószándékút) nem használta. De nem ez okozta a bukást 100 %-ban. Ebből a szempontból gyermekcipőben járt a burzsoá rendszerekkel szemben. Ezek a rendszerhű kritikát beépítették a hatalomgyakorlásba (l. polgári demokrácia). Azonban ez nem mindig volt így, főleg nem a kezdeti időszakban (jakobinus diktatúra, Bourbon restauráció), illetve ma sincs így minden tőkés országban.
      Időben persze a létezett szocializmusban is kialakult, kialakulóban volt a rendszerhű kritizálás intézménye, de ezt megakasztotta a tőkés restauráció.
      De már megint ezen rágódunk. De jó lenne már túl lenni rajta és “döntsd a tőkét, ne siránkozz…”

      Válasz
      1. Fekete György

        Ad 1/ A bukás objektíve – az adott történelmi korban-tértben – szükségszerű. A részletekben lehettek alternatívák.

        Ad 2/ Senki nem állította (legalábbis én nem), hogy kommunista (ön)kritika elfojtása “okozta a bukást 100 %-ban”. Ez csúsztatás. Továbbá nem “rágódunk”, hanem elemezni, értékelni próbálunk – a magunk szerény módján. Ha tényleg rágódásnak tartod, egyébként, mi végre szólítottál meg, mi célból vitattad felfogásomat?

        Válasz
        1. gruz

          Azt hiszem, nem tudunk vitát folytatni. Egy fórumon nem szólítanak meg senkit. Többet nem reagálok sem egyetértve, sem vitatva. valami valahol elszakadt. sajnálom.

          Válasz
          1. Fekete György

            Kedves gruz!

            Vita során helye van a megszólításnak. Fórumon is. Akkor, ha mondandómat egy konkrét személynek fogalmazom. Ezt tettem, a fórum szabályait betartva. Hiszen árnyalatnyit se személyeskedtem, ellentétben veled, aki “bölcs kádiként” leminősítetted a puszta és korrekt részvételt abban az eszmecserében, amelyet éppen te kezdtél. Te közreadtad a magadét, ha a másik válaszol – rágódik… Ezt fejezted ki többes szám első személyű igealakkal. Különben előtte nem sokkal te írtad itt le, nem is egyszer e vitában, nevemet… Akkor mi és kiben “szakadt el”? Magam részéről befejezném ezt vitát, amelyet – ismétlem – nem én kezdtem, a nem én fordítottam a partner személyének, műveleteinek csepülésébe. Erre se időm, se energiám.

      2. Tovaris

        A szocializmust elbuktatták. Magától legfeljebb meg-megbotlott néha – amiben a belső megalkuvó, opportunista vezetésnek is nem kevés szerepe volt, de elsősorban a nyugat fejlettebb technológiája, az egyes nyugati országoknak a szocializmus ellensúlyozására kialakított életszínvonala (amelyet azóta nagymértékben csökkentettek – lám, minő érdekes!) – valamint a szocialista országok által az erejükön felül felvállalt – a harmadik világ felszabadító mozgalmainak támogatására vállalt terhei eredményeztek.
        A kommunista mozgalmakban a sztálini, a maoista, valamint az európai irányzatok egymásnak jelentős károkat okoztak, amely legszélső, legszörnyűbb változatát a kambodzsai “vörös khmerek” jelentették, de már a hruscsovi idők szovjet-kínai háborús villongásai, valamint Kína Vietnam elleni agressziója is a mélypontjait jelentették.
        Az 1968-as csehszlovákiai ellenforradalomnak a Varsói Szerződés általi leverése, a szerencsétlen afganisztáni kaland, az albán “különállás”, a ceauşescu-i kekeckedés, az “eurokommunizmus” – s mindennek a keretét adó hruscsovi-brezsnyevi pangás – végső soron együttesen gyengítették meg a szocializmus eszmei-ideológiai alapjait.
        A szocialista rendszer alap ideológiája eredetileg a marxizmus-leninizmus volt (ezt a kifejezést nagyon lényegesnek tartom, nem kötöm Sztálin tevékenységéhez sem) – azonban a revizionizmus, a kishitűség, a lenini normáktól való eltérés, a nem megfelelő ideológiai képzés és gyakorlat mind-mind együttesen vezettek odáig, hogy a szocializmus belső ellenségeivel aljas szövetséget kötve sikerült belülről felbomlasztani a szocialista társadalmakat.
        Pedig gazdaságilag egészen 1968-ig nem is voltunk annyira lemaradva. Annak idején érett be nyugaton az tudományos-műszaki haladás, az elektronika, a komputerizálás nagyot ugrott – amit már nem nagyon tudtunk követni – mert a mereven vett tervgazdálkodás csak szakaszosan szökdelve tudott tervmutatókat korrigálni. Mire a tervciklus beindult, a fejlődés még jobban elhúzott mellettünk.
        Ezt “büntetőjogi felelősségem” teljes tudatában jelentem ki, mert annak idején dolgoztam a VIDEOTON-ban és a gyártott tévék, rádiók tekintetében ezt mélyen az agyamba vésve tapasztaltam meg.
        Szóval, MINDEZEK ELLENÉRE a szocializmus akkori megjelenési formája az ember szempontjából nagyságrendekkel jobb volt, mint a mai fasisztoid-horthista-burzsoá rendszer-katyvasz á la fidesznyikhajbagázs…

        Válasz
        1. Tovaris

          Ide kívánkozik egy, már valahol régebben kifejtett “tézisem”, nevezetesen az, hogy a kapitalizmus NEM UTOLÉRNI, hanem KIKERÜLNI ÉS MEGHALADNI kellett volna. Ehhez azonban hiányzott a továbbfejlesztett ideológia, amely a szocializmus történetében addig bekövetkezett eredményeket összefoglalta volna és lebontotta volna a szocializmus átmeneti időszakára vonatkoztatva.

          Válasz
          1. Tovaris

            Fekete György, 2016-08-12 – 10:23

            Természetesen, de Lenint még sokan a baloldalon sem ismerik, sőt hanyagolják.

  5. gruz

    Az előző hozzászólásomat nem szerette a szerver, most megpróbálom reprodukálni. Nagyon logikus és jól összeszedett vélemény Artner Annamáriáé. A Fekete György által jelzett összemosást én nem érzékelem. Nem volt a bukás elkerülhetetlen, illetve szerintem nem volt szükségszerű. 25 év “demokrácia” után már világosan látszik, hogy az un. jószándékú kritika (kommunista kritika), ha az nem az “érte haragszom” alapvetésből indul ki, mérhetetlen károkat tudott okozni. Ez is tartja még életben a mai tőkés rendszert. Hiszen a 89-es “reformkommunisták” vagy folytonos önigazolásukkal vannak elfoglalva, vagy éppenséggel még mindig kompenzálnak az MSZP nevű jobbközép burzsoá pártban. (Tipikus a Burány-féle “munkásőrségezés”, meg hasonlókat mondott az főnökük is). Azaz, nincsen aki kimondja, hogy a jelenlegi rendszer erkölcstelenebb, aljasabb és antidemokratikusabb mint az előző volt. Minket pedig még mindig gúzsban tart az, hogy amikor elkezdünk értékelni, akkor még közülünk is néhányan fel(dikta)túráztatják magukat. Bármit mondunk, már jön “persze-persze, de diktatúra volt!”. Lassan már olyanná válnak, mint annak idején az egyszeri mozgalmár: “…Amerikában meg verik a négereket.”. Mindenestere az írást kinyomtattam, mert ezek csak az első benyomásaim és biztosan találok benne értékes gondolatokat.

    Válasz
    1. Tovaris

      A mai rendszer “erkölcsi alapja” a volt szocialista rendszer jobboldali, burzsoá szempontok szerinti kíméletlen bírálata – “minden rossz, ami átkos volt”. Roppant könnyű dolguk van. Eltelt 27 év, az akkori generáció nagy része már nem él, aki akkor volt fiatal és “lelkesedett” a kapitalizmus szirénhangjaiért – most szégyenkezik, vagy hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy a mai rendszert jobbá hazudja, mint a Kádár-rendszert – a fiataloknak meg nincsenek tapasztalatai a volt szocializmusról, mint ahogy nekünk sem volt a Horthy-rendszerről.
      Már említettem néhányszor, hogy a generációs átívelés hiányzik, ami a kontinuitás szükségszerűsége.

      Válasz
  6. Tovaris

    Ez az írás már pár napja fenn van, de még nem olvastam az engem néha oly vehemensen “helyre tevő” Phoenix véleményét – mert szerintem ez a téma lényegében a “szakterülete”…

    Válasz
  7. Tovaris

    Ahogy maga az apológia fogalma is az érzelmeken alapuló védőbeszéd, hit-védelem a racionálisan elemző hegeli dialektika ellenében. (remélem, nem mondtam nagy marhaságot)

    Válasz
  8. Tovaris

    A mai hazai baloldal – és most a szó legnemesebb értelmében vett baloldalra gondolok – mintha kínosan kerülné a “kommunista” szót – nem tudom, talán csak taktikai okokból?

    Válasz
  9. Fekete György

    Félreértés ne essék, Tovaris 2016-08-08 – 08:39 hozzászólásával (fenntartva előző, Annamri indító alaptételét bíráló kommentem érvényességét – Fekete György 2016-08-08 – 04:09) alapvetően egyet értek, jómagam nemegyszer hasonló nézetet képviselek. Annyiban egészíteném ki, hogy az idő rövidsége mellett a történelmi tér konkrétuma talán még súlyosabb szerepet játszott (a győztes proletár forradalmak a félperifériára szorítkoztak, s ennek következtében – a Német ideológia fogalmazására szabadon utalva – ismét előállott a régi szemét…).

    Válasz
  10. Tovaris

    Nagyon örülök Artner Annamária írásának. Megvallom (ebbeli műveltségemben komoly hiányosságok vannak) szinte teljesen egybecseng a bennem kavargó érzésekkel.
    A múlt értékelésében a volt szocializmust (nevezhetjük “államszocializmusnak” is) – nem kell alapból az ördög művének tekinteni. Egyszerűen nem volt más reális alternatíva az akkori világpolitika keretei között – a roppant erős kapitalista (imperialista) társadalmak ellenében.
    S mégis, az a sokak által “gyűlöletesnek, terrorisztikusnak” nevezett szovjet sztálini rendszer volt az egyetlen, döntő erő, amely nélkül a fasizmus (nácizmus) elméletéven megjelenő hatalom – a náci Németország és szövetségesei – nem lettek volna legyőzhetők.
    A volt szovjet rendszer a cári “agyaglábait” vesztve – világméretekben fejlődött ki – ezt eltagadni eszmei baromság – s a múlt rendszer objektív értékelésének egyik legnagyobb kerékkötője.
    Az én véleményem az, hogy EGYSZERŰEN NEM VOLT IDŐ ahhoz, hogy a több évszázados kapitalista fejlődést meghaladva kialakuljon a szocializmus. A nemzetközi tőke állandó támadásai, a társadalomnak a múlt rendszerben gyökerező rögzülései, a nemzedékeken átívelő úri-szolgai viszonyok NEM KEDVEZTEK az új rendszer kialakulásának, amelyet a kishitűség, az individualizmus és a hamis jólét ígéretének délibábjai csak tovább ziláltak.
    A TÜRELEMBŐL meg elég kevés volt – pont amiatt, hogy az erőfeszítések csak nagyon lassan éreztették hatásukat.
    A társadalomnak rá kell ébredni arra, hogy a kapitalizmus hamis, minél tovább “fejlődik”, annál rosszabb, annál igazságtalanabb. Már látszanak a vég körvonalai, de még nem döbbentették meg eléggé az emberiséget. Fáziskésésben van a baloldal.

    Válasz
    1. Tovaris

      Ernesto Che Guevara mondta vala, hogy “nem elég győzelemre vinni egy forradalmat, azt meg is kell tartani”… Ez a legnehezebb. Mert az úri osztály legyőzésében azok félelme és a pánik is szerepet játszik – majd később felerősödnek a reakcióik. A forradalom ezért kénytelen taktikai okokból kompromisszumokat kötni – melyek akár a halálát is okozhatják.

      Válasz
  11. Fekete György

    “A kérdésre adott válaszom központi eleme a múlt rendszer értékelése. Ez véleményem szerint már létére is rányomta bélyegét, nagyban előkészítette bukását, azt követően pedig különösen hatékony fegyverré vált az emberiség ocsmányságainak történetében csúcsot döntő kapitalizmus, illetve annak urai és fizetett vagy önkéntes apologétái kezében.”

    Számomra a tétel összemossa az átmeneti társadalommal (többünknél: államszocializmus, amely az átmeneti társadalom zsákutcája…) szembeni KOMMUNISTA kritikát az ELLENFORRADALMI uszítással. Ez az összemosás (is) valóban hozzájárult az amúgy elkerülhetetlen bukáshoz. Nem mindegy, mert a színpadról lehet így és úgy lelépni.

    Válasz

Hozzászólás