Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok II.

Az Eszmélet folyóirat 2007-ben az alábbi körkérdést intézte szerzőihez:

“Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?”

A beérkezett válaszokat a 2007. júliusi számban olvashatjuk. A sorozat második részében Krausz Tamás válaszát tesszük közzé ismét (abban a reményben, hogy nem csak az a három ember fűz hozzá megjegyzéseket, akik egyébként minden cikket megkommentel):

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában¹ a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az „elmélet és a gyakorlat egységének” valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, „azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta.”²

A mai „betegség” diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista³ (nem-kapitalista) baloldal „betegségének” diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).⁴ Nehezebb a „mi a teendő?” kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a „naiv” nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: „a kultúra is áru”, jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is „átadta” a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra „kimúlása” az újkapitalizmus, a „szabadpiac” világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.⁵ Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi „újratermelésére” a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.⁶ Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus „államkapitalizmus” volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, „nem semmi”!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy „a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet” (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.⁷ A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az „ellenhatalom kiépítése”, a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, „az elvi tisztaságra”, a „tiszta antikapitalizmusra” stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,⁸ amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a „nemzeti romantika” és a „romantikus kommunizmus” irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol „generációs érdekellentétekre”, hol a „tekintélyek uralmára” hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat „teljes és végleges kiszakadását” a liberális-kapitalista szervezetiségből.⁹ A „tanársegédek forradalma”, a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint „beállni a sorba”, vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.¹⁰ Így válik mindkét „veszély” egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak „működésének” és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a „civil sík” autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális „ellenhatalomban” gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E „szétesettséget” jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett „középosztálybeli” fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most „megoldani képes” alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a „pártépítők” szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, „feloldódás a rendszerben”). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e „párt”, mint a „társadalmi ellenhatalom” intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

¹ Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

² Kautsky: i. m. 45-46.

³ Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az „átmeneteket az átmenetekben”, az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

⁴ Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az „előtörténet” témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L’Harmattan, Budapest, 2007.

⁵ Ha volt és van a magyar baloldalnak „fenntartható” jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek „marxista reneszánsza” sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

⁶ A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már „komoly dolgokat nem olvasnak”, az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont „rászokott” az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

⁷ E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai „civil mozgalmak” jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

⁸ A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak „osztályharcos antifasizmusról” lehet szó, amely arra a „tartalmas” gondolatra megy vissza, hogy „a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással”, csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus „fasiszta természetéről” értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

⁹ Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

¹⁰ Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): „De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket.” (Kautsky: i. m. 51.)