Modernkori imperializmus

Milne, Seumas: A küldetés teljesítve? The Guardian, 2013. december 21.

Mindazon hazug ostobaságból, ami a politikusok szájából ömlik, David Cameron állítása arról, hogy a brit harcoló csapatok „küldetésüket teljesítve” térnek haza Afganisztánból, saját külön osztályba tartozik. Ez majdnem olyan, mintha a brit miniszterelnök, George Bush hírhedt állítását ismételve az iraki győzelemről 2003 májusában, amikor az igazi háború még csak a kezdetnél tartott, szándékosan nevetségessé akarna válni. 

De a brit, amerikai és egyéb NATO-csapatok olyan sokáig voltak Afganisztánban – a második világháborúnál kétszer hosszabb ideig, – hogy a vezetőik talán elfelejtették, mi volt az eredeti küldetés valójában. Voltaképpen ez háborúként kezdődött az al-Qaida elpusztítására, a Talibán szétzúzására és vezetőik, Osama bin Laden és Mullah Omar elfogására vagy meggyilkolására.

Ez gyorsan a demokráciáért és a nők jogaiért folytatott kampánnyá változott, háborúvá a városaink védelméért a terrortámadásoktól, az ópiumtermelés felszámolásáért, biztonságért és jó kormányzásért Helmandtól Kandaharig. Bin Laden meggyilkolását kivéve – tíz évvel később egy másik országban – e célok egyikét sem érték el.

E helyett, az al-Qaida gombamódra növekedett és szétterjedt az arab és mozlim világban, elborítva először Irakot és most Szíriát. Messze az utcáink támadások elleni védelmétől, a háborút ismételten mentségként emlegették a végrehajtói számára, legutóbb Michael Adebolajo, aki májusban, London utcáin ölte meg Lee Rigbyt, az afgán háború veteránját.

A Talibán régen újjászületett, ez év májusa és októbere között 6600 támadást intézett, és a hatalomba való visszatérésről tárgyal. Mullah Omar szabadon marad. Az afgán ópiumtermelés rekordot ér el és most a világ ellátásának a 90%-át adja. Az országnak most kevesebb, mint a fele „biztonságos újjáépítésre”, a 2009. évi 68%-kal szemben.

Eközben, a nők jogai fordított irányban változnak, a nők elleni erőszak a NATO-megszállás alatt terjed: Ez év első hat hónapjában az afgán emberjogi megfigyelők 4000 támadást dokumentáltak, az erőszaktól a savtámadásokig, a veréstől a csonkításig. A választásokat pimaszul meghamisították, a hadurak és a kínzók korrupt rendszerét külföldi katonák tartják hatalmon, és az erőszak átömlött a veszélyesen destabilizált Pakisztánba.

Mindez afgán civilek tízezreinek az életébe került, amerikai, brit és más megszálló katonák ezreinek az élete mellett. De nem, mintha ez nem lett volna előre látható a kezdet kezdetén. Amikor a média az afganisztáni győzelmet üdvözölte 12 éve, és Tony Blair diadalát visszhangozta az egész politikai vezető réteg, a támadás ellenzői megjósolták, hogy ez hosszú gerillaharchoz, nagy afgán szenvedéshez és katonai kudarchoz fog vezetni, amit a politikusok „hibásként” és „fantáziaszüleményként” utasítottak vissza.

De pontosan ez az, ami történt. Egyik vizsgálat a másik után erősítette meg, hogy a brit csapatok erősen emelték az erőszak szintjét a Helmandba érkezésük után 2006-ban, és becslés szerint 500 civilt öltek meg egy kampányban, ami 25-37 milliárd GBP-be került. Négy év után USA erőknek kellett kimenteni őket. De egy politikai vezetőt sem számoltattak el ezért a gyászos eredményért azok közül, akik odaküldték őket.

Ugyanez volt, de még rosszabb, Irakban. A megszállásnak gyerekjátéknak kellett volna lennie és a brit katonákról feltételezték, hogy ők a felkelések leverésének a mesterei. A támadás ellenzői ezúttal is azt jósolták, hogy az hajthatatlan ellenálláshoz fog vezetni, míg a külföldi csapatokat ki nem vonják. Amikor eljött az ideje, a vert brit katonákat kényszerítették Basra város elhagyására a sötétség leple alatt.

De hat évvel később, ki fizette meg ennek az árát? Egy brit káplárt elítéltek háborús bűnökért, és a politikai elit a felelősséget az iraki katasztrófáért a Chilcot-vizsgálatra lökte, amelynek még jelentést kell adnia közel három évvel azután, hogy utoljára hallgatott ki tanúkat. Tekintve az áttekintés és a vita borzasztó hiányát arról, ami valójában történt, talán nem meglepően a legtöbb brit ember azt gondolja, hogy kevesebb, mint tízezren haltak meg a háborúban, amely a jelenlegi becslések szerint 500 ezer embert ölt meg.

De Irak nem az utolsó volt az USA és Britannia szerencsétlen beavatkozásai közül. A líbiai háborút különbözőnek feltételezték, és humanitárius diadalnak állították. Valójában, a líbiai felkelést támogató NATO-kampány a halálos áldozatok számát a tízszeresére növelte, légi támogatást nyújtva a tömeges etnikai tisztogatáshoz és a válogatás nélküli gyilkoláshoz. Az öröksége a háborúzó milíciák és szeparatista lázadók forgataga, amely az ország szétszaggatásával fenyeget.

Most a Nyugat beavatkozási alternatívája Szíriában látványosan szétesőben van. A Szabad Szíriai Hadseregnek az USA, Britannia és Franciaország által szponzorált fegyveres frakcióit félrelökték a dzsihadista harcosok és az al-Qaida-hoz kapcsolódó csoportok, amelyeket először a nyugati titkosszolgálatok hoztak létre a hidegháború alatt, az afganisztáni és az iraki támadások pedig szétterjesztettek régió szerte.

Az USA, Britannia és szövetségeseik által az utolsó 12 évben szabadjára engedett vagy táplált háborúk szégyenletesek. A küldetésük teljesítésétől távol, elmondhatatlan nyomorúságot hoztak, világszerte terjesztették a terrorizmust és stratégiai vereséget hoztak az indítóiknak. Afganisztán esetében mindez folytatódni látszik, mivel az USA és Britannia a csapataikat és a bázisaikat a következő években is ott tartani tervezik.

Bármely tárgyilagos számítás szerint, az ilyen léptékű kudarcoknak a politikai vita lényeges kérdésének kellene lenniük. Ehelyett, a politikai osztály és a média jórészt nem néz oda és a lobogóba csomagolja magát, hogy kiengesztelje a háborúba belefáradt közönséget. Annak az első jele, hogy ez változóban lehet, a példa nélküli parlamenti szavazás volt Szíria megtámadása ellen, augusztusban. De a háború és a béke kérdése demokratizálásának sokkal tovább kell mennie. Vészterhes küldetések magasztalása helyett inkább az értük felelős politikusokat kell elszámoltatni.

(Ford. Szende Gy.)

Egy hozzászólás a(z) “Modernkori imperializmus” bejegyzéshez

  1. Anton Csehov

    Tudják, az ember néha elgondolkozik, hogy nem őrültek meg az emberek a náci Németországban, tudván (szerintünk, a mi korunkból visszatekintve) mi folyik körülöttük.
    Ám ez a cikk arra hivta fel a figyelmemet, hogy ahogy a Kossuth Rádiót 2010 után hallgatók mit sem tudhatnak arról, mi történik a valóságban, ugyanúgy a BBC és a CNN (és anno a “Szabad Európa”) hazug propagandája is milyen ügyesen rejt el mindent… Az orrunknál vezet bennünket a Führer rádiója, ahol jók a gazdasági mutatók, és senki sem éhes, és nem fázik, és az egyetlen baj, hogy fél Romániát még nem hisztizhette ki Semjén úr…
    Folyik a népirtás, a büszke birodalom árja állampolgárai jegyre kapják az Ersatzot, és fel sem fogják, hogy mi történik… Az egyik sorban álló a műmézért Ön, aki három emberrel hátrébbról most integet, hogy nézzen rá – az meg én vagyok. Jó reggelt!

    Válasz

Hozzászólás