Önkéntes rabszolgaság

Jakab Attila: Valamit valamiért

Herényi Károly legutóbbi írásának (Mert embernek született) van egy igen érdekes kitétele: „Nem a saját akaratából lett valaki az ókorban rabszolga, a középkorban jobbágy vagy napjainkban hajléktalan.” Az igazság sajnos az, hogy mind a római, mind pedig a bizánci birodalomban voltak olyan szegények, akik a biztonság, a jobb életkörülmények, a kiszámíthatóság reményében önként lettek rabszolgák, illetve jobbágyok. Egy adott pillanatban ugyanis elviselhetetlen egzisztenciális teherré vált számukra a szabad lét. Nem véletlen, hogy az ószövetségi szabadulástörténet (amit Tarlós István budapesti főpolgármester nem szokott olvasni, pedig sokat tanulhatna belőle) a zsidók negyvenéves pusztai vándorlásáról beszél az Isten által megígért haza elfoglalása előtt. A szolgaságban felnőtt, benne szocializálódott, vele mélységesen azonosult emberekkel ugyanis nem lehetett a szabad(nak remélt) hazát elfoglalni és felépíteni. Olyan új generációra volt szükség, amelyik nem a mitikus és mitizált egyiptomi múltba akart visszamenni (ahol jól lehetett lakni), nem azt akarta visszahozni, nem az testesítette meg számára az eszményt, hanem egy új, jobbnak, élhetőbbnek, emberibbnek, szabadabbnak elgondolt jövőt és hazát akart megteremteni; munkával, fáradsággal és áldozathozatallal. Minden szentírás-kritikai problémán túlmenően ez ennek a történetnek a legfontosabb és korokon túlmutató morális tanulsága.

És mi a helyzet hazai viszonylatban? A maffia típusú „nemzeti-keresztény” rezsim megmutatta, hogy az emberek többsége, önként vagy némi kényszerrel, könnyen és gyorsan beletanul a szolgaságba. Vissza- vagy beleszocializálódik. Ez jól tetten érhető a mindenféle pozíciókba kinevezett huszon- és harmincévesekkel, akik esetenként a kontraszelekció leglebutítottabb formáját testesítik meg. Aki meg nem képes az át- vagy odaalakulásra, az marginalizálódik vagy előbb-utóbb elmegy; egy nyugodtabb, élhetőbb, kiszámíthatóbb szolgaságba. Amit megspórol, az nem más, mint a mai magyar szolga mindennapos osztályrésze: a kiszolgáltatottság, a megfélemlítés, a megalázás és megszégyenítés lehetősége, a kiszámíthatatlan önkény, a kényszerű képmutatás, alakoskodás és csúszás-mászás. Mindezek alól egyetlen személy kivétel: Orbán Viktor miniszterelnök. Tőle lefele gyakorlatilag mindenki szolga. Ezért is vált minden szinten törvényszerűvé a talpnyalás és a megfelelési kényszer. Ellenben, a frusztráció okozta feszültség levezetésére, szabaddá tették a lefele érvényesíthető dominátusi (dominus) önkényt. Ennek egyik friss megnyilvánulása Szávai Ferenc, puritán(ná lett) kaposvári rektor saját hatáskörben meghozott ruhaviseleti rendszabálya, amelyet – az egyetem közleménye szerint – „a nemzeti felsőoktatásról szóló törvény adta keretek” tettek lehetővé.  A leírtakkal hozható összefüggésbe az a tény, hogy a tanulatlan és műveltséghiányos vezető rétegnek törvényszerűen fél- vagy teljesen analfabéta alattvalók, illetve olyan műszaki és természettudományos végzettségű szakbarbárok kellenek, akiknek a „kulturális” igénye kimerül a fociban és a kereskedelmi tévécsatornák kínálatában. Ezt hivatott megvalósítani az oktatás minden szintjének az elsilányítása és szoros felügyelete; illetve „nemzeti-keresztény” nevelési rendszerré való átalakítása, amelyben fontos szerepet szánnak az elismert egyházaknak. A számolatlanul ömlő pénz fejében (lásd pl. PPKE) ki kell venniük a részüket a fiatalok agymosásából: vagyis a tekintély és a hatalom feltétlen tiszteletére való nevelésből. Valamit valamiért!

A feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése esetén, amely mindenképpen átalakítaná a társadalom egzisztenciális kiszolgáltatottsági-hatalmi struktúráit, pontosan ez szűnne meg: a gazdasági-pénzügyi-politikai vezető réteg egyre korlátlanabbá váló hatalma a társadalom felett – vagyis a klientúrarendszer. Világos, hogy ebben a folyamatban ez a réteg semmiféle formában nem érdekelt.

Mi tehát a kiút? Első lépésként a helyzet tudatosítása; a civil társadalom erőteljesebb öntudatosodása. Hogy itt egyéni és strukturális problémák adódnak és kapcsolódnak össze. Második lépésben jöhet(ne) a megoldás(ok) keresése. Ehhez azonban olyan politikusok kellen(én)ek, akiknél a politika nem annyira (megélhetési) szakma, hanem (közösségi) szolgálat. Vannak ilyenek ma, Magyarországon?

Vélemény, hozzászólás?