Claudio Katz: A Bolsonaro-korszak kérdései Brazíliában – Bakó András kivonatos fordítása

A Dilma elleni puccs három pillére: a hadsereg, az igazságszolgáltatás és a média. A fegyveres erők hatalma folyamatosan nőtt (militarizálóás, új ügynökségek), jelenleg 70 képviselő és kormányzó, és az elnök-alelnök. Az igazságszolgáltatás részességét a Lulát elítélő Moro bíró miniszteri kinevezése bizonyítja és maga a volt elnök elleni eljárás. A média az egyik legkorruptabb képviselőből (Bolsonaro) „csinálta” a legtisztességesebbet, elhallgatva a menetközbeni újabb botrányokat is. Ebben élenjárt az O Globo és a Récord.

Kinek az érdekében?

Nem Bolsonaro volt az uralkodó osztály vágyálma, de ha már így alakult, a vállalatok bebiztosították, hogy maradjon a nekik kedvező folytonosság alatta is. Megpróbálják végrehajtani majd a munkaügyi reformot, például a chilei modellhez hasonló privatizációs nyugdíjmodell bevezetésével. Az ultra-liberális gazdasági miniszter-jelölt személye erre garancia, de ez potenciális konfliktusforrás.

A pénzügyi körök megkapják a támogatásukat, mert szükség lesz a történelmi mélyponton lévő gazdaság fellendítésére. A vidéki elit a fegyverhasználat lehetőségének növelését (földműves mozgalmak ellen), az export szektort élénkítő állami beruházásnövelést és a tevékenységüket t támogató nemzetközi megállapodásokat akar. Ennek nyomán valószínűleg elmarad a Mercosur-ral kötött megállapodás felmondására vonatkozó ígéret betartása. Továbbá a vállalati privatizáció folytatása várható.

Viszont Bolsonarónak nincsen önálló hatalmi bázisa, ezért ha el akarja kerülni, hogy a törvényhozás játszadozzon vele, akkor először a hadsereget kell maga mellé állítani, majd utána az államon belül megalapozni saját támogatását.

Az ellenállás jelentheti a korlátot

Bolsonaro támogatottságát az adta, hogy Brazíliában iszonyatosan magas a bűnözés, ő pedig annak radikális visszaszorítását ígérte. Viszont ez a demagógia hatalmon nem működik tovább. viszont a militarizációs politika sikertelenségére Mexikó példája figyelmeztett, ahol 200 000 halott és 30 000 eltűnt ember lett a kábítószer elleni háború eredménye.

Bolsonaro a középosztályt a legszegényebbek ellen hangolja, azonban a megszorító politikája miatt éppen a középosztály nehézségei fognak növekedni. Éppen ezért majd a demokratikus jogokat próbálhatja korlátozni, ami már Temer alatt is ment, és az új elnök megválasztásával csak tovább fokozódott az immáron erőszakos fellépések száma.

A következő hónapokra az ilyen jellegű agresszióval szembeni fellépés lesz az elsődleges feladata az ellenzéknek Katz szerint, amihez nagy bátorság kell, de másképpen nem lehet korlátozni a diktatórikus törekvéseket.

Mit fog tenni Kínával és Venezuelával szemben?

Valószínűleg igazodni fog a Trump-féle vonalhoz. Olyasmire lehet számítani, mint az izraeli követség Jeruzsálembe helyezése, a BRICS kiüresítése, a Pentagonnak szerződések kínálása és egy tengerészeti bázis felajánlása.

Kínával szembeni politikában viszont kénytelen lesz óvatosnak lenni, mert a Trump intézkedések ellenére az ázsiai ország befolyása tovább növekedett a térségben (pl. több hitelt nyújt, mint a Világbank és az Amerika-közi Bank). Még a Temer-kormány is ellenállt az erre vonatkozó nyomásnak. Peking is figyelmeztette arra Bolsonarót, hogy következményekkel járhat, ha megpróbálja radikálisan átformálni a két ország kapcsolatát.

A Venezuelával kapcsolatos agresszív álláspontja gyengíti annak a lehetőségét, hogy békés megoldást találjanak a konfliktusra. Ebben az OAS héjái mellett Kolumbia lehet a partnere, akár a humanitárius válságra hivatkozva beavatkozás sem elképzelhetetlen. Utóbbi lehetőséget gyengíti, hogy a venezuelai ellenzék impotens és a geopolitikai hagyományokba sem illik bele, azokon nagyot kellene változtatnia Bolsonarónak.

Ugyanakkor nem valószínű, hogy még jobboldali társaival is képes lehet visszafordítani mindent, ami a regionális integráció tekintetében elindult. Ráadásul egyáltalán nem lehet kizárólagosan jobbra tolódásról beszélni, mivel még mindig vannak baloldali kormányok (köztük újonnan a mexikói) és számos országban erősödött meg egy újfajta a baloldal társadalmi támogatottsága. Így még nyitott a forgatókönyv.

A világhoz való igazodás?

A szélsőjobboldal számos országban kormányra került vagy legalább is befolyással van a kormányzatokra. Az erre való igény Latin-Amerikában is meg van, Bolsonaro nélkül is, mivel akárcsak Európában vagy az Egyesült Államokban, a jobboldal képes becsatornázni azt a gazdasági-társadalmi elégedetlenséget, ami a progresszív (vagy annak nevezett) kormányok és a politikai rendszer képtelen orvosolni.

Ehhez zajlik a bűnbakképzés, aminek a migránsok és a legelesettebbek a céltábla. Egyszerre képesek az emberek szabad vándorlását elutasítani, miközben a tőke és a javak szabad vándorlását ünneplik. Bolsonaro ennek egy remek példája, aki ugyan majd hígítja valószínűleg a kínált programot, hogy könnyebben menjen a végrehajtása, de így is szintlépés lehet a cinizmus új korszakában.

Fasiszta-e?

Bolsonarót és kormányát – bár vannak fasisztoid jellemvonásai – nem lehet fasisztának minősíteni. Ha történelmi előzményt akarunk találni, az a Pinochet-féle Chilében vagy Uribe Kolumbiájában keresendő, ugyanúgy jellemzi a totalitárius szemlélet, az antikommunizmus és a munkásellenesség. Hosszabbtávon nem zárható ki, hogy a rendszer fasisztává válik.

Viszont függőviszonyban lévő országok lehetőségei korlátozottak, noha Brazília jó nagy. Mégis a neoliberalizmus sikerrel tudja bizonyos dolgokban korlátozni a fasisztoid jellegű mozgalmakat. Továbbá úgy tűnik, hogy Trump is meggyengült az USA-ban, már pedig az ő támogatása nélkül nem biztos, hogy mehetne egy ilyen átalakulás.

Hatása Argentínára

A piaci reformok végrehajtására vágyakozva a populizmus elutasításaként értelmezik Bolsonaro győzelmét a déli országok. Cristina Fernández de Kirchner ellen hasonló eljárás indult, mint Lula ellen, de ugyanakkor Macri meg benne van az Odebrecht-ügyben, úgyhogy bonyolult.

A történelmi előzmények is mások, Brazíliában a fellendülés a katonai diktatúra időszakára esik, amit Bolsonaro ki is használt, ugyanez az opció nem áll az argentin jobboldal rendelkezésére. Ráadásul jelenleg inkább Chile felé törleszkedne a brazil elnök, ami megint nem jó pont Buenos Airesben, pláne ha Trump őt választaná Macrival szemben „kedvenc” partenerének.

Vagyis alapvetően nem valószínű, hogy a brazil modell átültetésre kerülne Argentínában, de az ország nem elképzelhető gazdasági összeomlása ezt nem zárja ki akár ezt sem.

Tanulságok a baloldal számára

Bolsonaro a médiára alapozva erőszakos lejárató kampányt tudott folytatni, ami elérte a Munkáspárt neoliberális fordulatában csalódott embereket, akik így azzal szembefordultak. Fokozatosan elvesztették középosztályi bázisukat, majd a munkások támogatását. Az évtizedes intézményi politizálás nyomán lemondtak az utcai politizálásról, ami megnyitotta a teret a jobboldal előtt. A párt lemondott szavazói aktív neveléséről, a jóléti intézkedésektől várta pozíciójának megerősítését. Így pedig a jobboldal még a Temer-féle katasztrófa közepette is képes volt győzni.

Krausz Tamás: Sobibór 75

Egy szovjet hős: Alekszandr Aronovics Pecsorszkij (1909–1990)

1943. október 14-én – a náci haláltáborok történetében a treblinkai mellett az egyetlen és sikeres, tömeges szökéssel járó – felkelés tört ki a sobibóri megsemmisítő táborban. Abban a haláltáborban, melynek gázkamráiban mintegy negyedmilló zsidó férfit, nőt, gyermeket és szovjet hadifoglyot pusztítottak el. A haláltábor felszámolásának folyamatában – az SS-katonák számára is megdöbbentő módon – a fegyvertelen, de szervezett foglyok belevágtak a felkelés reménytelennek tűnő, nagy küldetésébe, melyben közel hatszázan vettek részt. Közülük több mint ötvennek sikerült is megszökni és életben maradni – a többieket legyilkolta az SS. Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon még a zsidó szervezetek sem emlékeztek meg e dicső eseményről.

  A felkelés vezetője és kitervelője egy szovjet hadnagy, Alekszandr Aronovics Pecsorszkij volt. A művészetek iránt érdeklődő, de végül közgazdasági diplomát szerző fiatalember élettörténetét sokáig csak nagyon kevesek ismerték. Noha 1949-ben és 1951-ben kitüntették, a Szovjetunióban igazi figyelmet sohasem kapott.

  A hivatalos szovjet emlékezetpolitikában egyetlen népet sem emeltek ki a népek sokaságából, sőt igyekeztek – a szovjet történelem háborús korszakának „elvárásai” alapján – a szovjet nép egészének hőstetteit és áldozatait hangsúlyozni: „békés szovjet állampolgárok” ez a felirat szerepelt a lemészárolt zsidók emlékművén is. Mégis, két dolog kétségtelen. Egyrészt, hogy a döntő terhek az orosz népre hárultak a világháborúban, másrészt pedig, hogy az áldozatok között kiemelkedett a zsidó nép vesztesége a holokauszt miatt. A Szovjetunió 27 milliós emberveszteségének hozzávetőleg 10%-a (más adatok szerint ennél is több) zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár volt, miközben a lakosságnak csak nagyjából két százaléka volt zsidó nemzetiségű akkoriban.

  A szovjet történelem etnonacionalista átírása, módszeres meghamisítása együtt jár a mai emlékezetpolitika tudatosan „deszovjetizáló” és „dekommunizáló” törekvéseivel. Ha ezt a történelmet a „főnökök”, a főtitkárok, a vezető hivatalnokok történeteként, azok „bűntörténeteként”, csak az erőszak és a GULAG történeteként fogjuk fel, nemcsak egyszerűen egyoldalúságot követünk el, hanem történelemhamisítást is, alkalmazkodunk a korszellem etnonacionalista „előírásaihoz”, vagyis észre sem vesszük, és máris az ő nyelvükön, a hatalom nyelvén beszélünk. Sose higgy a hamis prófétáknak, még akkor sem, ha piros vagy nemzeti színű zászlót lengetnek is!

  Találjuk hát meg Alekszandr Aronovics hőstettének forrásait!

Pecsorszkij nem csupán megszervezte barátaival, elvtársaival a felkelést és a menekülést, hanem utána csatlakozott a belorusziai partizánmozgalom Scsorszról elnevezett osztagához. Amikor a szovjet hadsereggel egyesültek, Pecsorszkijt – a hadifoglyokkal szembeni, akkoriban szokásos bizalmatlanságnak megfelelően – gyakorlatilag egy büntetőzászlóaljba irányították, amelyet „rohamlövész-zászlóaljnak” neveztek. A harcokban megsebesült, négy hónapot töltött kórházban, itt ismerkedett meg második feleségével. A felkelés történetét 1945-ben vetette papírra, amely akkor napvilágra is került.

  Az 1961-ből származó munkahelyi jellemzéséből, amely a Don-menti Rosztov egyik üzemében készült, az az érdekes dolog olvasható ki, hogy a munkáskollektíva, a „kommunista munka brigádja” milyen elismerően, kicsit patetikusan fogalmazva, szeretettel nyilatkozott róla, kiemelve a következő tulajdonságait: közösségiség és szolidaritás, emberszeretet, az emberek „kulturális felemelésének” vágya, a rászorulók iránti odaadás. Ilyen melegséggel írt ő is azokról a társairól, akikkel együtt raboskodott a megsemmisítő táborban.

Pecsorszkij hőstette – történetileg meghatározható értelemben – maga is a szovjet oktatás, kultúra, a szovjet mentalitás jellemzőit tükrözte. Pecsorszkij szerepében kifejeződött egy lelki és meggyőződésbeli szilárdság és hazaszeretet, milliókat mozgósító antifasiszta szellemiség. A hozzá hasonló emberek sokasága vitte sikerre a Nagy Honvédő Háború igaz ügyét. Lev Szimkin író, aki tanulmányozta a felkelés vezetőjének életét, így nyilatkozott: „Igen, ő maga volt a megtestesült szovjet ember. A zsidók háború előtti nemzedéke, amely a szovjethatalom idején nőtt fel, az internacionalizmus eszméit saját eszméinek tekintette.”   Az író megjegyzi, hogy Alekszandr Aronovicsnak sosem jutott eszébe elhagyni a Szovjetuniót, akkor sem, amikor zsidók sokasága indult el az új haza, Izrael felé…

Az olyan ember, mint Pecsorszkij, aki látva, hogy az SS-őrök szórakozásból lövik le a foglyokat, képes volt megszervezni a felkelést (melynek során sikerült 11 német SS-t és jó néhány ukrán őrt is likvidálni), olyan emléket hagy maga után, amely nemigen manipulálható. Legfeljebb elhallgatni lehet, mint például a mai Magyarországon. Az ilyen embernek lehet bárhol a hazája, akár több hazája is lehet, mert sohasem felejti el, hogy az emberiség része is. Természetes tehát, hogy Pecsorszkij egész életében ápolta a szovjet ellenállás tradícióját, amelynek megmutatta eltakart arcát is, „zsidó utcáját”, és sohasem gondolt arra, hogy a két hagyomány egymással szembeállítható. Összetartozó dolgok voltak ezek és azok is maradnak mindörökké. Vaszilij Groszman, a híres író, aki vöröskatonaként érkezett az akkor már gyakorlatilag elhagyatott Sobibórba, azonnal felismerte a tábor jelentőségét az utókor számára: hiába tüntették el a nácik a nyomokat, még a föld alól is előkaparták rémtetteik bizonyítékait.

Mi sem hagyjuk veszni Pecsorszkij igazságát.

Meghalt Samir Amin

Meghalt Samir Amin. 87 éves volt. Az Eszmélet állandó szerzője,  barátunk, elvtársunk. Samir halála folyóiratunk személyes vesztesége, noha tudjuk, hogy gyászol az egész nemzetközi baloldal. A nemzetközi marxista-antikapitalista baloldal internacionalista aktivistáját mindenütt ismerték a világon, nagy és kis rendezvények, tömegmozgalmak és radikális baloldali tömörülések  állandó szónoka, igazi harcosa. Teoretikusként főképpen a világrendszerelmélet keretei között alkotó marxista tudósként szerzett magának hírnevet, tekintélyt. Rendkívüli felkészültsége, tudása szerény személyiséggel párosult. Közvetlensége, embersége sokakat magával ragadott. Kemény vitapartner, állhatatos harcos, meggyőződését, alapelveit sohasem adta fel. Ugyanakkor az állandó fejlődéshez szükséges önreflexióval is rendelkezett. Az Eszmélet Samir Amin örökségét megőrzi és továbbfejleszti, mert Samir szellemi hagyatéka folytatható mindaddig, amíg a tőke világa uralkodó marad.
Az Eszmélet folyóirat szerkesztősége