Seumas Milne: A krími összecsapás a nyugati terjeszkedés gyümölcse

The Guardian: Seumas Milne: The clash in Crimea is the fruit of western expansion

2014. március 5.

Az Ukrajna feletti uralomért folyó külső harc fasisztákat juttatott a hatalomba és az országot a konfliktus peremére vitte.

A diplomáciai nyilatkozatok nevezetesek a képmutatásról és a kettős normákról, de a krími orosz beavatkozás nyugati elítélése az önparódia új mélységeit éri el. Az eddig vértelen behatolás „az agresszió hihetetlen aktusa”, jelentette ki John Kerry, az USA külügyminisztere. A 21. században nem támadnak meg országokat „teljesen koholt ürüggyel”, állította, és az USA szövetségesei egyetértettek abban, hogy ez a nemzetközi jog elfogadhatatlan megsértése, amelynek „ára” lesz.

Hogy az állam, amely a modern történelem legnagyobb, nem-provokált agresszióját követte el koholt indokkal Irak ellen, egy, a mostani becslések szerint 500 ezer embert legyilkoló, törvénytelen háborút, Afganisztán megtámadása mellett, véres rezsimváltoztatást Líbiában, ezrek meggyilkolásával dróntámadásokkal Pakisztánban, Jemenben és Szomáliában, mindezt ENSZ-jóváhagyás nélkül, ilyeneket állítson, túl van az abszurditáson.

Nem csak arról van szó, hogy a nyugati agresszió és jogtalan gyilkolás teljesen más léptékű, mint bármi, amit Oroszország fontolgatni látszik, nem is beszélve arról, amit tesz, eltávolít minden hihető alapot az USA és szövetségesei orosz vétkek elleni szitkozódásai alól. De a nyugati hatalmak e mellett első helyen központi szerepet játszottak az ukrán válság okozásában is.

Az USA és az európai hatalmak nyíltan szponzorálták a korrupt, de választott Viktor Janukovics féle kormány eltávolítására irányuló tiltakozásokat, amelyeket egy mindent-vagy-semmit EU-egyezmény körüli ellentét indított. Ez kizárta volna a gazdasági társulást Oroszországgal.

A múlt hónapban kiszivárgott, hírhedt „B…meg az EU-t” telefoni beszélgetésében hallható volt Victoria Nuland USA-tisztviselő, aki megtervezett egy Janukovics utáni kormányt. Ezt nagyrészt megvalósították Janukovics megdöntése után, amit néhány héttel később az erőszak fokozásával értek el.

Addigra az elnök elveszítette a politikai tekintélyét, de az egy éjszaka alatti megfosztása a tisztségétől alkotmányjogilag bizonyosan kétes volt. A helyére oligarchák, neoliberális felújított narancsforradalmárok és neofasiszták kormányát állították, amelynek az egyik első tette a déli és a keleti részeken a többség által beszélt orosz nyelv hivatalos státusának a megszűntetése volt, és lépéseket tettek az utolsó választásokon 13%-ot nyert kommunista párt betiltására is.

Azt állították, hogy a fasiszták szerepét a tüntetésekben az orosz propaganda nagyította fel Vlagyimir Putyin krími manővereinek igazolása céljából. A valóság eléggé riasztó ahhoz, hogy ne legyen szükség felnagyításra. Aktivisták arról számoltak be, hogy a szélső jobb a tüntetőknek mintegy a harmadát tette ki, de döntő volt a rendőrséggel szembeni fegyveres konfrontációkban.

Az utcákon most fasiszta bandák járőröznek. De ott vannak ők a kijevi hatalom folyosóin is. A szélső jobboldali Szvoboda (Szabadság) pártnak, amelynek a vezetője elítélte a „szervezett zsidóság kriminális tevékenységét” és akit az európai parlament „rasszista és antiszemita nézetei” miatt bélyegzett meg, öt miniszteri helye van az új kormányban, köztük a miniszterelnök-helyettesi és a főügyészi. Az utcai erőszakban központi szerepet játszó, még szélsőségesebb Jobboldali Szektor vezetője most Ukrajna nemzetbiztonsági főnökének a helyettese.

A háború utáni Európában először vannak hivatalban a neonácik. De ez most az USA és az EU által támogatott, nem választott kormány. És semmibe véve az egyszerű ukránokat, akik a korrupció ellen tiltakoztak és valódi változást reméltek, az új vezetés két Svájcból üzletelő, milliárdos oligarchát nevezett ki kormányzónak Donyeck és Dnyepropetrovszk keleti városokba. Eközben, az IMF könnyeztető megszorító tervet készít elő a tántorgó ukrán gazdaság számára, amely csak fokozhatja a nyomort és a munkanélküliséget.

Nagyobb távú szempontból, az ukrán válság a Szovjetunió korai 1990-es években történt szerencsétlen, Versailles-stílusú felbomlásának a terméke. Mint Jugoszláviában, az emberek, akik megelégedtek a nemzeti kisebbségi helyzetükkel egy soknemzetiségű állam belső adminisztratív egységében – oroszok Szovjet-Ukrajnában, délosszétek Szovjet-Grúziában – nagyon másként éreztek, amikor ezek az egységek államokká váltak, amelyek iránt ők csekély lojalitást éreztek.

A Krím esetében, amelyet Nyikita Hruscsov csak az 1950-es években helyezett át Ukrajnába, ez egyértelműen igaz az orosz többségre. És, az abban az időben tett intézkedések ellenére, az USA és szövetségesei azóta kérlelhetetlenül terjesztették ki a NATO-t Oroszország határaiig, beleillesztve kilenc korábbi Varsói Szerződés tagállamot és három korábbi szovjet-köztársaságot abba, ami most ténylegesen oroszellenes katonai szövetség Európában. Az európai társulási egyezmény, amely az ukrán krízist provokálta, szintén tartalmazott cikkelyeket Ukrajna integrálásáról az EU védelmi szerkezetébe.

A nyugati katonai terjeszkedést először 2008-ban állították meg, amikor az USA-kliens Grúzia megtámadta az orosz erőket Dél-Osszétia vitatott területén, és kiűzték onnan. A rövid, de véres konfliktus George Bush egypólusú világának a végét jelezte, amelyben az USA birodalom ellenszegülés nélkül kényszeríthette ki az akaratát minden kontinensen.

Az ilyen, adott háttér mellett, aligha meglepő, hogy Oroszország cselekedett a stratégiailag érzékenyebb és neuralgikusabb Ukrajna döntően a nyugati táborba való átesésének a megállítására, különös tekintettel Oroszország egyetlen meleg vízi haditengerészeti bázisára a Krímben.

Világos, Putyin intervenciós indokai – az oroszok „humanitárius” védelme, és az eltávolított elnök felhívása – jogilag és politikailag gyengék, még ha nincs is bennük semmi hasonló a „tömegpusztító fegyverekhez”. Putyin konzervatív nacionalizmusának vagy oligarchikus rezsimjének sincs sokkal nagyobb nemzetközi vonzereje.

De Oroszország, mint az egyoldalú nyugati hatalommal szembeni korlátozott ellensúly szerepének, bizonyosan van. És egy világban, ahol az USA, Britannia, Franciaország és szövetségeseik a nemzetközi törvénytelenséget erkölcsi leplezéssel állandó rutinná tették, másoknak is meg kell próbálniuk ugyanezt a játszmát.

Szerencsére, az orosz erők eddig csak a levegőbe lőttek. De a külső intervenció bővülésének a veszélyei nyilvánvalóak. Ehelyett tárgyalásos rendezésre van szükség Ukrajna számára, beleértve egy széles bázisú, fasiszták nélküli kijevi kormányt, regionális autonómiát garantáló szövetségi alkotmányt, a többséget nyomorba nem döntő gazdasági támogatást és esélyt az embereknek a Krímben a jövőjük megválasztására. Bármi más a konfliktus terjedésének kockázatával jár.

(Ford. Szende Gy.)

“Seumas Milne: A krími összecsapás a nyugati terjeszkedés gyümölcse” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Hát Putyin nagy hibát követett el. Nem így kell ezt csinálni. Történelmi dolgokra, meg csip-csup népszavazásokra hivatkozni nem kell. Úgy kell, hogy néhány ezer orosz illetőségű krími polgárt fel kell kérni, hogy másnap 15:00-kor sorakozzanak fel a határon (a RT kamarái már ott vannak) és látogassák meg a határ másik oldalán a rokonaikat. Szimpatikus (lehetőleg magyar származású) előre odakészített riporternő elcsukló hangon kommentálja az exodust, és az etnikai tisztogatást. A Moszkvában előre odakészített riporter (férfi) drámai hangon jelentse be, hogy tömegsírokat keresnek az ukrán-orosz határon, és biztosítsa az ott lakókat, hogy a “nemzetközi közösség” nem hagyja őket cserben. Ezt követően fel kell szólítani Ukrajna firssen “választott” kormányát, hogy tartsa be a repülési tilalmat. Innentől kezdve, már csak egy sportrepülőt kell beállítani aki felszáll és el kell kezdeni bombázni Belgrádot, jajj bocsánat elírás, természetesen nem Belgrádot. Addig kell bombázni, míg demokratikusan el nem kezdi a tárgyalásokat a “forradalmi” ukrán kormány (és demokratikus) a népszavazásról. Innentől kezdve a végeredmény ugyanez, ami most van és a “nemzetküzi közösség” sorban elismeri az orosz többségű Koszovó (a fene egye ezt a ctrl C/ctrlV-t) függetlenségét. Kivéve Romániát és Szlovákiát, mert ők megint tovább gondolják ezt a dolgot.
    Csak egy dolgot ne kérjenek! Én nem akarok állást foglalni az imperialista nagyhatalmak egymás közötti konfliktusában. De attól tartok, mint az egyiknek a polgárát belesodornak megint. Az Európai Uniótól legalább azt vártam, hogy nem a klasszikus gyarmatosítást követi, de úgy tűnik az angol-francia-német tengelynek nincs fantáziája, az amerikaikról, meg már régen tudjuk ezt. Ugye Eörsi Úr?

  2. Az valami gyönyörűséges, hogy a Jobbik határolódik el a Szvoboda párttól…, a magyar külügymin. pedig naná, hogy nem ismeri el a krími népszavazás eredményét…

    1. Hja kérem, kettős a mérce: Vonáék szerint ha egy faluban a nyilasok riogatják a 12-13%nyi roma lakosságot, (az ország összlakosságának 5%át jelentő roma populáció nagy része vidékre szorult, ahol viszont kisebb az esélyük az elhelyezkedésre) az “polgárőri tevékenység”, ha Zakarpattya területen a banderisták megijesztik a 12%nyi magyar kisebbséget, az “üldöztetés”. Ennyit erről.

  3. A magyar hivatalos és lakájmédia napok óta veri a nyálát amiatt, hogy a krími népszavazás az Oroszországhoz való csatlakozásra szavazott.

    1. Én a magam részéről a “visszatérés” kifejezést erősen javasolnám: végtére az mindig is oroszlakta terület volt, és csak Hruscsov adta ajándékba Ukrajnának 1954-ben. Ezt tessék terjeszteni!

      1. A Népszava fórumán ezt már hetek óta “terjesztem”. Sőt azt is, hogy a többi, eredetileg Orosz SZSZK területek is csak a Szovjetunió alatt voltak Ukrajna “érvényes” területei. Ha már akkora függetlenséget játszanak el, nyugati vezényletre, akkor adják vissza azokat a területeket, akik nem éreznek “ukránul”, azaz banderistául.

        1. Na ja! Jó lenne – csak a poén, hogy akkor a) Ukrajna a tengerre való kijárat nélkül maradna, mert a déli részeket Lenin Nagyapó adta nekik 1922-ben. b) ipar nélkül maradnának, mert az ipari részek a Dnyeprtől jóval keletebbre eső, szinte kizárólag oroszok lakta területeken vannak. Folyami hajózása se maradna nagyjából Ukrajnának. c) A Csernomorflot Odesszával, Szevasztopollal, stb. ugrott, hiszen ha se Krim, se tengerparti részek, akkor nincs miről beszélni!

          Magyarán, ottmaradna a csernozjom nekik, aztán hadd vessenek rajta szalót, ha annyira odavannak érte! 🙂

  4. Sokan nem is érzékelik, hogy Putyin kihasználja a lakosság többségében elevenen élő szovjet rendszer iránti nosztalgiát. Ukrajna nácik alól történt felszabadulásában sok orosz (és persze sok más nemzetiségű) szovjet katona esett el. Szevasztopol és Kercs 1941. szeptemberétől 1942. augusztusáig állta a Wehrmacht támadásait. Szevesztopol Kijevvel együtt kapták meg a “Hős Város” megtisztelő címet.
    Az meg csak hab a tortán, hogy Ukrajna területét illetően ragaszkodik azokhoz a Szovjetunió alatt nekik ítélt területekhez, amelyeket most sajátjuknak tekintenek.

  5. Amíg nem volt “kommunizmus”, addig is volt imperializmus. Akkor egymást háborúzták össze, és a végén felosztották a világot maguk között. Amerikában a nagytőke az úr, a kirakatba kitett politikusaik középszerű, buta emberek, akiket dróton rángatnak.

  6. Aki a történelmet nem ismeri, az arra ítéltetik, hogy újra átélje. Hihetetlen Kerry aljassága
    és cinizmusa, de még ennél is jellemzőbb, hogy senki nem kérdezi meg tőle, hogy:
    Irak, Sziria, Jugoszlávia, Koszovo? Azaz a nyugati “demokratikus” újságírás volt a rendszerváltások egyik legnagyobb hazugsága. Volt még ezenkívül persze…

    1. Hát igen, a rendszerváltás utáni sajtó egyik csodája, hogy nem kell történeti-kutatói könyvtárba külön kutatói ösztöndijjal menni, hogy az ember tudja, milyen volt a “Völkischer Beobachter”: elég a Timestól a Magyar Nemzetig bármit elolvasni, és ott a náci korszak egész hangulata, pontos szakszavakkal, fordulatokkal… Nem lennék egy azokat az időket is megjárt üldözött helyében…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *