Tanaj Csolhan: Ideje egyesíteni erőfeszítéseinket

Elvtársak! Írtam cikkeket és lehetőségük volt arra, hogy megismerkedjenek gondolataimmal, eszméimmel. Most annak jött el az ideje, hogy e felhívásban magamról szóljak. Így alakultak a körülmények. Így hozta az élet.

Amikor a kijevi „Majdan” nyugtalanító idői jártak, nyitott szívvel jelentem meg a Krímben. Oroszországból érkeztem oda. Őseim – krími tatárok – még az előtt kerültek Oroszországba, hogy a kitelepítések megindultak. Így elkerülték az elnyomó gépezet malomköveit. Most nincs értelme azt feszegetni, hogy ki a vétkes 1944-nek azokban a tragikus eseményeiben. (1) Családunkból mindkét nagyapám részt vett a fasizmus elleni háborúban. Látták a fasizmus gonoszságát, – és nem kívántak ilyen sorsot gyermekeiknek és unokáiknak.

És amikor a szerencsétlen Ukrajnában a hatalmat azok a banderisták ragadták a kezükbe, akikkel szemben eleink harcot vívtak, emberek sokasága, nyitott szívvel kelt útra, hogy a népet az újsütetű fasizmustól, a visszatért szörnyetegtől védelmezze. A Krímben is dördültek el lövések. Voltak áldozatok. És bár erről nem szokás beszélni, de voltak. És azután lángra lobbant Ukrajna délkeleti része. Én pedig elutaztam a háború gócpontjába, Luganszkba. Ott halott gyermekeket láttam. Éreztem az égett emberi hús szagát. Láttam az ágyúzásban életüket vesztett békés lakosokat. Akkor azt mondtam: vannak dolgok, amiket szét kell zúzni. Fegyvert fogtam hát, és elindultam a tűzben álló vidékre. Ám azután megtudtuk: mik is azok a „minszki megállapodások”. Nemrégiben az elvtársaimmal és magyar barátommal, Csikós Sándorral Donyeckben jártunk. Sándor mindent látott, a saját szemével. Én akkor a kamerájába mondtam: én és a harcostársaim „Minszket” árulásnak tartjuk. Igen, Sándor akkor azt mondta, hogy gondjaim támadhatnak, ha közzétesszük ezt a feltételt. De többé nem félek. Nincs mitől tartanom. És ezentúl mindent a nevén fogok nevezni.

 

Margarita Volk, a szívemnek kedves ember, a hozzám közel álló ember elment ebbe a háborúba. Nem is olyan régen – dacára intelmeimnek, hogy várjon még, illetve mérlegeljen. Mit mondhatnék róla? Ha olyas valaki kerül szóba, aki soha nem hagy cserben, az éppen Margarita Volkra illik. Ő akkor bukkant föl az életemben, amikor erre szükségem volt. Puszta létével lehetővé tette, hogy megértsem: még nincs minden veszve. Nagy-nagy nemeslelkűségével igyekezett hasznára lenni az elgyötört ukrajnai Délkelet (2) szerencsétlen embereinek. És íme – ő már a fronton van. Ez egy spontán gesztus. Az én szemszögemből nézve – meggondolatlan gesztus. De nagyszerű, csodálatos gesztus! Ez a lépése arra késztetett engem is, hogy újból átértékeljem az eseményeket. Gyökeresen. A hozzám legközelebb álló ember elment ebbe a háborúba. Nem maradhatok itt én sem.

A szemem láttára folyt a szentségtörő alkudozás – amelyben a Donbassz volt az alku tárgyát képező árucikk. Az orosz „elitek”, az amerikai „elitek” – közönséges alkuszok. Ez a kapitalizmus. Ott minden eladó, és minden megvehető. Mi azonban, akik arra vetemedtünk, hogy útjába álljunk a fasisztáknak, nem kívánunk részesei lenni ennek a szégyentelen alkudozásnak. És a szívemhez közel álló ember elment az első vonalakba. És én is visszatérek a háborúba.

Kérem, tehát, a különböző országokból származó elvtársaimat, és a magyar elvtársakat is: segítsenek abban, hogy folytathassuk az információs háborút. És ne hagyják el információs csatornáinkat. Ez nagyon fontos. Hogy terjesszük az információt, mutassuk meg, hogy a világ „elitjei” miképpen kereskednek az emberek vérével. Legyenek a mi hátországunk! Arra hívom fel önöket, elvtársak, hogy hozzuk létre az antifasiszta információt. Valós munka nélkül azonban ez lehetetlen. Segítsenek minket, harcunkban. Mivel az egy Donbasszon túl az erőszak nem áll meg. Tudjuk, hogy nyomják el már most is Kárpátalja magyarjait! Ismerjük azokat a bátor magyar önkénteseket, akik a Donbasszban harcolnak. Mert értik, hogy mindez egy, közös front. Hogy a Donbasszt védelmezve a kárpátaljai magyarokat is oltalmazzák a fasiszta pestistől. Lángban áll Kelet-Európa, lángban áll a Közel-Kelet. A mi célunk: megállítani a háborút, oltalmazni a békés lakosságot. A világ „elitjeinek” azonban a testvérgyilkos háború folytatása a célja. És csak mi, önökkel együtt, vagyunk képesek őket ebben megzavarni.

Ne feledkezzenek meg Margarita elvtársnőről! Ő már most az ütközőzónában tartózkodik. Senki sem kétli, hogy a hamu alatt parázsló háborúból újra fellobban a háború lángja. Jelen pillanatban az utánpótlás – belső és külső okokból – meggyengült. A két népköztársaságban olyan komprádor elemek kerültek hatalomra, akiknek egyáltalán nincs szavazati joguk. A Donbassz viszont – az egyszerű emberek, illetve a világ minden részéből érkezett önkéntesek – nem adják meg magukat. Egyesülnünk kell! Ideje, hogy fölvegyük a harcot a vérkufárok ellen.

Köszönöm Margaritának. Valószínűleg ennek így kellett történnie. Éppen most, amikor úgy tűnik, hogy sok mindent elvesztettünk, és semmit sem szerezhetünk abból vissza. Te azonban teljes magasságoddal fölegyenesedtél – pont úgy, ahogy azt hajdan én cselekedtem meg.

Nézzék meg ezt a világot! Nézzék meg a hazugságot! A képmutatókat, akik „jólétről” beszélnek nekünk. Csakhogy, valamiért csupán a kisebbségnek megy jól. A többség a háborúkban esik el, vagy megélhetési forrásokat keres a családja számára. Világszerte, minden országban, a kormányzati gépezetben, rend és fegyelem helyett hamis ítéleteket látunk a bíróságokon, zsarolásokat és pénzek kicsikarását az erőszakszervezetekben. Politikai gyilkosságokat és provokációkat látunk még. A jólét helyett öngyilkossági hullám, hajléktalanok ezrei, munkanélküliség és az adóterhek növekedése jut a népnek. Az erkölcsök megtisztulása, egészségesebbé válása helyett példátlan romlottság, melegházasságok, fogyasztási őrület az élet minden terén.

És mindezekhez jön még az ukrajnai fasizmus, amelyet az európai „elitek” igyekeznek nem észrevenni. Gyermekek és nők leöldösését. A föld színéről elsöpört településeket. Nem, elvtársak! Ott, ahol gyermekek éheznek és pusztulnak, ahol fegyvertelen embereket lőnek agyon, ahol képmutató módon lábbal tiporják a nemzeti kisebbségek jogait – ott az úton végig kell mennünk, és nincs jogunk leereszteni a fegyvert.

Elvtársak! Mi ismét a sors ölelő szorításában vagyunk. A zászlót csak úgy tudjuk magasba emelni, ha összefogunk.

Tanaj Csolhanov

https://hu.news-front.info/2018/07/29/ideje-egyesiteni-erofesziteseinket/

14 hozzászólás “Tanaj Csolhan: Ideje egyesíteni erőfeszítéseinket” bejegyzéshez

  1. Grúzia és Ukrajna „gyakorlati” NATO-tagságáról annyit, hogy ezt megelőzően Tadzsikisztán és Kirgízia is megengedte amerikai támaszpontok létesítését, de ma már nincsenek ott állomásozó amerikaiak, sem támaszpontok. Helyettük visszatértek az orosz csapatok és a teljes valamikori szovjet-afgán államhatárt ismét Oroszország ellenőrzi. Pedig oda is nagyon be akarta magát fészkelni a NATO.
    De ne hagyjuk ki Moldáviát, amely a románok ácsingózása ellenére a CIA kelet-európai központja, talán még inkább, mint Kijev.

  2. Még hogy emiatt világháború? Zavaros beszéd. Ukrajna mindenképp szétesik. Kérdés, hogyan…, minél kevesebb vér, annál jobb. Putyin már most sem tudja szétverni az antioligarchikus eroket, nemhogy a Donbasszban. Hagyjuk mar ezeket a sötét jövendöléseket, amelyekkel a státusz kvot akarod igazolni. Minél gyengébb a fasiszta Ukrajna, annál jobb az emberiségnek.

    1. Szerinted, ha Ukrajna – a Donbassz nélkül, vagy vele, mindegy – a NATO tagja lesz, akkor az a világbékét fogja erősíteni?

      Azonkívül mikor fogsz leszokni arról, hogy olyasmivel vitatkozol, amit a vitapartnered nem állított (vagy éppenséggel az ellenkezőjét állította)?

      Én azt állítottam, hogy Putyin (a jelenlegi „orosz cár”) nem érdekelt a Donbassz Oroszország általi annektálásában, s azt csak mellesleg jegyeztem meg, hogy ha (feltéve, de nem megengedve) a Donbasszt mégis Oroszországhoz csatolnák, akkor Putyin aligha türne ott szocialisztikus viszonyokat.

  3. Oroszország nagyon is támogatja a népköztársaságokat, állítják az ukrán fasiszták és amerikai gazdáik. De a cikkből is kiderül, hogy ez csak félig igaz. Valamelyest támogatják, hogy éppen ne haljon éhen és ne foglalja vissza a területeket az ukrán banderista hadsereg. Ez a támogatás kevés. Ismerjük a segélyszállítmányok jelentőségét is, de ez kevés az üdvösséghez. A népköztársaságokat önálló lábra kell állítani és lépjenek föderatív kapcsolatba Oroszországgal. Nincsen más megoldás. Minél jobban húzzák az időt, annál több a szenvedés, amely jól tükröződik Tanaj barátunk írásában. Én így látom.

    1. Abszolút nem érted az orosz geopolitikát. Ukrajnára, mint az orosz érdekszféra egyik legfontosabb elemére tekintenek. Amikor Jelcinék szétverték a Szovjetuniót, akkor Ukrajna szuverenitást kapott, de nem lett kiengedve az érdekszférából (mint a balti államok, vagy Magyarország, Lengyelország stb.). Ha Ukrajna belépne a NATO-ba, akkor az a lehető legsúlyosabb támadás lenne az orosz érdekszféra ellen, aminek könnyen világháború lenne a következménye. Ugyanakkor – még egyelőre – érvényes az a NATO-szabály, mely szerint nem hívható meg a szövetségbe olyan állam, amelyben polgárháborús viszonyok vannak. Tehát Oroszország, aki mindenek előtt egy, az osztrák államszerződéshez hasonló, nemzetközileg garantált semlegességet szeretne Ukrajnában elérni, amig ezt nem érte el, a polgárháborús viszonyok fenntartásában érdekelt. A „népköztársaságok” nem a Krim – nincs orosz stratégiai érdek az annektálásukra. Ha Oroszország mégis annektálná ezeket a területeket, akkor a fennmaradó Ukrajna (a „Kijevi Russz” utódja), ahol már nem lennének „polgárháborús viszonyok”, azonnal belépne a NATO-ba, amit Oroszország semmiképpen nem akar. Azonkívül naiv álmodozás, hogy ha mégis csatlakoznának ezek a területek az Orosz Föderációhoz, akkor Putyin oligarchikus önkényuralmi rendszere egy percig is eltűrné az ottan elképzelt népi-demokratikus, szocialisztikus államalakulatokat.

      1. Nem érted a dolgokat. Segítek. Grúzia es Ukrajna nem lesz, hanem gyakorlatilag már NATO-tag. Már csak az a kérdés, micsoda es mekkora ez az Ukrajna. Túl sokat teoretizalsz, az zavar meg. A valóságot figyeld.

        1. ad 1) olyan, hogy „de facto NATO-tag” nincs

          ad 2) amikor szóbakerült Grúzia NATO-tagsága 2008-ban, orosz csapatok vonultak be Grúziába, aminek eredményeképpen megbukott a grúz (a maga idejében puccsszerűen hatalomra jutott) elnök, M. Szaakasvili, és Grúzia NATO-tagsága hosszú időre lekerült a napirendről. Az orosz csapatok – céljaik elérése után, a sokévszázados orosz geopolitikai alapelveknek megfelelően – visszavonultak, sem Grúziát, sem Abháziát nem annektálta Oroszország (Osszétiát viszont – a Krimhez hasonlóan – igen).

          Valakinek tényleg figyelnie kellene a valóságot – de ez a valaki nem én vagyok.

        2. A te „logikád” szerint, ha Ukrajna már „de facto” NATO-tag, akkor Luganszk és Donyeck is az lenne…nemdebár?
          Mit csinálna a NATO a Donbassz-al, ha felvenné Ukrajnát a NATO-ba? Ez annyira nonszensz, hogy ihaj…
          Ezek szerint „én sem figyelem meg a valóságot”…

          Szaakasvili ellen nemzetközi körözést adott ki Grúzia, emiatt jutott el csak Ukrajnáig, mivel a nyugat akár vissza is toloncolhatta volna Grúziába. Ehelyett rögtön ogyessza-i gubernátornak nevezték ki, de ott is hamar letelt az esztendeje és elfogyott a becsülete. Gondolom, bánatában már tövig rágta a sokadik nyakkendőjét is…

          Grúziával lassan normalizálódik Oroszország viszonya, habár még elég sok a megoldatlan probléma. Nem véletlenül építettek a Kaukázuson át egy új autópályát, Cinvali-ig (Dél-Oszétia) ami végső soron a két ország gazdasági kapcsolatainak javulását is eredményezheti…

          Másfelől a volt Szovjetunióra története során a nagy nemzetiségi vándorlás volt a jellemző, így jelentős számú nemzetiség él Oroszországban, legalább annyi orosz a volt tag-köztársaságokban.

        3. Nem tudom, hogyan javítottad át a „de facto”-t „gyakorlatilag”-ra (én nem tudom utólag módosítani a szövegeimet), de olyan sincs, hogy „gyakorlatilag NATO-tag”. a központi Ukrajna, a kijevi vezetés teljesen a NATO irányítása alatt áll, ez igaz, de ez nem jelent NATO-tagságot.

          A NATO-t, mint nemzetközi szervezetet az ENSZ elismeri, így az alapszabályzatát a nemzetközi jog részének tartja. A NATO alapszabályzat szerint a NATO védelmi szervezet, amely arról szól, hogy ha egy tagállamát külső támadás éri, akkor e támadás visszaverésében valamennyi tagállam köteles aktívan részt venni. Egy ilyen esetben (erre még nem volt egyébként valós példa) a megtámadott tagország segítségére siető többi tagország beavatkozását az ENSZ nem tekinti agressziónak, erről még tárgyalni sem lenne hajlandó.

          Hogy ez az alapszabály sántít, az a Ciprus okán kialakult görög-török (két NATO-tagállam) konfliktus mutatta meg eléggé élesen. A hasonló. talán még kínosabb problémák elkerülése végett került bele az alapszabályzatba, hogy olyan országot, ahol polgárháborús zavargások vannak, nem lehet a NATO-ba felvenni. Igaz, ezzel meg a török-kurd konfliktus ütközik, nem kevés fejfájást okozva a NATO urainak. Putyin (az éppen esedékes „orosz cár”) éppen erre rájátszva támogatja a Donbassz Kijev-ellenes erőit és egyáltalán nem érdeke, hogy ez a konfliktus úgy szűnjön meg, hogy vagy a Donbassz elesik, azelőtt, hogy Kijev (nemzetközi garanciákkal) lemondana a NATO-tagságról, vagy a Donbassz az Orosz Föderáció részévé válna, és ezzel együtt a „maradék” Ukrajna megszűnve polgárháborús övezet lenni, azonnal felvételt nyerne (nem „de facto”, sem „gyakorlatilag”, hanem „de jure”) a NATO-ba. És éppen a NATO-alapszabályzat fent említett cikkelyei a kollektív önvédelemről hordoznák ebben az esetben magukban a világháború kitörésének veszélyét.

    2. Miért nem alakít ki Ukrajna föderatív államszervezetet? Miért ragaszkodik az egy és oszthatatlan ukrán ideához?

      Ha elismerné a területén élő sok más nemzetiség önálló népi és nyelvi realitását – amelyben az orosz a domináns nemzetiség – akkor nem is alakult volna ki ez a helyzet, ami háborúhoz vezetett.

      Az a Donbassz tragédiája, hogy „szarva közt a tőgyét” módon, „egy füst alatt” úgy akartak Oroszországhoz csatlakozni, hogy annak kapitalista államberendezkedésébe „szocialista”, mondhatjuk „népi demokratikus” Novorosszija néven kívántak integrálódni, ahelyett, hogy a „krími receptet” alkalmazták volna első lépésként.

      Ha szocializmust akarnának Ukrajnában, akkor az egész ukrán államot és társadalmat kellet volna ebbe az irányba módosítani.
      Minden rokonszenvem és szolidaritásom a Donbassz-é, de sajnos, az események nem a legjobb irányba sodródtak és ebben elsősorban nem Oroszország a hibás.
      A bűnösök elsősorban a volt Szovjetunió felbomlását előidéző árulók….

    3. Oroszország a Donbassz-ban élő lakosság túlélését támogatja, függetlenül, hogy a támogatás orosz, vagy magukat ukrán nemzetiségűnek tartó emberekhez jut-e el.
      Természetesen, a Donbassz-ból a legtöbb menekült (közel 1 millióan) Oroszország rosztovi, bjelgorodi régiójában kapott menedéket. Az oroszok katonailag is támogatják a Donbassz népi milíciáit, ami fegyveres, logisztikai és hírszerzési-hadvezetési területeken érvényesül.
      Ezen túlmenően rendszeresen érkezik az energia, az üzemanyag, az élelmiszer, gyógyszer és építőanyag a Donbassz-ba – az orosz humanitárius segélyszállítmányokkal.
      Ha az ukránok és „amerikai gazdáik” ezt állítják, akkor mi ebben a rossz? Talán ez a háború fő oka? Egy frászt. A nyugat Ukrajnán keresztül az orosz érdekek ellen harcol, az ukrán nép sorsa teljesen mellékes nekik.
      Az biztos, hogy az Orosz Haderő semmiféle reguláris alakulatokkal, „tankhadosztályokkal” (ilyesmi már nincs is) nem vesz részt a polgárháborúban. Harcolnak viszont ott „internacionalista” szellemiségű harcosok Oroszországból, a volt szovjet utódállamokból, de nyugatról is – sajnos néha a kalandorok sem hiányoznak. De ez a történelem folyamán több helyen, többször is előfordult már…
      Másfelől, ha Ukrajna szétesik, akkor lesz egy kelet, dél felől orosz szövetséges, vagy egyenesen csatlakozott övezet – nevezzük Novorosszijának, de egy szélsőséges, nacionalista, fasisztoid Ukrajna, amely nyíltan a NATO felvonulási területévé tehető.
      Na, ez az, ami nem kell Oroszországnak…

  4. Szívhez szóló, szomorú írás.
    Személy szerint én arra a Krímre emlékezem, amelyet háborús regényekből és filmekből ismerek, azt az egy évig tartó hősi küzdelmet, amelyben a szovjet katonák, tengerészek és szárazföldi alakulatok vívtak 1941-1942-ben Szevasztopol-tól Kercs-ig a német fasiszta megszállókkal. Jelentősen hozzájárulva ahhoz, hogy lelassuljon a náci hadigépezet, és végül is jelentősen legyengülve érkezzenek Sztálingrád és a Kaukázus térségébe.
    Gyermekkorom személyes élménye 1963-ban az Artyeki Nemzetközi Pionírtáborban eltöltött 3 hét, amikor nem csak a Szovjetunió népeinek gyermekeivel, hanem az akkori népi felszabadító mozgalmak országainak gyermekeivel is közelebbről megismerkedhettem.

    Egész életemet a Szovjetunió töltötte be, amikor ezekre a vidékekre gondolok. Akkor még Vorosilovgrád és Sztálino voltak Luganszk és Donyeck elnevezései, s Nyikita Szergejevics Hruscsov volt az SzKP főtitkára. Nekem az akkori időket az Ifjú Gárda, a Timur és csapata, a Szállnak a darvak, az Emberi sors, és a Nem születtünk katonának c. (stb) irodalmi és filmalkotások jelentették.
    De olvastam a Csendes Don-t is, amely megmutatta, hogy a szovjet népek belső problémái még magában a cári birodalomban gyökereztek, s mekkora belső erők mozdultak meg a szocializmus megvalósításáért a polgárháború idején. Nekem annak idején Sztálin és a sztálini Szovjetunió a reménységet jelentette a jövőre vonatkozóan. A fasizmus feletti győzelmet, a cári idők elmaradottságából való kitörést.

    Az, hogy ma a volt Szovjetunió országaiban kapitalizmus van, az nem csak a sztálinizmus következménye, hanem az, hogy nem volt következetes a kommunista mozgalom, a világ nagyobbik részét uraló kapitalizmus egyelőre újból átvette a térség felett az ellenőrzést. Feladták a nemzetközi proletár internacionalizmus eszméjét.

    A cikkben – és a többi itt megjelent cikkekben nem érzem a volt Szovjetunió kommunistáinak a jelenlegi szerepét, nem érzem az Orosz Föderáció Kommunista Pártjával fenntartott és ápolt kapcsolatok meglétét és megnyilvánulásait.
    Nem olvasok arról, hogy mindenezek ellenére – Oroszország minden lehetséges eszközzel – amely nem torkollik közvetlen nemzetközi háborús veszélyt eredményező helyzetbe – azért segíti Donbassz népét. Pedig nagyon kényes a nemzetközi helyzet. A jelenlegi orosz vezetés az egész térség biztonságát óvja azzal, hogy megpróbál egyezményeket kötni a NATO-val – amelyek nem minősíthetők árulásnak, már csak azért sem, mert ugyan az egyezményekből jóformán semmi nem valósul meg, az nem Oroszország és nem a Donbassz hibájából történik.
    A jelenlegi ukrán hatalom a Nagy Honvédő Háború időszakában elkövetett náci háborús bűnök után a legnagyobb háborús bűnösnek minősíthető, mert az méreteiben és az emberi életben és az anyagi javakban megközelíti a nácik pusztításainak a mértékét.
    Egyben biztos vagyok. Ha nem létezne Oroszország, akkor nem létezne már a Donbassz sem, a jelenlegi formájában.
    Gondoljunk arra, hogy a Szovjetunió is kénytelen volt megkötni az általa oly gyűlölt náci Németországgal a „meg nem támadási szerződést”, mert a bűnös, áruló nyugat magára hagyta őt a nácikkal szemben – habár ezt aztán saját maguk is keservesen megszenvedték.
    A minszki megállapodásnak nem az „árulás” a legnagyobb tanulsága, hanem az, hogy a nyugat, az imperializmus még a saját maga által kikényszerített megállapodásokat sem tartja be, mert esze ágában sincs.
    Nem Oroszország a felelős az egyezmény kudarcáért, hanem az 1939-et idéző nyugati struccpolitika.
    Még akkor sem, ha már nincs Szovjetunió…
    Ukrajna nem válhat a NATO felvonulási területévé – már csak azért sem, mert saját ígéretére is magasról téve – esze ágában sincs feloszlatni önmagát.

Vélemény, hozzászólás?