Tanaj Csolhanov: UKRAJNA: LEPLEZETLEN FASIZMUS – ÉS A MAGYAR KÉRDÉS

Manapság drámai események zajlanak Ukrajnában. Az emberi jogokat durván lábbal tiporják, az Ukrajna területén élő nemzetiségeket üldöztetések és leplezetlen fenyegetések érik. Az ukrán parlament által szeptemberben elfogadott, és Petro Porosenkó elnök által aláírt új oktatási törvényt eredetileg úgy tekintették, mint az országban végbemenő kulcsfontosságú reformok egyikét.

Ez a törvény teljes nyelvi monopóliumot irányoz elő. A nemzeti kisebbségek számára csupán az óvodákban és az elemi iskolákban garantálják az anyanyelvükön való tanulás jogát. Az oktatás, minden lényeges területen, ukrán nyelven folyik majd – kivéve azokat az eseteket, amikor az országban egy, vagy több, kétnyelvűséget feltételező tantárgyról van szó. Mint az ukrán Oktatási Minisztérium jelezte: Jelenleg több mint 730 olyan iskola létezik az országban, mintegy 400 ezer diákkal, amelyekben valamennyi tantárgyat a nemzetiségek nyelvén oktatják.

Lengyelországgal, Moldáviával, Görögországgal és Romániával egyetemben,a leghangosabban Magyarország hallatta hangját ezzel összefüggésben. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter először közölte, hogy országa megvonja támogatását Kijev minden európai kezdeményezésétől. Majd bejelentette: Magyarország szándékában áll kezdeményezni az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodás felülvizsgálatát.

Az Európai Unió többi országa azonban nem hallotta meg Budapest szavát. A német külügyminisztériumban, például, azt mondják: „a fenyegetőzések és blokádok senkinek sem használnak”. Cserében azt ajánlják: a Kijev által felháborított országok kezdjenek párbeszédet annak érdekében, hogy Ukrajna tartsa magát az európai szabványokhoz,

A helyzet azonban a továbbiakban még inkább kiéleződött. Február 4-én, vasárnap hajnalban először próbálták meg felgyújtani a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári székházát. Akkor egy ismeretlen Molotov-koktélt dobott az ablakra, de a tüzet sikerült eloltani. Ám a keddre, február 27-re virradó éjszakán újabb kísérletre került sor, az épület felgyújtására. A földszint nagy része kiégett.

A kárpátaljai magyarok címére mind több, valós és életveszélyes, fenyegetés érkezik. Az aktivistákat ténylegesen is megtámadják. Lényegében el lehet mondani: megkezdődtek a „magyarellenes pogromok”. Az ukrán náci szervezetek bűnözői elviselhetetlenné teszik az ukrajnai magyar kisebbség életét. Két választási lehetőséget hagynak számukra: vagy megtagadják a nemzetiségüket, vagy – vagyontárgyaikat, ingatlanjaikat hátrahagyva – áttelepülnek Magyarországra.

Május 23-án Ungváron (Kárpátalja, Ukrajna), a magyar főkonzulátus épületénél tüntetésre került sor, amelyben részt vettek az un. „Ukrán Hazafiak Országos Egyesületének” képviselői, az ATO egykori résztvevői, a Jobb Szektor és egyéb fegyveres alakulatok képviselői. A tüntetők viselkedése rendkívül agresszív volt. Az ukrán fasiszták „Magyarországnak az Ukrajna belügyeibe való beavatkozása” ellen tüntettek, ami, véleményük szerint, valós jelenség. Egyben felhívást adtak át a magyar konzulátusnak, amelyben követelték, hogy a konzulátus „haladéktalanul adja át mindazon ukrán állampolgárok listáját”, akik magyar állampolgársággal rendelkeznek.

Így az Orbán Viktor miniszterelnöknek címzett felhívásban ez áll: „Követeljük, hogy a magyar vezetés hagyjon fel az ukrán belügyekbe való beavatkozás, illetve a nemzeti gyűlölség szításának szégyenteljes politikájával. Bocsássák rendelkezésünkre Ukrajna mindazon állampolgárainak listáját, akik, az ukrán alkotmány megsértésével, magyar állampolgárságot kaptak – illetve annak jogi indokait, amelyek alapján ők a magyar állampolgárságot elnyerték. A magyar kormány hagyjon fel a Putyin parancsára kialakított ukránellenes politikájával. Az ukrán nyelv: Ukrajna lakosságának közös államnyelve.”

A tüntetés előtti éjszakán az egész városban terjesztették a „Jobb Szektornak” azt a röplapját, amely felszólít valamennyi magyart: „fontolják meg a történelmi hazájukba való áttelepülésüket”. A röplap egyben felhívással fordul Ukrajna minden öntudatos polgárához, illetve „hazafijaihoz”: ne hágják át Ukrajnának a kettős állampolgársággal kapcsolatos törvényeit.

Az mindenki számára világos, hogy mit jelent az ukrán fasisztáknak átadni a magyar állampolgárok listáit.

Az ukrán radikálisok ezekkel az akcióikkal válaszoltak a Kárpátalján élő magyarság azon jogos követeléseire, hogy megőrizhessék nyelvüket és kulturális identitásukat. Kárpátalján több mint 100 ezer magyar él, zömben az ukrán-magyar határ mentén. A magyar kormány emiatt abból indul ki, hogy ily módon csorbulnak az ukrajnai magyarság jogai. Akik elveszítik azt a lehetőséget, hogy anyanyelvükön tanulhassanak.

Ebben a helyzetben nem világos Orbán Viktor magyar miniszterelnök álláspontja. A választási kampányban hangoztatott állításainak dacára, Orbán Viktor igyekszik Magyarországon belül nem nagydobra verni a kárpátaljai magyarokat érő fenyegetések, az ellenük intézett támadások kirívó tényeit.

A politikai jelszavak így nem többek ártalmatlan szólamoknál, amelyekre nem hallgatnak oda az Európai Unió más országai. Miközben mind több magyar önkéntes érkezik a Donbasszba. Fő célkitűzésük: a Donbassz néphadseregét segítve elvonják az ukrán fasiszták erőit a magyarok lakta Kárpátalja térségéből. Porosenkó jelentősen növeli a kárpáti térségben állomásozó helyőrségeket – mind újabb és újabb katonai egységeket küldve oda. Növelik ottani haderejüket az ukrán fasiszták fegyveres alakulatai is.

Ugyanakkor a magyar önkéntesek nem tudnak hazatérni Magyarországra, mivel, a magyar törvények értelmében, ezek az önkéntesek – miközben az Ukrajnában élő etnikai magyarok érdekeit védelmezik – otthon bűnözőknek számítanak. Mi több, Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere, még 2014-ben, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszterrel megtartott közös sajtókonferenciáján az Ukrajnával való együttműködés bővítéséről beszélt („Interfax-Ukrajna” hírügynökség)

Készek vagyunk arra, hogy az ennek a konfliktusnak a során megsebesült 20 ukrán katonát gyógykezelésre a magyarországi egészségügyi intézményekben fogadjunk” – biztosította kollégáját a magyar miniszter, azon a bizonyos 2014-es közös sajtókonferencián. Ez a döntés mostanáig, annak ellenére sem változott, hogy ugyanezek az ukrán hadfiak bármikor készek hozzálátni az Ukrajna kárpáti térségeiben élő magyarok megsemmisítéséhez. Ahogy ez a Donbassz békés lakosainak esetében ez ma történik.

Ukrajna – terrorista állam. Egy olyan állam, ahol legalizáltak egy fasiszta rezsimet. Európa rövidlátó politikai vezetői azonban makacsul igyekeznek mindezt nem észrevenni. A mostanra kialakult helyzet katasztrofális következményekhez vezethet.

Forditotta: Csikós Sándor

12 hozzászólás “Tanaj Csolhanov: UKRAJNA: LEPLEZETLEN FASIZMUS – ÉS A MAGYAR KÉRDÉS” bejegyzéshez

  1. Az „ukrán államnyelv” – önmagában is nevetséges elképzelés egy a lakosságát fele részben kitevő nemzetiségek akaratának a figyelembe vétele nélkül.
    Amikor ez a nyelvhisztéria elkezdődött, direkt figyeltem az ukrán parlamenti felszólalásokat. Kérem szépen: a képviselők fele kifejezetten oroszul beszélt, nem tudtam felfedezni benne az ukrán nyelv legkisebb nyomait sem. Márpedig, előző lakhelyemen volt egy ukrán nemzetiségű szovjet tiszt ismerősöm, Csernyigov (Csernyihiv) környékéről, aki bőven használta az ukránt – végül is megértettük egymást.
    A piacon, ahova mostanában kijárok, egy Harkov (Harkiv) környéki faluból származó árustól szerzem be az „átkosban” megszokott termékeket, ő csak oroszul tud és közölte, hogy nem is hajlandó ukránul beszélni, mert teljesen felesleges. Mind a két nemzetiség nagyszerűen tud kommunikálni oroszul is…
    Magyarán(hehehe): Egy ilyen etnikai összetételű országban több hivatalos nyelv is lehet, csak elhatározás kérdése. Nem akarásnak nyögés a vége…

    1. Vatutyin marsall szobrát leánya még időben megvásárolta és hazaszállíttatta. Vatutyint az ukrán fasiszta banderisták ölték meg, miközben útban volt állomáshelye felé, Nyugat-Ukrajnában.

  2. Elkerülhetetlen viszonyulnunk Ukrajna mind mélyülő válságához, amely fegyveres kataklizmába ránthatja nem csupán az egész környező térséget, de – legrosszabb esetben – Európát, sőt az egész világot. Helyes viszonyulásunk nélkülözhetetlen feltétele pedig, hogy végre kezdjünk el megszabadulni saját nacionalista méreganyagainktól. E maxima vezetett az alább összegzett töprengéshez.

    1944

    Sajnos az akkori magyar társadalom zöme így-úgy helyeselte, de legalábbis eltűrte (félrenézve, még ha rossz lelkiismerettel is!) a magyar zsidók kilökését a nemzetből, akár a halálba, és részt vett megbélyegzésükben, sőt kirablásukban, s utódaik ezt azóta is újra és újra megkísérlik tagadni/kisebbíteni. Még tragikusabb jelenség, hogy az áldozatok nem csekély része utóbb is – túlélőként – meghajolt az össznépesség harmadát egyértelműen uraló antiszemita vádak előtt (számos leszármazottra átörökítve ezt a magatartást), mert másképpen nem volt képes elhordozni történelmi és egyéni sorsa rettenetét, legfőképpen pedig azt, hogy önmagának nem bevallottan szégyenkezett általános bűnbaknak állítása részéről történő úgymond tudomásulvétele miatt. Nagy pozitívumot jelentene az ügyben, ha a többségi társadalom megingathatatlanul belátná, hogy a zsidónak minősítettek vétlenek az ellenük irányuló előítéletekben és azok tevőleges következményeiben (kifosztás, üldözés, kiirtás). Innen már nem lenne elképzelhetetlen reális magyar nemzetkép kialakulása, majd újra és újra megteremtése, amelyhez egyfelől Trianon siratásának végleges befejezése (fölismervén annak beteges jellegét a közösségi mentálhigiéné szempontjából) és az antiszemitizmus meg a többi bűnbakképzés személyiségdeficitnek látása, másfelől a holokausztra való örökkön-örökké emlékezés mint az ép erkölcs, az emberséges létezés sine qua non megnyilvánulása nyit utat.

    Lejegyezve a trianoni békeszerződés két esztendő híján századik évfordulóján.

    1. A Magyar Idők című kormánykiadványban megjelent a trianoni békediktátum kapcsán egy interju Raffay Ernővel

      https://magyaridok.hu/belfold/raffay-erno-erdely-nincs-elveszve-3158857

      Ennek minősíthetetlen hangvételére reagálva idéznék fel egy cikket az 1990. évből

      ———————————–

      ÚJ TITKOK TRIANON KÖRÜL
      avagy hogyan bánt el Raffay Ernő a Magyar Tanácsköztársasággal..

      Szenzációs könyvet hirdet a Blaha Lujza tér felett lengedező reklámzászló – könyvet, amellyel Sinkovits Imre színművész úr az igazságot tarja a kezében: az igazságot a trianoni diktátumról.

      A könyv sok kevéssé ismert dokumentum közlésével valóban érdekfeszítő olvasmány, jóllehet a hírveréssel ellentétben nem tarthat igényt a tabu körüli hallgatás megtörésének dicsőségére, hiszen például Ormos Mária kitűnő, nívódíjas könyve, a „Padovától Trianonig“ 1984-ben már a második kiadásban jelent meg.

      Raffay Ernő könyve két vonatkozásban különbözik jelentősen Ormos Mária monográfiájától. Az egyiket ki-ki ízlése szerint ítélheti előnynek vagy hiányoságnak: Ormos Mária már-már hűvös tárgyilagosságával szemben Raffay Ernő alig titkolt szenvedélyességgel közelíti meg a témát.

      Nekem bajom tulajdonképpen csak a másik különbséggel van. Ez a különbség azért fontos, mert Ormos Mária könyvét – annak ellenére, hogy alig harmadába került – valószínűleg sokkal kevesebben olvasták, mint ahányan a kitűnően reklámozott Raffay-könyvet fogják elolvasni. A különbség pedig az, hogy míg Ormos Mária könyvének több mint egyharmadát a párizsi békekonferencia és a Magyar Tanácsköztársaság, illetve az ellene szervezkedő ellenforradalom viszonyának szenteli, addig Raffay Ernő 190 oldalas könyvéből nem egészen 1 azaz egy oldalnyi teret szánt a magyar történelem e 133 napjának.

      Mondhatnánk ugyan azt, hogy ez természetes, hiszen a kommunista-szocialista történész szükségszerűen más hangsúlyokkal közelíti a témát, mint a polgári-demokratikus platformon álló, ám itt nem erről van szó. Kissé talán eltúlozva: az 1919 március 21 és augusztus 2 között történtek kihagyása Trianon történetéből olyan, mintha a második világháború történetéből kihagyták volna a keleti front történéseit.

      Lehet, hogy „Kun Béla és társai egyáltalán nem álltak a területi integritás alapján“ (Raffay E. Trianon titkai 100. oldal). Viszont tény, hogy a magyar területekre a békeszerződés döntése előtt, tehát nemzetközi jogilag feltétlenül jogtalanul behatoló kisantant-csapatokkal szemben komoly fegyveres ellenállást csak a Vörös Hadsereg tanúsított. Valószínűleg az sem túlzás, hogy „Magyarország történetének egyik mélypontja Budapest román megszállása“. Ám nem elfelejthető, hogy a románok Budapest megszállása előtt a Vörös Hadsereggel álltak harcban, a megszállást nem magyar katonai akció következtében szüntették meg, és a románok kivonulása után az a Nemzeti Hadsereg vonult be Budapestre, amely sem a kisantant-csapatokkal, sem a Vörös Hadsereggel nem került nyílt fegyveres konfliktusba soha.
      Raffay a könyve címében Trianon titkait ígéri felfedni, de egy olyan izgalmas kérdést, mint azt, hogy a románok hirtelen miért hagyták el Budapestet, igen szűkszavúan intézi el:

      „Aztán megtörtént a kivonulás“ (Trianon titkai 107. oldal).

      E kivonulás után vonult be a „bűnös Budapestre“ Horthy Miklós Nemzeti Hadserege, melynek csapatai „mindenütt megtartatják és megtartják a rendet“ (ugyanott). Ormos Mária könyvéből azt is megtudjuk, hogy ezek a csapatok nem hogy nem gyakoroltak nyomást a román megszállókra, hanem ellenkezőleg, a román hadvezetés engedélyével mozoghattak a pacifikált Dél-Dunántúlon. Eddigi ismereteink szerint a Siófokon berendezkedett Horthy-főhadiszállás féktelen fehérterrort valósított meg antiszemita atrocitásokkal fűszerezve. Természetesen Raffay Ernő témája nem követeli meg, hogy kitérjen annak a ténynek az ismertetésére vagy cáfolatára, mely szerint a darutollas Nemzeti Hadsereg által megtartatott és megtartott rend nagyságrendileg több áldozatot követelt, mint a román megszállók atrocitásai, de ha valóban Trianon titkainak feltárására vállalkozott, akkor arra mégiscsak választ kellett volna keresnie, hogy a keresztény kurzus (mely egyébként büszkén nevezte magát ellenforradalminak) milyen erkölcsi alapon küzdött a méltányos békéért, miközben fegyvertelen magyarokat gyilkolt, s a kisantanttal harcolt vöröskatonákat internált? Bár Raffay – úgy tűnik – ezt az erkölcsi alapot magától értetődően meglévőnek posztulálja, a bizonyítékot, hogy ez koránt sem magától értetődő, kiáshatjuk a könyvből két jellemző nyilatkozatrészlet összevetése révén.

      Az egyikben a párizsi román követség próbálja igazolni Nagy Románia létjogosultságát: „Mi vagyunk az utolsó bástya a bolsevizmus ellen …“ (Trianon titkai 85. oldal).

      A másikban Heinrich Ferenc magyar miniszter érvel sajátosan nemzeti jogaink mellett: „Mi magyarok sohasem mondunk le a Felvidékről, a Kárpátokról vagy Erdély bérceiről … a bolsevizmust gyökeresen kell megfojtani …“ (Trianon titkai 108. oldal)

      Milyen ismerős konstelláció! Egy ma kevésbé népszerű szerzőpáros már irt valami hasonlóról: „Akad-e ellenzéki párt, amelyről a kormányon levő ellenfelei nem híresztelték, hogy kommunista, akad-e ellenzéki párt, amelyik nem vágta vissza a kommunizmus megbélyegző vádját a haladottabb ellenzékieknek éppúgy, mint reakciós ellenfeleinek?“ (Marx-Engels A kommunista párt kiáltványa) Mellesleg, mintha hasonló jelenségek ma is előfordulnának olykor-olykor …

      Egy személyes vallomással kell folytatnom. Amikor attól tartok, hogy Raffay Ernő könyve fehér foltok eltüntetése mellett új foltokat fehérít ki hazánk történelmében – elfogult vagyok.

      Apám (kinek késői gyermeke vagyok) 1919 tavaszán-nyarán fegyverrel védte a Tanácsköztársaságot a román intervenció ellen. Bátyja, a törökszentmiklósi direktórium tagja szintén harcolt a románokkal. Ám nagybátyámat nem a románok, hanem Franczia-Kiss Mihály darutollas legényei verték agyon. Apámat sem a románok internálták, hanem a Nemzeti Hadsereg tartotta fogva a fegyverneki internálótáborban, közvetlenül a főméltóságú kormányzó kenderesi birtokai mellett. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a fegyverneki, hajmáskéri, zalaegerszegi meg a többi internálótáborok méltó elődei voltak Recsknek és társainak, semmivel sem voltak ezeknél kellemesebb üdülőhelyek). Talán mégis elhiszi az olvasó, hogy nem elfogultságból tartom egyoldalúnak Raffay Ernő könyvét, amely (joggal) marasztalja el a kommunista diktatúrát a nemzetiségi problémák elbagatellizálásában, tabuvá változtatásában, de elbagatellizálja (elősegítve ezzel a kérdés tabuvá válását) Trianon nyilvánvalóan antibolsevista vonatkozásait (amelyek túlmutattak Magyarország határain), a szegedi ellenforradalmi kormány és a bécsi ABC (Antibolsevista Comite – e két szervezet prominens tagjai adták a gróf Apponyi vezette párizsi küldöttség többségét) felettébb titokzatos szerepét a Trianonhoz vezető folyamatokban. Talán nem elfogultság, ha felettébb bizarrnak tartom, hogy Raffay behatóbban foglalkozik gróf Apponyi Albert ruhatárával, mint az 1919 március 21-től augusztus 2-ig terjedő időszakkal, annak katonai és politikai történéseivel. Mintha Trianon igazi titkát nem feltárni, hanem még jobban eltemetni akarná.

      Budapest, 1990. január 27-én (megjelent:ÚJ FÓRUM)

      1. Egyre inkább bebizonyosodik – főleg történelmi távlatokból – hogy minden idők legnagyobb nemzetárulója éppen vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméltósága volt.
        Az a Horthy, akit a magyar burzsoá-feudális történelemhamisítás már-már „szentté” avat.
        Még csak az „ördöggel sem kellett szövetkeznie”, mint annak idején Winston Churchill-nek…

  3. Szíjjártó Petike sem a fasizmus/nácizmus ellenessége miatt bírálta az ukrán rezsimet, hanem a nacionalista, soviniszta, irredenta felhangokkal átszőtt nyilatkozatai ugyan bizonyos magyar érdekekért kiálltak, de ezek nem nagyon segítik a több nemzetiség iránti megértést.
    Pedig Ukrajnában minden nemzetiség ellen hozott intézkedéseket a junta. Persze, nehéz valós érdekeket képviselni annak a Magyarországnak, amely fasiszta/nyilas előéletével, Horthy Miklós fasiszta politikájával a tarsolyában megpróbál hitelesen aggódni a magyarságért. Az ukrán junta elérte azt, hogy a kárpátaljai magyarok többsége visszasírja a szovjet rendszert, ahol, mint magyarok, sokkal megbecsültebbek voltak, mint ma.

        1. Még valamit. A szerző krími tatár, igaz, nem kommunista – habár lehet, hogy muszlim imám státuszát össze tudja egyeztetni a kommunista eszmeiséggel. Láttam már hasonlót személyesen, Kubában, ahol egy Sierra Maestra-i faluban a katolikus plébános volt a Kubai Kommunista Párt helyi alapszervezetének a titkára is – egy személyben.
          A krími tatárokat is ki akarja a rezsim játszani az oroszok ellen, arra hivatkozva, hogy a sztálini rendszerben üldözték és kitelepítették a tatárokat.
          De Oroszországban mintegy 20 millió, magát muszlimnak valló orosz, tatár, baskir, kazah, üzbég, türkmén, mordvin, csecsen, dagesztáni, azerbajdzsáni és még ki tudja hány nemzetiség fiai élnek, akik nagyszerűen meg vannak a mai Oroszországban.
          Sőt, saját nyelvüket, kultúrájukat is használhatják. Az ukrán fasisztoid rendszer a kozákokon is fogást keres, nem sok sikerrel.
          A nyugat meg úgy tesz, mintha ezek a problémák nem léteznének, egyfelől homokba dugják a fejüket, másfelől biztatják Ukrajnát az „önálló” cselekvésre. Ők mindenáron rést akarnak ütni a volt Szovjetunió szláv és más nemzetiségek közé, és abban reménykednek, hogy Oroszország politikai, gazdasági és társadalmi téren is összeomlik, darabokra hullik, aztán rá lehet tenni a mancsukat az ország természeti kincseire.

Hozzászólás a(z) Tovaris bejegyzéshez Válasz megszakítása