53 hozzászólás “Vita az önigazgatásról – Krausz Tamás és Artner Annamária” bejegyzéshez

  1. Kedves Krausz Tamás!

    Mint a Krausz-írások (és szerkesztések) híve, ezt az írását sem hagytam ki. Érdekes, s talán vitát is érő gondolatokat ébresztett bennem, bár úgy érzem némiképp gyors írás,- kis reflexió az oldalon megjelent véleményekre. Hozzászólásnak menetében fűznék hozzá megjegyzéseket.

    Hibás általánosítás azt kijelenteni, hogy „… munkástanács megválasztja két igazgató jelölt közül az egyiket, sokkal jobban választ, mint egy minisztériumi bürokrata…”, több okból. Erre nincs, de nem is volt semmi garancia. (hagyjunk olyan fontos eljárásjogi kérdéseket, hogy ki jelöl? honnan rekrutálódhatnak a jelöltek? melyek a döntés kritériumai? stb.) A kollektív döntés mechanizmusáról és az érte viselt felelősségről nem lehet megfeledkezni, ez legalább annyira kihagyhatatlan, fontos szempont, mint a vezető választásának ténye maga. Mivel ennek nagy a kockázata, általánosan olvasható az az álláspont, amit Ön itt leírt: az állami adminisztráció tagjai (vagy ami még súlyosabb: a állam an sich, gonosz, önérdekű és erkölcstelen alakok zárt klubja, akinek a termelés folyamatához a prioiri nem fűződik – elvi, erkölcsi elkötelezettség híján – érdeke. Orwelli parafrázissal: „állami rossz – munkásönkormányzat jó!” Talán mégsem a két láb – négy láb leegyszerűsítés írja le az adekvát igazságot.

    Az állam hatalma – mint minden hatalomé – a felelősség viselésének is eszköze. Vizsgálni kell tehát, hogy a szocialista államunk viselte-e ezt a felelősséget? És hol bukkant fel a munkásönkormányzatok elvi, valamelyest is kidolgozott prezentációjában e testületekre vonatkozóan ezt a tétel? Komolyan hiheti-e valaki hogy egy vállalat akár többezres munkásközössége – a termeléstől vagy magánéletétől elvont időben – kvázi népszavazással irányít? Nyilván senki, ez képtelenség. Tehát át kell ruháznia döntési jogát – kire? mire? A munkásönigazgatás logikájából fakadóan: egy olyan apparátusra, melynek tagjai csak időlegesen (aktuálisan) és választás révén látják el funkciójukat. Figyelmen kívül hagyva, hogy egy több gyáregységes vállalat esetében ez hogyan biztosítható? Tegyük fel a kérdést: a gazdálkodás lényegi sajátosságát, a hibás döntések idő múltával való jelentkezését, vagyis a termelés immanens kockázatát miként kezeli ez a teória?

    El kell fogadni, hogy a vezetés éppúgy szakma, mint a fémmegmunkálás, az építészet, az orvoslás vagy a tetőfedés. Hibás ellátása végletes helyzetben életveszélyes lehet.
    Van-e feloldás erre a társadalmi problémára? Van. Mindössze egy, de anélkül összedűl az egész. Ez pedig a bizalom. Ez nem érzelem, hanem valódi, egyedülállóan szocialista termelő erő. Állítom, hogy a szocialista rendszer bukásának belső oka, hogy a rendszerépítés- és fenntartás során ezt e követelményt nem vettük súlyának megfelelően figyelembe, bizalomépítés helyett különféle pótlékokat használtunk (Alkotmány: „az MSZMP a nép vezető ereje.” Torz felfogása a jog szerepének – ami az Alkotmányban van, az törvény, mindenkinek alá kell vetnie magát. A legrosszabb dekrétumpolitika.) Nem maradt a végére más, mint megvásárolni a bizalmat. A legnagyobb szocialista tőke, a nép támogatása – helyett végső kétségbeesettséggel hitelfelvétel a létező legnagyobb ellenségtől. Lett, ami lett – de mit vártunk? Lódobogást? Egy kanál vízbe fojtottak bele mindannyiunkat. Meggyőződésem, hogy a mai széthullottságunk gyökere is ez. A gerinctörő hitelvesztés a ’60-as évek végén következett be.

    „…. A munkások érdeke az, hogy megmaradjon a munkahely és hatékony termelés folyjon, …” Nehezen összeegyeztethető érdekek együttese ez. Így egymás mellé állítani, azzal a következménnyel járhat – és járt is! – hogy a munkásosztályt indokolatlanul homogén egységben szemléli és kezeli. Biztos vannak az Eszméletben cikkek, amelyek ennek rendkívül káros hatásait elemzi. Majd utána keresek. Szociológusaink zöme szakmai dicsőségként, nagy hozsannával mutattak rá arra a trivialitásra, hogy heterogén. Tehették, mert mi nem voltunk képesek kezelni ezt a nyilvánvaló tényt. Nem voltunk marxisták a társadalomirányítás (mondjuk: a politika) területén. Ennél súlyosabb nekrológot nem hiszem, hogy ki tudnék találni. De az ön kijelentésére visszatérve: a munkahely megtartása és a hatékony termelés nem kerülhet a munkás személyében antagonisztikus ellentétbe? Olyannyira igen, hogy ezzel az ellentmondással (ennek tételes kibontásával) szinte a szocializmus teljes problémaköre leírható! Egyszóval ez a tétel, melyre Ön a fenti választ adja, megítélésem szerint sokkal súlyosabb, mint ahogy itt Ön megjegyezte.

    És a mondat folytatása: „…szükségletek és a képességek összefüggésében mozog.”
    Igen ez a szocialista termelés másik kulcseleme. A megtervezett társadalmi termelés kulcskérdése, mozzanata: mozog! Külön-külön is, mind a szükséglet, mind a képesség mozog, de főleg: együtt mozognak. Ám nem egy irányban, nem egy mértékben, és nem egy időben! Átugorva néhány egyébként kihagyhatatlan lépcsőt, most csak egy követelményt említsünk: a szabályozott fogyasztást, mint a tervgazdaság immanens közgazdasági alapfeltételét. (Amit tudós nagyasszonyunk a „Diktatúra a szükségletek felett” című könyv társszerzőjeként aposztrofált.) Ami persze minden – részben, vagy egészben – piacgazdaságok eminens elve – kellene, hogy legyen. A tervszerű fogyasztás által szabályozott termelésé, az alapvető hiány, a Föld erőforrásainak egyre növekvő hiánya miatt, ami ma már egyértelműen, globálisan igazolt.

    Még egy kérdést tennék fel. A gazdasági adminisztráció és műszaki feladatokat ellátók az önigazgató munkásosztály részei, vagy sem? A kollektív vállalatirányítási rendszerben egy-az-egyben történne a szavazásos döntéshozatal? A szellemi szakmák képviselői előterjesztők, vagy opponensek? A különféle rendszerleíró javaslatokban felmerült megoldás: a külső tanácsadók a szocialista kollektív tulajdon milyen formájában működnek? Vagy ők az önigazgatók alkalmazottai, a munkástulajdonosok bérmunkásai? Nem lenne ez önellentmondás? És az Ön által lehetőségként említett önigazgató munkaerőpiaci mechanizmus mikén kezelné osztályszinten a munkanélküliség problémáját? De nagyon hosszan lehetne sorolni a munkásönkományzatiság oldaláról levezett kérdéseket.

    Befejezésül még két mondatáról: „A tulajdonos az egész társadalom, de a helyi munkástanács reprezentálja azt. A szocializmusban a szükségleteket megfelelő képességekkel kell ellensúlyozni.”
    Megjegyzésem hossza miatti félelmemben csak címszószerűen kérdezve: a reprezentáció a joggyakorlás „fedőneve”? Jogmegosztás – hatalommegosztás, ez nyilvánvaló. De lehet-e a munkásönkormányzat hatalmában a termeléshez szükséges valamennyi anyagi-tárgyi-szellemi feltétel? Nyilván nem. És ezzel vissza is jutottunk a feladat(hatalom) megosztáshoz, persze nem meglepően. Ami pedig a képességek dolgát illeti: itt válik számomra világossá a probléma állami szintje: a képességhez való hozzájutás erőforrásainak elosztása a társadalmon belül (inter- és intragenerációs mobilitás, család, oktatás és a többi.) A kialakítandó kiegyensúlyozó képességhierarchia, mint a kielégíthető szükséglet mércéjének megteremtéséről és elfogadtatásáról (és ebben az időfaktorról) már nem is szólva. Hiszen ennek a ma általánosan elterjedt formáját, mindent átszövő eszközét, az általános egyenértékes funkcióját is betöltő pénzt, és pusztító mechanizmusait ismerjük.

    Mindezek mellett a feladvány megoldható lett volna. Tudom, mise után okos a gyülekezet.

    A mi legfontosabb feladatunk a szocializmus elemzése, ezen a téren összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk klasszikusainknál. Enélkül a az eltelt 100 év kidobott pénz lenne, történelmi bűnt követnénk el.

  2. Fekete György-nek (2017-05-11 – 11:31)

    „Az orrát fennhordó műszaki értelmiségi” esetére tudok egy ellenpéldát. Míg nem vitatkozok azzal, hogy sajnos a „műszaki értelmiségiek” – főleg a nappali képzésben részt vevők – bizony be voltak oltva az „orrfennhordás” vírusával – azért az én esetem szerencsére nem volt ilyen.
    Amíg voltak technikumok, bizony nyaranta és az oktatási (szorgalmi) időszakban is – kemény fizikai szakmunkával voltunk ellátva – azaz szó szerint ott dolgoztunk fizikailag, ahol majd a remények szerint irányítanunk kellett volna a munkásokat.
    Jó(rossz)magam pedig munka mellett végeztem a felsőfokú tanulmányaimat (lehet vitatni, hogy mennyit ért) – de erősen gyakorlatias volt a képzésünk is.
    Számos esetben kértem ki szakmunkások véleményét, hogy meg tudnák-e csinálni ezt, meg azt, sőt, kifejezetten kértem, hogy ha van ötlete, azt ne titkolja el. Természetesen, ki-ki a hozzáállása szerint segített, vagy megpróbált „bevinni az erdőbe” – de hát az élet erről szólt.
    Amikor terveztem valami műszaki megoldást, mindig végiggondoltam, hogy ezt meg lehet-e csinálni, egyáltalán működni fog-e?
    Szerencsére, ott, ahol a csapatmunka jobban ment, ott az eredmények is jobbak voltak.

  3. Krausz T.-nak 2017-05-11 – 21:59

    …”Hát bizony a munkás-önigazgatás és a szakmai hozzáértés szembeállítása nem helyes”…
    Valóban nem az, de ezt nem én állítottam, hanem a „számba adták”. Én pontosan ugyanezt akartam kifejezni, csak több okból nem voltam érthető – valószínűleg.
    Nos, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetkor teljesen normális, hogy a munkások átveszik a vállalat irányítását (munkásigazgatók) – de már akkor is alapvető, hogy a saját érdekeik és fogyasztási igényeik kielégítésén túl a társadalom szükségleteihez is hozzájáruljanak. Ez az egyik formáció.
    A második formáció az volt, amikor új gyárakat hoztak létre, már a szocializmusban (erre volt a népgazdasági tervezés) – amelyek vezetését az állami és pártszervek nevezték ki – onnantól kezdve KELLETT VOLNA a termelés beindulása után azonnal a munkás önigazgatást megvalósítani. A volt vállalatnál a dolgozók majdnem 100 %-át úgy vették fel az „utcáról” (most tekintsünk el a baráti kapcsolatok, a rokoni érdekek, a sógor-koma viszony és az „ejtőernyős” alkalmazottak besuvasztásától) – bennük vajon azonnal felébredt volna a „tulajdonosi szemlélet”?
    A volt szocialista brigádmozgalmat és a törzsgárdákat kellett volna első lépésként valódi irányítási feladatokkal ellátni – ha az akkori merev, bürokratikus párt- és állami vezetésben meg lett volna a bizalom a dolgozók iránt – és titokban már jó előre nem a saját hatalmuk átmentését, a szocializmus elárulását készítették volna elő.
    „Tiéd a gyár, neked dudál”…hangzott annak idején ez a szarkasztikus munkás-humor – de valahol mélyen ott lapult az igazság.
    A tehetségtelenek, a kishitűek, a sokad rangú csinovnyikok uralták a vállalati szintű vezetéseket – ez is hozzájárult ahhoz, hogy a munkás önigazgatás dolga mindig semmivé legyen.
    1956-ban a reakció vette át a munkástanácsok felett a befolyást, ezért meg kellett szüntetni őket. Tulajdonképpen egy káosszá vált az egész termelés kérdése – nem lehetett a gazdaságot anarchiába fullasztani.
    Még egyszer hangsúlyozom: a munkástanácsok nem különülhetnek el a társadalom egészétől, annak szerves részévé kell válniuk – különben soha nem lesznek hosszú életűek.
    Még egyszer mondom: az árutermelő szövetkezeteknek kell többségben lenni mind az ipari termelés, mind a mezőgazdaság, mind a szolgáltatások területén.

        1. Pontosítok: A szükséges mennyiségű áru megtermelésére gondoltam, nem a felgerjesztett kereslet műigényeinek a kielégítésére a profit (extraprofit) létrehozása miatt.
          A túltermelés okozza a kapitalizmus időnkénti törvényszerű válságait, amelyek az idő folyamán egyre mélyebbek, egyre súlyosabbak és egyre hosszabb ideig tartanak – kiterjednek a társadalmak egészére.
          Annak meg külön örülök, hogy sokban egyetértünk.

          1. Ismét kénytelen vagyok pontosítani.

            Nem a túltermelés okozza a kapitalizmus válságait. Maga a válság jelenik meg azzal a látszattal, hogy többet termelnek a kelleténél – ezért beszél Marx REALTÍV TÚLTERMELÉSRŐL.
            Valójában a válságokat a kapitalizmus kibékíthetetlen ellentmondásai okozzák, mindenek előtt az, hogy a munkabér egyfelől a társadalmi tőke számára a legfontosabb fizetőképes kereslet, amit növelni kell, másfelől az egyéni tőke számára költség, amit csökkenteni kell – vagyis általánosabban a termelés társadalmi, az elsajátítás magán jellege közötti ellentmondás. A relatív túltermelés (és még sok más) ennek a következménye.

  4. Artner Annamária nem csak érti amit mond, hanem el is tudja magyarázni. Nos, végighallgatva, észrevettem, hogy arról beszél, ami engem itt a kérdéseimben foglalkoztat. Nagyon közel állnak az én tapasztalataim az általa kifejtettekhez.
    Hogy annak idején milyen sokszor vitatkoztunk ugyanezekről a különféle fórumokon…

  5. Phoenix-nek 2017-05-09 – 09:26

    Kissé cinikus hangsúllyal, kiforgatod a szavaimat. Én nem mondtam azt, hogy az arra alkalmas embereket kell kinevezni tulajdonosnak. Hanem arról, hogy a vállalat, adott szövetkezeti tulajdonban van, EZEN BELÜL a tulajdonosok közül kell kiválasztani az arra alkalmas személyeket, akik vállalják is a feladatot – és minden tulajdonosi allűr mellőzésével alakítják ki a közösséggel egyetértve a döntéseket. Ezen belül is szembe kell nézni azzal, hogy a többség elve akkor is meghatározó kell, hogy legyen.
    Közgazdasági, szakmai téren nem tartom magam hozzád mérhető szakembernek – hogy jönnék én ahhoz, hogy megkérdőjelezzem közgazdasági tudásodat? Én csupán a termelést ismerem belülről, annak majdnem minden szektorát – egész életem erről szól.
    Azonban a közvélemény számára érthető módon kell kommunikálni – mert akkor mindenki „hülye” marad.
    Remélem, ebben egyetértünk.

    1. „Én nem mondtam azt, hogy az arra alkalmas embereket kell kinevezni tulajdonosnak.”

      Sajnos mondtad. Marx szavaival élve: nem tudtad, de csináltad.

      Utaltam rá, hogy már ezerszer – különböző fórumokon, különböző pertnerekkel (köztük szerintem Veled is) – megvitattam, hogy mi a különbség a tulajdon jogi és szociológiai megkülönböztetése között. Úgy látszik, meg kell tennem ezer egyedszer is.

      A tulajdon jogi megfogalmazása (ahogy mondani szoktam, bár bürokrata partnereim ezért megróttak: a PTK) szerint ember és dolog – a tulajdonos és a tulajdon tárgya – közötti viszony, ahol a tulajdonos a tulajdon tárgyát birtokolja, rendelkezik vele, hasznait élvezi (használja). E megfogalmazás szerint a tulajdon lehet egyéni (egy – természetes vagy jogi – személy a tulajdonos) vagy társas (több – természetes vagy jogi – személy a tulajdonos). E megközelítésben a magán és a közösségi tulajdon értelmezhetetlenek (a PTK-ban nem is szerepel ilyesmi) és az állami tulajdon (lévén az állam önálló jogi személyiség) az egyéni tulajdon speciális formája.

      A tulajdon szociológiai megfogalmazása szerint a tulajdon emberek (tulajdonos és nem tulajdonos) közötti viszony, amit a tulajdon tárgya csupán hordoz.

      Ennek a fogalmi különbsége a jogi tulajdon fogalmától különösen a földtulajdon esetében ragadható meg. Mondani szokták, hogy „a föld magántulajdona úgy keletkezik, hogy valaki körbekeríti a Föld felszinének egy részét és kijelenti, hogy az az ővé”. Nyilván egy hajótörött számára egy lakatlan sziget egy része (vagy akár az egésze) ilyen módon való tulajdonba vételének semmi értelme. Egészen más a helyzet, ha egy társadalom által lakott föld egy darabjának tulajdonba vételéről van szó. Ám ekkor a fenti „meghatározás” elégtelen, azt így ki kell bővíteni: „a föld magántulajdona úgy keletkezik, hogy valaki körbekeríti a Föld felszinének egy részét és kijelenti, hogy az az ővé, a többiek pedig ezt elfogadják”. Ám ekkor nyilvánvaló a kérdés: miért fogadják el? Csakis azért, mert a tulajdonosnak hatalma van ezt elfogadtatni. Ám ez a hatalom – a látszattal ellentétben – nem magából a tulajdonból következik. Nem nehéz belátni, hogy egy tulajdonjogilag szűzföld (például az amerikai „vadnyugaton”) fenti módon való elbirtoklása feltételezi, hogy az elbirtoklónak az elbirtoklásba beleegyezők felett már az elbirtoklás ELŐTT hatalma volt. Tehát maga a tulajdon csupán az emberek között már meglévő hatalmi viszonyok megjelenési formája.

      Marx és Engels többször leírták, hogy a magántulajdon egyfelől idegen munka leigázása, másfelől a munka társadalmi megosztása. Nem „vagy-vagy”, hanem „és”!

      A tőkés magántulajdon igazi tulajdonos szubjektuma a vállalkozó. A termelési eszközök (a „tőke”) és a termelés szubsztanciája (a „föld”) jogi tulajdonosai, a tőkés és a földbirtokos részesülnek a tőkés termelés jövedelméből, az értéktöbbletből, de meglehetősen passzív szerepet játszanak ennek az értéktöbbletnek a kisajtolásából. Azt főképpen a vállalkozó teszi. Tehát a helyzet a következő:

      A vállalkozó (általában hitelbe) átveszi a tulajdonosoktól a termelés tárgyi feltételeit és a munkásoktól (tőlük mindig hitelbe) a munkaerejüket. Az ő feladata ezután a feltételek megfelelő kombinálásával beindítani a termelést. Ha sikeresen végződik a dolog, akkor a vállalkozó a tulajdonosoknak visszaadja a tulajdonukat (kifizetve a kopásból eredő kárt, az amortizációt) ezen felül a földbirtokosnak földjáradékot, a tőketulajdonosnak kamatot fizet. Végül a munkás is megkapja a kialkudott munkabérét, amely fedezi a munkaereje újratermelésének költségeit. Ami a termék eladásból származó árbevételből marad, az a vállalkozó jogos nyeresége lesz, fáradozásainak és kockázatvállalásának jutalma.

      Némi különbség máris látható. A tulajdonosok odaadták tulajdonukat, azt a ciklus végén visszakapták, és még megkapták a lemondásuk jutalmát is. A vállalkozó nem adott semmit, de azt nem is kapta vissza és így jövedelme kizárólag a kockázatvállalás jutalmaként jelenik meg. A munkás odaadta a munkaerejét és bért kapott érte, de nem világos, hogy ez a bér az elhasznált munkaerő pótlására való, vagy pedig ő is kap valamit az áldozatvállalásáért. Könnyen belátható, hogy minél egyszerűbb és tömegesebb a munka, annál inkább a bér csak a munkaerő pótlására szolgál.

      Van azonban egy sokkal fontosabb különbség is.

      A tulajdonosok odaadják a tulajdonukat a vállalkozónak, és ettől kezdve azt csinálnak, amit csak akarnak. Ha akarják, akkor egy üdülőhelyen lóbálják a lábukat a tengerbe. Ha akarják, tanulhatnak, lobbizhatnak, politizálhatnak stb.

      A vállalkozó sincs sokkal rosszabb helyzetben. A vállalkozásával kapcsolatos teendőket szinte nullára redukálhatja, ha azokat kiadja szakembereknek (akik szintén munkások a szó közgazdaságtani értelmében) és utána követheti a tulajdonosok példáját.

      Ezzel szemben a munkás azt veszi észre, hogy egyetlen eladható jószágát, a munkaerőt csak úgy adhatja bérbe, ha maga is vele megy a termelőfolyamatba. Nincs láblóbálás, nincs tanulás, nincs lobbizás, nincs politizálás. Oda kell állni vagy ülni a gép, a munkapad, az íróasztal mellé, és a munkaidő végéig ott is kell maradni. Mással foglalkozni, mint a vállalkozó által kiadott munkafeladattal, nem szabad. Hiszen a tevékenysége már nem az övé, eladta azt.

      Azzal, hogy a munkások csak úgy tudják realizálni „tulajdonukat” – szemben a tulajdonosokkal és a vállalkozókkal –, ha lemondanak a szabadidejükről, olyan szinte behozhatatlan civilizációs és érdekérvényesítési hátrányba kerülnek, amely mellett enyhén szólva illuzórikus esélyegyenlőségről beszélni.

      Ez a helyzet a kapitalizmusban. A „tervgazdaságban” sok minden másképpen van, elsősorban a termelési eszközök (jogi) tulajdonviszonyainak mássága miatt. Ám a munkások helyzete nem sokat változott – a tulajdonosok szerepét a Pártállam vette át, a vállalkozóét a Nomenklatúra, ám a munkájuk leigázása, a számukra kedvezőtlen társadalmi munkamegosztás, vagyis a szociológiailag értelmezhető magántulajdoni viszony maradt. Persze a korábbi hazai helyzethez képest valóban nagy volt a pozitív változás, de a fejlettebb tőkés országokéhoz képest nem igen.

      Például érdekesek a következő adatok:

      – az alsó fokú oktatásban 1938-ban a tanköteles korúak 78,8%-a vett részt, 1985-ben 98,2%
      – a középiskolás korúak (ekkor az alapfok 4 elemi osztályt jelentett!) 7,4%-a járt középiskolába. 1985-ben 80,1%
      – a 18 évnél idősebbek 5,4%-a volt érettségizett. 1985-ben 19,7%
      – a 24 évnél idősebbek 1,9%-nak volt diplomája, 1985-ben 7,9%.

      Az 1985-ös számok az 1938-asokhoz képest impozáns változást jeleznek, de az ugyanazon időbeli nyugat-európai, észak-amerikai adatokhoz képest igen csak szegényesek. Vagyis ami összefüggést a kapitalizmusra fentebb kimutattam (a munkások osztályhelyzetének rögzüléséről), az az államigazgatási szocializmusra lényegében szintén igaz: a Nomenklatúra és a munkásosztály helyzetei között behozhatatlannak tűnő volt a különbség nem a képességek, hanem az osztályviszonyok miatt. Egyébként ez az, amit barátaink itt ezen a fórumon a valóságos osztályviszonyok tagadásával kvázi-rasszista értelmiség-ellenességé torzítanak (nem a munkásosztály képzettségét akarják mind feljebb emelni, hanem az értelmiséget akarják „kiirtani”, nem felfelé, hanem lefelé akarnak nivellálni).

      Tehát adva volt egy helyzet, amiért részben (nagy részben) az előző, feudál-kapitalista rendszer volt a felelős, de jelentős részben a „bonapartista ellenforradalom” is – főként azzal, hogy a kezdetekben jelentkező történelmi szükségből erényt faragtak és igy azt hosszú időre tartósították, végső soron lehetővé téve a vérontás-mentes tőkés restaurációt.

      Na ezért hasonlítom én az Általad adott kor(kór?)képet a Goebbels hiradósai által a varsói gettóban készített felvételekhez.

  6. Nézve-hallgatva Krausz Tamást – lelki füleimben folyamatosan felcsendült az Internacionálé.
    Nem volt véletlen, hogy a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszava volt mindennek az alapja.

  7. Makacs ember vagyok, nevezhetnek fafejűnek is – ennek valószínűsíthető oka az, hogy jól megtanultam azt, amit annak idején a fejünkbe vertek.

    Mivel volt szerencsém szovjet, és más szocialista országokban is belülről tanulmányozni egy-egy vállalat felépítését és működését – ugyanakkor német, osztrák vállalatokat is láttam – van fogalmam egy termelő üzem funkciójáról és működéséről.

    Egy egy vállalat jellegét elsősorban a tulajdoni formák határozzák meg.

    Azonban egy termelő ipari vállalatnak a tulajdonformától függően szervezeti felépítése van, amely a tulajdonformák eltérése ellenére sokban hasonló.

    Így, minden vállalat a következő főbb elemeket tartalmazza:

    – Gyártmányfejlesztés (konstrukció, formaterv, ajánlati tervezés)
    – Gyártásfejlesztés (új gyártási módszerek kidolgozása)
    – Gyártástervezés (az adott konkrét gyártmány gyártási folyamatainak kidolgozása, létszám, termelési terület, belső anyagmozgatás útvonalainak meghatározása, műveletközi raktározás)
    – Gyártás előkészítés (anyagbeszerzés, kooperáció, beszállítói tervezés, raktározás)
    – Technológia (a gyártás műszaki folyamatinak részletes leírása, művelettervezés, gyártásellenőrzés, baleset- és tűzvédelmi előírások alkalmazása, idő- és anyagnormák)
    – Anyagellátás (idegenáru, saját termelés, kooperációs és kereskedelmi anyagok)
    – Gyártóeszköz ellátás (szerszámok, készülékek gyártása, beszerzése)
    – Termelés (a gyártósorra kerülő anyagok művelet alá vétele, a gyártási folyamatok lebonyolítása, minőség ellenőrzés, készáru raktározás)
    – Elő- és utókalkuláció, gyártáselemzés, gazdaságossági ellenőrzés, pótműveletek megoldása)
    – Marketing és kereskedelem,
    – Vevőszolgálat, szerviztevékenység.

    Nagyon durván soroltam fel csak egy vállalat főbb szerkezetét, és kérdésem: Hol- és mi a szerepe a munkás önigazgatásnak ebben a folyamatban?

    1. Ezek megint egy árutermelő, piacgazdasági, kapitalista vagy államigazgatási tulajdonú (egyesek szerint államkapitalista) vállalat jellemzői.

      A munkásönigazgatás lényege az ilyen vállalatoknál a kapitalista-árutermelő gazdaság alapvető ellentmondásának, a munkabér, mint a fő fizetőképes kereslet (amit bőviteni kell) illetve a munkabér, mint költség (amit csökkenteni kell) közötti ellentmondásnak a kezelése a munkások érdekeinek megfelelően. Például a munkástanácsnak meg kell vizsgálnia, hogy az általad felsorolt (tecnológiai) funkciók melyik változata védi legjobban a munkahelyeket, biztosítja a legjobb munkafeltételeket stb. Ehhez először is ki kell kényszeríteni, hogy a szakemberek több lehetséges alternatívát dolgozzanak ki, amik között lehet választani. Eközben vigyázni kell, hogy a szakemberek ne a tulajdonos-menedzsment érdekei szerint alkalmazzák azt a technikát, amire még Tardos Márton hívta fel a figyelmet: ne dolgozzanak ki egy jól megalapozott, meggyőző változatot, ami a menedzsment érdekeit jeleníti meg, és mellé egy vagy több nyilvánvalóan csapnivaló változatot, mint az előbbi lehetséges „alternatíváit”. Ehhez az kell, hogy a munkástanácsnak saját jól kvalifikált, a menedzsmentől teljesen független szakértői legyenek, akik felismerik a kamu alternatívákat, és szükség esetén képesek valódi alternatívákat is kidolgozni. Ez bizony – és ez itt sokaknak nem tetszik – egy magasan kvalifikált munkás értelmiséget jelent. Nélkülük nem megy.

      Sajnos – és ezt ne vedd cimkézésnek, sértésnek – a fentiekben Te bizony igencsak technokrata szemlélettel közelítetted meg a problémát, ami elég távol van a marxista megközelítéstől. Ha én Te volnék, azt írnám: tipikus burzsoá megközelítés. De hát én nem Te vagyok …

      1. Egyáltalán nem jutottunk közelebb a közös nevezőhöz. Én a valamikori szocialista iparvállalatoknál dolgoztam – a rendszerváltás után legfeljebb a menedzser hókusz-pókusz, az ISO 9000, stb. mint porhintés, valamint a vadkeleti kapitalista iparpolitika jelentett változást – a szemléletem alapvetően szocialista vállalati, ill. szövetkezeti megoldásokra „hegyeződött” ki.
        Meggyőződésem, hogy ha nem a munkás önigazgatásban közvetlenül érdekelt „menedzsment” maga a szakértői testület (mérnökök, közgazdászok, üzem- és munkaszervezési szakemberek) – akkor megette a fene az önigazgatást.
        Nekem továbbra is az a véleményem, hogy a stratégiai ágazatokat kizárólag állami tulajdonban szabad csak működtetni (honvédelem, energetika, szállítási infrastruktúra, államigazgatás, bankrendszer, posta, egészségügy és oktatás) – minden mást főleg szövetkezeti formában kellene működtetni, ahol az önigazgatás a legjobban megvalósítható. Természetesen, teret kell engedni a magántulajdonban üzemelő – a kritériumokat figyelembe vevő egyéb termelési, szolgáltatási, biztosítási, stb. vállalkozásokat a tervezés és a piac szimbiózisában.

        1. Gondolkozz már el egy kicsit, egy tőkés állam a (jogilag) a tulajdonában levő vállalatot kinek az érdekében fogja működtetni?

          Megint kezdjük előről a tulajdon jogi és szociológiai megközelítése közötti szakadéknyi különbség csócsálását? Hogy az állami tulajdon nem társadalmi tulajdon?! Hogy a tőkés állami tulajdon ugyan másképpen, de mégis ugyanúgy idegen munkát leigázó magántulajdon, mint a „szocialista” államigazgatási tulajdon?!

          Belenéztem a Krausz Tamás előadásába, és rájöttem, hogy Te valószínűleg nem láttad, de akár láttad, akár nem, T e tulajdonképpen nem is velem, hanem vele vitatkozol. Lényegében ő is azt fejtegeti, amit én bátorkodtam a lenini „kommunizmus egyenlettel” kapcsolatban kifejteni. Ugyanannak a tőkén túli társadalomnak a politikai oldala a valódi küldötti demokráciát megvalósító szovjet hatalom (amit Sztálin de facto likvidált), a gazdasági oldala a munkásönigazgatás. Ilyen módon a Te államfetisiszta technokrata hozzállásod a termelés területén édes ikertestvére a politika területén megnyilvánuló, a képviseleti demokráciát minden világok legjobbikának tartó parlamenti kreténizmusnak.

          1. Kedves Tovaris,csak egy szó. Hát bizony a munkás-önigazgatás és a szakmai hozzáértés szembeállítása nem helyes. Hiszen amikor a munkások képviselete, a szovjet, a kommün, a munkástanács megválasztja két igazgató jelölt közül az egyiket, sokkal jobban választ, mint egy minisztériumi bürokrata, aki a rokonát vagy a csókosát választotta meg a kapitalizmusban. A munkások érdeke az, hogy megmaradjon a munkahely és hatékony termelés folyjon, amely a szükségletek és a képességek összefüggésében mozog. A munkástanácsban mindenféle ember lehet, gépszerelő, mérnök, tanár és takarítónő, de lehet benne bárki. Ők pontosan tudják, hogy a kormányos pozíciójába kormányost kell választani, nem hentest. A probléma valójában a tulajdon kérdése. A tulajdonos az egész társadalom, de a helyi munkástanács reprezentálja azt. A szocializmusban a szükségleteket megfelelő képességekkel kell ellensúlyozni. A termelői és fogyasztási szövetkezetek más társulásokkal egyetemben szervezik meg a termelést, a munkát, az iskolákat. De a kezdeti szakaszban még lesz piaci szektor. Aki bírja, ott is eladhatja a munkaerejét. Én egész életemben szinte egyfajta munkát végeztem. Ha a közösség, mondjuk Budapest xy kerülete vagy kommunája alkalmaz engem majd egy tanári állásban és ennek fejében biztosítják a megélhetésemet, biztosan nem megyek a piaci szektorba, mert nem érdekel a luxusfogyasztás. A korai kibucok is jó modellként szolgáltak vagy az oroszországi kommunák egy része, amíg a sztálini fordulat nyomán nem államosították őket. Sajnos nincsen időm, találkozzunk mindnyájan a hétfői konferencián az ELTE-n, Téma az orosz forradalom – 100 éve. Múzeum krt. 6-8. Üdv.: KT

        2. Más irányítási módszerek érvényesülnek az extenzív, és mások az intenzív szakaszokban.
          Ha egy szocialista rendszer alacsony fejlettségi szintről indul (megelőző alacsony színvonalú gazdaság, háborús pusztítások nyomainak eltüntetése), akkor addig, amíg a hiány meg nem szűnik – a szigorú és következetes tervutasításos rendszer tudja biztosítani a legjobban a termelésirányítási feltételeket. Nem mindegy, hogy egy-egy ország rendelkezik a termeléshez szükséges anyagokkal, infrastruktúrával, energiával, emberi feltételekkel – vagy alapvetően mindenből importra kényszerül – mert nem mindegy.
          Ha a szocializmus a meghirdetett céljaiban szereplő infrastruktúrát és a jóléti színvonalat oly módon tudja felfejleszteni, hogy az már önmagában is hajtóerővé válik, akkor szélesebb körben át lehet adni a vállalatirányítást az önigazgatási rendszerek részére.
          Ettől függetlenül az állam feladata továbbra is a működéshez szükséges keretek biztosítása, amelyek szabályozzák és ellenőrzik az önigazgatásokat – mert az azok nem megfelelő működéséből keletkező károkat és szociális feszültségeket szintén az államnak kell orvosolni.

          1. Most már csak azt mond meg, hogy ki az az Állam?

            Az Atya Úr Isten? Aki tudja, mitől döglik a légy?

            Vagy gyarló emberek által működtetett szervezet, amely, mint minden más gyarló emberek által működtetett szervezet, hajlamos rá, hogy elidegenedjen a társadalom többi ŕészétől, saját elkülönült érdekei keletkezzenek, amelyek súrlódnak, ütköznek más elkülönült érdekekkel és ezért folyamatos társadalmi ellenőrzésre szorul, amit az eddig ismert mechanizmusok közül valószinűleg a küldötti demokrácia (a szovjet hatalom, munkás önigazgatás) tud a legjobban megvalósítani?

          2. A sztálinizmus igen jellemző vonása a szükségesből erény kovácsolás. Kornai igen meggyőzően mutatta meg, hogy a tervutasításos rendszerben, a tervalkuk, a vállalatok puha költségvetési korlátja és a „beruházási éhség”
            (az állam a hiány megfékezésre beruházási stopot alkalmaz, ami a hiány rövid ideig tartó csökkenése után a hiány drasztikus növekedését vonja magaután, ezért a beruházási stopot feloldják, de a vállalatok a következő beruházási stoppal kalkulálva – a tervalku keretében – drasztikus beruházási tevékenységbe kezdenek, ami, önmegvalósító jóslatként, hamarosan a beruházási stophoz vezet, sit. sit.) állandóan újratermeli a hiányt, ami az általad kifejtett kényszer erénnyé nyilvánításával konzerválja a szerinted is ideiglenesnek szánt tervutasításos rendszert. És pontosan ez a probléma.

        3. A volt szocializmusban számos alkalommal tapasztaltam, hogy a dolgozók egymás között különféle kritikákkal illették a vezetést, a termelési döntéseket és a vállalati stratégiát. Olyannyira, hogy az már a biztonságos működést is érezhetően veszélyeztette. (megnőtt a figyelmetlen munkavégzésből eredő selejtek száma, romlott a minőség, bérfeszültségek keletkeztek, intrikák, pletykák keveregtek vállalat szerte).

          Összehívtak több termelési értekezletet, ahol a vezetés az összegyűjtött kritikákat ismertette a dolgozókkal, de a vállalati sajtóban, faliújságokon, szakszervezeti- és pártértekezleteken is foglalkoztak a problémákkal. Megdöbbentően őszintén – legalább is én ezt tapasztaltam.

          S mégis, amikor feltették a dolgozóknak a kérdést, hogy konkrétan mit kellene változtatni, mik a javaslatok, akkor mindenki forgatta a fejét, nézett a másikra, aztán általában hatalmas kuss volt. Aki meg felszólalt, arról lesütött, hogy vagy nem érti a dolgot, vagy annyira hülye, hogy amiket összehordott, azokat alapból nem lehetne megvalósítani.

          Voltak nyilvános hozzászólások, voltak név nélküli kérdőívek, mindhiába. Mi fiatal mérnökök adtunk ugyan be jó elképzeléseket, de azok meg a „vállalati érdek”, a „népgazdasági érdek”, meg a „felsőbb érdekek” miatt siklottak el így, vagy úgy.

          Akkor az volt az első gondolatom, hogy mi lenne itt, ha egy „munkás önigazgatás” alakulna? Kikből állna az? Ki választaná, ki delegálná őket?
          Már csak ezért is rettenetesen szkeptikus vagyok az önigazgatásokkal…

          1. Helyes!

            Nem is szabad a buta munkások önigazgatásáról fecsegni. A termelés irányítását arra kell bízni, aki képzettségénél, neveltetésénél fogva arra alkalmas. És hogy az ostoba munkások ne is zavarhassák meg e hozzáértő, elhivatott embereket, legjobb jogilag is rögzíteni a helyzetüket. E kiváló embereket a termelési eszközök tulajdonosává kell nyilvánítani és a demokratikus alkotmányban rögzíteni kell a magántulajdon szentségét. Majd ezt a legigazságosabb, leghatékonyabb rendszert az egyszerűség kedvéért nevezzük ka0pitalizmusnak. Nagyjából ez történt 1989 környékén.

            1940-ben Goebbels hiradósokat küldött a varsói gettóba, hogy készítsenek felvételeket arról, milyen állatok a zsidók, mennyire képtelenek a normális életre (a varsói hiradófelvételek megtalálhatóak a YouTube-n).

            Tudom, durvának tünik, de amit itt leírtál, az olyan, mintha Goebbels hiradósainak a varsói gettóban készült filmjét játszottad volna le – mutatis mutandis, természetesen.

        4. Az ISO-9000-es szabványrendszerhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. (Kb. 20 év szereztem ISO-9001 belső auditori képesítést, tankönyvet is írtam és évek óta tanítom a minőségirányítást és a a szabvány kritikáját is.) Az Európában elterjedtnek tekinthető fenti szabványsorozat valódi célja az, hogy megakadályozza a munkások leghatékonyabb fegyverének alkalmazását, amelyet túlbuzgósági sztrájknak neveznek. Erre az jellemző, hogy a dolgozók nem a szokásos jó gyakorlatot követik, hanem az előírást. Ha ez utóbbi teljesen ésszerűtlen, bürokratikus munkautasításokat és feltételeket tartalmaz, akkor megbénulhat a vállalat, gyakorlatilag nem termel, jóllehet minden munkás a helyén van, az előírásokat betartja, tehát joggal várja el a fizetést, és sztrájktörők sem állhatnak a helyükre, hiszen az nem üres. A sztrájkkasszát nem terheli a túl-buzgósági sztrájk, így sokáig kitart. Az új, hatékony munkautasítások kidolgozása nagyon sok időbe telhet, ezért a tőkés vállalkozó rendszerint hamar meghátrál. E hatékony fegyver élének kicsorbítására is alkalmas az a technika, amelyet egy fordított célú túlbuzgóság megfékezésére dolgoztak ki. A II. világháborúban, a kezdetben vereségeket elszenvedett országok (Anglia és a Szovjetunió) hadiiparában dolgozó munkások hazafias buzgalomból igyekeztek javítgatni a fegyvereket, de ezzel gyakran okoztak kárt (pl. növelték a harckocsik páncélvastagságát, amelynek tömegét nehezebben mozgatta az eredeti hajtómű), ezért szigorúan megkövetelték tőlük a konstrukciós és technológiai előírások betartását. Nem véletlen, hogy a nemzetközi ISO 9000-es szabványt egy brit hadiipari szabványból alakították ki. A szabvány betartására ügyelő auditorok legfőbb feladata az, hogy az előírás és a gyakorlat közti eltérést kimutassák, és annak megszüntetésére hatékony intézkedést javasoljanak. A jó auditor a munkások, ill. más munkatársak öntevékenyen kialakított jó gyakorlatához igazíttatják az előírást. Ez azt igazolja, hogy bizonyos esetekben a munkások közössége alkalmas jó gyakorlati megoldások kidolgozására és a folyamat fenntartására. Ez általában akkor nagyon hatékony, amikor a fizikai és a szellemi dolgozók között bizalmi a viszony.

          1. Mint az ISO 9000 „felkent papja”, aki „Lead Auditor” minősítéssel is rendelkezik, csak megerősíteni tudom mindezt. Hozzáteszem, a Videoton és az Ikarus – nem beszélve a Rába-ról – még jóval az ISO erőltetett elterjesztése előtt már rendelkezett a 7. pont (a műszaki dokumentációk) tekintetével olyan dokumentációs rendszerekkel, amelyekről az ISO csak „álmodott”.
            Kidolgozott háziszabványok, rajzszám-rendszer, technológiai dokumentáció és minőségellenőrzési előírások – szerintem magasabb szinten voltak. mint amit az ISO 9000 keretében a 90-es években megpróbáltak ráerőltetni a magyarországi vállalatokra.

            Nálunk az újítási mozgalomnak kellett volna a dolgozók közvetlen részvételét a tervezési és termelési folyamatokban biztosítani – de ezt a szocializmussal egy időben, szinte elsőnek dobták ki.

          2. „Nálunk az újítási mozgalomnak kellett volna a dolgozók közvetlen részvételét a tervezési és termelési folyamatokban biztosítani – de ezt a szocializmussal egy időben, szinte elsőnek dobták ki.”

            Ne haragudj, de ismét tipikusan techokrata módon közelíted meg a dolgot. Még jó, hogy a „szocialista munkaversenyt”, a sztahanovista mozgalmat nem hozod fel, mint „a dolgozók közvetlen részvételét”!

            Csak jelzem, hogy egy általam megnevezni nem kivánt bankban napjainkban szabályos sztahanovista munkaversenyt szerveztek a – mellesleg a tőkés bank eredeti funkcióitól mélységesen idegen – befektetetési „termékek” értékesítésére. Ezzel 1000%-ra fokozzák a banki dolgozók kizsákmányolását és tökéletesen ellehetetlenitík a dolgozók egymás közti szolidarítását – a bankban ma már sem szakszervezet, sem kollektív szerződés nincs.

            Még egyszer hangsúlyozom, hogy a munkásönigazgatás nem a termék-fejlesztés és más technológiai kérdéssekbe való beleszólást jelent (vagy legalább is az ilyen beleszólás csak kis és nem meghatározó része lehet), hanem általában a termelő munka kapcsán a „mit, miért és hogyan”-ba való döntő beleszólást jelenti, mégpedig nem vállalati, hanem össztársadalmi szinten (a jugoszláv munkásönigazgatás azért nem volt az, mert csak vállalati szinten akarták megvalósítani). A munkás önigazgatás nagy fokú technikai fejlesztést (automatizálást), alapvető (nem Mao értelmezésű) kultúrális forradalmat és „minden hatalmat a szovjeteknek!” jelent. A munkásönigazgatás nem helyettesíti a proletár forradalmat, hanem annak része kell, hogy legyen. Ebben erős rokonságban van a Feltétel Nélküli Alapjövedelemmel. A különbség az, hogy a munkásönigazgatás csiráit ki lehet harcolni (és nem a hatalomtól várni bevezetését) a politikai forradalom előtt, mintegy előkészítve azt, mig az FNA csak a politikai hatalomátvétel után, az átmeneti társadalomban valósítható meg (a „tervgazdaság” történelmileg bukottnak ítélt modellje helyett). A politikai hatalom birtokában az FNA igen jó eszköze lehet a teljes munkásönigazgatás megvalósításának, lehetővé téve a munkásoknak az ahhoz elengedhetetlenül szükséges műveltség (amelynek birtoklása a Te összes technokrata felvetésedet okafogyottá teszi) megszerzését.

          3. Anno pályakezdő mérnök barátom avatott be, hogy az orrát fennhordó műszaki értelmiségit a „tudatlan” munkások igencsak beteszik a hintába. Dettó az orvosok és ápolók viszonyában. Szóval, a kollektív bölcsességnek van ereje…

  8. Phoenix-nek 2017-05-08 – 12:57

    A magyar termelőszövetkezetek azt és annyit termeltek, amit az állami bel- és külkereskedelem megrendelt tőle. Természetesen, hogy hogyan kell azt a „mit” megtermelni, azt már a szövetkezet vezetősége döntötte el. A termelési módszereket nem csak a termelés mennyisége, hanem a termelő szövetkezet adottságai is meghatározták. A termelőszövetkezet vezetősége tehát korlátok, keretek között hozhatta meg a lehető legjobb döntéseket.
    A tervgazdaság szerintem nem volt olyan rossz dolog – igaz, elsősorban a hiányok enyhítésére kellett meghatározni a tervmutatókat, hogy az erőforrások a lehető legjobban hasznosuljanak. Természetes, hogy ez nem mindig sikerült.
    A hiányok jelentős csökkenését meghaladva lehetőség nyílt a piaci viszonyok felé fordulni – ez az időszak jobbára a nyolcvanas évekkel kezdődött. Azonban a nyolcvanas években már erősen érvényesült a nyugat agresszív hitelpolitikája, a mesterségesen felkeltett fogyasztás kielégítésének a szándéka, amelyre a klasszikus tervutasításos rendszer valóban nem volt alkalmas. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a szocializmus mindenestől ki kellett volna dobni.
    A „kiemelt nagyvállalatok” erőltetett struktúrája helyett az ipari szövetkezeti szektort kellett volna fejleszteni, amely már valóban rugalmasabb termelési forma lett volna. Tudok jó néhány ipari szövetkezetet, amelyek igen komoly export teljesítménnyel rendelkeztek, nem csak szocialista relációban, hanem nyugat felé is.
    Tehát, nem a „tervgazdaság” híve vagyok, de a szocialista gazdaságban elengedhetetlen a tervezésen alapuló termelés.

    1. A tervszerűség és a tervgazdaság – erről már sokat vitatkoztunk – köszönőviszonyban sincsenek egymással. A tervgazdaság eltérését a tervszerűségtől egyfelöl úgy hívják: tervalku (a vállalatok minél nagyobb menyiségű eszközlekötéssel a lehető legkisebb tervet akarják teljesíteni), másfelől úgy, hogy hiány (lásd Kornai idevonatkozó munkáit – nem az „Indulatos röpirat” című antikommunista szemétre gondolok). A kettő természetesen mint a sziámi ikrek … A hiányt ugyanis maga a tervgazdaság szüli (nem a tervszerűség!)

      A hitelfelvételekre az 1968-as ÚGM 1972-es megakasztása miatt volt szükség, mert Kádár elől el kellett titkolni, hogy a visszarendeződés, a „kiemelt nagyvállalatok” megakasztották az 1965 és 1974 közötti töretlen életszínvonal növekedést.

          1. Nyugodtan mondhatod. Olyan is volt. Ez ugyanis a sztálinizmus egyik lényege. Erről is írt Lukács a levelében, amikor helytelenítette a „személyi kultusz” kifejezést. Sztálin önmagában nem jelentett volna problémát. A problémát a sztálinok egész hierarchikus rendszere jelentette.

        1. Óriási tévedésben vagy.

          Az ÚGM leglényegesebb eleme a kötelező tervutasítások teljes megszüntetése volt. Ez névleg 1968-ban történt, de az előkészítő folyamatban már 1965-től fokozatosan enyhítették a tervutasítások szigorát. A tervutasítások visszacsempészése az 1972-es KB határozattal kezdődött, és az 50 nagyvállalat „kiemelésével” vált gyakorlatilag teljessé, aminek negatív hatásai 1974 körül váltak nyilvánvalóvá. Ekkor látták el a PM tehetséges fiatal szakemberét a D207 fedőnévvel, hogy szabadon (a magyar és a szovjet titkosszolgálatoktól nem zavartatva) dolgozhasson a nemzetközi (imperialista) pénzintézetekhez való csatlakozáson. Ez volt a Nomenklatúra sztálinista és technokrata szárnyai elvtelen kiegyezésének a csúcsa, ahonnan már egyenes út vezetett a rendszerváltásnak becézett restaurációhoz.

          1. Szerintem – és mások szerint sem – egyáltalán nem vagyok óriási tévedésben.

          2. Ne haragudj, de ez tény-kérdés. 1965-től felleazult a tervszigor és az 1968-as ÚGM hivatalosan is megszüntette a kötelező tervutasítások rendszerét, amit de jure soha nem állítottak vissza, de facto az 1972-es KB határozat nyomán az 50 nagyvállalat kiemelésével és testre szabott központi tervezésével visszaállították. Ezek tények, amelyek ellenkezőjét állítani hazugság vagy tévedés. Én a tévedést feltételeztem. Szerinted – és mások szerint … ????????

          3. A félreértések elkerülése végett. A kötelező tervutasításokat Sztálin elvtárs szabatosan definiálta:

            „A mi terveink nem tervjóslások, tervtalálgatások, a mi terveink kötelezően végrehajtandó utasítások.”

  9. Az önigazgatás a szocialista termelési viszonyok központi kérdése. Nagy irodalma van, könnyű elveszni benne. De ha a fő viszonyt – a termelési eszközök köztulajdonát és a tulajdonlást, mint folyamatos döntéshozatalt – helyesen értelmezzük (értelmeztük volna), közelebb juthatunk a probléma lényegéhez.
    Ha egy dolog a tulajdonom, az nem azt jelenti egyszerűen, hogy a nevemre van írva. Valós, bármiféle hozadékkal járó (akár termelő) viszonyom csak akkor keletkezik, ha a cél szerinti, helyesnek tartott döntéseimet érvényesíthetem. Ha nem, akkor mintegy gondnokság alá vagyok helyezve, amivel a jogom de facto üressé válik, érdektelenné téve a gondnok személyében, vagy vég nélküli alkudozásra kényszerülve.

    A szekérderéknyi írás közül emeljük ki Rozsnyai Ervin: A „létező szocializmus” összeomlásának okairól című írásából (Dialektika 2001 10,11,12-es szám.), a többi éles meglátása közül a hierarchizált munkamegosztás fogalmát. Úgy gondolom, ennek pontos megértésével kitörhetünk a vállalat v. állami tulajdonosság technicista leegyszerűsítésének következményeiből. A Rozsnyai-kategória lényege a döntéshozatali munka meghozatalának megosztását tartalmazza. Azt a végzetes folyamatot, amelyben a köztulajdon működtetésének közhaszna mellé felzárkózott annak egyéni, személyes haszna, megalapozva a társadalmi döntéshozók osztállyá szerveződésének lehetőségét. Most nem gondolom át ennek tényleges, mindvégig ható politikai korlátozásának eszközeit, de a folyamat maga létezett, és alkalmas volt a párt- és állami hatalom leválasztását a társadalom együvé tartozó testéről. A burzsoá ideológusok eszköztárukat jól használva, meg is tették ezt, eredményét megélhettük, láthattuk 1990-ben.

    Rozsnyai e cikkében a „folyamatos ellenőrzés” fogalmát is használja. Ezt erősen szektás fogalomhasználatnak érzem, de most hagyjuk. A fontos az, hogy használata eltakarja a lényeget: azt, hogy a szocialista termelési viszony egyik ideológiai alaptézise az „értük, de nem nélkülük” elv.. Az ellenőrzés „beszámoltatás” formulája ellenfelekként vonja be az együttműködésre épülő gazdasági/társadalmi folyamatok résztvevőit. Ez a tulajdonos – vezető – alkalmazott viszony tőkés felfogásának kritikátlan továbbélése volt, a technicizmus egyik formája. A tulajdonost elidegenítettük a tulajdonától, mert nem bizonyítottuk minden lehetséges pillanatban és módon tulajdona hasznát és ebbéli szerepét. Még akkor sem, amikor már bőven lett volna erre időnk.

    Ez súlyos, mással nem korrigálható következményekkel járt a munkásosztály tudatában. A döntéshozó kváziosztály képének felrémlése és „igazolása” (pl. Konrád – Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című írása. Nem véletlenül váltott ki a könyv tárgya sikítófrászt. De figyelmeztetett pl. Huszár Tibor több értelmiséggel foglalkozó könyve is.) A tulajdon – állam – munkáshatalom háromszögében önellentmondó fogalmak, indoklások és persze szándékos torzítások, hazugságok tömege kavargott. A minimálisan szükséges ideológiai tisztázások elmaradása – amiben Kádárnak komoly szerepe lehetett, e szellemi munka fontosságának lebecsülésével, a munkásérdek privilégiumának hibás értelmezése miatt – már a 70-es évek vége felé érezhetően, felismerhetően elsimította a talajt a burzsoá restauráció előtt. A rendszerváltás nem vett ki a munkásosztályból többet „csak” a szocializmusát. Amelyben inkompetenssé vált. Miért állt volna hát ki?

    A munkás önigazgatás tehát makrogazdasági kategória. A nyitva maradó több tucatnyi – főleg napi gazdálkodási döntési – kérdés, ezek közül is kiemelten a továbbélő gazdasági elkülönültségből fakadóak különösképpen, a vállalati szféra szintjén lett volna megoldandó. Az a néhány ’56 –os „eredeti” gazdasági elképzelés (Kemény István – Bill Lomax: Magyar munkástanácsok 1956-ban Párizs 1986., Magyar Füzetek 5. sz. 139 -157 old.) tettek ugyan javaslatot a vállalatközi érdekegyeztetésre, és a szervező („szolgáltató”) állammal való együttműködésre – az ágazati korporációk, a kamarák működését csak említve, sajnos kidolgozatlanul hagyva a kisebbségben maradó vállalatok munkásainak érdekét kezelő működőképes elgondolásokat, pl. a kereskedelmi szerződés nélkül maradókét – de ezekről nem rendelkezünk tapasztalattal. És sorolhatnánk a termelési szektorok szerinti eltérések kezelését, a termelési eszközöktől a hadiiparig…

    Lehet, hogy néhol bejöttek volna. A korlátos anyagi és pénzügyi forrásokhoz való hozzájutás tervszerű elosztó vagy szabályozott piaci mechanizmusai közötti választás mindenképpen a folyamatos termelést akadályozó elem maradt volna, így a vegyes gazdaság piaci elemeit az önálló, tehát elkülönült termelőegységek között szabályozatlanul érvényesülni hagyni nem lett volna más, mint az elkülönült vállalati gazdasági érdekharc szintjére leszállítva folytatni egy zavaros tartalmú osztályharcot – a munkásosztályon belül. (Hogy mindebben hol lett volna, és milyen jogosítványokkal a szakszervezet – több, mint kérdéses.) Egy fontos érdeket feladtunk tehát, hogy megelőzzük a kezelhetetlennek tűnő termelési önkormányzati érdekellentéteket. Hatékonyabbnak tekintettünk egy tervezési mechanizmust, pedig mindössze gyorsabb volt. Elfogadtatás helyett elnyomtuk. Ez a technicista megközelítés legjellemzőbb megnyilvánulása. Nem hagytunk teret és főleg időt a belátással elérhető azonosulásra. A pusztító voluntarizmus tipikus megnyilvánulásaként.

    Külön gondolkodási terület lenne a közvagyon termelőcélú felhasználását szükségképpen, megkerülhetetlenül magába foglaló döntési felelősség kérdése, az azt a hibás vagy rossz döntésekkel elpazarló munkásközösségek vonatkozásban. Vagy a kereskedelmi vállalatok önkormányzati működtetésének sajátosságai. Vagy a vegyes (átmeneti) gazdaság belső- és külső pénzellátásának módja. És így tovább.

    A jugoszláv vállalati önigazgatás nem csak a Vörös Hadsereg nélküli, önfelszabadító háború által megteremtett politikai/gazdaságpolitikai döntési szabadság terméke. Legalább ekkora hatást jelentett az egyenrangú nemzetekből, de nem szövetségi államokból összeálló többnemzetiségű állam belpolitikai kényszerhelyzete.

    A bukáshoz az vezetett, hogy a marxista világnézet lényegének, a dialektikának és a történelmi helyzet állandó elemzésének – állandón érdemben kutatva az e területen való előrelépés feltételeit, ezt tekintve a rendszert egyedül fenntartó elemnek, melynek eredményeit folyamatosan érvényesíthettük volna – feladása nem időleges volt,(technicizálódtunk), hanem a munkamegosztás hierarchiájának fenntartása beépült a termelési viszonyba – egy új osztályt, a döntéshozó osztályt létrehozó rendszerbe. Igaza lett Leninnek: a kisajátítás második lépcsőjeként a kisajátítókat kisajátították. Ez pedig akkor is elidegenedéshez vezetett, ha a szocialista rend létezése idejére az egyén korlátlan gazdagodását hatékonyan zárta ki, az osztályhoz tartozás külsődleges elemeit nem engedve megjelenni. De ez a szocialista termelési mód fennmaradásának csak a szükséges, de nem elégséges feltétele volt.

    A hamis tudaton nem tudtunk úrrá lenni, mert nem féltünk tőle.

    1. Az egyéni érdekek (kispolgári attitűdök) ás az individualizmus volt tetten érhető a szocialista rendszer megvalósulása folyamán – amely a természetéből adódóan ellentétesen hatott…

  10. Nekem, mint műszakinak, vannak az egészben nem nagyon érthető fogalmak.
    Mi a konkrét szerepe és feladata egy munkás önigazgatási szervezetnek?
    Az állami rendeletek, ágazati szabványok, az ország kül- és belkereskedelmi érdekei hogy azonosulnak egy munkás önigazgatás intézkedéseivel? Mi van akkor, ha az önigazgatás ellene megy az állami, társadalmi és gazdasági érdekeknek?
    Milyen politikai környezet felel meg a legjobban egy önigazgatásnak?
    Az eddigi kísérletek vajon miért nem sikerültek?
    Hogyan lehet összehangolni a különféle munkástanácsok működését?

    1. A vitához hozzászólva elmondtam, hogy E. Mandel belga professzor: A szocialista tervezés védelmében c. vitacikkében leírta, hogyan történne az önigazgató vállalatok közto tervegyeztetés, hogyan emelkednek az egyéni szükségletek a társadalmi szükséglet rangjára. A tervezhetőség témában már korábban is kifejtettem véleményemet, ezért magamat idézem egy vitafórumról URL: http://eszmelet.hu/szigeti_peter-letezhet-e-szocialista-piacgazdasag/ Krausz Tamás: Mielőtt Szász Gábornak megadnám a szót, tennék egy megjegyzést. A vitában gyakran elhangzik, még Lendvai Fe­rencnél is előfordult, Mocsáry József pedig kifejezetten épített rá, amit közgazdaságilag a legélesebben Komái fogalmazott meg a bürokratikus koordináció és piaci koordináció fogalma­ival. De mintha a történeti folyamat ki lenne lúgozva ebből a koncepcióból. Mégsem arról van szó, hogy eszmék és mo­dellek leszállnak és megvalósítják önmagukat, hanem a tör­téneti folyamat felől lehet ezeket kibontani. Most pedig ezen mellékes megjegyzés után Szász Gáboré a szó.

      Sz. G.: Köszönöm. A formáció-témához szeretnék hozzászól­ni. Az átmeneti korszakban ugyanis nyilvánvaló, hogy a mun­kák még közvetlenül nem társadalmiak. Mivel előre nem tud­ható, hogy egy-egy munka társadalmilag hasznos-e, ezért még az is kérdéses, igaz-e az, hogy az átmeneti korszakban kitűzhető a munka szerinti elosztás elve – tehát ez is proble­matikus. Az nyilván csak a kommunizmus alsó fokának felel meg, amikor nem utólag derül ki egy munkáról, hogy társa­dalmilag hasznos, hanem mindjárt az elején tudható. És ter­mészetesen ez az a korszak, amelyben a munka legitimál. A felső fokon nem a munka legitimál, ott a szükséglej legitimál, és ott van csak abszolút szükségletorientáltság. Ezt azért meg kellett volna említeni. Hogy Tütő Lászlót idézzem, a piac hang­sorral túl sok fogalmat szoktak lefedni, így jelenti például azt is, hogy szükségletek versengése az önkormányzati piacon és egyéb dolgokat is, amiről itt nem beszéltünk, úgyhogy tény­leg sokféle piacgazdaság van.

      Hadd szóljak néhány szót az irányíthatóságról. Amit Mo­csáry József államgazdaságnak mond, az egy erőteljesen ve­zérelt rendszer olyan időszakban, amikor modernizálunk. Te­hát állapotváltozást szabályozással nem lehet olyan dinami­kával csinálni, amit kitűz maga elé egy intenzív modernizáci­óra kényszerült társadalom. Ezt általában vezérléssel csinál­ják. Abban is igaza van – és a technikai rendszerekkel is így van -, hogy míg a vezérlésnél az irányított szakaszt pontosan ismernem kell, a szabályozásnál elég, nagyjából a jellegét is­merni, mert a visszacsatolás kellő korrekciót tesz lehetővé olyankor is, ha nem várt módon reagál maga a szabályozott szakasz. A 86-os Marxism Today-ben írt Ernest Mandel egy nagyon érdekes cikket a szocialista tervezés védelmében, ahol leírja, hogy mikor lehet egyáltalán elkezdeni valamit ter­vezni, és közli a szükségletek hierarchiáját: elsődleges szük­séglet, magasabbrendű szükségletek, és a szükségletek telí­tődése (ha piaci kategóriát kell használni, ez az, amikor az árrugalmasság nullává, vagy esetleg negatívvá válik), abban az esetben tervezhetővé válik az adott szükséglet kielégítése, és ilyenkor nagyon sok helyen terveznek.

      Az átmeneti korszak elején, ha az olyan régiókban kez­dődik, ahol szinte elsődleges szükségletek vannak, kér­dés, hogy lehet-e másképp modernizálni, mint vezérlés­sel? Az is kérdéses, hogy hogyan lehet az átmeneti korszak második szakaszára átmenni, amikor már vannak magasabb­rendű szükségletek is, amelyeket ma szinte mindenütt piaci formában koordinálnak. Az a kérdés, hogy ahol még az el­sődleges szükségletek kielégítése is milliók számára problé­más, vagy nincs megoldva, ott a másod- és harmadlagos szükségletek érdekében olyan viszonyokat fönntartani, ahol ezek a páriák nem tudnak mit csinálni, fölveti azokat az etikai problémákat, amik miatt még olyan emberek is baloldalinak vallják magukat, akik egyébként nem fogékonyak sem a for­mációelméletre, sem egy sor olyan dologra, amit mi itt evi­denciaként kezelünk.

      Még valamit szeretnék mondani. A mi gyarló szocializmu­sunkkal tulajdonképpen az volt a probléma, hogy azt a váltást nem tudta megoldani, hogy egyre több ember szellemileg be­kapcsolódjon az értékalkotó, használati érték alkotó folyamat­ba; vagyis nem egyszerűen az anyagi érdekeltségről van szó, hanem arról, hogy minél többen, magukénak érezve a dolgo­kat, tehát nem magánemberként, hanem társadalmi egyén­ként viszonyulva hozzájuk, törjék fejüket a fejlesztésen. A lé­nyeg azonban a tulajdoni rendszer, vagyis hogy melyik a do­mináló tulajdonforma, amelynek alapján a többi is betagozódik a gazdaságba, vagyis amelyik a felépítményt meghatározza. Ezért fontosak és érdekesek azok a csírák, amelyek még nem érték el a tulajdoni rendszerré válás fokát, és ez az átmeneti időszakok egyik nagy kérdése is.

      1. Egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy a riposztban előadott aggályaim és véleményeim sokban hasonlóak az itt elhangzott véleményekkel. Dr. Szász Gábor kitűnően, nálam sokkal jobban fogalmazza meg, amit én szerettem volna elmondani. Köszönöm!

        1. A baj az, hogy mi Poenix-el „dialogizálunk”… de itt mások nem foglalnak egyértelműen állást, hogy melyikünk véleménye áll közelebb a témához.

          Ámbár lehet, hogy többekben is ugyanaz a dilemma motoszkál, mint bennem.
          Ismétlem, nem vagyok közgazdász – de a vitában voltak mérnök-közgazdászok is, akik megtalálták a kapcsot a műszaki-gazdasági-politikai folyamatok és a közgazdaságtan között.

          Az én véleményem az, hogy egy termelő vállalat szerkezete, felépítése és irányítása nem nagyon térhet el a „szocialista” és a „kapitalista” jellegű vállalatok tekintetében.

          Az államhoz való viszonya, a makrogazdaságba való beintegrálódása azonban már valóban lehet más.
          Ezt elsősorban a tulajdonviszonyok határozhatják meg, valamint a termelés mikro- és mako-ökonómiai feltételei.

          A tervezés azonban nem maradhat ki. Kimaradhat viszont az extraprofit mindenáron való kierőszakolása (az ezt előidéző mesterségesen gerjesztett, de valójában felesleges igények kielégítése, a tervezett élettartamú tartós fogyasztási cikkek gyártása, a csereszabatosság mellőzése – az ebből következő hatalmas méretű pazarlás a Föld anyag- és energiakészleteivel)

          Az önigazgatáson alapuló vállalatirányításnak is kell, hogy legyen keretrendszere. Nem fordulhat elő ugyanis egy társadalomban, hogy az egyik rendszer (ugyanolyan feltételek között) az irányítás különbözősége és módszerei miatt jelentősen eltérjen egymástól, ami a társadalmon belül újabb feszültségek forrása lehet – holott az önigazgatásnak pont az lenne a célja, hogy ez ne következzen be.
          Emlékezzünk pl. a volt szocialista mezőgazdasági rendszerekre, ahol az önigazgatás még úgy-ahogy a legjobban működött. Az eltérő adottságú termelőszövetkezetek különféle melléktevékenységgel, feldolgozóipari ill. teljesen más jellegű, legtöbbnyire ipari melléküzemágakkal biztosították a jobb jövedelmezőséget.
          Ezt teljes biztonsággal jelenthetem ki, mert kooperációs tapasztalataim vannak a volt Ikarus beszállítói hálózatát illetően, amikor is több száz termelőszövetkezeti melléküzemág szállított be az Ikarus részére.

      2. A kapitalista rendszerben az ún. „szabd verseny” (mily álságos duma, semmi köze a szabadsághoz, annál inkább a rendelkezésre álló tőkéhez és a remélt extraprofithoz) – egyes vállalatokat megjutalmaz, másokat tönkretesz. És ott nincs egy szocialista rendszer, amely védőhálót tart a gyengébben teljesítő vállalat fölé és tőkeinjekciókkal segíti, hogy erőre kapjon)
        A vállalat csődbe megy (ez nem vonatkozik természetesen a tulajdonosok profitjára) a gyárat bezárják (jobb esetben túladnak rajta) – a dolgozókat kirúgják azzal, hogy: „gondoskodjon róluk az állam, elég adót fizetünk e célból neki”…ami szintén egy álságos duma – a kapitalizmus természetéből adódik.
        A szocialista vállalatok az államon keresztül viselték a gyengébben teljesítők „eltartását” is – ez okozta elsősorban a volt „szocialista” termelési mód kudarcát.
        Kérdés: hogy és mit tennének a munkás önigazgatások, ha csődbe kerülne az általuk irányított cég?…

    2. Egy vállalat sikeres működését a konjunktúra, a kínálat-kereslet (fizetőképes kereslet) – a tervezés, a gyártás, a minőségbiztosítás és a marketing határozza meg – elsősorban.
      Nem érzékelem ebben az egész önigazgatási izében ezeknek a tényezőknek a jelenlétét, jelentőségét.

      1. Pontatlanul fogalmaztál.

        „Egy KAPITALISTA vállalat sikeres működését …”

        Egyébként még így sem igaz. Valójában

        „Egy SZABADVERSENYES (azaz XIX. századi) KAPITALISTA vállalat sikeres működését …”

        De az a korszak elmúlt. Most egy undorítóan haldokló (sajnos az emberiséget is kihalással fenyegető) monopolkapitalizmussal van dolgunk, ahol a vállalat sikeres működését a munkások feleslegessé tevése, a még nem feleslegessé vált munkások kizsigerelése, kártékony fogyasztási szokások mesterséges kialakítása, a termékek tervezett elavulása, a környezet rombolása stb. stb. határozza meg. Ez pedig tarthatatlan. Vagy meg kell szüntetni a piacgazdaságon alapuló, ám azzal egyre mélyebb ellentmondásokba kerülő magántulajdont, vagy el fog pusztulni az emberi társadalom. Egy piacgazdasági (azaz kapitalista) vállalatban természetesen nincs helye munkásönigazgatásnak, de a dolgok dialektikájából következik, hogy a munkásönigazgatás elemeit mégis ezekben kell elkezdeni kialakítani, mert – ezt már tudjuk -, ha egy politikai forradalom következtében úgy lesz „a munkásoké a gyár”, hogy a dolgozók nincsenek felkészülve a tulajdonosi szerepre, akkor ott „bonapartista ellenforradalom”, államigazgatási tulajdon és végső soron a politikai hatalmát gazdasági hatalomra konvertáló Nomenklatúra által levezényelt tőkés restauráció lesz az eredmény. De éppen a jugoszláv példa mutatja, hogy a csupán az üzemen belül formálisan létrehozott „munkásönigazgatás” egy nem küldötti demokrácián (vagyis valódi szovjet hatalmon) alapuló politikai rendszerben csupán az államigazgatási (vagyis sajátos, torz államkapitalista) tulajdon valóban különösen rossz hatékonyságú formáját hozza létre.

        Én úgy gondolom, hogy vissza kell térni a lenini formulához:

        kommunizmus = szovjet hatalom + az egész ország villamosítása

        ahol a „szovjet hatalom” az alulról építkező küldötti demokrácia, feladatokkal megbízott küldöttekkel, a feladatot nem, vagy rosszul teljesítők visszahívásával, az „egész ország villamosítása” a fizikai munkát szinte teljesen kiküszölő csúcstechnológián alapuló munkásönigazgatásos termelés. Ekkor a politika és a termelés egymás adekvát tükörképei, ami valóban a munkamegosztás, azaz a magántulajdon megszünését jelenti.

        1. A tulajdonviszonyokat nagyjából értem. De egy konkrét vállalat irányítását egy országon belül, még mindig nem. Azt, hogy mit és hogyan kell gyártani, általában országos előírások határozzák meg.
          Számos részlet egyáltalán nem világos számomra. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül.

          1. Természetesen akárcsak Marx, én sem kívánok recepteket (Comte-féléket?) gyártani a jövendő lacikonyhája számára.

            De úgy látszik, Te pedig nehezen tudsz szabadulni „tervgazdaság” lényegében súlyos kudarcot valott modelljétől.

            Megpróbálok összeszedni néhány dolgot, ami már ma is létezik, nem recept a jövendő lacikonyhája számára.

            a) A sokat hangoztatott, de a „tervgazdaságban” rendszeresen megsértett alapelv: a problémákat azon a szinten kell megoldani, ahol keletkeznek

            b) létező (létezett) modellek a központi tervutasítások nélkül működő nem magántulajdonra:

            – a magyar termelőszővetkezeti modell – a közös háttér által támogatott egyéni kezdeményezés (háztáji)
            – az internet és a szabad szoftverek (linux, FSF, nyílt forráskód stb.)
            – a LEGO-elv alkalmazása a teljesen automatizált tömeggyártásban

  11. Nincs társadalmi felhajtóerő. Nem véletlenül ismételte többször is Tamás. Ugyanakkor Annamari logikája, gondolkodásának feszessége, kategorizáltsága és rendszerszerűsége továbbra is lenyűgöz, foglyul ejt. Igen. Miért nem védték meg a munkások saját(?) hatalmukat? Hogyan haltak el (váltak formálissá, illetve az állami/pártvezetési akarat közvetítőivé) a szovjetek? Min buktak meg a jugoszláv munkástanácsok? Működne-e a munkás-önigazgatás, ha konkrétan csak egy-egy üzemre, termelési egységre kiterjedően jelenhet meg, ám e tény önnön kudarcának társadalmi kódját jelenti? Miként lehetne a pedagógia/andragógia szerepét, súlyát túlnöveszteni az erőszakon, a fegyelmezésen, hogy az emberek elsöprő többségében az alkotás, a teremtés, az adás egyéni öröme fölválthassa a magánönzést és egyéni fogyasztásra beállítottságot mint általános örömforrást… Rám így hatott e kedves „nyugdíjasklub”.

Hozzászólás a(z) plajbasz bejegyzéshez Válasz megszakítása