Dr. Nagy András: Emlékeim apámról

EMLÉKEIM APÁMRÓL,
1919-ről,
1956-ról

Budapest, 1989. nyara
(nem jelent meg,
2019-ben kissé átszerkesztve)

1.

Apám, néhai N. József 1898-ban született Törökszentmiklóson egy nagyon szegény zsidó család harmadik, legkisebb gyermekeként. Apai nagyapámról, néhai N. Ignácról szinte semmit sem tudok. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, csupán azt tudom róla, hogy a család kevéske pénzét nem egyszer elkártyázta, és amúgy igen goromba ember volt szegény. Családi anekdotáink közé tartozik egy kis történet. Apám, mint kis fiúcska a kerti fákon mászkált, amikor felhangzott Ignác nagyapám rettenetes üvöltése:

– Jó-ó-ó-óska!!!! Gyere le a fáról!

Apám ijedten kászálódott le a fáról és azon törte a fejét, hogy vajon milyen disznóságot követhetett el. Megszeppenve szaladt az udvar közepén álló apjához, aki most már halk szigorral mutatott a földre:

– Vedd fel fiam ezt a seprűt!

Apám azt is mondta, hogy idős korára nagyapám megszelídült. Ezt a megszelídült nagyapámat Auschwitz kemencéje nyelte el.

2.

Apám és Gyuri bátyja gyerekkorukban nagy svihákok voltak. A jóval idősebb Gyuri nagybátyám csintevéseibe előszeretettel vonta be kisöccsét. Apám többször is elmesélte például, hogy hogyan lopták le a szomszédok csengőgombjait, amikor Szentmiklós gazdagabb portáiba bevezették a villanyt, és csengőket szereltek fel a kapukra. Kedves nosztalgiával emlékezett vissza holmi vízbe áztatott kötélre, amivel nagyapám eltángálta őket, amikor fény derült a barbár tréfára.

3.

Az első világháború. Hašek a Švejket akár apámról is megírhatta volna. 1916-ban betöltve a 18-ik életévét hadköteles lett és behívták sorozásra. A sorozó bizottság előtt várakozó sokaságban (némi fizetség ellenében) rühatkákat szerzett be magának, és mint rühös zsidó „untauglich“ lett. A következő sorozást 1917-ben azonban már nem úszta meg, be kellett vonulnia.

Az első fegyveres kiképzésen olyan jól fogta a fegyverét, hogy a kiképző altiszt egy hatalmas pofonnal kitiltotta a lőtérről. Apám – akárcsak Švejk a derék katona – csicskás lett, vagyis tiszti szolga. Első tisztje egy félkarú cseh százados volt, akivel bevonult „megszállni“ Szerbiát. Később egy magyar őrnagyhoz került, akinek a családja Poprádon lakott. 1918 októberében az őrnagy úr egy hatalmas élelmiszercsomaggal és egy „zsákmányolt“ szerb kutyával felküldte Poprádra.

Budapest előtt a szerelvényt megállították és a katonák tudtára adták, hogy kitört a forradalom. Apám első forradalmi tetteként nagy ívben kihajította a kutyát az ablakon, majd a vele együtt utazókkal megosztotta az élelmiszercsomag tartalmát. Ezután néhány napot Pesten töltött, majd Poprád helyett hazament Törökszentmiklósra.

4.

A Tanácsköztársaság kikiáltása apámat otthon, Szentmiklóson érte. Gyuri bátyja ekkor már komoly, politizáló ember volt, akit beválasztottak a törökszentmiklósi direktórium tagjai közé.

Apámnak viszont nem sok fogalma volt a politikáról, de a bátyja kívánságára bevonult a Vörös Hadseregbe. Mivel jó eszű legény volt, meg talán a bátyja miatt is, azonnal politikai iskolára küldték, ahol többek között Lukács György népbiztos előadásait hallgatta. Az iskola után a szolnoki frontra vezényelték, de addigra az ismert okok miatt a Vörös Hadsereg már fejvesztetten menekült a román királyi hadsereg elöl, és a teljes demoralizáltság állapotá­ban volt. Mivel apám sohasem volt hős, ezért az első adandó alkalommal hazaszökött Szent­miklósra az édesanyjához.

Itt fogták el bátyjával együtt Franczia Kiss Mihály különítményesei. Azé a Franczia Kiss Mihályé, akinek neve rajta volt az 1957-1962 között kivégzettek először publikált 277 fős listáján, hogy azután a későbbi listákról szemérmesen lemaradjon. Ez a Franczia Kiss 1945-től 1956-ig bujkált, de akkor a maga részéről az eseményeket az 1919-eshez hasonló ellenforradalomnak értékelve előbújt rejtekhelyéről. Tehát nem mint köztörvényes bűnöző került tévedésből a 277-es listára, hanem kétszeres ellenforradalmár elitéltként. Ez is adalék a népfelkelés és a megtorlás megítéléséhez.

A különítményesek Gyuri nagybátyámat apám szemeláttára véres cafattá verték. N. György neve a törökszentmiklósi tanácsháza bejáratánál elhelyezett emléktáblán olvasható.

Remélem még olvasható… 1)

5.

Apám megúszta. Őt a Franczia Kiss emberei csak félholtra verték és életben maradt. Néhány évet azonban a fegyverneki internáló táborban töltött. Az internáló táboroknak Ma­gyarországon – ellentétben a mai burjánzó sajtó által keltett látszattal – már Recsk előtt is ko­moly hagyományai voltak. Rákosiéknak volt kitől tanulni.

A fegyverneki tábor különösen jó kis tábor volt – egy kőhajításnyira a főméltóságú kormányzó úr kenderesi családi birtokaitól. Egyszer például, egy kormányzói vadászat után, a tábor foglyai hetekig vízben főtt nyulat ettek. Apám élete végéig még a nyúl szagától is rosszul lett. Persze nem minden héten volt kormányzói vadászat, és apáméknak nem igen volt alkalmuk más húsételektől is megundorodni.

6.

Kiszabadulása után apám megpróbált kapcsolatba lépni az illegális kommunista párt­tal, de a párt „talonba“ rakta, arra hivatkozva, hogy az általa átélt szenvedések miatt nem al­kalmas az illegális konspirációs munkára.

Apám tehát elkezdte élni a szegény kisemberek mindennapi életét. Volt bolti segéd, kitanulta a kárpitos szakmát, de segédlevelet nem szerzett, mert közben beiratkozott Aba-Novák rajz-tanfolyamára – azt sem fejezte be -, majd kerámiázást tanult. Egyszer lehetősége nyílt, hogy kivándoroljon Brazíliába, ahol művészettel foglalkozhatott volna – legalábbis ezt ígérték neki – de nagyanyám sírva kérlelte, hogy ne menjen, és ő maradt.

A harmincas években megnősült, egy csendes, házias nőt vett feleségül. Egy lánya, majd egy fia született. A kislány 1944-ben kilenc éves volt, a kisfiú öt. Több évet már nem értek meg. Nagyapjukkal, anyjukkal együtt szálltak el Birkenau kemencéin keresztül. Nagy­anyámnak szerencséje volt – őt 1938-ban elvitte a tüdőbaj.

7.

Apám 1944-ben a debreceni katonai repülőteret építette egy munkaszolgálatos szá­zadban a németek számára. Félmázsás cementes zsákokat cipelt, ami nem kis teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a testsúlya mindössze 46 kg ebben az időben. (Vajon most, amikor nagy­ban folyik az alkudozás a repülőtérrel kapcsolatban, apám és társainak rabszolgamunkáját ki fogja megfizetni?) A sérvvel, amit itt szerzett, csak jóval később kellett megoperálni, de eb­ben már nekem is volt némi szerepem, hiszen éppen engem cipelt, amikor rosszul lett.

A hadtörténetből jól ismert debreceni tankcsata alatt néhány muszos társával beszö­kött a városba, ahol a kórházban jóemberek elbújtatták őket. Azután bevonultak az oroszok. Apámat és társait az oroszok a szó szoros értelmében felszabadították. A század azon tagjai, akik nem szöktek velük, nagyrészt elpusztultak.

Mihelyt Törökszentmiklós felszabadult, apám hazasietett. Itt a szomszédasszony el­mesélte: saját szemével látta, hogy Ignác bácsit, Ilonkát és a gyerekeket maga dr. Mengele küldte jobbfelé – a gázba. A szomszédasszonyt balfelé küldte – ő hazajött.

8.

1944 végén Törökszentmiklóson apám alapította meg a kommunista párt helyi szer­vezetét. Nemsokára községi, majd járási titkár lett. Ennél többre azután nem is igen vitte soha. Tisza József felhívta Szolnokra a megyei pártbizottságba politikai munkatársnak. Itt olyan emberekkel dolgozott együtt, akik később meglehetősen magas pozíciókba kerültek: Dögei Imrével, Szakali Józseffel, Czinege Lajossal. Amikor Dögei kikerült a kormányból, majd a Vízügyi Hivatalból is nyugdijjazták, újra összejött néha apámmal, ám nemsokára meghalt.

Később, amikor apám is meghalt, temetésére csak Tisza József – maga is halálos be­tegen – ment ki, meg néhány régi szolnoki elvtársa, akik ugyanolyan kis emberek maradtak, mint ő.

9.

Én 1951-ben születtem, Szolnokon. Mindössze három hónapos voltam, amikor Nagy Imre lett a begyűjtési miniszter. Nagy Imre felhívta Pestre Tisza Józsefet – azt hiszem minisz­terhelyettesnek, de lehet, hogy tévedek – Tisza József pedig magával vitte apámat, aki a Mi­nisztérium propagandaosztályán lett főelőadó.

1956-ban apám megkapta a Begyűjtés Kiváló Dolgozója kitüntetést. Nem mentegeté­seként, hanem tényként említem, hogy apám nem söpörtetett le padlásokat. Nem ellenálló­ként, hanem mert nem az volt a dolga. Akinek az volt a dolga, például a miniszternek, az megtette. A kitüntetést csupán azért említem, mert érdekes lélektani szerepe volt abban, ahogy október 23-át ötéves kisgyerekként átéltem.

10.

Az Aggteleki (ma Kiss József) utca 19-ben laktunk a földszinten, az udvar sarkában. Egyik szobánkba soha nem sütött be a nap. Ma is előttem van, hogy volt egy komor szürke és egy vidám sárga árnyalatú szobánk. Amikor 1959-ben elköltöztünk és a költözéskor elhúz­tuk a faltól a nagy ruhás szekrényt, a nedves vakolat egy darabban zuhant a padlóra. Apám Fegyverneken szerzett TBC-je ebben a lakásban kiújult.

Mi gyerekek, mint a józsefvárosi gyerekek általában, az udvaron éltük életünket. A szomszédunkban lakott egy aranyos idős pár. Sose gondoltam volna, hogy nem is házasok. Smolka bácsi és Káldor néni Auschwitzban és Bergen-Belsenben vesztették el házastársaikat. Ők visszajöttek és valahogy egymásra találtak.

Egyébként lehet, hogy a néni volt Smolka és a bácsi Káldor – ezt már akkor sem tudtuk pontosan. Mindenesetre a két kis öreg a házi gyerekek kedvence volt. Náluk olvastam először Petőfit. A konyhaajtajuk előtt nagyokat kártyáztunk, Smolka bácsival csapatosan jártunk ki a Köztársaság térre játszani.

1956-ban a köztársaságtéri óvodába jártam. Ez az óvoda2) a tér és a Szilágyi utca sarkán van, tulajdonképpen az iskola melléképülete. Udvarának sarkában egy kupolával borí­tott esőházikó áll. Ez a kupola jól látható azon a világszerte ismert fényképen, amely emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött egyéneket ábrázol, akik egy felismerhetetlenségig összevert ember (valószínűleg Asztalos János) holttestét vonszolják a lábára tekert drótkötélnél fogva.

Ha arra gondolok, hogy ezek közül az egyének közül, vagy felbujtóik közül is ráke­rült valaki arra a bizonyos 277-es listára Franczia Kiss Mihály mellé – még nehezebb a meg­békélés.

11.

1956 október 23-án este néhányad magammal az óvoda bejárati lépcsőjének ablakmé­lyedésében ücsörögtünk. Már csak értünk nem jöttek a szüleink. Az egymás után ér­kező apukák, anyukák furcsán izgatottak voltak, susmogtak az óvónőkkel. Arról beszéltek, hogy valami nagy tüntetés van az utcán. Élénken elképzeltem, hogy sok-sok néni és bácsi áll az utcán, és valaki kiTÜNTETÉSEKET osztogat közöttük.

Megjött apám, és idegesen, kapkodva felöltöztetett, ráncigált haza. Az utcán nem volt kitüntetés-osztás. A Bródy Sándor utca onnan elég messze van, a lövöldözést nem lehetett hallani.

Otthon apám a néprádió mellé ült. Gerő beszélt. Hogy mit mondott, arra nem emlék­szem. Gyurkó és Méray szerint nem azt mondta, amit azokban a napokban és azóta is terjesz­tenek róla, de azért rossz beszéd volt.

12.

Egyszer csak leköltöztünk a pincébe. Oda ahova azelőtt a patkányok miatt sohasem mertem lemenni. Nagy hecc! Szüleim lecipelték a nővérem fehér vaságyát és egy csomó matracot. Anyámék aludtak a matracokon, mi a nővéremmel a vaságyban „lábtól fejig“.

Anyám felment valami ennivalóért. Sokáig oda volt, apám nyugtalankodott. Csak jó­val később mesélte el anyám, hogy könyveket égetett. Elégette Sztálin összes műveinek ad­dig megjelent 13 kötetét. Nekikezdett Lenin műveinek is, de amikor az első kötetet a kezébe vette, rádöbbent, hogy ha azt is el kell égetnie, akkor vége mindannak, amiben addig hitt.

Ezek a kötetek most itt vannak az íróasztalom melletti könyvespolcon. Anyám végül is nem tudta elégetni őket. Nem vitte rá a lelke.

13.

Egyik nap apámmal bementünk a városba. Egy téren – azt hiszem a Lövölde tér volt az – valami tüntetésféle volt. Emberek ácsorogtak zászlókkal. A zászlók közepén nagy kerek lyukak. Elég hangosan súgva kérdeztem apámtól:

– Apu! Miért olyan csúnya rongyosak a zászlók?

Nagyon csúnyán néztek ránk. Apám kétségbeesetten ráncigált el onnan. Később azt mondta, akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy agyonverjenek bennünket.

14.

Apám a rádiót hallgatta. Nagy Imre beszélt, bejelentette a tűzszünetet, az oroszok tá­vozását. Másnap korán reggel anyám felöltöztetett bennünket a nővéremmel. Mentünk a Ne­felejcs utcába meglátogatni nagyanyánkat, megmutatni neki, hogy élünk, egészségesek va­gyunk. Mentünk végig az Aggteleki utcán, a Rákóczi út felé. A Bezerédi utcában néhány vi­harkabátos, fegyveres férfi lopakodott a Köztársaság tér felé. (Ezt nagyon élesen megjegyez­tem, mert ekkor láttam először civileket fegyverekkel.) Miközben a fegyveresek a tér felé osontak, a tér felől semmiféle lövés nem hallatszott.

Ha a pártházból tényleg kilőttek volna, azt a Bezerédi utcán keresztül jól kellett volna hallanunk. Ha pedig hallottuk volna, akkor anyám a két kisgyerekkel azonnal visszafordult volna.

Az én emlékezetem szerint tehát a fegyveresek nem a pártházból leadott lövések miatt gyülekeztek a téren. Anyám nem kockáztatta volna gyermekei életét.

Kimentünk a Rákóczi útra, elindulunk a Baross tér felé. Valamilyen kerítésre emlék­szem homályosan. Talán a Péterffy Sándor utcai kórháznál lehetünk. Hirtelen igen heves fegyverropogást hallottunk. Halálra váltan rohantunk vissza a falak mentén. Anyám bezörge­tett az Aggteleki utca egyik első kapuján:

– Segítség! Eresszenek be! Gyerekekkel vagyok!

– Férfi nincs? Férfiakat nem engedünk be!

– Nincs! Két kisgyermekekkel vagyok.

Beeresztettek bennünket. A kapun belül egy csomó ember. (Érdekes, hogy nem em­lékszem rá, éreztem-e akkor félelmet. Inkább olyan volt, mintha egy nyári zivatar elől szalad­tunk volna be. El tudom azonban képzelni, mennyire félt anyám.)

Valaki kicsit kinyitotta a kaput és óvatosan kikukucskált:

– Lelőttek egy öregasszonyt. Ott fekszik az utca közepén. A vén tyúk biztos kiment kíváncsiskodni.

(Ez a durva szöveg is megmaradt bennem. A hullát nem láttam. Egyébként egyetlen­egy halottat sem láttam. Fegyvereseket, tankokat, romokat igen, halottat egyet sem.)

Amikor a fegyverzaj elült, kapualjtól kapualjig rohantunk haza, le a légópincébe, mi­közben egy-egy lövés azért el-eldördült. Talán éppen némelyik ezek közül terítette le Mező Imrét és társait a fehér zászlóval a kezükben.

Minderről mi semmit sem tudtunk.

15.

Apám, mint a kijárási tilalom feloldását követő napokban mindig, október 30-án is bement a minisztériumba. Nem dolgozni, mert a minisztérium akkor már a feloszlatás küszö­bén állt, hanem mert ott néha élelmiszert osztottak. Késő délután jött haza teljesen feldúltan. Csak sok év múlva mesélte el, hogy kint járt a Köztársaság téren, ahol exkavátorok ásták a földet, a tömeg fel-alá hullámzott és a fákon akasztott emberek lógtak.

Apámban ekkor megroppant valami. Felidéződött benne 1919 véres ősze, s az is eszébe jutott, hogy nővérem és köztem pontosan annyi a korkülönbség, mint aközött a másik kettő között volt. 1956-ban nővérem éppen 9, én pedig 5 éves voltam.

16.

A légópince – emlékezetem szerint – jól elkülöníthetően két részből, egy kisebb szoba­szerű és egy hosszú folyosószerű teremből állt. A lakók nagyobbik része, köztük mi is, a hosszú teremben húzta meg magát. Mi gyerekek – emlékeim szerint – remekül éreztük ma­gunkat. (Azt, hogy tüdőgyulladásom és negyven fokos lázam is volt, csak anyám elbeszélése­iből tudom.) Smolka bácsi és Káldor néni egyik játékot a másik után eszelték ki.

Egyszer éppen a svindli nevű kártyajátékot játszottuk, hatalmasakat nevetve csapkod­tuk a lapokat, elnyomva a harcok távoli moraját, amikor iszonyú robaj rázta meg a házat. Az egyik kislány, aki a legidősebb volt közöttünk, és akit akkori eszemmel nagylánynak gondol­tam, nagy sikollyal elájult. Mint utóbb kiderült, az egyik manzárd lakás – egy öreg néni lakása – kapott belövést. A lakás teljesen megsemmisült.

A mi lakásunkban csupán az egyik ablakot verte ki egy eltévedt repesz. Anyám a re­peszdarabot a függönybe akadva találta meg és sokáig őrizte. Később a fémszilánk valahol elkallódott. A konszolidáció számomra azzal kezdődött, hogy valamikor 1957 tavaszán jött az üveges, és az ablakba a papundekli helyett végre ismét üveg került.

17.

Lapozgatom a birtokomban levő eredeti és a fakszimilében újra megjelent korabeli lapokat. (Sohasem titkoltam, hogy vannak ’56 október végi-novemberelejei újságjaim és ebből soha nem lett bajom. Lehet, hogy szerencsém volt, de az is lehet, hogy azok túloznak, akik a mostanában megjelenő írásokban az ilyen lapok megőrzését valóságos hőstettként tálalják fel.)

Ezekben a lapokban igen gyakran írnak a forradalom tisztaságáról, arról, hogy az emberek nem nyúlnak a betört kirakatok mögé, nem visznek el semmit. Ezeket az írásokat általában nem illusztrálja fénykép. Csupán annak a becsületperselynek a fotója szerepel, de az többször is, amelyet az Írószövetség rakott ki egy felragasztott bankjegy alá.

A házunkban volt egy kis élelmiszerbolt (ma valami műhely van a helyén). Ezt az üzletet például az utolsó szögig kifosztották. Anyám látta, hogy hogyan történt ez, sőt, azt sem titkolta, hogy ő is vitt el néhány zacskó lisztet. Ha ezt nem tette volna, nem tudott volna enni adni a gyerekeinek. De elmesélte azt is, hogy olyat is látott: egy ember földre döntött és feltépett egy 25 kilós cukroszsákot, megtöltött belőle egy vászonzacskót és a maradékot a tömeg széttaposta.

Viszont a saját szememmel láttam és jól emlékszem a felégetett, rombadőlt Divat­csarnok (ma az Otthon Áruház) romjaira, amelyen mint a hangyák a hangyabolyon, úgy mászkáltak az emberek, és életük, testi épségük veszélyeztetésével cipelték le „szerze­ményeiket“, egy-egy megpörkölődött szőnyeget, ruhadarabot, lepattogzott zománcú lavórt.

Fosztogatások minden zűrzavaros időben előfordulnak. Ez nem minősíti az esemé­nyeket sem forradalomnak, sem ellenforradalomnak. A fentebb idézett, nyilvánvalóan hazug újságcikkek viszont azért papoltak a forradalom tisztaságáról, mert a megtámadott rendszer sztálinista védelmezői szerencsétlen módon a fosztogató tömegek emlegetésével akarták bi­zonyítani a felkelés ellenforradalmi jellegét. Persze ez sem új jelenség, sztálinista találmány, hiszen a népbiztosok pereiben a Tanácsköztársaság vezetőit – és ezen keresztül a forradalmat – sok egyéb mellett fosztogatással is megvádolták.

18.

Azokban az időkben a Rákóczi út még kockakövekkel volt kirakva. November elején ezek a kockák akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett. Ez persze a száguldozó szovjet tankokat a legkevésbé sem zavarta, annál inkább a polgári tömegközlekedést, ami teljesen lehetetlenné vált.

Nehéz mai fejjel megérteni az akkori emberek viselkedését. Közönyösen botorkáltak a bazalthalmazok között. Anyám egyszer megjátszotta a sztahanovistát. Nem számolva sem az esetleges ellenséges közhangulattal, még kevésbé a bazaltkockák súlyával, elkezdte „újjá­építeni“ a Rákóczi utat. Naivan azt hitte, hogy akárcsak 1945-ben, majd most is belelke­sedik a pesti nép és elkezdi rendberakni városát. Senki nem követte anyám példáját, igaz nem is támadtak rá. Közömbösen elmentek mellette.

Anyám rettenetesen kínlódva helyére rakott egy kupacnyi utcakövet. Másnap a kövek ismét akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett.

19.

A légópincében a kis terem közepén egy asztal volt, azon egy, akkoriban ritkaságnak számító, világvevő rádió, amelyen a körégyűlt emberek kizárólag a Szabad Európa adásait hallgatták.

Közben listákat állítottak össze a ház lakóiról, a kommunistákról és a kommunista-szimpatizánsokról. Szüleim neve az elsők között szerepelt. Azt nem tudom, hogy ezek a lis­ták mi célt szolgáltak, de tény, hogy 1957 májusa után többen is megkeresték apámat, hogy meggyőzzék, ők nem értettek egyet azokkal a listákkal. Apám ezeket a látogatókat udvaria­san és gyorsan kirúgta.

Senkit nem jelentett fel, senkin nem kívánt bosszút állni.

20.

1956 telén, amikor szénszünet miatt az iskolák, óvodák zárva voltak, ismét a Köztár­saság téren töltöttük napjainkat. A hatalmas földhányások, a hisztériakeltés otromba nyomai, kiváló ródlipályának bizonyultak. Nekünk gyerekeknek fogalmunk sem volt arról, hogy itt földalatti kínzókamrák, illetve húsraktárak, illetve titkos folyosók stb. után kutatott sok száz ember kézzel fogható eredmény nélkül. Mi csak vidáman szánkáztunk.

21.

Az időpontra nem emlékszem pontosan – bár nem lenne túl nehéz utánajárni, hogy mikor volt – amikor az óvoda az iskola szuterén helyiségében, az igazgatói szobában műkö­dött, ahonnan éppen az Erkel Színház oldalára lehetett látni. Azt hiszem, 1957 tavasza lehe­tett. A színház előtt hatalmas izgatott tömeg ácsorgott. Mi, óvodások az ablakban lógva néz­tük, hogy mi történik. Egyszer csak autók érkeztek. Az egyikből egy nyúlánk, vidám ember szállt ki: Yves Montand, aki elsőnek törte át a Kádár-Magyarország köré vont kulturális blo­kádot.

Yves Montand ma3) hibának tartja ezt a tettét. Szíve joga. Ám akkor alig volt nála népszerűbb ember Magyarországon. Budapest a szívébe zárta és nem a sztrájktörőt látta benne.

22.

1957 tavaszán apámmal ott voltam Marosán köztársaságtéri nagygyűlésén. Hatalmas, lelkes nagygyűlés volt ez, a sebtében helyrehozott pártház előtt.

Ott voltam május elsején a nevezetes felvonuláson is. Talán azóta sem láttam akkora tömeget a Hősök terén.

Esetleg csak az 1989 évi március 15-e mozgatott meg ennyi embert.

Szerintem, akik akkor ott voltak a felvonuláson, azok nem a sztálinista visszarende­ződést akarták, hanem gyökeres megújulást, szabadulást a sztálinista módszerektől, és egy­úttal védelmet az ellenforradalomi terror felülkerekedésétől is. Egészen biztos, hogy ott, akkor sokkal több ember volt jelen, mint ahányan a harcokban résztvettek. Azt hiszem, hogy az a többszázezres tömeg nem egy népfelkelés (forradalom?!) leverését ünnepelte.

23.

A Begyűjtési Minisztérium megszűnt, apámat több más kistisztviselővel együtt kény­szernyugdíjazták. Sem apám nem tudott munka nélkül élni, sem a nyugdíjja nem volt elég a megélhetéshez. 1958-ban ismét elhelyezkedett, de néhány év múlva, most már jogszerűen nyugdíjazták. Ettől kezdve állapota rohamosan romlott. Eluralkodott rajta az agyér-elmeszesedés, aminek kifejlődését az orvosok szerint a nagy lelki megrázkódtatások erőteljesen elősegítik. Ezekben pedig neki alaposan része volt.

1975-ben, amikor a kórházban utoljára találkoztam vele, már nem ismert meg. Üres tekintettel bámult el mellettem, majd arca ijedt fintorba rándult, s valakihez – aki nem én vol­tam – nyöszörögve így szólt:

– Miért kínoznak? Ne csavargassanak! Fáj!

Valószínűleg ezek voltak az utolsó szavai.

1 ) Természetesen már nincs meg.

2 ) Már jó ideje nem üzemel.

3 ) 1989-ben

One thought on “Dr. Nagy András: Emlékeim apámról”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük