A történelemhamisítás neohorthysta iskolája: értelmiség a hatalom árnyékában – Bartha Eszter interjúja Krausz Tamással a Mércén

Divatok jönnek-mennek, a történész oknyomozó küldetése marad – véli Krausz Tamás történész, aki szerint a régiónkban létrejött egy olyan új értelmiség, amelynek egyetlen célja, hogy kiszolgálja az uralkodó oligarchikus elitek legitimációs igényeit. Ezzel párhuzamosan pedig jelentős politikai és gazdasági üzletté fejlesztették a piaci alapokra helyezett történelmi emlékezetet és identitást. Krausz Tamással Bartha Eszter történész beszélgetett.

Kezdjük a definícióval – pontosan mit értesz neohorthysta iskola alatt?

Orbán és rendszere akárcsak ideológiai téren, a kultúra terén is a két világháború korszakának legrosszabb kulturális tendenciáit hozta vissza, a neohorthysta restauráció szellemisége szilárdult meg: a „nemzetiesített”, árvalányhajas giccs, az antiszemita kulturális „identitás”, Wass, Nyírő, Tormay antiszemita lektűrje, amely tetszik az uram-bátyám világhoz, a protekcióhoz, a politikai prostitúcióhoz és a korrupcióhoz szokott új tulajdonos rétegnek, amely létezését zömében Orbánnak és rendszerének köszönheti. Szimbolikusan szólva, a „Sziget” mindent átható globális piaci kultúrája, a kényszeres bulizása „hedonista világkép” egyesült az említett nemzeti pántlikás, bús-borongós, „balsorsos” nótázással vagy a nótás dáridózással. A parvenük kora ez, lépjenek fel a parvenük bármilyen pártzászló alatt.

A rendszer emlékezetpolitikájában a „sérelmi idiotizmus” keveredik a nyílt hazudozással, amely mindenekelőtt a munkásmozgalmi és baloldali-szocialista múlt kriminalizálásával párosul,

s e téren az Orbán-rendszer bátran támaszkodhat a liberális értelmiség új generációjára is, amely nem ritkán – kis túlzással – jobban behódol a patologikus antikommunizmusnak, mint Orbán tábora…

Az a tébolyult kísérlet, hogy a Hitler-szövetséges horthysta uralkodó elitet, vagyis „Magyarországot”, ahogyan ők fogalmazzák, a II. világháború áldozatává stilizálják, sikeresnek látszik, amennyiben a korlátlan hazugság hivatalos legitimációs ideológiává „nemesült”, amelyet még az alaptörvényükben is megörökítettek.

Az 1990-es években több politikusról rajzoltál portrét, közülük egyedül Orbán perelt… Ebben a kis írásodban megállapítottad: „Orbán Viktor 1988-89-től »demokratikus forradalmár« mindaddig, amíg a hatalom és vagyon megszerzéséről volt szó, majd »konzervatív nacionálpopulista«, amikor a megszerzett hatalom és vagyon megőrzése kerül napirendre. Jól tükrözi ez a magyar rendszerváltó elit igazi arculatát.” Akkor nem láttad őt különösképpen karizmatikus politikusnak, még kevésbé zseninek. Ma hogyan értékeled Orbánt és a rendszerét?

Nagyformátumú a hatalmon maradásban, a tömegek manipulációjában, de minden stratégiai látásmód hiányában van; néhány kérdésben lesüllyed egészen a fasizmusig, amennyiben a tömegek legrosszabb, legprimitívebb ösztöneire, az idegengyűlöletre, a bűnbakok keresésre és megtalálására épít.

A baloldali populizmustól eltérően kerüli a szociális kérdéseket, helyettük a kereszténység kéretlen prókátorának szerepében tetszeleg. Mi lenne ebben a zseniális?

A demagógia és a hazudozás a politikacsinálás régi eszköze ugyan, de ezt ma szerte a világban kendőzetlenül alkalmazzák Amerikában éppen úgy, mint Európában.

A populista új szélsőjobboldal, amely Európa egyre több országát ragadja magával, kétségtelen, sokat köszönhet Orbán bátorságának, aki megérezvén a „kor szellemét”, elsőként vállalta őszintén, hogy ellenséget csinál a legszerencsétlenebb embermilliókból, a menekültekből. Orbán kelet-európai társai, eltérően a két világháború közötti korszaktól, inkább Trump Amerikájából merítenek ihletet, semmint Merkel Németországából.

Noha egyértelmű: Orbán és az orbánizmus mint jelenség az Európai Unió politikai többségének jóvoltából létezhet.

Orbán ugyanis a német nagytőke számára Magyarországból adóparadicsomot csinált, s mindezt a legvadabb nacionalista propaganda burkában. Új minőség: egyfajta konzervatív-populista népvezér egy autoriter rendszerben. Ez a modern szélsőjobboldal, már Brazíliában is megjelent az új, fiatalos elnök, Jair Bolsonaro képében.

Noha ma a vezető nemzetközi irodalomban egyre inkább előtérbe kerül a globális történelem, nem tagadhatjuk, hogy a modern történetírás kezdetei a 19. században régiónkban összekapcsolódtak a nemzeti mozgalmak, nemzetállam kiépülésével, és ezért a nacionalista szemlélet meghatározó maradt, amely különösen feltűnő a rendszerváltás utáni Kelet-Európában, amikor megint új hangsúlyt, új formát kapnak a nemzeti specifikumok és a nemzeti legitimációs ideológiák. Első komoly munkáidat a nemzeti kérdésnek szentelted. Ma hogyan látod a nemzetállam, nemzeti ideológiák és a kelet-európai hatalmi struktúrák viszonyát?

Úgy látom, hogy hagyományos értelemben már nem igazán a nemzeti kérdésről van szó, ahogyan azt mi a 20. században felfogtuk vagy megszoktuk. A kapitalizmus globális kiterjedése és a neoliberális politika következtében a kis nemzetállamok egyrészt gazdasági értelemben mára nagyon legyengültek, másrészt pedig megváltozott a nemzetállamok funkciója: ugyanis, mivel gazdaságilag gyengék lettek, ezért

a hatalmi elit kezében a nemzetállam gyakorlatilag egy hatalomfenntartó, politikai-ideológiai-kulturális struktúrává egyszerűsödött.

Más szavakkal, a nemzetállam ma Kelet-Európában a helyi új oligarchikus burzsoáziák és a hatalmi elitek anyagi és legitimációs szükségleteit elégíti ki, privilegizált társadalmi státuszukat őrzi.

A következő momentum, ami itt fontos, hogy ha egyszer ebben a gazdasági értelemben a nemzetállam az Európai Unióban gyakorlatilag már alig funkcionál, az azt is jelenti, hogy bizonyos globális gazdasági trendek és érdekek szembekerülnek a helyi oligarchikus érdekekkel, és ez az ellentét új, ideológiai-kulturális tartalommal ruházza fel a rendszerváltás utáni nemzetállamokat.

Ezek már nem olyanok, mint a régiek.

Akárhogyan tekintünk rájuk, már nem arról van szó, hogy nemzeti logikák alapján vissza akarják szerezni az „elveszett” területeket, hanem az a funkciója az új etnonacionalista őrületnek, hogy elcsavarja a lakosság fejét, hogy az osztályérdekek és szempontok helyét homályos nacionalista handabandázás foglalja el.

Gondoljunk a menekültügyre, mindig csak az a szempont számít napjaink „etnonacionalista reneszánszában”, hogy miképpen tudja a hatalmi elit az uralkodó osztályok és saját hatalmi érdekeinek megfelelően kiaknázni a menekültkérdést, hogyan tudja azt a lakosság megfélemlítésére felhasználni, miközben azon töri a fejét, hogyan lehetne azt a munkaerőt pótolni, amely „migránsként” elhagyta Magyarországot az utóbbi évtizedekben.

Noha a helyi oligarchikus új tőkés osztály erős konkurenciában van a multinacionális tőkével, ez nem gátolja meg őket abban, hogy felosszák egymás között a belső piacot, és, mint másutt már említettük, a kormány adóparadicsomot rendez be a német és japán autógyártók számára. A nemzetállam a multinacionális tőke egy funkciójává vált, Orbán ezt a funkciót szeretné némileg meggyengíteni, a szimbolikus térben és környezete anyagi gyarapodásában ez némi sikerrel kecsegtet.

Milyen összefüggést látsz az új típusú etnikai gondolkodás és a „hagyományos” nacionalizmus között?

Maga az, hogy Kelet-Európában (is) újra kitalálták az etnosz fogalmát, tudományos szempontból abszolút hamisítás, hiszen etnikumok már régen nem léteznek. Ezek nemzetiségek. Az etnosz egészen mást jelent. Az etnosz jelentős mértékben olyan típusú közösségi, faluközösségi, mondanám, törzsi-vérségi viszonyokra épülő kulturális, életmódbeli közösség, ami már régen nem létezik. A huszadik században nem is használtuk ebben az értelemben az etnosz, az etnikum kategóriát, hanem a nemzetiség fogalmát használtuk.

Most újra kitalálják, mert ebből csinálnak politikai fegyvert, a nemzeti tudatból „etnikai identitást” faragnak. Azt szoktam mondani, hogy

létrejön az új uralkodó osztályok legitimációs igényeit kiszolgáló új értelmiség, ez az új nemzetállami értelmiség, ezek a… megélhetési ukránok, megélhetési magyarok, lettek, litvánok.

Létrejön, idézőjelben mondom, az etnikai-nemzetiségi hovatartozás ideológiai-kulturális újratermeléséből megélő, úgy nevezem, „megélhetési etnonacionalisták” egész társadalmi csoportja.  Most a fennálló újkapitalizmusnak ez az „etnonacionalizmus” lett az ideológiája, a politikai-kulturális bázisa.

A megélhetési „etnikai nacionalisták” szerte a régióban, persze az EU támogatásával, jelentős üzletté fejlesztették a piaci alapokra helyezett ún. identitást. Az újjászervezett államokban ez külön szellemi termelési ágazattá vált, végső soron azzal az eredménnyel az identitást állítsák az osztály fogalma helyére.

Az elmúlt években nagyon kemény harcokat vívtál azért, hogy a közgondolkodásból ne vesszen ki teljesen ez a hagyomány. Tudjuk, Kelet-Európa-szerte szétzúzzák az antifasiszta hagyományt. Milyen előtörténetre megy vissza az antifasiszta szövetség utólagos felmondása – amelyben egyébként Goebbels a totális háború végéig reménykedett?

Az antifasiszta hagyományt a liberális nagyhatalmak és a liberális politikai erők maguk kezdték el szétzúzni. Ők mondták fel elsőként a Szovjetunió bukásával az antifasiszta szövetség hagyományát gyakorlatilag majdnem mindenütt. A kommunizmus-fasizmus azonosításának hamis analógiájával áttolták a Szovjetuniót Hitlerhez – ezzel kezdődik az antifasiszta hagyomány szétzúzása. Mintha a második világháborút az amerikaiak nyerték volna meg, és döntően nem a szovjetek.

Azt is elhallgatják, hogy a fasizmus felemelkedésében, működésében a nyugati nagyhatalmaknak történelmi felelőssége van. A liberalizmus és a konzervativizmus Magyarországon is megtalálta a közös ellenséget a baloldali, a szocialista, az antifasiszta hagyományban. Számukra a sztálini bűnök és a szocializmus humanista értékei között gyakorlatilag nincsen különbség. Így lesz a liberalizmus a konzervativizmus felhajtó ereje.

Egy régebbi interjúban alaposan körbejártuk A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban c. kötetetek tanulságos utóéletét. Miközben valamikor volt egy nemzetközi konszenzus az antifasizmusról, ma már az sem evidencia, hogy Horthy háborús bűnös volt – sőt, a mai hivatalos emlékezetpolitikában a horthysta Magyarország inkább volt Németország áldozata, mint szövetségese…

Szó volt már arról, hogy a nemzeti hovatartozástól a szexuális orientációig, a sokféle identitásig  minden piaci árucikké vált az Európai Unióban, illetve minden tagállamában – kiterjedt intézményrendszerrel. Hasonló intézményrendszer jött létre sokfelé az emlékezetpolitika „állami gondozása”céljából, amelyek irányításában még ma is megtalálható számos régi „megigazult” párttag. Ezekről a „megélhetési emlékezőkről” Albert Speer, Hitler főépítészének sorsa jut eszembe, csak őket Horthy kapcsán idézem meg.

SCHMIDT MÁRIA, A TERROR HÁZA MÚZEUM FÕIGAZGATÓJA TÁRLATVEZETÉST TART AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚS CENTENÁRIUMI EMLÉKBIZOTTSÁG ÉS A XX. SZÁZAD INTÉZET ÚJ VILÁG SZÜLETETT CÍMÛ IDÕSZAKI KIÁLLÍTÁSÁNAK SAJTÓBEJÁRÁSÁN A VÁRKERT BAZÁRBAN (FOTÓ: MTI/SZIGETVÁRY ZSOLT)

Ő, Speer  volt az, akit történelmi, jogi és politikai értelemben is felelősség terhelt a berlini zsidók kiirtásáért, de elkerülvén Nürnberget, a börtönből való szabadulása után szerte a világ médiáiban eljátszotta a „megtért náci”, a „megigazult náci”, a „jó náci” szerepét, mert nem ismerték bűneit. Ő üldözte ki a berlini zsidókat lakásaikból, akik nem álltak meg Auschwitzig. Albert Speer volt az, aki nyilvánosan letagadta, hogy tudott volna arról, mi történik Auschwitzban, miközben dokumentum van arról, hogy részt vett Auschwitz megnagyobbításának tervezésében és aktívan kivette részét a zsidóktól elrabolt műkincsek kisajátításából.

Horthy alakjából is igyekeznek megalkotni a „jó államférfi” mítoszát, de az ő esetében túl sok a feltárt dokumentum, amely arról szól, hogy  közvetlen felelősség terheli mint kormányzót és mint a hadsereg főparancsnokát a Szovjetunió megtámadásáért, a magyarság mintegy egymilliós háborús veszteségéért, a magyar megszálló csapatok több mint 200 ezer szovjet állampolgár kiirtásában való részvételéért, a magyar államhivatalnoki kar számtalan háborús bűncselekményéért stb.

Akik manapság a „jó” Horthy-kép kialakításáért küzdenek, nem szűkíthetők le arra a néhány emberre, akik ezt nyilvánosan vállalják, mint a kormány propagandistái, Schmidt Mária,  vagy Szakály Sándor.

Részes ebben az a történész is, aki a televízióban, újságokban, internetes oldalakon azzal mentegeti Horthyt és a Horthy-rendszert, hogy a magyarországi antiszemitizmus borzalmas történetéből nem következik a holokauszt, mert az nem ment volna végbe a náci Németország nélkül.

Nem érti a jeles történész, hogy éppen az az érdekes a számunkra, ami volt, ami történt, nem az, ami történhetett volna. A náci Németország és annak fontos szövetségese, Horthy és a Horthy-rendszer a maga több mint egymilliós áldozatával örökre a történelem szemétdombjára került. Nincs semmi ha…. Minden más a Horthy-mentegetés fantázia-birodalmába tartozik.

Ezek a történészek a különböző emlékezet-bizottságokkal nem a történelem feltárásán fáradoznak, hanem azon, hogy Horthy és a Horthy-rendszer mentegetésén át miképpen lehet a mai rendszert támogatni, a tekintélyelvű rendszer bűneit relativizálni és elfedni.  Ha viszont Magyarországra a történelem áldozataként tekintünk,  akkor a mai oligarchikus kapitalizmus „nemzeti építményének” védelme is erkölcsileg megnemesül, hisz a gyengét védjük, apáinkat-anyáinkat, szól a primitív manipuláció… Ez a mai értelmiség egy jó részének menedéke is: megtérni a hatalom meleg és pénzes ölére. Speer árnyai itt lebegnek fölöttünk.

Az analógiához jegyezzük meg: miközben Speerről utólag derítették ki a bűneit, Horthyról viszont utólag derítik ki, hogy ártatlan volt, sőt nem legitimálta a holokausztot, hanem megmentette a zsidókat… Tegyük hozzá: miközben az emlékbizottságok rengeteg pénzzel, szobrokkal, kiállításokkal és tendenciózus, áltudományos könyvekkel „bizonyítják” igazukat, a rendszerkritikai baloldalnak a tollon kívül alig maradt eszköze. Ráadásul liberális szerzők is szép számmal akadnak, akik, ha bizonyos pontokon szemben is állnak a nacionalista retorikával, mint mondod is,  a Vörös Hadsereg és a Szovjetunió démonizálásával lényegében a neohorthysta restaurációt támogatják…

A fasizmus-kommunizmus azonosításában nincs sok különbség a liberálisok és a konzervatívok között. A liberális történetírást éppúgy áthatja ez a hamis analógia, mint a konzervatív historiográfiát.

Hadd mondjak itt egy példát a saját szakterületemről.

Megjelent egy új mű (Daniel Kalder: A pokoli könyvtár), amely a kommunista diktátorok szellemi hagyományával foglalkozik, és amelyet bestsellerként dicsérnek a liberális portálok is együtt a kormány propagandistáival. A szerző a történelem egy szegmensét kiemeli az eredeti összefüggésrendszerből, s önkényes módon interpretálja azt minden komoly forráselemzés nélkül, de kielégíti a „fennálló” legitimációs szükségletét, egy ideológiai kézikönyv a mai propagandisták számára.

A fő cél az, hogy mindent – Lenint, Maót, Castrót – beleszuszakoljon egy nagy terrorista narratívába, mintha a szocializmus címszó alatt csupán arról lett volna szó, hogy fajankók terrorral akarták a világot átalakítani.

Nincs történelem, nincs kultúra, nincsenek érdekek és értékek, csak az elszabadult vad, differenciálatlan antikommunizmus és egy végletesen vulgáris antimarxizmus, amely  a mai ellenforradalmi rendszer ideológiai krédóját összeforrasztja.

A könyv persze üzletnek sem rossz, sokan megveszik. Minél egyszerűbb a történeti kép, annál jobb.   A lényeg: a fennálló autoriter-represszív rendszerrel szemben minden alternatívát ki kell iktatni, legyen szó a humanista örökségről, a felvilágosodásról, a szocializmus bármely gondolatáról vagy praxisáról. A hazai liberálisok egy részére is jellemző, hogy részt vesznek ebben a szellemi pusztításban: „nem tudják, de teszik”.

Tulajdonképpen erre az ideológiai szemléletre reflektál az ún. Krausz-Ungváry vita…

A kollégát egy nehezen megmagyarázható, teljesen szubjektív, szenvedélyes és elfogult antikommunizmus és ruszofóbia fűti. Egyik legújabb írásában már az 1970-es évek híres-hírhedt amerikai börtönkísérleteivel operál, mintha legalábbis az 1970-es években lefolytatott – és szakmailag azóta alaposan megkérdőjelezett – kutatások megmagyaráznák a német és magyar katonák elállatiasodását szovjet területeken, mintha itt valami pszichológiai predeterminációról lenne szó  a nácik és szövetségeseik hadviselésében.

Az elállatiasodást nem a népirtó politikával hozza összefüggésbe, nem érdeklik őt a konkrét – ideológiailag is alátámasztott – politikai döntések, amelyek alapján a katonákat bevonták a megsemmisítő háborúba; nem érdekli őt a vad antiszemita agymosás, amely a Horthy-korszakban „felkészítette” a katonákat a kegyetlenkedésre.

Minderre azért volt szükség, hogy a magyar háborús bűnösöket „kivonja” a nácizmus alól, és mentegesse a horthysta politikai elit felelősségét a népirtó háborúért.

Ungváry Krisztián  úgy tesz, mintha nem értené: a nácik és szövetségeseik minden cselekedete szovjet területen igazolhatatlan és bűncselekmény. A jogos ügyet a másik oldal, a Vörös Hadsereg és szövetségeseik képviselték, noha e koalíció katonái is követtek el bűncselekményeket, amelyeket humanista elkötelezettségű emberek nem tagadhatnak. Ungváry mindezt azzal fejeli meg, hogy „eljut” a német és a magyar kultúrfölény gondolatáig, mondván, a náci kivégző osztagok lépcsőket ásattak a tömeggyilkosságok számára megásott mély gödrök aljáig, hogy az öreg nénik nehogy leessenek… És magát liberálisnak gondoló ember is tapsol ennek a szerzőnek.

Míg korábban dicsőíteni illett (vagy kellett) a Vörös Hadsereget, sokak emlékezetében nem a felszabadító alakja rögzült, hanem a fosztogatással, nemi erőszakkal és vandalizmussal hozzák kapcsolatba a katonákat…

Igazi professzionális munka Miriam Gebhardt könyve, aki bebizonyította, hogy az amerikai-angol-francia katonák erőszaktevései német területen nem maradnak el a Vörös Hadsereg katonáinak erőszak-tevéseitől, bár a „módszerek” eltérőek voltak. Az amerikai katonák számos esetben „megvásárolták” pl. nylon harisnyával vagy kölnivel az erőszaktevést.

Azt is hangsúlyozni kell, hogy a Magyarországra érkező vöröskatonák látták és megszenvedték azokat a borzalmakat, amelyeket szovjet földön a német és a magyar (és persze román, olasz stb) katonák a nőkkel szemben is elkövettek. Ebben az értelemben, részben tudat alatt is, az erőszaktevésben szerepet játszott a bosszú eleme. Ez persze sohasem igazolható. Természetesen ez a bosszú megnyilvánult a magyar és más nemzetiségű nők megerőszakolásában is.

Ép elméjű ember ilyen fajta rémes bűncselekményeket természetesen nem vesz védelmébe, de annak okaira rávilágít.

Számtalan hiteles dokumentum bizonyítja, hogy a szovjet lányok és asszonyok, nem ritkán lánygyermekek több mint két évig ki voltak téve a magyar (nem szólva itt a német, román, olasz stb. erőszaktevők tíz- és százezreiről) megszálló katonák kénye-kedvének. Publikált dokumentumok tömegei bizonyítják (magyarra és németre fordítva is), hogy a megerőszakolt szovjet lányokat és asszonyokat sok esetben az erőszakot követően legyilkolták, de források szólnak arról, hogy magyar katonák bordélyokat „üzemeltettek” többfelé azon a több mint öt magyarországnyi területen, amelyet megszállva tartottak 1941 nyarától 1944-ig.

Azt is ritkán hangsúlyozzák magyar történészek, hogy az erőszaktevő szovjet katonákat sok esetben megbüntették, gyakran kivégezték, míg a német vagy magyar katonákat nők megerőszakolásáért nem büntettek meg. Ahogyan mondottam, a bosszú természetesen nem igazolható, de történelmet írni csak a valódi kontextus ismeretében lehet. Nem szabad összemosni a jogos antifasiszta harcot a katonák által elkövetett törvénytelenségekkel és bűnökkel, hiszen a Vörös Hadsereg démonizálásával az antifasiszta harc is megkérdőjeleződik, és megint ott vagyunk a Horthy-rendszer mentegetésénél…

A Vörös Hadsereg és az államszocializmus kriminalizálása, démonizálása, az antifasiszta szövetség utólagos de-legitimációja épphogy a kormánypropagandába illeszkedik, amelynek része a Horthy-rendszer rehabilitációja, sőt egyenesen felmagasztalása.

Már akkor világos volt a hatalmi elit konzervatív, uralkodó csoportjának kétarcúsága, amikor Orbán parancsára felállították a nagy tiltakozást kiváltó „A német megszállás emlékművét” a Szabadság téren, szemben a szovjet felszabadító emlékművével, amely orosz tulajdonban van, mint sírhely. Az esztétikai szempontból is borzalmas emlékmű azt sugallja, hogy Hitler legjobb szövetségese, a horthysta hatalmi elit, ami számukra a magyar nemzetet jelenti, a nácik áldozata volt.

Bebújik az elit a nép mögé, vagyis a hóhér áldozatot csinál magából.

Így relativizálódik a holokauszt, hiszen a több mint félmillió elpusztított zsidó hóhérai, mindenekelőtt persze Horthy, hovatovább a „megmentővé” stilizálódik az uralkodó szélsőjobboldali kormánylogikában.

NÉMET MEGSZÁLLÁSI EMLÉKMŰ (FOTÓ: WIKIMEDIA COMMONS)

Ugyanez az őrület játszódik le, amikor a tények nyilvánvaló negligálásával az antiszemita gyilkost, Héjjas Ivánt próbálják rehabilitálni. S bár a kormány hivatalból még nem koszorúz egyik Horthy-szobor előtt sem, egy Tállai nevű miniszter halottak napján fejet hajtott a Wehrmacht gyilkos katonáinak sírja előtt, ami Németországban biztosan nem fordulhatna elő, egyelőre legalábbis.

Nagyon hasonló indíttatású az a manipulatív projekt, amikor egy új holokauszt-létesítményben, az ún. Sorsok Házában („nomen est omen”) olyan kiállítást terveznek, amelyben a miniszterelnök jobbkeze, formailag történész Schmidt Mária és az ismert liberális történész, Gerő András közös koncepciót formálnak a Horthy-rendszer mentegetése jegyében. Gerő nem régen odáig ment, hogy a holokausztról szóló kiállítást 1948-cal, a sztálinista diktatúra bevezetésével zárná le. A Szovjetunió, a Vörös Hadsereg mint Auschwitz felszabadítója sem jelenik meg. Ezt nevezik „történeti hitelességnek”.

Az egész arra a mániákus téveszmére megy vissza, hogy kvázi a magyar nép hamarabb elfogadja a holokauszttal való szembenézést, ha rögtön az egész problémát összeboronálják a „kommunista diktatúrával”.

Mindebben nemcsak az értelmiségi alkalmazkodás stratégiáit fedezhetjük fel, hanem a hatalom működésének néhány jellegzetességére is rámutathatunk.  A rendszerváltást követő 30 év minden tapasztalata koncentrálódik ebben az egészben: a történelem (emlékezete) a politika és az üzlet pillanatnyi érdekeitől függ, és ezért oly nehéz felismerni a szisztéma működésének törvényeit.

Magad mindig azt tanítottad: nem a személyeskedés számít, hanem a rendszer törvényeinek felismerése, az oknyomozó történetírás…

A mai ellenforradalmi rendszer történészideológusai nem egyszerűen a rendszer nyelvén beszélnek, elvárásainak megfelelnek, hanem kiszolgálják legitimációs ideológiáját, ami pedig nem lenne részükről kötelező, hiszen nincsen (még) rá nyilvános határozat.

A patologikus szovjetofóbia és antikommunista propaganda, amely átmegy ruszofóbiába, az államszocialista rendszer kriminalizálásába, azt a célt követi, hogy a mai rendszer felsőbbségét bizonyítsa a Kádár-rendszer fölött.

Ebben az ideológiai versenyfutásban érhető tetten a már korábban emlegetett ún. emlékbizottságok szerepe.

Az emlékbizottságok őrködnek a legitimációs ideológia fölött, biztosítják, hogy a történészek kiszolgálják a hatalom direkt politikai megrendeléseit azokkal a pénzeszközökkel, amelyek hátteréről a nagyérdemű olvasóközönség, a „fogyasztói piac” nem rendelkezik világos áttekintéssel, legtöbbször nem is tudják, honnan fú a szél.

Az üzlet, a politika és a tudomány ilyen közvetlen összefonódásának vesztese természetesen a történettudomány, amelynek színvonala messze elmarad az 1970-es-80-as évek átlagos színvonalától, pedig akkoriban is ott gyámkodott a politika – más módon és más formában – a történészek  fölött, elegendő, ha csak Borsányi György Kun Béla-könyvének sorsára utalok.

Mégis a tisztességes kutatók mindig igyekeztek kikerülni a hatalom által felállított ideológiai gátakat. Ma ennek kevés nyomát látni. Az emlékezetpolitikában pedig egyetemlegesen uralomra jutott az államszocialista múlt meghamisítása, fontos problémakörök elhallgatása, tudatos elferdítése.

Ehhez képest az egyetemes historiográfia progresszív új irányai úgyszólván meg sem jelennek azokban a témakörökben, amelyekről itt szót ejtettünk. Tovább folytatódik a hungarocentrikus, „sérelmi” történetírás, a politikai események történetírásának uralma, a történetírás „nemzeti látószöge” rossz ellentmondásban a „globális perspektívával” uralma alá hajtja azt a nézőpontot, amely a társadalom alsó néposztályainak „életvilágát” kívánná feltárni. Erre már nem jutnak pénzügyi források… Ez a látlelet 2018 végén.

Az egyik interjúban úgy fogalmaztál: az „átkosból” meglepően sokszínű világra emlékszel. Ma már ezért (is) könnyen megkaphatod a „sztálinista” címkét, miközben külföldön a Lenin-könyvedért komoly nemzetközi elismerésben részesültél.

A magyar történetírás gazdag hagyományában – megfelelő kritikával – sok minden követhető tendencia, módszer, szemlélet, kutatási sajátosság halmozódott fel. Belőlem sem lett volna a szovjet tematika iránt érdeklődő történész, ha nem ismerem meg a hazai történetírás olykor számomra nagyon nem szimpatikus teljesítményeit is.

Amikor 2016  novemberében Londonban megtisztelő előadás-meghívásnak tehettem eleget a Lenin-könyvem nemzetközi kitüntetése alkalmából, valaki meg is jegyezte és a könyv számos recenziójának egyikében egy szerző ki is fejtette, hogy a munkámban kifejeződik a sajátosan magyar elméleti és történeti hagyomány iránti odaadás: Lukács, Tőkei, Ránki, Niederhauser, de hozzátehetném Hajdu Tibor, Borsányi György, Sipos Péter, Kende János, Erényi Tibor, Pach Zsigmond Pál, Orosz István, Berend T. Iván, Szűcs Jenő vagy még régebbi időkből, Arató Endre, Dolmányos István, Balogh Sándor, Molnár Erik, Lackó Miklós, Hanák Péter munkásságát, kérdésfeltevéseit, intellektuális kihívásait.

Mindegy, minek nevezzük, marxista történetírásnak vagy egyszerűen rendszerkritikai történetírásnak, a lényeg egy mának szóló hagyomány felmutatása, amely követhető mind a magas szakmai színvonal, mind a humanista-antifasiszta elkötelezettség okán.

Ezen szempontok alapján példának okáért a liberális Szabó Miklós öröksége napjainkban rendkívül aktuális, ösztönző, hiszen ma igazán itt dörömböl az ajtókon a legkülönfélébb fertőzött forrásokból beáramló nacionalista hordalék, amely elárasztja a sajtó szinte minden termékét.

Rendkívül fontos annak tudatosítása, hogy a történészek ifjú generációját ne tudják abba a gondolkodási hierarchiába becsalogatni, amelynek jelszava: „minden a részlet, semmi az egész”.

A partikularitás uralma az egész fölött megkönnyíti az utat a gonosz, emberellenes eszmék számára, hogy a történetíráson belül (is) hierarchiát állíthassanak fel népek és vallások, kultúrák és régiók között.

Tanítványaim, bármiképpen viszonyuljanak is hozzám, nem állíthatják, hogy valaha leírtam volna olyasmit, ami a represszív rendszerek apológiáját foglalja magában. Noha a hatalmat kiszolgáló propagandisták a rendszerváltás után – ma sincsen másképpen – éppen egy ilyen sarokba próbáltak „száműzni”.

Másfelől sohasem vállaltam azt a fajta „könnyű elemzést”, „könnyű” történetírást, amely kikerüli a kényes kérdéseket. A tanítványaim mindig tudták, hogy tudományos kérdésekben sem taktikázni, sem kompromisszumokat kötni az igazság keresése közben nem lehet.

Egy helyütt úgy fogalmaztál: a történetírás a hatalom és az üzlet vonzásában. Hol itt az üzlet? Van-e e téren különös üzeneted az új történész-generáció számára?

Nehéz itt röviden valami értelmeset mondani, mert könnyen megkapja az ember a „balos populizmus” vádját. De azért sok mindent tudunk e jelenség-együttesről a modern rendszerkritikai szociológiai irodalomnak köszönhetően. Mi is publikáltunk erről az Eszméletben. A történészszakma bizonyos értelemben konzervatív szakma, szorosan kapcsolódik a hatalmi viszonyokhoz, s ebben az értelemben az a szakmai kör kap komolyabb pénzügyi támogatást, amely rákapcsolódik a hatalom köldökzsinórjára.

Más oldalról tükrözik ezt a problémakört az ún. celebek. Celeb csak az lehet, aki a hatalom nyelvén beszél maga sajátos eszközeivel. Az autoriter rendszerekben, mint a miénk is, a sikeres celeb magától is kitalálja, mit szeret a hatalom, mivel itt „fortélyos félelem igazgat” (József Attila).

A belépőjegy a celebség világába tehát világos, éreznie kell az ellenforradalmi korszak lüktetését és az őt szolgáló média elvárásait.

Ami a mi szakmánkat illeti, a szocialista múlt „leleplezése” 30 éve napirenden van, ez a legkurrensebb téma, de azon belül is „ki kell találni” a legfontosabb témaköröket, amelyeken lehet úszni. A szovjet megszállás negatív oldalainak egyoldalú kidomborítása, az erőszaktevés és a repressziók ecsetelése, a felszabadulás és a felszabadítás kétségbe vonása, a „kommunizmus és az erőszak” minden mennyiségben, Lenin, Ságvári, Che Guevara, Castro stb. terroristaként való kriminalizálása, az „ügynök-ügy”…

Külön fontos téma a „nemzeti önbecsülés védelme”, a Horthy-rendszer mentegetése, a magyarság áldozatként való bemutatása, a ruszofóbiába átmenő szovjetofóbia.

Nem sorolom tovább a támogatott témákat, ismerős dolgokról beszélünk, mindenki érti, miről van szó. A celeb-témakör irodalmából tudjuk, hogy a magamutogatás, az egocentrikus pózolás, a nárcisztikus öntetszelgés, a szélsőséges hangvétel mindent visz olykor még a színtiszta kóklerkedés árán is. Az igazán fontos a „like” vagy „dislike”, a lényeg a figyelem fenntartása és orientálása.  Az igazi történészszakemberek nemigen vállalják a celeb szerepét, amely funkciója szerint kifejezetten manipulátori szerep.

Igen, azt hiszem, a fiatalok számára ez a döntő, „minimális” üzenet:

az értelmiségi, akkor is, ha történész, utasítsa el a manipulátori szerepet, a mefisztói szerepet.

Fontos, korszakon átívelő munkák a mainstreammel, az árral szemben jönnek létre. Divatok jönnek-mennek, a történész oknyomozó küldetése marad.

Forrás: https://merce.hu/2018/12/08/a-tortenelemhamisitas-neohorthysta-iskolaja-ertelmiseg-a-hatalom-arnyekaban/

Vladlen: Az ukrán provokáció értelme a Kercsi-szorosban

1. Porosenko újjá akarja magát választatni Ukrajnában, de nagyon rosszul áll a szénája. Ha sikerül kiprovokálnia egy tartósabb hadiállapotot, esetleg el tudja odázni a választásokat.

2. Porosenko rezsimjének legkülönbözőbb támogatói egy dologban egyetértenek: Oroszországot össze kellene ugrasztani a Nyugattal olyan szintig, hogy katonai konfliktus jöjjön létre. Erre legalkalmasabb Ukrajna, hiszen a határ mindkét oldalán már felsorakoztak katonai erők. Ukrajna megpróbálja eljátszani az áldozat szerepét, miközben az ukrán pronáci rezsim törvényeket hoz az orosz nyelv, az orosz és a szovjet kultúra ellen. 1945 óta példátlan fasiszta rehabilitáció játszódott és játszódik le Ukrajnában.

3. A pronáci ukrán rezsim nyugati szponzorai maguk is támogatják Porosenkoék Oroszország elleni provokációit, bár egy nyílt háború egyelőre nem áll érdekükben, mert azt Oroszország igen gyorsan lezárná, s a mai Ukrajnából nem sok maradna.

4. Az Európai Unió hírcsatornáiban a nyíltan náci politikusok is, mint például Parubij, a parlament elnöke, az ismert Hitler-imádó, tolerált politikusként nyilatkozgat. Eközben Merkel pátbeli utóda, Annagret Kramp-Karrenbauer a náci múltat felidéző ruszofób kampányba kezdett, amely már-már elhomályosítja a hivatásos brit oroszgyűlölőket is, mint Theresa May-t. 

5. Az ukrán provokáció megmutatta, hogy a Nyugat Oroszország elleni geostratégiai küzdelme egyre kevésbé ismer határokat, egyértelművé válik e téren is, hogy felmondják a polgári demokrácia minimumát is, ami már a legyilkolt szaudi újságíró esetének amerikai értelmezésében is kifejezésre jutott. Saját törvényeiket sem tartják be, ha geopolitikai és energiapolitikai érdekeikről van szó.

6. A valódi tét, amire az ukrán pronáci elit tesz, az az, hogy a NATO miután lényegében elnyelte a Balkánt is és megy tovább Kelet felé, a végén Ukrajnát is bekebelezi.

7. Végül, a neoliberális világrend nyilvánvaló szétesése nem javítja meg a tőkés világrend működésének betegségeit, hanem csak súlyosbítja azokat. Vedd komolyan a háború elleni antikapitalista küzdelemet!

Claudio Katz: A Bolsonaro-korszak kérdései Brazíliában – Bakó András kivonatos fordítása

A Dilma elleni puccs három pillére: a hadsereg, az igazságszolgáltatás és a média. A fegyveres erők hatalma folyamatosan nőtt (militarizálóás, új ügynökségek), jelenleg 70 képviselő és kormányzó, és az elnök-alelnök. Az igazságszolgáltatás részességét a Lulát elítélő Moro bíró miniszteri kinevezése bizonyítja és maga a volt elnök elleni eljárás. A média az egyik legkorruptabb képviselőből (Bolsonaro) „csinálta” a legtisztességesebbet, elhallgatva a menetközbeni újabb botrányokat is. Ebben élenjárt az O Globo és a Récord.

Kinek az érdekében?

Nem Bolsonaro volt az uralkodó osztály vágyálma, de ha már így alakult, a vállalatok bebiztosították, hogy maradjon a nekik kedvező folytonosság alatta is. Megpróbálják végrehajtani majd a munkaügyi reformot, például a chilei modellhez hasonló privatizációs nyugdíjmodell bevezetésével. Az ultra-liberális gazdasági miniszter-jelölt személye erre garancia, de ez potenciális konfliktusforrás.

A pénzügyi körök megkapják a támogatásukat, mert szükség lesz a történelmi mélyponton lévő gazdaság fellendítésére. A vidéki elit a fegyverhasználat lehetőségének növelését (földműves mozgalmak ellen), az export szektort élénkítő állami beruházásnövelést és a tevékenységüket t támogató nemzetközi megállapodásokat akar. Ennek nyomán valószínűleg elmarad a Mercosur-ral kötött megállapodás felmondására vonatkozó ígéret betartása. Továbbá a vállalati privatizáció folytatása várható.

Viszont Bolsonarónak nincsen önálló hatalmi bázisa, ezért ha el akarja kerülni, hogy a törvényhozás játszadozzon vele, akkor először a hadsereget kell maga mellé állítani, majd utána az államon belül megalapozni saját támogatását.

Az ellenállás jelentheti a korlátot

Bolsonaro támogatottságát az adta, hogy Brazíliában iszonyatosan magas a bűnözés, ő pedig annak radikális visszaszorítását ígérte. Viszont ez a demagógia hatalmon nem működik tovább. viszont a militarizációs politika sikertelenségére Mexikó példája figyelmeztett, ahol 200 000 halott és 30 000 eltűnt ember lett a kábítószer elleni háború eredménye.

Bolsonaro a középosztályt a legszegényebbek ellen hangolja, azonban a megszorító politikája miatt éppen a középosztály nehézségei fognak növekedni. Éppen ezért majd a demokratikus jogokat próbálhatja korlátozni, ami már Temer alatt is ment, és az új elnök megválasztásával csak tovább fokozódott az immáron erőszakos fellépések száma.

A következő hónapokra az ilyen jellegű agresszióval szembeni fellépés lesz az elsődleges feladata az ellenzéknek Katz szerint, amihez nagy bátorság kell, de másképpen nem lehet korlátozni a diktatórikus törekvéseket.

Mit fog tenni Kínával és Venezuelával szemben?

Valószínűleg igazodni fog a Trump-féle vonalhoz. Olyasmire lehet számítani, mint az izraeli követség Jeruzsálembe helyezése, a BRICS kiüresítése, a Pentagonnak szerződések kínálása és egy tengerészeti bázis felajánlása.

Kínával szembeni politikában viszont kénytelen lesz óvatosnak lenni, mert a Trump intézkedések ellenére az ázsiai ország befolyása tovább növekedett a térségben (pl. több hitelt nyújt, mint a Világbank és az Amerika-közi Bank). Még a Temer-kormány is ellenállt az erre vonatkozó nyomásnak. Peking is figyelmeztette arra Bolsonarót, hogy következményekkel járhat, ha megpróbálja radikálisan átformálni a két ország kapcsolatát.

A Venezuelával kapcsolatos agresszív álláspontja gyengíti annak a lehetőségét, hogy békés megoldást találjanak a konfliktusra. Ebben az OAS héjái mellett Kolumbia lehet a partnere, akár a humanitárius válságra hivatkozva beavatkozás sem elképzelhetetlen. Utóbbi lehetőséget gyengíti, hogy a venezuelai ellenzék impotens és a geopolitikai hagyományokba sem illik bele, azokon nagyot kellene változtatnia Bolsonarónak.

Ugyanakkor nem valószínű, hogy még jobboldali társaival is képes lehet visszafordítani mindent, ami a regionális integráció tekintetében elindult. Ráadásul egyáltalán nem lehet kizárólagosan jobbra tolódásról beszélni, mivel még mindig vannak baloldali kormányok (köztük újonnan a mexikói) és számos országban erősödött meg egy újfajta a baloldal társadalmi támogatottsága. Így még nyitott a forgatókönyv.

A világhoz való igazodás?

A szélsőjobboldal számos országban kormányra került vagy legalább is befolyással van a kormányzatokra. Az erre való igény Latin-Amerikában is meg van, Bolsonaro nélkül is, mivel akárcsak Európában vagy az Egyesült Államokban, a jobboldal képes becsatornázni azt a gazdasági-társadalmi elégedetlenséget, ami a progresszív (vagy annak nevezett) kormányok és a politikai rendszer képtelen orvosolni.

Ehhez zajlik a bűnbakképzés, aminek a migránsok és a legelesettebbek a céltábla. Egyszerre képesek az emberek szabad vándorlását elutasítani, miközben a tőke és a javak szabad vándorlását ünneplik. Bolsonaro ennek egy remek példája, aki ugyan majd hígítja valószínűleg a kínált programot, hogy könnyebben menjen a végrehajtása, de így is szintlépés lehet a cinizmus új korszakában.

Fasiszta-e?

Bolsonarót és kormányát – bár vannak fasisztoid jellemvonásai – nem lehet fasisztának minősíteni. Ha történelmi előzményt akarunk találni, az a Pinochet-féle Chilében vagy Uribe Kolumbiájában keresendő, ugyanúgy jellemzi a totalitárius szemlélet, az antikommunizmus és a munkásellenesség. Hosszabbtávon nem zárható ki, hogy a rendszer fasisztává válik.

Viszont függőviszonyban lévő országok lehetőségei korlátozottak, noha Brazília jó nagy. Mégis a neoliberalizmus sikerrel tudja bizonyos dolgokban korlátozni a fasisztoid jellegű mozgalmakat. Továbbá úgy tűnik, hogy Trump is meggyengült az USA-ban, már pedig az ő támogatása nélkül nem biztos, hogy mehetne egy ilyen átalakulás.

Hatása Argentínára

A piaci reformok végrehajtására vágyakozva a populizmus elutasításaként értelmezik Bolsonaro győzelmét a déli országok. Cristina Fernández de Kirchner ellen hasonló eljárás indult, mint Lula ellen, de ugyanakkor Macri meg benne van az Odebrecht-ügyben, úgyhogy bonyolult.

A történelmi előzmények is mások, Brazíliában a fellendülés a katonai diktatúra időszakára esik, amit Bolsonaro ki is használt, ugyanez az opció nem áll az argentin jobboldal rendelkezésére. Ráadásul jelenleg inkább Chile felé törleszkedne a brazil elnök, ami megint nem jó pont Buenos Airesben, pláne ha Trump őt választaná Macrival szemben „kedvenc” partenerének.

Vagyis alapvetően nem valószínű, hogy a brazil modell átültetésre kerülne Argentínában, de az ország nem elképzelhető gazdasági összeomlása ezt nem zárja ki akár ezt sem.

Tanulságok a baloldal számára

Bolsonaro a médiára alapozva erőszakos lejárató kampányt tudott folytatni, ami elérte a Munkáspárt neoliberális fordulatában csalódott embereket, akik így azzal szembefordultak. Fokozatosan elvesztették középosztályi bázisukat, majd a munkások támogatását. Az évtizedes intézményi politizálás nyomán lemondtak az utcai politizálásról, ami megnyitotta a teret a jobboldal előtt. A párt lemondott szavazói aktív neveléséről, a jóléti intézkedésektől várta pozíciójának megerősítését. Így pedig a jobboldal még a Temer-féle katasztrófa közepette is képes volt győzni.

Krausz Tamás: Sobibór 75

Egy szovjet hős: Alekszandr Aronovics Pecsorszkij (1909–1990)

1943. október 14-én – a náci haláltáborok történetében a treblinkai mellett az egyetlen és sikeres, tömeges szökéssel járó – felkelés tört ki a sobibóri megsemmisítő táborban. Abban a haláltáborban, melynek gázkamráiban mintegy negyedmilló zsidó férfit, nőt, gyermeket és szovjet hadifoglyot pusztítottak el. A haláltábor felszámolásának folyamatában – az SS-katonák számára is megdöbbentő módon – a fegyvertelen, de szervezett foglyok belevágtak a felkelés reménytelennek tűnő, nagy küldetésébe, melyben közel hatszázan vettek részt. Közülük több mint ötvennek sikerült is megszökni és életben maradni – a többieket legyilkolta az SS. Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon még a zsidó szervezetek sem emlékeztek meg e dicső eseményről.

  A felkelés vezetője és kitervelője egy szovjet hadnagy, Alekszandr Aronovics Pecsorszkij volt. A művészetek iránt érdeklődő, de végül közgazdasági diplomát szerző fiatalember élettörténetét sokáig csak nagyon kevesek ismerték. Noha 1949-ben és 1951-ben kitüntették, a Szovjetunióban igazi figyelmet sohasem kapott.

  A hivatalos szovjet emlékezetpolitikában egyetlen népet sem emeltek ki a népek sokaságából, sőt igyekeztek – a szovjet történelem háborús korszakának „elvárásai” alapján – a szovjet nép egészének hőstetteit és áldozatait hangsúlyozni: „békés szovjet állampolgárok” ez a felirat szerepelt a lemészárolt zsidók emlékművén is. Mégis, két dolog kétségtelen. Egyrészt, hogy a döntő terhek az orosz népre hárultak a világháborúban, másrészt pedig, hogy az áldozatok között kiemelkedett a zsidó nép vesztesége a holokauszt miatt. A Szovjetunió 27 milliós emberveszteségének hozzávetőleg 10%-a (más adatok szerint ennél is több) zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár volt, miközben a lakosságnak csak nagyjából két százaléka volt zsidó nemzetiségű akkoriban.

  A szovjet történelem etnonacionalista átírása, módszeres meghamisítása együtt jár a mai emlékezetpolitika tudatosan „deszovjetizáló” és „dekommunizáló” törekvéseivel. Ha ezt a történelmet a „főnökök”, a főtitkárok, a vezető hivatalnokok történeteként, azok „bűntörténeteként”, csak az erőszak és a GULAG történeteként fogjuk fel, nemcsak egyszerűen egyoldalúságot követünk el, hanem történelemhamisítást is, alkalmazkodunk a korszellem etnonacionalista „előírásaihoz”, vagyis észre sem vesszük, és máris az ő nyelvükön, a hatalom nyelvén beszélünk. Sose higgy a hamis prófétáknak, még akkor sem, ha piros vagy nemzeti színű zászlót lengetnek is!

  Találjuk hát meg Alekszandr Aronovics hőstettének forrásait!

Pecsorszkij nem csupán megszervezte barátaival, elvtársaival a felkelést és a menekülést, hanem utána csatlakozott a belorusziai partizánmozgalom Scsorszról elnevezett osztagához. Amikor a szovjet hadsereggel egyesültek, Pecsorszkijt – a hadifoglyokkal szembeni, akkoriban szokásos bizalmatlanságnak megfelelően – gyakorlatilag egy büntetőzászlóaljba irányították, amelyet „rohamlövész-zászlóaljnak” neveztek. A harcokban megsebesült, négy hónapot töltött kórházban, itt ismerkedett meg második feleségével. A felkelés történetét 1945-ben vetette papírra, amely akkor napvilágra is került.

  Az 1961-ből származó munkahelyi jellemzéséből, amely a Don-menti Rosztov egyik üzemében készült, az az érdekes dolog olvasható ki, hogy a munkáskollektíva, a „kommunista munka brigádja” milyen elismerően, kicsit patetikusan fogalmazva, szeretettel nyilatkozott róla, kiemelve a következő tulajdonságait: közösségiség és szolidaritás, emberszeretet, az emberek „kulturális felemelésének” vágya, a rászorulók iránti odaadás. Ilyen melegséggel írt ő is azokról a társairól, akikkel együtt raboskodott a megsemmisítő táborban.

Pecsorszkij hőstette – történetileg meghatározható értelemben – maga is a szovjet oktatás, kultúra, a szovjet mentalitás jellemzőit tükrözte. Pecsorszkij szerepében kifejeződött egy lelki és meggyőződésbeli szilárdság és hazaszeretet, milliókat mozgósító antifasiszta szellemiség. A hozzá hasonló emberek sokasága vitte sikerre a Nagy Honvédő Háború igaz ügyét. Lev Szimkin író, aki tanulmányozta a felkelés vezetőjének életét, így nyilatkozott: „Igen, ő maga volt a megtestesült szovjet ember. A zsidók háború előtti nemzedéke, amely a szovjethatalom idején nőtt fel, az internacionalizmus eszméit saját eszméinek tekintette.”   Az író megjegyzi, hogy Alekszandr Aronovicsnak sosem jutott eszébe elhagyni a Szovjetuniót, akkor sem, amikor zsidók sokasága indult el az új haza, Izrael felé…

Az olyan ember, mint Pecsorszkij, aki látva, hogy az SS-őrök szórakozásból lövik le a foglyokat, képes volt megszervezni a felkelést (melynek során sikerült 11 német SS-t és jó néhány ukrán őrt is likvidálni), olyan emléket hagy maga után, amely nemigen manipulálható. Legfeljebb elhallgatni lehet, mint például a mai Magyarországon. Az ilyen embernek lehet bárhol a hazája, akár több hazája is lehet, mert sohasem felejti el, hogy az emberiség része is. Természetes tehát, hogy Pecsorszkij egész életében ápolta a szovjet ellenállás tradícióját, amelynek megmutatta eltakart arcát is, „zsidó utcáját”, és sohasem gondolt arra, hogy a két hagyomány egymással szembeállítható. Összetartozó dolgok voltak ezek és azok is maradnak mindörökké. Vaszilij Groszman, a híres író, aki vöröskatonaként érkezett az akkor már gyakorlatilag elhagyatott Sobibórba, azonnal felismerte a tábor jelentőségét az utókor számára: hiába tüntették el a nácik a nyomokat, még a föld alól is előkaparták rémtetteik bizonyítékait.

Mi sem hagyjuk veszni Pecsorszkij igazságát.