Krausz Tamás: Sobibór 75

Egy szovjet hős: Alekszandr Aronovics Pecsorszkij (1909–1990)

1943. október 14-én – a náci haláltáborok történetében a treblinkai mellett az egyetlen és sikeres, tömeges szökéssel járó – felkelés tört ki a sobibóri megsemmisítő táborban. Abban a haláltáborban, melynek gázkamráiban mintegy negyedmilló zsidó férfit, nőt, gyermeket és szovjet hadifoglyot pusztítottak el. A haláltábor felszámolásának folyamatában – az SS-katonák számára is megdöbbentő módon – a fegyvertelen, de szervezett foglyok belevágtak a felkelés reménytelennek tűnő, nagy küldetésébe, melyben közel hatszázan vettek részt. Közülük több mint ötvennek sikerült is megszökni és életben maradni – a többieket legyilkolta az SS. Mondanunk sem kell, hogy Magyarországon még a zsidó szervezetek sem emlékeztek meg e dicső eseményről.

  A felkelés vezetője és kitervelője egy szovjet hadnagy, Alekszandr Aronovics Pecsorszkij volt. A művészetek iránt érdeklődő, de végül közgazdasági diplomát szerző fiatalember élettörténetét sokáig csak nagyon kevesek ismerték. Noha 1949-ben és 1951-ben kitüntették, a Szovjetunióban igazi figyelmet sohasem kapott.

  A hivatalos szovjet emlékezetpolitikában egyetlen népet sem emeltek ki a népek sokaságából, sőt igyekeztek – a szovjet történelem háborús korszakának „elvárásai” alapján – a szovjet nép egészének hőstetteit és áldozatait hangsúlyozni: „békés szovjet állampolgárok” ez a felirat szerepelt a lemészárolt zsidók emlékművén is. Mégis, két dolog kétségtelen. Egyrészt, hogy a döntő terhek az orosz népre hárultak a világháborúban, másrészt pedig, hogy az áldozatok között kiemelkedett a zsidó nép vesztesége a holokauszt miatt. A Szovjetunió 27 milliós emberveszteségének hozzávetőleg 10%-a (más adatok szerint ennél is több) zsidó nemzetiségű szovjet állampolgár volt, miközben a lakosságnak csak nagyjából két százaléka volt zsidó nemzetiségű akkoriban.

  A szovjet történelem etnonacionalista átírása, módszeres meghamisítása együtt jár a mai emlékezetpolitika tudatosan „deszovjetizáló” és „dekommunizáló” törekvéseivel. Ha ezt a történelmet a „főnökök”, a főtitkárok, a vezető hivatalnokok történeteként, azok „bűntörténeteként”, csak az erőszak és a GULAG történeteként fogjuk fel, nemcsak egyszerűen egyoldalúságot követünk el, hanem történelemhamisítást is, alkalmazkodunk a korszellem etnonacionalista „előírásaihoz”, vagyis észre sem vesszük, és máris az ő nyelvükön, a hatalom nyelvén beszélünk. Sose higgy a hamis prófétáknak, még akkor sem, ha piros vagy nemzeti színű zászlót lengetnek is!

  Találjuk hát meg Alekszandr Aronovics hőstettének forrásait!

Pecsorszkij nem csupán megszervezte barátaival, elvtársaival a felkelést és a menekülést, hanem utána csatlakozott a belorusziai partizánmozgalom Scsorszról elnevezett osztagához. Amikor a szovjet hadsereggel egyesültek, Pecsorszkijt – a hadifoglyokkal szembeni, akkoriban szokásos bizalmatlanságnak megfelelően – gyakorlatilag egy büntetőzászlóaljba irányították, amelyet „rohamlövész-zászlóaljnak” neveztek. A harcokban megsebesült, négy hónapot töltött kórházban, itt ismerkedett meg második feleségével. A felkelés történetét 1945-ben vetette papírra, amely akkor napvilágra is került.

  Az 1961-ből származó munkahelyi jellemzéséből, amely a Don-menti Rosztov egyik üzemében készült, az az érdekes dolog olvasható ki, hogy a munkáskollektíva, a „kommunista munka brigádja” milyen elismerően, kicsit patetikusan fogalmazva, szeretettel nyilatkozott róla, kiemelve a következő tulajdonságait: közösségiség és szolidaritás, emberszeretet, az emberek „kulturális felemelésének” vágya, a rászorulók iránti odaadás. Ilyen melegséggel írt ő is azokról a társairól, akikkel együtt raboskodott a megsemmisítő táborban.

Pecsorszkij hőstette – történetileg meghatározható értelemben – maga is a szovjet oktatás, kultúra, a szovjet mentalitás jellemzőit tükrözte. Pecsorszkij szerepében kifejeződött egy lelki és meggyőződésbeli szilárdság és hazaszeretet, milliókat mozgósító antifasiszta szellemiség. A hozzá hasonló emberek sokasága vitte sikerre a Nagy Honvédő Háború igaz ügyét. Lev Szimkin író, aki tanulmányozta a felkelés vezetőjének életét, így nyilatkozott: „Igen, ő maga volt a megtestesült szovjet ember. A zsidók háború előtti nemzedéke, amely a szovjethatalom idején nőtt fel, az internacionalizmus eszméit saját eszméinek tekintette.”   Az író megjegyzi, hogy Alekszandr Aronovicsnak sosem jutott eszébe elhagyni a Szovjetuniót, akkor sem, amikor zsidók sokasága indult el az új haza, Izrael felé…

Az olyan ember, mint Pecsorszkij, aki látva, hogy az SS-őrök szórakozásból lövik le a foglyokat, képes volt megszervezni a felkelést (melynek során sikerült 11 német SS-t és jó néhány ukrán őrt is likvidálni), olyan emléket hagy maga után, amely nemigen manipulálható. Legfeljebb elhallgatni lehet, mint például a mai Magyarországon. Az ilyen embernek lehet bárhol a hazája, akár több hazája is lehet, mert sohasem felejti el, hogy az emberiség része is. Természetes tehát, hogy Pecsorszkij egész életében ápolta a szovjet ellenállás tradícióját, amelynek megmutatta eltakart arcát is, „zsidó utcáját”, és sohasem gondolt arra, hogy a két hagyomány egymással szembeállítható. Összetartozó dolgok voltak ezek és azok is maradnak mindörökké. Vaszilij Groszman, a híres író, aki vöröskatonaként érkezett az akkor már gyakorlatilag elhagyatott Sobibórba, azonnal felismerte a tábor jelentőségét az utókor számára: hiába tüntették el a nácik a nyomokat, még a föld alól is előkaparták rémtetteik bizonyítékait.

Mi sem hagyjuk veszni Pecsorszkij igazságát.

Meghalt Samir Amin

Meghalt Samir Amin. 87 éves volt. Az Eszmélet állandó szerzője,  barátunk, elvtársunk. Samir halála folyóiratunk személyes vesztesége, noha tudjuk, hogy gyászol az egész nemzetközi baloldal. A nemzetközi marxista-antikapitalista baloldal internacionalista aktivistáját mindenütt ismerték a világon, nagy és kis rendezvények, tömegmozgalmak és radikális baloldali tömörülések  állandó szónoka, igazi harcosa. Teoretikusként főképpen a világrendszerelmélet keretei között alkotó marxista tudósként szerzett magának hírnevet, tekintélyt. Rendkívüli felkészültsége, tudása szerény személyiséggel párosult. Közvetlensége, embersége sokakat magával ragadott. Kemény vitapartner, állhatatos harcos, meggyőződését, alapelveit sohasem adta fel. Ugyanakkor az állandó fejlődéshez szükséges önreflexióval is rendelkezett. Az Eszmélet Samir Amin örökségét megőrzi és továbbfejleszti, mert Samir szellemi hagyatéka folytatható mindaddig, amíg a tőke világa uralkodó marad.
Az Eszmélet folyóirat szerkesztősége

 

Krausz Tamás: Egy apróság a pronáci ukrán rezsim mai történetében (A ruszofóbia vonzásában)

Augusztus 7-én, a szovjet időkben megszokott katonai köszöntés helyett bevezették az ukrán náci köszöntést: „Dicsőség Ukrajnának!”, „Dicsőség a hősöknek!”. Még a holokauszt áldozatai emlékére is fütyülnek. Őszinte a rezsim. Hátradőlhetnek liberálisaink, akik végső soron egész Európában és az Egyesült Államokban végigmenedzselték „vérrel és vassal”, azaz pénzzel és fegyverrel – természetesen a demokrácia zászlaja alatt – a sajátos ukrán fasizmus: az antikommunista és persze antiliberális banderista rendszer meggyökeresedését, hatalmi tényezővé való emelkedését, a kelet-ukrajnai népirtásban való meghatározó szerepét. „Legyőzték a kommunizmust.” A mai ukrán társadalom át van itatva az etnonacionalizmus banderista-náci ideológiájával.

Sokszor leírtuk már mindezt ezeken az oldalakon is, de a mindennapi fasizmus ezen apró mozzanata, amely az államelnök és a honvédelmi miniszter parancsára hivatalosan is a mindennapi élet részévé emeli a fasizmus kendőzetlen magasztalását, bizonyos értelemben fordulatot jelez.

Egyebek között azt jelzi, hogy a fasizmus visszatérhet Kelet-Európába mint cementező anyag, amely a tekintélyelvű antiliberális és antiszocialista rezsimeket összetartja, kohézióját megerősíti. Ezek a rezsimek mind a Nyugat geostratégiai, főleg Oroszország-ellenes céljait, mind az oligarchikus kapitalizmussal szembeni lehetséges alternatívák eltiprását szolgálják. A hazai és külföldi liberálisok vad Orbán-ellenes indulatainak jó része is csupán annak szól, hogy Orbán új szélsőjobboldali, neohorthysta karakterű rezsimje nem elegendő módon oroszellenes. Bezzeg az ukrán!!! Amúgy a minden önreflexió és önkritika hiányában szenvedő (neo)liberalizmus, amely mindenekelőtt Lengyelországban és Magyarországon megágyazott az új szélsőjobboldali tekintélyelvű rezsimeknek, a megújulás teljes hiányában szenved. Ennek történelmi okairól nem e kis cikkecskében kell hangot adni, de feltétlenül alá kell húznunk újra meg újra a kelet-európai szélsőjobboldali rendszerek létrejöttében játszott szerepét akkor is, ha napjában százszor is elátkozzák e rezsimeket. Az oroszországi liberálisok (is) a „nyugati demokrácia” oroszországi meghonosítóinak tekintik magukat, mintha csak a Nyugat előretolt őrse lennének. Ennek megfelelően az ukrán „bábállamot” független államként értelmezik Oroszországgal szemben, miközben az ukrán fegyveres erők oroszok békés tömegeit bombázták szét Donyeck és Luganszk lakótelepein… Elképzelhetjük az orosz liberálisok társadalmi hatását, kisugárzását… Alekszejevics, a belorusz Nobel-díjas publicista hölgy odesszai fellépését – minden „ukránbarátsága” ellenére – az ukrán banderisták megakadályozták, mert az írónő említést tett egyik írásában arról, hogy ukránok és baltiak is részt vettek a holokausztban, a zsidó nép kiirtásában.

Orbán vagy Porosenko, minden különbségük ellenére a lényegben azonos feladatot lát el. Igaz, Orbán még sohasem próbálta Szálasit saját konzervatívnak hirdetett rendszerébe integrálni, valójában az új szélsőjobboldali „keresztény” etnonacionalista hivatalos ideológia felkent papjaként viselkedik. Ám mindkét rezsim közös fő célja, céljuk az új oligarchikus „nemzeti” burzsoázia létrehozása és hatalmának konszolidálása. A Porosenko-rendszer ezt a „történelmi hivatását” mint amerikai gyámságú bábállam, nehezebben realizálja, mert közben legfontosabb gazdasági-kereskedelmi, politikai, nyelvi-kulturális és mentális hátterét, hagyományát, Oroszországot, ki kell iktatnia az ország életéből. Valamit valamiért.

Ám egy ellentmondás megoldhatatlannak látszik: Ukrajna kalandját senki sem akarja végigfinanszírozni, sem az USA, sem az EU, természetesen a NATO sem. Így nem csoda, hogy Ukrajnából a lakosság millió számra menekül. Migránsok. Ezzel a válság, a káosz „örök időkre” beköltözött a szomszédunkba. Az egyetlen gyógyszer, amellyel a lakosságot etetik: a mindennapi fasizmus. Nincs más.

De Ukrajna dicsősége távolabb van, mint Porosenko Moszkvától.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – mondá a költő Vörösmarty úgy két évszázaddal ezelőtt…

A kelet-európai (neo)liberalizmus, amely 1989-ben amerikai és európai tanácsokra feladta az antifasiszta együttműködés egész hagyományát mint valami orosz vagy szovjet-szocialista maradványt, napjainkban már csak siránkozásra képes. Elnyeli őt is az új szélsőjobboldali etnonacionalista áradat, amely előtt maga rombolta le (és még ma is rombolja) a gátakat. Miközben azzal vigasztalják magukat, hogy Orbánt és Porosenkót Putyin és Erdogán számlájára írják…

Krausz Tamás