Tanay Cholkhan: Ukraine: A biological “bomb” for Europe

The outbreaks of infectious diseases epidemics started to occure in the country after the American biolaboratories got a green light to operate on the territry of Ukraine

Five years ago, the Ukrainians made their choice in favor of European integration – in the spring of 2017 the European Parliament voted for the abolition of the visa regime for Ukraine, not even having a clue what dangerous consequences such a decision would have.

When Ukraine decided to set foot on the European route, Brussels fully supported this decision. However, whom exactly did the EU support? People who wanted to live in a European society or politicians who came to power in Ukraine, parasitizing on the ideas of Ukrainians? In fact, the answer to this question lies much deeper and in order to understand it, one must look at the situation more broadly.

When the Revolution of Dignity unfolded in the center of Kiev, it had far fewer supporters than the media reported. The opposition forces just needed to create the appearance of support. Thus, people who mostly weren’t related to the European idea appeared in the Ukrainian capital.

Those Ukrainians who supported European integration had one peculiarity, which the European Union probably did not take into account. These citizens did not need Ukraine as part of Europe. Having had enough of life in the realities of their native country, they just wanted to get out of its borders – to go where they could earn more and live better. Of course, it’s about the European countries. Ukrainians did not believe that their country was able to reach European standards.

Today we have to say that their fears were justified. The corruption of the authorities deceiving own people, the armed conflict, the difficult economic situation and unemployment are the realities of modern Ukraine. In such a situation, a visa-free regime with Europe opened up incredible opportunities for Ukrainians. It allowed them to literally flee the country, seek employment in the EU and stay there officially or not.

According to official data, as of the end of 2017, 1 million citizens of Ukraine with a residence permit lived in the EU. A year later, the number of Ukrainians exceeded 2 million in Poland alone, while the total number, according to the Border Guard Service of Ukraine, exceeded 3 million. This is exactly the first part of the threat mentioned at the beginning of the article, and this is not about the migration crisis.

It’s no secret that the current Ukrainian authorities are closely cooperating with Washington. To this end, the US State Department even established the post of special representative for Ukraine.

This position was taken by Kurt Walker. However, he is not the only US citizen noted in Ukraine. In the summer of 2016, an American, Ulana Suprun, was appointed a Minister of Health. It should be noted that she was approved despite the Ukrainian legislation, since a person with dual citizenship does not have the right to occupy such a high post – so this may indicate that her appointment was lobbied from the outside.

Everything would not be so terrible if not a huge number of scandals Suprun was involved in. Last year, for example, she was convicted of purchasing medicines with an expiring date. In addition, Ukraine has banned vaccine against diphtheria, tetanus, whooping cough and polio. The reason for this was the manual, published in Russian. Of course, she took the position of a reformer in the health sector, but all her reforms only aggravated the situation. Funding, services, medications, and even the condition of hospitals — everything fell into disrepair.

However, namely with the arrival of Suprun the American biolaboratories began to actively work in the country, number of which estimates to about 15. This, in particular, was reported by the American news portal InfoWars. It will be fair to note that they began to appear long before that, but large-scale activities came to action with the coming to power of the new government. For example, on January 1, 2017, sanitary norms, which were considered one of the most stringent in the world, ceased to operate in Ukraine, which greatly simplified the functioning of research centers.

The work of these laboratories could not go unnoticed. Thus, outbreaks of infectious diseases epidemics often occurred in the country. It is noteworthy that to combat this, more and more new vaccines supplied by American pharmaceutical companies were purchased. To protect the population from swine flu (H1N1), the state spent $ 40 million – in addition there was a botulism epidemic that killed thousands of Ukrainians. Now the country was struck by a measles epidemic.

Here we come to the second part of the problem. According to the Ministry of Health of Ukraine, in the first seven weeks of 2019, almost 3,3 thousand measles cases were recorded in the country. Over 1.7 thousand cases are children. At the same time, from December 28, 2018 to February 8, 2019 – 21,355 people fell ill with measles in Ukraine – 9,304 adults and 12,051 children.

Putting two facts together – the labor migration of Ukrainians to Europe and the biological threat – it is not difficult to guess where the next epidemics will flare up. Moreover, 380 cases of measles have already been recorded in the first two months of this year in Poland, although for the entire last year only 339 cases of the disease have been recorded there. The secretary of the country’s chief sanitary inspector, Jan Bondar, commenting on the spread of the disease, noted that Ukrainian labor migrants brought it to the country.

So, Brussels by giving Ukraine a visa-free regime, also opened the doors of Europe to the horrors of a pandemic, which became possible due to the decline of the health system of Ukraine.

Labor migrants are also sources of biological problems. Do we need such a perspective? The question should be addressed to the European Commission.

Ukraine mall displays Nazi swastika on staircase – Diaspora – Jerusalem Post – jpost.com

A shopping mall in Ukraine that is located on a street named for a collaborator with the Nazis decorated a staircase with a large swastika.

https://www.jpost.com/Diaspora/Ukraine-mall-displays-Nazi-swastika-on-staircase-581065

Kabai Domokos Lajos: Geopolitikai játszmákban vergődik Magyarország – Bekiáltás blog

Kabai Domokos Lajos


Nem csak Venezuela, de a magyar kormány is rákerült Washington Moszkva és Peking elleni támadásának célkeresztjére.

venezuelamadurakatonakelott2019-01-31.jpg

Drámai mondatokkal szembesítette az Euronews január 31-ei, esti hírblokkja a közönséget. A televíziós csatorna közreadta Venezuela brüsszeli nagykövete, Claudia Salerano baljós nyilatkozatát azt követően, hogy az Európai Parlament 439 igen, 104 ellenző, 88 tartózkodó szavazattal elfogadta: az önmagát ideiglenes államfőnek kikiáltott Juan Guaidot ismeri el a dél-amerikai ország vezetőjének. Úgymond, a megrendezendő szabad választásokig, aminek lebonyolítását innen, Európából egy munkacsoport létrehozásával is segítenék. A nagykövetnő erre reagálva mondta:

„Az Európai Parlament nem helyezheti magát az ENSZ Biztonsági Tanácsa fölé. Ebben a helyzetben fel kell tenni a kérdést: szeretné-e az Európai Unió, hogy egy újabb lépéssel kerüljön közelebb a polgárháborúhoz Venezuela. Nem mintha országom változtatni akarna demokratikus berendezésén, de ezt a kérdést tegyék fel önmaguknak!”

Persze, az európai parlamenti képviselők megtapsolták saját határozatukat. Velük csattogtatták tenyerüket a néppárti Fidesz tagjai is, akik nevében néhány órával korábban még azt nyilatkozta Deutsch Tamás képviselő: „Semmilyen jogköre nincs a kizárólagos nemzeti szuverenitás jogkörébe tartozó kérdésekben az Európai Parlamentnek abban, hogy hogyan intézik az ügyeket az egyes országokban”. Aztán a szavazáskor, Orbán Viktor kényszeredett, a spanyolokkal takarózó utalásait követve, ő is megnyomta az igen gombot.

Moszkva és Peking felé fordultak

Most már utánuk a vízözön. Innentől az immár megszokott forgatókönyv szerint zajlanak az események: a Nyugat semmibe veszi fennen hirdetett értékrendjét. Átesve saját önkényes felhatalmazásának kínos pillanatain, gátlástalanul érvényesíteni fogja érdekeit. Ezúttal a kétségtelenül vitatható körülmények között, de a 2018 májusában, 67 százalékos többséggel megválasztott államfőt, Nicolás Madurot cseréltetné le a parlament elnökével, Juan Guaidoval. Merthogy Maduro megválasztásának körülményeit úgymond illegitimnek tartják. (Az önmagát ideiglenes államfőnek kikiáltott, harmincöt éves politikus lépését viszont nem! Hogy is van ez?)  Az ellenzék, amely 2015-ben a parlamentben megszerezte a többséget, s amelynek az eddig csupán a lakosság húsz százaléka által ismert Juan Guaido a vezére, bojkottálta az államfőválasztást. Emiatt, s az állítólagos csalásokra hivatkozva kérdőjelezik meg Maduro hatalmát.

Ha lecsupaszítva tekintjük át Venezuela utóbbi három évtizedének történetét, azt látjuk, hogy a szegények tömegeit felemelni akaró nemzetiek vissza-visszatérően csapnak össze az Amerikai Egyesült Államokra tekintő oligarchák képviselőivel. Ám csöppet sem mellékes, hogy az éles küzdelmek a parlamentarizmus keretei között zajlottak eddig. Amiből persze nem következik, hogy a hatalomban lévők esetenként ne éltek volna vissza a lehetőségeikkel. Akár így, akár úgy, a Maduro elődje, a Hugo Chávez által létrehozott Venezuelai Bolivár Köztársaság a hatalmas olajkincsből származó bevételekre alapozva több mint kétmillió lakást építtetett, hogy felszámolja a nyomornegyedeket. A harminc milliós, alacsony átlagéletkorú lakosság egyharmada jár iskolába. Csak egyetemből negyvenet hoztak létre. Kubai orvosok segítségével gyökeresen javították az egészségügyi ellátás feltételeit.

Viszont elküldték az országból a Nemzetközi Valuta Alap képviselőit. Az állam megvásárolta – tehát nem kisajátította – a nagy olajtársaságok részvényeit, és szakított az egyoldalú Amerika-függéssel. De ez a szakítás messze nem volt teljes. Az USA-beli Texasban sok ezer alkalmazottal működik a CITGO nevű venezuelai olajfinomító. Ennek Egyesült Államokbeli benzinkúthálózata forgalmazza az ottani gépkocsikban felhasznált üzemanyag ötödét. Csakhogy időközben az orosz Rosznyeft jelentős tulajdonrészt szerzett a venezuelai petróleum vállalatokban az államkölcsönök biztosítékaként. És emiatt az USA egyes körei az amerikai biztonsági kockázatok növekedéséről beszélnek. Tegyük hozzá: a maguk szempontjából érthetően.

Peking óvatosabb a százezernyi kínai miatt

Oroszország mellett kínai cégek is érdekeltek a venezuelai olajiparban, illetve Moszkvához hasonlóan, Peking fegyverekkel látja az ország erős hadseregét. Kínából szintén jelentős hitelek áramlottak Caracasba. Ám az utóbbi idők gazdasági nehézségei miatt ezek mértéke csökken. Viszont Kína továbbra is nagy vásárlója a venezuelai kőolajnak. Emellett a kínai cégek közreműködésével újultak meg, épültek ki a számítógépes és távközlési hálózatok – rossz nyelvek szerint a lakosság politikai ellenőrzését szintén lehetővé téve.

Kína több mint százezer polgárának engedte meg, hogy letelepedjék Venezuelában, s ott főként áruinak értékesítésével foglalkozzék. Talán ez az egyik oka annak, hogy Oroszországgal ellentétben, Kína caracasi nagykövete nem csak a hatalmat gyakorlók képviselőivel tartotta és tartja a kapcsolatot, de – a kormányzó hatalom rosszallásától kísérve – a parlamenti ellenzék vezetőivel is. Ezekben a napokban Peking kiváró taktikát választott: nem követte a moszkvai vezetést, és nem kezdte sietve bírálni az USA-t amiatt, hogy a washingtoni kormány – konkrétan az amerikai külügyminiszter közreműködésével – nyilvánvalóan le akarja mondatni a törvényes elnököt.

Ami az említett gazdasági nehézségeket illeti, többen azt állítják: a venezuelai állam túlvállalta magát a nagyszabású népjóléti programokkal, amelyek hatékony levezényléséhez hiányzanak a hozzáértő állami apparátusok. Emellett sokan az amerikai szankciókat, pénz- és áruvisszatartásokat okolják az eget verő inflációért. Ezekben a napokban London közölte, hogy nem szolgáltatják ki a caracasi kormánynak a Nagy-Britanniában őrzött 1,7 milliárd dollár értékű aranytartalékot. Nyilvánvalóan összhangban a tulajdon szentségére, a szabadpiacra vonatkozó nyugati értékrenddel…

Mindehhez jön, hogy a hatalmas olajbevételek tekintélyes része a korrupt tábornoki kar zsebében tűnik el. Ők ellenőrzik a kábítószer-kereskedelmet és az efféle kétes üzleteket. Talán emiatt, a hadsereg vezetése eddig kiállt Maduro mellett. Legyünk cinikusak: egyelőre nem hagyják ott a biztosat a bizonytalanért. Ráadásul a Nyugat által kiközösíteni óhajtott elnök, akinek testi épségére orosz zsoldosok vigyáznak, az elmúlt napok híradó tudósításai szerint, idejének jó részét a katonák között töltötte. Újabb és újabb egységek előtt mondott lelkesítő beszédeket, s vette rá őket, hogy nyilvánosan hitet tegyenek mellette.

Ellentámadásba lendül Washington

Mindez csupán csak azt példázza – a különböző források ellentmondásai miatti tévedés kockázatával –, hogy a venezuelai kép sem fekete vagy fehér. Úgyhogy óvatosan a szélsőséges megállapításokkal, még ha ezekre Brüsszelben, Strasbourgban és Washingtonban, illetve az ellenérdekelteknél szintén nagy most az igény! És megjegyzem azt is: mindez aligha érdekelne bárkit, ha a venezuelai kérdésnek nem a világ újrarendezésének geopolitikai sakkjátszmájához lenne köze. Az USA politikájára meghatározó befolyást gyakorló körök nyilvánvalóan eldöntötték: teljes ellentámadásba mennek át azon országokkal szemben, amelyek az elmúlt években kihívást intéztek az amerikai dollár meghatározó szerepe ellen.

Egyes államok vezetői belengették: korlátozni akarják Washingtonnak azt a lehetőségét, hogy a világ pénzügyi folyamatainak legfőbb ellenőreként a másutt létrehozott értékeket saját javára kamatoztassa. Néhány éve Kína és Oroszország vált a dollár elleni akciózás legfőbb motorjává. Ennek érdekében a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát, Dél-Afrikát tömörítő BRICS-szervezetben minden kontinensről maguk köré gyűjtöttek egy-egy gazdasági hatalmat. És akkor még nem említettük a többi, hasonló, általuk létrehozott gazdasági együttműködési szervezetet.

Venezuela ennek a folyamatnak a perifériáján volt eddig, de most a washingtoni ellentámadás gyújtópontjába került. Ellene játszott, hogy időközben, Brazíliában az addigi oroszbarát politikai hatalom amerikai elkötelezettségűre cserélődött. Kína pedig – az USA-val vívott kereskedelmi háborújának részeként – átmenetileg visszahúzódott Nicaraguából, ahol felfüggesztette az USA hasznára működtetett Panama-csatorna hatékonyabb vetélytársának szánt vízi út létesítésére vonatkozó terveinek megvalósítását. Eközben pedig a látszólag a barátinál is barátibb orosz–kínai kapcsolatokba is beférkőzött némi tartózkodás.

Mintha Pekingből gyanakodva néznék, miért is találkozott Vlagyimir Putyin orosz államfő és Abe Sinzó japán kormányfő egyvégtében immár huszonötödik alkalommal. A kínai vezetés attól tarthat, hogy minden ellenkező fogadkozás ellenére, Oroszország mégiscsak visszajuttat Japánnak a Kuril-szigetekből kettőt, ahol aztán a Kínát is fenyegető sokadik támaszpontot rendezhetik be az amerikaiak. Mert a maoista országban nem felejtik el, miként fordított hátat a sztálinista örökségnek Nyikita Hruscsov Szovjetuniója az ötvenes évek második felétől, majd miként adta fel a marxista-leninista alapelveket Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára, amivel nem csak országát hagyta cserben, de a liberális Nyugatnak tett naiv engedményekkel világszerte hátba támadta a Peking által progresszívnek tekintett erőket.

A Fehér Házban dől el, ki a legitim vezető

Nem kizárt, hogy ezt a Moszkva elleni kínai bizalmatlanságot Washingtonból is szítják. Ám akár így, akár úgy, a Fehér Házban, a Pentagonban, az amerikai jegybank szerepét betöltő magán pénzintézetben, a Federal Reserve igazgató tanácsában elérkezettnek láthatják az időt ahhoz, hogy visszaállítsák befolyásukat az egész dél-amerikai kontinensen. Hozzá Európában is támadást indítottak, minthogy mára beérni látszanak az orosz határokig tartó katonai megszállás (no, jó, katonai befolyás) eddigi lépései. E katonai befolyást aztán – a régi jó Monroe-elv szerint – épp mostanában konvertálják gazdaságivá. Vámháborút robbantottak ki az Európai Unió országaival, emellett pedig többek között azt követelik tőlük, hogy az orosz gáz minél nagyobb részét váltsák ki a harminc százalékkal drágább, cseppfolyósított amerikaival.

Jakov Kedmi, a rendszerváltozások után Kelet-Európa minden országában küldetést teljesített izraeli hírszerző-biztonságpolitikai szakértő, aki ma kiváló geopolitikai elemzéseivel vált ki nagy érdeklődést, azt mondta minderről az orosz állami tévé február 1-jei, Vecser című vitaműsorában:

– Az USA által kifejleszteni tervezett, egy marokban elférő, mini atombombákat a kis országok ellen vetik majd be. Azok ellen, amelyek vonakodnak teljesíteni Washington kívánságait. Szíria, Venezuela, Kuba, Nicaragua és hasonlók. (És persze, nem számolnak azzal, hogy ezek a terroristák kezébe is kerülnek. Ahogyan a líbiai fegyverarzenált ma az Al-Káida terrorszervezet használja. Mert az amerikai vezetés nem mindig érti, hogy tetteinek milyen következményei lesznek a világra nézve.) Mindez Jugoszláviával kezdődött, a kilencvenes évek elején. Először Slobodan Miloševics jugoszláv és szerb államfőt nyilvánították illegitimnek. Azóta, a Balkánon történtek mintájára – amelynek része volt Belgrád polgári célpontjainak bombázása is – Washingtonban döntik el, hogy mely ország, mely kormánya tekinthető legitimnek. Manapság Magyarország és Olaszország is célkeresztbe került, de akár Lengyelország vezetését is könnyen illegitimnek nyilváníthatják. Hogy Oroszországot már ne is említsük.

A nemzetközi politika normájává lett mára – hangsúlyozta Jakov Kedmi az itteni linkkel elérhető műsor 17:35 és 25:45 közötti részében –, hogy a kényelmetlenné vált országok vezetőit illegitimnek minősítik. És az úgynevezett liberális értelmiség élen jár annak követelésében, hogy akár erőszakkal is fel kell lépni az általuk nem kívánatos kormányok ellen. Mindenki lapít, mert tisztában van vele, hogy az USA bárkit, a szaúdi vezetőket is, saját embereivel válthatja fel. Venezuela példája is ezt mutatja. Jelentékeny amerikai katonai erővel vélhetően nem fognak beavatkozni, mert az ottani erős hadsereg, a kibontakozással fenyegető partizánmozgalom miatt nem vállalják fel a hatalmas saját emberáldozatot. E tekintetben is marad a jó ideje alkalmazott eljárás: döntő mértékben a helyi erőkkel végeztetik el a piszkos munkát.

Például úgy – teszem én hozzá –, ahogyan ez Iraktól, Afganisztánon, Líbián, Tunézián, Szírián, Grúzián át Ukrajnáig jó néhány országban történt és történni fog a jövőben is. A helybeli halottak százezrei, sőt milliói vannak már a veszteséglistán. Szétrombolt városok, falvak, amelyekből tízmillió számra menekülnek el az emberek, destabilizálva és egymás ellen fordítva elsősorban az USA gazdasági vetélytársának számító, addig sok tekintetben egyesülni akart európai országokat. Ami az amerikai finánctőke érdekeit megtestesítő Washington nézőpontjából megint csak nyereség. Mert oszd meg, és uralkodj!

Magyarország már a hidegháború terepe

Ami Magyarországot illeti, aligha kerülhető el, hogy előbb-utóbb hadszíntérré váljék a területünk ezeknek az Óperencián túli érdekeket szolgálva. Pontosabban, máris az – a hidegháború egyik terepévé váltunk. És ha szerencsénk van, nem leszünk mindent romba döntő, forró hadműveleti területté. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nyugat végül bármilyen áron, és természetesen a mi kontónkra, meg fogja értetni Magyarország feudális várurat játszó vezetőjével, érdemi teljesítmény nélküli, az Európai Unió pénzéből felhizlalt udvari burzsoáziájával, és az egész korrupt, nepotista bandát hatalmon tartó népével, hogy mihez tartsuk magunkat.

Ahogy megértette ezt a Nyugat a városai ellen hetyke rabló hadjáratokat indított honfoglaló magyarsággal az I. István és bajor felesége köré csoportosult német lovagok közreműködésével, akik aztán a népesség negyven százaléknyi részét kiirtották Jézus Krisztus nevében. Ahogyan az akkoriak tudomására hozták, hogy hol a helyük, amikor az egyesült európai hadak bevetésével a törököt a magyar tartományból a Nyugat érdekeinek megfelelően kiűzték, az erre alkalmatlannak tekintett magyari urak lényegi közreműködése nélkül. Amiként megérttették az addig Bécs ellen fenekedő Debrecennel és Eperjessel Antonio Caraffa császári tábornok zsoldosai az 1600-as évek végén, majd néhány évtizeddel később, a Rákóczi-szabadságharc után, amikor a Habsburgok felrobbanttatták a magyar várakat, nehogy még egyszer lázadás tűzfészkei lehessenek.

És akkor még nem is említettem az olyan arisztokraták kétes szerepét, mint amilyen herceg galántai Esterházy Miklós volt,aki annak érdekében, hogy bebújhasson Mária Terézia ágyába, 1741-ben, Pozsonyban rávette a magyar nemesség képviselőit, hogy úgymond életüket és vérüket (pontosabban katonának kényszerített jobbágyaik életét) ajánlják fel a Habsburg-ház megmentésére. Ezzel aztán elszalasztották az alkalmat, hogy két évszázad múltán ismét függetlenné válhassék a Magyar Királyság, amiért eleik Bocskaitól Rákócziig küzdöttek, s amiért – a sajnos, bizonyos értelemben politikai kalandor – Kossuth is sikertelen harcba vitte a népet további száz év múltán.

A sort a II. világháború végéig, de akár a rendszerváltozásig folytathatnám, bár szinte reménytelenül. A politikai és gazdasági haszonszerzés által motivált uralkodó osztály kegyeit leső magyar értelmiség – ritka kivételektől eltekintve – soha nem arra törekedett, hogy a tragédiák tanulságaival ismertesse meg a lakosságot, hanem a történelmi eseményeket romantikus fénnyel övezve, őt az ábrándok melengetésében támogassa. Ezzel tudatlanságban tartotta, s így akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy mindmáig szolgai mentalitásában maradjon meg a mindenkori uraknak kiszolgáltatott nép. Ennek következménye (is) a nemzeti katasztrófák sorozata, amelyek – tartok tőle – hamarosan újabbal bővülnek.

Furcsa módon, könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy Orbán Viktor, akinél többet kevesen tettek az ország megosztásáért, a társadalom különböző rétegeinek egymás ellen fordításáért, a nemzet szellemi és gazdasági erőinek meggyengítéséért, nagy tömegek erkölcsi elaljasításáért, ha kiéleződik a pávatánca miatti hatalmi játszma, akár a belügyekbe gátlástalanul beavatkozó Nyugat elleni szabadságharc élén találhatja magát. Bizony megtörténhet, hogy miközben vágyjuk a valóságos nyugati értékrend szerinti szabadságot, önrendelkezést, az Orbán-rezsimben meggyengített, hatalmat ellenőrző intézmények megerősítését, a mostani világpolitikai játszmák közepette, velünk kapcsolatban is maga a Nyugat dobja sutba az elveit.

Ha ez – Isten ments tőle! – bekövetkezik, Orbán Viktort semmi nem menti meg attól, hogy – az annyi kárt okozott, a Kossuthhoz vagy Horthyhoz hasonlóan kétes szerepet játszott nagyságaink példájára – utóbb magyar hőssé, mártírrá avattassék. S majdan szobrokat fognak állíttatni neki országszerte, ahogyan ez nálunk lenni szokott. Történhetne-e ez másként, s főleg miként, nem tudom. De hogy el kellene kerülni ezt a helyzetet, s kilépni az egyre mélyebb és egyre szűkülő, lefelé örvénylő spirálból, abban bizonyos vagyok! Ha ugyanis most sem sikerül ez, akkor itt a vége… #

CÍMKÉP: Nicolás Maduro mögött a venezuelai hadsereg, no meg Moszkva és Peking. Viszont önjelölt ellenfelét, Juan Guaidot az USA által befolyásolt Nyugat támogatja (Forrás: Fox News)

KIEGÉSZÍTÉS: Az elemzésem közzététele után egy nappal a Hírklikk számolt be „A magyar skizofrénia kezelése” című írásról, amely a magát az emberi jogokért küzdő, a korrupció elleni harcot folytatóként aposztrofáló, jobbközép értékeket követő Frontiers of Freedom, washingtoni székhelyű szervezet honlapján jelent meg. Eszerint: „Orbán Viktor már nem tolerálható tovább magyar kormányfőként”. A szerző Radványi Miklós, akinek a nevéhez fűződik az Orbán és nyolc társa ellen a Magnitsky törvény keretében született beadvány. Szerinte

Donald Trumpot a most távozó illetékes helyettes államtitkár és a budapesti amerikai nagykövet félrevezette. Nekik is köszönhetően nem jutott az elnök megfelelő információkhoz arról, mi folyik Magyarországon. Hosszú cikkében végigveszi az Orbán-rezsim ártalmas politikáját, rosszindulatú daganathoz hasonlítva azt. Megpróbál választ találni a kérdésre, hogy miért tűri ezt Magyarország, míg végül eljut odáig, hogy nemzeti skizofrénia alakult ki a magyarokban. Javaslata szerint: Orbán tűnjön el a politikai porondról despota és rasszista illiberális demokráciájával egyetemben.

Forrás: https://bekialtas.blog.hu/9999/12/31/a_vilagorvenyben_vergodik_magyarorszag#more14602860

Kabai Domokos Lajos: A pártok bírálata is az Audi-sztrájk

Kabai Domokos Lajos

A világnak a győrieket támogató proletárjai a szemünk előtt egyesültek.

audigyozelem2019-01-30x.jpg

A rendszerváltozáson nyert magyar elit erős üzenetet kapott Győrből. Mindenekelőtt persze az Orbán-kabinet. Utóbbinak azzal kell szembesülnie, hogy az Audi győri gyáregységében megszervezett sztrájk sikerét követően nem folytatható tovább az a politika, amelyben az innovációs erőfeszítések helyett szinte bérrabszolgaként, alacsony áron, tízezres tételekben adták-vették a magyarországi munkásokat a kormány és a multinacionális cégek közötti titkos tárgyalásokon. A nemzeti NEM együttműködés rendszerének vezetői – nemkülönben az Orbán-rezsim előtti kormányok hasonló cipőben járt tagjai – ilyen lapokat játszottak ki, amikor egy-egy világcéget magyarországi letelepedésre akartak rávenni:

– Még térségi összehasonlításban is szemérmetlenül alacsonyan tartjuk a béreket minden ágazatban.
– A sztrájkképes szakszervezetek vezetői a tenyerünkből esznek. Hogy ezt miként érjük el, a mi dolgunk, de elérjük. Egyúttal a sztrájkok szervezését jogi eszközökkel is nehezítjük, egyes szakmákban gyakorlatilag lehetetlenné tesszük.
– A munkajogi feltételeket úgy alakítjuk, hogy azok elsősorban a tőkéseknek kedvezzenek, mert ez a magyarországi burzsoázia érdeke is.
– Nem lépünk fel a magyar állampolgárok munkaterhelését akár erőn felül megkövetelő, hosszú távon tömeges egészségkárosodással járó cégekkel szemben.
– A magyarországi tömegmédia nagy része fölötti ellenőrzéssel elérjük, hogy a dolgozók esetleges tiltakozásai ne jussanak a lakosság többségének tudomására. Így a hangadó munkáscsoportokat elszigeteljük a társadalom egészétől.

Mindehhez járultak az adó- és más kedvezmények. Esetenként a kormány a letelepedő gyáregység dolgozóinak több éves bérköltségét is megelőlegezte a befektetők számára annak érdekében, hogy a gazdaság egészének teljesítményét kifejező GDP (bruttó hazai termék) értékét növelhesse. Eközben persze maga is tisztában volt vele, hogy eme mutató, amit  a nemzetközi gazdasági életben, így az Európai Unióban is, valóságos bűvös számként kezelnek, nem igazán fejezi ki, gyarapodott-e ténylegesen is az ország egy adott időszakban, vagy sem. Mert, sok más fogyatékossága mellett, nem tükrözi megfelelően az általános jólétet, jó közérzetet, viszont nagyon is alkalmas a tőkés csoportok és a velük egy húron pendülő kormányok nemzetközi pénzügyi machinációinak a tömegek előtti elfedésére.

Szolidáris volt a külföld

Viszont 2019. január 30-a, szerda, 17 óra 40 perc óta a kormánynak – saját jól felfogott érdekében, hiszen más érdeket nem igazán ismer – újra kell gombolnia a kabátot. Ugyanis az Audi Hungária Független Szakszervezet (AHFSZ) ekkor tette közzé, hogy a több napon át tartó sztrájk után megkötötték a bérmegállapodást az Audi Hungaria Zrt.-vel. Aki a részletekre is kíváncsi, olvassa el a hivatalos tájékoztatót! A lényeg azonban az, hogy a több mint tízezer alkalmazott nagy része csaknem egy héten át nem volt hajlandó felvenni a munkát. A munkabeszüntetés miatt hétfőn már a német cég ingolstadti központjában is le kellett állítani a termelést, mert Győrben nem készültek el a motorok.

A szakszervezet elsősorban magasabb béreket követelt. Arra hivatkozott, hogy miközben a győri üzem termelékenységi mutatója kimagasló, a cégcsoport szlovákiai gyáregységében átlagosan 28, a csehországiban 25, a lengyelországiban 39 százalékkal többet keres egy munkavállaló. És akkor még nem említettük a Volkswagen nyugati munkásainak ezeket az értékeket többszörösen meghaladó jövedelmét, amire lényegesen visszafogottabb munkatempó mellett tesznek szert. A kizsákmányolók és a kizsákmányoltak bérharcában vélhetően fordulópontot jelent a győri munkások sikere, amit a cégcsoport németországi szakszervezeti vezetői az előkészítés során a tapasztalatok átadásával, kölcsönös érdekektől vezérelve segítettek. Hogy pénzzel is? Ez nyilvánvalóan hétpecsétes titok. Az viszont tény, hogy a külföldi gyáregységek alkalmazottai szintén támogatták a bérharcot.

Az idestova százhetven évvel ezelőtt meghirdetett jelmondatot parafrazálva: a világnak a győrieket támogató proletárjai a szemünk előtt egyesültek. Véssük ezt eszünkbe! És hozzá még valamit. Immár egyértelművé vált, hogy az elmúlt harminc évben a hatalom bástyáit lényegében önkényesen elfoglalók csak ámították a kiszolgáltatott rétegeket azzal, hogy a szinte a semmiből létrehozott pártok megvédik majd az érdekeiket. Mi több, olyan jólétet teremtenek itt számukra, hogy annak Bécsből is csodájára járnak.

Érvényesek a marxi tanok

A cikk bevezető mondatában ezekre a szemfényvesztőkre is gondoltam, amikor a rendszerváltozáson nyert magyar elitre utaltam. Sajnos, beleértve gyakorlatilag a teljesen kiszolgáltatott, megzavarodott, a liberalizmuson, illetve a nacionalizmuson túl látni képtelen, ezért ide-oda sodródó magyar médiamunkás-hadat is. Persze azzal a kitétellel, hogy legbefolyásosabb hangadóinak,  vezetőinek többsége mérhetetlenül haszonleső, s már csak emiatt is alig mutat érdeklődést a rajtuk kívül eső társadalmi csoportok gondjai iránt. Az Audisok példája őket – a pártokat és a köröttük lihegőket vagy hümmögőket – szintén helyre tette, amikor egyértelműen megmutatta, hogy valódi képviselet nem teremthető felülről. Az, aki csupán munkaerejét, agyának kapacitását bocsáthatja áruba, de nincs tőkéje, képessége, kapcsolatrendszere ahhoz, hogy olyan kapitalistává, munkaadóvá váljék, akinek a jóléthez szükséges anyagi javakat az alul lévők termelik meg, egyedül magában és a vele összeszerveződő társaiban bízhat.

Másként fogalmazva: Marx szobrát ugyan el lehetett távolítani a budapesti közgazdasági egyetemről – amint ez a nemzeti NEM együttműködés rendszerének szégyenére megtörtént –, de attól még az általa a kapitalizmusról feltárt törvényszerűségek érvényesek. Mint amiként a munkásmozgalom története szintén azt példázza: nem felülről létrehozott pártok képviselhetik a dolgozókat a politikában,  hanem az alulról szerveződő szakszervezetek akár anyagi támogatásával alakulhatnak olyan munkáspártok, amelyek a parlamenti arénában is megvívhatják a küzdelmeket a munkások, az alkalmazottak érdekében.

Harminc évnyi magyarországi (kelet-európai) kínlódás után végre ki kell mondani: fordítva ez nem lehetséges! A tőke befolyásos szereplői által kiválogatott, kiokíttatott megélhetési politikusok ugyanúgy nem fogják érdemben képviselni a kizsákmányoltak érdekeit, ahogyan a civilnek mondott, külföldi tőkéscsoportok által pénzelt jogvédő szervezetek tagjai sem. Nekik csupán arra volt és van felhatalmazásuk, hogy a tőke működésének feltételeit javítsák. Ha kell, akár a túlkapásokra való rámutatással. De ők – még ha akár egyes pártokban, egyesületekben sokan is lennének, sőt vannak jó szándékú egyének – egzisztenciális okokból, osztálykötődésük és millió más dolog miatt – soha nem vívhatják meg a küzdelmet az alul lévők helyett. Ha más nem, a Soros-alapítványok által kiképzett Fidesz-vezetőktől az Orbán-rezsim ellen berzenkedőkig megannyi eset példázza ezt. Mert ugyan Marxot és az általa feltárt osztálytagozódást tényleg jó lenne végre meghaladni. De egyelőre senki nincs a láthatáron, aki valami másféle érdemi magyarázatot adna az ellenérdekelt társadalmi szereplők viszonyáról, küzdelmeiről, s ezek valóságos természetéről.  #  

Forrás: https://bekialtas.blog.hu/2019/01/31/a_partok_biralata_is_az_audi-sztrajk#more14601292

CÍMKÉP: Audi Hungária Független Szakszervezet (AHFSZ) internetes oldalának borítóképe a megállapodás bejelentését követően

Krausz Tamás: Egy amerikai fasiszta – George Eli Birnbaum

Krausz Tamás

Lukács György valamikor a 60-as években a kommunista-marxista propaganda kérdéseit érintve megjegyezte, hogy „a tömegeknek történelmi és osztálytudatot kell adni”. Arra gondolt, hogy az osztályszemlélet, az osztálytudat, az osztályharc differenciált megközelítése feltételezi (mint minden más társadalmi jelenségé), hogy történeti kifejlődésében lássuk a modern társadalmi változásokat, hogy eligazodjunk a politikai folyamatok, jelenségek sokaságában. A rendszerváltás óta ez az intelem többször is eszembe jutott… Ma is.

Olvasom, hogy két amerikai szakember, értelmiségi – az ismertebb nem régen halt meg, egy Finkelstein nevű és egy másik, jóval fiatalabb ember, George Eli Birnbaum (1970, LA USA) – politikai teljesítményével van tele a világsajtó. Mostanáig senki nem tudta, ki ez a Birnbaum. Most már tudják. Ennek az az oka, hogy ők ötlötték ki és tanácsolták Orbán Viktornak és kormányának a náci alapvetésű, tehát alig kódolt antiszemita „Soros-kampányt”, amely még ma is tart és terjed világszerte mint a modern szélsőjobboldal eszköze. A sajtóinformációk alapján úgy tűnik, nem az az érdekes, hogy Magyarországról, a kialakult autoriter rezsim védelmében elindult egy náci jellegű antiszemita hecckampány Soros György amerikai nagytőkés ellen, hanem az, hogy a kampány kitalálói – zsidók.

Birnbaum nagyapját a nácik a fia szeme láttára lőtték le, édesapja túlélte Auschwitzot. Mondani sem kell, hogy szilárd antifasiszta szellemben nevelték, és szülei nem tehetnek arról, hogy a fiuk egy náci jellegű propaganda megformálására adta fejét és büszkén vállalta (ld. magyarul a HVG-t), hogy részt vehetett ebben a kampányban ilyen eredeti módon. De valami szégyenérzés mégiscsak lehetett benne, mert azt hazudta, hogy nem tudja, kicsoda Soros György. Szöget ütött a fejemben, hogy vajon Nyugaton ez miért olyan fontos hír, miért kelt feltűnést. Talán egy zsidó vagy egy zsidó származású ember nem lehet fasiszta, akár a fasizmus náci formájának támogatója? Miért ne lehetne? Egy ukrán vagy egy orosz talán lehet fasiszta a nagy honvédő háború után 74 évvel? Egy lett vagy litván, egy román vagy egy magyar, egy horvát vagy egy szerb nem lehet fasiszta a holokauszt után 75 évvel? Számunkra itt, Kelet-Európában ez egyáltalán nem egetverő kérdés, ha komolyan vesszük történetünket. Nem Birnbaummal kezdődik a dolog. Olvassa csak el valaki a zsidó felekezet újságjainak, mondjuk az Egységnek az 1944-es számait, amikor már zajlik a holokauszt, a felekezeti vezetők még Horthyt és a magyar államot dicsőítik. Vagy gondoljunk a rendszerváltásra. Ki képviseli ma Magyarországon a legharcosabban a szovjet történelemre vonatkozó legvadabb előítéleteket, hamisításokat kezdve a goebbelsi propagandával, hogy a nácik 1941 júniusában csak megelőzték a szovjet támadást – odáig, hogy Sztálint csak a halála akadályozta meg, hogy koncentrációs tábort építsen a zsidóknak? Van olyan közgazdász-akadémikus, aki mindenféle politikai rezsimet fenntartás nélkül kiszolgált, került, amibe került. Talán nem a teljes kelet-európai régióra jellemző, hogy a felső pártbürokrácia jó része saját kezével verte szét a Szovjetuniót és a többi államszocialista rezsimet és vált az új kapitalizmusban ismét privilegizált csoporttá, netán oligarchává?

Ez nem tűnt fel Nyugaton a sajtó képviselőinek. Pedig végigkövethették volna, csupán példának okáért, Kun Béla egyik leszármazottjának sorsát.

És ha történetesen Birnbaum izraeli lenne, akkor csak azért, mert izraeli zsidó, nem lehetne fasiszta? Vajon nem a hazájában köztörvényes bűnökkel vádolt Netanyahu Orbán legközelebbi politikai barátja, aki beajánlotta a magyar miniszterelnöknek a két antiszemitát? Mit számít itt a nemzetiség és a vallás?

A marxista baloldalon persze senki sem csodálkozik ezen a jelenségen. Hiszen tudjuk, amióta a kapitalizmus létezik, az emberek, a munkaerő megvásárlása, a személyiség átformálása, megrontása a tőkerendszer működésének szerves része – nemzeti hovatartozástól függetlenül. A morális kérdés, hogy ki adja el magát az ördögnek, individuális és osztályszinten is felvetődik, de a nemzetiség és a vallás ebben az összefüggésben nem játszik szerepet.

Birnbaum esete lehet persze különös, hiszen a kapitalizmus cetrum-országaiban, így az Egyesült Államokban nem kötelező prostituálódni, ez csak a kapitalizmus fasizmus által menedzselt formáiban írható elő, de ott sem feltétlenül írják elő mindig és mindenhol. De ha feltesszük, hogy a prostituálódásnak is megvan a maga hierarchiája, kétségtelen, Birnbaum csaknem a legalsó fokon áll. Mindenestre a nácizmus mint a fasizmus egyik, legborzalmasabb történelmi formaváltozata Birnbaum családjának még ezt az alternatívát sem kínálta fel. George Eli ebbe nyilván bele sem gondol, tesz rá. Az erkölcsi romlottság förtelmes megnyilvánulása… Fontos, hogy e jelenségnek értsük szociális és osztálytermészetét. Különben betévedünk az etnonacionalizmus vagy ami még rosszabb a sovinizmus, a fajelmélet útvesztőibe…