Dr.Nagy András: Emlékeim apámról

Nagy András

EMLÉKEIM APÁMRÓL,
1919-ről,
1956-ról

Budapest, 1989. nyara
(nem jelent meg,
2019-ben kissé átszerkesztve)

1.

Apám, néhai N. József 1898-ban született Törökszentmiklóson egy nagyon szegény zsidó család harmadik, legkisebb gyermekeként. Apai nagyapámról, néhai N. Ignácról szinte semmit sem tudok. Nem tudom, mi volt a foglalkozása, csupán azt tudom róla, hogy a család kevéske pénzét nem egyszer elkártyázta, és amúgy igen goromba ember volt szegény. Családi anekdotáink közé tartozik egy kis történet. Apám, mint kis fiúcska a kerti fákon mászkált, amikor felhangzott Ignác nagyapám rettenetes üvöltése:

– Jó-ó-ó-óska!!!! Gyere le a fáról!

Apám ijedten kászálódott le a fáról és azon törte a fejét, hogy vajon milyen disznóságot követhetett el. Megszeppenve szaladt az udvar közepén álló apjához, aki most már halk szigorral mutatott a földre:

– Vedd fel fiam ezt a seprűt!

Apám azt is mondta, hogy idős korára nagyapám megszelídült. Ezt a megszelídült nagyapámat Auschwitz kemencéje nyelte el.

2.

Apám és Gyuri bátyja gyerekkorukban nagy svihákok voltak. A jóval idősebb Gyuri nagybátyám csintevéseibe előszeretettel vonta be kisöccsét. Apám többször is elmesélte például, hogy hogyan lopták le a szomszédok csengőgombjait, amikor Szentmiklós gazdagabb portáiba bevezették a villanyt, és csengőket szereltek fel a kapukra. Kedves nosztalgiával emlékezett vissza holmi vízbe áztatott kötélre, amivel nagyapám eltángálta őket, amikor fény derült a barbár tréfára.

3.

Az első világháború. Hašek a Švejket akár apámról is megírhatta volna. 1916-ban betöltve a 18-ik életévét hadköteles lett és behívták sorozásra. A sorozó bizottság előtt várakozó sokaságban (némi fizetség ellenében) rühatkákat szerzett be magának, és mint rühös zsidó „untauglich“ lett. A következő sorozást 1917-ben azonban már nem úszta meg, be kellett vonulnia.

Az első fegyveres kiképzésen olyan jól fogta a fegyverét, hogy a kiképző altiszt egy hatalmas pofonnal kitiltotta a lőtérről. Apám – akárcsak Švejk a derék katona – csicskás lett, vagyis tiszti szolga. Első tisztje egy félkarú cseh százados volt, akivel bevonult „megszállni“ Szerbiát. Később egy magyar őrnagyhoz került, akinek a családja Poprádon lakott. 1918 októberében az őrnagy úr egy hatalmas élelmiszercsomaggal és egy „zsákmányolt“ szerb kutyával felküldte Poprádra.

Budapest előtt a szerelvényt megállították és a katonák tudtára adták, hogy kitört a forradalom. Apám első forradalmi tetteként nagy ívben kihajította a kutyát az ablakon, majd a vele együtt utazókkal megosztotta az élelmiszercsomag tartalmát. Ezután néhány napot Pesten töltött, majd Poprád helyett hazament Törökszentmiklósra.

4.

A Tanácsköztársaság kikiáltása apámat otthon, Szentmiklóson érte. Gyuri bátyja ekkor már komoly, politizáló ember volt, akit beválasztottak a törökszentmiklósi direktórium tagjai közé.

Apámnak viszont nem sok fogalma volt a politikáról, de a bátyja kívánságára bevonult a Vörös Hadseregbe. Mivel jó eszű legény volt, meg talán a bátyja miatt is, azonnal politikai iskolára küldték, ahol többek között Lukács György népbiztos előadásait hallgatta. Az iskola után a szolnoki frontra vezényelték, de addigra az ismert okok miatt a Vörös Hadsereg már fejvesztetten menekült a román királyi hadsereg elöl, és a teljes demoralizáltság állapotá­ban volt. Mivel apám sohasem volt hős, ezért az első adandó alkalommal hazaszökött Szent­miklósra az édesanyjához.

Itt fogták el bátyjával együtt Franczia Kiss Mihály különítményesei. Azé a Franczia Kiss Mihályé, akinek neve rajta volt az 1957-1962 között kivégzettek először publikált 277 fős listáján, hogy azután a későbbi listákról szemérmesen lemaradjon. Ez a Franczia Kiss 1945-től 1956-ig bujkált, de akkor a maga részéről az eseményeket az 1919-eshez hasonló ellenforradalomnak értékelve előbújt rejtekhelyéről. Tehát nem mint köztörvényes bűnöző került tévedésből a 277-es listára, hanem kétszeres ellenforradalmár elitéltként. Ez is adalék a népfelkelés és a megtorlás megítéléséhez.

A különítményesek Gyuri nagybátyámat apám szemeláttára véres cafattá verték. N. György neve a törökszentmiklósi tanácsháza bejáratánál elhelyezett emléktáblán olvasható.

Remélem még olvasható… 1)

5.

Apám megúszta. Őt a Franczia Kiss emberei csak félholtra verték és életben maradt. Néhány évet azonban a fegyverneki internáló táborban töltött. Az internáló táboroknak Ma­gyarországon – ellentétben a mai burjánzó sajtó által keltett látszattal – már Recsk előtt is ko­moly hagyományai voltak. Rákosiéknak volt kitől tanulni.

A fegyverneki tábor különösen jó kis tábor volt – egy kőhajításnyira a főméltóságú kormányzó úr kenderesi családi birtokaitól. Egyszer például, egy kormányzói vadászat után, a tábor foglyai hetekig vízben főtt nyulat ettek. Apám élete végéig még a nyúl szagától is rosszul lett. Persze nem minden héten volt kormányzói vadászat, és apáméknak nem igen volt alkalmuk más húsételektől is megundorodni.

6.

Kiszabadulása után apám megpróbált kapcsolatba lépni az illegális kommunista párt­tal, de a párt „talonba“ rakta, arra hivatkozva, hogy az általa átélt szenvedések miatt nem al­kalmas az illegális konspirációs munkára.

Apám tehát elkezdte élni a szegény kisemberek mindennapi életét. Volt bolti segéd, kitanulta a kárpitos szakmát, de segédlevelet nem szerzett, mert közben beiratkozott Aba-Novák rajz-tanfolyamára – azt sem fejezte be -, majd kerámiázást tanult. Egyszer lehetősége nyílt, hogy kivándoroljon Brazíliába, ahol művészettel foglalkozhatott volna – legalábbis ezt ígérték neki – de nagyanyám sírva kérlelte, hogy ne menjen, és ő maradt.

A harmincas években megnősült, egy csendes, házias nőt vett feleségül. Egy lánya, majd egy fia született. A kislány 1944-ben kilenc éves volt, a kisfiú öt. Több évet már nem értek meg. Nagyapjukkal, anyjukkal együtt szálltak el Birkenau kemencéin keresztül. Nagy­anyámnak szerencséje volt – őt 1938-ban elvitte a tüdőbaj.

7.

Apám 1944-ben a debreceni katonai repülőteret építette egy munkaszolgálatos szá­zadban a németek számára. Félmázsás cementes zsákokat cipelt, ami nem kis teljesítmény, ha azt vesszük, hogy a testsúlya mindössze 46 kg ebben az időben. (Vajon most, amikor nagy­ban folyik az alkudozás a repülőtérrel kapcsolatban, apám és társainak rabszolgamunkáját ki fogja megfizetni?) A sérvvel, amit itt szerzett, csak jóval később kellett megoperálni, de eb­ben már nekem is volt némi szerepem, hiszen éppen engem cipelt, amikor rosszul lett.

A hadtörténetből jól ismert debreceni tankcsata alatt néhány muszos társával beszö­kött a városba, ahol a kórházban jóemberek elbújtatták őket. Azután bevonultak az oroszok. Apámat és társait az oroszok a szó szoros értelmében felszabadították. A század azon tagjai, akik nem szöktek velük, nagyrészt elpusztultak.

Mihelyt Törökszentmiklós felszabadult, apám hazasietett. Itt a szomszédasszony el­mesélte: saját szemével látta, hogy Ignác bácsit, Ilonkát és a gyerekeket maga dr. Mengele küldte jobbfelé – a gázba. A szomszédasszonyt balfelé küldte – ő hazajött.

8.

1944 végén Törökszentmiklóson apám alapította meg a kommunista párt helyi szer­vezetét. Nemsokára községi, majd járási titkár lett. Ennél többre azután nem is igen vitte soha. Tisza József felhívta Szolnokra a megyei pártbizottságba politikai munkatársnak. Itt olyan emberekkel dolgozott együtt, akik később meglehetősen magas pozíciókba kerültek: Dögei Imrével, Szakali Józseffel, Czinege Lajossal. Amikor Dögei kikerült a kormányból, majd a Vízügyi Hivatalból is nyugdijjazták, újra összejött néha apámmal, ám nemsokára meghalt.

Később, amikor apám is meghalt, temetésére csak Tisza József – maga is halálos be­tegen – ment ki, meg néhány régi szolnoki elvtársa, akik ugyanolyan kis emberek maradtak, mint ő.

9.

Én 1951-ben születtem, Szolnokon. Mindössze három hónapos voltam, amikor Nagy Imre lett a begyűjtési miniszter. Nagy Imre felhívta Pestre Tisza Józsefet – azt hiszem minisz­terhelyettesnek, de lehet, hogy tévedek – Tisza József pedig magával vitte apámat, aki a Mi­nisztérium propagandaosztályán lett főelőadó.

1956-ban apám megkapta a Begyűjtés Kiváló Dolgozója kitüntetést. Nem mentegeté­seként, hanem tényként említem, hogy apám nem söpörtetett le padlásokat. Nem ellenálló­ként, hanem mert nem az volt a dolga. Akinek az volt a dolga, például a miniszternek, az megtette. A kitüntetést csupán azért említem, mert érdekes lélektani szerepe volt abban, ahogy október 23-át ötéves kisgyerekként átéltem.

10.

Az Aggteleki (ma Kiss József) utca 19-ben laktunk a földszinten, az udvar sarkában. Egyik szobánkba soha nem sütött be a nap. Ma is előttem van, hogy volt egy komor szürke és egy vidám sárga árnyalatú szobánk. Amikor 1959-ben elköltöztünk és a költözéskor elhúz­tuk a faltól a nagy ruhás szekrényt, a nedves vakolat egy darabban zuhant a padlóra. Apám Fegyverneken szerzett TBC-je ebben a lakásban kiújult.

Mi gyerekek, mint a józsefvárosi gyerekek általában, az udvaron éltük életünket. A szomszédunkban lakott egy aranyos idős pár. Sose gondoltam volna, hogy nem is házasok. Smolka bácsi és Káldor néni Auschwitzban és Bergen-Belsenben vesztették el házastársaikat. Ők visszajöttek és valahogy egymásra találtak.

Egyébként lehet, hogy a néni volt Smolka és a bácsi Káldor – ezt már akkor sem tudtuk pontosan. Mindenesetre a két kis öreg a házi gyerekek kedvence volt. Náluk olvastam először Petőfit. A konyhaajtajuk előtt nagyokat kártyáztunk, Smolka bácsival csapatosan jártunk ki a Köztársaság térre játszani.

1956-ban a köztársaságtéri óvodába jártam. Ez az óvoda2) a tér és a Szilágyi utca sarkán van, tulajdonképpen az iskola melléképülete. Udvarának sarkában egy kupolával borí­tott esőházikó áll. Ez a kupola jól látható azon a világszerte ismert fényképen, amely emberi mivoltukból teljesen kivetkőzött egyéneket ábrázol, akik egy felismerhetetlenségig összevert ember (valószínűleg Asztalos János) holttestét vonszolják a lábára tekert drótkötélnél fogva.

Ha arra gondolok, hogy ezek közül az egyének közül, vagy felbujtóik közül is ráke­rült valaki arra a bizonyos 277-es listára Franczia Kiss Mihály mellé – még nehezebb a meg­békélés.

11.

1956 október 23-án este néhányad magammal az óvoda bejárati lépcsőjének ablakmé­lyedésében ücsörögtünk. Már csak értünk nem jöttek a szüleink. Az egymás után ér­kező apukák, anyukák furcsán izgatottak voltak, susmogtak az óvónőkkel. Arról beszéltek, hogy valami nagy tüntetés van az utcán. Élénken elképzeltem, hogy sok-sok néni és bácsi áll az utcán, és valaki kiTÜNTETÉSEKET osztogat közöttük.

Megjött apám, és idegesen, kapkodva felöltöztetett, ráncigált haza. Az utcán nem volt kitüntetés-osztás. A Bródy Sándor utca onnan elég messze van, a lövöldözést nem lehetett hallani.

Otthon apám a néprádió mellé ült. Gerő beszélt. Hogy mit mondott, arra nem emlék­szem. Gyurkó és Méray szerint nem azt mondta, amit azokban a napokban és azóta is terjesz­tenek róla, de azért rossz beszéd volt.

12.

Egyszer csak leköltöztünk a pincébe. Oda ahova azelőtt a patkányok miatt sohasem mertem lemenni. Nagy hecc! Szüleim lecipelték a nővérem fehér vaságyát és egy csomó matracot. Anyámék aludtak a matracokon, mi a nővéremmel a vaságyban „lábtól fejig“.

Anyám felment valami ennivalóért. Sokáig oda volt, apám nyugtalankodott. Csak jó­val később mesélte el anyám, hogy könyveket égetett. Elégette Sztálin összes műveinek ad­dig megjelent 13 kötetét. Nekikezdett Lenin műveinek is, de amikor az első kötetet a kezébe vette, rádöbbent, hogy ha azt is el kell égetnie, akkor vége mindannak, amiben addig hitt.

Ezek a kötetek most itt vannak az íróasztalom melletti könyvespolcon. Anyám végül is nem tudta elégetni őket. Nem vitte rá a lelke.

13.

Egyik nap apámmal bementünk a városba. Egy téren – azt hiszem a Lövölde tér volt az – valami tüntetésféle volt. Emberek ácsorogtak zászlókkal. A zászlók közepén nagy kerek lyukak. Elég hangosan súgva kérdeztem apámtól:

– Apu! Miért olyan csúnya rongyosak a zászlók?

Nagyon csúnyán néztek ránk. Apám kétségbeesetten ráncigált el onnan. Később azt mondta, akkor nem sok hiányzott ahhoz, hogy agyonverjenek bennünket.

14.

Apám a rádiót hallgatta. Nagy Imre beszélt, bejelentette a tűzszünetet, az oroszok tá­vozását. Másnap korán reggel anyám felöltöztetett bennünket a nővéremmel. Mentünk a Ne­felejcs utcába meglátogatni nagyanyánkat, megmutatni neki, hogy élünk, egészségesek va­gyunk. Mentünk végig az Aggteleki utcán, a Rákóczi út felé. A Bezerédi utcában néhány vi­harkabátos, fegyveres férfi lopakodott a Köztársaság tér felé. (Ezt nagyon élesen megjegyez­tem, mert ekkor láttam először civileket fegyverekkel.) Miközben a fegyveresek a tér felé osontak, a tér felől semmiféle lövés nem hallatszott.

Ha a pártházból tényleg kilőttek volna, azt a Bezerédi utcán keresztül jól kellett volna hallanunk. Ha pedig hallottuk volna, akkor anyám a két kisgyerekkel azonnal visszafordult volna.

Az én emlékezetem szerint tehát a fegyveresek nem a pártházból leadott lövések miatt gyülekeztek a téren. Anyám nem kockáztatta volna gyermekei életét.

Kimentünk a Rákóczi útra, elindulunk a Baross tér felé. Valamilyen kerítésre emlék­szem homályosan. Talán a Péterffy Sándor utcai kórháznál lehetünk. Hirtelen igen heves fegyverropogást hallottunk. Halálra váltan rohantunk vissza a falak mentén. Anyám bezörge­tett az Aggteleki utca egyik első kapuján:

– Segítség! Eresszenek be! Gyerekekkel vagyok!

– Férfi nincs? Férfiakat nem engedünk be!

– Nincs! Két kisgyermekekkel vagyok.

Beeresztettek bennünket. A kapun belül egy csomó ember. (Érdekes, hogy nem em­lékszem rá, éreztem-e akkor félelmet. Inkább olyan volt, mintha egy nyári zivatar elől szalad­tunk volna be. El tudom azonban képzelni, mennyire félt anyám.)

Valaki kicsit kinyitotta a kaput és óvatosan kikukucskált:

– Lelőttek egy öregasszonyt. Ott fekszik az utca közepén. A vén tyúk biztos kiment kíváncsiskodni.

(Ez a durva szöveg is megmaradt bennem. A hullát nem láttam. Egyébként egyetlen­egy halottat sem láttam. Fegyvereseket, tankokat, romokat igen, halottat egyet sem.)

Amikor a fegyverzaj elült, kapualjtól kapualjig rohantunk haza, le a légópincébe, mi­közben egy-egy lövés azért el-eldördült. Talán éppen némelyik ezek közül terítette le Mező Imrét és társait a fehér zászlóval a kezükben.

Minderről mi semmit sem tudtunk.

15.

Apám, mint a kijárási tilalom feloldását követő napokban mindig, október 30-án is bement a minisztériumba. Nem dolgozni, mert a minisztérium akkor már a feloszlatás küszö­bén állt, hanem mert ott néha élelmiszert osztottak. Késő délután jött haza teljesen feldúltan. Csak sok év múlva mesélte el, hogy kint járt a Köztársaság téren, ahol exkavátorok ásták a földet, a tömeg fel-alá hullámzott és a fákon akasztott emberek lógtak.

Apámban ekkor megroppant valami. Felidéződött benne 1919 véres ősze, s az is eszébe jutott, hogy nővérem és köztem pontosan annyi a korkülönbség, mint aközött a másik kettő között volt. 1956-ban nővérem éppen 9, én pedig 5 éves voltam.

16.

A légópince – emlékezetem szerint – jól elkülöníthetően két részből, egy kisebb szoba­szerű és egy hosszú folyosószerű teremből állt. A lakók nagyobbik része, köztük mi is, a hosszú teremben húzta meg magát. Mi gyerekek – emlékeim szerint – remekül éreztük ma­gunkat. (Azt, hogy tüdőgyulladásom és negyven fokos lázam is volt, csak anyám elbeszélése­iből tudom.) Smolka bácsi és Káldor néni egyik játékot a másik után eszelték ki.

Egyszer éppen a svindli nevű kártyajátékot játszottuk, hatalmasakat nevetve csapkod­tuk a lapokat, elnyomva a harcok távoli moraját, amikor iszonyú robaj rázta meg a házat. Az egyik kislány, aki a legidősebb volt közöttünk, és akit akkori eszemmel nagylánynak gondol­tam, nagy sikollyal elájult. Mint utóbb kiderült, az egyik manzárd lakás – egy öreg néni lakása – kapott belövést. A lakás teljesen megsemmisült.

A mi lakásunkban csupán az egyik ablakot verte ki egy eltévedt repesz. Anyám a re­peszdarabot a függönybe akadva találta meg és sokáig őrizte. Később a fémszilánk valahol elkallódott. A konszolidáció számomra azzal kezdődött, hogy valamikor 1957 tavaszán jött az üveges, és az ablakba a papundekli helyett végre ismét üveg került.

17.

Lapozgatom a birtokomban levő eredeti és a fakszimilében újra megjelent korabeli lapokat. (Sohasem titkoltam, hogy vannak ’56 október végi-novemberelejei újságjaim és ebből soha nem lett bajom. Lehet, hogy szerencsém volt, de az is lehet, hogy azok túloznak, akik a mostanában megjelenő írásokban az ilyen lapok megőrzését valóságos hőstettként tálalják fel.)

Ezekben a lapokban igen gyakran írnak a forradalom tisztaságáról, arról, hogy az emberek nem nyúlnak a betört kirakatok mögé, nem visznek el semmit. Ezeket az írásokat általában nem illusztrálja fénykép. Csupán annak a becsületperselynek a fotója szerepel, de az többször is, amelyet az Írószövetség rakott ki egy felragasztott bankjegy alá.

A házunkban volt egy kis élelmiszerbolt (ma valami műhely van a helyén). Ezt az üzletet például az utolsó szögig kifosztották. Anyám látta, hogy hogyan történt ez, sőt, azt sem titkolta, hogy ő is vitt el néhány zacskó lisztet. Ha ezt nem tette volna, nem tudott volna enni adni a gyerekeinek. De elmesélte azt is, hogy olyat is látott: egy ember földre döntött és feltépett egy 25 kilós cukroszsákot, megtöltött belőle egy vászonzacskót és a maradékot a tömeg széttaposta.

Viszont a saját szememmel láttam és jól emlékszem a felégetett, rombadőlt Divat­csarnok (ma az Otthon Áruház) romjaira, amelyen mint a hangyák a hangyabolyon, úgy mászkáltak az emberek, és életük, testi épségük veszélyeztetésével cipelték le „szerze­ményeiket“, egy-egy megpörkölődött szőnyeget, ruhadarabot, lepattogzott zománcú lavórt.

Fosztogatások minden zűrzavaros időben előfordulnak. Ez nem minősíti az esemé­nyeket sem forradalomnak, sem ellenforradalomnak. A fentebb idézett, nyilvánvalóan hazug újságcikkek viszont azért papoltak a forradalom tisztaságáról, mert a megtámadott rendszer sztálinista védelmezői szerencsétlen módon a fosztogató tömegek emlegetésével akarták bi­zonyítani a felkelés ellenforradalmi jellegét. Persze ez sem új jelenség, sztálinista találmány, hiszen a népbiztosok pereiben a Tanácsköztársaság vezetőit – és ezen keresztül a forradalmat – sok egyéb mellett fosztogatással is megvádolták.

18.

Azokban az időkben a Rákóczi út még kockakövekkel volt kirakva. November elején ezek a kockák akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett. Ez persze a száguldozó szovjet tankokat a legkevésbé sem zavarta, annál inkább a polgári tömegközlekedést, ami teljesen lehetetlenné vált.

Nehéz mai fejjel megérteni az akkori emberek viselkedését. Közönyösen botorkáltak a bazalthalmazok között. Anyám egyszer megjátszotta a sztahanovistát. Nem számolva sem az esetleges ellenséges közhangulattal, még kevésbé a bazaltkockák súlyával, elkezdte „újjá­építeni“ a Rákóczi utat. Naivan azt hitte, hogy akárcsak 1945-ben, majd most is belelke­sedik a pesti nép és elkezdi rendberakni városát. Senki nem követte anyám példáját, igaz nem is támadtak rá. Közömbösen elmentek mellette.

Anyám rettenetesen kínlódva helyére rakott egy kupacnyi utcakövet. Másnap a kövek ismét akkurátusan fel voltak szedve és szépen kupacokba voltak rakva az úttest mellett.

19.

A légópincében a kis terem közepén egy asztal volt, azon egy, akkoriban ritkaságnak számító, világvevő rádió, amelyen a körégyűlt emberek kizárólag a Szabad Európa adásait hallgatták.

Közben listákat állítottak össze a ház lakóiról, a kommunistákról és a kommunista-szimpatizánsokról. Szüleim neve az elsők között szerepelt. Azt nem tudom, hogy ezek a lis­ták mi célt szolgáltak, de tény, hogy 1957 májusa után többen is megkeresték apámat, hogy meggyőzzék, ők nem értettek egyet azokkal a listákkal. Apám ezeket a látogatókat udvaria­san és gyorsan kirúgta.

Senkit nem jelentett fel, senkin nem kívánt bosszút állni.

20.

1956 telén, amikor szénszünet miatt az iskolák, óvodák zárva voltak, ismét a Köztár­saság téren töltöttük napjainkat. A hatalmas földhányások, a hisztériakeltés otromba nyomai, kiváló ródlipályának bizonyultak. Nekünk gyerekeknek fogalmunk sem volt arról, hogy itt földalatti kínzókamrák, illetve húsraktárak, illetve titkos folyosók stb. után kutatott sok száz ember kézzel fogható eredmény nélkül. Mi csak vidáman szánkáztunk.

21.

Az időpontra nem emlékszem pontosan – bár nem lenne túl nehéz utánajárni, hogy mikor volt – amikor az óvoda az iskola szuterén helyiségében, az igazgatói szobában műkö­dött, ahonnan éppen az Erkel Színház oldalára lehetett látni. Azt hiszem, 1957 tavasza lehe­tett. A színház előtt hatalmas izgatott tömeg ácsorgott. Mi, óvodások az ablakban lógva néz­tük, hogy mi történik. Egyszer csak autók érkeztek. Az egyikből egy nyúlánk, vidám ember szállt ki: Yves Montand, aki elsőnek törte át a Kádár-Magyarország köré vont kulturális blo­kádot.

Yves Montand ma3) hibának tartja ezt a tettét. Szíve joga. Ám akkor alig volt nála népszerűbb ember Magyarországon. Budapest a szívébe zárta és nem a sztrájktörőt látta benne.

22.

1957 tavaszán apámmal ott voltam Marosán köztársaságtéri nagygyűlésén. Hatalmas, lelkes nagygyűlés volt ez, a sebtében helyrehozott pártház előtt.

Ott voltam május elsején a nevezetes felvonuláson is. Talán azóta sem láttam akkora tömeget a Hősök terén.

Esetleg csak az 1989 évi március 15-e mozgatott meg ennyi embert.

Szerintem, akik akkor ott voltak a felvonuláson, azok nem a sztálinista visszarende­ződést akarták, hanem gyökeres megújulást, szabadulást a sztálinista módszerektől, és egy­úttal védelmet az ellenforradalomi terror felülkerekedésétől is. Egészen biztos, hogy ott, akkor sokkal több ember volt jelen, mint ahányan a harcokban résztvettek. Azt hiszem, hogy az a többszázezres tömeg nem egy népfelkelés (forradalom?!) leverését ünnepelte.

23.

A Begyűjtési Minisztérium megszűnt, apámat több más kistisztviselővel együtt kény­szernyugdíjazták. Sem apám nem tudott munka nélkül élni, sem a nyugdíjja nem volt elég a megélhetéshez. 1958-ban ismét elhelyezkedett, de néhány év múlva, most már jogszerűen nyugdíjazták. Ettől kezdve állapota rohamosan romlott. Eluralkodott rajta az agyér-elmeszesedés, aminek kifejlődését az orvosok szerint a nagy lelki megrázkódtatások erőteljesen elősegítik. Ezekben pedig neki alaposan része volt.

1975-ben, amikor a kórházban utoljára találkoztam vele, már nem ismert meg. Üres tekintettel bámult el mellettem, majd arca ijedt fintorba rándult, s valakihez – aki nem én vol­tam – nyöszörögve így szólt:

– Miért kínoznak? Ne csavargassanak! Fáj!

Valószínűleg ezek voltak az utolsó szavai.

1 ) Természetesen már nincs meg.

2 ) Már jó ideje nem üzemel.

3 ) 1989-ben

Dr. Nagy András: Az újratemetés

Nagy András

AZ ÚJRATEMETÉS

1993. szeptember (nem jelent meg)

A Hét már hetek óta csak ezzel foglalkozik.

A miniszter úr szerint felesleges hisztéria alakult ki a temetés körül. A miniszter úr szerint a Horthy-rendszer letűnt, s többé már nem térhet vissza.

A miniszter úrnak ebben az utóbbiban igaza van.

A Brezsnyev-korszak ismert moszkvai vicce szerint megkérdezték a jereváni rádiót, hogy lehet-e aggkori végelgyengülésben levő ember felelős államférfi. A válasz: nem lehet, de az.

Valamiért ez a vicc jutott eszembe a miniszter úr kijelentése hallatán. A Horthy-rendszer nem térhet vissza, hiszen nagyot változott azóta a világ, de mégis úgy tűnik, hogy a jelenlegi kormányzat vissza szeretné hozni. Hiszen mást sem látunk: visszanevezték, visszaállították, rehabilitálták, felelevenítették, kárpótolták, visszaadták, újraszervezték, újratemették, stb. stb. stb.

Olyan forradalmi átalakulást él meg az ország, amiben valamiért minden új – régi. Régi az új címer, régi az új tulajdonrendszer, régi az új külpolitikai orientáció, régi a kormányőrség új egyenruhája, régi az új munkanélküliség, régiek az új népbetegségek, régi az új, inségkonyhákra épülő szociálpolitika stb. stb. stb. Ez egy olyan visszaforradalom …

Így azután csodálkoznunk sem kell azon, hogy Horthy Miklós „ellentmondásos“ személyiségének egyre több olyan pozitív oldalát fedezik fel a ma hatalmonlevők, melyek lehetővé teszik, hogy magánújratemetése alkalmából az Állami Pénzverde emlékérmet bocsáthasson ki, a Magyar Televízió közvetíthessen róla, s a Magyar Köztársaság kormányának tagjai, igaz szigorúan magánemberként, résztvehessenek rajta.

Csodálkoznunk nem kell, de tiltakozni igen.

Horthy Miklósról az objektív történelemtudomány legalaposabb vizsgálata sem állapíthat meg mást, mint, hogy a magyar történelem legsötétebb korszakának volt meghatározó figurája. Természetesen a korszak sötétségéért óriási felelőség terheli a XX. századi történelmet formáló európai politikusok egész sorát Ferenc József apostoli királyunktól kezdve a trianoni diktátum megalkotóiig, de Horthy nem szürke kis statiszta volt közöttük.

Semmiféle újabb kutatás nem cáfolhat meg alapvető tényeket.

Horthy, a nagy hazafi 1918-ig osztrák tengerésztiszt volt, aki olyan jó osztráknak bizonyult, hogy 1909-től 1914-ig az osztrák császár szárnysegéde lehetett. Aki a Monarchia történetét nem a „Sissy“ című limonádéból ismeri, az tudhatja, hogy ezt a posztot holmi rebellis magyar nemigen tölthette be.

Horthy az első világháborúban nem lehetett nagyobb hős, mint amit a jelentéktelen osztrák-magyar hadiflotta lehetővé tett. A Horthy-legendáriumban felfújt otrantói csatában is több mint kétszer annyi német, mint ahány osztrák hajó vett részt.

Viszont Horthy igen csak jeleskedett, ha matrózlázadások megtorlásáról volt szó. Való igaz, a legújabb kutatások megcáfolták azt az elterjedt nézetet, hogy Horthy verte le a cattarói matrózfelkelést. Mellesleg ugyanúgy, ahogyan a Hétben nyilatkozó agg úr is tévedett, amikor azt állította: Horthy győzte le Európában elsőként a kommunizmust. Horthy a Magyar Tanácsköztársaságot sem verte le, csak a megtorlásban játszott fő szerepet, akárcsak Cattarónál.

Horthy hőstettei ellenére csupán a háború utolsó évében kapta meg a legalacsonyabb tengerészfőtiszti rendfokozatot, az altengernagyit. Igaz ekkor, rangidős tisztek sorát mellőzve, Károly császár őt nevezte ki a közös flotta főparancsnokának. Ebben a minőségében egyetlen jelentős tette a flotta átadása volt a frissen létrejött Jugoszláv Királyságnak.

A forradalmak alatt kenderesi birtokán dekkolt (nem hiteles, hogy mindkét forradalomnak felajánlotta szolgálatait, bár nagyon is elképzelhető – ismerve szervilizmusát, amit Ferenc Józseftől Hitlerig oly gyakran demonstrált), majd az Antant előrenyomulásával francia fennhatóság alá került Szegedre távozott. Itt csatlakozott az ellenforradalmi szervezkedéshez, s mivel ő volt az egyetlen ajánlkozó főtiszt, az ellenkormány hadügyminisztere lett.

Miközben a Vöröshadsereg – az egyetlen 1849 óta, amely valóban a hazát védte – a kisantant ellen vívott élethalál harcot, Horthy a francia és román hadak oltalmában szervezte az ellenforradalmi (ez nem pejoratív jelző – ők vallották magukat ellenforradalmároknak – akkor még nem volt sikk forradalomnak nevezni az ellenforradalmat) Nemzeti Hadseregét. Ez a Nemzeti Hadsereg sem a Vöröshadsereggel, sem a kisantant (cseh és román) hadseregekkel egyetlen egyszer nem került nyílt összeütközésbe.

Amíg a franciák és a románok megtiltották mozgásukat, addig Szeged város polgárai, mindenekelőtt izraelita vallású polgárai ellen villogtatták vitézi erényeiket. Közben a románok – az Antant hathatós támogatásával – leverték a Magyar Tanácsköztársaságot, s bevonultak Budapestre. A Nemzeti Hadseregnek megengedték, hogy egy szűk folyosón a Balatonhoz vonuljanak. Horthy új főhadiszállása, a korábban felkapott üdülőhely, Siófok az iszonyat városává vált. Az irtóhadjárat ismét nem csak a „bolsevikok“, de még inkább a zsidó lakósság ellen folyt. Horthy tehát ha nem is a kommunizmust verte le elsőnek Európában (azt Antonescu tette), mindenesetre a XX. század első militáns antiszemita mozgalma az ő nevéhez fűződik. Vagy mondjuk egyszerűbben – habár ez ma némelyeknek ugyancsak nem tetszik – ő volt Európa első fasiszta vezére (na jó, mondjuk Szimon Petljurával, az ukrán pogromlovaggal holtversenyben).

Amikor a románok – az Antant utasítására, s nem a Horthy-hadsereg harcai eredményeként – távoztak a leendő trianoni határok mögé, Horthy fehér lovon vonult be Budapestre. Bizony miniszter úr, Horthy a lovastengerész! A siófoki-dunántúli fehér pokol országos méreteket öltött. A Britannia Szálló (nem kéne a Béke Szállodát sürgősen – az újratemetés tiszteletére visszakeresztelni?!) nevének említése is rémületet keltett a pesti emberekben. S mindenki tudta, hogy a britanniások a gellért szállodai Főhadiszállás tudtával, beleegyezésével sőt parancsára tevékenykednek.

Horthynak azonban mindig jó érzéke volt hozzá – ha mindig megkésve is -, hogy megérezze a külföld rosszallását. 1921-ben darutollas legényeinek megálljt parancsolt, miután aktív segítségükkel megválasztatta magát Magyarország Kormányzójának. Olyan látszatdemokratikus rendszert hozott létre, amely nyílt szavazással választotta meg a parlamentet, amelyben a baloldal alig volt egy-két szociáldemokrata képviselővel jelen, s amelyben a kormánypárt 23 évig ugyanaz volt – esetenként megváltoztatva a nevét. Igazi neve persze egy volt: Horthy-párt.

A konszolidáció első miniszterelnöke a napjainkban szinte szentté avatott gróf Teleki Pál megalkotta – Horthy egyetértésével – a XX. századi Európa első faji törvényét, a hirhedt „Numerus clausus“-t.

A konszolidációt a korszak kétségtelenül legnagyobb formátumú politikusa, Bethlen István teljesítette ki. Ám ezalatt az idő alatt sem szűnt meg az ország a hárommillió koldus országa lenni. A manapság agyonmagasztalt oktatási reformnak arra futotta, hogy az alsó fokú oktatásban 1938-ban a tanköteles korúak 78,8%-a vett részt (1985-ben 98,2%), a középiskolás korúak (ekkor az alapfok 4 elemi osztályt jelentett!) 7,4%-a járt középiskolába (1985-ben 80,1%), a 18 évnél idősebbek 5,4%-a volt érettségizett (1985-ben 19,7%), a 24 évnél idősebbek 1,9%-nak volt diplomája (1985-ben 7,9%). A csecsemőhalandóság 1938-ban ezer élveszületettre 131 (ugyanez 1985-ben 20 – a zárójelbe tett összehasonlító adatok a szörnyűséges „előző negyven év“ szörnyűségeit illusztrálják).

A konszolidáció azonban nem tartott sokáig. A nagy válság 1929-ben Németország mellett talán Magyarországot sújtotta a legjobban. Igaz, ebben vitathatatlan szerepe volt Trianonnak is.

Mindenesetre Horthy a kiutat abban látta, hogy a politikai szekér rúdját ismét a szélsőjobb irányába tolja el. Gömbös Gyula, aki már Szegeden is Horthy legszűkebb köréhez tartozott, a Kormányzó teljes támogatásával elsőként vette fel a kapcsolatot Európa fasiszta diktátoraival. Gömböst csak hirtelen halála akadályozta meg abban, hogy a Horthy-rendszert ismét nyílt fasiszta diktatúrává változtassa. Nem Horthy …

A Gömböst követő miniszterelnökök Gömbösnél tempósabban, de módszeresen vitték jobbra a magyar politikát. Megszülettek a zsidótörvények (némelyiken Teleki, s mindegyiken Horthy aláírásával), Darányi Kálmán meghirdette a háborúra készülődés győri programját. A Hétnek nyilatkozó miniszter-történész arról beszélt, hogy a harmincas évek végére szociális fellendülés következett be Magyarországon. Azt felejtette el csupán hozzátenni, hogy ugyanekkor és ugyanazon okok miatt Mussolini Olaszországában, Hitler III. Birodalmában is szociális fellendülés volt, amiről tudjuk mi volt a célja és az ára.

Ma ismét arról folyik a vita, hogy az oroszok bombázták-e Kassát vagy nem. A helyzet azonban az, hogy Horthy és kormánya alig várta az okot, ami miatt beléphet a háborúba. Ha Horthyék nem akartak volna belépni, nem üzentek volna hadat még a támadás napján, amikor sem a vizsgálat nem folyt le, sem a szovjet kormányt nem keresték meg az incidens tisztázása érdekében.

Horthyt akarják védeni azzal, ami a legsúlyosabb vádak egyike ellene: a magyar honvédség vezetésének erőteljes szélsőjobbra tolódása. Emiatt 1944 március 19-én Horthy ha akarta volna, sem tudta volna a hadsereget ellenállásra felszólítani. Dehát nem is akarta.

A magyarországi vidéki zsidóságot nem a németek, hanem Horthy csendőrsége, helyenként honvédségi alakulatok vagonírozták be. Horthy pontosan tudta, hogy mi lesz a szerencsétlenek sorsa. Mint ahogyan azt is tudta, hogy a „nem magyar állampolgárságú“ zsidók sorsa mi lesz, akiket jóval 1944 márciusa előtt deportáltak. A Horthy-rendszer egyik leggyalázatosabb tette, hogy a bécsi döntések idején a Kárpátalja és egyéb vitatott területek zsidóit magyaroknak feltüntetve, a magas etnikai aránnyal indokolták e területek Magyarországhoz való visszacsatolását, majd a visszacsatolt területek zsidó származású lakóit mint „nem magyar állampolgárságú személyeket“ kitoloncolta, tudva, hogy a németek Kámenyec-Podolszkban kiírtják őket.

A budapesti zsidóságot Horthy nem mentette meg, hanem ajánlólevél gyanánt tartotta vissza, amikor végleg megértette, hogy a tengelyhatalmak a háborút elvesztették. A csendőrpuccsot sem a zsidóság érdekében verette le, hanem azért, mert Bakyék az ő hatalmára is támadtak. Nem feltűnő, hogy a puccsot a testőrség parancsnoka verte le? Mellesleg a budapesti zsidók elszállítását megakadályozta, de a gettó felállítását nem …

Horthy kiugrási kísérlete minden újabban előkerülő (előásott?) tény fényében is szörnyű tragikomédia marad. Horthy, a legfelsőbb Hadúr nem volt képes aktív ellenállást elrendelni a németek ellen. Hogy elfogták a fiát, s azzal zsarolták, az nem érv, legfeljebb arra, hogy igencsak kisszerű politikus volt. Talán, ha nem informálja szándékáról alaposabban és hamarabb a birodalmi biztost, mint a honvédegységek parancsnokait, (a nemzeti ellenállás szervezeteiről nem is beszélve) akkor a fiát sem rabolhatták volna el.

Általában, teljesen tarthatatlan az az álláspont, amit a történész-miniszterelnök a TV nagy nyilvánossága előtt fejtegetett, hogy Horthyt a geopolitikai körülmények sodorták Hitler oldalán a háborúba, s ha Horthy ellenáll Hitlernek az még nagyobb tragédiát okozott volna. Ez egyrészt valószínűleg nem igaz. Ha mindenki ellenállt volna Hitlernek (s voltak akik ellenálltak), akkor Hitler egészen egyszerűen nincs. Viszont, ha itt Közép-Európában csupán Horthy állt volna ellen, s Németország lerohanja, más országokhoz hasonlóan, Magyarországot, akkor a bekövetkező tragédiáért legalábbis nem Horthyt terhelné az erkölcsi felelősség.

Végül még valamit.

Magyarországon nem Rákosi Mátyásnak volt először mesterségesen felkorbácsolt személyi kultusza, hanem Horthy Miklósnak.

Magyarországon nem Rákosiék hoztak létre először internálótáborokat, hanem Horthyék: Recsk előtt ott volt Fegyvernek, Hajmáskér, a Hortobágy előtt Zalaegerszeg, sőt Kistarcsán a tábort Rákosiék egyszerűen örökölték a Horthy rendszertől. A csóti átmeneti tábor, ahol az orosz hadifogságból hazaérkezetteket „világították át“ a legdrasztikusabb módszerekkel, unikális volt a maga nemében.

A magyar népet nem Rákosi, hanem Horthy nevezte először bűnős népnek.

A 1946-os hiperinfláció nem a szovjet parancsnokság által kibocsátott ezerpengőssel kezdődött, hanem a győri programmal.

A Népszabadság egy cikke úgy tudja, hogy Horthy nem alacsonyodott le addig, ameddig a szlovák fasiszta állam, hogy fizessen a zsidók elgázosításáért. Nos én másképpen tudom. Az én ismereteim szerint a magyar élelmiszerszállitmányok miatt felhalmozódott német adósság csökkentésére igenis kitalálták azt, hogy a zsidótlanitás költségeit törlesztésként kell beszámítani.

Temesse el a család Horthyt. Az öreg tengerészek, ha azt hiszik, hogy a viceadmirális nagy tengerész volt, adják tiszteletüket. De tiltakozunk, sok százezer meggyilkolt és elpusztult nevében, a nyomor miatt holtan születettek nevében, a tanulástól, emberi módon való élettől megfosztottak nevében, hogy a temetés a legcsekélyebb formában is állami rangot kapjon, amivel Horthyt és rendszerét rehabilitálni próbálnák. Való igaz, a Horthy-rendszer letűnt és nem térhet vissza. De csak akkor, ha nem engedjük!

P.S.

A fenti írást apám emlékének ajánlom, aki 1919-ben a Vöröshadsereg katonájaként védte a hazát a román betolakodók ellen. 1920-ban Francia Kiss Mihály emberei bátyjával, a törökszentmiklósi direktórium tagjával együtt elfogták. Nagy Györgyöt, a nagybátyámat agyonverték, apámat félholtan a Kenderes melletti fegyverneki internálótáborba zárták, ahol tüdőbajt szerzett. Miközben 1944-ben – sej-haj! – Horthy Miklós muszosaként építette a debreceni repülőteret, első családját Horthy Miklós csendőrei tuszkolták fel az Auschwitz felé induló vagonba. A nagy utazásról nem érkezett vissza a nagyapám, apám első felesége s két féltestvérem – egy 9 éves kislány és egy 5 éves kisfiú.

Tanay Cholkhan: Ukraine: A biological “bomb” for Europe

The outbreaks of infectious diseases epidemics started to occure in the country after the American biolaboratories got a green light to operate on the territry of Ukraine

Five years ago, the Ukrainians made their choice in favor of European integration – in the spring of 2017 the European Parliament voted for the abolition of the visa regime for Ukraine, not even having a clue what dangerous consequences such a decision would have.

When Ukraine decided to set foot on the European route, Brussels fully supported this decision. However, whom exactly did the EU support? People who wanted to live in a European society or politicians who came to power in Ukraine, parasitizing on the ideas of Ukrainians? In fact, the answer to this question lies much deeper and in order to understand it, one must look at the situation more broadly.

When the Revolution of Dignity unfolded in the center of Kiev, it had far fewer supporters than the media reported. The opposition forces just needed to create the appearance of support. Thus, people who mostly weren’t related to the European idea appeared in the Ukrainian capital.

Those Ukrainians who supported European integration had one peculiarity, which the European Union probably did not take into account. These citizens did not need Ukraine as part of Europe. Having had enough of life in the realities of their native country, they just wanted to get out of its borders – to go where they could earn more and live better. Of course, it’s about the European countries. Ukrainians did not believe that their country was able to reach European standards.

Today we have to say that their fears were justified. The corruption of the authorities deceiving own people, the armed conflict, the difficult economic situation and unemployment are the realities of modern Ukraine. In such a situation, a visa-free regime with Europe opened up incredible opportunities for Ukrainians. It allowed them to literally flee the country, seek employment in the EU and stay there officially or not.

According to official data, as of the end of 2017, 1 million citizens of Ukraine with a residence permit lived in the EU. A year later, the number of Ukrainians exceeded 2 million in Poland alone, while the total number, according to the Border Guard Service of Ukraine, exceeded 3 million. This is exactly the first part of the threat mentioned at the beginning of the article, and this is not about the migration crisis.

It’s no secret that the current Ukrainian authorities are closely cooperating with Washington. To this end, the US State Department even established the post of special representative for Ukraine.

This position was taken by Kurt Walker. However, he is not the only US citizen noted in Ukraine. In the summer of 2016, an American, Ulana Suprun, was appointed a Minister of Health. It should be noted that she was approved despite the Ukrainian legislation, since a person with dual citizenship does not have the right to occupy such a high post – so this may indicate that her appointment was lobbied from the outside.

Everything would not be so terrible if not a huge number of scandals Suprun was involved in. Last year, for example, she was convicted of purchasing medicines with an expiring date. In addition, Ukraine has banned vaccine against diphtheria, tetanus, whooping cough and polio. The reason for this was the manual, published in Russian. Of course, she took the position of a reformer in the health sector, but all her reforms only aggravated the situation. Funding, services, medications, and even the condition of hospitals — everything fell into disrepair.

However, namely with the arrival of Suprun the American biolaboratories began to actively work in the country, number of which estimates to about 15. This, in particular, was reported by the American news portal InfoWars. It will be fair to note that they began to appear long before that, but large-scale activities came to action with the coming to power of the new government. For example, on January 1, 2017, sanitary norms, which were considered one of the most stringent in the world, ceased to operate in Ukraine, which greatly simplified the functioning of research centers.

The work of these laboratories could not go unnoticed. Thus, outbreaks of infectious diseases epidemics often occurred in the country. It is noteworthy that to combat this, more and more new vaccines supplied by American pharmaceutical companies were purchased. To protect the population from swine flu (H1N1), the state spent $ 40 million – in addition there was a botulism epidemic that killed thousands of Ukrainians. Now the country was struck by a measles epidemic.

Here we come to the second part of the problem. According to the Ministry of Health of Ukraine, in the first seven weeks of 2019, almost 3,3 thousand measles cases were recorded in the country. Over 1.7 thousand cases are children. At the same time, from December 28, 2018 to February 8, 2019 – 21,355 people fell ill with measles in Ukraine – 9,304 adults and 12,051 children.

Putting two facts together – the labor migration of Ukrainians to Europe and the biological threat – it is not difficult to guess where the next epidemics will flare up. Moreover, 380 cases of measles have already been recorded in the first two months of this year in Poland, although for the entire last year only 339 cases of the disease have been recorded there. The secretary of the country’s chief sanitary inspector, Jan Bondar, commenting on the spread of the disease, noted that Ukrainian labor migrants brought it to the country.

So, Brussels by giving Ukraine a visa-free regime, also opened the doors of Europe to the horrors of a pandemic, which became possible due to the decline of the health system of Ukraine.

Labor migrants are also sources of biological problems. Do we need such a perspective? The question should be addressed to the European Commission.

Ukraine mall displays Nazi swastika on staircase – Diaspora – Jerusalem Post – jpost.com

A shopping mall in Ukraine that is located on a street named for a collaborator with the Nazis decorated a staircase with a large swastika.

https://www.jpost.com/Diaspora/Ukraine-mall-displays-Nazi-swastika-on-staircase-581065

Kabai Domokos Lajos: Geopolitikai játszmákban vergődik Magyarország – Bekiáltás blog

Kabai Domokos Lajos


Nem csak Venezuela, de a magyar kormány is rákerült Washington Moszkva és Peking elleni támadásának célkeresztjére.

venezuelamadurakatonakelott2019-01-31.jpg

Drámai mondatokkal szembesítette az Euronews január 31-ei, esti hírblokkja a közönséget. A televíziós csatorna közreadta Venezuela brüsszeli nagykövete, Claudia Salerano baljós nyilatkozatát azt követően, hogy az Európai Parlament 439 igen, 104 ellenző, 88 tartózkodó szavazattal elfogadta: az önmagát ideiglenes államfőnek kikiáltott Juan Guaidot ismeri el a dél-amerikai ország vezetőjének. Úgymond, a megrendezendő szabad választásokig, aminek lebonyolítását innen, Európából egy munkacsoport létrehozásával is segítenék. A nagykövetnő erre reagálva mondta:

„Az Európai Parlament nem helyezheti magát az ENSZ Biztonsági Tanácsa fölé. Ebben a helyzetben fel kell tenni a kérdést: szeretné-e az Európai Unió, hogy egy újabb lépéssel kerüljön közelebb a polgárháborúhoz Venezuela. Nem mintha országom változtatni akarna demokratikus berendezésén, de ezt a kérdést tegyék fel önmaguknak!”

Persze, az európai parlamenti képviselők megtapsolták saját határozatukat. Velük csattogtatták tenyerüket a néppárti Fidesz tagjai is, akik nevében néhány órával korábban még azt nyilatkozta Deutsch Tamás képviselő: „Semmilyen jogköre nincs a kizárólagos nemzeti szuverenitás jogkörébe tartozó kérdésekben az Európai Parlamentnek abban, hogy hogyan intézik az ügyeket az egyes országokban”. Aztán a szavazáskor, Orbán Viktor kényszeredett, a spanyolokkal takarózó utalásait követve, ő is megnyomta az igen gombot.

Moszkva és Peking felé fordultak

Most már utánuk a vízözön. Innentől az immár megszokott forgatókönyv szerint zajlanak az események: a Nyugat semmibe veszi fennen hirdetett értékrendjét. Átesve saját önkényes felhatalmazásának kínos pillanatain, gátlástalanul érvényesíteni fogja érdekeit. Ezúttal a kétségtelenül vitatható körülmények között, de a 2018 májusában, 67 százalékos többséggel megválasztott államfőt, Nicolás Madurot cseréltetné le a parlament elnökével, Juan Guaidoval. Merthogy Maduro megválasztásának körülményeit úgymond illegitimnek tartják. (Az önmagát ideiglenes államfőnek kikiáltott, harmincöt éves politikus lépését viszont nem! Hogy is van ez?)  Az ellenzék, amely 2015-ben a parlamentben megszerezte a többséget, s amelynek az eddig csupán a lakosság húsz százaléka által ismert Juan Guaido a vezére, bojkottálta az államfőválasztást. Emiatt, s az állítólagos csalásokra hivatkozva kérdőjelezik meg Maduro hatalmát.

Ha lecsupaszítva tekintjük át Venezuela utóbbi három évtizedének történetét, azt látjuk, hogy a szegények tömegeit felemelni akaró nemzetiek vissza-visszatérően csapnak össze az Amerikai Egyesült Államokra tekintő oligarchák képviselőivel. Ám csöppet sem mellékes, hogy az éles küzdelmek a parlamentarizmus keretei között zajlottak eddig. Amiből persze nem következik, hogy a hatalomban lévők esetenként ne éltek volna vissza a lehetőségeikkel. Akár így, akár úgy, a Maduro elődje, a Hugo Chávez által létrehozott Venezuelai Bolivár Köztársaság a hatalmas olajkincsből származó bevételekre alapozva több mint kétmillió lakást építtetett, hogy felszámolja a nyomornegyedeket. A harminc milliós, alacsony átlagéletkorú lakosság egyharmada jár iskolába. Csak egyetemből negyvenet hoztak létre. Kubai orvosok segítségével gyökeresen javították az egészségügyi ellátás feltételeit.

Viszont elküldték az országból a Nemzetközi Valuta Alap képviselőit. Az állam megvásárolta – tehát nem kisajátította – a nagy olajtársaságok részvényeit, és szakított az egyoldalú Amerika-függéssel. De ez a szakítás messze nem volt teljes. Az USA-beli Texasban sok ezer alkalmazottal működik a CITGO nevű venezuelai olajfinomító. Ennek Egyesült Államokbeli benzinkúthálózata forgalmazza az ottani gépkocsikban felhasznált üzemanyag ötödét. Csakhogy időközben az orosz Rosznyeft jelentős tulajdonrészt szerzett a venezuelai petróleum vállalatokban az államkölcsönök biztosítékaként. És emiatt az USA egyes körei az amerikai biztonsági kockázatok növekedéséről beszélnek. Tegyük hozzá: a maguk szempontjából érthetően.

Peking óvatosabb a százezernyi kínai miatt

Oroszország mellett kínai cégek is érdekeltek a venezuelai olajiparban, illetve Moszkvához hasonlóan, Peking fegyverekkel látja az ország erős hadseregét. Kínából szintén jelentős hitelek áramlottak Caracasba. Ám az utóbbi idők gazdasági nehézségei miatt ezek mértéke csökken. Viszont Kína továbbra is nagy vásárlója a venezuelai kőolajnak. Emellett a kínai cégek közreműködésével újultak meg, épültek ki a számítógépes és távközlési hálózatok – rossz nyelvek szerint a lakosság politikai ellenőrzését szintén lehetővé téve.

Kína több mint százezer polgárának engedte meg, hogy letelepedjék Venezuelában, s ott főként áruinak értékesítésével foglalkozzék. Talán ez az egyik oka annak, hogy Oroszországgal ellentétben, Kína caracasi nagykövete nem csak a hatalmat gyakorlók képviselőivel tartotta és tartja a kapcsolatot, de – a kormányzó hatalom rosszallásától kísérve – a parlamenti ellenzék vezetőivel is. Ezekben a napokban Peking kiváró taktikát választott: nem követte a moszkvai vezetést, és nem kezdte sietve bírálni az USA-t amiatt, hogy a washingtoni kormány – konkrétan az amerikai külügyminiszter közreműködésével – nyilvánvalóan le akarja mondatni a törvényes elnököt.

Ami az említett gazdasági nehézségeket illeti, többen azt állítják: a venezuelai állam túlvállalta magát a nagyszabású népjóléti programokkal, amelyek hatékony levezényléséhez hiányzanak a hozzáértő állami apparátusok. Emellett sokan az amerikai szankciókat, pénz- és áruvisszatartásokat okolják az eget verő inflációért. Ezekben a napokban London közölte, hogy nem szolgáltatják ki a caracasi kormánynak a Nagy-Britanniában őrzött 1,7 milliárd dollár értékű aranytartalékot. Nyilvánvalóan összhangban a tulajdon szentségére, a szabadpiacra vonatkozó nyugati értékrenddel…

Mindehhez jön, hogy a hatalmas olajbevételek tekintélyes része a korrupt tábornoki kar zsebében tűnik el. Ők ellenőrzik a kábítószer-kereskedelmet és az efféle kétes üzleteket. Talán emiatt, a hadsereg vezetése eddig kiállt Maduro mellett. Legyünk cinikusak: egyelőre nem hagyják ott a biztosat a bizonytalanért. Ráadásul a Nyugat által kiközösíteni óhajtott elnök, akinek testi épségére orosz zsoldosok vigyáznak, az elmúlt napok híradó tudósításai szerint, idejének jó részét a katonák között töltötte. Újabb és újabb egységek előtt mondott lelkesítő beszédeket, s vette rá őket, hogy nyilvánosan hitet tegyenek mellette.

Ellentámadásba lendül Washington

Mindez csupán csak azt példázza – a különböző források ellentmondásai miatti tévedés kockázatával –, hogy a venezuelai kép sem fekete vagy fehér. Úgyhogy óvatosan a szélsőséges megállapításokkal, még ha ezekre Brüsszelben, Strasbourgban és Washingtonban, illetve az ellenérdekelteknél szintén nagy most az igény! És megjegyzem azt is: mindez aligha érdekelne bárkit, ha a venezuelai kérdésnek nem a világ újrarendezésének geopolitikai sakkjátszmájához lenne köze. Az USA politikájára meghatározó befolyást gyakorló körök nyilvánvalóan eldöntötték: teljes ellentámadásba mennek át azon országokkal szemben, amelyek az elmúlt években kihívást intéztek az amerikai dollár meghatározó szerepe ellen.

Egyes államok vezetői belengették: korlátozni akarják Washingtonnak azt a lehetőségét, hogy a világ pénzügyi folyamatainak legfőbb ellenőreként a másutt létrehozott értékeket saját javára kamatoztassa. Néhány éve Kína és Oroszország vált a dollár elleni akciózás legfőbb motorjává. Ennek érdekében a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát, Dél-Afrikát tömörítő BRICS-szervezetben minden kontinensről maguk köré gyűjtöttek egy-egy gazdasági hatalmat. És akkor még nem említettük a többi, hasonló, általuk létrehozott gazdasági együttműködési szervezetet.

Venezuela ennek a folyamatnak a perifériáján volt eddig, de most a washingtoni ellentámadás gyújtópontjába került. Ellene játszott, hogy időközben, Brazíliában az addigi oroszbarát politikai hatalom amerikai elkötelezettségűre cserélődött. Kína pedig – az USA-val vívott kereskedelmi háborújának részeként – átmenetileg visszahúzódott Nicaraguából, ahol felfüggesztette az USA hasznára működtetett Panama-csatorna hatékonyabb vetélytársának szánt vízi út létesítésére vonatkozó terveinek megvalósítását. Eközben pedig a látszólag a barátinál is barátibb orosz–kínai kapcsolatokba is beférkőzött némi tartózkodás.

Mintha Pekingből gyanakodva néznék, miért is találkozott Vlagyimir Putyin orosz államfő és Abe Sinzó japán kormányfő egyvégtében immár huszonötödik alkalommal. A kínai vezetés attól tarthat, hogy minden ellenkező fogadkozás ellenére, Oroszország mégiscsak visszajuttat Japánnak a Kuril-szigetekből kettőt, ahol aztán a Kínát is fenyegető sokadik támaszpontot rendezhetik be az amerikaiak. Mert a maoista országban nem felejtik el, miként fordított hátat a sztálinista örökségnek Nyikita Hruscsov Szovjetuniója az ötvenes évek második felétől, majd miként adta fel a marxista-leninista alapelveket Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára, amivel nem csak országát hagyta cserben, de a liberális Nyugatnak tett naiv engedményekkel világszerte hátba támadta a Peking által progresszívnek tekintett erőket.

A Fehér Házban dől el, ki a legitim vezető

Nem kizárt, hogy ezt a Moszkva elleni kínai bizalmatlanságot Washingtonból is szítják. Ám akár így, akár úgy, a Fehér Házban, a Pentagonban, az amerikai jegybank szerepét betöltő magán pénzintézetben, a Federal Reserve igazgató tanácsában elérkezettnek láthatják az időt ahhoz, hogy visszaállítsák befolyásukat az egész dél-amerikai kontinensen. Hozzá Európában is támadást indítottak, minthogy mára beérni látszanak az orosz határokig tartó katonai megszállás (no, jó, katonai befolyás) eddigi lépései. E katonai befolyást aztán – a régi jó Monroe-elv szerint – épp mostanában konvertálják gazdaságivá. Vámháborút robbantottak ki az Európai Unió országaival, emellett pedig többek között azt követelik tőlük, hogy az orosz gáz minél nagyobb részét váltsák ki a harminc százalékkal drágább, cseppfolyósított amerikaival.

Jakov Kedmi, a rendszerváltozások után Kelet-Európa minden országában küldetést teljesített izraeli hírszerző-biztonságpolitikai szakértő, aki ma kiváló geopolitikai elemzéseivel vált ki nagy érdeklődést, azt mondta minderről az orosz állami tévé február 1-jei, Vecser című vitaműsorában:

– Az USA által kifejleszteni tervezett, egy marokban elférő, mini atombombákat a kis országok ellen vetik majd be. Azok ellen, amelyek vonakodnak teljesíteni Washington kívánságait. Szíria, Venezuela, Kuba, Nicaragua és hasonlók. (És persze, nem számolnak azzal, hogy ezek a terroristák kezébe is kerülnek. Ahogyan a líbiai fegyverarzenált ma az Al-Káida terrorszervezet használja. Mert az amerikai vezetés nem mindig érti, hogy tetteinek milyen következményei lesznek a világra nézve.) Mindez Jugoszláviával kezdődött, a kilencvenes évek elején. Először Slobodan Miloševics jugoszláv és szerb államfőt nyilvánították illegitimnek. Azóta, a Balkánon történtek mintájára – amelynek része volt Belgrád polgári célpontjainak bombázása is – Washingtonban döntik el, hogy mely ország, mely kormánya tekinthető legitimnek. Manapság Magyarország és Olaszország is célkeresztbe került, de akár Lengyelország vezetését is könnyen illegitimnek nyilváníthatják. Hogy Oroszországot már ne is említsük.

A nemzetközi politika normájává lett mára – hangsúlyozta Jakov Kedmi az itteni linkkel elérhető műsor 17:35 és 25:45 közötti részében –, hogy a kényelmetlenné vált országok vezetőit illegitimnek minősítik. És az úgynevezett liberális értelmiség élen jár annak követelésében, hogy akár erőszakkal is fel kell lépni az általuk nem kívánatos kormányok ellen. Mindenki lapít, mert tisztában van vele, hogy az USA bárkit, a szaúdi vezetőket is, saját embereivel válthatja fel. Venezuela példája is ezt mutatja. Jelentékeny amerikai katonai erővel vélhetően nem fognak beavatkozni, mert az ottani erős hadsereg, a kibontakozással fenyegető partizánmozgalom miatt nem vállalják fel a hatalmas saját emberáldozatot. E tekintetben is marad a jó ideje alkalmazott eljárás: döntő mértékben a helyi erőkkel végeztetik el a piszkos munkát.

Például úgy – teszem én hozzá –, ahogyan ez Iraktól, Afganisztánon, Líbián, Tunézián, Szírián, Grúzián át Ukrajnáig jó néhány országban történt és történni fog a jövőben is. A helybeli halottak százezrei, sőt milliói vannak már a veszteséglistán. Szétrombolt városok, falvak, amelyekből tízmillió számra menekülnek el az emberek, destabilizálva és egymás ellen fordítva elsősorban az USA gazdasági vetélytársának számító, addig sok tekintetben egyesülni akart európai országokat. Ami az amerikai finánctőke érdekeit megtestesítő Washington nézőpontjából megint csak nyereség. Mert oszd meg, és uralkodj!

Magyarország már a hidegháború terepe

Ami Magyarországot illeti, aligha kerülhető el, hogy előbb-utóbb hadszíntérré váljék a területünk ezeknek az Óperencián túli érdekeket szolgálva. Pontosabban, máris az – a hidegháború egyik terepévé váltunk. És ha szerencsénk van, nem leszünk mindent romba döntő, forró hadműveleti területté. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nyugat végül bármilyen áron, és természetesen a mi kontónkra, meg fogja értetni Magyarország feudális várurat játszó vezetőjével, érdemi teljesítmény nélküli, az Európai Unió pénzéből felhizlalt udvari burzsoáziájával, és az egész korrupt, nepotista bandát hatalmon tartó népével, hogy mihez tartsuk magunkat.

Ahogy megértette ezt a Nyugat a városai ellen hetyke rabló hadjáratokat indított honfoglaló magyarsággal az I. István és bajor felesége köré csoportosult német lovagok közreműködésével, akik aztán a népesség negyven százaléknyi részét kiirtották Jézus Krisztus nevében. Ahogyan az akkoriak tudomására hozták, hogy hol a helyük, amikor az egyesült európai hadak bevetésével a törököt a magyar tartományból a Nyugat érdekeinek megfelelően kiűzték, az erre alkalmatlannak tekintett magyari urak lényegi közreműködése nélkül. Amiként megérttették az addig Bécs ellen fenekedő Debrecennel és Eperjessel Antonio Caraffa császári tábornok zsoldosai az 1600-as évek végén, majd néhány évtizeddel később, a Rákóczi-szabadságharc után, amikor a Habsburgok felrobbanttatták a magyar várakat, nehogy még egyszer lázadás tűzfészkei lehessenek.

És akkor még nem is említettem az olyan arisztokraták kétes szerepét, mint amilyen herceg galántai Esterházy Miklós volt,aki annak érdekében, hogy bebújhasson Mária Terézia ágyába, 1741-ben, Pozsonyban rávette a magyar nemesség képviselőit, hogy úgymond életüket és vérüket (pontosabban katonának kényszerített jobbágyaik életét) ajánlják fel a Habsburg-ház megmentésére. Ezzel aztán elszalasztották az alkalmat, hogy két évszázad múltán ismét függetlenné válhassék a Magyar Királyság, amiért eleik Bocskaitól Rákócziig küzdöttek, s amiért – a sajnos, bizonyos értelemben politikai kalandor – Kossuth is sikertelen harcba vitte a népet további száz év múltán.

A sort a II. világháború végéig, de akár a rendszerváltozásig folytathatnám, bár szinte reménytelenül. A politikai és gazdasági haszonszerzés által motivált uralkodó osztály kegyeit leső magyar értelmiség – ritka kivételektől eltekintve – soha nem arra törekedett, hogy a tragédiák tanulságaival ismertesse meg a lakosságot, hanem a történelmi eseményeket romantikus fénnyel övezve, őt az ábrándok melengetésében támogassa. Ezzel tudatlanságban tartotta, s így akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy mindmáig szolgai mentalitásában maradjon meg a mindenkori uraknak kiszolgáltatott nép. Ennek következménye (is) a nemzeti katasztrófák sorozata, amelyek – tartok tőle – hamarosan újabbal bővülnek.

Furcsa módon, könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy Orbán Viktor, akinél többet kevesen tettek az ország megosztásáért, a társadalom különböző rétegeinek egymás ellen fordításáért, a nemzet szellemi és gazdasági erőinek meggyengítéséért, nagy tömegek erkölcsi elaljasításáért, ha kiéleződik a pávatánca miatti hatalmi játszma, akár a belügyekbe gátlástalanul beavatkozó Nyugat elleni szabadságharc élén találhatja magát. Bizony megtörténhet, hogy miközben vágyjuk a valóságos nyugati értékrend szerinti szabadságot, önrendelkezést, az Orbán-rezsimben meggyengített, hatalmat ellenőrző intézmények megerősítését, a mostani világpolitikai játszmák közepette, velünk kapcsolatban is maga a Nyugat dobja sutba az elveit.

Ha ez – Isten ments tőle! – bekövetkezik, Orbán Viktort semmi nem menti meg attól, hogy – az annyi kárt okozott, a Kossuthhoz vagy Horthyhoz hasonlóan kétes szerepet játszott nagyságaink példájára – utóbb magyar hőssé, mártírrá avattassék. S majdan szobrokat fognak állíttatni neki országszerte, ahogyan ez nálunk lenni szokott. Történhetne-e ez másként, s főleg miként, nem tudom. De hogy el kellene kerülni ezt a helyzetet, s kilépni az egyre mélyebb és egyre szűkülő, lefelé örvénylő spirálból, abban bizonyos vagyok! Ha ugyanis most sem sikerül ez, akkor itt a vége… #

CÍMKÉP: Nicolás Maduro mögött a venezuelai hadsereg, no meg Moszkva és Peking. Viszont önjelölt ellenfelét, Juan Guaidot az USA által befolyásolt Nyugat támogatja (Forrás: Fox News)

KIEGÉSZÍTÉS: Az elemzésem közzététele után egy nappal a Hírklikk számolt be „A magyar skizofrénia kezelése” című írásról, amely a magát az emberi jogokért küzdő, a korrupció elleni harcot folytatóként aposztrofáló, jobbközép értékeket követő Frontiers of Freedom, washingtoni székhelyű szervezet honlapján jelent meg. Eszerint: „Orbán Viktor már nem tolerálható tovább magyar kormányfőként”. A szerző Radványi Miklós, akinek a nevéhez fűződik az Orbán és nyolc társa ellen a Magnitsky törvény keretében született beadvány. Szerinte

Donald Trumpot a most távozó illetékes helyettes államtitkár és a budapesti amerikai nagykövet félrevezette. Nekik is köszönhetően nem jutott az elnök megfelelő információkhoz arról, mi folyik Magyarországon. Hosszú cikkében végigveszi az Orbán-rezsim ártalmas politikáját, rosszindulatú daganathoz hasonlítva azt. Megpróbál választ találni a kérdésre, hogy miért tűri ezt Magyarország, míg végül eljut odáig, hogy nemzeti skizofrénia alakult ki a magyarokban. Javaslata szerint: Orbán tűnjön el a politikai porondról despota és rasszista illiberális demokráciájával egyetemben.

Forrás: https://bekialtas.blog.hu/9999/12/31/a_vilagorvenyben_vergodik_magyarorszag#more14602860