Kabai Domokos Lajos: Geopolitikai játszmákban vergődik Magyarország – Bekiáltás blog

Kabai Domokos Lajos


Nem csak Venezuela, de a magyar kormány is rákerült Washington Moszkva és Peking elleni támadásának célkeresztjére.

venezuelamadurakatonakelott2019-01-31.jpg

Drámai mondatokkal szembesítette az Euronews január 31-ei, esti hírblokkja a közönséget. A televíziós csatorna közreadta Venezuela brüsszeli nagykövete, Claudia Salerano baljós nyilatkozatát azt követően, hogy az Európai Parlament 439 igen, 104 ellenző, 88 tartózkodó szavazattal elfogadta: az önmagát ideiglenes államfőnek kikiáltott Juan Guaidot ismeri el a dél-amerikai ország vezetőjének. Úgymond, a megrendezendő szabad választásokig, aminek lebonyolítását innen, Európából egy munkacsoport létrehozásával is segítenék. A nagykövetnő erre reagálva mondta:

„Az Európai Parlament nem helyezheti magát az ENSZ Biztonsági Tanácsa fölé. Ebben a helyzetben fel kell tenni a kérdést: szeretné-e az Európai Unió, hogy egy újabb lépéssel kerüljön közelebb a polgárháborúhoz Venezuela. Nem mintha országom változtatni akarna demokratikus berendezésén, de ezt a kérdést tegyék fel önmaguknak!”

Persze, az európai parlamenti képviselők megtapsolták saját határozatukat. Velük csattogtatták tenyerüket a néppárti Fidesz tagjai is, akik nevében néhány órával korábban még azt nyilatkozta Deutsch Tamás képviselő: „Semmilyen jogköre nincs a kizárólagos nemzeti szuverenitás jogkörébe tartozó kérdésekben az Európai Parlamentnek abban, hogy hogyan intézik az ügyeket az egyes országokban”. Aztán a szavazáskor, Orbán Viktor kényszeredett, a spanyolokkal takarózó utalásait követve, ő is megnyomta az igen gombot.

Moszkva és Peking felé fordultak

Most már utánuk a vízözön. Innentől az immár megszokott forgatókönyv szerint zajlanak az események: a Nyugat semmibe veszi fennen hirdetett értékrendjét. Átesve saját önkényes felhatalmazásának kínos pillanatain, gátlástalanul érvényesíteni fogja érdekeit. Ezúttal a kétségtelenül vitatható körülmények között, de a 2018 májusában, 67 százalékos többséggel megválasztott államfőt, Nicolás Madurot cseréltetné le a parlament elnökével, Juan Guaidoval. Merthogy Maduro megválasztásának körülményeit úgymond illegitimnek tartják. (Az önmagát ideiglenes államfőnek kikiáltott, harmincöt éves politikus lépését viszont nem! Hogy is van ez?)  Az ellenzék, amely 2015-ben a parlamentben megszerezte a többséget, s amelynek az eddig csupán a lakosság húsz százaléka által ismert Juan Guaido a vezére, bojkottálta az államfőválasztást. Emiatt, s az állítólagos csalásokra hivatkozva kérdőjelezik meg Maduro hatalmát.

Ha lecsupaszítva tekintjük át Venezuela utóbbi három évtizedének történetét, azt látjuk, hogy a szegények tömegeit felemelni akaró nemzetiek vissza-visszatérően csapnak össze az Amerikai Egyesült Államokra tekintő oligarchák képviselőivel. Ám csöppet sem mellékes, hogy az éles küzdelmek a parlamentarizmus keretei között zajlottak eddig. Amiből persze nem következik, hogy a hatalomban lévők esetenként ne éltek volna vissza a lehetőségeikkel. Akár így, akár úgy, a Maduro elődje, a Hugo Chávez által létrehozott Venezuelai Bolivár Köztársaság a hatalmas olajkincsből származó bevételekre alapozva több mint kétmillió lakást építtetett, hogy felszámolja a nyomornegyedeket. A harminc milliós, alacsony átlagéletkorú lakosság egyharmada jár iskolába. Csak egyetemből negyvenet hoztak létre. Kubai orvosok segítségével gyökeresen javították az egészségügyi ellátás feltételeit.

Viszont elküldték az országból a Nemzetközi Valuta Alap képviselőit. Az állam megvásárolta – tehát nem kisajátította – a nagy olajtársaságok részvényeit, és szakított az egyoldalú Amerika-függéssel. De ez a szakítás messze nem volt teljes. Az USA-beli Texasban sok ezer alkalmazottal működik a CITGO nevű venezuelai olajfinomító. Ennek Egyesült Államokbeli benzinkúthálózata forgalmazza az ottani gépkocsikban felhasznált üzemanyag ötödét. Csakhogy időközben az orosz Rosznyeft jelentős tulajdonrészt szerzett a venezuelai petróleum vállalatokban az államkölcsönök biztosítékaként. És emiatt az USA egyes körei az amerikai biztonsági kockázatok növekedéséről beszélnek. Tegyük hozzá: a maguk szempontjából érthetően.

Peking óvatosabb a százezernyi kínai miatt

Oroszország mellett kínai cégek is érdekeltek a venezuelai olajiparban, illetve Moszkvához hasonlóan, Peking fegyverekkel látja az ország erős hadseregét. Kínából szintén jelentős hitelek áramlottak Caracasba. Ám az utóbbi idők gazdasági nehézségei miatt ezek mértéke csökken. Viszont Kína továbbra is nagy vásárlója a venezuelai kőolajnak. Emellett a kínai cégek közreműködésével újultak meg, épültek ki a számítógépes és távközlési hálózatok – rossz nyelvek szerint a lakosság politikai ellenőrzését szintén lehetővé téve.

Kína több mint százezer polgárának engedte meg, hogy letelepedjék Venezuelában, s ott főként áruinak értékesítésével foglalkozzék. Talán ez az egyik oka annak, hogy Oroszországgal ellentétben, Kína caracasi nagykövete nem csak a hatalmat gyakorlók képviselőivel tartotta és tartja a kapcsolatot, de – a kormányzó hatalom rosszallásától kísérve – a parlamenti ellenzék vezetőivel is. Ezekben a napokban Peking kiváró taktikát választott: nem követte a moszkvai vezetést, és nem kezdte sietve bírálni az USA-t amiatt, hogy a washingtoni kormány – konkrétan az amerikai külügyminiszter közreműködésével – nyilvánvalóan le akarja mondatni a törvényes elnököt.

Ami az említett gazdasági nehézségeket illeti, többen azt állítják: a venezuelai állam túlvállalta magát a nagyszabású népjóléti programokkal, amelyek hatékony levezényléséhez hiányzanak a hozzáértő állami apparátusok. Emellett sokan az amerikai szankciókat, pénz- és áruvisszatartásokat okolják az eget verő inflációért. Ezekben a napokban London közölte, hogy nem szolgáltatják ki a caracasi kormánynak a Nagy-Britanniában őrzött 1,7 milliárd dollár értékű aranytartalékot. Nyilvánvalóan összhangban a tulajdon szentségére, a szabadpiacra vonatkozó nyugati értékrenddel…

Mindehhez jön, hogy a hatalmas olajbevételek tekintélyes része a korrupt tábornoki kar zsebében tűnik el. Ők ellenőrzik a kábítószer-kereskedelmet és az efféle kétes üzleteket. Talán emiatt, a hadsereg vezetése eddig kiállt Maduro mellett. Legyünk cinikusak: egyelőre nem hagyják ott a biztosat a bizonytalanért. Ráadásul a Nyugat által kiközösíteni óhajtott elnök, akinek testi épségére orosz zsoldosok vigyáznak, az elmúlt napok híradó tudósításai szerint, idejének jó részét a katonák között töltötte. Újabb és újabb egységek előtt mondott lelkesítő beszédeket, s vette rá őket, hogy nyilvánosan hitet tegyenek mellette.

Ellentámadásba lendül Washington

Mindez csupán csak azt példázza – a különböző források ellentmondásai miatti tévedés kockázatával –, hogy a venezuelai kép sem fekete vagy fehér. Úgyhogy óvatosan a szélsőséges megállapításokkal, még ha ezekre Brüsszelben, Strasbourgban és Washingtonban, illetve az ellenérdekelteknél szintén nagy most az igény! És megjegyzem azt is: mindez aligha érdekelne bárkit, ha a venezuelai kérdésnek nem a világ újrarendezésének geopolitikai sakkjátszmájához lenne köze. Az USA politikájára meghatározó befolyást gyakorló körök nyilvánvalóan eldöntötték: teljes ellentámadásba mennek át azon országokkal szemben, amelyek az elmúlt években kihívást intéztek az amerikai dollár meghatározó szerepe ellen.

Egyes államok vezetői belengették: korlátozni akarják Washingtonnak azt a lehetőségét, hogy a világ pénzügyi folyamatainak legfőbb ellenőreként a másutt létrehozott értékeket saját javára kamatoztassa. Néhány éve Kína és Oroszország vált a dollár elleni akciózás legfőbb motorjává. Ennek érdekében a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát, Dél-Afrikát tömörítő BRICS-szervezetben minden kontinensről maguk köré gyűjtöttek egy-egy gazdasági hatalmat. És akkor még nem említettük a többi, hasonló, általuk létrehozott gazdasági együttműködési szervezetet.

Venezuela ennek a folyamatnak a perifériáján volt eddig, de most a washingtoni ellentámadás gyújtópontjába került. Ellene játszott, hogy időközben, Brazíliában az addigi oroszbarát politikai hatalom amerikai elkötelezettségűre cserélődött. Kína pedig – az USA-val vívott kereskedelmi háborújának részeként – átmenetileg visszahúzódott Nicaraguából, ahol felfüggesztette az USA hasznára működtetett Panama-csatorna hatékonyabb vetélytársának szánt vízi út létesítésére vonatkozó terveinek megvalósítását. Eközben pedig a látszólag a barátinál is barátibb orosz–kínai kapcsolatokba is beférkőzött némi tartózkodás.

Mintha Pekingből gyanakodva néznék, miért is találkozott Vlagyimir Putyin orosz államfő és Abe Sinzó japán kormányfő egyvégtében immár huszonötödik alkalommal. A kínai vezetés attól tarthat, hogy minden ellenkező fogadkozás ellenére, Oroszország mégiscsak visszajuttat Japánnak a Kuril-szigetekből kettőt, ahol aztán a Kínát is fenyegető sokadik támaszpontot rendezhetik be az amerikaiak. Mert a maoista országban nem felejtik el, miként fordított hátat a sztálinista örökségnek Nyikita Hruscsov Szovjetuniója az ötvenes évek második felétől, majd miként adta fel a marxista-leninista alapelveket Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának utolsó főtitkára, amivel nem csak országát hagyta cserben, de a liberális Nyugatnak tett naiv engedményekkel világszerte hátba támadta a Peking által progresszívnek tekintett erőket.

A Fehér Házban dől el, ki a legitim vezető

Nem kizárt, hogy ezt a Moszkva elleni kínai bizalmatlanságot Washingtonból is szítják. Ám akár így, akár úgy, a Fehér Házban, a Pentagonban, az amerikai jegybank szerepét betöltő magán pénzintézetben, a Federal Reserve igazgató tanácsában elérkezettnek láthatják az időt ahhoz, hogy visszaállítsák befolyásukat az egész dél-amerikai kontinensen. Hozzá Európában is támadást indítottak, minthogy mára beérni látszanak az orosz határokig tartó katonai megszállás (no, jó, katonai befolyás) eddigi lépései. E katonai befolyást aztán – a régi jó Monroe-elv szerint – épp mostanában konvertálják gazdaságivá. Vámháborút robbantottak ki az Európai Unió országaival, emellett pedig többek között azt követelik tőlük, hogy az orosz gáz minél nagyobb részét váltsák ki a harminc százalékkal drágább, cseppfolyósított amerikaival.

Jakov Kedmi, a rendszerváltozások után Kelet-Európa minden országában küldetést teljesített izraeli hírszerző-biztonságpolitikai szakértő, aki ma kiváló geopolitikai elemzéseivel vált ki nagy érdeklődést, azt mondta minderről az orosz állami tévé február 1-jei, Vecser című vitaműsorában:

– Az USA által kifejleszteni tervezett, egy marokban elférő, mini atombombákat a kis országok ellen vetik majd be. Azok ellen, amelyek vonakodnak teljesíteni Washington kívánságait. Szíria, Venezuela, Kuba, Nicaragua és hasonlók. (És persze, nem számolnak azzal, hogy ezek a terroristák kezébe is kerülnek. Ahogyan a líbiai fegyverarzenált ma az Al-Káida terrorszervezet használja. Mert az amerikai vezetés nem mindig érti, hogy tetteinek milyen következményei lesznek a világra nézve.) Mindez Jugoszláviával kezdődött, a kilencvenes évek elején. Először Slobodan Miloševics jugoszláv és szerb államfőt nyilvánították illegitimnek. Azóta, a Balkánon történtek mintájára – amelynek része volt Belgrád polgári célpontjainak bombázása is – Washingtonban döntik el, hogy mely ország, mely kormánya tekinthető legitimnek. Manapság Magyarország és Olaszország is célkeresztbe került, de akár Lengyelország vezetését is könnyen illegitimnek nyilváníthatják. Hogy Oroszországot már ne is említsük.

A nemzetközi politika normájává lett mára – hangsúlyozta Jakov Kedmi az itteni linkkel elérhető műsor 17:35 és 25:45 közötti részében –, hogy a kényelmetlenné vált országok vezetőit illegitimnek minősítik. És az úgynevezett liberális értelmiség élen jár annak követelésében, hogy akár erőszakkal is fel kell lépni az általuk nem kívánatos kormányok ellen. Mindenki lapít, mert tisztában van vele, hogy az USA bárkit, a szaúdi vezetőket is, saját embereivel válthatja fel. Venezuela példája is ezt mutatja. Jelentékeny amerikai katonai erővel vélhetően nem fognak beavatkozni, mert az ottani erős hadsereg, a kibontakozással fenyegető partizánmozgalom miatt nem vállalják fel a hatalmas saját emberáldozatot. E tekintetben is marad a jó ideje alkalmazott eljárás: döntő mértékben a helyi erőkkel végeztetik el a piszkos munkát.

Például úgy – teszem én hozzá –, ahogyan ez Iraktól, Afganisztánon, Líbián, Tunézián, Szírián, Grúzián át Ukrajnáig jó néhány országban történt és történni fog a jövőben is. A helybeli halottak százezrei, sőt milliói vannak már a veszteséglistán. Szétrombolt városok, falvak, amelyekből tízmillió számra menekülnek el az emberek, destabilizálva és egymás ellen fordítva elsősorban az USA gazdasági vetélytársának számító, addig sok tekintetben egyesülni akart európai országokat. Ami az amerikai finánctőke érdekeit megtestesítő Washington nézőpontjából megint csak nyereség. Mert oszd meg, és uralkodj!

Magyarország már a hidegháború terepe

Ami Magyarországot illeti, aligha kerülhető el, hogy előbb-utóbb hadszíntérré váljék a területünk ezeknek az Óperencián túli érdekeket szolgálva. Pontosabban, máris az – a hidegháború egyik terepévé váltunk. És ha szerencsénk van, nem leszünk mindent romba döntő, forró hadműveleti területté. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nyugat végül bármilyen áron, és természetesen a mi kontónkra, meg fogja értetni Magyarország feudális várurat játszó vezetőjével, érdemi teljesítmény nélküli, az Európai Unió pénzéből felhizlalt udvari burzsoáziájával, és az egész korrupt, nepotista bandát hatalmon tartó népével, hogy mihez tartsuk magunkat.

Ahogy megértette ezt a Nyugat a városai ellen hetyke rabló hadjáratokat indított honfoglaló magyarsággal az I. István és bajor felesége köré csoportosult német lovagok közreműködésével, akik aztán a népesség negyven százaléknyi részét kiirtották Jézus Krisztus nevében. Ahogyan az akkoriak tudomására hozták, hogy hol a helyük, amikor az egyesült európai hadak bevetésével a törököt a magyar tartományból a Nyugat érdekeinek megfelelően kiűzték, az erre alkalmatlannak tekintett magyari urak lényegi közreműködése nélkül. Amiként megérttették az addig Bécs ellen fenekedő Debrecennel és Eperjessel Antonio Caraffa császári tábornok zsoldosai az 1600-as évek végén, majd néhány évtizeddel később, a Rákóczi-szabadságharc után, amikor a Habsburgok felrobbanttatták a magyar várakat, nehogy még egyszer lázadás tűzfészkei lehessenek.

És akkor még nem is említettem az olyan arisztokraták kétes szerepét, mint amilyen herceg galántai Esterházy Miklós volt,aki annak érdekében, hogy bebújhasson Mária Terézia ágyába, 1741-ben, Pozsonyban rávette a magyar nemesség képviselőit, hogy úgymond életüket és vérüket (pontosabban katonának kényszerített jobbágyaik életét) ajánlják fel a Habsburg-ház megmentésére. Ezzel aztán elszalasztották az alkalmat, hogy két évszázad múltán ismét függetlenné válhassék a Magyar Királyság, amiért eleik Bocskaitól Rákócziig küzdöttek, s amiért – a sajnos, bizonyos értelemben politikai kalandor – Kossuth is sikertelen harcba vitte a népet további száz év múltán.

A sort a II. világháború végéig, de akár a rendszerváltozásig folytathatnám, bár szinte reménytelenül. A politikai és gazdasági haszonszerzés által motivált uralkodó osztály kegyeit leső magyar értelmiség – ritka kivételektől eltekintve – soha nem arra törekedett, hogy a tragédiák tanulságaival ismertesse meg a lakosságot, hanem a történelmi eseményeket romantikus fénnyel övezve, őt az ábrándok melengetésében támogassa. Ezzel tudatlanságban tartotta, s így akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy mindmáig szolgai mentalitásában maradjon meg a mindenkori uraknak kiszolgáltatott nép. Ennek következménye (is) a nemzeti katasztrófák sorozata, amelyek – tartok tőle – hamarosan újabbal bővülnek.

Furcsa módon, könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy Orbán Viktor, akinél többet kevesen tettek az ország megosztásáért, a társadalom különböző rétegeinek egymás ellen fordításáért, a nemzet szellemi és gazdasági erőinek meggyengítéséért, nagy tömegek erkölcsi elaljasításáért, ha kiéleződik a pávatánca miatti hatalmi játszma, akár a belügyekbe gátlástalanul beavatkozó Nyugat elleni szabadságharc élén találhatja magát. Bizony megtörténhet, hogy miközben vágyjuk a valóságos nyugati értékrend szerinti szabadságot, önrendelkezést, az Orbán-rezsimben meggyengített, hatalmat ellenőrző intézmények megerősítését, a mostani világpolitikai játszmák közepette, velünk kapcsolatban is maga a Nyugat dobja sutba az elveit.

Ha ez – Isten ments tőle! – bekövetkezik, Orbán Viktort semmi nem menti meg attól, hogy – az annyi kárt okozott, a Kossuthhoz vagy Horthyhoz hasonlóan kétes szerepet játszott nagyságaink példájára – utóbb magyar hőssé, mártírrá avattassék. S majdan szobrokat fognak állíttatni neki országszerte, ahogyan ez nálunk lenni szokott. Történhetne-e ez másként, s főleg miként, nem tudom. De hogy el kellene kerülni ezt a helyzetet, s kilépni az egyre mélyebb és egyre szűkülő, lefelé örvénylő spirálból, abban bizonyos vagyok! Ha ugyanis most sem sikerül ez, akkor itt a vége… #

CÍMKÉP: Nicolás Maduro mögött a venezuelai hadsereg, no meg Moszkva és Peking. Viszont önjelölt ellenfelét, Juan Guaidot az USA által befolyásolt Nyugat támogatja (Forrás: Fox News)

KIEGÉSZÍTÉS: Az elemzésem közzététele után egy nappal a Hírklikk számolt be „A magyar skizofrénia kezelése” című írásról, amely a magát az emberi jogokért küzdő, a korrupció elleni harcot folytatóként aposztrofáló, jobbközép értékeket követő Frontiers of Freedom, washingtoni székhelyű szervezet honlapján jelent meg. Eszerint: „Orbán Viktor már nem tolerálható tovább magyar kormányfőként”. A szerző Radványi Miklós, akinek a nevéhez fűződik az Orbán és nyolc társa ellen a Magnitsky törvény keretében született beadvány. Szerinte

Donald Trumpot a most távozó illetékes helyettes államtitkár és a budapesti amerikai nagykövet félrevezette. Nekik is köszönhetően nem jutott az elnök megfelelő információkhoz arról, mi folyik Magyarországon. Hosszú cikkében végigveszi az Orbán-rezsim ártalmas politikáját, rosszindulatú daganathoz hasonlítva azt. Megpróbál választ találni a kérdésre, hogy miért tűri ezt Magyarország, míg végül eljut odáig, hogy nemzeti skizofrénia alakult ki a magyarokban. Javaslata szerint: Orbán tűnjön el a politikai porondról despota és rasszista illiberális demokráciájával egyetemben.

Forrás: https://bekialtas.blog.hu/9999/12/31/a_vilagorvenyben_vergodik_magyarorszag#more14602860

Kabai Domokos Lajos: A pártok bírálata is az Audi-sztrájk

Kabai Domokos Lajos

A világnak a győrieket támogató proletárjai a szemünk előtt egyesültek.

audigyozelem2019-01-30x.jpg

A rendszerváltozáson nyert magyar elit erős üzenetet kapott Győrből. Mindenekelőtt persze az Orbán-kabinet. Utóbbinak azzal kell szembesülnie, hogy az Audi győri gyáregységében megszervezett sztrájk sikerét követően nem folytatható tovább az a politika, amelyben az innovációs erőfeszítések helyett szinte bérrabszolgaként, alacsony áron, tízezres tételekben adták-vették a magyarországi munkásokat a kormány és a multinacionális cégek közötti titkos tárgyalásokon. A nemzeti NEM együttműködés rendszerének vezetői – nemkülönben az Orbán-rezsim előtti kormányok hasonló cipőben járt tagjai – ilyen lapokat játszottak ki, amikor egy-egy világcéget magyarországi letelepedésre akartak rávenni:

– Még térségi összehasonlításban is szemérmetlenül alacsonyan tartjuk a béreket minden ágazatban.
– A sztrájkképes szakszervezetek vezetői a tenyerünkből esznek. Hogy ezt miként érjük el, a mi dolgunk, de elérjük. Egyúttal a sztrájkok szervezését jogi eszközökkel is nehezítjük, egyes szakmákban gyakorlatilag lehetetlenné tesszük.
– A munkajogi feltételeket úgy alakítjuk, hogy azok elsősorban a tőkéseknek kedvezzenek, mert ez a magyarországi burzsoázia érdeke is.
– Nem lépünk fel a magyar állampolgárok munkaterhelését akár erőn felül megkövetelő, hosszú távon tömeges egészségkárosodással járó cégekkel szemben.
– A magyarországi tömegmédia nagy része fölötti ellenőrzéssel elérjük, hogy a dolgozók esetleges tiltakozásai ne jussanak a lakosság többségének tudomására. Így a hangadó munkáscsoportokat elszigeteljük a társadalom egészétől.

Mindehhez járultak az adó- és más kedvezmények. Esetenként a kormány a letelepedő gyáregység dolgozóinak több éves bérköltségét is megelőlegezte a befektetők számára annak érdekében, hogy a gazdaság egészének teljesítményét kifejező GDP (bruttó hazai termék) értékét növelhesse. Eközben persze maga is tisztában volt vele, hogy eme mutató, amit  a nemzetközi gazdasági életben, így az Európai Unióban is, valóságos bűvös számként kezelnek, nem igazán fejezi ki, gyarapodott-e ténylegesen is az ország egy adott időszakban, vagy sem. Mert, sok más fogyatékossága mellett, nem tükrözi megfelelően az általános jólétet, jó közérzetet, viszont nagyon is alkalmas a tőkés csoportok és a velük egy húron pendülő kormányok nemzetközi pénzügyi machinációinak a tömegek előtti elfedésére.

Szolidáris volt a külföld

Viszont 2019. január 30-a, szerda, 17 óra 40 perc óta a kormánynak – saját jól felfogott érdekében, hiszen más érdeket nem igazán ismer – újra kell gombolnia a kabátot. Ugyanis az Audi Hungária Független Szakszervezet (AHFSZ) ekkor tette közzé, hogy a több napon át tartó sztrájk után megkötötték a bérmegállapodást az Audi Hungaria Zrt.-vel. Aki a részletekre is kíváncsi, olvassa el a hivatalos tájékoztatót! A lényeg azonban az, hogy a több mint tízezer alkalmazott nagy része csaknem egy héten át nem volt hajlandó felvenni a munkát. A munkabeszüntetés miatt hétfőn már a német cég ingolstadti központjában is le kellett állítani a termelést, mert Győrben nem készültek el a motorok.

A szakszervezet elsősorban magasabb béreket követelt. Arra hivatkozott, hogy miközben a győri üzem termelékenységi mutatója kimagasló, a cégcsoport szlovákiai gyáregységében átlagosan 28, a csehországiban 25, a lengyelországiban 39 százalékkal többet keres egy munkavállaló. És akkor még nem említettük a Volkswagen nyugati munkásainak ezeket az értékeket többszörösen meghaladó jövedelmét, amire lényegesen visszafogottabb munkatempó mellett tesznek szert. A kizsákmányolók és a kizsákmányoltak bérharcában vélhetően fordulópontot jelent a győri munkások sikere, amit a cégcsoport németországi szakszervezeti vezetői az előkészítés során a tapasztalatok átadásával, kölcsönös érdekektől vezérelve segítettek. Hogy pénzzel is? Ez nyilvánvalóan hétpecsétes titok. Az viszont tény, hogy a külföldi gyáregységek alkalmazottai szintén támogatták a bérharcot.

Az idestova százhetven évvel ezelőtt meghirdetett jelmondatot parafrazálva: a világnak a győrieket támogató proletárjai a szemünk előtt egyesültek. Véssük ezt eszünkbe! És hozzá még valamit. Immár egyértelművé vált, hogy az elmúlt harminc évben a hatalom bástyáit lényegében önkényesen elfoglalók csak ámították a kiszolgáltatott rétegeket azzal, hogy a szinte a semmiből létrehozott pártok megvédik majd az érdekeiket. Mi több, olyan jólétet teremtenek itt számukra, hogy annak Bécsből is csodájára járnak.

Érvényesek a marxi tanok

A cikk bevezető mondatában ezekre a szemfényvesztőkre is gondoltam, amikor a rendszerváltozáson nyert magyar elitre utaltam. Sajnos, beleértve gyakorlatilag a teljesen kiszolgáltatott, megzavarodott, a liberalizmuson, illetve a nacionalizmuson túl látni képtelen, ezért ide-oda sodródó magyar médiamunkás-hadat is. Persze azzal a kitétellel, hogy legbefolyásosabb hangadóinak,  vezetőinek többsége mérhetetlenül haszonleső, s már csak emiatt is alig mutat érdeklődést a rajtuk kívül eső társadalmi csoportok gondjai iránt. Az Audisok példája őket – a pártokat és a köröttük lihegőket vagy hümmögőket – szintén helyre tette, amikor egyértelműen megmutatta, hogy valódi képviselet nem teremthető felülről. Az, aki csupán munkaerejét, agyának kapacitását bocsáthatja áruba, de nincs tőkéje, képessége, kapcsolatrendszere ahhoz, hogy olyan kapitalistává, munkaadóvá váljék, akinek a jóléthez szükséges anyagi javakat az alul lévők termelik meg, egyedül magában és a vele összeszerveződő társaiban bízhat.

Másként fogalmazva: Marx szobrát ugyan el lehetett távolítani a budapesti közgazdasági egyetemről – amint ez a nemzeti NEM együttműködés rendszerének szégyenére megtörtént –, de attól még az általa a kapitalizmusról feltárt törvényszerűségek érvényesek. Mint amiként a munkásmozgalom története szintén azt példázza: nem felülről létrehozott pártok képviselhetik a dolgozókat a politikában,  hanem az alulról szerveződő szakszervezetek akár anyagi támogatásával alakulhatnak olyan munkáspártok, amelyek a parlamenti arénában is megvívhatják a küzdelmeket a munkások, az alkalmazottak érdekében.

Harminc évnyi magyarországi (kelet-európai) kínlódás után végre ki kell mondani: fordítva ez nem lehetséges! A tőke befolyásos szereplői által kiválogatott, kiokíttatott megélhetési politikusok ugyanúgy nem fogják érdemben képviselni a kizsákmányoltak érdekeit, ahogyan a civilnek mondott, külföldi tőkéscsoportok által pénzelt jogvédő szervezetek tagjai sem. Nekik csupán arra volt és van felhatalmazásuk, hogy a tőke működésének feltételeit javítsák. Ha kell, akár a túlkapásokra való rámutatással. De ők – még ha akár egyes pártokban, egyesületekben sokan is lennének, sőt vannak jó szándékú egyének – egzisztenciális okokból, osztálykötődésük és millió más dolog miatt – soha nem vívhatják meg a küzdelmet az alul lévők helyett. Ha más nem, a Soros-alapítványok által kiképzett Fidesz-vezetőktől az Orbán-rezsim ellen berzenkedőkig megannyi eset példázza ezt. Mert ugyan Marxot és az általa feltárt osztálytagozódást tényleg jó lenne végre meghaladni. De egyelőre senki nincs a láthatáron, aki valami másféle érdemi magyarázatot adna az ellenérdekelt társadalmi szereplők viszonyáról, küzdelmeiről, s ezek valóságos természetéről.  #  

Forrás: https://bekialtas.blog.hu/2019/01/31/a_partok_biralata_is_az_audi-sztrajk#more14601292

CÍMKÉP: Audi Hungária Független Szakszervezet (AHFSZ) internetes oldalának borítóképe a megállapodás bejelentését követően

Krausz Tamás: Egy amerikai fasiszta – George Eli Birnbaum

Krausz Tamás

Lukács György valamikor a 60-as években a kommunista-marxista propaganda kérdéseit érintve megjegyezte, hogy „a tömegeknek történelmi és osztálytudatot kell adni”. Arra gondolt, hogy az osztályszemlélet, az osztálytudat, az osztályharc differenciált megközelítése feltételezi (mint minden más társadalmi jelenségé), hogy történeti kifejlődésében lássuk a modern társadalmi változásokat, hogy eligazodjunk a politikai folyamatok, jelenségek sokaságában. A rendszerváltás óta ez az intelem többször is eszembe jutott… Ma is.

Olvasom, hogy két amerikai szakember, értelmiségi – az ismertebb nem régen halt meg, egy Finkelstein nevű és egy másik, jóval fiatalabb ember, George Eli Birnbaum (1970, LA USA) – politikai teljesítményével van tele a világsajtó. Mostanáig senki nem tudta, ki ez a Birnbaum. Most már tudják. Ennek az az oka, hogy ők ötlötték ki és tanácsolták Orbán Viktornak és kormányának a náci alapvetésű, tehát alig kódolt antiszemita „Soros-kampányt”, amely még ma is tart és terjed világszerte mint a modern szélsőjobboldal eszköze. A sajtóinformációk alapján úgy tűnik, nem az az érdekes, hogy Magyarországról, a kialakult autoriter rezsim védelmében elindult egy náci jellegű antiszemita hecckampány Soros György amerikai nagytőkés ellen, hanem az, hogy a kampány kitalálói – zsidók.

Birnbaum nagyapját a nácik a fia szeme láttára lőtték le, édesapja túlélte Auschwitzot. Mondani sem kell, hogy szilárd antifasiszta szellemben nevelték, és szülei nem tehetnek arról, hogy a fiuk egy náci jellegű propaganda megformálására adta fejét és büszkén vállalta (ld. magyarul a HVG-t), hogy részt vehetett ebben a kampányban ilyen eredeti módon. De valami szégyenérzés mégiscsak lehetett benne, mert azt hazudta, hogy nem tudja, kicsoda Soros György. Szöget ütött a fejemben, hogy vajon Nyugaton ez miért olyan fontos hír, miért kelt feltűnést. Talán egy zsidó vagy egy zsidó származású ember nem lehet fasiszta, akár a fasizmus náci formájának támogatója? Miért ne lehetne? Egy ukrán vagy egy orosz talán lehet fasiszta a nagy honvédő háború után 74 évvel? Egy lett vagy litván, egy román vagy egy magyar, egy horvát vagy egy szerb nem lehet fasiszta a holokauszt után 75 évvel? Számunkra itt, Kelet-Európában ez egyáltalán nem egetverő kérdés, ha komolyan vesszük történetünket. Nem Birnbaummal kezdődik a dolog. Olvassa csak el valaki a zsidó felekezet újságjainak, mondjuk az Egységnek az 1944-es számait, amikor már zajlik a holokauszt, a felekezeti vezetők még Horthyt és a magyar államot dicsőítik. Vagy gondoljunk a rendszerváltásra. Ki képviseli ma Magyarországon a legharcosabban a szovjet történelemre vonatkozó legvadabb előítéleteket, hamisításokat kezdve a goebbelsi propagandával, hogy a nácik 1941 júniusában csak megelőzték a szovjet támadást – odáig, hogy Sztálint csak a halála akadályozta meg, hogy koncentrációs tábort építsen a zsidóknak? Van olyan közgazdász-akadémikus, aki mindenféle politikai rezsimet fenntartás nélkül kiszolgált, került, amibe került. Talán nem a teljes kelet-európai régióra jellemző, hogy a felső pártbürokrácia jó része saját kezével verte szét a Szovjetuniót és a többi államszocialista rezsimet és vált az új kapitalizmusban ismét privilegizált csoporttá, netán oligarchává?

Ez nem tűnt fel Nyugaton a sajtó képviselőinek. Pedig végigkövethették volna, csupán példának okáért, Kun Béla egyik leszármazottjának sorsát.

És ha történetesen Birnbaum izraeli lenne, akkor csak azért, mert izraeli zsidó, nem lehetne fasiszta? Vajon nem a hazájában köztörvényes bűnökkel vádolt Netanyahu Orbán legközelebbi politikai barátja, aki beajánlotta a magyar miniszterelnöknek a két antiszemitát? Mit számít itt a nemzetiség és a vallás?

A marxista baloldalon persze senki sem csodálkozik ezen a jelenségen. Hiszen tudjuk, amióta a kapitalizmus létezik, az emberek, a munkaerő megvásárlása, a személyiség átformálása, megrontása a tőkerendszer működésének szerves része – nemzeti hovatartozástól függetlenül. A morális kérdés, hogy ki adja el magát az ördögnek, individuális és osztályszinten is felvetődik, de a nemzetiség és a vallás ebben az összefüggésben nem játszik szerepet.

Birnbaum esete lehet persze különös, hiszen a kapitalizmus cetrum-országaiban, így az Egyesült Államokban nem kötelező prostituálódni, ez csak a kapitalizmus fasizmus által menedzselt formáiban írható elő, de ott sem feltétlenül írják elő mindig és mindenhol. De ha feltesszük, hogy a prostituálódásnak is megvan a maga hierarchiája, kétségtelen, Birnbaum csaknem a legalsó fokon áll. Mindenestre a nácizmus mint a fasizmus egyik, legborzalmasabb történelmi formaváltozata Birnbaum családjának még ezt az alternatívát sem kínálta fel. George Eli ebbe nyilván bele sem gondol, tesz rá. Az erkölcsi romlottság förtelmes megnyilvánulása… Fontos, hogy e jelenségnek értsük szociális és osztálytermészetét. Különben betévedünk az etnonacionalizmus vagy ami még rosszabb a sovinizmus, a fajelmélet útvesztőibe…

Nem ideológiai kérdés – letartóztatási javaslat Csikós Sándorra a Mirotvorec részéről

Csikós Sándor, egykori magyar diplomata “ukránellenes propaganda” miatt felkerült a Mirotvorec ismert szájtra, ahol “bűnlajstromára” (cikkekre, tv-interjúkre, krimi és kelet-ukrajnai utazásra) hivatkova a belügyi szerveknél letartóztatását követeli. Ez újabb és súlyosabb vád! Megítélésünk szerint a megelőzést szolgálná, ha a sajtó a hírt leközölné. Az osztrák újságíró múltkori fenyegetése, amely bejárta a világsajtót, nem érte el ezt a szintet, ld. a csatolt linket.

https://myrotvorets.center/criminal/chikosh-shandor/

Krausz Tamás: 30 év múltán – cikk az Eszméletben

Krausz Tamás

Miért bukott el a liberalizmus Magyarországon (is)?[*]

Ma már közhely, hogy az 1980–90-es években a neoliberalizmus szellemében berendezkedett globális tőkés rendszer és annak liberális, amerikai túlsúlyú irányítása súlyos válságban van. A bipoláris, majd amerikai túlsúlyú, globális hatalmi rend a multipolaritás irányába mozog. Ennek alapját a korábbi felhalmozási hullám technológiai és gazdasági megújulási forrásainak kimerülése képezi. E változás része a politikai rendszerek átalakulása sokfelé a világon, amit – politikai tartalmát illetőn – úgy is nevezhetnénk, hogy (vissza)fejlődés a liberális globalizmustól a konzervatív-populista „etnonacionalizmus” felé. Ez alapjában egy jobboldali, autoriter fordulat, amennyiben a baloldal és a liberalizmus további térvesztése meghatározó tendenciának látszik. Európában az átrendeződés egyik első, látványos jele az volt, hogy a kontinens keleti felén – ott tehát, ahol a Szovjetunió, az államszocialista rendszer 1989–91-ben megszűnt –a liberalizmus minden formaváltozata beomlott. Az új idők kezdete éppen Magyarországhoz kötődik, mégpedig ahhoz a jelenséghez, amit már Európán kívül is „illiberalizmusnak” vagy „Orbán-jelenségnek”, „orbánizmusnak” neveznek, s valójában az említett konzervatív, nacionalista-autoriter politikai fordulatra gondolnak. Mondhatjuk úgy is, hogy a liberális (polgári) demokrácia világméretű válságának vagyunk szemtanúi és elszenvedői.

A liberalizmus – bár eredetileg kétségtelenül rendelkezett gazdag tudományos (közgazdasági és elméleti-politikai) forrásokkal (főképpen persze az angol–amerikai–francia fejlődésben) – végül is a kapitalizmus több mint két évszázados szellemi-politikai terméke, a kapitalista „szabadpiac”, illetve a polgári demokrácia (és formaváltozatai, a politikai pluralizmus stb.) ideológiája. Tudjuk: a polgári demokrácia huzamosabb időn keresztül, történelmi korszakokon átívelő módon, csak a leggazdagabb centrumországokban működött s működik, ám ott sem visszatérő, súlyos ellentmondások nélkül. A liberalizmus ugyanis – mint politikai és államhatalom – mindmáig diktatúrák, bábkormányok egész sorát segített életre és tartott fenn a világrendszer legkülönbözőbb régióiban, úgy, ahogyan azt a tőke felhalmozási érdekei megkívánták.

Ismeretes az is, hogy a polgári demokrácia erői, a liberalizmus különböző irányzatai időről-időre megjelentek a félperiférián, így Kelet-Európa történetében is. 1918, 1945, 1956, 1968 és 1989 mind olyan fordulópontok voltak régiónk történetében, amikor a liberalizmus zászlaja alatt a helyi társadalmak jelentős csoportjai sorakoztak fel. A liberálisok – politikai-hatalmi értelemben – legtovább 1989 után tartottak ki, Magyarországon például egészen 2010-ig, mígnem a történelem – a NER képében – a politika peremére sodorta, és/vagy integrálta, „felszívta” őket a rendszerbe. A liberális eszme egykori legfőbb letéteményese és hatalmi tényezője, a Szabad Demokraták Szövetsége 2010 óta már nem is létezik.

Az idősebb generációk, személyes tapasztalataik alapján, még jól emlékeznek arra, hogy az ún. demokratikus ellenzék és a reformkommunisták szövetsége hozta létre azt a politikai képletet, amely a rendszerváltás folyamatában, Magyarországon a lakosságot egy nyugati típusú kapitalizmussal és az ennek megfelelő polgári demokrácia hatalmi rendszerével kívánta „megjándékozni”. Sokak számára csak 2010-ben vált világossá – mások még ma sem értik –, hogy ez a kísérlet kudarcba fulladt, nem sikerült útját állni egy konzervatív-tekintélyuralmi fordulatnak, amely 2010 óta berendezkedett Magyarországon.

Miért történhetett ez meg?

Az Eszmélet szerkesztői, szerzői és olvasói már a rendszerváltás periódusában elgondolkodtak azon, hogy a politikai liberalizmus Kelet-Közép-Európában sehol sem ver(het) igazán gyökeret, bár eltűnésének vagy periferizálódásának mértéke és sajátosságai az egyes nemzeti fejlődésirányok szerint különbözők lesznek. A balti, lengyel, magyar és horvát fejlődés, nem is szólva az orosz vagy ukrán tapasztalatokról, azt mutatják, hogy a liberalizmus szinte az egész régióban egy „alapját vesztett felépítménynek”, egyfajta „importterméknek” bizonyult, mert a – Giovanni Arrighi értelmezése szerinti – „félperiférián” már születésénél fogva híján volt kellő társadalmi felhajtóerőnek. Hiszen itt nem létezett sem demokratikus polgárság, sem a „nyugati fejlődésre” jellemző történeti-kulturális háttér, amit példának okáért – egyes Kelet-Európa-kutatókon kívül – olyanok is behatóan ábrázoltak és elemeztek, mint a 2000-ben elhunyt, kiváló liberális történész, Szabó Miklós.

Másfelől, sok mindenre rávilágít a liberalizmus történelmi sorsa a weimari Németországban: a „weimarizálódás”, a fasizmus felemelkedése rendkívüli tapasztalatokat hagyott az utókorra. E tapasztalatok az értő gondolkodás számára olyan strukturális analógiákat tesznek lehetővé, amelyek nem mellőzhetők a mai fejlődés megértése során sem.

A liberális gondolkodók, nézetem szerint, adósak maradtak mindkét fontos problémakörnek és ezek gyakorlati következményeinek világos elemzésével és értelmezésével. Mindenekelőtt azzal, hogy a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai „értékek” meghonosítását, az „utolérés” egész „projektumát” mint a liberálisok leghőbb vágyát. Ráadásul a liberális elemzők nem számoltak a félperifériának a centrum általi kizsákmányolásával, a források és a kapacitások „elszívásával”, az egyenlőtlen cserével, a gyenge állammal, amely a multinacionális tőke funkciójaként üzemel. A hazai liberális szerzők vigyázó szemüket mindvégig a „kommunizmusra”, azaz a Kádár-rendszerre, annak „jóléti államára” vetették, azt bizonyítandó, hogy a „kommunizmus bukása” után, éppen az „utolérés” tekintetében, a liberalizmus terve valósul majd meg. Ám az 1990-es évek neoliberális szellemű, „sokkterápiás” privatizációja, majd „Bokros-csomagja” minden „szakmai siker” ellenére súlyos szociális és kulturális depriváció árán ment végbe, emberi egzisztenciák százezreinek lerombolását eredményezte, lejáratva a polgári demokrácia ígérvényeit és erkölcsi imperatívuszait. Mindez, tegyük hozzá, bár különböző forgatókönyvek szerint, de regionális méretekben játszódott le.

A liberalizmus 1989 Magyarországán a nyugat-európai fogyasztói társadalom helyi képviselete, „lerakata”, propagandaintézménye gyanánt jelent meg. Nem véletlen, hogy a demokratikus ellenzék mindaddig szimpátiát keltett szélesebb társadalmi csoportok körében is, amíg az emberek nem győződtek meg arról, hogy sem a svéd, sem a svájci vagy osztrák, sem semmilyen egyéb centrumkapitalista forma nem ver gyökeret Magyarországon. Ez a fordulat valamikor 2006 tájékán következett be. A kiábrándulás – szimbolikus értelemben – a tévészékház felgyújtásában és az azt kísérő, emlékezetes randalírozásban: egy új szélsőjobboldal kiformálódásában és felemelkedésében fejeződött ki. A „balra zárt, jobbra nyitott” demokrácia nyílt válságát nehéz lett volna tagadni; a jobbra csúszás jól látható jele volt a Jobbik legalizálása. A 2008-as, világméretű pénzügyi válság azután világszerte lerombolta a „neoliberális értékekbe” vetett hitet (bármit jelentettek/jelentenek is ezek). A középosztály és részben a munkásság csalódása egyre inkább a nyíltan jobboldali pártok előretörésében fejeződött ki.

A 2010-es magyarországi választások „kétharmados” eredménye nyomán egyértelművé vált az autoriter, „illiberális” fordulat. Ám a liberális szerzők többsége, akik ma felpanaszolják, hogy 2010 után elbánt velük a „konzervatív ellenforradalom”, az új rendszernek nem a neohorthysta természetét hangsúlyozták, sőt azt sokáig még tagadták is. Inkább a Kádár-rendszerrel való analógia alapján kívánták – és sokan még ma is így kívánják – értelmezni és megérteni a fordulat természetét. A régi szocializmus hagyománya, kultúrája egyfajta bűnbakként jelenik meg, mintha csak az új rendszert kívánnák felértékelni azzal, hogy az államszocialista berendezkedést sematikusan világítják meg, sokszor egyenesen homogenizálják és kriminalizálják; 40 éves, folytatólagos diktatúráról beszélnek, noha az államszocialista rend a 80-as évek elejéig egyedül produkált tartós felzárkózást a centrumhoz. A liberalizmus ezáltal a konzervativizmus ideológiai felhajtóerejévé vált. Pedig hát nem a kommunisták, nem a baloldal bélyegezte meg a liberalizmust, mondván, hogy az a „a nemzettől elidegenedett test, idegen zsoldban álló ötödik hadoszlop”.

Ebből és az ehhez hasonló üzenetekből az emberek nem igazán tudtak reális következtetéseket levonni a készülő-eljövendő rezsim valódi jellegére vonatkozóan. Ne feledjük, a jelzett liberális beállítódásnak voltak történelmi előzményei. Több mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1993-ban a liberálisok egy része megszavazta a parlamentben Orbán Viktor javaslatát, hogy tiltsák be a kommunista jelképeket a náci szimbólumokkal együtt. Miközben mindez éppen ellentétben állt az „európai értékekkel”, amelyekre amúgy hivatkoztak. Úgy érveltek, hogy a „kommunizmus nem Nyugaton létezett 40 évig, hanem Keleten”. Elfelejtették ugyanakkor megemlíteni, hogy a fasizmussal és feudalizmussal egyaránt terhelt tekintélyuralmi rendszerek nem/sem a stabil nyugati (amerikai, brit, francia) polgári demokráciákban rendezkedtek be…1995-ben Kis János, a hazai liberalizmus egyik vezető ideológusa a Népszabadságban egyenesen síkra szállt a „náci beszéd szabadságáért”. Akkortól kezdve egyértelművé vált, hogy a hazai liberalizmus steril, életidegen és dogmatikus tendenciákkal terhes. A hazai, kelet-európai valóságot nyugati (amerikai) fejlődési struktúrák és fogalmak alapján értelmezték, s ez szellemi zsákutcának bizonyult.

Ahogyan tehát a privatizációs folyamatok nem a nyugati kapitalizmus feltételeit hozták létre, hanem a mai oligarchikus kapitalizmus formaváltozatához készítették elő a talajt, mind gazdasági, mind politikai értelemben, úgy a baloldali hagyománnyal, a „kommunizmussal” való differenciálatlan és brutális leszámolás sem a demokrácia, a liberalizmus pozícióit erősítette. Épp’ ellenkezőleg: a liberálisok maguk alatt vágták a fát. Nem tudták, hogy a tőkés újratermelési folyamat a félperiférián tartósan nem tartható fenn demokratikus eszközökkel. Már a rendszerváltás antikommunista hevületében felmondták a kommunisták, a baloldal és a liberalizmus sok évtizedes antifasiszta koalícióját, ami előre jelezte a várható fejleményeket.

Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz a társadalmi-politikai konstellációhoz, amely utat nyitott egy új, szélsőjobboldali-populista, neohorthysta-autoriter restauráció számára, amely a 2010-es politikai fordulat után kisöpörte a liberálisokat a politikai színtérről.

A honi liberálisok a korszak geostratégiai játszmáiban is eltévedtek: abban a jellegzetesen kelet-európai komplexusban szenvednek, akárcsak a lengyel, a balti vagy 2014 óta az ukrán hatalmi elit, amely a régió sorsát szolgai módon az amerikai, „atlantista” elvárásokhoz kötötte és köti. A liberálisok a Fidesz „oroszbarát” fordulatával szemben még a ruszofóbia zsákutcájába is betévedtek, ami a kelet-európai régió egyes országaiban (pl. Ukrajnában!) a liberálisokat a szélsőjobbal való, antiliberális együttműködésre sarkallta; Magyarországon pedig liberális körökben felmerült a régi, „jobbikos” szélsőjobbal való választási koalíció lehetősége. De ez már csupán egy mellékes epizód a liberalizmus politikai önfelszámolásának történetében.

A fenti gondolatvezetés alapján, semmi meglepő sincs abban, hogy Magyarországon oly könnyedén kiépült és megerősödött a jobboldali-szélsőjobboldali politikai és kulturális hegemónia, a neohorthysta szellemi restauráció, amely immár az építészettől az irodalomig harcban áll a baloldali, humanista szellemiséggel és társadalmi erőkkel. Mindebben a liberális politikai erők szerepe és felelőssége nyilvánvalóan, egyértelműen kirajzolódik. Az elmúlt 30 év egyik legmegdöbbentőbb tapasztalata éppen az volt, hogy a „nemzeti osztályok” (a városi és a vidéki munkásság, a bérből és fizetésből élők, a vidéki szegénység) szociális helyzete és kulturális hanyatlása, százezrek menekülése Nyugatra, milyen mértékben nem érdekelte a liberalizmus politikai hangadóit. Számukra a szociális kérdés kimerült az új rendszer legszembetűnőbb áldozatai, a hajléktalanok, a romák, vagyis a legszegényebb népcsoportok jogainak védelmezésében, amely küzdelem egyébként, amennyire rokonszenves, éppannyira sikertelen is volt. A liberálisok – az MSZP meghatározott vezető csoportosulásaival együtt – kezdettől, a 90-es évek elejétől szembeszálltak a parlamenten kívüli, szocialista baloldalnak azokkal a követeléseivel, amelyek a szociális jogokat alkotmányba kívánták foglalni. Legyen szó liberálisaink bármely irányzatáról, számukra a demokrácia pusztán jogi és politikai kérdés maradt egész fennállásuk időszakában. Ez a tény mélyen összefügg a liberalizmusnak a társadalmi tömegektől való elszakítottságával. Természetesen nemcsak a liberálisok, hanem a polgári „baloldal” (az MSZP és csatolt részei) is viselik a felelősséget azért, hogy koalíciós éveik alatt (1994–1998, 2002–2010) a gazdaságpolitika és a kultúra terén képtelenek voltak megvédeni a társadalom alsóbb osztályainak érdekeit, legalább olyan szinten, hogy törzsszavazóik egy része, főleg a munkások, ne csábuljanak el, meghallván a jobb- és szélsőjobboldal szirénhangjait. Amikor Gyurcsány Ferenc a „magyar Tony Blair” képében felbukkant, világossá vált, hogy ő maga s vele a szocialista párt mindenekelőtt a liberális értelmiség „szabadságvágyait” kívánja kielégíteni.

Mindebből a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája. Fel kell ismernünk, hogy ha a szabadság, az emancipáció absztrakt követelése nem kapcsolódik össze a szociális felszabadulás, a gazdasági demokrácia követeléseivel, semmiféle baloldali alternatíva lehetősége nem formálódhat meg – a kapitalizmus alternatívátlan marad.

Noha a liberálisok által hőn várt demokratikus polgárság és polgári demokrácia éppen úgy nem jött létre, mint ahogyan nem valósult meg maga az „utolérő projektum” sem, a liberálisok mégis vigasztalhatják magukat azzal, hogy a liberális demokrácia 1989-es nagy kísérletéből végtermékként ezúttal (egyelőre?) nem fasiszta diktatúra sarjadt ki, hanem „csupán” egy neohorthysta, tekintélyelvű rendszer az oligarchikus kapitalizmus romlott talaján. Ám a történelmi tapasztalatok fényében még számolni kell ennél rosszabb történelmi végkifejlettel is – amennyiben nem következik be „baloldali feltámadás”.

Krausz Tamás

[*] A cikk a szerkesztőség támogatásával készült, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

2018. december (megjelenés: 120. szám)

Forrás: http://www.eszmelet.hu/krausz-tamas-30-ev-multan-miert-bukott-el-a-liberalizmus-magyarorszagon-is/?fbclid=IwAR0plf8pYMI6d1C6Llxe-pJ7kBt7bU57m9TRLWuDAahRGn-k3LjouOOdMU4