Meghalt Samir Amin

Meghalt Samir Amin. 87 éves volt. Az Eszmélet állandó szerzője,  barátunk, elvtársunk. Samir halála folyóiratunk személyes vesztesége, noha tudjuk, hogy gyászol az egész nemzetközi baloldal. A nemzetközi marxista-antikapitalista baloldal internacionalista aktivistáját mindenütt ismerték a világon, nagy és kis rendezvények, tömegmozgalmak és radikális baloldali tömörülések  állandó szónoka, igazi harcosa. Teoretikusként főképpen a világrendszerelmélet keretei között alkotó marxista tudósként szerzett magának hírnevet, tekintélyt. Rendkívüli felkészültsége, tudása szerény személyiséggel párosult. Közvetlensége, embersége sokakat magával ragadott. Kemény vitapartner, állhatatos harcos, meggyőződését, alapelveit sohasem adta fel. Ugyanakkor az állandó fejlődéshez szükséges önreflexióval is rendelkezett. Az Eszmélet Samir Amin örökségét megőrzi és továbbfejleszti, mert Samir szellemi hagyatéka folytatható mindaddig, amíg a tőke világa uralkodó marad.
Az Eszmélet folyóirat szerkesztősége

 

Krausz Tamás: Egy apróság a pronáci ukrán rezsim mai történetében (A ruszofóbia vonzásában)

Augusztus 7-én, a szovjet időkben megszokott katonai köszöntés helyett bevezették az ukrán náci köszöntést: „Dicsőség Ukrajnának!”, „Dicsőség a hősöknek!”. Még a holokauszt áldozatai emlékére is fütyülnek. Őszinte a rezsim. Hátradőlhetnek liberálisaink, akik végső soron egész Európában és az Egyesült Államokban végigmenedzselték „vérrel és vassal”, azaz pénzzel és fegyverrel – természetesen a demokrácia zászlaja alatt – a sajátos ukrán fasizmus: az antikommunista és persze antiliberális banderista rendszer meggyökeresedését, hatalmi tényezővé való emelkedését, a kelet-ukrajnai népirtásban való meghatározó szerepét. „Legyőzték a kommunizmust.” A mai ukrán társadalom át van itatva az etnonacionalizmus banderista-náci ideológiájával.

Sokszor leírtuk már mindezt ezeken az oldalakon is, de a mindennapi fasizmus ezen apró mozzanata, amely az államelnök és a honvédelmi miniszter parancsára hivatalosan is a mindennapi élet részévé emeli a fasizmus kendőzetlen magasztalását, bizonyos értelemben fordulatot jelez.

Egyebek között azt jelzi, hogy a fasizmus visszatérhet Kelet-Európába mint cementező anyag, amely a tekintélyelvű antiliberális és antiszocialista rezsimeket összetartja, kohézióját megerősíti. Ezek a rezsimek mind a Nyugat geostratégiai, főleg Oroszország-ellenes céljait, mind az oligarchikus kapitalizmussal szembeni lehetséges alternatívák eltiprását szolgálják. A hazai és külföldi liberálisok vad Orbán-ellenes indulatainak jó része is csupán annak szól, hogy Orbán új szélsőjobboldali, neohorthysta karakterű rezsimje nem elegendő módon oroszellenes. Bezzeg az ukrán!!! Amúgy a minden önreflexió és önkritika hiányában szenvedő (neo)liberalizmus, amely mindenekelőtt Lengyelországban és Magyarországon megágyazott az új szélsőjobboldali tekintélyelvű rezsimeknek, a megújulás teljes hiányában szenved. Ennek történelmi okairól nem e kis cikkecskében kell hangot adni, de feltétlenül alá kell húznunk újra meg újra a kelet-európai szélsőjobboldali rendszerek létrejöttében játszott szerepét akkor is, ha napjában százszor is elátkozzák e rezsimeket. Az oroszországi liberálisok (is) a „nyugati demokrácia” oroszországi meghonosítóinak tekintik magukat, mintha csak a Nyugat előretolt őrse lennének. Ennek megfelelően az ukrán „bábállamot” független államként értelmezik Oroszországgal szemben, miközben az ukrán fegyveres erők oroszok békés tömegeit bombázták szét Donyeck és Luganszk lakótelepein… Elképzelhetjük az orosz liberálisok társadalmi hatását, kisugárzását… Alekszejevics, a belorusz Nobel-díjas publicista hölgy odesszai fellépését – minden „ukránbarátsága” ellenére – az ukrán banderisták megakadályozták, mert az írónő említést tett egyik írásában arról, hogy ukránok és baltiak is részt vettek a holokausztban, a zsidó nép kiirtásában.

Orbán vagy Porosenko, minden különbségük ellenére a lényegben azonos feladatot lát el. Igaz, Orbán még sohasem próbálta Szálasit saját konzervatívnak hirdetett rendszerébe integrálni, valójában az új szélsőjobboldali „keresztény” etnonacionalista hivatalos ideológia felkent papjaként viselkedik. Ám mindkét rezsim közös fő célja, céljuk az új oligarchikus „nemzeti” burzsoázia létrehozása és hatalmának konszolidálása. A Porosenko-rendszer ezt a „történelmi hivatását” mint amerikai gyámságú bábállam, nehezebben realizálja, mert közben legfontosabb gazdasági-kereskedelmi, politikai, nyelvi-kulturális és mentális hátterét, hagyományát, Oroszországot, ki kell iktatnia az ország életéből. Valamit valamiért.

Ám egy ellentmondás megoldhatatlannak látszik: Ukrajna kalandját senki sem akarja végigfinanszírozni, sem az USA, sem az EU, természetesen a NATO sem. Így nem csoda, hogy Ukrajnából a lakosság millió számra menekül. Migránsok. Ezzel a válság, a káosz „örök időkre” beköltözött a szomszédunkba. Az egyetlen gyógyszer, amellyel a lakosságot etetik: a mindennapi fasizmus. Nincs más.

De Ukrajna dicsősége távolabb van, mint Porosenko Moszkvától.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – mondá a költő Vörösmarty úgy két évszázaddal ezelőtt…

A kelet-európai (neo)liberalizmus, amely 1989-ben amerikai és európai tanácsokra feladta az antifasiszta együttműködés egész hagyományát mint valami orosz vagy szovjet-szocialista maradványt, napjainkban már csak siránkozásra képes. Elnyeli őt is az új szélsőjobboldali etnonacionalista áradat, amely előtt maga rombolta le (és még ma is rombolja) a gátakat. Miközben azzal vigasztalják magukat, hogy Orbánt és Porosenkót Putyin és Erdogán számlájára írják…

Krausz Tamás