Krausz Tamás: Egy amerikai fasiszta – George Eli Birnbaum

Krausz Tamás

Lukács György valamikor a 60-as években a kommunista-marxista propaganda kérdéseit érintve megjegyezte, hogy „a tömegeknek történelmi és osztálytudatot kell adni”. Arra gondolt, hogy az osztályszemlélet, az osztálytudat, az osztályharc differenciált megközelítése feltételezi (mint minden más társadalmi jelenségé), hogy történeti kifejlődésében lássuk a modern társadalmi változásokat, hogy eligazodjunk a politikai folyamatok, jelenségek sokaságában. A rendszerváltás óta ez az intelem többször is eszembe jutott… Ma is.

Olvasom, hogy két amerikai szakember, értelmiségi – az ismertebb nem régen halt meg, egy Finkelstein nevű és egy másik, jóval fiatalabb ember, George Eli Birnbaum (1970, LA USA) – politikai teljesítményével van tele a világsajtó. Mostanáig senki nem tudta, ki ez a Birnbaum. Most már tudják. Ennek az az oka, hogy ők ötlötték ki és tanácsolták Orbán Viktornak és kormányának a náci alapvetésű, tehát alig kódolt antiszemita „Soros-kampányt”, amely még ma is tart és terjed világszerte mint a modern szélsőjobboldal eszköze. A sajtóinformációk alapján úgy tűnik, nem az az érdekes, hogy Magyarországról, a kialakult autoriter rezsim védelmében elindult egy náci jellegű antiszemita hecckampány Soros György amerikai nagytőkés ellen, hanem az, hogy a kampány kitalálói – zsidók.

Birnbaum nagyapját a nácik a fia szeme láttára lőtték le, édesapja túlélte Auschwitzot. Mondani sem kell, hogy szilárd antifasiszta szellemben nevelték, és szülei nem tehetnek arról, hogy a fiuk egy náci jellegű propaganda megformálására adta fejét és büszkén vállalta (ld. magyarul a HVG-t), hogy részt vehetett ebben a kampányban ilyen eredeti módon. De valami szégyenérzés mégiscsak lehetett benne, mert azt hazudta, hogy nem tudja, kicsoda Soros György. Szöget ütött a fejemben, hogy vajon Nyugaton ez miért olyan fontos hír, miért kelt feltűnést. Talán egy zsidó vagy egy zsidó származású ember nem lehet fasiszta, akár a fasizmus náci formájának támogatója? Miért ne lehetne? Egy ukrán vagy egy orosz talán lehet fasiszta a nagy honvédő háború után 74 évvel? Egy lett vagy litván, egy román vagy egy magyar, egy horvát vagy egy szerb nem lehet fasiszta a holokauszt után 75 évvel? Számunkra itt, Kelet-Európában ez egyáltalán nem egetverő kérdés, ha komolyan vesszük történetünket. Nem Birnbaummal kezdődik a dolog. Olvassa csak el valaki a zsidó felekezet újságjainak, mondjuk az Egységnek az 1944-es számait, amikor már zajlik a holokauszt, a felekezeti vezetők még Horthyt és a magyar államot dicsőítik. Vagy gondoljunk a rendszerváltásra. Ki képviseli ma Magyarországon a legharcosabban a szovjet történelemre vonatkozó legvadabb előítéleteket, hamisításokat kezdve a goebbelsi propagandával, hogy a nácik 1941 júniusában csak megelőzték a szovjet támadást – odáig, hogy Sztálint csak a halála akadályozta meg, hogy koncentrációs tábort építsen a zsidóknak? Van olyan közgazdász-akadémikus, aki mindenféle politikai rezsimet fenntartás nélkül kiszolgált, került, amibe került. Talán nem a teljes kelet-európai régióra jellemző, hogy a felső pártbürokrácia jó része saját kezével verte szét a Szovjetuniót és a többi államszocialista rezsimet és vált az új kapitalizmusban ismét privilegizált csoporttá, netán oligarchává?

Ez nem tűnt fel Nyugaton a sajtó képviselőinek. Pedig végigkövethették volna, csupán példának okáért, Kun Béla egyik leszármazottjának sorsát.

És ha történetesen Birnbaum izraeli lenne, akkor csak azért, mert izraeli zsidó, nem lehetne fasiszta? Vajon nem a hazájában köztörvényes bűnökkel vádolt Netanyahu Orbán legközelebbi politikai barátja, aki beajánlotta a magyar miniszterelnöknek a két antiszemitát? Mit számít itt a nemzetiség és a vallás?

A marxista baloldalon persze senki sem csodálkozik ezen a jelenségen. Hiszen tudjuk, amióta a kapitalizmus létezik, az emberek, a munkaerő megvásárlása, a személyiség átformálása, megrontása a tőkerendszer működésének szerves része – nemzeti hovatartozástól függetlenül. A morális kérdés, hogy ki adja el magát az ördögnek, individuális és osztályszinten is felvetődik, de a nemzetiség és a vallás ebben az összefüggésben nem játszik szerepet.

Birnbaum esete lehet persze különös, hiszen a kapitalizmus cetrum-országaiban, így az Egyesült Államokban nem kötelező prostituálódni, ez csak a kapitalizmus fasizmus által menedzselt formáiban írható elő, de ott sem feltétlenül írják elő mindig és mindenhol. De ha feltesszük, hogy a prostituálódásnak is megvan a maga hierarchiája, kétségtelen, Birnbaum csaknem a legalsó fokon áll. Mindenestre a nácizmus mint a fasizmus egyik, legborzalmasabb történelmi formaváltozata Birnbaum családjának még ezt az alternatívát sem kínálta fel. George Eli ebbe nyilván bele sem gondol, tesz rá. Az erkölcsi romlottság förtelmes megnyilvánulása… Fontos, hogy e jelenségnek értsük szociális és osztálytermészetét. Különben betévedünk az etnonacionalizmus vagy ami még rosszabb a sovinizmus, a fajelmélet útvesztőibe…

Nem ideológiai kérdés – letartóztatási javaslat Csikós Sándorra a Mirotvorec részéről

Csikós Sándor, egykori magyar diplomata „ukránellenes propaganda” miatt felkerült a Mirotvorec ismert szájtra, ahol „bűnlajstromára” (cikkekre, tv-interjúkre, krimi és kelet-ukrajnai utazásra) hivatkova a belügyi szerveknél letartóztatását követeli. Ez újabb és súlyosabb vád! Megítélésünk szerint a megelőzést szolgálná, ha a sajtó a hírt leközölné. Az osztrák újságíró múltkori fenyegetése, amely bejárta a világsajtót, nem érte el ezt a szintet, ld. a csatolt linket.

https://myrotvorets.center/criminal/chikosh-shandor/

Krausz Tamás: 30 év múltán – cikk az Eszméletben

Krausz Tamás

Miért bukott el a liberalizmus Magyarországon (is)?[*]

Ma már közhely, hogy az 1980–90-es években a neoliberalizmus szellemében berendezkedett globális tőkés rendszer és annak liberális, amerikai túlsúlyú irányítása súlyos válságban van. A bipoláris, majd amerikai túlsúlyú, globális hatalmi rend a multipolaritás irányába mozog. Ennek alapját a korábbi felhalmozási hullám technológiai és gazdasági megújulási forrásainak kimerülése képezi. E változás része a politikai rendszerek átalakulása sokfelé a világon, amit – politikai tartalmát illetőn – úgy is nevezhetnénk, hogy (vissza)fejlődés a liberális globalizmustól a konzervatív-populista „etnonacionalizmus” felé. Ez alapjában egy jobboldali, autoriter fordulat, amennyiben a baloldal és a liberalizmus további térvesztése meghatározó tendenciának látszik. Európában az átrendeződés egyik első, látványos jele az volt, hogy a kontinens keleti felén – ott tehát, ahol a Szovjetunió, az államszocialista rendszer 1989–91-ben megszűnt –a liberalizmus minden formaváltozata beomlott. Az új idők kezdete éppen Magyarországhoz kötődik, mégpedig ahhoz a jelenséghez, amit már Európán kívül is „illiberalizmusnak” vagy „Orbán-jelenségnek”, „orbánizmusnak” neveznek, s valójában az említett konzervatív, nacionalista-autoriter politikai fordulatra gondolnak. Mondhatjuk úgy is, hogy a liberális (polgári) demokrácia világméretű válságának vagyunk szemtanúi és elszenvedői.

A liberalizmus – bár eredetileg kétségtelenül rendelkezett gazdag tudományos (közgazdasági és elméleti-politikai) forrásokkal (főképpen persze az angol–amerikai–francia fejlődésben) – végül is a kapitalizmus több mint két évszázados szellemi-politikai terméke, a kapitalista „szabadpiac”, illetve a polgári demokrácia (és formaváltozatai, a politikai pluralizmus stb.) ideológiája. Tudjuk: a polgári demokrácia huzamosabb időn keresztül, történelmi korszakokon átívelő módon, csak a leggazdagabb centrumországokban működött s működik, ám ott sem visszatérő, súlyos ellentmondások nélkül. A liberalizmus ugyanis – mint politikai és államhatalom – mindmáig diktatúrák, bábkormányok egész sorát segített életre és tartott fenn a világrendszer legkülönbözőbb régióiban, úgy, ahogyan azt a tőke felhalmozási érdekei megkívánták.

Ismeretes az is, hogy a polgári demokrácia erői, a liberalizmus különböző irányzatai időről-időre megjelentek a félperiférián, így Kelet-Európa történetében is. 1918, 1945, 1956, 1968 és 1989 mind olyan fordulópontok voltak régiónk történetében, amikor a liberalizmus zászlaja alatt a helyi társadalmak jelentős csoportjai sorakoztak fel. A liberálisok – politikai-hatalmi értelemben – legtovább 1989 után tartottak ki, Magyarországon például egészen 2010-ig, mígnem a történelem – a NER képében – a politika peremére sodorta, és/vagy integrálta, „felszívta” őket a rendszerbe. A liberális eszme egykori legfőbb letéteményese és hatalmi tényezője, a Szabad Demokraták Szövetsége 2010 óta már nem is létezik.

Az idősebb generációk, személyes tapasztalataik alapján, még jól emlékeznek arra, hogy az ún. demokratikus ellenzék és a reformkommunisták szövetsége hozta létre azt a politikai képletet, amely a rendszerváltás folyamatában, Magyarországon a lakosságot egy nyugati típusú kapitalizmussal és az ennek megfelelő polgári demokrácia hatalmi rendszerével kívánta „megjándékozni”. Sokak számára csak 2010-ben vált világossá – mások még ma sem értik –, hogy ez a kísérlet kudarcba fulladt, nem sikerült útját állni egy konzervatív-tekintélyuralmi fordulatnak, amely 2010 óta berendezkedett Magyarországon.

Miért történhetett ez meg?

Az Eszmélet szerkesztői, szerzői és olvasói már a rendszerváltás periódusában elgondolkodtak azon, hogy a politikai liberalizmus Kelet-Közép-Európában sehol sem ver(het) igazán gyökeret, bár eltűnésének vagy periferizálódásának mértéke és sajátosságai az egyes nemzeti fejlődésirányok szerint különbözők lesznek. A balti, lengyel, magyar és horvát fejlődés, nem is szólva az orosz vagy ukrán tapasztalatokról, azt mutatják, hogy a liberalizmus szinte az egész régióban egy „alapját vesztett felépítménynek”, egyfajta „importterméknek” bizonyult, mert a – Giovanni Arrighi értelmezése szerinti – „félperiférián” már születésénél fogva híján volt kellő társadalmi felhajtóerőnek. Hiszen itt nem létezett sem demokratikus polgárság, sem a „nyugati fejlődésre” jellemző történeti-kulturális háttér, amit példának okáért – egyes Kelet-Európa-kutatókon kívül – olyanok is behatóan ábrázoltak és elemeztek, mint a 2000-ben elhunyt, kiváló liberális történész, Szabó Miklós.

Másfelől, sok mindenre rávilágít a liberalizmus történelmi sorsa a weimari Németországban: a „weimarizálódás”, a fasizmus felemelkedése rendkívüli tapasztalatokat hagyott az utókorra. E tapasztalatok az értő gondolkodás számára olyan strukturális analógiákat tesznek lehetővé, amelyek nem mellőzhetők a mai fejlődés megértése során sem.

A liberális gondolkodók, nézetem szerint, adósak maradtak mindkét fontos problémakörnek és ezek gyakorlati következményeinek világos elemzésével és értelmezésével. Mindenekelőtt azzal, hogy a félperiférián a demokratikus polgárságnak és egyáltalán a polgári demokrácia társadalmi és politikai feltételeinek hiánya megpecsételi a centrumkapitalizmus importját, a nyugat-európai „értékek” meghonosítását, az „utolérés” egész „projektumát” mint a liberálisok leghőbb vágyát. Ráadásul a liberális elemzők nem számoltak a félperifériának a centrum általi kizsákmányolásával, a források és a kapacitások „elszívásával”, az egyenlőtlen cserével, a gyenge állammal, amely a multinacionális tőke funkciójaként üzemel. A hazai liberális szerzők vigyázó szemüket mindvégig a „kommunizmusra”, azaz a Kádár-rendszerre, annak „jóléti államára” vetették, azt bizonyítandó, hogy a „kommunizmus bukása” után, éppen az „utolérés” tekintetében, a liberalizmus terve valósul majd meg. Ám az 1990-es évek neoliberális szellemű, „sokkterápiás” privatizációja, majd „Bokros-csomagja” minden „szakmai siker” ellenére súlyos szociális és kulturális depriváció árán ment végbe, emberi egzisztenciák százezreinek lerombolását eredményezte, lejáratva a polgári demokrácia ígérvényeit és erkölcsi imperatívuszait. Mindez, tegyük hozzá, bár különböző forgatókönyvek szerint, de regionális méretekben játszódott le.

A liberalizmus 1989 Magyarországán a nyugat-európai fogyasztói társadalom helyi képviselete, „lerakata”, propagandaintézménye gyanánt jelent meg. Nem véletlen, hogy a demokratikus ellenzék mindaddig szimpátiát keltett szélesebb társadalmi csoportok körében is, amíg az emberek nem győződtek meg arról, hogy sem a svéd, sem a svájci vagy osztrák, sem semmilyen egyéb centrumkapitalista forma nem ver gyökeret Magyarországon. Ez a fordulat valamikor 2006 tájékán következett be. A kiábrándulás – szimbolikus értelemben – a tévészékház felgyújtásában és az azt kísérő, emlékezetes randalírozásban: egy új szélsőjobboldal kiformálódásában és felemelkedésében fejeződött ki. A „balra zárt, jobbra nyitott” demokrácia nyílt válságát nehéz lett volna tagadni; a jobbra csúszás jól látható jele volt a Jobbik legalizálása. A 2008-as, világméretű pénzügyi válság azután világszerte lerombolta a „neoliberális értékekbe” vetett hitet (bármit jelentettek/jelentenek is ezek). A középosztály és részben a munkásság csalódása egyre inkább a nyíltan jobboldali pártok előretörésében fejeződött ki.

A 2010-es magyarországi választások „kétharmados” eredménye nyomán egyértelművé vált az autoriter, „illiberális” fordulat. Ám a liberális szerzők többsége, akik ma felpanaszolják, hogy 2010 után elbánt velük a „konzervatív ellenforradalom”, az új rendszernek nem a neohorthysta természetét hangsúlyozták, sőt azt sokáig még tagadták is. Inkább a Kádár-rendszerrel való analógia alapján kívánták – és sokan még ma is így kívánják – értelmezni és megérteni a fordulat természetét. A régi szocializmus hagyománya, kultúrája egyfajta bűnbakként jelenik meg, mintha csak az új rendszert kívánnák felértékelni azzal, hogy az államszocialista berendezkedést sematikusan világítják meg, sokszor egyenesen homogenizálják és kriminalizálják; 40 éves, folytatólagos diktatúráról beszélnek, noha az államszocialista rend a 80-as évek elejéig egyedül produkált tartós felzárkózást a centrumhoz. A liberalizmus ezáltal a konzervativizmus ideológiai felhajtóerejévé vált. Pedig hát nem a kommunisták, nem a baloldal bélyegezte meg a liberalizmust, mondván, hogy az a „a nemzettől elidegenedett test, idegen zsoldban álló ötödik hadoszlop”.

Ebből és az ehhez hasonló üzenetekből az emberek nem igazán tudtak reális következtetéseket levonni a készülő-eljövendő rezsim valódi jellegére vonatkozóan. Ne feledjük, a jelzett liberális beállítódásnak voltak történelmi előzményei. Több mint szimbolikus jelentősége van annak, hogy 1993-ban a liberálisok egy része megszavazta a parlamentben Orbán Viktor javaslatát, hogy tiltsák be a kommunista jelképeket a náci szimbólumokkal együtt. Miközben mindez éppen ellentétben állt az „európai értékekkel”, amelyekre amúgy hivatkoztak. Úgy érveltek, hogy a „kommunizmus nem Nyugaton létezett 40 évig, hanem Keleten”. Elfelejtették ugyanakkor megemlíteni, hogy a fasizmussal és feudalizmussal egyaránt terhelt tekintélyuralmi rendszerek nem/sem a stabil nyugati (amerikai, brit, francia) polgári demokráciákban rendezkedtek be…1995-ben Kis János, a hazai liberalizmus egyik vezető ideológusa a Népszabadságban egyenesen síkra szállt a „náci beszéd szabadságáért”. Akkortól kezdve egyértelművé vált, hogy a hazai liberalizmus steril, életidegen és dogmatikus tendenciákkal terhes. A hazai, kelet-európai valóságot nyugati (amerikai) fejlődési struktúrák és fogalmak alapján értelmezték, s ez szellemi zsákutcának bizonyult.

Ahogyan tehát a privatizációs folyamatok nem a nyugati kapitalizmus feltételeit hozták létre, hanem a mai oligarchikus kapitalizmus formaváltozatához készítették elő a talajt, mind gazdasági, mind politikai értelemben, úgy a baloldali hagyománnyal, a „kommunizmussal” való differenciálatlan és brutális leszámolás sem a demokrácia, a liberalizmus pozícióit erősítette. Épp’ ellenkezőleg: a liberálisok maguk alatt vágták a fát. Nem tudták, hogy a tőkés újratermelési folyamat a félperiférián tartósan nem tartható fenn demokratikus eszközökkel. Már a rendszerváltás antikommunista hevületében felmondták a kommunisták, a baloldal és a liberalizmus sok évtizedes antifasiszta koalícióját, ami előre jelezte a várható fejleményeket.

Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz a társadalmi-politikai konstellációhoz, amely utat nyitott egy új, szélsőjobboldali-populista, neohorthysta-autoriter restauráció számára, amely a 2010-es politikai fordulat után kisöpörte a liberálisokat a politikai színtérről.

A honi liberálisok a korszak geostratégiai játszmáiban is eltévedtek: abban a jellegzetesen kelet-európai komplexusban szenvednek, akárcsak a lengyel, a balti vagy 2014 óta az ukrán hatalmi elit, amely a régió sorsát szolgai módon az amerikai, „atlantista” elvárásokhoz kötötte és köti. A liberálisok a Fidesz „oroszbarát” fordulatával szemben még a ruszofóbia zsákutcájába is betévedtek, ami a kelet-európai régió egyes országaiban (pl. Ukrajnában!) a liberálisokat a szélsőjobbal való, antiliberális együttműködésre sarkallta; Magyarországon pedig liberális körökben felmerült a régi, „jobbikos” szélsőjobbal való választási koalíció lehetősége. De ez már csupán egy mellékes epizód a liberalizmus politikai önfelszámolásának történetében.

A fenti gondolatvezetés alapján, semmi meglepő sincs abban, hogy Magyarországon oly könnyedén kiépült és megerősödött a jobboldali-szélsőjobboldali politikai és kulturális hegemónia, a neohorthysta szellemi restauráció, amely immár az építészettől az irodalomig harcban áll a baloldali, humanista szellemiséggel és társadalmi erőkkel. Mindebben a liberális politikai erők szerepe és felelőssége nyilvánvalóan, egyértelműen kirajzolódik. Az elmúlt 30 év egyik legmegdöbbentőbb tapasztalata éppen az volt, hogy a „nemzeti osztályok” (a városi és a vidéki munkásság, a bérből és fizetésből élők, a vidéki szegénység) szociális helyzete és kulturális hanyatlása, százezrek menekülése Nyugatra, milyen mértékben nem érdekelte a liberalizmus politikai hangadóit. Számukra a szociális kérdés kimerült az új rendszer legszembetűnőbb áldozatai, a hajléktalanok, a romák, vagyis a legszegényebb népcsoportok jogainak védelmezésében, amely küzdelem egyébként, amennyire rokonszenves, éppannyira sikertelen is volt. A liberálisok – az MSZP meghatározott vezető csoportosulásaival együtt – kezdettől, a 90-es évek elejétől szembeszálltak a parlamenten kívüli, szocialista baloldalnak azokkal a követeléseivel, amelyek a szociális jogokat alkotmányba kívánták foglalni. Legyen szó liberálisaink bármely irányzatáról, számukra a demokrácia pusztán jogi és politikai kérdés maradt egész fennállásuk időszakában. Ez a tény mélyen összefügg a liberalizmusnak a társadalmi tömegektől való elszakítottságával. Természetesen nemcsak a liberálisok, hanem a polgári „baloldal” (az MSZP és csatolt részei) is viselik a felelősséget azért, hogy koalíciós éveik alatt (1994–1998, 2002–2010) a gazdaságpolitika és a kultúra terén képtelenek voltak megvédeni a társadalom alsóbb osztályainak érdekeit, legalább olyan szinten, hogy törzsszavazóik egy része, főleg a munkások, ne csábuljanak el, meghallván a jobb- és szélsőjobboldal szirénhangjait. Amikor Gyurcsány Ferenc a „magyar Tony Blair” képében felbukkant, világossá vált, hogy ő maga s vele a szocialista párt mindenekelőtt a liberális értelmiség „szabadságvágyait” kívánja kielégíteni.

Mindebből a rendszerkritikai baloldal számára az egyik tanulság bizonyosan az, hogy a liberálisokkal való bármiféle együttműködés feltétele a baloldal antikapitalista arculatának megtartása, a fennálló oligarchikus rend kíméletlen, gazdasági alapú társadalomkritikája. Fel kell ismernünk, hogy ha a szabadság, az emancipáció absztrakt követelése nem kapcsolódik össze a szociális felszabadulás, a gazdasági demokrácia követeléseivel, semmiféle baloldali alternatíva lehetősége nem formálódhat meg – a kapitalizmus alternatívátlan marad.

Noha a liberálisok által hőn várt demokratikus polgárság és polgári demokrácia éppen úgy nem jött létre, mint ahogyan nem valósult meg maga az „utolérő projektum” sem, a liberálisok mégis vigasztalhatják magukat azzal, hogy a liberális demokrácia 1989-es nagy kísérletéből végtermékként ezúttal (egyelőre?) nem fasiszta diktatúra sarjadt ki, hanem „csupán” egy neohorthysta, tekintélyelvű rendszer az oligarchikus kapitalizmus romlott talaján. Ám a történelmi tapasztalatok fényében még számolni kell ennél rosszabb történelmi végkifejlettel is – amennyiben nem következik be „baloldali feltámadás”.

Krausz Tamás

[*] A cikk a szerkesztőség támogatásával készült, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

2018. december (megjelenés: 120. szám)

Forrás: http://www.eszmelet.hu/krausz-tamas-30-ev-multan-miert-bukott-el-a-liberalizmus-magyarorszagon-is/?fbclid=IwAR0plf8pYMI6d1C6Llxe-pJ7kBt7bU57m9TRLWuDAahRGn-k3LjouOOdMU4

Európa ismét hallgat, a magyar sajtó is szégyentelenül sunyít

Kijevben ma, január elsején fasiszta-nacionalista csőcselék ünnepli Bandera születésnapját az ukrán törvényhozás, a Rada támogatásával.A fáklyás felvonuláson arról a Banderáról emlékeznek meg, azt a Banderát istenítik, akinek katonai egységei, az Ukrán Felkelő Hadsereg szövetségben a Wehrmachttal és az SS-szel, lengyelek, zsidók, egyszerű szovjet állampolgárok tíz- és tízezreit gyilkolta le. Az ukrán „nemzeti hős” egységei részt vettek 1942 októberétől a szovjet területen folytatott náci népirtásban, beleértve a holokauszt tömeggyilkosságait.
Aki hallja, adja át! Nehogy később azt mondhassák, nem tudtunk róla.

Szerkesztőség