Bartha Eszter: Manipulált emlékezet: Egy tendenciózus könyvkritika margójára

Krausz Tamás recenziót jelentetett meg az Eszmélet 106-ik számában az L. Balogh Béni szerkesztette, „„Törvényes” megszállás. A szovjet csapatok Magyarországon 1944–1947 között” című dokumentumkötetről. A recenzióra számos reflexió született, egy többek között Ungváry Krisztiántól a Népszabadságban. Erre próbált meg két szerző is válaszolni, ám a lap szerkesztői ezt nem tették lehetővé. Mi most közreadjuk az Eszmélet weboldalán megjelent Bartha Eszter-cikket. Az írást a bevezetőjével az eredeti helyén is érdemes elolvasni, mert sok „érdekességgel” szolgál az újságírás és a baloldaliság viszonyáról a Népszabadságban…

Írásom apropója Ungváry Krisztián „Tilos a tovaris!” című cikke. A cikk műfaját tekintve recenzió, az L. Balogh Béni által szerkesztett „Törvényes” megszállás. Szovjet csapatok Magyarországon 1944-1947 között című monumentális levéltári forrásgyűjteményről, amelyet egy terjedelmes, a szerző által írt tanulmány egészít ki. A kötet kritikai értékelése mellett azonban a szerző inkább arra helyez túl nagy hangsúlyt, hogy bemutassa saját koncepcióját a Vörös Hadsereg és a szovjet rendszer általános kriminalizálásáról, valamint hangsúlyozza (talán túlságosan is) a civilizációs különbséget a nyugati megszállók és az „ázsiai mentalitást” hordozó oroszok között (meg kell jegyeznünk, hogy a szovjet hadseregben különféle nemzetiségű katonák harcoltak, beleértve az Oroszország európai területein élő állampolgárokat!). Ungváry Krisztián megkísérli (és a mai antiszovjet, antikommunista légkörben nem is számít bátor tettnek) a Vörös Hadsereg egykor heroizált narratíváját kicserélni egy negatív előjelűre, azonban ez történelmileg semmivel sem igazolható. „Az ázsiai hordákról” annyit jegyez meg, hogy törvénytelenül erőszakolnak, rabolnak és tömegeket hurcolnak el kényszermunkára.

Emellett Ungváry a kritika örvén kétszer is kétségbe vonja Krausz Tamás – az ELTE történészprofesszorának és számos díjjal elismert szovjetológusnak – szakmai hitelességét. Ungváry – Krausz korábbi munkáit figyelmen kívül hagyva – úgy tálalja a totalitárius paradigmát, amely lényegi azonosságot tételez fel a fasizmus és a kommunizmus között, mint új felfedezést. Azonban mint ismert nagyon is régi keletű és szerteágazó a sztálinizmus jellegéről és gyökereiről az angolszász akadémiában folytatott vita (többek között Isaac Deutscher fejtett ki egy nagyon eredeti koncepciót a sztálinizmusról). Ungváry továbbá túlhangsúlyozva a civilizációs szakadékot az „ázsiai hordák” és a korrektül viselkedő nyugat-európai és amerikai megszálló csapatok között, elmulasztott reagálni arra a felvetésre, amelyre Krausz Tamás a megbírált recenzióban hivatkozik: Miriam Gebhard módszeresen bemutatja, hogy nemcsak a szovjet katonák követtek el százezres nagyságrendben nemi erőszakot a német nőkön, hanem bizony, a „korrekt módon” viselkedő nyugatiak is.1 Az is homályban marad, hogy a defasizálás nemcsak „szovjet „projekt” volt, hanem nemzetközi szerződések írták elő, mint ahogyan az is, hogy nagyon sokan (az üldözöttek és a nem-üldözöttek egyaránt) valóban felszabadulásként érték meg (ha megérték…) a háború végét.

Ez elvezet minket a recenzió másik megkérdőjelezhető pontjához: a történeti kontextus elferdítéséhez (mintha Sztálin „preventív” háborút tervezett volna a Nyugat ellen!), és a magyar politikai elit felelősségének teljes elkenéséhez a háborúért. Az a kötet, amelyre Ungváry Krisztián tendenciózusként hivatkozik (Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban: Levéltári dokumentumok 1941-1947, szerk. Krausz Tamás és Varga Éva Mária, L’Harmattan, 2013.) épphogy a nemzeti önismeretet kívánja erősíteni bemutatván, hogy milyen háborús bűnöket követett el a megszálló magyar hadsereg szisztematikusan a Szovjetunióban. Tegyük hozzá: miközben a garázda szovjet katonákat esetenként dokumentálhatóan utolérte a büntetés, addig nincs rá adat, hogy a „túlkapásokért” megbüntették volna a magyar megszálló katonákat. Ami a dokumentumok hitelességét illetően Christian Hartmann, a téma egyik vezető német kutatója a Népszabadságnak ekképpen nyilatkozott: „Szerintem hitelt érdemlőek a dokumentumok. A magyar katonák sok olyan eseményben vettek részt, amelyek során népirtás történt.[…] Úgy gondolom, a kegyetlenkedések egyik legfőbb mozgatórugója a katonák körében uralkodó féktelen antiszemitizmus volt. Példaként említhetem Zsolt Béla Kilenc koffer2 című életrajzi könyvét, amelyben leírja a magyar fegyveres alakulatok mellé kényszerített munkaszolgálatosok élményeit az antiszemitizmusról, a fajgyűlöletről és a mindennapi kegyetlen bánásmódról.”3

Ezt figyelmen kívül hagyva Ungváry Krisztián kettős mércét alkalmaz: egyet a nyugatiakra, egyet pedig a szovjet csapatokra, akiket mindenáron kriminalizálni próbál.4 Itt visszatérünk a sztálinizmus-nácizmus, tágabb értelemben a fasizmus és a kommunizmus azonosítására. A két rendszer összemosásával Ungváry ugyanis éppen a nácizmus bűneit kisebbíti, amelyért a mérvadó német akadémiában is kapott már bírálatot. A totalitarizmus hidegháborús ideológia volt, és a nácizmus és kommunizmus egy oldalra helyezésével elsősorban a kommunizmus lejáratására szolgált, mintsem valódi tudományos elméletet képviselt.5 Abbott Gleason egy alapos munkában járja körül a totalitarizmust, ahol bebizonyítja, milyen nagylelkű támogatást kaptak a totalitarizmust felkaroló szovjetológiai tanszékek az amerikai kormányzati szervektől – sőt, sokszor kifejezetten a totalitárius elmélet továbbfejlesztésére és népszerűsítésére hozták létre ezeket a műhelyeket.6 Ezt az elméletet az ún. revizionista iskola az 1970-es évektől komolyan támadta, és bebizonyította annak ideologikus, tudománytalan jellegét.7 Sajnálatos, hogy Kelet-Európába és azon belül Magyarországra a rendszerváltás után ezt az elméletet exportálta a korábbi marxista-leninista dogmából kiábrándult  mainstream értelmiség. Az egyik cél kétségtelenül az államszocialista múlt teljes diszkreditálása volt, az új legitimációs igényeknek megfelelően. Holott nem szabad elfelejtenünk, hogy a Wehrmacht gerincét az a Szovjetunió roppantja meg, amelyik a háború legfőbb terhét viseli, és óriási áldozatok árán vívja ki a győzelmet a náci Németország felett! Érdemes összevetni a rendszerváltás után Kelet-Európában rögzült képet (amelyet természetesen a hollywoodi filmek is megtámogatnak): az amerikai sereg, amelyik becsületesen és hősiesen harcol és csokoládét osztogat a helyi lakosságnak, szemben az oroszok brutalitása, akik rabolnak, fosztogatnak és tömegesen erőszakolnak. A kép a témát tárgyaló szépirodalmi források tükrében kissé egyoldalú, felidézhetjük például Alberto Moravia Egy asszony meg a lánya c. regényét, ahol a lányt történetesen a francia-marokkói hadsereg katonái erőszakolják meg. Ez természetesen nem szolgál mentségül a szovjetek viselkedésére – annyit azonban a Krausz Tamás és Varga Éva Mária által közölt dokumentumok tükrében meg kell jegyeznünk: a szovjet katonáknak lehetett okuk bosszúra, még ha ez természetesen nem is menti a tömeges nemi erőszakot.

Zárógondolatként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sokan a mai Magyarországon azért tagadják a nyilvánvaló tényeket, mert úgy érzik, akkor szembe kellene nézniük nagyszüleik, dédszüleik felelősségével, holott a nemzeti önismeret a tények objektív értelmezésére, nem pedig erkölcsi megtisztulásra, Canossa-járásra vagy pláne valamiféle kollektív bűnösség elismerésére szólít. Ezt minden józan gondolkodású történész elutasítja, hiszen a kutatónak nem feladata „tetemre hívni” sem a holtakat, még kevésbé az élőket, hiszen az utódok semmiképpen nem felelnek eleik tetteiért.

Szembenézés nélkül azonban nem lép tovább a nemzeti önismeret. Az igazság kedvéért jegyezzük meg, ez a folyamat a távoli Japánban és a közeli kelet-európai országokban vagy Ukrajnában is nehezen halad. A japánok máig nehezen ismerik el, milyen brutalitásokra voltak képesek a civilizált japán katonák egy őrült és gyilkos fajelmélet bűvöletében.8 Ezért érdemes nagyon elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem „objektíven” sokszor kevés választásra is ad esélyt.

Bartha Eszter
ELTE, egyetemi docens


  1. Miriam Gebhard: Als die Soldaten kamen. Die Vergewaltigung der deutschen Frauen am Ende des zweiten Weltkriegs. Berlin, 2015. 
  2. Zsolt Béla: Kilenc koffer. Budapest, XXI. Század Kiadó, 2015. 
  3. Népszabadság, 2014. január 12. Heimer György interjúja 
  4. Lásd UNGVÁRY Krisztián: Üllő és simogatás között. Válasz Krausz Tamásnak. Századok, 148. évf. 2014/1.szám, 229-233 
  5. BARTHA Eszter: Történetírás és ideológia: Vita a totalitarizmusról. Múltunk, LVIII. Évf. 2013/3. sz.6-38 
  6. Abbott GLEASON: Totalitarianism: The Inner History of the Cold War. New York, Oxford, Oxford University Press, 1995. 
  7. Azért hívták őket revizonistáknak, mert a totalitárius elméletet kívánták górcső alá venni és revideálni. Elsősorban politológusok és társadalomtörténészek tartoztak ide.  
  8. Lásd erről Iris CHANG: The Rape of Nanking. Penguin Books, 1998. 

13 hozzászólás “Bartha Eszter: Manipulált emlékezet: Egy tendenciózus könyvkritika margójára” bejegyzéshez

  1. A népszabadság egy jobboldali liberális lap. Nem olyan szörnyű mint az idióta fideszes nyomdai termékek. Éppen ezért bizonyos értelemben veszélyesebb. Mint ahogyan a látszólag kritikus, de egyértelműen szélsőjobbos, „álliberális” Lengyel L., Bolgár Gy. vagy Ungváry R. veszélyesebbek mint a jobbikos bértollnokok. Szerencsére ma tanúja voltam Lengyel és Bolgár ostobaságának is, amikor elkezdtek kádározni egy tv műsorban. Akkora hülyeségeket beszéltek, hogy szerintem a gondolkodó ember már elkezd gyanakodni e két volt MSZMP-tag igazmondáshoz való viszonyában. Akkor és most.
    Hát igen Kun Miklós nem volt elég hiteles hazug kellett a „kis Ungváry”, de a „nagy Ungváryk” se semmik a rendszer szolgálatában.
    Még egy kártevőt hallottam ma. Kunhalmi nevű, tagkönyve szerint szocialista, állítólag nyelvvizsga nélküli, oktatási szakpolitikus, természete szerint inkább ruszofób idióta, III/III-asozott egy keményet. Meg oroszozott is egyet. Vajon miből nem sikerül a nyelvvizsgája? Angolból? Csak nem oroszból? Hát igen, már nem kötelező!
    A „diák” fórumozó társunk inkább lehetne Tanár, mert nagyon szépen összefoglalta a mai állapotokat. REMÉLEM FIATAL!!!!!!!!!

    1. Gondolom, ismered a hozzászólásaim többségét különböző fórumokon – különösen vadul, „magamból kikelve” csak ritkán nyilvánulok meg. A „népszava”, mikor kitette a facebookra a hozzászólások lehetőségét (alig bírtam onnan de-regisztrálni) – áthajtott a „népszabadságra”. Nos, alig két hónap után kitiltottak, mert „gyalázkodó, a lap szellemiségétől” idegen kijelentéseket tettem szerintük, így oda sem megyek többet. Az általad említetteket is jól megkritizáltam, kikeltem a russzofóbia és az ál-baloldaliság ellen – ami bökte a csőrét a kapitalista tulajdonosoknak. De amint látom, nem csak engem, mezítlábas „komcsit” hessegettek el onnan, hanem olyan tudós embereket is, akiknek árnyékába sem léphetnek ezek az újdonsült-ósdi percemberkék, mint Ungváry, Romsics, Kun meg a többi tudor-lakáj.

  2. Új baloldal vagy régi baloldal, új kommunisták vagy régi kommunisták, most hagyjuk. A mai rendszert azok támogatják, akik nem védik meg a régi rendszerből azt, ami v é d h e t ő!, de bírálják azt, ami bírálandó és elvetendő. A felszabadítás védhető és védendő. Az nem kommunista, de nem is baloldali, aki azt nem védi meg. Aki a polgári lapokban Lenint pocskondiázza, az nem új baloldali vagy új kommunista, hanem a mai rendszer kiszolgálója. Közönséges szarjancsik kommunista gúnyába bújva. Nem jobbak, mint a nacionalistákkal, jobbikosokkal összeállt álkommunisták. Ungváryt – nemcsak baráti okokból védi meg azért védi meg ez a szerkesztő, ez a politikai útonálló, ahogy fentebb írták, hanem azért, mert Ungváry a rendszer legbensőbb ideológiai védelmezője. Ő a rendszer politikusa a történészek között és ő a legjobb történész a politikusok között. Hálásak is neki meg a Révésznek, mert nem direktben csinálják azt, amit a kormánypárti „keresztény-nemzeti” gárda egyenesben csinál.

      1. Hogy mire gondolt, azt majd megválaszolja a diák. Szerintem azokra, akik magukat marxistának kikiáltva Lenint, Kádárt és a létezett szocializmust pocskondiázzák. Nem akarok itt most háromnevűekre mutogatni.

    1. A dolog bája, hogy egy olyan ország „történésze”, amely ország utolsó pillanatig Hitler csatlósa volt – függetlenül attól, hogy Horthyt Szálasi váltotta fel- megsértődik azon, hogy a Szovjetunió a hadviselése közben a területére lép, azon átvonul (annak minden következményével együtt) majd hivatalosan 1947-ig megszállva tartja.
      Az eszébe sem jut ezeknek a lilás-rózsaszín lelkületű történészkéknek, hogy mindennek oka volt. Nevezetesen legfőképpen az, hogy mi oda mentünk.
      Úgy állítják be, hogy a magyar nép élte, éldegélte ezeréves történetét és egyszer csak hopp – idejöttek a ruszkik és jól megszálltak minket. Az ártatlan báránykákat.
      Jó mélyre süllyedtünk, kérem alássan…

  3. Ungváry egyszerűen fasiszta. Csak azt nem tudom felfogni, hogy történészek(?) hogy lehetnek ostobák és vakok egyszerre, ha egy Szovjetuniónak hadat üzenő és az megtámadó ország vereség esetén elszenvedheti a győztes retorzióit?
    De még nem is toroltak meg bennünket abban a mértékben, ahogy mi ellenük vétettünk.
    Az „Eszmélet” cikkeiben magam is észrevettem, hogy észrevehetően jobboldali kontroll és befolyás alatt áll. Nagyon le van tompítva a baloldali éle a lapnak. Ugyan néha szoktam a sorok között is olvasni, de rapszodikus tanulmányozásoknál (többnyire csak erre van időm) elég fárasztó a baloldali lényeg kimutatása.

  4. Krausz Tamás Népszabadság szerkesztőjének írt leveleiből (ld. az Eszmélet.hu)
    kiderül (érdemes belenézni!), hogy sok éve Révész a baloldal elleni harc beépített embere a lapnál. Direkt azért hozták oda. Révész igazi, régi stílusú cenzor, aki mindig – bár sokszor bután, lapos szőrszálhasogatással – ,megideologizálja a cenzúrát. Nála a cenzúra nem cenzúra, hanem valamiféle isteni elrendelés, ő csak az isten helytartója. Velem is megcsinálta. Bartha Eszter egyetemi docenset, több történelmi tárgyú könyv baloldali szerzőjét is úgy dobja ki, ahogyan akarja. A politikai és intellektuális útonállás a rendszerváltás egyenes terméke..A kis Ungváry nem véletlenül lett a rendszer kedvence a maga szélsőséges és mániákus antikommunizmusával, amely itt-ott összeér a nácizmus mentegetésével.

Vélemény, hozzászólás?