Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok II.

Az Eszmélet folyóirat 2007-ben az alábbi körkérdést intézte szerzőihez:

“Vajon miért nincs Magyarországon – s voltaképpen az egész közép- és kelet-európai régióban – antikapitalista baloldal? Mik lehetnek azok az objektív és szubjektív tényezők, történeti-ideológiai, esetleg pszichológiai okok, amelyek idevezettek? Miképp lehetséges, hogy Németországban, Franciaországban, de másutt is, léteznek erős baloldali antikapitalista mozgalmak és szervezetek – nálunk viszont nem? Hogy Dél-Amerikában a populista (vagy annak nevezett) antikapitalista baloldal kormányzó erővé válhat – s nálunk jószerével még e mozgalmak neve is ismeretlen? Mi léphet a kommunista és szociáldemokrata mozgalom helyére? Netán ezek újjászületésében kell bíznunk? És addig mit tehetünk?”

A beérkezett válaszokat a 2007. júliusi számban olvashatjuk. A sorozat második részében Krausz Tamás válaszát tesszük közzé ismét (abban a reményben, hogy nem csak az a három ember fűz hozzá megjegyzéseket, akik egyébként minden cikket megkommentel):

Krausz Tamás

Miért beteg a baloldal a kelet-európai régióban? Visszatérünk-e a 19. századba?

Érdekes, hogy 1908 elején az akkor még Lenin által is csodált Kautsky Marx Károly történelmi jelentősége című brosúrájában1 a munkásmozgalom és a szocializmus egyesítésének kérdését a marxi tradíciónak megfelelően úgy vetette föl, mint az “elmélet és a gyakorlat egységének” valaminő létrehozását (ami a proletárság számára előfeltétel, ha a kapitalizmus forradalmi megdöntését, vagyis önmaga mint osztály felszámolását meg akarja valósítani). Már Kautsky utalt arra, hogy Marx előtt is tűztek ki szocialista célokat, “azonban csak szektákat hoztak létre, széttagolták a proletárságot, mert a szocialisták mindegyike a szociális kérdés megoldásának arra a különös módjára helyezte a fősúlyt, amelyet ő fedezett föl. Ahány megoldás, annyi szekta.”2

A mai “betegség” diagnosztizálása nyilvánvalóan nem lehetséges történeti szemlélet nélkül, hiszen a nem történeti jellegű oknyomozás szükségképpen félrevisz a szubjektivista, a politikai-ideológiai magyarázatok irányába. Ennek megfelelően a diagnózis és gyógyítás folyamatait sem lehet összekeverni, noha nyilván nem választhatók el egymástól. A magyar és kelet-európai antikapitalista3 (nem-kapitalista) baloldal “betegségének” diagnosztizálása ma már nem bonyolult feladat, hogy mást ne mondjak, végül is több mint 20 éve ezzel foglalkozunk az Eszmélet szerkesztőségében (az első néhány évben még a folyóirat konkrét létezése nélkül).4 Nehezebb a “mi a teendő?” kérdésére választ adni, hiszen nincsenek jelen egy kapitalista összeomlás és a közösségi értékekre alapozó új munkásmozgalom felemelkedésének társadalmi-politikai és pszichológiai feltételei sem a centrumországokban, még kevésbé az olyan szatellitállamokban, mint Magyarország és általában a kelet-európai régió. Ami munkásmozgalmi önvédelem megmaradt Európában, az gyakorlatilag mind a régi szakszervezetekhez megy vissza; más kérdés, hogy Kelet-Európában a régi szakszervezetek erkölcsi kopása erőteljesebb volt, mint Nyugaton.

Sokan gondolták azt 1989 tájékán, főként a “naiv” nyugati baloldalon, hogy az államszocializmus összeomlása egy új, baloldali, szocialista fellendülés kiindulópontja lesz. A valóságban éppen az ellenkezője történt. Az egész baloldali kultúra került le – látszólag legalábbis – a történelem süllyesztőjébe. De az nem világos, hogy milyen mélyre. Az viszont világos, hogy az államszocialista kultúra elhalálozása, amely még mélyen a Kádár-rendszerben kezdődött, és amit szimbolikusan is kifejezett Aczél György híres-hírhedt megfogalmazása: “a kultúra is áru”, jelentős mértékben aláásta a rendszerkritikai (antikapitalista) baloldal anyagi és erkölcsi pozícióit, társadalmi-szellemi befolyását egyaránt. Az autonóm közösségi kultúrának még olyan csúcsai, mint Ady és József Attila, vagy Tolsztoj és Solohov, Iszaak Babel és az egész későbbi szovjet irodalom, vagy Illyés és a háború utáni egész magyar szocialista irodalom is “átadta” a helyét a giccsnek, az üzleti irodalomnak az értelmiség közvetlen támogatásával. A jelenség ismert. Tehát a baloldali (autonóm közösségi) kultúra “kimúlása” az újkapitalizmus, a “szabadpiac” világában szükségképpen magával vitte mindazokat az életképesnek látszó elemeket, értékeket, elméleteket, tradíciókat stb., amelyek mindenfajta elnyomás tagadásából és egy szabad közösségi társadalom lehetőségéből indultak ki.5 Mivel ilyen antikapitalista kulturális értékrendben – elvben – érdekelt társadalmi csoportok, mindenekelőtt a nagyipari munkásság és a belőle kinőtt értelmiségi rétegek szociológiai és kulturális értelemben megszűntek létezni, vagy legalábbis oly mértékben átalakultak a rendszerváltás nyomán, hogy e kultúra hordozására alkalmatlanná váltak, a rendszerkritikai értelmiség kis csoportjának szerepe e téren kétségtelenül megnövekedett.

Tehát az antikapitalista (közösségi) értékrend, törekvések és célkitűzések (társadalmi önigazgatás, társadalmi önvédelem, hatalomtól és piactól független szükségletek kielégíthetősége stb.) fenntartására, szellemi “újratermelésére” a rendszerváltás folyamatában megszerveződött struktúrák, mint az Eszmélet vagy a Baloldali Alternatíva Egyesülés (miként a hasonló szervezetek az egykori Szovjetunió területein és más, korábban államszocialista országokban) nem rendelkeztek sem társadalmi, sem anyagi forrásokkal. E tradíció alapján jelentős antikapitalista mozgalmak nem jöhettek létre. Ismétlem, a régi hagyomány elsüllyedt a piaci és reklámkultúra förtelmes tengerében.6 Ráadásul a fiatalok irtózatos agymosáson mennek keresztül; egy olyan liberális agymosáson, hogy az új, represszív demokrácia a szabadság megtestesülése. És mint tudjuk, kényelmetlen és kockázatos a mainstreammel szembemenni…

Nem meglepő, hogy a társadalmi önszerveződés és önvédelem szervezeti és eszmei mozzanatai csak kis körökben eresztettek gyökeret. (Magyarország még a kedvezőbb feltételekkel bíró országok közé tartozik a balti államokkal, Horvátországgal vagy Romániával összehasonlítva.) A jelen helyzetben ebből következik elsőrendű feladatunk: a nagy szavak és forradalmi frázisok helyett ezeket a gyökereket kell elsősorban ápolni, életben tartani. Tehát azt mondani, hogy az államszocializmus “államkapitalizmus” volt (kinevezni egy nem profittermelésre épülő rendszert kapitalizmusnak, ahogyan mondani szokták, “nem semmi”!), s mint ilyen, nem tartalmaz számunkra semmiféle progresszív hagyományt, vagy hogy “a baloldal ma szigorúan antileninista alapra épülhet” (mintha az orosz forradalom és benne Lenin semmiféle progresszív antikapitalista hagyományt nem hozott volna létre!), tárgyilag téves, elméletileg helytelen, politikailag pedig örök időkre szektára ítélné az antikapitalista baloldalt.

Ez a helyzet azt mutatja, hogy alkalmazkodni kellene a történelmi múlt valóságos és nem steril folyamataihoz, a fennálló viszonyokhoz, ha nem akarunk a vallási kisközösségek, szekták sorsára jutni, ha nem akarunk csupán kisebbségi, emberjogi harcosok furcsa gyülekezetévé válni.

A rendszerkritikai baloldal számára a feladat alapjában továbbra is a szerény szervezeti és kulturális eredmények megőrzése és népszerűsítése, a létező szervezetek, intellektuális csoportosulások kifinomult, intelligens összetartása, egyesítése a tevékenységi specifikumok megőrzése mellett. Az ilyen együttműködés alapját a szociális-gazdasági, politikai-szellemi és erkölcsi elnyomás konkrét formáival, a munkanélküliséggel, a szegénységgel, a rasszista, szociális vagy szexuális alapú kirekesztéssel, a közszféra és közfogyasztás pozícióinak további szétzúzásával, a rendszerből kisarjadó neofasizmussal, az erőszak világméretű kiterjedésével (Bush – Bin Laden) szembeni ellenállás képezheti. A rendszerkritikai csoportosulások Moszkvától Budapestig az elmúlt csaknem két évtizedben – s ennyiben a kép a jövőre vonatkozóan nem teljesen reménytelen – nemcsak szervezeteket, eszméket, hanem az együttműködés közös tapasztalatait is felhalmozták (egészen az antiglobalista vagy alterglobalista mozgalmakban való aktív részvételig). Eme relatíve új fejlemények életben tartása nemcsak az előbb említett egységesüléstől függ, hanem attól is, hogy e hagyomány alapján a rendszerkritikai erők képesek lesznek-e megőrizni cselekvési önállóságukat.

Ám mindenütt a régióban két alapvető veszély bukkan fel. Az egyik a hivatalos szociálliberalizmusban (pl. Magyarország) vagy szociálnacionalizmusban (pl. Oroszország, Szlovákia, Románia) való politikai feloldódás veszélye, vagyis fennáll a nemzeti burzsoázia vagy/és a multinacionális tőke vonzásában való elhalálozásunk veszélye.7 A parlamenti baloldal neoliberális eltorzulása, korrumpálódása (vannak, akik ezt szociáldemokráciának hívják!) fontos oka annak, hogy az új, antikapitalista baloldal olyan követeléseit is a jobboldal-szélsőjobboldal tűzi a zászlajára – felhasználva a szociális demagógia hitlerista hagyományát -, mint a társadalmi önvédelem, az “ellenhatalom kiépítése”, a privatizáció leleplezése és meggátolása, a közfogyasztás védelme a magánfogyasztás totális uralmával, a luxusfogyasztással szemben stb. Az értelmiség jelentős tömegeinek prostituálódását nem erkölcsi, hanem anyagi-hatalmi mozzanatok alapozzák meg, ezért a moralizáló beállítódások, amelyek oly jellemzők, teljesen terméketlenek, puszta siránkozások.

A másik veszély belső eredetű, az előbbinek egyfajta ellenpólusa, “az elvi tisztaságra”, a “tiszta antikapitalizmusra” stb. hivatkozó új szektásság, új dogmatizmus megjelenése, a munkásmozgalom korábban letűnt tévútjainak életre keltése,8 amely persze egész Európában megjelenik az antikapitalista társadalmi kezdeményezésekben (a “nemzeti romantika” és a “romantikus kommunizmus” irányzatai). A parcialitás, a részlegesség empirizmusa és az absztrakt univerzalizmus egymás rossz kiegészítései.

Ezektől a politikai és módszertani vonulatoktól nemigen lehet elválasztani egy, a szervezeti és szellemi aprómunkát elutasító, elméletileg rendkívül labilis pozíciót – egy újfajta megváltás-ígéretet, amely hol “generációs érdekellentétekre”, hol a “tekintélyek uralmára” hivatkozva követeli a rendszerkritikai irányzat “teljes és végleges kiszakadását” a liberális-kapitalista szervezetiségből.9 A “tanársegédek forradalma”, a pusztán érdekracionalizáló ideológiák, magatartásmódok megnyilvánulásai többnyire az értelmiség narcisztikus, magamutogató jellegzetességeivel állnak kapcsolatban, de saját személyes ambícióikon kívül nemigen kínálnak semmilyen reális megoldást a jelenlegi helyzetre vonatkozóan. Könnyebb senkit sem mozgósító, hangzatos álforradalmi jelszavakat megfogalmazni és hirdetni, mint “beállni a sorba”, vállalni a felkészülést az eljövendő nagy harcokra, ami sziszifuszi szervezeti, politikai és elméleti munka nélkül persze továbbra is elképzelhetetlen. Büntetés ez a hagyományos baloldal neoliberalizmusban (vagy nacionalizmusban) való feloldódásáért; tulajdonképpen magával a rendszerrel szembeni ellenállásnak a további leépülését idézi elő.10 Így válik mindkét “veszély” egyszerűen rendszerfenntartóvá. (Mindig a konkrét elemzés dönti el, nem pedig az absztrakt elvekre való hivatkozás, hogy mely cselekedet a helyes és miért egy adott, konkrét feltételrendszerben!)

A rendszerkritikai csoportosulások szervezkedése két évtizede több síkon is zajlik egyidejűleg, ugyanis mindegyik területen másféle feladatok láthatók el. A probléma akkor merül föl, amikor összekeverednek az egyes síkok, például amikor egy civil szervezet (Védegylet) – képletesen és példaképpen szólva – politikai jó szándékból egy jobboldali köztársasági elnökkel ajándékozza meg Magyarországot, vagy ha az antikapitalista mozgalmak tevékenységi irányát a benne lévő tagok pártpolitikai elkötelezettsége határozza meg, feladva az alapvető rendszerkritikai értékeket és törekvéseket.

A pártokban való politikai jelenlét számunkra természetesen mindig csak taktikai jelenlét, aminek alapfunkciója a rendszerkritikai mozgalmak “működésének” és propagandalehetőségeinek infrastrukturális és anyagi hátterét szolgálja; ennek a szerepvállalásnak a mai helyzetben reális, hasznos és hatékony ellenalternatívája nemigen van.

Még egy szót a “civil sík” autonómiájáról. A rendszert egészében támadó, egyfajta kulturális “ellenhatalomban” gondolkodó civil szervezetekbe tömörült csoportok lehetőségei jóval tágabbak, mint a pártpolitikai síkon adódó lehetőségek. Itt nyílik mód arra, hogy a társadalom szélesebb csoportjai előtt megmutassák, hogy nem egyes parciális kérdések (zöldek, szociális szerveződések, békeaktivisták stb.) különálló megoldásairól lehet szó, hanem a rendszer egészének átalakításáról. Az ún. civil mozgalmak, amelyek nem adták el lelküket a kapitalista ördögnek, azzal a legnagyobb problémával küzdenek, hogy miképpen lehet a rendszer alapproblémáit úgy megfogni, hogy ők maguk ne oldódjanak föl a rendszer által felkínált hamis alternatívákban, az ismert parcializálódásban. E “szétesettséget” jól példázó akció a NATO-radar mecseki áthelyezésének követelése. Az ügy persze fontos, de nagyon korlátozott hatékonyságú, mert hiszen ha máshová helyezik, akkor az a másutt lakó embereket fogja zavarni. Így az emberek nem értik meg, hogy a probléma maga a NATO, maga a rendszer. Ismét példaként említem a Védegylet nevű szervezetet, amelyben jó szándékú és jól szituált, de létbiztonságukban veszélyeztetett “középosztálybeli” fiatalok felvetik a rendszer számos alapproblémáját a környezetpusztítástól a háborús politikáig, de azt a – mi szempontunkból naiv – benyomást keltik, mintha ezek a problémák a kapitalista rendszer keretein belül megoldhatók volnának. De ebben van az erejük is. Ugyanis a rendszerkritikai baloldal úgy vélekedik, hogy magának a rendszernek a lényegét, a gazdasági-civilizációs alapjait kell kétségbe vonni és a társadalmi önigazgatás, a közösségi társadalom irányába túllépni, ám ezzel a távlatossággal kevés vonzalmat kelt a közeljövőben megoldásra számító, illetve a problémákat itt és most “megoldani képes” alternatívát követelő emberek körében. Ezért a velük való együttműködés minden konkrét kérdésben, amely a rendszer fonákságait leleplezi, fontos és hasznos. A politikai jobboldalhoz való viszony kérdése persze egy önálló problematika, amely befolyásolja az együttműködés kereteit, lehetőségeit és színvonalát.

Ráadásul a rendszerkritikai baloldal mai gyengeségét erősíti az a tény is, hogy míg a tőke megtalálta a globális szándékainak megfelelő gazdasági, kulturális és nyelvi együttműködés szervezetét és általában strukturális formáit, a munka, a munkásosztály jelentős mértékben megmaradt egy sajátos nemzeti izolációban, legfeljebb a rendszerkritikai, alterglobalista értelmiségi csoportok szervezkednek a nemzeti munkásosztályok fölött. Ez az ellentmondás a fejlődés mai szintjén nem megoldott.

Végül van egy harmadik sík, az elméleti-intellektuális felkészülésé, amely a rendszerkritikai értelmiség számára a mai korszakban a legfontosabb területnek tűnik, de erről fentebb és másutt már sok szó esett. Mindenesetre fontosnak látszik, hogy az elméleti felvilágosítás egyelőre nem képes eredményesen felhasználni az informatika új eszközrendszerét. Önálló honlapok hiányában sok rendszerkritikus sajnos olyan fórumokon képviseli antikapitalista nézeteit, amelyeken szélsőjobboldali demagógok is fejtegetik – és most tisztán intellektuális értelemben mondom – agyalágyult nézeteiket liberális üzleti (vagy nem üzleti, vagy ami még rosszabb, amatőr) vállalkozások keretében. Mindez a problémakör szintén egyfajta egységesülés elkerülhetetlenségének irányába mutat.

Végezetül a rendszerkritikus-antikapitalista irányzatok közül a “pártépítők” szándékairól szólva tennék egy utolsó megjegyzést. Egy valóban közösségi társadalom célkitűzését komolyan vevő politikai párt létrehozásához a következő dolgok minimálisan szükségesek: a) fellendülő munkásmozgalom; b) megfelelő infrastruktúra; c) milliárdos pénzügyi háttér, vagyis kapitalista támogatás (amelynek következményeit ismerjük, “feloldódás a rendszerben”). Arról nem is szólva, hogy a hagyományos pártelképzeléssel szemben a bérmunka politikai szerveződését nem a polgári politikacsinálás síkján, hanem a társadalmi-kulturális ellenhatalom eszközeként kell létrehozni olyképpen, ahogyan Marx annak idején elvileg felvázolta a Kommunista Kiáltványban. Ebben az értelemben e “párt”, mint a “társadalmi ellenhatalom” intézménye, talán már a létrejövés folyamatában van. Minden szervezeti sietség csak a szektarianizálódás tendenciáit erősíti, miközben az ilyen pártot létrehozni igyekvők éppen az ellenkező céllal kívánják a szervezeti egyesítést végrehajtani. Kellő türelemmel és főleg a fiatal generációk támogatásával talán még mi is megérhetjük e régióban a közösségi mozgalmak reneszánszát.

Jegyzetek

1 Karl Kautsky: Marx Károly történelmi jelentősége. Budapest, 1919. (Ford.: Garami Ernő.)

2 Kautsky: i. m. 45-46.

3 Az antikapitalista baloldal fogalma lényegében azt jelenti, hogy elméletileg a marxi tudományos örökségből indulunk ki, vállalva a kapitalizmus meghaladásának minden olyan hagyományát, amely a közösségi társadalom, azaz a közvetlen demokrácia, a társadalmi önkormányzás felé mutat. Politikailag-gyakorlatilag pedig egy olyan utat próbálunk egyengetni, amely mindenfajta elnyomás meghaladásának minél kedvezőbb lehetőségét bontakoztatja ki. Az a baloldal, amely nem törődik azzal a kérdéssel, hogy vajon egyik vagy másik cél megvalósítható-e, amely nem keresi a célokhoz vezető különböző gyakorlati utakat-módokat, az “átmeneteket az átmenetekben”, az nem illeszkedik a marxi tradícióba.

4 Nemrégen egy egész kötetet publikáltunk az “előtörténet” témakörében: Krausz T. – Szigeti P. (szerk.): Államszocializmus. Értelmezések, viták, tanulságok. L’Harmattan, Budapest, 2007.

5 Ha volt és van a magyar baloldalnak “fenntartható” jeles hagyománya, az éppen az elméleti kifinomultság (utalok itt Szabó Ervinre, Lukács Györgyre, Kunfi Zsigmondra, nem is említve az 1945 utáni nemzedékeket). Ebből is következik, hogy nem adható föl az 1960-as évek “marxista reneszánsza” sem a maga autentikus szocializmusfelfogásával (Tőkei, Heller, Márkus, Mészáros István és mások), noha tudni kell, hogy követőik száma egyelőre csak arra lesz elegendő, hogy ne pusztuljon ki teljesen e hagyomány. (Tipikus jelenség, hogy azóta már Heller Ágnes is – sokezredmagával – köntörfalazás nélkül átállt a polgári osztály oldalára.)

6 A baloldali kultúra eltűnésének jellegzetes vonása, hogy a baloldali hagyományhoz kapcsolódó emberek jelentős tömegeikben már “komoly dolgokat nem olvasnak”, az elméleti és tudományos irodalom jelentőségét veszítette, amiről nem régen érdekesen számolt be egy, a jobboldalhoz kapcsolódó könyvkiadó vezetője a Népszabadságban. A jobboldal viszont “rászokott” az olvasásra, de ismert módon persze főképpen a szélsőjobboldali szennyirodalomra vevő.

7 E kérdésről több összefüggésben írtam már, legutóbb az Eszmélet 71. számában: Merre tovább – melyik úton? Vitaindító tézisek a globalizációkritikai “civil mozgalmak” jellemzőiről és perspektíváiról a kelet-európai tapasztalatok fényében (5-12.).

8 A politika beleette magát a civil ellenállás szöveteibe is. Előkerültek a politikai küzdelmek réges-régi kelléktáraiból ismert kifejezések, miszerint csak “osztályharcos antifasizmusról” lehet szó, amely arra a “tartalmas” gondolatra megy vissza, hogy “a demokrácia és a fasizmus rokonságban állnak egymással”, csupán a kapitalista állam különféle megjelenési formái – innen azután már csak egy lépés az ismert szektás tézis, amely a szociáldemokrácia vagy a kommunizmus “fasiszta természetéről” értekezik nagyon radikális hangnemben. Az ilyen gondolkodásban az elmélet és gyakorlat különbsége teljes egészében eltűnik, a jelenhez való bármilyen artikulált viszony gyakorlatilag lehetetlenné válik. A másik oldal azt nem akarja látni, hogy a neoliberális politikai és szociális programok maguk teremtik meg a szélsőjobboldal felemelkedésének feltételeit, közegét, noha ettől persze ok és okozat még nem lesz azonos egymással…

9 Ez a pozíció gyakran fogadtatja el magát olyan erkölcsi hittételekkel, hogy nem piszkolja be a kezét a liberális, szociálliberális polgári szervezetekből eredő alapítványi pénzekkel – kvázi, piszkolják be mások! Ők csak felhasználják ezeket a pénzügyi forrásokat. A moralizálás így válik erkölcstelen képmutatássá: élősködjünk, de tagadjuk a felszínen a polgári intézményekkel való kapcsolatunkat.

10 Gyakran elfelejtjük Kautsky régi megfigyelését a szervezeti konfliktusok jelentőségéről (amely egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a politikai-gyakorlati és az elméleti összefüggések összekutyulása, a dilettantizmus és az amatörizmus, a szakadások és szakítások szervezeti ügyekben magának a kapitalista rendszernek a kezére játszanak): “De aligha volt valaha is olyan marxista vagy olyan marxista csoport, amely pusztán elméleti eltérések kedvéért szakadást idézett volna elő. Ahol szakadások következtek be, ott mindig gyakorlati és elméleti, mindig taktikai vagy szervezeti ellentétek okozták azokat, és az elmélet csak bűnbak volt, amelyre ráhárították az összes elkövetett bűnöket.” (Kautsky: i. m. 51.)

23 thoughts on “Miért beteg a közép- és kelet-európai baloldal? Az Eszmélet körkérdése és a beérkezett válaszok II.”

  1. Az “elnyomás meghaladásának” első lépése a rendszerváltás ideológiájának (azaz a polgári hatalomátvétel igazolásának) a cáfolata-bírálata. Az már valami. De még ezt sem volt képes “meghaladni” a rendszerkritikus baloldal. Egyedül Rozsnyai Ervinnek voltak ezen a téren figyelemre méltó felvetései, vö: Miért jutottunk idáig? Beszélgetés M. Terdik Mihály nyomdásszal a szocialista demokráciáról (1994)

    Bár Krausz professzor álláspontja Leninről és a “létezett” szocializmusról (amennyire meg tudom ítélni) elfogadható, de még ő is rendesen megcsócsálja – már elnézést kérek – az olajválságos-begyűrűzéses okfejtést – hitvallást. https://youtu.be/1r8-eCREsLA?t=1h24m47s

    Mert ha úgymond az olajválságba belebukott a Szovjet, akkor már miért nem bukott bele a Wermacht-invázióba? Ha 1946-ban a (háború sújtotta) magyar népi demokrácia le tudta küzdeni az inflációt 1987-ben már miért nem tudta? – Ha a Tanácsköztársaság idején a polgárokat arra kötelez(het)ték, hogy fogadják be a hajléktalanokat, a Németh-rezsim idejére miért néztük rezignáltan, ahogy a zsernyákok a nyomorultakat rugdossák? Meg se fordult addigra már senkinek a fejében ilyesmi – és ez aligha véletlen! Szerintem Csernobil sem az – épp a Peresztrojka hajnalán? Csak még egy: miért nem szajkózzák már végre, azok a zseniális közgazdászaink ennek a rendszernek a fenntarthatatlanságát; hisz a br. államadósság immár 260 mrd USD fölött jár – és ugyan, miért siettek vele annyira nagyon, boldogan – és büszkén – akkor, amikor az még csak 20 mrd. USD körül járt? (1988 őszén, a Grósz Károly megbuktatásakor, habár már akkor terjesztették, amikor – ismét – elkezdődhettek az IMF-tárgyalások, tehát 1978-ban.)

    Ugyan, miért?

    Cui prodest?

    Legalább a Jancsó szeleitől bűzlik ez a történet – és egyre erősebben.

    Amíg a marxisták nem alakítanak ki elfogadható érvrendszert-ellenvéleményt, a polgári ideológusokkal (TGM-től ifj. Hegedűs Lórántig, am block) szemben; addigne is számítsanak jelentős érdeklődésre! Jobb későn, mint soha. Mert ezt, nemhogy a rendszerváltás idejére, de már a hetvenes években látni kellett volna – és voltak olyanok – nem is kevesen – akik még korábban látták…

    1. A Nagy Honvédő Háború alatt jöttek az amerikai tankerek… A szovjet társadalom többségi érzülete Sztálin mellett, a szovjet haza mellett volt. Közös veszély sújtotta az embereket, akiket nem fordították egymás ellen a magántulajdonos viszonyok. És így tovább. Krausz professzor nyilván többet tud erről, mint én. A lényeg. Teljesen eltérő, egymással értelmesen összehasonlíthatatlan két történelmi helyzet. Annyi racionalitása, mint a kérdésnek, mi lett volna, ha nagymamám hajóskapitányként keresi kenyerét?

      1. Ráadásul Krausz sehol sem mondja, hogy az olajválság lett volna az egyetlen vagy alapvető oka a Szovjetunió felbomlásának. Érdemes r-nek belenéznie a Szovjetunió röid története c. könyvébe, ahol vagy tucatnyi okról ír. Krausz azt is látta 1989-ben, hogy itt egy neohorthysta rendszer lesz, sok példányban sokszor megírta, na és, attól a fejlődés még bekövetkezett…Sokan látták, hogy mi következik el, csak a megoldást nem tudták, mert a hatalmi pozícióikat stb. nem akarták feladni…Szóval a dolgok bonyolultabbak annál, minthogy itt két sorban megoldjuk. TGM valóban túl absztrakt és spekulatív. Elismerem. Meg az az államkapitalizmus-elmélet, amit valakitől átett, az egyenesen tudománytalan és káros.

        1. Büdös volt a prolik diktatúrája – ez nem is kettő, hanem egy sor. A dolgok általában egyszerűek. Lm.: Occam beretváját! Ami bonyolult, az a katekizmus…

          TGM pedig nagyon is hasznos! Ti. a burzsoázia számára az.

  2. Elnézést, de én az előző véleményhez szólok. A tegnapi klubrádióban Artner Annamária volt. Tökéletes érveléssel mosta le a pályáról a Bolgár nevűt. Ez az ember nagyon okos! Nem mindig értek vele egyet, de mindig meghallgatom, vagy elolvasom. 🙂

    1. Mellesleg, a Klubrádiót 2014 nyaráig itt a környékünkön is lehetett hallgatni – aztán kicserélték “szűzmária” rádióra.
      Azóta csak interneten hallgatnám – de már nincs hozzá kedvem. Bolgár Györgytől, meg a Népszavában is előforduló többi haverjától meg hányingerem van.
      Pedig a megelőző időkben ők voltak az egyetlen hallgatható rádió. Az 56-os “forradalmazás”, kommunistázás, Kádár-gyalázás és a kitapintható russzofóbia pedig rendkívül eltaszít engem onnan.

      1. Egyetértek a véleményeddel az egészről. Én sem vagyok rendszeres hallgatója. De szóltak, hogy ezt érdemes visszahallgatni. Bolgár műsorában néha bejut valaki, aki lefőzi. Ez kissé könnyebbé teszi a napomat.

        1. Van egy sejtésem, hogy Artner Annamáriát sem fogják egyhamar meghívni. Mint ahogy Moldova Györgyöt sem, még akkor sem, ha ő már láthatóan fáradtan vitatkozik.

    2. Most én is meghallgattam. Mi tagadás, alapos fölkészültség szükséges Annamarival vitába szállni… És ez jó, sőt nagyon jó. Mutatja a rendszerkritikai baloldal intellektuális erejét. Ugyanakkor, elismerhető, jelen vitapartnere, Bolgár György, valóban nyitottan s indulatmentesen nyilvánult meg.

  3. Nem csupán Phoenix figyelmébe ajánlom az alábbi pontosítást. A “Kinek érdeke?” kérdés latinul: Cui prodest? A Quo vadis? jelentése magyarul: Hová mész?

    1. “Quo vadis?” = “Hová mész/tartasz[, uram, Jézus[?”[- kérdezte a Rómából menekülő Péter apostol.]

      “Cui bono?” = Kinek jó?

      “Cui prodest?

    1. Zjuganov természetesen a szokásos posztsztálinista összeesküvés-elméletet adja elő, meg sem kísérelve magyarázatot adni arra, hogy a tömegek miért nem siettek a Rendkívüli Bizottság (alias Janajev-junta) megvédésére, hanem inkább éppen ellenkezőleg. Elemzése semmilyen kritikát nem áll ki, de most sem magamat, sem az olvasókat nem fárasztom a cikk kritikájával. Helyette – sokakat legalább annyira bosszantó módon – megpróbálom röviden (na jó! nem túl hosszan) összefoglalni saját véleményemet.

      Az 1991-93 évek közötti szovjet-orosz eseménysor nagyjából megfelelt – természetesen mutatis mutandis (a megváltoztatandók megváltoztatásával) – a magyarországi 1972-89 évek közötti eseménysornak. A Janajev-puccs, legalább is a felszínen, az 1968-as reformot hátbatámadó 1972-es MSZMP KB határozattal hozható analógiába. Azért csupán a felszínen, mert az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmusra a gorbacsovi Peresztrojka csak nagyon halványan emlékeztetett, másrészt az az összefonódás a Nomenklatúra sztálinista és technokrata (lényegében restaurációs) szárnya között, ami Magyarországon csak kb. 1985-ben, azaz sok évvel 1972 után jött létre, az már magában a Janajev-puccsban jelen volt, mégpedig igen sajátos (és mocskos) formában, amint azt alább meg fogom mutatni.

      —————————————————–
      “Информация к размышлению”

      Volt szerencsém 1973-ban a budapesti “kis VIT”-en (a szocialista fővárosok ifjúsági találkozóján) a Komszomol moszkvai első titkárának, Gennagyij Janajevnek tolmácsolni. Egy igen kellemetlen, a beosztottait mélyen lenéző, humortalan, rosszindulatú nomenklatúra-csinovnyikot ismertem meg benne – a küldöttség egyik legvisszataszítóbb figurája volt, egy moszkvai színésznőcske mellett. Amúgy a küldöttség nagyobbik részével kifejezetten jó kapcsolatom volt, sokakkal még évekig leveleztünk, találkoztunk.
      —————————————————–

      A Janajev-puccs minden idők egyik legelfuseráltabb politikai puccsa volt. Hozzá hasonlóan elfuserált csak Horthy 1944. október 15-i kiugrási kísérlete, és most már a nem régiben lezajlott törökországi puccskísérlet voltak. Ez utóbbi, erős gyanúm szerint, nem véletlenül hasonlított – elfuseráltságában – az 1991-es puccsra.

      Öt évvel ezelőtt, a Janajev-puccs 20-ik évfordulóján a Pervyj Kanal nevű orosz “királyi” TV-ben volt egy “emlékműsor”. A művet nyilvánvalóan Putyin izlésének megfelelően készítették el, annak a Putyinnak az izlése szerint, aki egy politikai alku (valójában vértelen puccs) eredményeként váltotta le mentorát, Borisz Jelcint. Jelcin ekkor már régen halott volt és Putyint egyre kevésbé kötötték a régvolt alku le nem írt sorai. Így azután a filmösszeállítás ugyan a puccs szereplőit a lehető legsötétebb színekkel festette le, de erősen utalt a régiek kérdésére: Quo vadis? Kinek az érdeke? És abba az irányba engedte a nézők fantáziáját, ami az enyémet már 1991 augusztusa óta nem hagyja nyugodni: a puccs Gorbacsov ellen irányult, ám a leverése után Gorbacsovot nem engedték vissza a hatalomba. Ezzel szemben a puccsisták szembeötlő bűnnél nagyobb hibája volt, hogy Jelcin erődítményéhez, a moszkvai “Fehér Házhoz” nem nyúltak, telefonjait nem kapcsolták ki, a jelcini Oroszországi Legfelsőbb Szovjet dekrétiumait a puccsisták által teljesen elfoglalt központi TV rendre szó szerint beolvasta, erőtlenül hozzátéve, hogy a Rendkívűli Bizottság azokkal egyáltalán nem ért egyet, azokat érvénytelennek tartja. Majd berendelték Moszkvába a moszkvai területi páncélos egység tankjait – lőszer nélkül. Az egyik ilyen lőszer nélküli tankra mászott fel Jelcin, látványosan – bár kissé trehányul felvett – golyóálló mellényben, és mondott gyújtó hatású beszédet, amit a puccsista “királyi” TV elrettentésül elejétől a végéig közölt (innen tudom ilyen pontosan, hiszen akkor még e “királyi” TV műsorát sugározta Budapesten a mátyásföldi szovjet laktanya adótornya).

      Summa summarum! Azóta motoszkált bennem, hogy az egészet mintha Jelcin rendezte volna, és a puccsisták csupán az ő madzagon rángatott bábjai lettek volna. És íme, az öt évvel ezelőtti évfordulós filmösszeállítás egy szinte jelentéktelennek tűnő, ám azelőtt soha nem említett tényt emel ki. A lőszer nélküli tankokat a Rendkívűli Bizottság parancsára egy igen csak fiatal páncélos tábornok, Pavel Gracsov vezeti be Moszkvába. Ez a tábornok a puccs leverése után – miközben a Rendkívüli Bizottság tagjait rögtönítélő bíróság elé állítják, a Szovjetunió Kommunista Pártját betiltják stb. – 1992 májusától a Jelcin-Gajdar kormány védelmi minisztere lesz (előtte a posztot maga Jelcin töltötte be “megbízottként”) Mindez persze nem bizonyítja, de rettenetesen megerősíti a gyanút, hogy a puccsot Jelcin szervezte közvetítőkön keresztül (akik közül az egyik Gracsov lehetett) és Janajevék valóban bamba marionett-figurák voltak csupán.

      És itt a párhuzam a jelenlegi törökországi helyzettel. Ott is válaszra vár (amely válasz bár sejthető, de kimondani aligha fogják): QUO VADIS?!

      Az igazi nagy puccs persze 1991 december 8-án Belovezsszkben történt, ahol – lábbal tiporva az 1991 március 17-i összövetségi referendum eredményét az Unió megújjításáról – felszámolták a Szovjetuniót. Ennek is idén lesz a negyedszázados “jubilleuma”.+++++++

      1. Janajev 2010-ben halála évében még írt egy könyvet, aminek a címe: Последний бой за СССР (Utolsó harc a Szovjetunióért).

        Nem tudom, de én Janajev egyéniségében a néhai Szuszlov karakterét vélem felfedezni.

        1. Nem tudom, hogy ez kire vet rosszabb fényt: Janajevre vagy Szuszlovra. Mert amúgy van benne valami …

          1. Egy érdekes cikk Valentyin Falin-al készült inerjú (Az SZKP KB titkára volt akkoriban).
            A puccshoz vezető állomásokról beszélt, a nyugat megegyezéséről (félrevezetéséről) Gorbacsovval, a Mathias Rust általi berepülésről, amely lényegében tesztelte az akkori orosz légvédelmet és a katonai döntéshozók elbizonytalanodását és még sok más érdekes témáról szó van benne…

            http://www.vestifinance.ru/articles/74194

          2. Korabeli vicc:

            – Melyik a világ legnagyobb sportrepülőgépe?

            – ???

            – Hát a Mathias Rust vezette gép – egy felszállásával több tucatnyian repültek.

            ———–

            Információim szerint a gépet (Gorbacsov és/vagy Sevarnadze utasítására) a KGB vadászgépei kisérték Moszkváig, vagyis nem tesztelni akarták a légvédelmet (M.R. nem volt ügynök), hanem (a hadsereg vezetésével együtt) lefejezni.

  4. (Ide talán inkább illik, mint saját cikkem alá.)

    A Magyar Idők minapi írása kapcsán

    “A Századvég vezető elemzője szerint Soros és társai úgy érzik, hogy elérhető közelségbe került egy világkormány létrehozása, amelynek saját felfogásuk szerint ők az építőmesterei. Ennek érdekében pontos dátumokkal és tervekkel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogyan építsenek fel egy határok, országok és nemzetek nélküli, homogén kultúrájú világállamot – fogalmazott Lánczi Tamás”, olvasni a Magyar Idők nevű kormányszolga lapban (Soros milliárdokkal ösztönzi a migrációt. 2016. augusztus 18.). Tekintsünk most el a szóban forgó sajtóorgánum hovatartozásától, s tegyük fel a kérdést, a hír, ha egyáltalán igaz, mitől aggasztó? Mi veszedelem benne?

    Miért baj a világállam? Hiszen elvileg lehetőséget kínál a háborúk, fegyveres konfliktusok lényeges mértékű csökkentésére, valamint arra, hogy életszínvonalban valóságosan közelítsük a világgazdaság bőségbe fulladó centrumának, szerény jólétű félperifériájának és éhségben-betegségben tántorgó-haldokoló perifériájának népeit egymáshoz.

    Nacionalisták, nem a XIX.-XX. században élünk! Lejárt az időtök!

    Nincs okunk félni a Soros Györgynek – hamisan vagy valósan – tulajdonított világállam eszméjétől, mert megvalósulása esetén – benne – a világburzsoáziával kerülhetnénk szembe. Mégpedig anélkül, hogy megosztódnánk, egymás ellen fordíthatóak lennénk – etnikai-vallási alapon (amennyiben folyamatosan teszünk ezért). Ilyen forgatókönyv is lehetséges. A Kommunista Kiáltványban olvasható globális társadalmi bipolarizációs perspektíva egyfajta konkrétumára merek gondolni. A magam részéről inkább élek világállam polgáraként, mint a szomszéd népekkel-államokkal újra és újra háború veszedelmét felidéző, idegengyűlölő, rasszista, nacionalista politikai erők alattvalójaként. Ha a tőkés világállam orwellinek bizonyulna, a földkerekség összes elnyomottja indulhat harcba, hogy megdöntse. Létrehozva az önkéntes közösségek és szabad individuumok világszövetkezését. Amelyben az egyes ember – ad abszurdum –, ha arra vágyik, úgy élhetne “társadalmon kívül”, hogy nem kukákban kotorászva keres magának élelmet…

    Állítólag a világgazdaság centrumában felhalmozódott a tőkeviszony meghaladásához elegendő termelőerő-kapacitás, megvan a szükséges tudományos-technikai fejlettség. Akkor viszont keressük meg hozzá a politikai utakat, éljünk az adódó politikai lehetőségekkel. Akár új gondolkodási pozíciókat elfoglalva.

    Fekete György

  5. Első olvasatra a dolgozat minden lényeges problémát felvet. Azonban, remélem, hogy a kibontakozó vita során egyes részleteket is “ízekre fogunk szedni”. Meg egymást is…:-)

  6. …”hogy nem csak az a három ember fűz hozzá megjegyzéseket, akik egyébként minden cikket megkommentel”…:-)
    Mivel úgy érzem, ezzel rám is céloztak, most akár meg is sértődhetnék, de sajnálom, általában sok mindenről van véleményem is. Amire nem válaszolok, azt vagy nem tartom érdemesnek (ilyen ebben a honlapban szerencsére nincs) – vagy nem értem.
    Jó lenne betenni egy látogató számlálót, hogy érzékeljük a látogatók számát.
    mindenesetre, szomorú, hogy nem szólnak hozzá sokan.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *