Szerző: Benyik Mátyás

Augusztus 7-én, a szovjet időkben megszokott katonai köszöntés helyett bevezették az ukrán náci köszöntést: „Dicsőség Ukrajnának!”, „Dicsőség a hősöknek!”. Még a holokauszt áldozatai emlékére is fütyülnek. Őszinte a rezsim. Hátradőlhetnek liberálisaink, akik végső soron egész Európában és az Egyesült Államokban végigmenedzselték „vérrel és vassal”, azaz pénzzel és fegyverrel – természetesen a demokrácia zászlaja alatt – a sajátos ukrán fasizmus: az antikommunista és persze antiliberális banderista rendszer meggyökeresedését, hatalmi tényezővé való emelkedését, a kelet-ukrajnai népirtásban való meghatározó szerepét. „Legyőzték a kommunizmust.” A mai ukrán társadalom át van itatva az etnonacionalizmus banderista-náci ideológiájával.

Sokszor leírtuk már mindezt ezeken az oldalakon is, de a mindennapi fasizmus ezen apró mozzanata, amely az államelnök és a honvédelmi miniszter parancsára hivatalosan is a mindennapi élet részévé emeli a fasizmus kendőzetlen magasztalását, bizonyos értelemben fordulatot jelez.

Egyebek között azt jelzi, hogy a fasizmus visszatérhet Kelet-Európába mint cementező anyag, amely a tekintélyelvű antiliberális és antiszocialista rezsimeket összetartja, kohézióját megerősíti. Ezek a rezsimek mind a Nyugat geostratégiai, főleg Oroszország-ellenes céljait, mind az oligarchikus kapitalizmussal szembeni lehetséges alternatívák eltiprását szolgálják. A hazai és külföldi liberálisok vad Orbán-ellenes indulatainak jó része is csupán annak szól, hogy Orbán új szélsőjobboldali, neohorthysta karakterű rezsimje nem elegendő módon oroszellenes. Bezzeg az ukrán!!! Amúgy a minden önreflexió és önkritika hiányában szenvedő (neo)liberalizmus, amely mindenekelőtt Lengyelországban és Magyarországon megágyazott az új szélsőjobboldali tekintélyelvű rezsimeknek, a megújulás teljes hiányában szenved. Ennek történelmi okairól nem e kis cikkecskében kell hangot adni, de feltétlenül alá kell húznunk újra meg újra a kelet-európai szélsőjobboldali rendszerek létrejöttében játszott szerepét akkor is, ha napjában százszor is elátkozzák e rezsimeket. Az oroszországi liberálisok (is) a „nyugati demokrácia” oroszországi meghonosítóinak tekintik magukat, mintha csak a Nyugat előretolt őrse lennének. Ennek megfelelően az ukrán „bábállamot” független államként értelmezik Oroszországgal szemben, miközben az ukrán fegyveres erők oroszok békés tömegeit bombázták szét Donyeck és Luganszk lakótelepein… Elképzelhetjük az orosz liberálisok társadalmi hatását, kisugárzását… Alekszejevics, a belorusz Nobel-díjas publicista hölgy odesszai fellépését – minden „ukránbarátsága” ellenére – az ukrán banderisták megakadályozták, mert az írónő említést tett egyik írásában arról, hogy ukránok és baltiak is részt vettek a holokausztban, a zsidó nép kiirtásában.

Orbán vagy Porosenko, minden különbségük ellenére a lényegben azonos feladatot lát el. Igaz, Orbán még sohasem próbálta Szálasit saját konzervatívnak hirdetett rendszerébe integrálni, valójában az új szélsőjobboldali „keresztény” etnonacionalista hivatalos ideológia felkent papjaként viselkedik. Ám mindkét rezsim közös fő célja, céljuk az új oligarchikus „nemzeti” burzsoázia létrehozása és hatalmának konszolidálása. A Porosenko-rendszer ezt a „történelmi hivatását” mint amerikai gyámságú bábállam, nehezebben realizálja, mert közben legfontosabb gazdasági-kereskedelmi, politikai, nyelvi-kulturális és mentális hátterét, hagyományát, Oroszországot, ki kell iktatnia az ország életéből. Valamit valamiért.

Ám egy ellentmondás megoldhatatlannak látszik: Ukrajna kalandját senki sem akarja végigfinanszírozni, sem az USA, sem az EU, természetesen a NATO sem. Így nem csoda, hogy Ukrajnából a lakosság millió számra menekül. Migránsok. Ezzel a válság, a káosz „örök időkre” beköltözött a szomszédunkba. Az egyetlen gyógyszer, amellyel a lakosságot etetik: a mindennapi fasizmus. Nincs más.

De Ukrajna dicsősége távolabb van, mint Porosenko Moszkvától.

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – mondá a költő Vörösmarty úgy két évszázaddal ezelőtt…

A kelet-európai (neo)liberalizmus, amely 1989-ben amerikai és európai tanácsokra feladta az antifasiszta együttműködés egész hagyományát mint valami orosz vagy szovjet-szocialista maradványt, napjainkban már csak siránkozásra képes. Elnyeli őt is az új szélsőjobboldali etnonacionalista áradat, amely előtt maga rombolta le (és még ma is rombolja) a gátakat. Miközben azzal vigasztalják magukat, hogy Orbánt és Porosenkót Putyin és Erdogán számlájára írják…

Krausz Tamás

ÉL-E MÉG A”MOLOTOV-RIBBENTROP PAKTUM”? HA MÁR NEM, MIÉRT ÜNNEPLIK?

Egyszer levezettem, hogy az Oroszország elleni szankcióknak példátlanul hazug és aljas – mindenkit, az egész világot orránál fogva vezető – indoklása az, hogy „Oroszország nem TELJESÍTI a minszki megállapodásokat”.

Van egy másik, hasonló levezetésem is. Az un. „Molotov-Ribbentrop paktumról” van szó.

Nos, hát akkor nézzük! Az a dokumentum, amit e néven neveznek, az nem egyéb, mint az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet-német meg nem támadási szerződésnek egy TITKOS ZÁRADÉKA. Tehát, ismétlem: NEM EGY ÖNÁLLÓ NEMZETKÖZI JOGI DOKUMENTUM!

A helyzet az, hogy bármiféle melléklet, záradék, stb. SZERVES RÉSZE ANNAK A MEGÁLLAPODÁSNAK, AMIHEZ CSATOLTÁK. Esetünkben: a szovjet-német meg nem támadási szerződésnek. Az ilyesfajta mellékletek tehát EGYÜTT ÉLNEK-HALNAK AZ ALAP MEGÁLLAPODÁSSAL.

Vagyis: A NEMZETKÖZI DIPLOMÁCIAI JOG ÉRTELMÉBEN HA EGY SZERZŐDÉS MEGSZŰNIK, ÉRVÉNYÜKET/HATÁLYUKAT VESZTIK ANNAK MELLÉKLETEI, ZÁRADÉKAI IS.

EZ TÖRTÉNT A SZOVJET-NÉMET MEG NEM TÁMADÁSI SZERZŐDÉSSEL – ÉS, ÉRTELEMSZERŰEN, ANNAK MELLÉKLETEIVEL, ZÁRADÉKAIVAL IS. (Magának a szerződésnek, amennyire emlékszem, nem csak a „Molotov-Ribbentrop paktum” néven emlegetett záradéka, de más mellékletei is voltak. Például, mint rémlik, egy szovjet-német kereskedelmi megállapodás. /Ami, bizony, fontos nyersanyagokhoz juttatta a hamarosan háborút kezdő Reichet/).

1941. június 22-én, hajnali 3.45-kor a sokmilliós német hadsereg áttört a szovjet határon, légierejük bombázni kezdte a szovjet városokat. Nem elszigetelt incidensről volt tehát szó, hanem a szovjet határ teljes hosszában megindított háborúról. NÉMETORSZÁG MEGTÁMADTA A SZOVJETUNIÓT, ÉS EZZEL, DE FACTO, HATÁLYÁT VESZTETTE AZ 1939-ES MEG NEM TÁMADÁSI SZERZŐDÉS.

Pár óra múlva egyébként de jure is. Aznap, valamikor déltájban von Schulenburg moszkvai német követ átadta Molotov külügyminiszternek azt a jegyzéket, amelyben NÉMETORSZÁG HADAT ÜZENT A SZOVJETUNIÓNAK.

A hadüzenettel de jure is hatályát vesztette a szovjet-német meg nem támadási szerződés. A DIPLOMÁCIAI JOG ÉRTELMÉBEN így HATÁLYUKAT VESZTETTÉK A SZERZŐDÉS MELLÉKLETEI IS. Közöttük AZ UTÓLAG „MOLOTOV-RIBBENTROP PAKTUM” ELNEVEZÉST KAPOTT TITKOS ZÁRADÉK IS.

1941. JÚNIUS 22-ÉN, A NÉMET AGRESSZIÓ KÖVETKEZTÉBEN, tehát, HATÁLYÁT VESZTETTE az un. „MOLOTOV-RIBBENTROP PAKTUM”.

De volt még valami, ami semmissé tette ezt a „paktumot”:

E „paktum” alapján a Szovjetunió 1939. szeptember 17-én elfoglalta az addig Lengyelországhoz tartozó, ma Nyugat-Ukrajnaként ismert, amúgy fasiszta fészket. 1940. június közepén (amikor az egész világ figyelmét az összeomlás előtt álló Franciaországra kötötte le) a Szovjetunió lelépte a három kis balti államot.

10-12 nappal később pedig ultimátumban követelte vissza Romániától Besszarábiát (amelyet amaz 1918. január-februárjában Oroszországtól elfoglalt). Nota bene: Hitler a szovjet ultimátum elfogadására szorította rá a román vezetést, majdani kárpótlást ígérve nekik ezért cserébe. Amit a románok meg is kaptak: 1941 nyarán –Transnistria néven (ma a Dnyeszter-melléket hívják így, román/moldáv nyelven) övék lett nemcsak a mostani Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaság, de a jelenleg az ukrán – Dnyeszter-melléki határtól keletre lévő területek, egészen a Déli Bug folyóig; délen pedig a mostani Ogyessza megye, magával Ogyessza várossal együtt.

(Nota bene: Sztálin csak azokat a területeket vette vissza, amelyeket Szovjet-Oroszországtól – kihasználva annak a polgárháború miatti gyenge helyzetét – ilyen-olyan nyugati csatlós országok 1918-20-ban tőle elszakítottak. (Új szerzeménye csupán Kárpátalja volt.)

Lengyelország esetében a helyzet a következő volt: az 1939. szeptember 17-re virradó hajnalon a lengyel kormány – a főváros felé gyorsan közeledő német csapatok elől – REPÜLŐRE SZÁLLT, ÉS ELHAGYTA LENGYELORSZÁGOT. Sztálint akkor fölkeltették a hírrel. Sztálin pedig úgy értékelte: MIVEL A LENGYEL KORMÁNY ELHAGYTA AZ ORSZÁG TERÜLETÉT, EZZEL MINTEGY ELISMERTE ANNAK VERESÉGÉT. A kormány távozásával pedig az ország elbukott, idegen uralom alá került.)

De nézzük tovább!

1941. június 22. után a németek meglehetősen gyorsan nyomultak előre. A Baltikum nagy része már az első 10-12 nap alatt megszállás alá került (augusztus végére pedig Észtország elfoglalását is befejezték). Bábállamokként ugyan, de A NÉMET MEGSZÁLLÓK HELYREÁLLÍTOTTÁK A BALTI ÁLLAMOKAT. A „Molotov-Ribbentrop paktum” tehát a gyakorlatban is hatályát vesztette.

Nyugat-Ukrajnában, Lvov központtal, egy „független Ukrajna” jött létre, amelyik FÜGGETLENSÉGÉNEK DEKLARÁLÁSÁVAL KISZAKADT A SZOVJETUNIÓBÓL. A „Molotov-Ribbentrop paktum” tehát a gyakorlatban is hatályát vesztette.

Románia az első naptól kezdve részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Június 22 és július 17 között VISSZAFOGLALTA AZ EGY ÉVVEL KORÁBBAN ELVESZÍTETT BESSZARÁBIÁT. Ahová visszatért a román közigazgatás, újra életbe léptek az 1940. június 28. előtti, román törvények. Újra uralmuk alá vonták Besszarábiát. A „Molotov-Ribbentrop paktum” tehát a gyakorlatban is hatályát vesztette.

1941. JÚNIUS 22-ÉN, ESZERINT, A „MOLOTOV-RIBBENTROP PAKTUM” (ami, tehát, nem egy önálló nemzetközi megállapodás volt) MEGSZŰNT LÉTEZNI. Hogy a Szovjetunió 1944-45-ben újra visszavette az 1941 nyarán elveszített területeit? Nos, az már egy másik történet. Visszavette a győztes jogán (és e jogát akkor senki – a most leghangosabban óbégatók, a Baltikumnak a Szovjetunióhoz való csatolását 1940 óta „el nem ismerő” USA – sem kérdőjelezték meg. Legalábbis nyíltan.) AZ 1939-ES SZOVJET-NÉMET MEG NEM TÁMADÁSI EGYEZMÉNYRŐL SZÓ SEM ESETT TÖBBÉ. Ezt az egyezményt már nem állították helyre. HATÁLYUKAT VESZTETT SZERZŐDÉSEKET EGYÉBKÉNT SEM SZOKTAK MÁR ÚJRA ÉLETBE LÉPTETNI – legföljebb újakat, másokat kötnek helyettük. A Szovjetuniónak – a győztes jogán – senki sem tilthatta meg, hogy igazságot szolgáltasson saját magának. Nem szorult ebben támogatásra. Egy új „Molotov-Ribbentrop paktumot” pedig azért is nehéz lett volna megkötni, mivel 1945-ben Németország igazán nem volt abban a helyzetben, hogy bárkivel is nemzetközi szerződéseket kössön. Lévén, hogy 1949-ig nem is volt szuverén ország: megszállták, területét megszállási övezetekre osztották.

Olyasmin kárognak tehát, ami 77 évvel ezelőtt megszűnt létezni! Európa olyasmi miatt létesítette „a kommunizmus áldozatainak” kontinentális emléknapját (augusztus 23.), ami 1941. június 22-én megszűnt létezni.

De ha már emléknap-szégyennap. Sokkal inkább ilyennek kellene lennie szeptember 29-ének. A liberálfasizmus fogantatása szégyennapjának. AKKOR, 1938-BAN, A MÜNCHENI NÁSZBAN EGYESÜLT EGYMÁSSAL LIBERALIZMUS ÉS FASIZMUS. Az akkor nemzett szörnyszülött gyermek – „Rosemary’s baby” – napjainkra az emberiség jövőjének, puszta létének a legnagyobb veszedelmévé serdült, nőtte ki magát.

Amelynek vezérlő fejedelemségétől, az Egyesült Államoktól már megszokhattuk, hogy RENDRE A VILÁG LEGSÖTÉTEBB, LEGGONOSZABB POLITIKAI ERŐI, REZSIMJEI MÖGÉ ÁLL – AZ UTÓBBIAKAT, HA KELL ERŐSZAKKAL IS, ÉVTIZEDEKIG IS, HATALOMBAN TARTJA (mint az történt Latin-Amerikában), ILLETVE HATALOMRA EMELI (Görögország: 1967, Olaszország /csaknem/: 1969, Chile: 1973. Legutóbb pedig –Ukrajna.)

Elvtársak! Írtam cikkeket és lehetőségük volt arra, hogy megismerkedjenek gondolataimmal, eszméimmel. Most annak jött el az ideje, hogy e felhívásban magamról szóljak. Így alakultak a körülmények. Így hozta az élet.

Amikor a kijevi „Majdan” nyugtalanító idői jártak, nyitott szívvel jelentem meg a Krímben. Oroszországból érkeztem oda. Őseim – krími tatárok – még az előtt kerültek Oroszországba, hogy a kitelepítések megindultak. Így elkerülték az elnyomó gépezet malomköveit. Most nincs értelme azt feszegetni, hogy ki a vétkes 1944-nek azokban a tragikus eseményeiben. (1) Családunkból mindkét nagyapám részt vett a fasizmus elleni háborúban. Látták a fasizmus gonoszságát, – és nem kívántak ilyen sorsot gyermekeiknek és unokáiknak.

És amikor a szerencsétlen Ukrajnában a hatalmat azok a banderisták ragadták a kezükbe, akikkel szemben eleink harcot vívtak, emberek sokasága, nyitott szívvel kelt útra, hogy a népet az újsütetű fasizmustól, a visszatért szörnyetegtől védelmezze. A Krímben is dördültek el lövések. Voltak áldozatok. És bár erről nem szokás beszélni, de voltak. És azután lángra lobbant Ukrajna délkeleti része. Én pedig elutaztam a háború gócpontjába, Luganszkba. Ott halott gyermekeket láttam. Éreztem az égett emberi hús szagát. Láttam az ágyúzásban életüket vesztett békés lakosokat. Akkor azt mondtam: vannak dolgok, amiket szét kell zúzni. Fegyvert fogtam hát, és elindultam a tűzben álló vidékre. Ám azután megtudtuk: mik is azok a „minszki megállapodások”. Nemrégiben az elvtársaimmal és magyar barátommal, Csikós Sándorral Donyeckben jártunk. Sándor mindent látott, a saját szemével. Én akkor a kamerájába mondtam: én és a harcostársaim „Minszket” árulásnak tartjuk. Igen, Sándor akkor azt mondta, hogy gondjaim támadhatnak, ha közzétesszük ezt a feltételt. De többé nem félek. Nincs mitől tartanom. És ezentúl mindent a nevén fogok nevezni.

Margarita Volk, a szívemnek kedves ember, a hozzám közel álló ember elment ebbe a háborúba. Nem is olyan régen – dacára intelmeimnek, hogy várjon még, illetve mérlegeljen. Mit mondhatnék róla? Ha olyas valaki kerül szóba, aki soha nem hagy cserben, az éppen Margarita Volkra illik. Ő akkor bukkant föl az életemben, amikor erre szükségem volt. Puszta létével lehetővé tette, hogy megértsem: még nincs minden veszve. Nagy-nagy nemeslelkűségével igyekezett hasznára lenni az elgyötört ukrajnai Délkelet (2) szerencsétlen embereinek. És íme – ő már a fronton van. Ez egy spontán gesztus. Az én szemszögemből nézve – meggondolatlan gesztus. De nagyszerű, csodálatos gesztus! Ez a lépése arra késztetett engem is, hogy újból átértékeljem az eseményeket. Gyökeresen. A hozzám legközelebb álló ember elment ebbe a háborúba. Nem maradhatok itt én sem.

A szemem láttára folyt a szentségtörő alkudozás – amelyben a Donbassz volt az alku tárgyát képező árucikk. Az orosz „elitek”, az amerikai „elitek” – közönséges alkuszok. Ez a kapitalizmus. Ott minden eladó, és minden megvehető. Mi azonban, akik arra vetemedtünk, hogy útjába álljunk a fasisztáknak, nem kívánunk részesei lenni ennek a szégyentelen alkudozásnak. És a szívemhez közel álló ember elment az első vonalakba. És én is visszatérek a háborúba.

Kérem, tehát, a különböző országokból származó elvtársaimat, és a magyar elvtársakat is: segítsenek abban, hogy folytathassuk az információs háborút. És ne hagyják el információs csatornáinkat. Ez nagyon fontos. Hogy terjesszük az információt, mutassuk meg, hogy a világ „elitjei” miképpen kereskednek az emberek vérével. Legyenek a mi hátországunk! Arra hívom fel önöket, elvtársak, hogy hozzuk létre az antifasiszta információt. Valós munka nélkül azonban ez lehetetlen. Segítsenek minket, harcunkban. Mivel az egy Donbasszon túl az erőszak nem áll meg. Tudjuk, hogy nyomják el már most is Kárpátalja magyarjait! Ismerjük azokat a bátor magyar önkénteseket, akik a Donbasszban harcolnak. Mert értik, hogy mindez egy, közös front. Hogy a Donbasszt védelmezve a kárpátaljai magyarokat is oltalmazzák a fasiszta pestistől. Lángban áll Kelet-Európa, lángban áll a Közel-Kelet. A mi célunk: megállítani a háborút, oltalmazni a békés lakosságot. A világ „elitjeinek” azonban a testvérgyilkos háború folytatása a célja. És csak mi, önökkel együtt, vagyunk képesek őket ebben megzavarni.

Ne feledkezzenek meg Margarita elvtársnőről! Ő már most az ütközőzónában tartózkodik. Senki sem kétli, hogy a hamu alatt parázsló háborúból újra fellobban a háború lángja. Jelen pillanatban az utánpótlás – belső és külső okokból – meggyengült. A két népköztársaságban olyan komprádor elemek kerültek hatalomra, akiknek egyáltalán nincs szavazati joguk. A Donbassz viszont – az egyszerű emberek, illetve a világ minden részéből érkezett önkéntesek – nem adják meg magukat. Egyesülnünk kell! Ideje, hogy fölvegyük a harcot a vérkufárok ellen.

Köszönöm Margaritának. Valószínűleg ennek így kellett történnie. Éppen most, amikor úgy tűnik, hogy sok mindent elvesztettünk, és semmit sem szerezhetünk abból vissza. Te azonban teljes magasságoddal fölegyenesedtél – pont úgy, ahogy azt hajdan én cselekedtem meg.

Nézzék meg ezt a világot! Nézzék meg a hazugságot! A képmutatókat, akik „jólétről” beszélnek nekünk. Csakhogy, valamiért csupán a kisebbségnek megy jól. A többség a háborúkban esik el, vagy megélhetési forrásokat keres a családja számára. Világszerte, minden országban, a kormányzati gépezetben, rend és fegyelem helyett hamis ítéleteket látunk a bíróságokon, zsarolásokat és pénzek kicsikarását az erőszakszervezetekben. Politikai gyilkosságokat és provokációkat látunk még. A jólét helyett öngyilkossági hullám, hajléktalanok ezrei, munkanélküliség és az adóterhek növekedése jut a népnek. Az erkölcsök megtisztulása, egészségesebbé válása helyett példátlan romlottság, melegházasságok, fogyasztási őrület az élet minden terén.

És mindezekhez jön még az ukrajnai fasizmus, amelyet az európai „elitek” igyekeznek nem észrevenni. Gyermekek és nők leöldösését. A föld színéről elsöpört településeket. Nem, elvtársak! Ott, ahol gyermekek éheznek és pusztulnak, ahol fegyvertelen embereket lőnek agyon, ahol képmutató módon lábbal tiporják a nemzeti kisebbségek jogait – ott az úton végig kell mennünk, és nincs jogunk leereszteni a fegyvert.

Elvtársak! Mi ismét a sors ölelő szorításában vagyunk. A zászlót csak úgy tudjuk magasba emelni, ha összefogunk.

Tanaj Csolhanov

https://hu.news-front.info/2018/07/29/ideje-egyesiteni-erofesziteseinket/