MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?

A cikket fordította: Csikós Sándor

Időről időre hallom, amint honfitársaim a donyeckieknek fölteszik azt az ostoba kérdést: „Miért köteles a Ványa, Rjazanyból, teérted harcolni?” Ha a kérdés a hivatásos orosz hadsereg egy katonájára vonatkozik, akkor az a kérdés, hogy „köteles-e, vagy sem”, föl sem merülhet. Ebben az esetben Ványa a hadsereg főparancsnokának az utasítását hajtja végre. Ezzel összefüggésben a Donbassz lakóiban teljes joggal vetődik fel a kérdés: miért vetették be a Dnyeszter-melléken (1) az orosz békefenntartókat? Hogy van az, hogy Dél-Oszétiának nyíltan a védelmére keltek? Miért hajtották végre – megvédendő az ottani lakosság véleménynyilvánításának (2) a szabadságát – azt a krími különleges műveletet, amivel megsértették mind az ukrán törvényeket, mind pedig azt, a nemzetközi jogban lefektetett elvet, hogy a krími népszavazáshoz hasonló szituációkban „tartózkodni kell a külső beavatkozástól”? Miért vetették be az orosz csapatokat Szíriában, ahol fiaink esnek el a szentséges arabokért, akiktől pedig még csak oroszbarát véleménynyilvánítást sem vártak el? Mert hiszen Janukovics írásban kérte orosz csapatok bevetését (3)?

Ám ha „a Rjazanyból való Ványán” egy orosz önkéntest értünk – akkor, már elnézést, mikor mondtak olyat a donyeckiek, hogy értük oroszországi önkéntesek kötelesek harcolni? Egész idő alatt, amíg Donyeckben voltam (2014 júliusától 2015 márciusáig), ilyen marhaságot én egyetlen ottani lakostól sem hallottam.

Igen, az emberek fölteszik maguknak a kérdést: miért van az, hogy az egyiket nyíltan támogatják – ám a másikat támogatni vagy nem merik, vagy nem akarják? Miért nem éltek az alkalommal, amikor Ukrajnának mindössze ötezer tényleges katonája volt, a Nyugat pedig nem akart katonai segítséget nyújtani? Az ellenség fölötti győzelem után miért kötöttek vele fegyverszünetet? Miért ismerték el a kijevi hatalmat? Miért adták vissza az egymilliárd dollár értékű fegyvereket a Krímből? Miért támogatták, minden lehetséges módon a fasiszta Ukrajna gazdaságát? Ezek a kérdések azonban az Orosz Föderáció nevű államhoz, és nem az egyszerű, rjazanyi Ványához szólnak. Ha ez a Ványa önkéntes volt, és eljött a Donbasszba, ő ezt nem azért tette, mert hogy valakiért neki harcolnia kellett volna. Hanem azért jött ide, mert, először is, számára nem léteznek olyan határok, amelyek elválasztják egymástól az orosz nép egyes részeit. Vagyis nem arról volt szó, hogy Ványának valamiféle kötelezettségei lettek volna Petyával szemben. Más szóval, nem arról volt szó, hogy az orosz állampolgárnak valamiféle kötelezettségei lettek volna a Donbassz lakóival szemben. Itt az orosz nép egységéről volt szó. Másodszor: ő is, miként a helyiek is, hitt Vlagyimir Vlagyimirovics szavainak: itt a legnagyobb megosztott népről van szó. És az államfő védelmet ígért minden orosznak – mindenkinek, aki az egységes Orosz Világhoz tartozónak érzi magát.

Egyébként sok oroszországi önkéntes a krími forgatókönyv megismétlődésében reménykedett: abban, hogy az események majd a hivatásos hadsereg védelmében történnek majd (4). És ez így van rendjén. A donyeckiek nemhogy soha nem követelték, de még csak nem is kérték azt, hogy az egyszerű orosz állampolgárok közül bárki is fegyvert fogjon. Hangsúlyozom, ITT AZ EGYSZERŰ ÁLLAMPOLGÁROKRÓL VAN SZÓ. Az rendjén valónak számít, ha valaki segítséget kér egy másik államtól. Egy egyszerű állampolgár azonban nem köteles bárkiért is harcolni. Ez minden egyes ember számára saját akaratból történő választás dolga. (5) Azok, akik ezzel a bődületes marhasággal vádolják a Donbasszt, valójában azt maguktól találták ki, maguk is vádolták meg ezzel. Most pedig kéjesen elgyönyörködnek saját agyszüleményükben. Ha megkérdezem azokat a honfitársaimat, akik állítólag aggódnak az orosz önkéntesek sorsa iránt: mit tettetek azért, hogy segítsetek rajtuk. Küldtetek-e netán akárcsak egyetlen kopejkát is, hogy ezek az önkéntesek, sebesülésük után, gyógykezeltethessék, rehabilitáltathassák magukat? A válasz részükről általában ez: „Segítse őket az állam”. Ennyiből áll hát az önkéntesekért való aggódásuk.

Valójában az orosz önkéntesek úgy kellenek nekik, mint a hátukra a púp. Csak arra jók, hogy beleköthessenek a donyeckiekbe, és valamennyire is megpróbálják igazolni minszki árulásokat. És ez az igazság. Az orosz nyárspolgárnak nincs szüksége az orosz önkéntesekre. Legföljebb azért emlegetik őket néhanapján, hogy a témával kapcsolatban spekulációkba lehessen bontakozni. Amikor Moszkvában, a Szaharov Központban kiállították a Donbassz elleni büntető expedíció „hőseinek” a portréit, ez ellen csak a Donbasszban folyó háború veteránjai, és egy maroknyi, nem közömbös ember emelte föl nyilvánosan is a szavát. És mindezt a sokmilliós Moszkvában! Amikor viszont ugyanebben a Moszkvában beindult az iPhone-7-ek árusítása, több százezer ember verődött sorokba.

És utoljára még valami. Amikor olyanok között folyik a vita, akik kénytelenek magukon tűrni a minszki árulás minden gyönyörét, illetve a minszki egyezkedés hívei között, az utóbbiaktól – ha a „Minszk-2” javára szóló érveik már kifogytak –, olvashatok ilyesmiket: „Mit panaszkodsz? Eredj harcolni, és hallgass!…” Vagy valami efféléket. Pedig mi is panaszkodunk. Mi oroszországi önkéntesek is panaszkodunk a minszki disznóságok miatt. Hát hogyne, amikor kétszer is elvették tőlünk a győzelmet: Ilovajszknál, illetve Debalcevónál? Nem vagyunk robotok, ott nekünk a harcban bajtársaink estek el, békés civilek, gyerekek, öregek – emberek vesztették el hozzátartozóikat, az otthonukat, a jobb jövőben való reményüket.

Az ilyenektől megkérdezném: nem gondolkodtak-e el azon, hogy a meggyőződésből harcoló nemzetőrök többsége otthagyta a hadsereget (6) – de készek visszatérni, ha lemondanak a minszki „fegyverszünetről”. Mert miért is harcoljanak? A politikusok közötti partnerségért? Az Ukrajnán belüli különleges státuszért? (7) Azért, hogy a frontvonal az adott helyen megmerevedjen, az ukránok pedig, mintha mi sem történt volna, folytathassák az ágyúzásaikat? Száz százalékig garantálom, hogy önök nem engednék el hozzátartozóikat a háborúba. Azon egyszerű okból, hogy aki csak egyszer is átesett egy tüzérségi támadáson, azt nem viszi rá a lélek arra, hogy másokat elküldjön a háborúba. Magukat, megelőzés céljából kivinném az előretolt állásokba. Ott helyrerázódna az agyuk. Amikor azt mondják – főleg a minszki összeesküvéssel párhuzamosan –, hogy „eredj és harcolj!”, az olyan mintha azt mondanák: „hogy dögölnél meg”, „legyél már öngyilkos”, vagy hogy „a halálodat akarom”. Maguk, tulajdonságaikat tekintve még csak nem is hoholok (8), hanem még náluk is rosszabbak. Nos, rendben, ha ilyesmit engednek meg maguknak, akkor az a nagy kérésünk: lesznek szívesek megadni az elérhetőségeiket: lakcím, telefonszám, fénykép – hogy föl lehessen ismerni magukat. Hiszen bármi megeshet. Például az, hogy az az ember, akinek ezt tanácsolta, nagylelkűségénél fogva teljesíteni akarja majd, és fogja is, a maga kérését, és elmegy a háborúba. És ha életét adja a minszki „partnerségért”, akkor a családtagoknak tudniuk kell majd, hogy ki tanácsolta hozzátartozójuknak azt, hogy ezt tegye. Meglehet, föl kívánják majd keresni önt, és személyesen „megköszönni” önnek a „hasznos” tanácsot. Ez így lesz fair. Részemről ennyi.

MEGJEGYZÉSEK:

(1) A Dnyeszter-mellék – a Dnyeszter bal partján elterülő régió. Lakóinak valamivel több, mint egyharmada moldáv, a többi ukrán és orosz. 1924-ben, Szovjet-Ukrajna keretein belül, azokban a térségekben, ahol a moldáv lakosság aránya számottevő volt, létrehozták a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot.

1940 júniusában a szovjet kormány visszakövetelte az 1812 óta Oroszországhoz tartozó, ám Románia által 1918 elején orvul elfoglalt és bekebelezett, Besszarábiaként ismert területet. Ehhez hozzácsapta Ukrajnától a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot, így hozva létre a Moldáv Szovjetköztársaságot.

Formailag még a szovjet idők járták, amikor, 1989-ben, Moldáviában egy jobboldali, román tudatú (főként értelmiségiekből álló) körhöz került a hatalom, akik célként határozták meg a Romániához történő visszatérést. A Dnyeszter-mellék zömben szláv lakossága azonban nem akart román uralom alá kerülni. Ezért 1990-ben kikiáltották előbb a Dnyeszter-melléki szovjetköztársaságot, majd, egy évvel később, a Szovjetunió széthullásakor, a Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaságot (PMR), Tiraszpol székhellyel. 1992-ben a kisinyovi kormány katonai és rendőri erőket küldött az elszakadt köztársaságba, hogy erőnek erejével visszatereljék Moldáviába. A kalandor akció véres kudarccal végződött a kisinyovi kormány számára, amely röviddel később (az 1994-es választásokon) meg is bukott. (Ma ismét ezek az erők vannak hatalmon.) A PMR-ben 1996-ban, majd 2006-ban is népszavazást tartottak a terület jövőjéről. Mindkét alkalommal a lakosság a 90 százalékot messze meghaladó arányban (2006-ban 97 %-kal) erősítette meg: önálló államot akarnak – azzal, hogy az utóbb majd csatlakozik Oroszországhoz. (Ami bajos, mivel a két állam nem határos egymással. Ha a „Nagy-Novorosszija” terv sikerülne, ez közvetlen területi összeköttetést teremtene Oroszország és a PMR között. Moszkva azonban láthatóan nem kapkod az ötletért.

Kisinyovban a legutóbbi elnökválasztáson egy reformszocialista politikust, Igor Dodont választották meg államfőnek. (Akinek mostantól meg kell küzdenie a románbarát, jobboldali kormánnyal.) Az új államfő szakított elődeinek románbarát politikájával, és új konszenzust keres a tiraszpoli vezetéssel. Láthatóan moszkvai támogatással: Dodon már régóta Moszkva első számú favoritja Moldáviában.)

(2) A krími orosz beavatkozást Putyin azzal indokolta: biztosítani kell, hogy az ottani nép szabadon, külső kényszerektől és fenyegetésektől mentesen, dönthessen arról, hogy vissza akar-e térni Oroszországoz. (Putyin, saját, utólagos bevallása szerint, mielőtt a beavatkozásról döntött volna, egy titkos közvélemény-kutatáson felmérte: a helyi lakosság tud és akar-e harcolni ezért a jogáért. Miután erről meggyőződött, látott hozzá a kétségkívül zseniális terv végrehajtásához.)

Azok az aggodalmak, hogy az új kijevi rezsim netán erőszakkal meg fogja akadályozni a nép szabad véleménynyilvánítását, messze nem voltak alaptalanok. Azokban a napokban egyre láthattuk, hogy Kijevből szerterajzó szélsőséges különítmények hogyan törik le sorra, országszerte, a nép tiltakozó mozgalmait. Putyint is megrázta ukrán szélsőséges fegyvereseknek a Kijevből hazatérő krími tüntetők autóbusz konvoja ellen intézett véres és brutális támadása (amikor is hét embert meggyilkoltak). Ami előrevetítette: mi vár a Krím orosz lakosságára, ha a junta náluk is felülkerekedik. Ehhez még hozzá kell venni: A KRÍMBEN 20 EZER FŐS UKRÁN HADSEREG ÁLLOMÁSOZOTT – annyi, mint messze egyetlen más ukrajnai megyében sem.

(3) A levelet (amelyet Vitalij Csurkin, Oroszország állandó ENSZ-képviselője a Biztonsági Tanács ülésén is felolvasott) Viktor Janukovics, az ország akkor még törvényes, bár posztjáról erőszakkal már eltávolított elnökeként 2014. március 1-én írta, és ebben az orosz csapatok segítségnyújtását kérte a törvényes rend helyreállításában. Putyin akkor még határozott álláspontot foglalt el: nem hajlandó elismerni a juntát (maximum halaszthatatlan napi ügyekben áll szóba velük), az ország törvényes államfőjének pedig még mindig Janukovicsot ismeri el. Erre hivatkozva kért – és kapott – felhatalmazást az orosz parlament felsőházától, hogy szükség esetén az orosz csapatokat a határokon túl is bevethesse. A mindmáig érthetetlen fordulat valamikor 2014. április közepe táján következett be – azzal, hogy Genfben hajlandó volt egy asztalhoz leülni a junta képviselőjével. Április végén visszavonatta az ukrán határról az abban a hónapban már másodszor odavezényelt csapatokat (kb. 35 ezer főről volt szó). Tette ezt annak dacára, hogy Kijevben már kitűzték az ATO-nak nevezett katonai büntető hadjárat kezdetének dátumát (május 2.), de április közepétől, második felétől a Donbassz mind több településén fegyveres összetűzések robbantak ki a felvonuló, benyomuló ukrán hadsereg, illetve az akkor még nagyrészt fegyvertelen civil lakosság között.

(4) A reményeket táplálta, egyrészt, Putyin 2014. március 18-i beszéde – amit annak a szerződésnek az ünnepélyes aláírása alkalmából mondott, amelynek értelmében a Krím-félsziget, illetve Szevasztopol városa újraegyesülnek Oroszországgal. Nagy beszéd volt, óriási beszéd! – történelmi beszéd is lehetett volna, ha Putyin tartja magát ahhoz, amit abban a beszédben mondott. Putyin – akkor úgy tűnt – végre leszámolt Oroszországnak az Egyesült Államokkal kapcsolatos illúzióival. Kemény értékelése szerint az USA felrúgta, lábbal tiporta a nemzetközi jogot, annak uralmát – és a vadnyugati kocsmák ököljogát honosította meg a nemzetközi politikában. OROSZORSZÁG MOSTANTÓL AZ AMERIKAIAK SZABÁLYAI SZERINT JÁTSZIK MAJD. Amit úgy lehetett érteni: ha érdekei úgy kívánják, vagy az ellenféllel elszaladt a gyeplő, Moszkva sem fogja visszatartani magát. Utólagos olvasatban: felméri, hogy a Donbassz védelme érdekében teendő erélyes lépései csakugyan annyira fenyegetik-e a világbékét, VAGY MAGA IS MEGENGED MAGÁNAK ESETENKÉNT EGY-EGY HARCIASABB FELLÉPÉST. Ma már számos külpolitika szakértő sürgeti: legyen már végre az orosz külpolitika erélyesebb, támadóbb – ha úgy tetszik, agresszívebb. KÜLPOLITIKÁVAL FOGLALKOZÓ EMBEREKNEK a világtörténelemből, a nemzetközi kapcsolatok történetéből illene tudni: A BÉKE ÉRDEKÉBEN IDŐNKÉNT ODA LEHET, ÉS ODA KELL CSAPNI, ha az ellenfél másból nem ért. «Addig üsd a vasat, amíg meleg» – tartja a szólás. Nos, a Krím «elvesztése» után/miatt a Nyugat «a padlón» volt. Egy újabb csapásra – hogy, t.i. Oroszország kiragadja a junta karmai közül az életveszélybe került Donbasszt – A NYUGAT, ABBAN AZ ÁLLAPOTÁBAN, ALIGHA TUDOTT VOLNA ÉRDEMBEN REAGÁLNI. A szankciókról pedig már sokan elmondták: azoknak semmi közük sem a Krímhez, sem „a minszki megállapodások be nem tartásához.

A másik: az orosz sajtó akkoriban eufóriában, a mennyországban volt. „Amerika, a NATO gyáva, Ukrajnáért úgysem mernek majd háborúzni”; „Meg sem állunk Berlinig, Párizsig, Londonig vagy New Yorkig”; „Alaszkát is visszavesszük” – harsogta akkoriban, diadalittasan, az orosz sajtó. Aztán egy szép napon minden megfordult. A tegnapi Háry Jánosok másnap riadtan nyüszítettek: „beavatkozni a Donbasszban? Isten őrizz! Az maga a világháború!” Ma is ezzel a hülyeséggel etetik a népet.

(5) A Donbassz oldalán több száz külföldi önkéntes harcol. Szerbiából, Franciaországból, Csehországból és Szlovákiából, Finnországból – ha igaz, még Magyarországról is van(nak) önkéntes(ek). De vannak önkéntesek Brazíliából, Peruból, Bangladesből – még az Egyesült Államokból is. Az ő esetükben igazán nem lehet mondani, hogy bárki, bármi is kötelezte volna őket erre. Hogy miért érkeztek távoli országokból, még távolibb földrészekről? Az okok ugyanazok, mint a Donbassz ÖNKÉNT fegyvert fogó harcosainak esetében. Erkölcsi kényszer: nem tudták tétlenül nézni az ukrán fasiszták tobzódását, a civil lakosság módszeres gyilkolását. (Sokan jelölnek meg konkrét fordulópontot életükben: például a 2014. május 2-i ogyesszai mészárlás, vagy a pontosan rá egy hónapra Luganszkot ért, kazettás bombával végrehajtott légitámadás.)

2017 áprilisában a Donyecki Népköztársaság vezetése összetartást rendelt el a tartalékosok számára. Az összetartáson való megjelenés – teljesen szokatlanul – önkéntes volt (ahogy az önkéntesség elvére épül a mozgósítás is). Mégis, az ország minden részéből özönlöttek a harcolni azonnal kész tartalékosok: több mint 27 ezer ember.

https://youtu.be/VfilAyqQoYI?t=556

(6) Valójában nem tudjuk, hogy a kényszerű tétlenség – az áruló, a győzelmeket tőlük újra és újra ellopó fegyverszünetek – milyen demoralizáló hatással vannak a néphadsereg katonáira. Hellyel-közzel felbukkannak hírek az alkoholizmus, a kábítószer-élvezet terjedéséről, a tehetetlenség érzéséből fakadó öngyilkosságokról – főként pedig dezertálásokról.

A fegyverszünetek sajátos áldozatává lett egy brazil önkéntes, Rafael Luisvarghi. A tehetséges, oroszul meglehetősen jól beszélő fiatalember az egyik internacionalista egység parancsnok-helyettesévé nőtte ki magát (és mint ilyenre, felfigyelt az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat, az SZBU). A kényszerű tétlenség miatti elkeseredésében a fiatal parancsnok elhatározta: akkor inkább hazatér. A hosszú úthoz azonban nem volt pénze, ezért e-mailek tucatjaiban keresett állást. Egyet (mint kiderült, az SZBU egy „fal” cégénél) sikerült is szereznie. A gépet, amelyen Ogyesszába utazott, az SZBU útközben Kijevbe parancsolta, ahol már várták az elhárítás emberei. Három hónapig vallatták, kínozták, mígnem 13 évi börtönt kapott, amiért egy „törvénytelen fegyveres alakulatnál” szolgált. A legutolsó ismert hír szerint a fellebbviteli bíróság az ítélet további súlyosbítására készült.

https://static.kepfeltolto.com/orig/2017/01/25/a8e062dceb9a1dd5f69c57374abb4652.jpg

(7) Oroszország egyetért a minszki rendezési tervnek azzal a részével, hogy a Donbassznak azok a részei, amelyek jelenleg a népi erők ellenőrzése alatt állnak – cserében azért, hogy visszatérnek Ukrajnához (nota bene! a kijevi rezsim uralma alá, lévén, hogy sehol sincs szó arról, hogy ezt megelőzően el kell távolítani az ország éléről a náci puccsista juntát) – különleges státuszt kapnak (a Donbassznak jelenleg [már] ukrán uralom alatt álló részére a különleges státusz nem vonatkozna: ők már Ukrajna éppúgy szerves részének számítanak, mint bármelyik másik ukrajnai megye. Lakói tehát teljesen hiába szavaztak az elszakadásra 2014. május 11-én.)

A különleges státuszú területek (orosz betűszóval: ORDLO) – elvileg – széles körű autonóm státuszt kapnának: korlátozott önállóságot a külkapcsolatok ápolása terén, saját rendfenntartó erőket, saját, csak e régióra vonatkozó jogszabályok megalkotásának jogával, saját önkormányzati választások megtartásának a jogával (persze, az ukrán törvényekkel összhangban). Ezeken a helyi választásokon az ukrajnai pártok is indulhatnának.

Itt csak két gond van:

1. Az elmúlt három és fél év véres, kegyetlen, népirtó háborúja után a Donbassz népe immár hallani sem akar az Ukrajnához való visszatérésről: sem egy, a mostaninál beszámíthatóbb kormány mellett, még kevésbé pedig annak a juntának a „védőszárnyai” alá, amely ellen küzdve annyi vért ontottak, annyi áldozatot hoztak.

2. Semmilyen biztosíték nincs arra, hogy Porosenkó éppen ezt a megállapodást fogja betartani – amikor ennél sokkal kisebb horderejű megállapodásokhoz sem tartotta magát. Látni kell, hogy POROSENKÓ SZÁMÁRA CSAK A TOTÁLIS GYŐZELEM AZ ELFOGADHATÓ. És ha az orosz vezetés naiv, bárgyú módon azt hiszi, hogy most az egyszer Kijevben tényleg tartják majd szavukat, keservesen fognak csalódni. Aminek levét azonban nem ők, hanem a Donbassz sokat szenvedett népe fogja meginni. BORÍTÉKOLHATÓ: POROSENKÓ HA ESETLEG, A NYUGAT NYOMÁSÁRA, SZAVÁT IS FOGJA ADNI A DONBASSZ AUTONÓMIÁJÁNAK BETARTÁSÁRA, AZT AZ ELSŐ ADÓDÓ ALKALOMMAL MEG FOGJA SZEGNI. Ha egyszer már birtokon belül érezheti magát, többé semmiben sem fogja visszafogni önmagát, hogy véres bosszúhadjáratba, terrorba kezdjen a katonai erővel nem, ám ármánnyal, a moszkvai kamarilla árulásával kicselezett, majd térdre kényszerített Donbasszban. A délszláv háború rémségei semmik lesznek ahhoz képest, ami a Donbasszra vár, ha egyszer megyeszékhelyekké visszaminősülő fővárosaikban felvonják a kék-sárga ukrán (náci) lobogót. Tízezrek kivégzése, százezrek börtönökbe, koncentrációs táborokba zárása, etnikai tisztogatás, az orosz lakosság elűzése, hogy helyükre „igazi” ukránokat telepítsenek Galíciából, Nyugat-Ukrajna többi részéből. No és, persze, NATO-támaszpontok nem csak Harkov közelében, de a Donbasszban is. És megkezdődik majd a palagáz környezetgyilkos kitermelése is.

(8) Nyikolaj Vasziljevics Gogol, orosz író (1809-1852) a mai Ukrajna területén élt. Nevét az ukrán nyelv, és a délorosz tájszólás is (amelyben a „g” helyett „h”-t mondanak) Hoholnak ejti. A „hohol” szó azonban ma már az ukránok számára tartogatott egyik legnegatívabb, legsértőbb kifejezés. Az ukránokon belül a leginkább bunkóknak, tahóknak tartott emberekre szokták mondani. (Az ukránok körében ennél sokkal több, becsmérlőbb jelzőt tartogatnak az oroszok számára.)

A fenti anyag egy hosszabb anyag némileg rövidített változata. A teljes változat a https://levediaharcos.wordpress.com/2017/12/18/miert-kell-a-rjazanyi-vanyanak-teerted-harcolnia-i/ címen olvasható.

Fekete György: Az ilyen politika – ballib-széljobb összefogás – belülről őröl föl

           

             Az ilyen politika  – ballib-széljobb    összefogás –  belülről őröl föl

Legyünk konkrétak, mégpedig itt és most. Ami azt jelenti, hogy nem elefántcsonttoronyba vonulunk a következő országgyűlési választások elől, bármennyire igaz, hogy legfeljebb kutyakomédiával érnek fel (természetesen a részvétel és a megszólalás nem ugyanaz az ügy). Tudniillik már közeledésük egyértelműen mutatja a kapitalista rend politikai válságát Magyarországon. Leginkább a tény, miszerint nálunk nem csupán arról az általános érvényű történésről van szó, hogy a burzsoá szocialisták és a liberálisok – „nem tudva, de teszik” módon – megágyaznak a fasizmusnak, de legalábbis egy posztfasiszta, államszocializmuson túli látszatparlamentáris önkényuralmi rendszernek, amit az említett „progresszív erők” objektíve képtelenek megakadályozni, hanem arról is, hogy közülük számos professzionális hangadó, nyíltan vagy közvetve, össze is fog vele! – lásd Heller Ágnes, Kőszeg Ferenc, Kovács Zoltán, Puzsér Róbert stb. Ha elfogadjuk ezt a politikát, magunk lehetetlenítjük el, hogy a valószínűleg elháríthatatlanul létrejövő szélsőjobboldali kurzus lelepleződése és bukása után – szubjektív tekintetben – esélye legyen kialakulni radikális polgári demokratikus rendszernek, amely pedig – további perspektíva – belefolyhatna valamiféle új típusú népi demokráciába (a közvetlen demokráciát előnyben részesítő kommünszocializmusba átmenet politikai uralmaként, feltételezve persze a világgazdasági centrum antikapitalista átalakulását). Efféle távlatos gondolkodással javasolnám rendszerkritikus baloldali felfogású emberként a következőket 2017/2018 fordulóján.

Bármennyire egy meg egy az kettő, a történelem és az erkölcs arra int bennünket, hogy semmiféle módon ne fogjunk össze a JOBBIK-kal, sőt ne álljunk mellé semmilyen ügyben! Egyfelől az ilyen politika belülről őröl föl minket (tartásunkat veszítjük, s ezt megérzik az állampolgárok), elveszítjük a holnaputánunkat is, másfelől a szélsőjobboldal – a történelem tanúságai szerint – mindent a teljes hatalom megszerzésének és megtartásának rendel alá. Azért, hogy leigázza az egész nemzetet, akár hajlandó báránybőrbe bújni. Mi, baloldaliak (hitelesen és hiteltelenül azok, vagyis kapitalizmuspártiak és -ellenesek) meg liberálisok – ma és holnap –, együtt is kevesebben vagyunk (no meg erőtlenebbek is) a JOBBIK-nál. „Győzelmünk” esetén kiakolbólítanának bennünket a koalíciós kormányból az addig cukiskodók… Természetesen a JOBBIK kettészakadásakor – amennyiben megtörténik – módosul a kép, ám ebben a forgatókönyvben se bíznék nagyon, mert a széljobb a majdani kormányalakító koalíciós tárgyalásokkor igencsak összezárhatja sorait (amire szintén vannak markáns példák a történelemben).Összegezve: DEMOKRATIKUS EMBER NEM SZAVAZ A FIDESZ-RE, DE A JOBBIK-RA SEM! AMIKÉPPEN A JOBBIK-KAL VÁLASZTÁSI EGYÜTTMŰKÖDÉSRE LÉPETT „BALOLDALI”, ILLETVE „LIBERÁLIS” PÁRTOKRA SEM!

Hogy ne érjen el bennünket az ukrán jelenség.

Nem árt emlékeznünk, milyen sorsra jutottak az idióta sztálini direktívának engedelmeskedő német kommunisták, akik a nácikkal együtt akcióztak, hogy megbénítsák a Reichstag működését. Avagy megállította-e Hitlert, hogy pártja a hatalomra kerüléskor csupán két helyet birtokolt kormányban (a kancellárit és a belügyminiszterit). Arról se feledkezzünk meg, miként hálálta meg a konzervatívoknak és a liberálisoknak, hogy megszavazták neki az ún. felhatalmazási törvényt… Természetesen tekinthetünk saját történelmünkre is. Vajon sikerült-e akár egyszer is kifogni a szelet a szélsőjobboldal vitorláiból a Horthy-korszakban? Sántít a tárgyban előszeretettel hivatkozott Sztálin-Churchill hasonlat. Hiszen a brit miniszterelnök avval a Szovjetunióval lépett koalícióra, amelynek nagyhatalmi aspirációit adott esetben ellensúlyozhatták maguk a szövetkezni kész demokráciák (míg a náci Németország világuralomra tört), evvel szemben higgyünk a JOBBIK szirénhangjainak, amely párt a legutóbbi időkig kifejezetten antiszemita és romaellenes módon nyilvánult meg újra és újra, miközben a politikai inga országszerte és évek óta jobbra kileng?

Fekete György

Forrás: Sztárklikk – http://sztarklikk.hu/kozelet/az-ilyen-politika–ballib-szeljobb-osszefogas–belulrol-orol-fol/332128

Szociális világfórum – a kapitalizmus alternatívája (Kiindulópontként egy vitához)

Mottó: “A kapitalizmus, a tőkés piacgazdaság mint világrendszer lényegét tekintve megreformálhatatlan rendszer. Bármit is alakítsanak át benne, bármennyire is meghosszabbítsák létét az elnyomás legújabb, legkifinomultabb vagy legbrutálisabb módszereivel, az alapproblémák maradnak: a felfoghatatlan egyenlőtlenségek, amelyek az adott termelési és elosztási viszonyok természetes következményei, a szegénység, a környezetpusztítás, az anyagi javak piaci logika alapján történő elherdálása, az erőszak és a háborúk meg-megújuló kitörései mint a nagyhatalmak létmódjának feltételei, a munkanélküliség, a nemek egyenlőtlensége, az elnyomás intézményeinek permanens újratermelődése. Ez a rendszer csak globálisan győzhető le! Ne az utcákat foglald el, hanem a munkahelyeket!” 

Comandante 2017 

A szociális fórum-mozgalom mintha újra életre kelne. Ennek egyik oka az, hogy az ún. politikai vagy parlamenti baloldal mint a tőkés rendszer politikai menedzselésének része súlyos válságban van az Európai Unióban, de határain kívül is, például az Egyesült Államokban vagy Oroszországban, hogy az ukrajnai pronáci rezsimről, Irakról vagy Törökországról ne is tegyünk említést. A válság gazdasági összetevőiről ez alkalomból nem szólnék, de a politikai baloldal európai válságáról – igen. Ezek a pártok, beleértve persze a magyarországi ún. baloldali pártokat is, nem rendelkeznek ma már semmiféle eredeti kezdeményező erővel, a szellemi kiürülés végső stádiumában vannak. Sokfelé, így Magyarországon is a legeredetibb kezdeményezés, hogy megint elkezdik “ápolni”, mint 1989-ben, az a Nyugat “utolérésének” kimeríthetetlen, de annál értelmetlenebb ötletét, amelyet rajtuk kívül senki nem hisz el, hiszen már Svédországban régebb óta folyik a jóléti állam kivéreztetése.

A válság természetesen továbbra is a jobboldalnak kedvez, Európában Ausztriában és Németországban is választási vereséget szenvedett a szociáldemokrácia, a kommunista pártoktól nem is beszélve. Semmiféle új baloldal nem emelkedett fel az európai politikai horizonton.

Most a szociális fórum mozgalom ideje ismét eljöhet, ha valódi összeurópai és azon túlmenő rendszerellenes, antikapitalista alternatívát állít mint a civil társadalom legaktívabb, legszervezettebb része. Korábbi fejlődésének megtorpanása, sőt hanyatlása részben azzal függött össze, hogy szervező kapacitásaikat ők is – köszönhetően a fórumban is jelenlevő parlamenti baloldali pártoknak – egy jó kapitalizmus lehetőségének  illúziójába menekültek, tévedtek. Természetesen egy ezzel szemben álló szocialista, a tőkén túl világához kapcsolódó koncepció és elgondolás semmiképpen sem valamiféle elvont elméleti deklarációt, kinyilatkoztatást, egy absztrakt szocializmus kihirdetését jelentené. Hanem csakis konkrét követeléseken, elgondolásokon, terveken, létező társadalmi mozgásokon keresztül törhet utat, amelyek megformálódása minden országban a nemzeti specifikumoknak megfelelően történhet.

Az alábbi programpontok a nem-kapitalista perspektívában gondolkodó civil szervezkedések számára elgondolkodtatók lehetnek, főképpen a kelet-európai régióban, ahol a tekintélyuralmi rezsimek “megdöntése”, társadalmi méretű kiszorítása csak széles, tömeges társadalmi önvédelmi mozgalom útján lehetséges.

 1. A rendszerváltás, majd annak 2010-es módosítása során teljesen eltorzult tulajdonosi szerkezet, mindenekelőtt a (föld)tulajdonviszonyok „oligarchizálása” az alapprobléma, a kiinduló- és végpontja minden más problémának. Itt kell a rendszert megtámadni, vagyis  a társadalom szélesebb csoportjai számára kell  követelni a plurális tulajdoni szerkezetet, vagyis a szövetkezés szabadságát („a föld azé, aki megműveli!”) Munkahelyteremtést pedig azokból a költségvetési forrásokból kell biztosítani, amelyeket a kormányok elherdálnak saját társadalmi hátterük, klientúrájuk, szavazatgyűjtésük (osztogatások, fegyverkezés, rendőrállam stb.) céljából. A stadionok, az egyházak állami eltartása helyett, a rokonok, haverok, párttársak és általában a klientúra feltőkésítése helyett, a kényszer közmunka helyett közcélú állami építkezések (pl. közösségi szociális és kulturális infrastruktúra stb.), az állami egészségügy és (felső)oktatás területén beruházások megvalósítása. Nem államosítani kell, hanem éppen kiszélesíteni az önkormányzatok munkahely-teremtő szükségleteit és képességeit. Egy kis lépés a többszektorú vegyes gazdaság felé…Ettől még a kapitalisták sem szarják össze magukat és a kormány emberei, a tőke politikai megszemélyesítői sem üvöltöznek a kommunizmus bűneinek tagadásáról…

2. Szociális téren az alsó osztályokhoz tartozó milliók létbiztonságát kell megerősíteni. A nacionalizmus, a rasszizmus, az etnikai téboly, a romák és migránsok üldözése  helyett a lakosság kulturális felemelkedésének, a magyar hagyományban fellelhető civil, „népi” oktatási struktúrák, önképző körök politikától független meggyökereztetése a baloldal talán legfontosabb társadalmi feladata.

3.  A politikai demokrácia fogalmát ki kell egészíteni a gazdasági demokrácia fogalmával, hogy minden egyes ember bekerüljön a „demokrácia” fogalmába.  A 2010-es tekintélyuralmi rendszer és kirekesztő alkotmányának elutasítása.   A szociális jogok alkotmányos deklarálása.

4. Az antikapitalista baloldali politika alapjához tartozik, hogy törekvéseiben fő szervezeti támaszul a szakszervezeteket és a civil önszerveződéseket tekinti.  Ugyanis ha a baloldal mindenekelőtt nem a bérből élők, a munkavállalók és a munkanélküliek szószólója, akkor önmagát számolja fel egy olyan félperifériás kapitalizmus oltárán, amely semmiféle perspektívát nem nyújt a magyar és a kelet-európai társadalmak, de mondhatjuk, a világ társadalmai döntő többsége számára.  

       Harcra fel! Ne a pártokban higgyetek, hanem saját magatokban, társadalmi szervezeteitekben mint például a szociális (világ)fórumban.

A vitaindítót lejegyezte: Madarász Gizella

A fenti anyag angol nyersfordítása ezen a linken olvasható:

World Social Forum – Alternative to Capitalism (As a starting point for a debate)

A call for unity – Göteborg Counter-EU actions

Az elmúlt hét végén Göteborgban megtartott EU csúcstalálkozó ellenpontjaként ellendemonstráció és egyéb ellenrendezvények voltak. A résztvevők felhívást intéztek a rendszerkritikus szervezetek, alterglobalista és szociális fórummozgalmak aktivistái, illetve szimpatizánsai felé.

A CALL FOR UNITY

We people from different movements coming together at the seminar against EU-politics for … call for unity. We have different ideological back grounds but see the need in finding common ground. People from the countryside and the cities, the periphery of Europe and unprivileged at the core needs to see interests that unites us in global solidarity with the rest of the world and coming generations.

The EU-politicians wants the opposite. Instead of solving the social and ecological crisis due to a development model built on ever growing debt they try to sell the same trick again they tried before. They claim that finally they will make the social promises come true once made to streamline the EU according to the interests of corporations three decades ago to . This is why heads of states gathered at the Social Summit for Fair Jobs and Growth for the European Union held in Gothenburg the 17th of November 2017.

The very start of the European Union was here in Gothenburg in Sweden in 1983. The boss of Volvo at that time, Pehr G. Gyllenhammar with their HQ in Gothenburg initiated the European Roundtable of industrialists, a still influential group of corporate leaders that made the blueprint for turning the earlier European economic cooperation into the EU. Also then was the corporate project whitewashed with talks about a social dimension while in fact the corporate stratgey for social cuts was implemented.

Shaped by the Rome treaty from 1957 giving privilege to market economy as a value above other values the result has rather been a new way to organize colonial relationships changing from direct political control to economical. A kind of neocolonial rule shaped by international trade and finance treaties prolonging the present Western dominated world order. A kind of neocolonialism enabling the center to exploit the periphery also within the EU both at the domestic level and between EU membership countries. The treatment of Greece is a clear expression what the centre of the EU is willing to impose upon the periphery. Now the right of workers are under attack while at the same time family farmers and others working under precarious condition of perfect competition find themselves under similar pressure to reduce their income from wages or other forms of (renumeration). In order to maintain its privileged position in the present world order EU now also centralize and start militarization and armament in close cooperation with NATO.

This role of the EU has to be questioned. Therefore, we have organized an alternative summit where we share, discuss and develop different aspects we find important to take into account when it comes to establish a political and economical system that serves people and not the big corporations and a state serving their interests.

At the core of the seminar Another Europe is possible during the Alternative Summit is the understanding that the present political and economical conjuncture calls for unity between those working under perfect competition and wage earners. Whether working in the fields to grow food for all of us or in the factory or service there is a need of understanding of common interests. We all have a stomach and have to understand that the economy has to be regulated. That has to be done in such a way that agriculture with its lack of scale advantages that industrial production have must get the possibility to flourish as well as industry and service at the cost of financial interests. Equally important is a unity across borders to oppose wars, armament and militarization of the EU and tis ever growing closer ties with NATO.

Peasant movements and trade unions, refugee and peace mopvements, rural and urban, antiracist and feminist, social and ecological movements have to unite in a common struggle against false solutions and for constructive solutions as a just transition were each society can have a fair share of the natural resources on Earth.

Although our fights and struggles take different shapes and colors depending on our focus, we share the view that the points underneath are root causes of our social, political, economical and environmental situation:

–       The EU capitalistic model has developed its economical project through deregulation, privatization and opening the markets with treaties and agreements that mainly focuses on production and consumption growth to enrich large companies and corporations.

–       Democratic institutions are undermined by authoritarian tendencies: Western countries have more and more gone into a representative democracy that  begins and ends with the right to vote. Citizens are only seen as people with right to participate in the political area when it is election time. The European Union has also taken core decisions further away from the people.

–       Colonial framework: Western nations have a long history of colonization, both within the European Union and outside. To understand and take into consideration the privilege status of some western culture and some European nations is core to start taking responsibility for the colonial legacy that continues to reproduce unequal power structures.

–       Racism and patriarchy: as grounds of oppression, racism and patriarchy needs to be seen as core instruments of the colonial and capitalistic agenda. Dualistic views serve as arguments for the hegemonic forces when they want to strengthen border controls and immigration, for example.

–       Extractivism: the current western culture is based on an idea that humans are above the rest of the nature. This core belief has pushed a model that not only inconsiderably extracts materials from Mother Earth, but also (and by doing so) separates humans from having real, loving contact with nature.

–       Centralized media and social media: media and social media is controlled by big corporations and can´t therefore provide with scientific and objective facts so that people really get informed in a way that makes it easier for them to take responsible actions

–       Militarism: the current promotion of enemy images and the militarization of societies has to be replaced by promoting both peace on earth and peace with earth.

 We stand for: Include: Buen Vivir, Swarag,

 –       Localization

–       Economia solidaria

–       Food sovereignty

–       Strong citizen involvement, participation.

–       Equality

–       Open borders for people in need (refuges)

–       Critical thinking: independent research and media

–       Return to an idea of common security: sharing common values.  

–       Culture:

–       Peace

Therefore we participate in:

–       Assembly of Resistance in Budapest  (as a part of the World Social Forum) in February 2018

–       World Social Forum in Brazil 2018

–       De-growth Conference in Malmö, Sweden 2018

–       Norwegian social forum September 2018

–       Finnish Social Forum 2018

–     Conferences on agriculture and forestry as well as food sovereignty week in Sweden.

Remark: Here you can watch some videos about the counter-EU actions we made

Forrás: https://www.attac.hu/2017/11/a-call-for-unity/

Krausz Tamás: a hatalmi elit ma is retteg a forradalom örökségétől – cikk a Népszaváról

November 7-e világtörténelmi jelentősége ma sem kérdőjelezhető meg Krausz Tamás szerint. A történész ugyanakkor úgy véli, nem is a jelentősége a kérdés, hanem inkább az, hogy a Szovjetunió felbomlása után milyen új viszony alakult ki az októberi forradalomhoz.

– Valóban világtörténelmi jelentőségű esemény volt november 7-e és száz év után is annak tekinthető-e? Annak idején három jelzőt is kapott: Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezték.

– Hogy világtörténelmi jelentőségűnek nevezhető-e, az abból derül ki, hogy a világ hány országában, hány konferencián, milyen részvétellel emlékeznek meg róla. Személyesen arról tudok beszámolni, hogy Brazíliában egy olyan egyetemi konferencián vettem részt, ahol ezer diák volt…

– Ott talán még Lukács György nevét is ismerik.

– Ismerik, talán szélesebb körben és mélyebben is, mint itthon. De ő csak a második legnépszerűbb magyar marxista szerző Brazíliában. Az első Mészáros István, ’56-os emigráns, A tőkén túl című kötet szerzője, amit az Eszmélet adott ki magyarul. Sao Paulóban vele hoztak összefüggésbe, mondván: még léteznek a magyar marxisták. (Ott értesültem arról is, hogy Mészáros István meghalt.) Ha nem is nagy számban, de még létezünk, hiszen Magyarországon is vannak november 7-i megemlékezések, tudományos konferenciák. Kínában vettem részt hasonlón, Oroszország szerte sok helyre hívnak és szívesen el is megyek, de Londonban, Prágában, sokfelé az Egyesült Államokban és szinte mindenütt a világon megemlékeznek a forradalom 100. évfordulójáról. Az orosz forradalom világtörténelmi jelentőségét az sem igen kérdőjelezi meg, aki gyűlöli, hiszen a 20. század történetére mindenképpen döntő befolyást gyakorolt. A forradalom után létrejött egy ország, amely hét évtizedig a világ második gazdasági-katonai hatalmává vált és tartósan létezett. Tehát nem a jelentősége a kérdés, hanem inkább az, hogy a Szovjetunió felbomlása után milyen új viszony alakult ki a forradalomhoz: mennyiben bukott meg és mi realizálódott belőle.

– És mennyiben?

– A forradalom alapvető, kimondottan szocialista céljai nem realizálódtak. A Lenin által az Állam és forradalomban megfogalmazott önigazgatói társadalom, amely a tőke és a hagyományos állam nélkül lenne képes egy új, emberközpontú szisztémát létrehozni, nem valósult meg.

– Volt erre egyáltalán kísérlet?

– Kísérlet volt, hiszen maguk a munkások először 1905-ben, majd 1917-ben ismét, meg a parasztok, illetve a katonák létrehozták a saját szervezeteiket, a szovjeteket, a parasztbizottságokat, a gyári-üzemi bizottságokat, stb. Ezek egy rövid időre hatalomra is jutottak, s felszínre hozták azokat az erőket, amelyek a forradalmat megformázták. Mindaddig léteztek, ameddig a szocialista kísérlet szembe nem került a történelmi feltételekkel. A szocializmus, mint történelmi kísérlet az adekvát történelmi előfeltételek hiányán bukott el. Ne feledjük, 1917/18-ban az orosz lakosság közel 80 százaléka analfabéta volt, kulturális színvonaluk ennek megfelelően nem állt azon a fokon, amelyen az önigazgatói társadalom működőképes. Úgy számoltak eredetileg, hogy az orosz forradalom az összeurópai forradalom része, ami, ugye nem jött be, így ott maradtak a saját társadalmi-történelmi korlátaik között.

– Miért kapta egyáltalán a szocialista jelzőt ez a forradalom?

– Mert a céljai, szervezetei, tömegmozgalma, az önszervező, önigazgatói struktúrák létrehozása, a forradalmárok céltételezése és ideológiái a szocializmus felé mutattak. A szovjetek, a tanácsok jó néhány hónapig, akár évekig működőképesek voltak, csak amikor be kellett rendezkedni az adott feltételek között az ellenséges környezetben, akkor derült ki, hogy ez az adott kulturális szinten nem lehetséges. Ekkor kerül vissza ismét az állam a maga elnyomó struktúráival ezen önigazgatói szervezetek helyére.

– Az ’56-os magyar munkástanácsok is a szovjetek mintájára jöttek létre vagy adja magát az önigazgatói forma?

– Azt gondolom, döntően adja magát, hiszen mindig, amikor a kapitalizmus összeomlik, válságba kerül – 1917 Oroszországától 1936 Spanyolországán át Portugáliáig és Latin-Amerika számos országáig -, ezek a munkás-dolgozói-paraszt-katonai önigazgatói struktúrák, tanácsok jönnek létre. Az államszocialista országok válságos periódusaiban is létrejöttek a dolgozók ilyen szervezetei, nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban is, gondoljunk a Szolidaritás munkás-szárnyára, amelyet később, a rendszerváltás folyamatában szétzúztak. Az embereknek ugyanis élniük kell, a szabadságot pedig az adja meg számukra, ha képesek magukat megszervezni. Persze, aztán vagy a tőke vagy az állam le szokta őket verni, ez a hagyomány is létezik.

– Visszatérve 1917-re: a februári forradalom után még szükség volt november 7-re, hogy ezek a struktúrák létrejöjjenek?

– Olyan forradalmat nem ismerek, beleértve az angol, az amerikai vagy a francia forradalmat, amely a régi hatalmat nem söpörte volna félre. S ehhez mindig hozzátartozott a régi fegyveres apparátus elpucolása is. Pétervárott alig voltak halálos áldozatok. A vérfürdő mindig akkor kezdődik egy forradalomban, amikor jön az ellenforradalom.

– Félreértett, arra céloztam, hogy 1917 februárja már létrehozta a forradalom szervezeteit.

– Csakhogy a februári forradalom nem oldott meg egyetlen nagy kérdést sem, szemben a novemberivel, amely legalább hármat megoldott. Először is a hatalom kérdését: volt ugyanis egy ideiglenes polgári kormány, de ezek alatt ott voltak a szovjetek, amelyek tényleges hatalommal rendelkeztek, de a főhatalom nem volt a kezükben. Ezek nem kibékíthető viszonyban álltak a kormánnyal, hiszen az előbbiek a kapitalizmus valamilyen formájában gondolkodtak, míg a munkás-paraszt szervezetek közösségi tulajdonba akarták venni az üzemeket, nacionalizálták a földet és végrehajtották a földosztást. Ezt a két erőt nem lehetett összeegyeztetni, hiszen egy évezredes nagybirtokos uralkodó osztályt kellett lesöpörni a pástról. A harmadik kérdés, a háború: a szovjet kormány november 7-én deklarálta az imperialista háborúból való azonnali kilépést a békedekrétum formájában.

– Ön ma is elfogadja, ha jól értem, a marxi tézist, amely szerint a történelem osztályharcok története?

– Hogy a történelemben osztályharcok vannak, arról szilárdan meg vagyok győződve, s a 20-21. századi történelem nap mint nap igazolja is ezt. Ezt a felismerést eredetileg nem Marx, hanem polgári gondolkodók képviselték.

– Nem hiányoznak manapság épp az osztályok az osztályharchoz?

– Nem kell messzire menni, hiszen a Fidesz-kormány most hozza létre a nemzeti burzsoáziát. Ennél osztályharcosabb kormányt mikor látott a magyar történelemben? Ezt halálosan komolyan kérdezem. Korábban az állami tulajdon elvben a dolgozó lakosságé volt, amelyet az állami bürokrácia saját irányítása alá vont. 1989 után ez az elvben a lakosságot illető tulajdon átkerült privatizáció által egy új uralkodó osztályhoz. Van-e ennél fontosabb tény, ami igazolja a marxi osztályharcelméletet? Hát nem a tulajdon kérdése körül forog a történelem? 1917-ben ugyanúgy lehet ezt igazolni, mint napjainkban.

– De – gondolom – nem tartja kizárólagosnak az osztályharc elméletét?

– Történészként már csak tudom, hogy milyen bonyolult a történelem és hogy nem lehet egyetlen tézissel megmagyarázni. De vannak túlsúlyosan fontos tények és az osztályharc-problematika bizonyosan ezek közé tartozik. Ezt ma tagadni szerintem dőreség, de tudom, hogy tagadják, még a magukat baloldalinak nevezők közül is sokan. Sőt, az a hivatalos álláspont, hogy tagadni is kell. Nagy ravaszul – a régi-régi és sokszor kipróbált módszernek megfelelően – az osztályharc helyére az etnikai-vallási ellentéteket állítják, és ezeket az ellentéteket szítják, hogy a reális osztályellentéteket elfedjék. Létrejöttek minálunk az úgynevezett emlékezet-bizottságok, amelyekben történész kollégák is ülnek, s amelyek meghatározzák, hogyan kell az embereknek emlékezni. Tulajdonképpen ideológiai és politikai ellenőrzés alá vonják a történetírást, a történettudományt és más tudományokat is. Ezek és a hasonló struktúrák nem a fejlődés demokratikus tendenciáit erősítik, hanem a kialakult tekintélyelvű rendszert menedzselik.

– Azok közül, akik nem hívei az osztályharcnak, sokan állítják, november 7-én egyszerű puccs történt, egy kicsiny, de jól szervezett bolsevik csoport kihasználta a hatalmi vákuumot és magához ragadta a hatalmat.

– Ezek egészen gyermeki elképzelések a történelemről. Állapodjunk meg, puccs az, amikor a hatalmi eliten vagy uralkodó osztályon belüli küzdelmek során egy katonai átalakulással a hatalom az egyik frakció kezéből egy másikéba kerül. Mi itt egy világtörténelmi fordulatról beszélünk, amikor évszázados uralkodó osztályokat söpörnek ki a hatalomból. Minden forradalomnak része ez a „puccsista elem”, amely 1917-ben szinte semmiség volt ahhoz képest, amit a nép elszenvedett az évszázadok során Oroszországban. A néptömegek körében természetesen volt persze bosszúszellem, a háborús szenvedésekért, az elnyomatásért, a cári rendszer által okozott mérhetetlen pusztításért. Gondoljon csak bele, egészen 1905-ig Oroszországban a testi fenyítés legális eljárás volt.

– Vagyis nem a bolsevikok csinálták a forradalmat, hanem a forradalom termelte ki őket magából?

– Pontosan. A bolsevikok voltak azok, akik a leginkább kifejezték a tömegek akaratát 1917-ben: háborúból való kilépés, azonnali béke, a föld nacionalizálása és szétosztása a parasztok között, a bankok és a nagytőke kisöprése, társadalmi ellenőrzése. Ezek a követelések, amelyek a párizsi kommünre mennek vissza, nem is kaphattak más vezetést, mint a bolsevikok, mert mindenki más ellenezte ezeket, kezdetben még a bolsevikok egy része is. A bolsevikok pártja végül is felismerte: ha hatalomban akarnak maradni, ezt az antikapitalista tömegmozgalmat kell politikai és szervezeti formába önteni.

– Ehhez azért a hadseregre is szükség volt?

– Igen, a hadseregnek fontos szerepe volt, s itt Trockij személyét külön ki kell emelni. Önmagában meglepő, hogy egy „szemüveges értelmiségi” lesz a Vörös Hadsereg fő szervezője, a hadügyi népbiztos; Lenin után ő volt a forradalmi folyamat második embere. Ha nincs Vörös Hadsereg, nincs forradalom. Hogy ez mennyire így van, azt bizonyítja, hogy a polgárháború csúcspontján a fehéreknek összesen volt ötszázezer katonájuk, míg a Vörös Hadseregnek több mint hárommillió. A nép többsége ott látta követeléseit, a régi privilégiumok eltörlését megvédhetőnek. Lenin továbbá aláírta Lengyelország és Finnország függetlenségét, és általában is széles, soknemzetiségű társadalmi hátteret kívánt a forradalom számára teremteni.

– De a birodalmat azért fenntartotta.

– Nem a birodalmat tartotta fent, mert kinyilatkoztatták, hogy az új köztársaságoknak nem Szovjet-Oroszországba kell belépniük, hanem önálló jogon, szabadon csatlakozhatnak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéhez. Furcsa mód 1991-ben a Szovjetunió szétesésekor ennek különös jelentősége lett, mert erre hivatkozva verte szét a hatalmi elit az államszövetséget a népek feje fölött. Amikor 1918-tól különböző időkben összesen 14 ország katonái támadtak rá Szovjet-Oroszországra a forradalmat követően, valakinek az új államhatalmat meg kellett szervezni éppen az ellenséges Nyugattal szemben. Ez ugyebár hadsereg nélkül nem ment volna. A Vörös Hadseregnek ez a hazafias hagyománya a mai napig megvan. Az első történelmi tette ez volt, hogy nem engedte felosztani Oroszországot, s ezt a tettet még a fehérek is elismerték. S az októberi forradalomtól, a bolsevik hatalomtól elválaszthatatlan, hogy húsz évvel később nem Oroszországot, hanem egész Európát szabadították fel a náci megszállás alól. Ez nem relativizálható tény, noha a sztálinizmus bűneire mutogatva nem kevesen igyekeznek a Szovjetunió egész történetét kriminalizálni.

– De hát megszálltak minket az oroszok, tudjuk az új alkotmányból…

– Mi sandaságnak tekintjük e mondatokat. Történész szemmel nem az a lényeg, hogy valakik szimpatizálnak a nácikkal, vagy a Horthy-rendszerrel és úgy vélik, hogy itt egy szimpla szovjet megszállás volt, lényegében ok nélkül. Nyugodtan vélhetik így, a szívük joga. Más kérdés persze, hogy ezt alkotmányba foglalják, de ez is természetes egy tekintélyelvű jobboldali rezsim esetében. De a tényeket el kell ismerni: a Horthy-rendszernek csak Magyarországon van egymillió halottja: 600 ezer zsidó és további 400 ezer háborús halott. És a megszállt szovjet területeken a náci Németország ellenőrzése alatt a magyar megszálló erő legalább 200-250 ezer szovjet állampolgár közvetlen likvidálásához járult hozzá, közvetlenül részt vett a holokausztban szovjet területen. Ebben az értelemben beszélek a Horthy-rendszer kettős népirtásáról. Amikor bejöttek ide a németek 1944. március 19-én, a szovjet területeken már megtörtént a szóban forgó népirtás. Ha nem engedik be a németeket, a holokauszt valószínűleg megúszható, de nem ez történt. Nincs az az emlékezet-bizottság, amely a történelmi tényeket hasonló módon kétségbe vonhatná. Ebből következett a szovjet megszállás és a defasizálás, amelyet a győztes hatalmak együttesen írtak elő. Természetesen a felszabadítás-megszállás egyúttal súlyos sérelmekkel is járt, amelyekért a fő felelősség azokat terheli, akik megtámadták és jórészt elpusztították a Szovjetuniót.

– Visszatérve a katonai szervezettséghez, a bolsevikok a hadseregen belül is kiépítették a politikai ellenőrzés, a komisszárok rendszerét.

– Már 1918/19-ben teljesen világossá válik, de Lenin maga mondja ki 1920-ban, hogy „a szocializmus nem bevezethető, minthogy analfabéták vagyunk”. Már ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a munkások és parasztok egy jelentős részének közvetlen napi érdekeivel szemben kényszert, erőszakot kell majd alkalmaznia az új államnak. Mert ezek az emberek látták, hogy a cári rendszerben micsoda nyomorúság, elnyomás volt, majd jött a forradalom és a polgárháború, amelyek finoman szólva nem kedveztek az emberek jóléte gyors megteremtésének. Kétségtelen, hogy nagyon sokfelé voltak lázadások, amelyeket a politikai hatalom azzal próbált ellensúlyozni, hogy létrehozta azokat az elnyomó-kényszerítő és nevelő-ellenőrző szerveket, például a politikai komisszárok intézményét, amelyek az állam és a kommunista párt érdekeinek érvényesítését szolgálták. A forradalmi tömegmozgalmak felmorzsolódása a polgárháború folyamatában oda vezetett, hogy a párt és az állam e tömegmozgalmak pótlékaként kezdett funkcionálni.

– Ha Lenin szerint sem volt bevezethető a szocializmus, miben különbözött az új rendszer a cáritól? S nem vezetett-e ez nyílegyenesen a sztálini diktatúrához?

– Nem lehet Leninből meg Sztálinból magyarázni a történelmet meg a forradalmat, csak fordítva. Ha nem így járunk el, a délibábos történetíráshoz, történelem-hamisításhoz jutunk el. Vannak alapvető, meghatározó körülmények, amelyekből ki kell indulni, hogy megértsük, miért cselekedett Lenin vagy Sztálin így vagy úgy. Az alapprobléma az, hogy Oroszországban nem létezett komoly formában a polgári demokratikus alternatíva. Vagy a fehérek katonatiszti diktatúrája vagy a bolsevik párt diktatúrája – ez volt a realitás. Gondoljunk bele, még ma sincs polgári demokrácia Oroszországban – 25 évvel a rendszerváltás után. Még Magyarországon sincs. De nem Putyin vagy Orbán Viktor miatt, hanem a történelmi feltételrendszerből fakadóan. Nem a farok csóválja a kutyát… Mindezt előre látni lehetett már a rendszerváltás folyamatában is. Már aki látni akarta.

– Miért ragadta magával a nyugati kortársakat is az októberi forradalom?

– Mert hihetetlen fordulatot jelentett az emberiség történetében. A forradalom, különösen októberi szakaszával deklarálta minden születési előjog eltörlését Oroszországban…

– Ezt a polgári forradalom is kimondta…

– A születési előjogok eltörlését a polgári forradalom is deklarálta. De egy dolog deklarálni és egy másik dolog megvalósítani. A polgári forradalmat nem a nem létező polgárság hajtotta végre, hanem a munkások, meg a parasztok, akik kimentek az utcára meg a falvakban elragadták a földet. A polgári forradalom munkásforradalom is volt, miközben persze az októberi munkásforradalom is ellátott polgári demokratikus funkciókat. Ezek közé tartozott, hogy elvileg deklarálták a népek, nemzetségek egyenlőségét a birodalom egész területén. Ezt alkotmányba is foglalták, ahogy a születési előjogok eltörlését. Minden ember egyenlő – ezt szociális kérdésként fogadták el, deklarálták, hogy a demokrácia nem csak politikai-jogi, hanem szociális és gazdasági kategória is. Hogy mit realizáltak mindebből a gyakorlatban, az külön kérdés, most az elvekről beszélünk. Nagyon rövid idő alatt népek egész sorát tanították meg írni-olvasni – ez megint egy polgári demokratikus feladat. Elképesztő fordulat megy végbe az országban: ha abból indulunk ki, hogy 1913-ban Oroszország az amerikai ipari termelés 6 százalékát adta, míg a 2. világháború előtt már 45 százalékát, akkor látszik némi fejlődés. Egy ilyen sebességgel fejlődő ország persze, hogy megragadja a nyugatiak fantáziáját is. De továbbmegyek: John Maynard Keynes már 1919-ben azt írta, hogy a bolsevizmussal szemben a nyugati államoknak mutatniuk kell valamit, mert különben elsöpri őket is a forradalom. Ilyen értelemben a szovjet fejlődés nélkül a nyugat-európai jóléti állam története nem érthető meg már az elmélet keletkezése pillanatában sem. Látjuk, mióta nincs Szovjetunió, a jóléti állam már senkit nem érdekel, lassan újra fizetni kell az oktatásért, az egészségügyért…

– Vagyis paradox módon a Szovjetunió a rivalizálás, a piaci verseny révén segítette a nyugati államokat?

– Nem az államokat segítette, hanem a népeket. A tőkés rendszereknek, ahogy mondtam, valamit mutatnia kellett. Orosz oldalról a piaci mozzanat is benne van, de ez a verseny másról szólt volna. Lenin és Sztálin között az alapvető gondolati különbség az volt, hogy az előbbi számára a szocializmus a társadalmi önigazgatást jelentette, Sztálin számára pedig azt, ami a Szovjetunióban létrejött 1929-33 után: a létező szocializmust. Itt van egy kulturális, ideológia, gondolati szakadás, hiszen ez Marxból vagy Leninből nem vezethető le. De Sztálin mégsem véletlenül került hatalomra. Itt van egy áthidalhatatlan ellentmondás, amit Trockíj már 1923-ban megfogalmazott, bár ő akkor még nem látta az ellentmondást. Ez abban állt, hogy szükség van az erőltetett iparosításra, de ezt munkásdemokráciával kell egyesíteni. Mármost a történelem még nem látott olyan erőltetett iparosítást, amely a munkásdemokrácia kiépítésével járt volna együtt. Ez Oroszországban nem is sikerülhetett, amivel nem azt akarom mondani, hogy a sztálini rendszer szükségszerűen jött létre, de valamilyen módon az alapstruktúrája kikerülhetetlen volt az adott feltételrendszerben. De a dolog lényege ebben az összefüggésben itt és most az, hogy a sztálini fordulatnak nincs a forradalomból levezethető elmélete, az a belső gazdasági-hatalmi harc folyamatában jött létre a történelmi feltételek nyomása alatt. Ezt a rendszert senki nem találta ki, noha elvben a demokratikus tervgazdálkodás fogalmilag létezett, de a sztálini rendszer nem arra, hanem a Nyugathoz való katonai és ipari felzárkózásra, utolérésre épült. És egy erőszakra épülő bürokratikus centralizációt hozott létre. Amikor Sztálin 1922-ben főtitkár lett, még ő sem tudta, hogy tíz évvel később lesz sztálini rendszer és hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit, aminek ő lesz az egyik hajtóereje. A forradalom azért falja fel saját gyermekeit, mert a forradalmárok nem képesek a forradalmi célokat megvalósítani és a kialakuló alternatívák megharcolása során egymást úgyszólván kiirtják. A szocializmus megvalósulatlansága következtében pedig bűnbakok keletkeznek és a hatalmi harcban sokan elvéreznek. Összefoglalva, a szocialista forradalom eredeti értékei szerint másfelé kellett volna venni az irányt, de mégsem véletlen, hogy a rendszer nem másfelé ment. Akik az orosz forradalmat meg akarják érteni, ne a nyugati fejlődési struktúrákból induljanak ki, ne ezek alapján elemezzenek, mert zsákutcába jutnak.

– Akkor idevág a kérdés, hogy 1917-ben mennyire érvényesült a mongol-tatár államszervezési, uralmi módszer, amely a középkorban alakult ki Oroszországban?

– A cári Oroszország is sokkal összetettebb rendszer volt ennél, a legkülönbözőbb hagyományokból, társadalmi-termelési módokból állt össze, amelyek között nyilván ott van a mongol-tatár örökség is. Ezt azért lényeges elmondani, mert világossá teszi: ahogy a szocializmust, a polgári demokráciát sem lehetett csak úgy bevezetni Oroszországban. Az embereknek máshogy áll össze a fejük. Az Egyesült Államok például rendszeresen megbombáz népeket, hogy ezek a népek az ő útját kövessék és a lakosság jelentős része ezt csendben tudomásul veszi, sőt támogatja. Oroszországban, Kínában stb. nem követik a „nyugati gondolkodást”, mert nem felel meg sem hagyományaiknak, sem „tanult” képességeiknek, társadalmi reflexeiknek. A bolsevik tapasztalat is azt mutatja, hogy nem lehet szocialista demokratákat nevelni kényszer útján, ahogyan nem lehet polgári demokratává „nevelni” népeket bombázás útján.

– Belső, orosz hagyomány lenne a hatalmi koncentráció, a központosítás, amely újra és újra létrejön?

– Az adott feltételrendszerben ez a létezés egyetlen módja, legalábbis úgy tűnik. Mert napjainkban is így van: nyugati polgári demokratikus eszközökkel nem lehet fenntartani egy ekkora országot, ezekkel a történelmi előzményekkel. Ne feledjük, a világrendszer adott hierarchiája nem is engedi kitörni ebből a keretből.

– A mai orosz vezetés mennyire érzi magáénak 1917 örökségét?

– Félnek tőle. Mind a nacionalisták, mind a liberálisok. Ezért is jönnek létre például a puccs-interpretációk. A hatalmi elit retteg az októberi forradalom hagyományaitól, mert az kisöpri a kapitalizmust. Feje tetejére állítja a világot, mert a fennálló oligarchikus kapitalizmussal szembeni alternatívát jelent. De tisztán nemzeti keretek között sem ismétlődik meg a történelem. A nagyon megváltozott világban a társadalmi forradalom nem a Téli Palota vagy a tőzsde elfoglalásában ölt testet, hanem a munkahelyek elfoglalásában, a tőkés magántulajdon közösségi tulajdonná való transzformálásában… Ez az a globális üzenet, amelyet ma ünnepelni érdemes azoknak, akik ezt társadalmi haladásként élik meg. Akik nem, azok továbbra is a „jó kapitalizmus” reményébe kapaszkodnak. Nem marad más.

Simon Zoltán

Forrás: http://nepszava.hu/cikk/1144665-krausz-tamas-a-hatalmi-elit-ma-is-retteg-a-forradalom-oroksegetol és http://nepszava.hu/cikk/1144665/2