Krausz Tamás: GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója

Magyarországon még mindig nem vált el egymástól a két aspektus, mivel a GULAG a rendszerváltást követő politikai harcok során az új rendszer legitimációs ideológiájának speciális részterületévé vált. 1991 óta a dokumentumok tükrében a GULAG mint intézmény funkciója érthetővé, átláthatóvá vált. Hogy a GULAG a náci táborokkal egybevethető, ez eredendően annak az analógiának a része, amelyet a hitlerizmus és a sztálinizmus között vontak meg történelmileg különböző időkben.

A GULAG-tematika mint történeti-tudományos probléma előbb volt politikai-harci kérdés, s csak mostanában történik meg szélesebb körben tudományos tematizálása. Magyarországon még mindig nem vált el egymástól a két aspektus, mivel a GULAG a rendszerváltást követő politikai harcok során az új rendszer legitimációs ideológiájának speciális részterületévé vált.1

1991 óta a dokumentumok áradata, adatok, információk sokasága áll rendelkezésre, melyek tükrében a GULAG mint intézmény kettős funkciója érthetővé, átláthatóvá vált.2 Nem új a megállapítás, de egyértelmű: a GULAG egyfelől azt a funkciót töltötte be, hogy a személyi diktatúra hierarchiájába belekényszerítse a lakosságot általában, különösen pedig, hogy megfélemlítse a párt- és állami apparátus dolgozóit, hogy izolálja a társadalomtól a rendszer (potenciális) ellenfeleit (pl. a kulákokat). Másfelől jól kirajzolódik a GULAG piaci-gazdasági funkciója, azon munkafajták ellátásának kikényszerítése, amelyek az állami tőkefelhalmozás szokásos kényszerítőeszközeivel nem voltak megoldhatók vagy a hatalom birtokosai úgy vélték, hogy nem megoldhatók. A GULAG tehát az az eszköz volt, amellyel az állam egyre növekvő számú kényszermunkásból a többletterméket kisajtolta.

Hogy a GULAG a náci táborokkal egybevethető, ez eredendően annak az analógiának a része, amelyet a hitlerizmus és a sztálinizmus között vontak meg történelmileg különböző időkben. A GULAG jelentősége Auschwitz-cal és általában a holocausttal összefüggésben viszonylag késői jelenség, aminek okairól érdemes szólni.

Az analógia eredete

Maga a sztálinizmus és a hitlerizmus közötti analógia3 még a Sztálinnal szemben kialakult pártellenzéktől ered. Mindenekelőtt Trockij volt az, aki a 30-as évek közepe táján – a totalitarizmus elmélet első variánsának keretei között – ezt az analógiát felvetette. Bár Trockij kezdettől hangsúlyozta a két rendszer szociális és gazdasági tartalmának eltérését, de jelezte: a személyi diktatúrák minden eltérés ellenére is hordoznak “formai” hasonlóságokat… Akkor az összehasonlítás funkciója az volt, hogy a fasizmussal diszkreditálják Sztálint, ahhoz hasonlóan, ahogyan Sztálin és Zinovjev még 1924-ben a szociáldemokráciát hozta hírbe a fasizmussal mint “a fasizmus mérsékelt szárnyát”. A szociáldemokraták sem maradtak adósak. Régi keletűek tehát a kölcsönös becsmérlések: a fasiszták mint “barna bolsevisták”, a kommunisták mint “vörös fasiszták”, a szociáldemokraták mint “szociálfasiszták”, nem szólva itt a későbbi fejleményekről, a fogalom parttalan használatáról, mint például Noam Chomsky terminológiája, amely Amerikát nevezte “angyali fasizmusnak”.

A II. világháború után kibontakozó hidegháborús periódusban főleg Amerikában vált “népszerűvé” a totalitarianizmus-elmélet, amely minden diktatúrát a kormányzás formája és a politikai intézményrendszer alapján végső soron azonossá tett, azonos gyökerűvé nyilvánított. Keleten a válasz az volt, hogy a fasizmust – Dimitrov nyomán – a nemzetközi finánctőke diktatúrájának tekintették, mintha a pénztőke egyetemlegesen finanszírozná a fasiszta mozgalmakat és rendszereket. A 70-es-80-as években azután a történetírás mindkét “táborban” már kifinomultabb elemzéseket produkált. A tudományos analízis e józan trendje azonban a kelet–európai rendszerváltást megelőzően és annak folyamatában megtört. Ismét felértékelődött a “fasizmus és kommunizmus” ideológiai célzatú azonosítása, rokonítása. Mindezzel – esetenként talán szándéktalanul – a fasizmus bizonyos morális mentegetése kezdődött el; egyre kevésbé hangsúlyozták a fasizmus, illetve hitlerizmus antikommunista és antiszocialista lényegét. Fontosabb lett Hitler és Sztálin diktátori személyiségvonásainak azonosítása vagy rokonítása, a diktatúrák “örök hasonlóságának” bizonyítása. “Diktátorok”, “diktatúrák”, “egypártrendszer”, “többpártrendszer” lettek a kiinduló alapfogalmak. Hovatovább “demokráciák” és “diktatúrák” harcává egyszerűsödött a történelem.

A 80-as években főleg Európában, de az USA-ban is a németországi történészvita adott újabb ösztönzést e témakör kutatásának. A náci rendszer értelmezésében számos szerző számára ismét a “kommunizmus” lett a viszonyítása pont. A politikai és ideológiai céloktól eltekintve a vitának kétségtelenül voltak tudományosan fontos következményei.4 A témakör megközelítésében azonban az igazi hatást nem a német történészvita gyakorolta a nemzetközi közvéleményre, hanem egy tipikusan amerikai jelenség, egy “nagy” szellemi “hadművelet”.

A “Nagy Hadművelet” avagy Conquest miért Ukrajnában keresi a Holocaustot?

Már jóval a kelet-európai rendszerváltás előtt megkezdődött a historiográfia terén is a náci genocídium és a Gulag azonosításának vagy legalábbis rokonításának nagy hadművelete. A “Gonosz Birodalma” (Reagan) tézis már a 80-as években jelezte, hogy a Szovjetunió történetének kriminalizálása betört a politika területére. Az azonosítás módszertani alapját – mint közismert – a “hidegháborús” ún. totalitarianizmus-elmélet képezte, amely a 80-as évek második felétől újra reneszánszát élte,5 Kelet-Európában pedig a rendszerváltás ideológiai kontextusának részévé vált. Az analógiát azonosságként a historiográfia terén mindenekelőtt a Great terror című könyv szerzője, Robert Conquest késői “hidegháborús” műve, a Bánat aratása (The Harvest of Sorrow) és a körülötte kibontakozó intellektuális közeg hozta létre. E könyv óriási karriert futott be az Egyesült Államok határain kívül is. Keletkezésének titkos politikatörténetéről Jeff Coplon amerikai szerző már 1988-ban lerántotta a leplet.6 Érdemes a történetet röviden felidézni. A lényeg abban állt, hogy az 1932–33-as ukrajnai éhínséget úgy kell bemutatni, mint amely a náci népirtáshoz hasonlóan tudatosan elpusztította az ukrán lakosság millióit, szám szerint még többet is, mint a náci holocaust 6 millió zsidó áldozata.

Mára sokan elfelejtették már, hogy a nácikkal való kollaborálás miatt emigrációba kényszerült ukrán nacionalista szervezetek, mint az “Ukrajnai Éhínséget Vizsgáló Bizottság”, a 80-as évek elején felvetették a “szovjet holocaust” témáját, részben azért, hogy eltereljék a figyelmet az ukrán nacionalista csoportok valódi szerepéről az ukrajnai zsidó népirtásban a II. világháború idején.7 Az ukrajnai éhínségről tisztázni kellett, mi bizonyítható és mi nem, végül is a szárazság, a természeti katasztrófa ténye sem tagadható. “Általánosan elfogadott vélemény – írta az idézett kritikus egy jó évtizeddel ezelőtt –, hogy Sztálin részben felelős volt mindezért. De még a legvadabb képzelőerővel sem nevezhetjük a tragédiát népirtásnak.”8 Sztálin felelősségének problémája nem metszhető ki a rendszer működésének mechanizmusából. Hiszen az éhínségért nemcsak Sztálint lehet utólag felelősségre vonni, hanem – miként azt Getty korábban helyesen hangsúlyozta – az éhínség értelmezhetetlen például a több tízezer pártfunkcionárius nélkül, akik a határozatokat végrehajtották, és az okok között említeni kell azokat a parasztokat is, akik lemészárolták az állatokat, fölégették a földeket és tiltakozásul bojkottálták a föld megmunkálását.9

A “vad képzelőerőre” volt szükség ahhoz, hogy Conquest megírja a The Harvest of Sorrow című művét az Oxford University Press kiadásában 1987-ben.10 A tézist megalapozandó, már 1983-ban megjelent egy film (Harvest of Despair), amely fotóanyagában csinos kis hamisítást hajtott végre. Az 1921–22-es volgai éhínség képeit úgy mutatta be, mintha azok az 1932–33-as ukrajnai éhínség periódusából származnának.

Conquest elborzasztó könyve “média-képesnek” bizonyult. A politikai-kulturális publicisztika a könyvet vad ovációval fogadta, de a szakma lényegében az első pillanattól elutasította: Alekszadr Dallin, a Stanford professzora, a híres szovjetológus így vélekedett: “Nincs rá bizonyíték, hogy az éhínség szándékosan az ukránok ellen irányult volna… Ez egyáltalán nem egyeztethető össze ismereteinkkel és nincs semmi értelme.”11 A vita a 90-es években újraéledt, utalni lehet például S. G. Wheatcroft és mások Conquest-tel folytatott polémiájára, illetve Conquest válaszára, mely szerint szóban forgó könyvét valóban azzal a céllal írta, hogy bebizonyítsa: Sztálin tudatosan idézte elő az éhínséget, hogy leszámoljon a kulákokkal.12

A 80-as évek végén meglepőnek tűnhetett, hogy e cinikus csalás elkészítésében és propagálásában részt vettek az Egyesült Államok legmagasabb politikai és oktatási-kulturális fórumai. Conquest műve ugyanis nemcsak az 1983-as kanadai ukrán filmre rímelt. Azóta Conquest elhíresült könyvét filmek, népszerűsítő és folytatásos tv-műsorok sorával egyfajta “szentírássá” nemesítették, amit iskolai tananyagként is propagálnak. William Larkin, az állami oktatási bizottság konzervatív párti tagja által népszerűsített állami tanmenet az ukrajnai éhínség halálos áldozatainak becslésénél járatja le magát a legjobban: “általánosan elfogadott – írja –, hogy kb. 7 millió ukrán, vagyis a teljes ukrán népesség 22%-a halt éhen a kormány által megtervezett és ellenőrzött módon”.13 Az áldozatok becsült száma a szörnyűséges 1,5 milliótól indul, s a végső határ a csillagos ég, a fent említett 7 millió. Áhítatos tisztelet övezi ma is e könyvet. Olyannyira, hogy például a New York Times még ez év tavaszán is egy olyan recenziót közölt a GULAG borzalmairól szóló tv műsor kapcsán, amelyben a recenzens az “autenticitás hangját” Robert Conquest hangjában találta meg.14

Meg kell jegyezni, hogy néhány évvel később valami hasonló játszódott le Oroszországban is, ahol 1991 után hivatalos körök az Oktatási Minisztériumban a szovjet történelmet egyfajta aberrációként kezelték; hivatásos történészek és az SZKP KB egykori vezető munkatársai, mint például A. Cipko vettek részt a szovjet történelem “kriminalizálásában” és “visszaetnicizálásában”.15 Miközben Oroszországban is teret hódított a politikai indítékú moralizálás, a publicisztika aláásta az elfogulatlan tudományos elemzés pozícióit, a GULAG szimbólummá vált, a szocializmus szimbólumává. Ahogyan Mark von Hagen találóan fogalmazta: “Szolzsenyicin morális ítélete alapján olvasói millióinak számára a GULAG vált a Szovjetunió domináns szimbólumává, és a szovjet állampolgárokat durván két csoportba osztották, bebörtönzöttekre és börtönőrökre.” Conquest művének oroszra fordításával ez a felfogás megerősödött.16

A magyar kontextusban nem könnyű rekonstruálni azt a historiográfiai pillanatot, amikor Magyarországon előbb tolerálható, majd szinte természetes eljárás lett a náci genocídium és a Gulag azonosítása. Az analógia a fentebbi sémának megfelelően itt is a rendszerváltás ideológiai diskurzusává vált azzal a nem titkolt céllal, hogy a szocializmus történetét kriminalizálják. A szellemi életben is valami ahhoz hasonlatos játszódott le, ami a “hős szovjet katona” idolumával történt. A náci Németország ellen harcoló szovjet katona képe a “szovjet betolakodó” rémképévé stilizálódott, a szobordöntögetés megtörtént a historiográfia területén is. Befolyásos historikusok mára Magyarország II. világháborús szerepvállalását és a doni hadsereg katasztrófáját a hivatalos politika támogatásával romantikus hősi mítoszba csomagolják, miközben háborús főbűnösök politikai rehabilitálása került napirendre legális parlamenti párt felvetésére. Ettől a szellemi-politikai atmoszférától elválaszthatatlanok a magyar historiográfiának a fasizmussal összefüggő új vizsgálódásai éppen úgy, mint ruszisztikai kutatásai. Az “analógia”, vagyis a címben jelzett “összehasonlító történeti elemzés” politikai háttere hozzátartozik tehát a rendszerváltás “demokratikus” diskurzusához, és a szellemi élet radikális jobboldali fordulatához. A régi rendszer, az államszocializmus történetének kriminalizálásával relativizálódik a szélsőjobboldal, a fasizmus, a magyar uralmi elit szerepe a náci genocídiumban, mindenekelőtt a magyar zsidóság kiirtásában játszott szerepe.17 Más szerzők a levéltári adatok fényében mutatnak rá arra, hogy a horthysta hatalom már 1941-ben részt vett a náci genocídiumban, amikor döntő szerepet játszott a területi revízióval összefüggésben a körösmezei deportálásban, amely “az 1944. évi Holocaust ’előiskolája’ volt”.18

A “Hitler-Sztálin analógia”. A historiográfia ideológiai aspektusa

A “fasizmus-sztálinizmus”, “fasizmus-kommunizmus” analógiák régi eredete ellenére is csak ritkán hangsúlyozzák a történészek, hogy többrendbeli fogalmi csúsztatással építik föl magát a szellemi konstrukciót. Nem szólok itt és most a fasizmus és nácizmus megkülönböztetésének értelméről, amit Magyarországon éppen Ormos Mária19 vetett föl. De fontos megjegyezni: a fogalmakkal nem lehet össze-vissza dobálózni, jóllehet ez egyébként a “fasizmus-kommunizmus” egybemosásának eszköze is.

A sztálinizmus az államszocializmus konkrét történelmi formája a Szovjetunióban a 30-as–50-es években, a kommunizmus egy eleddig soha meg nem valósult elmélet, amelynek alapjait – ellentétben a sztálinizmus legitimációs ideológiájával – Marx dolgozta ki. A kommunizmus marxi elmélete – bárhogyan ítéljük is meg – a megvalósult államszocializmussal éles ellentétben egy az önigazgatásra, a közvetlen társadalmi demokráciára épülő termelőmód teóriája, amely túllép mind az államgazdaság, mind a piaci termelőmód keretein. Ennyit a fogalmi csúsztatás egyik komponenséről. A másik nyilvánvaló hamisítás e konstrukcióban akkor jön létre, amikor a sztálinizmust egybemossák a posztsztálini rendszerekkel. Ugyan a gazdálkodási mód alapszerkezete valóban a 30-as években jött létre, ám mind a politikai intézményrendszerben és a politikai életben általában, mind a termelési szerkezetben olyan módosulások jöttek létre, amelyek tartalmatlanná teszik az ilyenféle azonosításokat. Mellékesen jegyzem meg, hogy a posztsztálini rendszerekben éppenséggel a GULAG mint intézmény szűnik meg, ami mégsem jelentéktelen változás. Végül a csúsztatások harmadik síkja, amikor mindenfajta, a szocialista ideológiát zászlajára tűző rezsimet összemosnak Magyarországtól Kambodzsáig és tovább, Dél-Jemenig.20 Az ilyen típusú csúsztatások ideológiai és politikai értelme világos: funkciójuk szerint a cél a szocialista elméleti gondolkodást és kulturális hagyományt – amely lényegét tekintve szemben állt és szembenáll a sztálinizmussal – azonosítani magával a sztálinizmussal, s így diszkreditálni mindent, ami a szocializmussal mint kulturális-szellemi örökséggel kapcsolatban áll. A történetírás terén ezt a magyar nyelven is ismert és publikált F. Furet és a francia történetírás újabb “leleplező” irodalma, a “Kommunizmus fekete könyve” mélyítette el.21 A francia ún. újjobboldal historikusai jobbára ex-marxisták, ex-kommunisták, akik Conquest-től eltérően elméletileg kifinomultabb “megoldásokkal” és a neofiták buzgalmával leplezték le a kommunista “bűntörténetet”, amelynek középpontjában természetesen a GULAG története áll. Ennek tükrében is jól érzékelhető, hogy a “GULAG-Auschwitz” analógia elemzése módszertanilag csak úgy lehet megalapozott, ha a náci rendszer és a sztálini rendszer jellegének összehasonlító elemzéséből indulunk ki, hiszen mind a német haláltáborok, mind a GULAG rendszerspecifikus jelenségek. Egy ilyen rendszer-összevetéshez az alábbi négy tézist javaslom.22

1. A náci fasizmus szellemi-ideológiai eredetét, történeti forrásait a német romantika közegében, a német birodalmi és tőkeexpanzió élettér-igényében kell keresnünk. Az is historiográfiai evidenciának tűnik, hogy a fasizmus mint mozgalom és rendszer keletkezése elválaszthatatlan a világ gazdasági és területi újrafelosztásáért folyó harcoktól, az I. világháborútól, valamint Németország katonai vereségétől. A náci rendszer ugyanakkor a tőkés gazdasági világválság, illetve a nemzetközi és a német munkásmozgalom válságának terméke is.

A sztálinizmus egy ettől teljesen eltérő politikai-ideológiai amalgám. Szellemi gyökereit részben a felvilágosodás racionalizmusában, a német eredetű szociáldemokrata “gondoskodó népállam”-ban, a marxizmust magába olvasztó antikapitalista bolsevizmusban valamint az ezzel antagonisztikus ellentétben álló orosz nacionalista etatizmus és cezarizmus, az orosz nagyhatalmiság (és küldetéstudat) szellemi-politikai örökségében ragadhatjuk meg, amely elválaszthatatlan a szovjet rendszer világrendszeren belüli izolációjától.

Ám a “kormányzatok” e formái szoros összefüggésben vannak magának a világrendszernek az átalakulásával. A régi, I. világháború előtti “szabadversenyes kapitalizmust”, a “liberális világrendet” felváltotta az államkapitalista világrend, amely már fogalmában is jelzi, hogy az állam szerepe a háború idején óriásira növekedett. Ez a tény az egész világ számára alapvető jelentőségű volt. A bennünket érintő analógia szempontjából különleges jelentősége van annak a ténynek, hogy a háború éveiben állandósult az emberek – döntően ekkor még a hadifoglyok – fogva tartásának sajátos formája: a koncentrációs tábor. S emellett előkerültek mindazok az eszközök, a gázfegyverektől a repülőgépig, amelyek a későbbiekben valamilyen formában döntő szerephez jutottak.

2. A náci állam döntően a német nagytőke profitérdekeinek megmentését, végső soron a magántulajdon uralmának védelmét szolgálta a kommunista és általában a marxista kollektivizmus reális és képzelt veszélyével szemben. Ebben az értelemben az olasz és a német fasizmus egy preventív ellenforradalom. A hitlerista állam egyszerre védte meg és rendelte maga alá a német nagytőke pozícióit. A mesés profitok fejében a német nagytőke, mindenekelőtt a nehézipari nagytulajdonosok kitartóan pénzelték a fasiszta hatalom intézményeit és “kalandjait”. Ezért nem illik tudományos körökben Adorno figyelmeztetését ignorálni: “Aki nem akar beszélni a kapitalizmusról, az ne beszéljen a fasizmusról.”

A sztálini fordulatot (1929–1933) mindenekelőtt egy önmentő hatalmi-politikai törekvés inspirálta. Egyfelől a forradalom és a munkásönkormányzat, másfelől a NEP; az államkapitalizmus romjain létrejött rendszer a maga gazdasági alapját az állami tőkefelhalmozás útján teremtette meg. Végső soron e felhalmozás finanszírozta az utolérő iparosítást és az annak megfelelő személyi diktatúra államát. Ennek részeként ment végbe a tulajdon-áthelyezés, aminek nyomán az állami tulajdont névlegesen a “dolgozók tulajdonának” nyilvánították.

3. Sztálin Hitlerrel ellentétben szinte az első pillanattól kénytelen volt elkonspirálni cselekedeteinek alapvető motívumait és konkrét tetteinek, politikai tömeggyilkosságainak jelentékeny részét. Igaz, mindketten eszközjelleggel használták ideológiai nézeteiket, ám Sztálin e téren is kénytelen volt állandóan “konspirálni”, azaz elfedni azt a tényt, hogy meghamisítja a forradalom eredeti politikai és ideológiai küldetését. A rendszer ideológiai legitimációja bizonyos mértékben korlátozta a vezért hivatalos megnyilatkozásaiban.

A sztálinizmus egész története éppen a forradalom és a szovjet rendszer ideológiai küldetésének szorításában telt, az “antibürokratikus” harc és az önfelemésztő tisztogatás (“ellenségkeresés”, GULAG) ennek megnyilvánulása volt. Sztálin hivatalos kultusza (a “világproletariátus” vezére, “a nép szolgálata”, az “igazságos és gondoskodó atya” imázsa) éppen ezt a tekintélyelvű “demokratát” volt hivatva alátámasztani.

Hitler nem takarózott a demokráciával, annak nyílt ellenségeként, lerombolójaként mutatkozott: élettér “elmélete” a rablásban és a genocídiumban mint öncélban fejeződött ki. Hitlernek nem kellett gyilkosságait és emberellenes bűneit elkonspirálni. ő is megőrizte mozgalmának, a nemzetiszocializmusnak mint tömegmozgalomnak a sajátosságait, mely mozgalom alapjában a marxizmust, az antikapitalista “kommunizmus”, a német és az európai munkásmozgalom valamint a működésképtelenné váló polgári demokrácia intézményeit tekintette fő ellenségének. A népirtás, az alsóbbrendű népek, mindenekelőtt a zsidók kiirtása szerepelt ideológiai célként (bár arról vita folyik, hogy az Endlösung mikor vált konkrét politikai-gyakorlati feladattá).23 Sztálin éppenséggel a rendszer lényegéből fakadóan semmi hasonlóval nem léphetett volna fel. Sztálin gyilkosságai szemben álltak a rendszer céljaival és magával a “sztálini” alkotmánnyal. Hitler számára az ideológia és a tudomány nem játszott önálló, korlátozó szerepet. A hitlerizmus mentes volt minden kétértelműségtől.24

4. Hitler nárcisztikus individualizmusa egy faji kollektivizmus jegyében fogant, ezzel szemben Sztálin “heroizmusa” bürokratikus és szociál-kollektivista eredetű. Kétségtelen, hogy a két világháború között a diktátorok és a polgári demokráciák vezető figurái is tudatában voltak már annak a ténynek, hogy a lakosság óriási többsége szinte bármilyen feladatra mozgósítható “megfelelő” lelki–politikai ráhatás nyomán, amiben a vezérnek igen-igen fontos szerep jut. Erre a tapasztalatra mindenekelőtt az I. világháború során juthattak, hiszen a katonák milliói (rokonaik támogatásával), létérdekeikkel ellentétben, dalolva vonultak a háborús vérfürdőbe. Hitler helyzetét a háborús vereség következtében kialakult tömeges és fóbiás nacionalizmus könnyítette meg, Sztálin diktátori funkcióját egy más természetű tömegélmény határozta meg: a forradalom óriási társadalmi energiákat szabadított fel, ami hozzájárult ahhoz, hogy a “nagy nemzeti teljesítmény” egy birodalomnyi nép (nagy és kis népek sokasága) számára a történelemben először átélhetővé vált. Ennek köszönhetően Sztálin, Hitlerrel ellentétben, “kultúrateremtő” mezben is megjelenhetett. A nácizmusnak ugyanis nem volt progresszív kulturális öröksége, nem volt Babeljük és Solohovjuk, Petrov–Vodkinjuk és Rodcsenkójuk, Eizensteinjük és Ehrenburgjuk, nem volt Sosztakovicsuk, Szvjatoszlav Rihterjük és David Ojsztrahjuk sem, volt szovjet balett, de nem volt náci balett. A nácizmus egyáltalán nem rendelkezett autentikus kulturális teljesítménnyel, hacsak a pusztítást nem tekintjük annak.

Hitler bukásával a nácizmus végérvényesen a történelem szemétdombjára került, míg a szocializmus gondolatköre és kultúrája a sztálini bűnök ellenére sokakat ma is egy jobb, humanisztikusabb világ lehetőségével kecsegtet. Hitler az Endlösungot élete és teljesítménye értelmeként fogta fel. Sztálin – mint fentebb hangsúlyoztuk – a GULAG-nak átnevelő, “humanizáló” funkciót próbált tulajdonítani, mintha csak el akarta volt leplezni saját rendszerváltását, a 20-as és a 30-as évek közötti különbséget, a fejlődési diszkontinuitást,25 ami egyébként tükröződik a GULAG felemelkedésének tényében is. Minderről érdemes elgondolkodni.

A GULAG eredete és Auschwitz kivételessége

Már fentebbi összehasonlító vizsgálódásainkból is kiderült, hogy – az újabb szokásoktól eltérően – az összehasonlítandó jelenségek közötti különbségeket kívánjuk láttatni. Ám ehhez erkölcsi okokból egy naiv megjegyzést kell fűznünk: a GULAG és Auschwitz között, a sztálini politikai tömeggyilkosságok és a holocaust között az analógia kifejtése, vizsgálata nem lehet politikai természetű.26

A népirtás, a politikai tömeggyilkosság, a háborús mészárlás, ártatlan emberek tömeges elpusztítása tragikusan gazdag történelemmel rendelkezik. Sokféle formában és módon zajlott le népirtás, tömeggyilkosság a spanyol és angol gyarmatosítástól, az amerikai indiánok kiirtásától az I. világháborún, az örmények kiirtásán, Auschwitzon és a sztálini tömeggyilkosságokon át, a hirosimai atomtámadásig és tovább Kambodzsán át Ruandáig. Fel kell tennünk a kérdést: hol keressük a modernitás keretei között az emberek tömeges, ipari jellegű megsemmisítésének eredetét? A tárgyszerű válasz a modern nyugati civilizáció eredményének tekintheti azt a forrást, amely a tömeges népirtást lehetővé tette. A modernitás története, a globalizáció fél évezredének története felfogható úgy is, mint az ember egyre hatékonyabb eszközökkel való egyre kiterjedtebb elpusztításának története.27 Végső soron az emberek ipari elpusztításának egész logikája éppenséggel az I. világháború tapasztalatainak tükrében, a koncentrációs tábor és a gázfegyver megalkotásának tükrében látható jól: a modern népirtás eredete a fejlett centrum-országok ipari civilizációjában, a tőkefelhalmozás által hajtott globalizációs folyamatban rejlik s a gyarmatosításra vezethető vissza. A népirtás modern “kultúrája” mindenekelőtt Németországban gyökerezett, amennyiben itt mutatta meg a legteljesebben “iparosodott” formájának minden szélsőséges jellegzetességét: 1. egész népek (zsidók, cigányok, szlávok stb.) ideológiai megalapozottságú kiirtása életkorra és nemre való tekintet nélkül, 2. elvben korlátlan méretű tömegek megmérgezése, elgázosítása és a hullahegyek szinte tökéletes, modern, üzemszerű megsemmisítése, 3. a kiirtásra ítélt emberi fajták, népek elkülönítésének és elszállításának (“koncentrálásának”) egyre tökéletesebb technikája és infrastruktúrája. Mindenekelőtt, legalábbis a náci rendszer létezésének időszakában, csaknem végig sikeresen megvalósult az emberi ellenállás intézményi és morális megtörése, kiiktatása. Ez a technikai-infrastrukturális, ideológiai és intézményi “együttes jelenlét”, ez a sajátos “mérték” és “méret” képezi azt az alapot, amely Auschwitzot összehasonlíthatatlanná teszi más formaváltozatokkal. A lényeget éppen az egyedisége képezi.

E tekintetben igen találó Enzo Traverso megállapítása, mely szerint Auschwitz “egyedisége”, összehasonlíthatatlansága abban a körülményben is összefoglalható, hogy minden más népirtás összefügg valamilyen gazdasági vagy katonai “részracionalitással”. A történelem egyetlen kivételt ismer, a zsidók kiirtását a náci megsemmisítő táborokban. Vagyis Auschwitz, a náci népirtás nem rendelkezett semmiféle gazdasági-katonai racionalitással, csupán a rendszer ideológiai-politikai szükségletei felől értelmezhető az emberi faj egyik fajtájának, a zsidóknak a kiirtása: “Auschwitz egyfelől az antiszemitizmus és a rasszizmus fúziója, másfelől pedig a börtön, a kapitalista gyár és a bürokratikus- racionális adminisztráció. Az esetet tanulmányozva hivatkozhatunk Hannah Arendtre, Michel Foucaultra, Karl Marxra vagy Max Weberre. Ebben az értelemben a zsidó genocídium a modern barbarizmus paradigmáját konstituálja. Auschwitz a nyugati racionalizmus tendenciája, hogy átformálja önmagát dialektikusan az uralom apparátusává és aztán az emberiség lerombolásának egy forrásává.”28

Természetesen a náci népirtás nemcsak a zsidókra terjedt ki, hanem a cigányokra és jelentős mértékben az oroszokra is. Tehát a náci népirtás ebben az értelemben történelmileg példátlan. Csak a zsidó és az orosz civil lakosság szisztematikus kiirtása több mint 20 millió ember módszeres elpusztítását jelentette gázzal, bombával, kézifegyverrel vagy kiéheztetéssel 1941 és 1945 között. 29

A vita tehát, hogy Auschwitz egyedülálló jelenség-e vagy sem, sok éve folyik, melynek elsősorban politikai tétje az volt, hogy relativizálják a náci népirtás bűnének súlyát. Ám ez nem szólhat az összehasonlítás ellen, hiszen a történettudomány terén az “összehasonlító történetírás” gyökerei igen mélyek. Elegendő, ha csak arra utalunk, hogy már a Szovjetunióban, a 20-as években polgárjogot nyert e módszer,30 majd a háború után, a sztálinista “intermezzót” követően Magyarországon egy egész történetírói iskola jött létre.31 Tudni kell persze, hogy az analógiákban mindig ideológia rejlik. Van, aki számára az analógia a dolgok és jelenségek közötti azonosságot hivatott bizonyítani, mások a különbséget húzzák alá. Ugyanis egy jelenséget egy másiktól való különbözősége tesz azzá, ami. Ez azonban összehasonlítás nélkül nem mutatható ki.

Ám az összehasonlítás történeti jellege körül néhány történetíró igen önkényes kiindulópontot választ. Ennek a beállítódásnak a történetírásban a “klasszikus” képviselője Enest Nolte német konzervatív történész. Nolte az analógiát történetileg megalapozandó, végül oda lyukadt ki, hogy a fasizmus problémáját a német és az európai történelemből “kihelyezte” az orosz perifériára. Nolte az ún. német történészvitában a 80-as években álláspontját többször is kifejtette, amit azután egy egész könyvben foglalt össze.32 Magyarországon is népszerű Nolte tézise, amely a fasizmus történelmileg konkrét megjelenését nem az I. világháborúból vezeti le, nem a régi, háború előtti “liberális világrend” szétesésének bomlástermékeként fogja fel, hanem az 1917-es évből, azaz az orosz forradalomból vezeti le a fasizmus történeti genézisét. Mindezt azzal a nem titkolt szándékkal teszi, hogy a fasizmus bűnös rendszerét megpróbálja a bolsevizmus számlájára írni. Nolténél az emberiség XX. századi történelmi bűnbeesése a német és a nyugat-európai történelemből átkerül az orosz szocializmus történetébe. Ez a gondolkodási iskola tehát két célt követ: egyfelől historizáló módon mentegeti a fasizmus bűneit, másfelől a szocializmust teszi a fasizmusért “felelőssé” és avatja az “ősgonosszá”. Ennek megfelelően a náci népirtást a bolsevikoknak adott válaszként tekinti, a náci bűnöket a bolsevikok által végrehajtott kivégzésekből vezeti le, a nácizmus modelljévé a bolsevizmus válik. E keretek között Auschwitz “egyediségének”, “történelmi kivételességének” tagadása, Auschwitz relativizálása azután szépen fokozatosan átcsúszik Auschwitz és a GULAG azonosításába. Az analógia másik érvelési útja, amelyről fentebb már tettem említést: a genocídium fogalmának kiszélesítése például az ukrajnai éhínség kapcsán, amit gyakran tudatos népirtásként írnak le.33 Tisztán szaktudományos szempontból teljességgel méltányolhatatlan, hogy egy katasztrofális politikának és egy időjárási katasztrófának a történelmi kombinációját egy népcsoport megtervezett, szisztematikus és módszeres kiirtásával azonosítsanak. Egy ilyen azonosítás célja egyértelmű: sugalmazni akarják vele, hogy a GULAG táborai a náci megsemmisítő táborokhoz, a haláltáborokhoz hasonlóak vagy azokkal azonosak. A politikai cél nyilvánvaló.

Mit konstituál hát a szovjet GULAG valójában?34

A hitlerista és a sztálinista rendszerek összehasonlító elemzésének tükrében már egyértelművé vált, hogy a GULAG – a náci fasizmussal ellentétben – nem foglalta magában az ipari színvonalon realizálódó és minden jogi megalapozást nélkülöző népirtást. Míg az Endlösung a német kapitalista kultúra terméke, a GULAG az állami mindenhatóság tradicionálisabb közegébe illeszkedik, az ember átnevelhetőségébe vetett hit párosult a hatalmat bitorló, a kultuszt fenntartó féktelenül cinikus elit köztörvényes bűneivel (ami csak Sztálin halála után lepleződhetett le). Másfelől a sztálinizmus politikai természete eo ipso kizárta a fajelméletre támaszkodó népirtást. Egyáltalán, az antiszemitizmus és a pogromok, a népirtás megelőzte az orosz forradalom győzelmét, korábban fel nem merült semmiféle “osztálygenocídium” ötlete vagy szükségessége. Végül is Hitler antiszemitizmusa is megelőzte a bolsevizmus hatalomrajutását.35

Sztálin, illetve rendszere az I. világháború hadifogolytáboraiból legalább annyi tapasztalatot merített, mint a cári rendszer kényszermunka táboraiból, míg a népirtás speciálisan a német nemzetiszocializmus kultúrájában gyökerezett. A sztálini rendszerben a politikailag megvádolt emberek kivégzése nagy többségében még a GULAG-ra való elszállítás előtt történt meg teljes titokban, pedig az ítéleteket jogilag a legtöbb esetben megpróbálták az ismert módon alátámasztani. A sztálini táborokról korábban nem annyira tudományos munkák, mint inkább irodalmi alkotások festettek érzékletes képet, amelyek egyértelművé teszik, hogy Auschwitz és a GULAG nem rokon jelenségek. Gondoljunk olyan táborlakókra és olyan művekre, mint Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja című, vagy a magyar Lengyel József Igéző című könyve. A raboknak nemcsak a munkához való viszonya volt egészen más, mint a náci munkatáborokban – nem szólva természetesen a náci megsemmisítő táborokról –, hanem (s ez a GULAG valóságosan elborzasztó jellege) el akarta hitetni a foglyokkal, hogy sportélet, sőt, kulturális élet is folytatható rabmunka körülményei között. Ennek az abszurd helyzetnek a megnyilvánulása, amint arról dokumentumok tükrében számol be az idézett orosz történész, hogy stadiont is építettek a vjatkai táborrendszerben, sőt, önképző színjátszókör és zenekar is létezett egyes periódusokban. Miközben a háború borzalmas körülményei között a foglyok jelentős számban éhen haltak, a könyvtár üzemelt.36

A GULAG mint a rendszer ellenfeleinek elkülönítésére szolgáló táborrendszer hivatalosan, jogilag is megfogalmazott célokat követett. A náci népirtás ideológiai szükséglet. Továbbá a náci megsemmisítő táborokban nem folyt gazdálkodás, csak a halottakkal és ingóságaikkal, illetve a szájukból kitépett aranyfogakkal üzleteltek,37 a GULAG gazdasági tényező volt, ahol a rabokkal mint munkaerővel kalkuláltak.38

A számok bűvöletében

A GULAG-ra vonatkozó óriási adattömeg jelentős része természetesen mind a mai napig vitatható, mert számtalan szakmai probléma merül föl. Ám a GULAG-on fogva tartott emberek számát illetően az arányok lényegében “megszilárdultak”, a tudomány mai fejlődési fokán és a statisztikai adatok hozzáférhetőségének mai szintjén már nemigen vitatják az alapvető számokat, vitatják viszont azok szerkezetét és szociális kereteit:39 a náci népirtásnak közel hatmillió zsidó áldozata volt, a Szovjetunió legalább 27 millió, többségében orosz nemzetiségű állampolgárát veszítette el a Nagy Honvédő Háború idején. A náci népirtás következtében a szovjet emberveszteség legalább kétharmada a civil lakosság köréből került ki 1941 és 1944 között.40 Ezeket a számokat jó lesz megjegyezni, ha valamiféle “számvetést” készítünk a GULAG-gal. A rendelkezésre álló források kritikai feldolgozását nem egy szerző végezte el és végzi. A szakmai hitelességet sokan azon mérik, hogy politikai okokból vajon nem hamisították-e meg a nyilvánosságra hozott adatokat, amelyek egyébként – legalábbis zárt körben – ismertek voltak a XX. pártkongresszus periódusa óta.41

Lássuk hát, mi a GULAG a számokból kiindulva. A hivatalos orosz történetírás a KGB archívumaiból származó adatok alapján 1921 és 1954 között közel tíz millió embert tart nyilván, akik különböző okokból mint köztörvényes bűnözők vagy mint politikai elítéltek a GULAG táboraiba, telephelyeire, börtöneibe kerültek. (A nagy tisztogatások éveiben a GULAG létszáma megközelítette a Szovjetunió lakosságának egy százalékát.) Bár a GULAG hivatalosan csak 1934 óta létezett, mégis a 20-as évek “átnevelő táborait” és a politikai “izolátorok” rendszerét az egyszerűség kedvéért ideértjük. Ennyi ember fordult meg a GULAG táboraiban, bár természetesen voltak elítéltek, akik többször is bekerültek valamely fogolytáborba vagy telepre, főképpen a politikaiak között volt erre gyakori példa.

Bennünket jelen esetben a GULAG-on a politikai, az ún. ellenforradalmi bűnökért elítéltek érdekelnek elsősorban, mert a politikai tömeggyilkosságok áldozatai ők. A Szovjetunióban politikai okokból 1921 és 1954. február 1. között 3 777 380 (más adatok szerint 3 778 234 főt) ítéltek el, akik közül 786 098 főt végeztek ki.42 E gyilkosságok óriási többségét 1937–39-ben hajtották végre, s ezek között természetesen még nem szerepelhetnek a nácikkal kollaboráló háborús bűnösök, vlaszovisták, akiknek háborús bűnösökként való elítélése, gyakran kivégzése természetesen jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az 1937–38-ban letartóztatott több, mint másfél millió emberből 681692 főt végeztek ki. Vagyis az egész szovjet korszakban kivégzettek nagy többségét ebben a két esztendőben sújtották halálbüntetéssel. 1932 és 1936 között kevesebb, mint tízezer embert végeztek ki, míg 1937-ben, egyetlen esztendőben több, mint 350 ezer embert lőttek agyon. 1938-ban több, mint 328 ezer embert végeztek ki, 1939–40-re radikálisan visszaesett a kivégzések száma 4201 főre. Ez a jogilag is sokszor aládúcolt kivégzés-sorozat a hagyományos értelemben, ha fogalmilag pontosan akarjuk a jelenséget megragadni, nem népirtás, mivel nem irányult valamely faj ellen43 , sőt, a valóságban még az osztályellenség ellen sem, hanem békeidőben történelmileg példátlan méretű politikai tömeggyilkosságról volt szó. Az áldozatok – a bevezetőben jelzett okok következtében – jórészt a rendszer legodaadóbb támogatói közül kerültek ki. Verőlegény és semmiben sem vétkes hithű kommunista együtt halt meg a régi értelmiség képviselőivel vagy a kollektivizálással szembefordult paraszttal, kulákkal. “A legszerényebb számítások szerint is a nagy terror áldozatainak több mint felét a kommunisták tették ki.”44 Sztálin a rendszer logikájának megfelelően lecserélte a politikai és katonai apparátus, az értelmiség jórészét, hogy személyéhez és hatalmához minél hűségesebb alattvalói legyenek.

Igaz tehát, hogy a náci népirtás és a Szovjetunióban lezajlott politikai tömeggyilkosságok közötti különbség tudományos szempontból nem relativizálható45 sem eredetük, funkciójuk, eszközeik, sem következményeik tekintetében. Ám ki-ki erkölcsi érzéke szerint ítélheti meg46 nemcsak az analógia politikai funkcióját, hanem önmagában azt a jelenséget, hogy szabad-e a népirtást, a politikai tömeggyilkosságok megítélését politikai pártharcok eszközévé tenni, vagyis szabad-e valamely rendszer önigazolásának politikai-ideológiai eszközévé tenni? Jelen sorok szerzője érvelésével a nemleges választ kívánta erősíteni.

Jegyzetek

1 Ez a jellegzetesség még a magyar historiográfia idősebb generációinak képviselői között is jelen van. Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál akadémikusok vitájára hívom fel a figyelmet a “kommunizmus és a fasizmus” analógia új tematizálása kapcsán. Ld. Ormos Mária: Boldogság-ideológiák a XX. században. Magyar Tudomány, 10. sz. Az eredetileg akadémiai székfoglalóra Pach Zs. Pál reagált: Széljegyzet a boldogság-ideológiákhoz címen. In: Magyar Tudomány, 1995. 1.sz. 61-61-63. o. Majd Ormos viszont válasza uo. 63-65.o. A politikai publicisztika a tudatos hazudozástól a dilettáns irományokig tart, aminek semmiféle tudományos hozadéka nincs.

2 Megkezdődött a GULAG különböző táborainak és táborrendszereinek feldolgozása is a dokumentumok tükrében. Az első ilyen jellegű feldolgozás a Vajtkai táborok történetét öleli fel: Viktor Bergyinszkih: Vjatlag. Kirov, 1998.

3 Ld. erről Ormos Mária-Krausz Tamás: Hitler–Sztálin. Budapest, Pannonica, 1999.

4 A témakör historiográfiai áttekintése részben megtalálható in: Stalinism and nazism. Dictatorships in comparison. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997.

5 Ld. erről: több szempontból is kritikai elemzést nyújt, néhol apologetikus felhanggal: Abbott Gleason: Totalitarianism. The Inner History of the Cold war. New York-Oxford, Oxford Univ. Press, 1995. A Slavic Reviewban és más folyóiratokban újrakezdődtek a régi viták a sztálinizmus jellegéről a nácizmussal való analógia keretein belül.

6 Jeff Coplon: Soviet holocaust? Voice, 1988. január 12. Magyarul ld. Múltunk, 1990. 1. sz. 100–110. o.

7 Az ukrán emigránsok nem véletlenül akadályozták a nácik felkutatását, hiszen lelepleződhettek mint a nácik támogatói, mint közönséges náci kollaboránsok. “Talán nem puszta véletlen, hogy az éhínségkutatás éppen akkor kapott lábra, amikor a különleges Nyomozó Hivatalt 1979-ben létrehozták.” Ekkor merült föl John Demjanjuk, a “Rettegett Iván” becenévre hallgató háborús bűnös letartóztatása. Coplon,… id. m. 109. o.

8 Coplon cikke óta az amerikai és angol történetírás jelentős figurái bizonyították az éhínség okainak és következményeinek Conquest állításaitól eltérő jellegét. Ld. erről például a Soviet Studies hasábjain lefolytatott vitákat a szovjetunióbeli rendszerváltás előtt.

9 Vö. I. Kershaw amd Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997. 101. o. és Krausz T.: Szovetszkij termidor. Duhovnie predposzilki sztalinszkovo perevorota 1917–1928. Budapest, Vengerszkij Insz. Ruszisztiki, 1997. 12-41.o. Megjegyzendő, hogy még a legszubjektívebb döntésben is, mint például Rudzutak és Tuhacsevszkij elítélése, testületi álláspont alakult ki a Politikai Bizottság ülésén, amely Központi Bizottsági határozatként született meg végérvényesen. Ld. az erre vonatkozó 1937. május 24-én kelt dokumentumot: Sztalinszkoe Politbüro v 30-ie godi. Moszkva, “AIRO – XX”, 1995. Szb. Dokumentov, 156. o.

10 “1981-ben az Ukrán Kutató Intézet nagyszabású ajánlattal kereste meg Conquest-et: írjon egy könyvet az 1932–33-as éhínségről. A keserű pirulát egy 80 ezer dolláros támogatással édesítette meg az Ukrán Nemzeti Társulás (Ukranian Nastional Assotiation), egy New Jersey-ben működő régi, szélsőjobboldali tradíciójú csoport, melynek újságját Kanadában a II. világháború idején betiltották németbarátsága miatt.” Coplon id. c. 104. o.

11 Idézi Coplon uo.

12 G.S Whaetcroft: More Light on the Scale of repression and Excess Martality in the Soviet Union in the 1930s. Soviet Studies 1990. Vol. 42., No. 2., Alec Nove: How many victims in the 1930s? 1990. Uo.

W.R. Davis, B.M. Tauger,G.S. Wheatcroft: Stalin, Grain Stocs and the Famine of 1932–33. Slavic Review Fall 1995, Ez az írás válasz R. Conquest cikkére (Slavic Review 53, No.1. Spring, 1994), melyben azt fejtegette, hogy Sztálin megakadályozhatta volna az éhínséget, ha akarja – mintha Sztálinnak lettek volna “titkos gabonaraktárai”. A három kritikus így vélekedett: “Az állam látta el gabonával a városokat és a hadsereget. Ha az erre a célra tartalékolt készletekből – amelyek 4-6 hetes ellátást jelenthettek – a falvakba visznek segélyt, akkor a városokban tömeges éhínség, járványok és fejetlenség lett volna úrrá.”

13 Vö. Coplon…, 106–108.o. “Mindig arra törekszenek, hogy hat milliónál nagyobb számot hozzanak ki – jegyezte meg Eli Rosenbaum, a Zsidó Világkongresszus szakértője –, azt akarják, hogy az olvasó azt gondolja: Te jó ég, ez rosszabb volt, mint a Holocaust.”

14 W. Goodman: Living to Tell About the Horror of Stalin’s Camps (Stolen years PBS, N.Y., Channel 13. 1999. Márc. 2. “A voice of authentixity is added by Robert Conquest, the British historian who exposed Stalinist atrocities before that was altogether fashionable, and nothing that we hear tonight contradicts the mass of gulag testimony Post-Solzhenitsyn.” New York Times, 1999. március 2.

15 Vö. Mark von Hage: Stalinism and the politics of post-Soviet history. In Stalinism and nazism. Dictatorships in comparison. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, id. m. Cambridge Univ. Press, 1997. 285–310. o. és Krausz T.: Szovetszkij termidor. Duhovnie predposzilki sztalinszkogo perevorota 1917–1928. Budapest, Vengerszkij Insz. Ruszisztiki, 1997. 12–41. o.

16 Mark von Hagen id. c. id..m. 298.o.

17 1999. október 31-én a “Doni hősöknek” állítottak emlékművet, ami csak része, egyetlen mozzanata a horthysta és a szélsőjobboldali tradíció politikai felértékelésének, és jelentéktelen apróságnak tűnik a holocaust végrehajtásában részt vett magyar csendőrség emlékművéhez képest. A Sára Sándor irányította Duna TV e téren különösen úttörő szerepet játszott, amikor egy több részes műsorban – melyben Szakály Sándor hadtörténész “elévülhetetlen érdemeket” szerzett – hovatovább a magyar csendőrségnek a náci népirtásban játszott szerepét bagatellizálta.

1999 októberében miépes parlamenti képviselő követelte a háborús bűnökért 1946-ban kivégzett Bárdossy László miniszterelnök rehabilitálását.

18 Ld. erről Ságvári Ágnes érdekes tanulmányát: Holocaust Kárpátalján 1941-ben. Múltunk, 1999. 2. sz. 116–144. o.

19 Ormos Mária igen sokrétű munkássága abból a szempontból is fontos a magyar tudományosságban, hogy vitára késztet és maga is polémikus hangvételű, serkenti az eltunyulónak tetsző, elméletellenes, önmagába zárkózó, sok szempontból provinciális magyar politikatörténetírást.

Ld. Ormos Mária alább hivatkozott írásait a Magyar Tudomány hasábjain vagy Ormos Mária–Krausz Tamás: Hitler–Sztálin. Budapest, Pannonica, 1999.

20 Ld. e problematikáról Kornai János szocializmus-értelmezésével polemizáló írásomat: A történetietlen politikai gazdaságtan. Eszmélet, 1994. 24. sz. 157–178. o., angolul Tamas Krausz: Ahistorical Political Economics. In: Social scientist, Vol 24., 1996. 1-2.sz. (jan.-.márc.) (New Delhi) 111–127. o.

21 Ld. erről: Magyar Tudomány 1996. 1. számában Furet tanulmányát és 6., 7. számában Krausz Tamás, Ormos Mária és Pach Zsigmond Pál eszmecseréjét, valamint az Eszmélet 37. számában megjelent Furet-bírálatot (Egy illúzió múltja c. könyvéről): Henri Maler: A múltat végképp eltörölni? A kommunizmus felboncolása. 58–71. o. A hírhedt – magyar nyleven mostanában megjelenő – “Fekete Könyvről” (Stephane Courtois: Le livre noir du communisme, Páris, 1997.) Gilles Perrault bírálatát ld. az Eszmélet 37. számában: A kommunizmus: egy “fekete könyv” hamisításai. 82–92. o.

22 Részletesebb kifejtését ld. Ormos–Krausz id. m. 311–322. o.

23 Ezzel kapcsolatban utalunk Omer Bartov: From Blitzkrieg to total war: controversial links between image and reality című írására in: Kershaw 158–184. o. vö. 173. o. A szerző bizonyítja sok történésszel szemben, hogy a nácizmus számára a zsidókérdés “végső megoldása” nem a Szovjetunió megtámadása után és azzal kapcsolatban fogalmazódott meg. A genocídium a rendszer egészéből jött, annak sine qua non-ja, a sztálinizmus a helyi hatalmi központokkal való harcból, a központi kultusz szükségleteiből fakadt és a már említett “rendszerfenntartó logikából”, a külső ellenség és a belső nehézségek “megfékezéséből”, ami elválaszthatatlan a gazdasági céloktól éppen úgy, mint Sztálin személyes ellenfeleinek az eltüntetésétől.

24 Ezt a problémát I. Kershaw és Moshe Lewin nagyon tömören így fogalmazták meg: “While Stalin’s rule, for all its horror, was nevertheless compatible with limited rational goals, Hitler’s was not. Where, therefore, Stalinism had the capatcity to reproduce itself – once the despot seemingly bent on the destruction of anything resembling systemic rule was dead – Nazism was innately both systemless and self-destructive. These tendencies were embedded in the incompatibility of ‘charismatic rule’, the essence of the ‘system’, with the bureaucratic rule it overlaid but could not replace.” Stalinism and nazism… id. m. Ed.: Ian Kershaw and Moshe Lewin, Cambridge Univ. Press, 1997. Introduction: The Regimes and Their Dictartors: Perspectives of Comparison 13. o.

25 A mai konzervatív, harciasan antikommunista történetírás maga is Sztálin nyomdokain halad, pedig ezt a fejlődési diszkontinuitást a 80-as években az amerikai történészek nagy többsége – szemben a totalitarizmus-elmélet konzervatív híveivel – még világosan leírta és különbséget tudott tenni a sztálinizmus “kultúrája” és a szovjet kultúra között, vagyis a 20-as és a 30-as évek között. (Vö. például: Bolshevik Culture. Experiment and Order in the Russian Revolution. Ed.: A. Gleason, Peter Kenez, R. Stites, Indiana Univ. Press, Bloomington, 1985.)

26 Oly sok a hamisítás, a mítosz és az ellenmítosz a GULAG körül, hogy már a történelemtanárok sem igen tudják, mit is gondoljanak. Összekeveredtek az adatok, fogalmi zűrzavar keletkezett. Tudnunk kell, hogy Hruscsov kezdte a GULAG-ra vonatkozó adatok eltúlzását, hogy Sztálin híveit minél jobban diszkreditálhassa. Azóta az adatok az egyre nagyobb számok irányába mozdulnak el, de erről majd később.

27 Eric Hobsbawm Szélsőségek kora c. művében (Budapest, Pannonica, 1998.) századunk e jellegzetességét igazán meggyőzően mutatja be.

28 Enzo Traverso: Understanding the Nazi Genocide. Marxism after Auschwitz. Pluto Press, London, 1999. 74–75. 89–90. o.

29 A legszerényebb számítások is jóval több mint ötmillió zsidó “gázüzemi” elpusztításáról szólnak. (Itt egyáltalán nem foglalkozom azzal a politikai szennyirodalommal, amely magának a holocaustnak a tényét tagadja vagy jelentőségét igyekszik kisebbíteni.) Ám jóval meghaladja ezt a számot a Szovjetunió területén a nácik által módszeresen (agyonlövés, elevenen elégetés, elgázosítás, kínzás stb.) meggyilkolt polgári lakosok (oroszok, zsidók és más nemzetiségűek) száma. A Szovjetunióban a nácik által a helyszínen kivégzett emberek száma meghaladta a 6 millió 390 ezret, közülük a gyermekek száma nem teljes adatok szerint 218 431. Vö. A. Sevjakov: A hitleri népirtás a Szovjetunió területén. (Eredetileg megjelent: Szociologicseszkie isszledovanija, 1991. 12. Sz. 3–11. o.) In: Népirtás a Szovjetunióban. GULAG, kuláktalanítás, náci genocídium az adatok tükrében. Szovjet Füzetek V., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 1992. 69. o.

30 Ld. erről részletesebben: Krausz T.: Pártviták és történettudomány. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989.

31 Csak a legjelentősebb historikusokra utalok: I. Tóth Zoltán, Niederhauser Emil, Katus László, Ránki György, Berend T. Iván és mások.

32 E.Nolte: Der Europasche Bürgerkrieg 1917–1945: Nazionalsozialismus und Bolschevismus. Frankfurt, Ullstein Propilaen, 1987. Nolte bírálatáról ld. például Traveso id. m. 76–77, Karl Heinz Roth: Revisionist tendencies in historical research into German fascism. In: International Review of Social History vol. 30. No. 3 (1994) 428–455. o. A 80-as évek közepén bukkant fel Németországban ez az elmélet, miszerint a náci faji genocídium mint a bolsevikok korábbi “osztálygenocídiumára” adott válasz fogható fel. Ld. Ernest Nolte: Zwischen Geschichtslegende und Revisionismus in Historikerstreit. Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der nationalsozialistischen Judenvernichtung (Munich 1987) p. és Ernst Nolte: Forever in the Shadow of Hitler? Atlantic Highlights, N.Y, 1993.

33 Ez az analógia mint “közös alap” még Traverso érvelésében is felbukkan, aki pedig éppenséggel igen korrekt módon elemzi a problémát. Adatai pedig a 80-as évek Conquest-féle “kutatásainak” egyoldalúságait tükrözik – ezeket fentebb jellemeztük.

34 A historiográfiai forrásokról ld. Gabor Tamas Ritternsporn: Simplifications staliniennes et complications sovietiques: tensions sociales et conflicts politiques en URSS 1933-1955 (Paris, 1988, Editions des Archives Contemporaines 1988). Az újabb irodalomból ld.: Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona]. [Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona]. [Spravochnik po Gulagu: istoricheskii slovar´ sovetskikh penitentsiarnykh institutsii i terminov, sviazannykh s prinuditel´nym trudom / Zhak Rossi; predislovie Alena Bezansona].1987 Origins of the gulag: the Soviet prison camp system, 1917–1934 / Michael Jakobson. 1993. A GULAG egyes táborainak konkrét feldolgozása is megkezdődött már az oroszországi történetírásban, itt csak újra említem Viktor Bergyinszkih Vjatkai táborról írt, 1998-ban megjelent könyvét.

35 Kershaw–Lewin szerzőpáros ezt a problémát kifejtik a már idézett Introdiction keretei között.

36 Bergyinszkih, Vjatlag id.m. 100–118. o.

37 Ezen a helyzeten nem változtat, legfeljebb a pénztőke természetéről alkotott véleményünket támasztja alá vagy éppenséggel finomítja, hogy a náci genocídium “melléktermékének” tekinthető aranyingóságot és fogaranyat a svájci bankok előszeretettel fizetőeszközként elfogadták a náciktól és napjainkig inkasszálják a hasznot. Ld. erről Tom Bauer: Nazi Gold. The Full Story of the Fifty-year Swiss-Nazi Conspiracy to Steal Billions from Europe’s and Holocaust Survivors. Harper Collins Publishers, New York, 1997.

38 Ld. erről a legújabb kötetet: Ekonomika GULAGa i ee rol´ v razvitii strany, 1930-e gody: sbornik dokumentov / [sostavitel´ M.I. Khlusov ; pod redaktsiei V.P. Dmitrenko]. Magyar nyelven egy fiatal történész, Czéh Zoltán foglalkozik e kérdéskörrel, ld. A GULAG mint gazdasági jelenség című tanulmányát az Eszmélet 28. számában (1995.) 193–217. o.

39 Más kérdés, hogy mind a mai napig a médiában a GULAG adatainak tekintetében tudatos félrevezetés történik. Elmúltak a rendszerváltás mézeshetei, amikor bárki bármit mondhatott, ám még ma is gyakran ismételgetik a több tízmilliós adatot, amelyet először nagy nyilvánosság előtt éppen egy olyan tv-vitában hallottam a riportertől (H. H.), amelyben magam személyesen vettem részt. A téma jellemző módon a vörös csillag betiltása volt a náci jelképekkel együtt. A riporter a GULAG áldozatainak számát 60 millióval kezdte, s legnagyobb rábeszélésemre sem volt hajlandó 40 millió alá menni, megmakacsolta magát, mondván, hogy ez a szám az általánosan elfogadott. Hiába publikálta a Magyar Ruszisztikai Intézet magyar nyelven a GULAG végre hozzáférhető adatait, ez a dolgok állásán mit sem változtatott: V. Ny. Zemszkov: A GULAG tényekben, adatokban. Szovjet Füzetek IV., Bp. MRI, 1992. V. Makszudov: Ez nem lehet igaz, mert ilyen egyszerűen nincs. In: Népirtás a Szovjetunióban, Szovjet Füzetek V., Vagyim Rogovin: A tömeges megtorló intézkedések áldozatainak statisztikája. In: 1917 és ami utána következett. Bp., MRI, 1998.

40 Vö. Alekszej Sevjakov: A hitleri népirtás a Szovjetunió területén. In: Népirtás a Szovjetunióban. Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, Szovjet Füzetek V., 1992. 61–77. o. A csaknem teljes körű adatfeldolgozás egyebek között fényt derít arra a kérdésre is, hogy hány embert végeztek ki szovjet területen: 6 390 113, ez a megszállt terület lakosságának 8,2%-a. 5 622 336 civil állampolgárt vittek ki németországi táborokba, akiknek fele ott pusztult. “Túlzás nélkül állítható tehát – összegzi mondanivalóját Sevjakov –, hogy a Szovjetunió a tömeges népirtás, a megszállt területeken előidézett éhinség és a kényszermunkára hurcolás következtében 18,3 millió állampolgárát veszítette el.

41 Ld. ezeknek az anyagoknak a publikálását, részben az újrapublikálását “Masszovie represszii opravdanü büty ne mogut.” Isztocsnik. Vesztnyik arhiva prezigyenta Roszszijszkoj Federacii. 1995. 1. sz. 117–132. o.

42 Vö. Zemszkov id.c. és Rogovin id.m. 139., 141. o.

43 A GULAG-on tisztán nemzetiségi szempontból nem állapítható meg rasszista vagy nacionalista tendencia vagy koncepció. Az egyes nemzetiségeknek a GULAG-on való részarányát a politikai hatalom érdekei – pl. a nácikkal való kollaborálás vádja (Kaukázusi népek, németek stb. vagy a Baltikum szovjetizálása stb.) – határozták meg. Ld. a nemzetiségi összetételre vonatkozó adatokat Zemszkov id. c. A kényszer-kitelepítettek egyébként nem szerepelnek a GULAG adatai között, erre vonatkozóan ld. az ELTE Ruszisztikai Központja által rendezett nemzetközi konferencia (1999. november 25-27.) anyagát, különösen D. Amanzsolova előadását (sajtó alatt).

44 Rogovin…145. o.

45 Magán a GULAG-on a rabok létszáma erősen fluktuált, 1950-ben érte el a legnagyobb létszámot, a valamivel több mint két és fél milliót. A fluktuáció a legerősebb a háború éveiben volt, amikor is milliók érkeztek és milliók távoztak. Ennél az aránynál a megfelelő 1994-es mutató 2-3-szor magasabb, mivel az Oroszországi Föderáció börtöneiben, javító- és nevelőtelepein ekkor 600 ezer elítéltet tatottak fogva. 1926-ban 97 300 elítéltet tartottak fogva, ami az OSZSZK lakosságának (92 800 00) 0,1%-a volt. Ez az arány a mai Egyesült Államok megfelelő mutatóinak körülbelül ötödrésze. Rogovin 141, 143. o.

46 A problémakörnek tisztán erkölcsi megközelítéséről ld. Carole Angier: At Last Book Which everyone Should Read. Facing the Extreme: Morality and Heroism in Auschwitz and the GULAG by Tzvetan Todorv. Weidenfeld and Nicolson, 1999. 320 pp In: Internet 6/3/99 by Tom Fox website. Hogy magam szkeptikus vagyok a problémakörnek a “totalitarianizmus sajátosságaként” való tisztán erkölcsi tematizálásával kapcsolatban, arról jelen tanulmányom nyilván tanúskodik. A GULAG mint történelmi jelenség értékeléséhez a jelen írást követő Buldakov-tanulmány kitűnő kiindulópontul szolgál.

35 thoughts on “Krausz Tamás: GULAG és Auschwitz, avagy az összehasonlító elemzés értelme és funkciója”

  1. Babij Jar-ra gondolva talán ide illeszthető leginkább…

    (Jevtusenko elhunyt)

    Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
    s ne töröld sietve a szemed.

    Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
    Halott, aki meg sem született.

    Ha törten, ha verten is – ki élő,
    plazma-éjszakában nem maradt.

    Léte a teremtés szekeréről
    ellopott zöld fűszál-pillanat.

    Nevess nagyot, fogd marokra késed,
    harapd, mint retket, az örömöt.

    Rosszabb volna meg-nem születésed,
    életed akárhogyan nyögöd.

    Fagyalszirom-zuhatagban járva,
    semmitől s mindentől részegen,
    eszméltessen a világ csodája,
    ámulj önnön létezéseden.
    Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
    de váddal se bántsd az életet.

    Nem köszönt be még egy élet hozzád,
    ez az egy is – véletlen tied.

    Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
    A pitypangos fűbe vesd magad,
    ne könyörögj nagyon a világnak,
    nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!
    Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
    Lelkek élnek a romok felett!

    Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
    ünnepelve akár szégyened.

    Köszönd meg a legfeketébb macskát,
    mely előtted keresztbe futott,
    utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
    amelyen a lábad megcsúszott.

    Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
    szenvedésed is hasznodra volt.
    Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
    hiszen az is ember sorsa volt.

    Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm. Részlet. Rab Zsuzsa fordítása.

  2. Elnézést kérek az adminisztrátortól, mert valószínűleg olyan karaktert használtam, amellyel a rendszer nem tud mit kezdeni. Ezért felhelyezett szövegem összeomlott. Megismételném hát hozzászólásomat, s egyúttal kérem a – tőlem – közvetlenül előző törlését. Köszönöm.

    Igen, ezt nagyon kevesen fogalmazzák meg ennyire tisztán, mint Krausz Tamás (bocsánat, hogy némi kihagyással idézem): „…az antiszemitizmusnak … Magyarországon semmi helyet nem szabad hagynunk, sehol semmiféle helyet nem szabad hagyni. A holokauszt ügyében pedig különlegesen ébernek kell lennünk, mert itt fordult meg a 20. században a genocídiummal terhes kapitalizmus története. Ugyanis a GULAG problematikáját is azért helyezik bele a nácizmussal való analógiába, azonosításba, hogy “megöljék” vele az antikapitalista logikát. Ugyanis a hazai és nemzetközi antiszemiták jobban tudják, mint mi, hogy az antiszemitizmus az éppenséggel a kapitalizmus mint rendszer kritikájának a kiszorítására szolgál. Ezért, amikor a marxisták az antiszemitizmust ütik, egyúttal a kapitalizmust ütik…”

    Anno, amíg létezett Népszabadság (és írtam bele), rendszeresen vitába keveredtem szerkesztőivel, akik kőkeményen tagadták, hogy a holokauszt a kapitalizmus származéka lenne. Nem volt véletlen, hogy A holokauszt emlékéről c. cikkemből (2011. április 16.) a következő passzust elhagyták, s így az a Mebal által közölt változatban kapott helyet: „A holokauszt a kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásainak terméke. Tehát ahhoz, hogy megismétlődését történelmi érvénnyel – vagyis: örökre – lehetetlenné tegyük, magát a kapitalizmust, a tőkeviszonyt szükséges meghaladnunk. A meghaladás útjára viszont éppen a kapitalizmus helyezi a tömeggyilkos antiszemitizmus torlaszát (Auschwitz óta – akarva-akaratlanul – a legenyhébb antiszemitizmus is támogatja, hogy megint legyen holokauszt!), hogy a kizsákmányoltakat (mind a mélyszegény, fedél- és munkanélküli, mind a jelzálogos lakással, az újra és újraszaporodó, ki nem fizetett törlesztési kötelezettséggel terhelt ingóságokkal a fogyasztás bűvöletébe és a tulajdonlás csalfa, valótlan érzésébe egy egész tudatvarázsló rendszerrel beterelt mai proletárokat, akik – együttesen – a modern társadalom zömét teszik ki) ezzel az eszközzel is feltartsa tőkeszolgaságuk felismerésében.”

    Éppen annak érdekében, hogy minél inkább hatástalanítsuk az antiszemitizmus antikapitalistákat megosztó funkcióját (ugye a valóban antikapitalistákról van szó, vagyis a baloldali kapitalizmusellenességről), a holokauszt – és a történelmileg kapcsolódó témák – tárgyalásakor különösen ügyelnünk kellene, hogy saját vitáinkat ne terheljük személyeskedéssel, a vitapartner sértegetésével és kioktatásával, egyáltalában semmiféle egymásnak irányzott durvasággal. Különben is e stílus a szélsőjobboldal hagyományos jellemzője.

  3. Igen, ezt nagyon kevesen fogalmazzák meg ennyire tisztán, mint Krausz Tamás (bocsánat, hogy némi kihagyással idézem): >>…az antiszemitizmusnak … Magyarországon semmi helyet nem szabad hagynunk, sehol semmiféle helyet nem szabad hagyni. A holokauszt ügyében pedig különlegesen ébernek kell lennünk, mert itt fordult meg a 20. században a genocídiummal terhes kapitalizmus története. Ugyanis a GULAG problematikáját is azért helyezik bele a nácizmussal való analógiába, azonosításba, hogy “megöljék” vele az antikapitalista logikát. Ugyanis a hazai és nemzetközi antiszemiták jobban tudják, mint mi, hogy az antiszemitizmus az éppenséggel a kapitalizmus mint rendszer kritikájának a kiszorítására szolgál. Ezért, amikor a marxisták az antiszemitizmust ütik, egyúttal a kapitalizmust ütik…<>.A holokauszt a kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásainak terméke. Tehát ahhoz, hogy megismétlődését történelmi érvénnyel – vagyis: örökre – lehetetlenné tegyük, magát a kapitalizmust, a tőkeviszonyt szükséges meghaladnunk. A meghaladás útjára viszont éppen a kapitalizmus helyezi a tömeggyilkos antiszemitizmus torlaszát (Auschwitz óta – akarva-akaratlanul – a legenyhébb antiszemitizmus is támogatja, hogy megint legyen holokauszt!), hogy a kizsákmányoltakat (mind a mélyszegény, fedél- és munkanélküli, mind a jelzálogos lakással, az újra és újraszaporodó, ki nem fizetett törlesztési kötelezettséggel terhelt ingóságokkal a fogyasztás bűvöletébe és a tulajdonlás csalfa, valótlan érzésébe egy egész tudatvarázsló rendszerrel beterelt mai proletárokat, akik – együttesen – a modern társadalom zömét teszik ki) ezzel az eszközzel is feltartsa tőkeszolgaságuk felismerésében.<<

    Éppen annak érdekében, hogy minél inkább hatástalanítsuk az antiszemitizmus antikapitalistákat megosztó funkcióját (ugye a valóban antikapitalistákról van szó, vagyis a baloldali kapitalizmusellenességről), a holokauszt – és a történelmileg kapcsolódó témák – tárgyalásakor különösen ügyelnünk kellene, hogy saját vitáinkat ne terheljük személyeskedéssel, a vitapartner sértegetésével és kioktatásával, egyáltalában semmiféle egymásnak irányzott durvasággal. Különben is e stílus a szélsőjobboldal hagyományos jellemzője.

  4. Elküldtem ennek a honlapnak a linkjét egy jobboldali “ismerősömnek”, aki jó idő múlva ezt írta:

    …”ócska kommunista propaganda az egész”….”külön öröm nekem, igazi fajmagyarnak, hogy a libsi-bolsi kommunisták ütik egymást”….ezért nem mennek semmire”…

    El kellene gondolkoznunk, amikor egymással vitatkozunk. Az “ismerősöm” egyébként egy elvakult, ostoba, szélsőséges alak, de amit mondott a vitastílusunkról – abban sajnos van egy kis igazság.

  5. A dolgok természetesen nem a történészeken múlnak. Hogy számszerűleg hány marxista történész van, az eleve rendszerfüggő. Az uralkodó osztályok nézetei, ideológiája, mint Marx óta tudjuk, az élet minden területén uralkodóak. A hazugság, a hamisítás “kötelező”. Nagyon ritka a kivétel, olyan ritka, mint háton úszó ló. Azért reflektálni fogok erre a hazugságesőre, mert a barátaim többfelől “utasítanak”. De csak annyi múlik rajta, hogy későbben legyen majd fogódzó egy tisztább korszak generációja számára. Nem sok vigasz, mondhatjátok. Egymás iránt toleránsnak kell lennünk. Érzelmi érveléssel nem sokra megyünk. De az érzékenységünket nem szabad elveszíteni. Fekete Györgyöt, látom, erősen és jogosan bántja a “hyperérzékenység” “vádja”, pedig az antiszemitizmusnak – magam e kérdésben ritkán nyilatkozom meg, Lenin-könyvemben elmondtam, amit tudtam – Magyarországon semmi helyet nem szabad hagynunk, sehol semmiféle helyet nem szabad hagyni. A holokauszt ügyében pedig különlegesen ébernek kell lennünk, mert itt fordult meg a 20. században a genocídiummal terhes kapitalizmus története. Ugyanis a GULAG problematikáját is azért helyezik bele a nácizmussal való analógiába, azonosításba, hogy “megöljék” vele az antikapitalista logikát. Ugyanis a hazai és nemzetközi antiszemiták jobban tudják, mint mi, hogy az antiszemitizmus az éppenséggel a kapitalizmus mint rendszer kritikájának a kiszorítására szolgál. Ezért, amikor a marxisták az antiszemitizmust ütik, egyúttal a kapitalizmust ütik…Amikor a liberálisok az antiszemitizmus bírálatát az izraeli kormány és az USA politikájának védelmére próbálják felhasználni, általában és egyúttal, utat is nyitnak az antiszemitizmus számára, mert a jelenség okait és következményeit legalizálják, kvázi, felfegyverzik így az antiszemitizmust. Amikor mi ütjük az antiszemitizmus, akkor mindig a kapitalizmus-kritikát erősítjük. Elvben.

  6. A holokauszt (Auschwitz) tényének recepcióját megnehezíti, hogy nem kevesen nem tudnak mit kezdeni a Választott Nép fogalmával. Holott ez vallási tétel, de még így sem rokon a nácik Übermensch elméletével. Sommás teológiai értelmezését (másképpen értelmezni inadekvát) zsidó folyóiratban korábban közreadtam, miután református(!) teológussal kontrolláltattam:
    >> A Választott Nép … nem azért „választott”, hogy eltaposson és kizsigereljen más népeket, miként az antiszemiták hirdetik, hanem azért, hogy jó példát mutasson az emberiség egészének. (…) Az antiszemitizmus „dogmatikai” ellenségessége indokolatlan, ugyanis az Úr „önkényének”, „önzésének”, avagy szeretetének, „jó tetszésének” megmutatkozásáról van szó, amelyben „megáldom – mondja az Örökkévaló Ábrahámnak – a téged áldókat és a téged átkozót megátkozom, és veled áldják magukat mind a föld családjai” (Mózes első könyve 12:3) azért, mert „teszlek nemzetek világosságává, hogy segítségem a föld végéig érjen!”(Jesája 49:6).<< – http://www.remeny.org/remeny/2011-1-szam/fekete-gyorgy-az-emlekezes-vedelmeben-egy-hazugsag-ellen/

    Ún. cigányvicceket pedig szerintem ne mi (rendszerkritikus baloldaliak) terjesszünk, különösen nem itt.

    1. Látod, Tanár úr, ezt nevezem én Nálad elvakultságnak (no nem az antiszemitizmusról akarok Veled vitatkozni – az reménytelen), hogy tudniillik felidézek egy ősrégi viccet, amiben Te a tartalomra nem is figyelsz, meglátod a “cigány” vörösposztót és leszeged szarvaidat, és már robogsz is.

      Na jó, a kedvedért elmondom a viccet másképpen:

      Veri a kun, szlovák, német, besenyő és finn-ugor gyökerekkel rendelkező szabolcs megyei magyarul beszélő magyar állampolgár a legkisebb fiát.
      – Miért vered azt a fiúcskát?
      – Hát hogyne verném, amikor a kölyök két nap alatt elvásta azt a cipőt, amit a négy bátyja évekig hordott …

      Így jobb? Igy világos az összefüggés a Sztálin halála után összeomló szovjet gazdasággal?

      1. “szovjet gazdaság”= az államigazgatási tulajdonon alapuló, adminisztratív, tervutasításos gazdaság, “tervgazdaság”=/=a társadalmi tulajdonon alapuló szocialista gazdaság, a tőkés magántulajdon pozitív meghaladása

      2. Úgy mentik az összes, a cigányságra nézve dehonesztáló viccet (amely gúnyolódik a cigány ember elesettségén), ahogyan most te az általad publikusan elsütöttet. Nem vállalod a felelősséget, helyette engem piszkolsz – elvakultan. Mondhatni: rögeszmésen. Kezdem megszokni.

        1. Phoenix, igen, bizony nem lényegtelen, hogy – legalábbis a cigányságot dehonesztáló poénkodásodra vonatkozóan – eljutottál eljárásod helytelenségének érzékeléséhez. Így passz.

  7. Krausz professzor tanulmánya Auschwitz percepciójáról szól, ezért az alábbi fejtegetés(em).

    A valóban kommunista Auschwitz óta még inkább humanista.

    A történelmi materializmus soha nem volt antihumánus.

    Persze mentálisan nem egészséges, illetve személyiségdeficites emberekben a legprogresszívabb eszme is súlyosan sérül.

    Auschwitz-cal új időszámítás kezdődött antiszemitizmus-ügyben, ami annyit tesz, hogy ebben a dologban nincs “túlérzékenység”. Érzékenység van. Ennek hiánya kulturális értékzavar, amely mögött idült identitás-pszichológiai sérülés rejtőzik.

    Az a körülmény, hogy a kommunista mozgalom az emberiség nembeliségének teljes kibontakoztatására irányul, nem jelenti annak tagadását, hogy a pozitív általános megmutatkozhat a különösben (lásd Sartre: Elmélkedések a zsidókérdésről. Göncöl Kiadó. Budapest, 2002.).

    A holokauszt után zsidó túlérzékenységet hangoztatni nem feltétlenül gonosz, illetve náci kiszólás, de mindenképpen rendkívüli tapintatatlanság (lelketlenség) és/vagy a saját mentális labilitás kompenzálása, valamint tényellenesség, vagyis igaztalanság. Mert e tekintetben három lehetőség van: 1/ a “zsidó túlérzékenység” híresztelése az antiszemitizmussal szembeni közönyt (rosszabb esetben egyenes pártolását) takarja, ami egyértelműen – mind az egyénnél, mind a közösségnél – negatív jegy; 2/ a holokauszt valóban kiválthat – közvetlenül és közvetve egyaránt – ún. túlérzékenységet, amely azonban valójában nem túlzott, hanem normális érzékenység (így nem is túlérzékenység), hiszen abnormálisra reagálás, tehát éppenséggel kialakítandó az összes új nemzedékben; 3/ a holokauszt nemzedékekre szólóan megmérgezte a társadalom mentálhigiéniáját (e jelenség tagadása szintén a mérgezettségből következik), s amikor ezt egyes közösségekben vagy személyeknél érzékeljük megnyilvánulni, egyfelől embertelenség, másfelől durva problémakezelési hiba oknak jelölni az okozatot.

    A “zsidó túlérzékenység” hangoztatása a soá után antiszemita toposz. Kommunistához méltatlan. Érdemes megszívlelnie Sartre már utalt, ide vonatkoztatható elemzését (semmiféle módon nem keresztezi a történelmi materializmust); idézek belőle.

    “Van a zsidónak barátja is: a demokrata. Ő azonban silány védelmező. […] …kizárólag embert ismer… […] Ha az antiszemita kapzsiságot vet a zsidók szemére, a demokrata azt feleli, hogy ismer zsidókat, akik nem kapzsik, s keresztényeket, akik nagyon is azok. De az antiszemitát ezzel nem lehet meggyőzni: ő azt akarja kifejezni, hogy… […] …a keresztény kapzsiság és a zsidó kapzsiság … egészen különféle tulajdonságok. […] A demokratának … hiányzik az érzéke a sajátos iránt… […] …az ő védelme ugyan megmenti a zsidót mint embert, de megsemmisíti mint zsidót. Az antiszemitával ellentétben, a demokrata nem önmagától fél: az átfogó közösségi formáktól idegenkedik… […] Az olyan zsidónak a felfogásában, aki tudatosan és büszkén zsidó … anélkül, hogy … félreismerné … a szálakat, melyek a nemzeti közösséghez fűzik, nincs is olyan nagy különbség az antiszemita és a demokrata között. Az egyik el akarja pusztítani benne az embert, hogy ne maradjon belőle más, mint a zsidó, a pária, az érinthetetlen; a másik a zsidót szeretné belőle kipusztítani és csak az embert megtartani, az általános emberi és polgári jogok elvont alanyát. Még a legliberálisabb demokratánál is mindig felfedezhető egy árnyalatnyi antiszemitizmus: olyan mértékben ellensége a zsidónak, amennyire az önmagát zsidónak tartja. […]

    A zsidó… …par excellence társadalmi ember… A társadalom tette zsidóvá, nem az Isten igéje; a társadalomból fakadt a zsidókérdés, és mivel ennek a problémának a távlataiból kénytelen önmagát látni… …társadalmi erőfeszítéseket tesz, hogy megalapozza helyét a többi ember között; társadalmi vonatkozású minden öröme és bánata; és mindennek az az oka, hogy a társadalom átokkal sújtotta. Ha tehát szemére vetik, hogy nem metafizikus beállítottságú, hogy állandó nyugtalansága szélsőséges pozitivizmussal jár, ezek a kifogások azok ellen fordulnak, akik támasztják őket. A zsidó társadalmi lény minden téren, mert az antiszemita azzá tette.

    […] …élete egyetlen vég nélküli menekülés… …kettéhasították érzelmi életét, …arra szorították, hogy folytonosan kergesse az egyetemes testvériség lehetetlen álmát egy olyan világban, amely őt eltaszítja. Kinek a vétke ez? A mi szemünkben látja azt az elfogadhatatlan képet, melyet önmaga elől is el akar rejteni. A mi szavaink, a mi cselekedeteink – minden szavunk és minden cselekedetünk –, a mi antiszemitizmusunk, de éppen úgy a leereszkedő liberalizmusunk is, megmérgezték egészen a velejéig. Mi kényszerítjük rá, hogy zsidónak tartsa önmagát, akár menekül tőle, akár vállalja; mi állítottuk az autentikus vagy inautentikus zsidó életforma dilemmája elé. Mi teremtettük meg ezt a fajtájú embert, akinek kizárólag csak kapitalista (vagy feudális) társadalomban van létjogosultsága, mert abban egy ősi logikájú kollektivitás bűnbakja lehet. Ezt a fajtájú embert, aki mindenki másnál inkább tanúbizonyságot tesz ember volta mellett, mert az emberiségen belül … eredendően inautentikus életformára vagy mártíromságra kárhoztatott. Nincs közöttünk senki, aki ne lenne teljes egészében bűnös és elítélendő ezért. A zsidó vér, amelyet a nácik ontottak, mindannyiunk fejére hull.”

    (Lásd megadott cím, 45-47. és 111-112. old.)

    A fenti, az itt megszokottnál terjedelmesebb hozzászólást konkrétan egy korábbi indokolja. “Velős”:

    >>Tovaris
    2017-03-04 – 08:51
    A zsidók kiirtását is “hyperszenzitív” módon értékelik egyesek – elfeledkezve a történelmi materializmus alapvető kritériumairól.<<

    Amennyiben a továbbiakban a kérdésről, amelyet Tovaris kommentje – meggyőződésem – kritikátlanul feszeget (ugyanis nem elégtelen műveltségű fiatal ő), "vita" alakulna ki, abban a magam részéről nem veszek részt. Egyrészt a tárgyban előadtam, amit előadhattam, másrészt körünkben és színvonalunkon erről vitatkozni szerintem erkölcstelenség (már vitatémának bedobni az volt).

    1. A fentieket tudomásul véve, engem minden nép “értéke” tekintetében a proletár internacionalizmus elvei vezérelnek.

  8. Ahogyan mind távolabb kerülünk időben az ún. sztálinizmustól, egyszer csak eljutunk (eljut ki-ki) arra a pontra, ahol eldönthetjük (eldöntheti), hajlandóak vagyunk-e (hajlandó-e) tudomást venni e rendszer történelmi pozitívumairól is (szörnyűségei mellett). Természetesen nincs arról szó, hogy követendőnek tartjuk-e az államszocializmus útját újra, különösen nem a despotikus változatát, de arról igen, hogy felhagyunk démonizálásával, diabolizálásával (oreghtamas 2017-03-02 – 09:34). Ha ettől ódzkodunk, soha nem értjük meg Lengyel Józsefet vagy Rokosszovszkijt és a többi tisztet, akik a Gulagról elengedve Sztálin vezetése alatt kiemelkedően szolgáltak a Nagy Honvédő Háborúban. Legfeljebb – jó esetben – Szolzsenyicin érzelemvezérelt, pravoszláv miszticizmussal terhes ideológiájának platformjára helyezkedünk.

    1. Szerintem az “ún. sztálinizmustól” egyáltalán nem kerültünk messzebb. Legfeljebb egy kicsit eltávolodtunk tőle. Sztálin és a körülötte hullámzó megítélések a kommunista múlt kitörölhetetlen részei voltak és azok is maradnak.
      Nem venni róla tudomást annyit jelent, mint ahogy az a “bizonyos” strucc a homokba dugja a fejét.
      Az biztos. A 2. világháború Sztálin “dicsőségével” ért véget. De a Szovjetunió stagnálása és hanyatlása is Sztálin halála után kezdődött és gyorsult fel.
      Ezek tények. Az ok és az okozatok boncolgatása a történészek feladata volt és lesz.

      1. A stagnálásról és hanyatlásról jut eszembe.

        Veri a cigány a legkisebb fiát.
        – Miért vered azt a fiúcskát?
        – Hát hogyne verném, amikor a gázsó egy nap alatt elvásta azt a cipőt, amit a négy bátyja évekig hordott …

        Csak úgy eszembe jutott …

  9. A legutóbbi Népszava cikkek, a permanens russzofóbia tudományos köntösbe való becsomagolása – az újólag favorizált “szocialista félisten” a szegedi polgármester tőkés-seggnyaló, russzofób allürjei – nem sok jóval kecsegtetnek.
    Lehet, hogy ebbe belebukik az orbán-fasisztoid rendszer, de mi lesz utána?

  10. Nemrég leleveztem Krausz Tamás barátommal, hogy sajnos a jelen tanulmányban (első megjelenése: Eszmélet, 2000. tavasz. 12. évf. 45. szám) „A GULAG eredete és Auschwitz kivételessége” fejezet második bekezdésének második mondata elírás áldozata: „Az amerikai indiánok kiirtásától az I. világháborún, az örmények kiirtásán, Auschwitzon és A GULAG-ON ÁT a hirosimai atomtámadásig és tovább, Kambodzsán át Ruandáig, sokféle formában és módon ZAJLOTT le NÉPITRÁS.” (NAGYBETŰS kiemelés tőlem) – http://eszmelet.hu/krausz_tamas-gulag-es-auschwitz-avagy-az-osszehasonlito-ele/

    Szerencsére a Gulag-kötetbe – Gulag . A szovjet táborrendszer története (szerk. Krausz Tamás). PANNONICA KIADÓ, 2001. – bekerült változatában ugyanez a mondat már eredeti szándékolt értelmére javítva látható, ugyanis így szól: „Sokféle formában és módon zajlott le népirtás, tömeggyilkosság a spanyol és angol gyarmatosítástól, az amerikai indiánok kiirtásától az I. világháborún, az örmények kiirtásán, Auschwitzon és a sztálini tömeggyilkosságokon át, a hirosimai atomtámadásig és tovább Kambodzsán át Ruandáig.” (23. old.).

    TEHÁT A GULAGON SEMMIFÉLE NÉPIRTÁS NEM TÖRTÉNT. Krausz professzornak elküldtem a következő olvasatot a kérdésben, aki nemrég teljes mértékű egyetértéssel visszaigazolta: „A GULAG nem gyilkolásra tervezett, fő funkciójában nem a pusztítást szolgáló táborrendszer volt. Az építésre irányult – állami kényszermunkaként, amelynek során tömegével pusztultak foglyok és még nagyobb embertömegek nem semmisültek meg, sőt a tömeges(!) szabadon bocsátásokkor (ilyen jelenség is megfigyelhető, nem csupán az egyedi elengedés) nem kis számban akadtak, akik már nem őrizetesként önként a táborokban vagy azok környékén maradtak. Nemegyszer – a Nagy Honvédő Háború idején – a GULÁG-rabok táplálkozási fejadagjait magasabban állapították meg a környező helyi lakosságénál.”

    Fontos „apróságról” van szó, hiszen baloldaliak között is felbukkan olykor a mélyen tényellenes nézetet takaró kijelentés, miszerint „ó, hát népirtás nem csupán a holokauszt volt…”, pedig ennek ellenkezőjét a holokauszt kutatásának szaktudósai se állítják. Az utóbbiak azt hangsúlyozzák, hogy a Soá specifikumában egyedi népirtás a történelemben. Eleddig az egyetlen, amely iparilag szervezetten zajlott és a megcélzott népesség, a zsidóság utolsó írmagig történő kiirtására irányult.

    1. (Már félek a tanár úrral e témában vitatkozni. de nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki legyőzi félelmét.)

      “… azt hangsúlyozzák, hogy a Soá specifikumában egyedi népirtás a történelemben. Eleddig az egyetlen, amely iparilag szervezetten zajlott és a megcélzott népesség, a zsidóság utolsó írmagig történő kiirtására irányult.”

      Az objektív körülmények miatt az észak-amerikai indiánokat, az ausztrál bennszülötteket az “utolsó írmaghoz” jóval közelebbi mértékben sikerült kiirtani az európai telepeseknek (am. gyarmatosítóknak), mint a zsidókat a náciknak. Továbbá a kiirtott indiánok, ausztrál bennszülöttek, örmények stb. jószerével valóban etnikailag körülhatárolt népcsoportok voltak, ezzel szemben a nácik azokat irtották ki, akikről ők maguk döntötték el, hogy azok zsidók. A magát magyarnak és katolikusnak valló zsidó származású Radnótit ugyanúgy, mint a “legfajtisztább” székely szombatosokat, akik a protestáns-katolikus vallásháborúk idején önvédelemből tértek be a zsidó hitközségbe (a szerencsétlenek azt hitték ezzel megvédik magukat, ami sikerült is, csupán az utódaikat ítélték akaratlanul halálra).

      Ami azonban a lényeg. A többi népirtásnak “racionális okai” voltak: területszerzés, a másik fél ellenem irányuló népirtásának megelőzése stb. A náci népirtások egy részének (a szlávok, a cigányok kiirtásának) hasonló “racionális okai” voltak, ám a zsidóság esetében – éppen “az azt, hogy ki a zsidó, én döntöm el” elv miatt – ilyen okai nem voltak. És szerintem főképpen ebben áll az Endlösung egyedisége. Azonban én az ok nélküliséget sem akarom elfogadni, mert – marxistaként – nem hiszek a történelmi események erkölcsi alapon való lefolyásában. Az tény, hogy a fasizmus egyik meghatározó jellemzője a bűnbak keresés/találás – hiszen a fasizmus tömegbázisát alkotó lecsúszó/lecsúszástól félő középosztály azért lesz fasiszta, mert lecsúszása valódi okát nem képes/nem hajlandó felismerni és így szüksége van bűnbakra. Ám itt nagyon fontos a “SZÜKSÉGE VAN” kifejezés. A bűnbakot kihasználják, bántják, megalázzák, de nem irtják ki – hiszen akkor ki lesz a bűnbak? A jó bűnbak aranyat ér, nem minden bokor alatt található. Persze az egyes bűnbak élete garast sem ér, de az “utolsó írmagig” való kiirtás nem egyeztethető össze a bűnbak funkciójával. Nem véletlen, hogy a német nácik tényleges tevékenységében (a nácik a fasiszták azon alfaja, akik a bűnbakot rasszista alapon keresik/találják – a német náciknál ez elsősorban antiszemitizmust jelentett, hiszen, mint említettem, a szláv népek nem mint bűnbakok, hanem “racionális okokból” kerültek a német nácik által kiirtandók listájára) egészen a Szovjetunió megtámadásáig nem volt jelen valós szándék a zsidók teljes kiirtására. Hogy Hitler miket firkált(atott Hessel) a Mein Kampfban, azt maguk a náci vezérek sem vették komolyan. A Szovjetunió megtámadásával kezdtek megváltozni a dolgok. A németek ott sokkal jelentősebb ellenállással találkoztak, mint a korábban megszállt Európában. Természetesen érdekük volt a szovjet népek közötti (elsősorban az oroszokkal szembeni) szembenállás felerősítésére. Erre alkalmasnak mutatkozott a náci antiszemita ideológiával rokon orosz birodalmi antiszemitizmus felelevenítése a Petljura-féle pogromok gyilkos erőszakával fűszerezve. Már ekkor felderengett, hogy az antiszemitizmus nem csak bűnbak-képzésre alkalmas, de más, új szerep is kezdett kibontakozni: a bűnbak-képzés után a bűntárs-képzés szerepe. A rendkívül véres pogromok a megszállt területeken (mindenek előtt Ukrajnában, a balti köztársaságokban) már alkalmasak voltak a pogromokban aktív vagy legalább passzív szerepet játszók kompromittálására, arra, hogy azok rettegjenek az esetleges német vereség utáni őket érő jogos felelősségre vonástól. A moszkvai csata – a németek első komoly veresége – után már nem csak a megszállt szovjet területeken látszott hasznosnak ez az új zsidó-politika, hanem az egész megszállt Európában, hiszen a német legyőzhetetlenség mítoszának Moszkva alatti összeomlása mindenütt új lendületet adott az ellenállásnak, és nem csak az antifasiszták hallatták erősebben a hangjukat, hanem a kollaboránsok arcán is egyre erősebb volt a kétely. Véleményem szerint ezért ült össze 1942 elején a Wannsee konferencia, amely tervszerűen megfogalmazta a Végső Megoldást, annak iparszerű megvalósításának részleteivel. Ekkor alakították át a lengyelországi hadifogoly-táborokat (Treblinka, Auschwitz) és egyes németországi koncentrációs táborokat megsemmisítő táborokká, ahová megkezdődtek a mellesleg hadi szempontból kifejezetten aggályosnak tűnő tömeges deportálások. Mint már sokszor említettem, ott ahol az adott ország uralkodó körei vonakodtak részt venni a deportálásokban (Bulgária, Románia, Budapest), és pláne ahol jelentős társadalmi erők léptek fel aktívan ellene (Dánia), ott a nácik nem forszírozták a dolgot – ez szerintem kizárja az Endlösung fanatizmussal való magyarázatát, és erősíti a bűntárs-képző funkció elméletét. A németeknek “árja” bűntársakra, és nem zsidó-mentő mártírokra volt szükségük. Én ebben látom a Soah-Endlösung népirtás egyediségét a történelem egyéb népirtásaival szemben.

      Abban semmiképpen nincs vita köztünk, hogy a (helytelenül) a GULAG-gal és az ukrajnai holomorddal jellemzett sztálini Nagy Terror nem volt népirtás abban az értelemben, hogy az valamiféle etnikailag meghatározott csoportok kiirtására irányult volna. A számháborúknak meg nem sok értelme van. Azokat a katolicizmus, a gyarmatosító imperializmus egészen biztosan elveszíti.

    2. Javaslom Phoenixnek (lásd Phoenix 2017-03-02 – 13:23), félelem nélkül, hogy tételét, miszerint nem áll meg, hogy a holokauszt egyik fő specifikuma az utolsó írmagig való kiirtás szándéka, vitassa meg professzor Krausz Tamással, aki ezt tudományos szakmunkáiban többször is leírta (persze számos más történész is, de köreinkben ő érhető el, s jómagam őrá, illetve a tőle kapott pozitív visszaigazolásra hivatkoztam a tárgyban).

      De nézzük meg Phoenix szövegének legalább egy részét konkrétan is, korrektív kiegészítéseimet szögletes zárójelben tüntetem föl:

      >>Az objektív körülmények [Ez az utalás mit akar jelenteni, s ha elsősorban a behurcolt betegségekre vonatkozik, akkor se a professzort, se engem nem cáfol, hiszen nem bizonyított, hogy a gyarmatosítók az utolsó írmagig likvidálni tervezték volna a Phoenix által emlegetett indiánokat vagy ausztrál bennszülötteket] miatt az észak-amerikai indiánokat, az ausztrál bennszülötteket az “utolsó írmaghoz” jóval közelebbi mértékben sikerült kiirtani az európai telepeseknek (am. gyarmatosítóknak), mint a zsidókat a náciknak. Továbbá a kiirtott indiánok, ausztrál bennszülöttek, örmények [Utóbbiak esetében sokkal kiűzés volt a cél népirtással, de nem utolsó írmagig folytatva.] stb. jószerével valóban etnikailag körülhatárolt népcsoportok voltak, ezzel szemben a nácik azokat irtották ki, akikről ők maguk döntötték el, hogy azok zsidók.<<

      Ami pedig a racionalitást illeti, az utolsó írmagig elpusztítás végcélja összefért ideiglenesen életben hagyott zsidó tömegek halálra dolgoztatásával.

      A holokauszt modern ipari szervezettségétől eltekinteni meg ugyanannyira szakszerűtlenség, mint Phoenix részemről előbb már bírált ellenvetéseinek mindegyike.

      Végül. Azért is szorgalmazom, hogy Phoenix Krausz Tamással folytassa e vitát tovább (ha attól sem fél), mert tőle imént (néhány órája) külföldről érkezett e-mailbe foglalt kérés alapján meg kellett kérnem a Mebal-adminisztrációt a szóban forgó elírt mondat megigazítására.

      A továbbiakban e vitát azért se folytatom Phoenix-szel, mert egyrészt már improduktív, s minden bizonnyal ellehetetlenítené a fent újraközölt kiváló Krausz-dolgozat értő megtanácskozását, másrészt elvinne arról elmélkednem, hogy miként fordul elő a zsidó gyökerek vállalásának labilitása a társadalomról, történelemről amúgy progresszív nézeteket vallók között is.

      1. Valóban nincs értelme a vitának, amikor az egyik vitapartner a másik véleményének megsemmisítése érdekében annyira elvakult, hogy nem tudja a lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni, nem veszi észre, hogy félreolvassa vitapartnere szövegét és ami a legbántóbb, kisérletet sem tesz rá, hogy megértse vitapartnerét.

        Csak néhány példa.

        1) Az “objektív körülmények” természetesen a Szövetségesek viszonylag gyors győzelmét jelenti, ami nem tette lehetővé az “utolsó írmagig” való kiirtást. Ám a nácik önként is feladták az “utolsó írmagig” való kíirtást az általam említett példákban (Dánia, Bulgária, Románia, Budapest), de említhettem volna példaként a Weisz-Chorin családot és a hozzájuk hasonlóakat, akikről a nácik úgy döntöttek, hogy ők nem zsidók, és így nem tartoznak a kiirtandó írmagok közé. Vagyis úgy tünik, az “utolsó írmag” mégsem volt “differentia specifica”-ja az Endlösungnak.

        2) Az ideiglenes életben hagyás nem jelentheti a népirtás racionalitását, sem idézőjelekkel, sem azok nélkül. Én világos példákat írtam, amiket a Tanár úr nagy ívben negligált: területszerzés, az én népem kiirtásának megelőzése stb.

        3) Ha már Krausz Tamás tekintélyét használjuk pajzsként, akkor emlékezzünk rá, hogy éppen ő mutatta ki, hogy az Endlösung áldozatainak nagyobbik részét nem a lengyelországi halálgyárakban gyilkolták le modern ipari tecnológiákkal, hanem a megszállt szovjet területeken nagyon is tradicionális módszerekkel. Ilyen formán az iparszerűség sem – bár az elképesztő a maga nemében – tekinthető a Soah “differentia specifica”-jának. Viszont a Tanár úr most sem, korábban sem akarta/tudta cáfolni elméletemet a bűnbak-képzésről a kollektív bűntárs- képzésre való áttérésről, ami szerintem valóban az Endlösung “differentia specifica”-ja és mint ilyen, óriási történelmi jelentősséggel bír. Egyébként én éppen Krausz Tamástól tanultam, hogy a Soah egyedisége nem az áldozatok, hanem a gyilkosok oldaláról ragadható meg. Pontosan erre építettem az elméletemet, amivel arra probáltam választ találni, hogy mi volt a gyilkosok célja e soha nem látott szörnyűségű népirtási kísérlettel? Nem a zsidók kiirtása – erre jutottam.

        1. A félreértések elkerülésére (bár ha valaki valamit félre akar érteni, az félre fogja érteni) pontosítok: nem ÖNMAGÁBAN a zsidók kiirtása.

    3. Phoenix 2017-03-02 – 20:59 kommentjével kapcsolatban.

      Tárgyszerű hivatkozás nem pajzs. Ne személyeskedjünk.

      Tárgyszerű vitában a tény, hogy a vitapartner másként olvas egy adott szöveget, értékelhető helyes és helytelen olvasásnak, ill. szövegértésnek, de nem elvakultságnak. Ismét jelzem: ne személyeskedjünk.

      A náci antiszemitizmus bűnbak funkcióját soha nem vitattam, Phoenix esetében sem. Számos publikált írásomban magam is hangsúlyozom.

      A holokauszt egyik fő egyedi jellemzője az utolsó írmagig történő kiirtásának szándéka. Ezt hangsúlyozza a szakirodalom, benne Krausz is. A tételt nem cáfolja, hogy a holokausztban a zsidók utolsó írmagig történő kiirtásának elindított végrehajtásához menet közben csatlakozott a szláv népek teljes elpusztításának megkísérlése is.

      Egyebekben Phoenix elméletét nem tudom követni. Ezért a vitát, amelyet ő kezdett velem, az én részemről tényleg lezárom.

      1. 1) Egy saját állítás igazolása, a vitapartner állításának cáfolása “tárgyszerű” hivatkozássl, hogy tudniillik “ime X.Y. is velem ért egyet!” – ez “pajzs”.

        2) A “xxxx” szót tartalmazó, vagy arra valamilyen módon utaló szövegek következetes helytelen olvasása, ill. szövegértése valamivel csak magyarázható – szerintem a témában sokak számára jól látható elvakultsággal. Lehet, hogy tévedek – de akkor mi a magyarázat?

        3) Mindjárt ebben a válszban is van “helytelen olvasás, ill. szövegértés”: én nem a “náci antiszemitizmus bűnbak [kereső/találó] funkcióját” adtam elő novumként, hanem annak átalakulását 1941 június 22 után “kollektív bűntárs-képzéssé” – a Tanár úr ezt negligálta.

        4) “Ezt hangsúlyozza a szakirodalom, benne Krausz is.” – na ez is például pajzs és nem érvelés.

        “A tételt nem cáfolja, hogy a holokausztban a zsidók utolsó írmagig történő kiirtásának elindított végrehajtásához menet közben csatlakozott a szláv népek teljes elpusztításának megkísérlése is.” – ez pedig az elvakult félreolvasás. Sehol ilyesmit nem állítottam (annál is inkább, mert ez tényszerűen téves: a szlávok kiirtását előirányzó “élettér”-elv sokkal előbb lett a III. Birodalom hivatalos doktrinája, mint a Végső Megoldás.

        5) “Egyebekben Phoenix elméletét nem tudom követni” – hiszen az roppant bonyolult. Ime pontról pontra:

        a) A fasizmus – a társadalmi-gazdasági válságokban lecsúszó, a lecsúszástól rettegő, a lecsúszás valódi okait megérteni nem tudó/nem akaró középosztály ideológiája és mozgalma – egyik alappillére a bűnbak-képzés. A német náci-fasizmus ezt antiszemita alapon tette, miközben “azt, hogy ki a zsidó, ő (a német náci faszmus) dönti el”.

        b) A bűnbakra szükség van, ezért bár bántják, kifosztják, megalázzák, de nem irtják ki. 1941 június 22 előtt sem a németek által megszállt területeken, sem Németországban nem voltak szisztematikus “utolsó irmagig” való zsidó-irtások, nem működtek megsemmisítő táborok (a “védőörizeti” koncentrációs táborok nem voltak azok).

        c) A Szovjetunió 1941 június 22-i megtámadása megváltoztatta a II. világháború jellegét. A villámháború többé nem működött, a német csapatok a frontokon korábban sehol nem látott ellenállással találkoztak, a frontok mögött addig nem ismert minőségű és méretű partizán háború indult be. És 1941 végén a németek Moszkva alatt elszenvedték az első stratégiai jelentősségű vereségüket. Ennek hatására a megszállt Európában is fellendültek az ellenállási mozgalmak (Jugoszlávia, Görögország, Franciaország, Lengyelország, Norvégia stb.) és a kollaboránsok is el kezdtek kételkedni a németek legyőzhetetlenségében.

        d) Az új helyzetben a náci vezetés – felhasználva az antiszemita bűnbak-képzés agymosó eredményeit, a megszállt szovjet területeken felélesztett cári-petruljai pogrom-politika tapasztalatait – új politikát dolgoztak ki, a kollektív bűntárs-képzés politikáját: a megszállt területek politikai elitjét és lakósságát egy sohasem volt méretű, elképesztő bűncselekmény-halmaz aktív és passzív bűntársaivá tesztik, ami által – a jogos megtorlástól való félelem – ezeket a tömegeket mélyen érdekelté teszik a nácik győzelmében. Ennek a politikának a technikai részleteit dolgozták ki 1942 januárjában a Wannsee konferencián, amelynek eredményeként egyes lengyelországi hadifogoly-táborokat (Treblinka, Auschwitz stb.) és egyes birodalmi “védőörizeti” lágereket (Bergen-Belsen, Sachsenhausen stb.) iparszerű megsemmisítő táborokká alakítottak át, ahova megkezdték a megszállt Európa zsidónak nyilvánított lakósainak tömeges, szisztematikus deportálását (miközben a megszállt szovjet területek zsidóságát immár szintén szisztematikusan, de “hagyományos” módszerekkel irtották). Ez volt az Endlösung, a Végső Megoldás.

        c) Nyilván a náci-fasizmus által bűnbaknak állított zsidóság “természetes módon” vált az Endlösung áldozatává, de az Endlősung valódi célja nem a zsidók kiirtása volt, hanem a kollektív bűntárs-képzés. Emlékezzünk Marx szavaira: „Az arany és az ezüst nem pénz természettől fogva, de a pénz természettől fogva arany és ezüst” – mutatis mutandis – „Az Endlösungnak nem természettől fogva voltak áldozatai a zsidók, de a zsidók “természettől fogva” lettek az Endlösung áldozatai”

        d) Hogy az Endlösung célja nem a zsidók “utolsó írmagig” való kiirtása volt, azt egyfelől az bizonyítja, hogy ahol a politikai elit és/vagy a helyi társadalom nem volt hajlandó benne közreműködni (és így bűntárssá változni) – Dánia, Bulgária, Románia, Budapest -, ott a németek nem forszírozták a dolgot, másfelől, mivel “azt, hogy ki a zsidó, ők, a nácik döntötték el” több – főképpen nagytőkés – zsidó családot (nálunk például a Weisz-Chorin családot) nem csak futni hagyták, de egyenesen támogatták a semleges országba való távozásukat.

        Nos mindez természetesen követhetetlen (és ezért nem méltó még bírálatra sem) – egy elvakult nézőpontból.

        1. A zsidók kiirtását is “hyperszenzitív” módon értékelik egyesek – elfeledkezve a történelmi materializmus alapvető kritériumairól.

  11. Érdekes jelenség, hogy Oroszországban elkezdődött Sztálin rehabilitációja. Ami elég nehezen érthető hazai szemmel, mivel itt a világ leggonoszabb diktátoraként szerepel. Elfelejtve, hogy a 20. kongresszuson ez lett Hruscsov létének értelme, kenjük rá Sztálinra… hasonlóan, mint ma itthon a szocializmus démonizálása az uralékodó elit létének alapköve.

    1. Én nem nevezném a mai Oroszországban zajló Sztálin “rehabilitációt” általános folyamatnak. Itt valóban vannak, akik abszolutizálják Sztálint, sőt, a Hitlerrel való “teljes ideológiai azonosulását” hirdetik – pont ennek tarthatatlanságára világít rá Krausz Tamás átfogó írása. Ma Oroszországban – olvasva a különféle forrásokat – azt látom, hogy inkább Sztálin érdemeit, pozitív tulajdonságait hangsúlyozzák ki – amely éppen olyan hibákhoz vezethet, mint a totális “ördögi, gonosz” stb. minősítések. Ahogy múlik az idő, sok minden megszépül. Mindenesetre a történelmet nem kiragadott részletekkel, hanem egészében kell szemlélni – és ami a legfontosabb – meg kell hagyni a történések valós folyamatát. Utólag mindent meg lehet magyarázni, meg lehet hamisítani – de ami ma Oroszországban tapasztalható, a növekvő Sztálin népszerűség – miközben egy kapitalista rendszer és Putyin van jelen – elgondolkoztató. Sztálin hatalma sem saját, önnön akaratából teljesedett ki, hanem az általa kialakított hangja van.
      Akik ma démonizálják a szocializmus, azok abban a rendszerben vakarództak ki a szarból…mint járulékos melléktermék…

      1. “abban a rendszerben vakarództak ki a szarból…mint járulékos melléktermék…” 🙂 ezért érdemes volt ma felkelnem 🙂

  12. Kedves Tovaris! Én azt mondanám, hogy kell egy TÖRTÉNÉSZ. Aki adatokkal és tényekkel dolgozik. De éppen most mentem lakóhelyemen a “történelmi kiállítás” mellett a Gulagról. Döbbenetes az agymosás, a hazugság és mocsok áradat, és bizony ebben a teljes politikai vezető réteg egységes az MSZP-től a Jobbikig. Ezzel kell elszámolni nekünk.
    Ügynöklista? A Szél nevű Bernadett azt sem tudja miről beszél, a Momentum ember még úgy sem. Mi lesz a mostani ügynökökkel, akik végzik a munkájukat? Vagy azokkal a politikusokkal, akik gerjesztik a gyűlöletet?

    1. A lakóhelyemhez közeli Várpalotán ott van a “Trianon Múzeum”. Az ugyanúgy a történelmi agymosás terméke, mint a jelenlegi burzsoá rendszer legitimitása.
      Ha véletlenül létrejönne egy új szocialista rendszer, legalább annyi szemetet kellene azonnali hatállyal eltakarítani, amit Rákosinak annak idején…Sajnos, félek, ugyanolyan sok tévedéssel is…

  13. Na, ezért kell egy marxista történész, aki pontosan feltárja és megvilágítja a történések hátterét, összefüggéseit és objektivitását.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *