Csaba von Fischer: A fasiszta hagyomány az ukrán nacionalizmusban

(Konrad Kreft és Clara Weiss tanulmánya alapján)

A nyugati média előszeretettel elhallgatja, hogy milyen szerepet töltenek be a fasiszták az új ukrán kormányban. A szélsőjobboldali Svoboda (Szabadság) párt több miniszterrel képviselteti magát, a párthoz szorosan kapcsolódó fegyveres szervezet, a Jobb Szektor pedig terrorral nyomja el a kormánnyal szemben kritikus hangot megfogalmazókat. A tavalyi puccs kivitelezéséhez mindkét szervezet jelentős támogatást kapott Berlintől és Washingtontól, ami nem véletlen, hiszen Németország, az USA és az ukrán fasiszták együttműködése régre nyúlik vissza.

Az ukrán nacionalizmus gyökerei

Sok más európai országgal ellentétben, Ukrajnában soha nem volt erős nacionalista mozgalom. Ukrajna a középkorban Lengyelország és Oroszország által megosztott terület volt, majd a Lengyel Királyság felosztását követően a mai Ukrajna területének nyugati vége a Habsburg Birodalomhoz került. Az ukrán nemzeti mozgalom erőtlensége a gazdasági elmaradottság és az erős középosztály hiánya mellett annak volt betudható, hogy számottevő iparosítás csak az ország keleti részében történt, az is már csak a Szovjetunió keretein belül. A városi lakosság többsége oroszokból, németekből és zsidókból állt, az ukránok főleg az agrárnépességet alkották.

1917-ben, a cári birodalom felbomlásakor kiáltották ki a független Ukrajnát, mely egy vegytiszta ukrán nemzetállam megalkotását tűzte ki célul, így az ukrán nemzettudatnak már a kezdeti szakaszában is meghatározó elemei lettek az oroszellenesség, a pogromok és a nyugati hatalmak támogatásának elnyerése. A hatalom a nacionalista Szimon Petljura kezébe került, aki később a mai ukrán neonácik példaképének számító Sztyepan Bandera idolja lett. Ukrajna egy véres polgárháború színhelyévé változott, amit brutális bűncselekmények és zsidóellenes pogromok tarkítottak. A polgárháború a Vörös Hadsereg győzelmével végződött 1921-ben, egy évre rá az Ukrán SZSZK a SZU részévé vált. A SZU nemzetiségi politikája elismerte a nemzetiségek önrendelkezési jogát, így a sporadikusan meglevő, kiforratlan ukrán nemzeti kultúra gyors fejlődésnek indult. Az analfabéták aránya jelentősen csökkent, iskolák, egyetemek jöttek létre, megindult az ukrán nyelv és kultúra szellemi pezsgése. Ennek az állapotnak a sztálini bürokrácia erőszakos oroszosítása és a kikényszerített kollektivizálás vetett véget, ami a ’20-as évek végén, a ’30-as évek elején főleg az ukrán parasztságot sújtotta. A sztálini bürokrácia ténykedése hozzájárult a földalatti ukrán nacionalista és fasiszta mozgalmak megerősödéséhez, akik így örömmel csatlakoztak a német hadsereghez, amikor az megtámadta a SZU-t.

Ukrán háborús bűncselekmények a II. világháborúban

Az ukrán nacionalisták legfontosabb szervezete az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) volt, mely mindenben együttműködött a németekkel, tagjaikat főleg a polgárháborúban Petljura oldalán harcoló veteránok közül toborozták. Az OUN számos terrortámadást követett el Ukrajnában, Romániában, Lengyelországban és Csehszlovákiában. Ideológiai vezetőik Dmitro Donzov és Frank Golczewski voltak, akik az amoralitás tézisének hangoztatásával deklarálták, hogy készek együttműködni Oroszország bármely ellenfelével, függetlenül annak céljaitól, így ideológiailag igazolva azon váltást, mely a II. vh.-t követően a németektől az USA hidegháborús szövetségesévé transzformálta őket.

Az OUN 1940-ben kettévált Bandera és Melnyik frakciójára (Bandera követői voltak többen), és két önkéntes légió felállításával bekapcsolódott a második világháborúba. A németek által elfoglalt területeken napokig tartó pogromokat rendeztek Lvov, Tarnopol, Sztanyiszlav és más térségekben, becslések szerint 35 ezer zsidót irtva ki, sokszor az SS-Einsatzgruppekat megszégyenítő kegyetlenséggel és brutalitással. Lvovban 1941-ben kikiáltották a független Ukrajnát, de a német megszállás miatt ebből nem valósult meg semmi.

1942-től az ukrán milícia Belorussziában szolgált partizánvadászként, valamint a gyűjtőtáborok őrzési feladatait látta el. 1943-ban Bandera létrehozta az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA), és kiterjedt etnikai tisztogatásba kezdett az etnikailag tiszta ukrán állam létrehozása érdekében, melynek során 90ezer lengyelt és zsidók végeztek ki, de nem kímélték a szovjetekkel szimpatizáló ukránokat sem. Az UPA a második világháború után is folytatta harci tevékenységét, mire a SZU a banderista felkelést 1953-ra leverte, kb. 20ezer ukrán áldozatot hagyott az UPA maga után.

Ukrán fasiszták a hidegháborúban

A világháborút követően az USA hírszerzése megkezdte a SZU elleni politikai, ideológiai, katonai harcban részt vevő náci kollaboránsok toborzását, akiknek rendelkezésre bocsátotta az USA-hírszerzés propaganda-állomásait (mint a Szabad Európa Rádió). Harry Resitzke, a CIA Szovjetunión belüli titkos műveletekre specializálódott tisztje szerint „mindenféle rohadékot alkalmaztunk, a lényeg annyi volt, hogy antikommunista legyen”. A CIA által a ’40-es, ’50-es években Kelet-Európában és a Szovjetunióban kiépített hálózatai a náci kollaboránsok hálózataira, személyi állományára épültek rá. A hálózat kiépítésében oroszlánrésze volt Reinhard Gehlen tábornoknak, aki a II. világháborúban a német hírszerzés vezetője volt a keleti fronton, és aki a világháborút követően a Német Szövetségi Szolgálat (BND) első vezetője lett. Ő 1946-tól Washingtonnak dolgozott, és régi kapcsolatok fűzték az ukrán náci kollaboránsokhoz, Vlaszov tábornok szovjetellenes divíziójához, és egyéb nemzetiszocialista hálózati rendszerekhez.

A SZU destabilizálására tett első próbálkozás egy ukrajnai polgárháború kirobbantására tett kísérlet volt. A CIA elődje, az OSS és a brit SIS már a háború vége előtt megkezdte az UPA földalatti háborújának anyagi-logisztikai támogatását. Az 1953-ig tartó ukrán gerillaháború lett a prototípusa a CIA által a hidegháborúban megszervezett hasonló ügyleteinek.

A CIA egyik legfontosabb UPA-összekötője a szadista nácikollaboráns Mikola Lebegy volt. A CIA finanszírozta nacionalista, antikommunista, revizionista könyvkiadóját is, mely kiadványok rendkívül népszerűek voltak az emigráns ukránok köreiben. ’45-75 között Németországban működtette kiadóját, ahol az által kiadott irodalom az ukrofasiszták tevékenységét, mint szovjetellenes szabadságharcot tüntette fel, elkenve-letagadva a háborús bűnöket.

Az UPA jó ráérzéssel ’43 óta építette ki magáról a „demokrata szabadságharcosok” mítoszát, hogy szalonképessé tegye magát a nyugati szövetségesek előtt. A mítosz szerint egyszerre harcoltak a nemzetiszocializmus és a kommunizmus ellen a demokrácia védelmében, mindezt a nyugati hatalmak asszisztálása és aktív közreműködése mellett. 1977-től Brzezinski, Carter nemzetbiztonsági szakértőjének tanácsára felpörgették az ukrán propagandaanyagok gyártását, az irodalom mellett felhasználva a rádióadásokat és a videoanyagok készítését is.

Reagan elnöksége alatt csúcsra járatták a SZU destabilizálását a nemzetiségi kérdés mesterséges felszításával. Ukrajna mellett a SZU többi etnikai csoportját is célba vették, a nemzetiségi-szeparatista törekvések aláásták a SZU alapjait. Reagen 1983-ban a Fehér Házban fogadta Jaroslav Stetzkot, az OUN ’68 óta regnáló elnökét, és közölte vele: „ az ön harca a mi harcunk, az ön álma a mi álmunk”. A nyolcvanas években az USA 3,5 millió dollárt fordított az ukrán ellenzéki mozgalmak támogatására, az ezen csoportok által szervezett, szüntelen, intenzív kormányellenes tüntetések adták meg a végső lökést Ukrajna függetlenségének.

Az ukrán nacionalisták az NSZK részéről is támogatásra leltek, a BND (Szövetségi Hírszerző Hivatal) számtalan ukrán nácinak és száműzött nacionalistának kínált menedéket. Münchenben alakult meg a propagandaanyagok készítésével, terjesztésével foglalkozó Ukrán Emigrációs Központ, Bandera és Stetzko is itt talált menedékre, mígnem Banderát ’59-ben likvidálta a KGB.

A tudományos életben is megkezdődött az ukrán náci kollaboránsok tisztára mosása: több könyv is kiadatott az ötvenes években, mely a náci kollaboráns ukránokat dicsőítette, illetve elhallgatta tetteiket. Az amerikai újságíró, Christopher Simpson ’88-ban megjelent könyve, a „Visszatekintés: A nácik amerikai általi toborzása és ennek hatása a hidegháborúra” c. könyvében részletesen feltárja, miként használta fel és működtette az amerikai hírszerzés a második világháborút követően a már kiépült nemzetiszocialista hálózatokat, struktúrákat. Az amerikai média diszkrét hallgatása mellett a CIA-val együttműködő náci kollaboránsok múltját tisztára mosták, vagy elhallgatták, tevékenységüket a demokrácia érdekében vívott szabadságharccá alakították, mely szemlélet a mai Ukrajna háborús propagandájában is tetten érhető.

A Svoboda felemelkedése 1991 után

A függetlenség elnyerését követően gombamódra kezdtek szaporodni a különféle jobboldali szervezetek, az állam részéről is megindult a szélsőjobboldali szervezetek támogatása. A ’90-es években megindult az UPA és az OUN fokozatos rehabilitációja, törvényjavaslat is beadásra került, mely az UPA veteránjait a Vörös Hadsereg veteránjaival hozta azonos státuszba, mely javaslatot a narancsos puccs idején hatalomra került Juscsenko-kormány idején megszavazott a Rada.

A narancsos puccs idején a Svoboda (Szabadság) aktívan támogatta Juscsenkot, aminek eredményeképp a párt elnöke, Oleg Tahnyibok előbb függetlenként, majd Juscsenko „Mi Ukrajnánk” pártjának frakciótagjaként a Rada tagja és a parlament költségvetési bizottságának tagja lett. Tahnyibok egy UPA-veteránok előtt tett találkozón kijelentette: „Ti a moszkalik (az oroszok pejoratív megnevezése), németek, zsidrákok („zsidivka”) és más söpredékek ellen harcoltatok. Ukrajna számára az orosz-zsidrák maffia jelenti a legnagyobb fenyegetést”. A közfelháborodás hatására Tahnyibokot kizárták a frakcióból, és büntetőeljárás indult ellene közösség elleni uszítás miatt, ami felmentéssel zárult.

A Svoboda 1991-ben alakult Ukrajna Szociális-Nemzeti Pártja néven több jobboldali csoport és hallgatói testület fúziójával, a „narancsos forradalom” idején vették fel a Svoboda (Szabadság) nevet. Juscsenko hatalomra kerülését követően megkezdődött az ukrán fasiszták rehabilitálása és a neonácikkal való együttműködés. 2005 júliusában megalakult a Nemzeti Emlékezet Intézete, és a Szovjet megszállás Múzeuma, melynek igazgatójaként Juscsenko az ultranacionalista politikai aktivistát, Volodimir Wjatrovicsot nevezte ki, emellett megjelentek az OUN-, és UPA-harcosok és nacionalista vezetők képmásával feldíszített bélyegek, emlékérmék, portrék.

Juscsenko regnálásának utolsó évében gondoskodott róla, hogy a Svoboda aránytalanul nagy médiafigyelmet kapjon, Tahnyibok és Mihalcsiszin (a párt ideológusa) a tv-műsorok állandó szereplői lettek, ennek hatására a 2009-es választásokon a Svoboda aratott Nyugat-Ukrajnában. Szintén Juscsenko alatt Tarnopolban és Lvovban Bandera-emlékművek épültek, és 2010-ben poszthumusz megkapta az Ukrajna Hőse kitüntetést. A svéd történész, Per Anders Rudling a következőképpen írja le 2013-ben az ukrajnai politikai klímát: „A tudományos körökben a nacionalista narratíva uralkodik, ahol a határ elmosódik a tudományos kutatás és az ultranacionalista propaganda között. Az áruházak könyvespolcait ellepi a nacionalista és a holokauszt-tagadó antiszemita irodalom.”

A Juscsenko-rezsim fasisztákkal való kooperációja nem csak a Svodobára korlátozódott. A Stetsko özvegye által ’92-ben gründolt, nyíltan antiszemita Ukrán Nacionalista Kongresszus az OUN jogutódaként is csatlakozott a „Mi Ukrajnánk”-hoz, így 2012-ig a Radában is képviseltették magukat. Noha a Svoboda tagsága 2004-2010 között megháromszorozódott, a párt nem ért el kimagasló eredményeket a választásokon: a 2007-es parlamenti választásokon 0,78%-ot, a 2008-as elnökválasztáson 1,43%-ot ért el. Az áttörést a 2010-es helyi választásokon sikerült elérni, Kelet-Galíciában 20-30% körüli eredményeket szereztek, de az országos támogatottságuk így is mindössze 5,2% volt. A Svoboda fellegvára Lvov, ahol 1941-ben az OUN kikiáltotta a rövid életű független Ukrajnát.

A 2012-es választásokon, melyen a legalacsonyabb volt a részvételi arány a független Ukrajna megalakulása óta, a párt 10,45%-ot szerzett, ezzel a Rada negyedik legnagyobb frakcióját alakították meg. Szavazataik javát Ukrajna három nyugati közigazgatási régiójában gyűjtötték be, Kelet-Ukrajnában 1%-ot sem sikerült szerezniük. Lvovban a szavazatok 50%-át sikerült begyűjteni, Kijevben második helyezést értek el. Ekkor a párt fasiszta orientációja és nácik iránti odaadása már senki előtt nem volt kétséges: a 2011. jan. 29.-én s krutyi ütközet évfordulójára tartott fáklyás felvonulásukon (a polgárháború során ennél a vasútállomásnál volt egy ütközet ukrán diákok és a Vörös Hadsereg között, melyet követően az elfogott ukránokat a bolsevikok kivégeztek) leplezetlenül is megjelentek a náci jelképek.

2011. 04.18.-án került sor a Waffen-SS Galícia hadosztályának megalakulásának 68. évfordulójára, ahol Bandera, Melnyik és Sukcsevics dicsőítése mellett a pártideológus Mihalcsiszin az „Egy faj, egy nemzet, egy haza!”-jelszavat kántálta. 2011. június 30.-án a független ukrán állam kikiáltásának 70. évfordulóját SS-egyenruhás aktivisták felvonulása tette emlékezetessé. Lvovban a szervezet számos éttermet tart fent, életnagyságú Bandera-portrékkal, lengyel-, és zsidóviccekkel dekorálva ki a helyiségeket. A helyi futballcsapat ultrái a beszédes Banderstadt néven működnek, így Lvov joggal nevezhető az ukrán újnácizmus fővárosának.

Az ukrán neonácik ideológiai-politikai rehabilitációját a nyugati média és a Juscsenko-kormány közösen végezte el, demokratikus modellként állítva be az ukrofasizmust, így a Svoboda és a Jobb Szektor számíthattak a nyugati pártok és hírszerzőügynökségek támogatására is. A német CDU-hoz ezer szállal köthető Konrad Adenauer Alapítvány meghívására részt vehettek a „2012-es választás tanulságai” c. szemináriumon. Az USA republikánus pártja is évtizedek óta áll kapcsolatban az ukrán nemzetiszocialistákkal, bőkezűen támogatták a Janukovics elleni puccsot is. Victoria Nuland, az USA külügyminiszter-helyettese nyilvánosan is elismerte, hogy az elmúlt két évtizedben közel ötmilliárd dollárt fektettek be az ukrán projektbe. Április végén a Jobb Szektor vezetői Washingtonba voltak hivatalosak, ahol Nuland 5-10 millió dollárt ajánlott fel, ha átalakítják a szervezetet, fegyvereiket pedig beszolgáltatják, a szervezet nevében Dmitro Jaross visszautasította az ajánlatot. Az ukrofasizmust Berlin és Washington támogatásával célzottan építették ki egy Oroszország elleni nagyobb háborúra.

https://www.wsws.org/de/articles/2014/05/23/swo1-m23.html
https://www.wsws.org/de/articles/2014/05/24/swo2-m24.html

Die faschistische Tradition des ukrainischen Nationalismus (1) – World Socialist Web Site
Die enge Zusammenarbeit Deutschlands und der USA mit ukrainischen Faschisten hat eine lange Geschichte.
WSWS.ORG|FORRÁS: CLARA WEISS

“Csaba von Fischer: A fasiszta hagyomány az ukrán nacionalizmusban” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Re Szeder László 2015-11-24 – 20:42

    Jó nyomon haladsz, gratulálok.

    Pici dialektikával fűszerezd még meg, valamint engedd meg magadnak, hogy elismerd, akkor Marx és Engels árnyaltabban is elemezhették volna a a magyarok és a nemzetiségek (helyesebben így lenne: a többi nemzetté alakuló etnikum, hiszen a magyar is az volt, csak valamivel előbb kezdte…) szereplését 1848/49-ben.

    Mert bizony Marxot és Engelst e kérdésben dagadó magyar kebellel idézték a nevezett kommunisták (és nem kevesen még, mint te is…).

    1. Miért baj az, amikor a “haza és haladás” ügye együtt jár ? Utoljára 1848-49-ben, majd 1919-ben volt ez így és nem hiszem, hogy ezt szégyellnünk kellene. A forradalmi hazafiságnak semmi köze sincs a sovinizmushoz. Amikor (Önnek, mivel feltételezem, nem él kisebbségi sorban, erről nem lehet személyes tapasztalata) kollektív megbélyegzés tárgya az adott kisebbség, mint a magyarok Szlovákiában, ahol nap mint nap érnek minket inzultusok a többségi nemzet sovinisztáinak részéről, nagy a kísértés, hogy magunk is nacionalizmussal, sovinizmussal feleljünk, és néhányan így is tesznek (sajnos, úgy tapasztalom, az elmúlt években egyre többen, jelentős NER-hátszéllel). Én ezzel szemben az internacionalista, forradalmi, kommunista hagyományokat igyekszem képviselni a magam szerény eszközeivel, melyek megvannak ezen a tájon, csak erőteljesen törlik őket ki a történelmi tudatból. A sztálinista fordulat előtti CSKP proletár internacionalizmusát és Fábry Zoltán “vox humanáját”. Itt kapcsolódik a téma a sztálinizmushoz, melytől nézetem szerint meg kell szabadulnunk, ha a kommunista mozgalomnak (és egyben az egész emberi civilizációnak; meggyőződésem, hogy csak az élcsapat vezette proletárforradalom mentheti meg az emberiséget) jövőt szeretnénk.

      Az eredeti témához: “Anton Csehov”nak a kárpátaljai magyarság puszta létét megkérdőjelező aktuális elmebaja váltotta ki belőlem a hozzászólást. Ukrajnában az ottani nacionalizmus éppolyan közép-európai termék, mint a szlovák, több az érintkezési pont és a hasonlóság, mint első látásra gondolnánk. A Szvoboda és a banderisták a nyugati megyékben tudtak csak megerősödni, a volt Monarchia Galíciai tartománya a bázisuk. Ők is egy nacionalista, fasiszta narratívát akarnak rákényszeríteni az egész országra (melyből a szovjet hagyományokat teljesen ki akarják irtani). A cikket nagyon jónak tartom, mivel bemutatja a kapcsolatot az USA és a NATO geopolitikai (a “birodalmi” kifejezés aktualizált változata) törekvései és az ukrán fasizmus hirtelen előretörése között. Egyedül történelmi okokra vezethető vissza, hogy az ukrán nacionalisták nyíltan vállalják a náci múltjukat, míg a szlovák soviniszták jóval szégyenlősebbek (pedig Tiso állama már 39-ben megünnepeltette Hitler születésnapját). A “Szlovák Nemzeti Felkelés” (félreértés ne essék, hősies és tiszteletreméltó, de epizodikus jelentőségű és gyorsan levert felkelése) köré épített nemzeti mítosz biztosítja számukra, hogy magukat a győztesek oldalára sorolják, és erről a képzelt magaslatról bélyegezzék meg a teljes magyar kisebbséget. Ilyen körülmények között kényelmetlen számukra az 1939-45 közti Szlovák Államra hivatkozni, de pl. annak szellemi előképe, Andrej Hlinka mélyreakciós plébános annál nagyobb ikonná vált körükben és a hivatalos állami ikonográfiának is része lett (az ezerkoronás bankjegyen az ő képe szerepelt).

      Köszönöm ajánlását alább, ígérem el fogom olvasni.

      1. “a “haza és haladás” ügye együtt jár” Ez lózungnak hatásos, ám történettudományosan nézve sekély…

        Nézd meg a környező nemzetek szemszögéből is.

  2. Re: krónikás 2015-11-24 – 20:29

    Annak megállapítására gondol, hogy a magyar polgári forradalommal a Habsburgok pártjára állva szembeszegülő szlovák, román, horvát nemzeti mozgalmak (előbbiek egyenesen pánszláv alapon, a cári birodalomra is támaszkodva) a reakció oldalán harcoltak és a haladást akkor a magyar forradalom képviselte ? Ezt megállapítani vajon nacionalizmus, szlovák- román, illetve horvátellenesség lenne ? Mit is írt Marx a pánszlávizmusról ?

    Egyébként a Habsburg-párti, mélyreakciós Hurbanról és Štúrról a kommunista vezetésű Csehszlovákiában is végig utcák, városok, intézmények voltak (és természetesen vannak ma is ) elnevezve. Erről beszélek: a szlovák nacionalista (tkp. szentszövetségi eredetű) kánonhoz a szlovák kommunisták sem mertek vagy akartak hozzányúlni. Magyarországon mikor neveztek ki nemzeti idolnak mélyreakciós figurákat az államszocializmus idején ? Dózsa, Rákóczi, Kossuth kultuszában mikor irányult bármi a szomszéd népek ellen ?

  3. Ja, az igaz. Ott vannak. Nagyon rendes ember Csehov úr, meg a többiek is, de a sztálinizmus-sztálinisták kérdésében Phoenix képviseli elvileg a helyes álláspontot. Sokszor idézik Trockij 1936-os tézisét: a bürokrácia, az apparátcsikok milyelyt veszélyben fogják érezni privilégiumaikat, az állami tulajdont saját magántulajdonukká privatizálják. Csehovék viszont mind a mai napig jól látják, a posztsztálinista rendszer nálunk is és a Szovjetunióban is kevésbé volt emberellenes, mint a mai kapitalizmus.

  4. Nem értem, miért itt kell Szedernek tárgyalnia a magyarokkal szembeni kollektív bűnösség vádját. Egyfelől nem ez a bejegyzés tárgy, másfelől – már korábban kiderült – mindannyian elítéljük a kollektív bűnösség minősítést.

    1. Tovarisra hozzám intézett kérdésére, majd az Ön felvetésére válaszoltam.

      1. Szedrem, szedrem (kedvenc gyermekkori free gyümölcseim egyike voltál) elárulom néked, hogy az általad erőltetett témában hozzám legközelebb álló szemlélet ez:

        “A történész … tudja, Trianon nem volt trauma az egész területen élő teljes népesség körében. Sőt, azt is tudja, hogy az „elveszett” területen éltek nem kis számmal olyanok, akik számára az új államhatárok nem várt örömöt okoztak. Milliónyi szlovák volt boldog, hogy elnyerte az önálló államiságot, hogy megszűnt a Monarchiában őt sújtó diszkrimináció, hogy mobilitása felgyorsult, politikai képviselete lehetőségei megsokszorozódtak. Hogy elnyomott kisebbségből győztes többséggé, társnemzetté váltak. Mint ahogy valamivel később, az illetőségi bizonytalanságok lezárulása után magyarok tízezrei áldották a sorsukat, hogy nem a Horthy-Magyarországon élnek – és a két politikai rendszer között az olló egyre csak nyílt a csehszlovák első köztársaság alig két évtizede alatt. S nem kevesen vágyták vissza az 1938-as visszacsatolások után a csehszlovák „uralmat” sem…” – Kovács Éva: Trianon traumatikus emlékezetéről [Ragyogóan elemzi, hogy ez az egész Trianon-maszkabál és a revíziók ilyen-olyan, nyílt/kódolt visszasiratása a mindenkori magyar elitek uralmi eszköztárának szerves része, ellenben a civil társadalom már rég megnyugodna tőle, ha hagynák…] Limes, 2010/4. sz. Online a dolgozat egésze: http://www.jamk.hu/ek/folyoirat/folyoirat/limes/2010_4.pdf Érdemes más munkáira is rákeresni.

        1. 1. Erőlteti a tambovi farkas. Tovaris kérdésére válaszoltam, az Ön alaptalan vádaskodásait pedig nem hagytam szó nélkül. Aki olvasni tud, annak minden világos.

          2. Jól értem, hogy most már irredentizmussal is vádol, pusztán azért, mert szót merészeltem ejteni a szlovák nacionalizmusról, amivel a kommunista párt is erősen át van itatva ? Mikor vitattam én bármit abból, amit idecitált ?

          1. Kedves Szeder, olvasd inkább a jó szívvel külön neked idekeresett irodalmat. Tényleg megéri! Még az is előfordulhat, hogy tetszeni fog. Hiszen, mint e reagálásodból kitetszik, felfogása egybeesik a tiéddel…

            Különben idézhetnéd tőlem, ahol és amikor – mint fogalmazod – irredentizmussal vádoltalak…

            Akkor kit is terhelnek üldözési mániák?

    2. Nagyon szépen megkérném a Tanár urat, hogy ne vigye megint vakvágányra a vitát, és ne gyártson az elvtársaiból ellenséget.

      A “deportálás” szó szó szerint “áthelyezés”-t jelent, és politikailag széles körben használják “embertömegek erőszakos helyváltoztatásra kényszerítése” értelmében. Én, mint második generációs soah-túlélő (látja Tanár úr, én a hollywoodi giccsből mesterségesen elterjesztett “holokauszt” szót utálom, de senkitől nem veszem zokon, ha azt használja) egyáltalán semmi sértőt nem látok abban, ha az erőszakos kitelepítéseket is deportálásnak nevezik. Feltéve persze, ha nem aljas, szemforgató párhuzam vonásával teszik ezt: “mit vannak oda a zsidók a deportálásokkal, 1945 után meg a magyarokat, németeket deportálták?!” – ám itt senki semmi ilyesmit nem tett. Szeder Laci meg különösen nem.

      Higgye el Tanár úr, hogy engem nagyon sokan tartanak Mórickának, akinek mindenről “az” jut az eszébe (a fasizmus, nácizmus, antiszemitizmus), de Önnek már belőlem is sikerült “antiszemitát” csinálni,

      Higgye el Tanár úr, az Ön hiperérzékenysége csak árt az ügynek.

      1. “Hiperérzékeny” a kánya! Kedves kollégám, olvastam itt egy további kollégától, méghozzá bizonyítva, hogy hiába hangoztatod zsidó származásodat, hadilábon állsz vele. Öregem, szerintem is komplexusaid vannak e tárgyban. Ezt most csak azért hoztam szóba, mert az imént érvként hivatkoztál rá, ráadásul újra. Igen helytelenül.

        Nagyon fontos. Mert téged önreflexióra sarkalhat. Itt számos más kérdésben reagáltam Szedernek. Mégis te kiemeled ezek közül a holokausztot. Ki akkor a “hiperérzékeny”? Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű…

  5. Re: krónikás 2015-11-24 – 17:08

    Senki nem vetette egybe a szlovákiai magyarok “kollektív bűnösség” elve alapján és az etnikai viszonyok megváltoztatása céljával történő tömeges kényszerkitelepítését a zsidók haláltáborba szállításával. A szó “foglaltságáról” engem senki sem értesített, az “Idegen szavak és kifejezések kéziszótára” (Akadémiai kiadó, 1995) szerint: deportál lat 1. koncentrációs táborba hurcol; idegen országba, kényszerhelyre telepít.

    1. Jól van, add az értetlent… Szégyellnék a helyedben erről vitázni. Ezt kizárólag a nacionalista fázik tudomásul venni. A magyar hazafi belátja, hogy a magyar nemzetet legmélyebben roncsoló tragédia a holokauszt, s ezt kommunikációjában is tiszteletben tartja.

      1. Attól félek, Önnek üldözési mániája van és szellemekkel hadakozik. Megismétlem: nem vetettem egybe a szlovákiai magyarok kitelepítését és a holokausztot és nem kisebbítettem semmilyen módon az 1944-45-ös tragédia mértékét, sem jelentőségét. Konkrétan egyetlen szót sem írtam róla. Az 1947-48-as kitelepítéseket pedig Tovarisnak válaszolva, a szlovákiai magyarságnak a kommunista pártból (melynek egyik bázisa épp a nevezett kisebbség volt) a sztálinista ellenforradalom által felkorbácsolt nacionalizmus miatti kiábrándulása kapcsán említettem. Úgy gondolom, ezek fontos kérdések, figyelembe véve, hogy Szlovákia Kommunista Pártja a mai napig sem illette marxista kritikával a proletár internacionalizmussal szöges ellentétben álló 1945-48 közötti politikát és sok tekintetben nacionalista politikát folytat.

        1. Szeder úr! Magyarország, mint olvasom a Krausz Tamásék dokumentumkötetében, a mai napig nem kért elnézést a Szovjetunió utódállamainak népeitől, főképpen Oroszországtól, Ukrajnától és Belorussziától azért a rémes sok bűncselekményért, amit megszálló csapatai követtek el három éves rémuralmuk alatt. Magyarország a náci népirtás aktív résztvevője volt szovjet területeken is. Szóval igaza van Önnek elvben, de sokféle probléma keveredik össze, nehéz ezt tisztázni. A magyar és szlovák kommunisták kölcsönösen kérhetnének a másik néptől elnézést…:(

          1. A magyar kommunisták soha nem álltak nacionalista alapokon, és nem árulták el a proletár internacionalizmust, így nekik nincs miért bocsánatot kérni. Nincs tudomásom arról, hogy a csehszlovákiai magyar kommunisták 1938 után Horthy lelkes híveivé váltak volna (ellenkezőleg, a csendőrpofonok első számú célpontjai lettek és listákat vezettek róluk) és nem érzem magam szlovákiai magyar kommunistaként bűnrészesnek az ellenforradalmi rendszer bűneiben, ha megbocsát. A Szovjetunió ellen elkövetett bűnök miatti bocsánatkérést pedig azokon kellene számonkérni, akik ma is vállalják a folytonosságot a Horthy-rendszerrel.

            Érteni vélem, hogy a “deportálás” kifejezés miért bántotta “krónikás” érzékenységét. A szlovákiai magyar köznyelvben széles körben használatos ez a szó az 1947-48-as kitelepítésekre (talán helytelenül), így eszembe sem jutott a párhuzamvonás a holokauszttal. Erre megvádol nacionalizmussal és azzal, hogy “adom az értetlent”…

        2. Mielőtt üldözési mánia vádjával vagdalkoznál (az kajabál, akinek a háza ég…), attól tartok, ha belemennénk, kiderülne nyolcadműveltséged vagy még annyi se a témában (például, mit olvastál Kernbergtől és mit mond neked…), megválaszolhatnád, hogy miután feleltél Tovarisnak (egyáltalán szokásod mások mögé bújni? – lásd tovább), mi végre folytatod a szegény felvidéki magyarok üldözésének taglalását, holott a bejegyzés tárgya az ukrán fasizmus… Velem, öregem, törököt fogsz, ha akár történelemből, akár mentálhigiénéből vagy pszichoterápiából/pszichiátriából kezdeményezel vetélkedni, kedves Szeder.

          1. Tessék visszaolvasni, kedves krónikás úr, úgy tűnik, Ön hatalmas műveltsége dacára ugyanis képtelen az olvasottak értelmezésére. Ön belekapaszkodik az általam (lehet, hogy csakugyan szerencsétlenül, de semmiképpen sem rosszhiszeműen) használt “deportálás” kifejezésbe és ezen lovagolva kiabál rám kígyót-békát. Bocsásson meg, de nem hagyom szó nélkül, ha rágalmaznak és hamisan vádolnak egyetlen szavamba csimpaszkodva. Ha nincs is diplomám és soha nem is hallottam Kernbergről, létezik kommunista tisztesség is a világon, akkor is ha esetleg ez az Ön számára újdonság és én ehhez tartom magam.

          2. Ad Szeder László 2015-11-24 – 20:01

            Szedrem-szedrem, fordítva ülsz a lovon… Ugyanis éppen te próbáltál valamiféle “hatalmas műveltség” jegyében megszólalni. Nem is akárhogyan. Ex cathedra történelemről, pszichiátriából. Amikor pedig kapod a tárgyszerű jelzést, hogy tovább nyújtózol, mint ameddig takaród ér, a jelezni merészelő vitapartneredet illeted ilyen-olyan negatív minősítéssel, amelynek lényege az ún. karakterrongálás. (E kifejezéseket mind megleled a Google böngészőben, ha nem vagy rest megnézni.) Egyébként észlelhetted volna, hogy a “deportálás” kifejezés használatában formulázott válaszodat, némi hümmögéssel ugyan, de már több körrel korábban elfogadtam, s azóta mindegyre várom, hogy a felvidéki magyarok tárgyalását összekapcsolod jelen bejegyzés témájával, az ukrán fasizmussal.
            A takaróméretedhez meg figyelmedbe ajánlom e két reflexiómat: krónikás 2015-11-24 – 20:08 és krónikás 2015-11-24 – 19:52

        3. “A magyar kommunisták soha nem álltak nacionalista alapokon…” (Szeder László 2015-11-24 – 18:26)

          No fene! Hát akkor olyanok veretes megszólalásai a tárgyban, mint Révai József, Rákosi Mátyás, Molnár Erik, mind smafu?

          1. Fent nevezettek mikor tettek szlovák-, román- vagy szerbellenes kijelentéseket ? Mikor érveltek az etnikailag tiszta nemzetállam koncepciója mellett ?

          2. Leghálásabb konkrét példaként. Tessék szíves, kedves Szeder, elmélyedni az 1848/49-es Kárpát-medencei történésekről megfogalmazott állásfoglalásaikban…

  6. Phoenix
    2015-11-24 – 11:32

    Ide írtam, mert máshol nem volt hely.
    Nos, amikor katonaként “vendégeskedtem” – az valóban csak 8 hónap volt – eléggé elzárt körülmények között – nem is azt az időt hozom fel.
    Amikor viszont az Ikarus (Mogürt) kötelékében voltam kinn (összesen 2 évet, megszakításokkal) – bejártam az ország nagy részét, mivel a kiszállított 80 ezer db autóbusznak szervizhálózatot kellett kialakítani. Akkor sokat utaztam repülőgéppel (fentről csak térkép e táj) – de többnyire autóbusszal. A hétvégeket többnyire a vendéglátóknál töltöttem – nos ott sok minden láttam, hallottam, ami nem volt éppen a hivatalos propagandával megegyező. Az én benyomásaim nép- és emberközeliek.

    1. Azért mégis csak vendég voltál. Nem hiszem, hogy rendszeresen kellett járnod bevásárolni a “mindennapi betevőt”. Azt sem gondolom, hogy teljesen egyenlőként kezeltek (Te mindig az Ikaruszt képviselő magyar mérnök voltál, míg például én egyike voltam a sok tízezer leningrádi kollégista diákoknak, ahol vajmi keveset számított, hogy nem szovjet állampolgár voltam).

      Amíg Leningrádban laktam, és Moszkvában csak néhány napos időket töltöttem (összességében nem keveset), addig Moszkvát nagyon is élhető városnak tartottam, talán még sajnáltam is, hogy Leningrádban tanulok “vidéken”. Ám amikor – immár harmincas főiskolai oktatóként – egy éves tanulmányi útra érkeztem Moszkvába (1987-ben), akkor egyre elviselhetetlenebbnek éreztem (rövid odesszai és leningrádi kiruccanásaim felüdülésként hatottak) és egy félév elteltével én, aki 8 évet lehúztam igencsak szerény körülmények között Leningrádban, egyszerűen hazaszöktem Moszkvából. Máig tartoznak az utolsó (februári) ösztöndíjammal.

  7. “és azt maréknyi állítólagos “magyart” (akik azóta magyarok, amióta alcsút fizet érte!)”

    Na, most erre nem írom azt, amit először akartam, mert próbálok civilizáltan fogalmazni, de nehéz… “Anton Csehov” szerint nyilván “Kosicéban” és “Komárnóban” is minden “állítólagos magyart” Alcsútról fizetnek.

    Valahol a szélsőjobbon fogták az összes antikommunista sztereotípiát, ahogy ők elképzelik a kommunistákat, összekotyvasztották és máris előttünk “Anton Csehov”. Komolyan venni nem lehet, paródiának viszont rossz.

    Arra pedig, hogy az 1936-os alkotmányt két lábbal tipró nómenklaturát épp erre az alkotmányra hivatkozva dicsőíti, valamennyi elmeorvos elismeréssel csettintene.

    1. Félretéve a kommentárod “céltárgyát”, tőled is komolyan megkérdezem: Miért van az, hogy akárhol jártam Erdélyben, a Kárpátalján, vagy Szlovákiában, mindenütt azt tapasztaltam, hogy a magyarok között rengeteg a jobboldali, antikommunista?

      1. Mert sem a horthysta irredenta propaganda, sem az arra helytelenül reagáló csehszlovák, román, szovjet sztálinista nemzetiségi politika nem múlt el nyomtalanul. A rendszerváltás után pedig (az előbbiekkel szoros összefüggésben) a baloldali gondolkodású magyarok a nem nemzeti alapon szerveződő baloldali (vagy annak gondolt) pártok holdudvarát gyarapították, és a nemzetiségi alapon szerveződő pártok a jobboldaliak gyűjtőhelyévé váltak. Nyilván, aki túl gyakran, és túl hangosan emlegeti magyar származását, az általában az utóbbiakhoz tartozik.

        1. Köszönöm, lényegében én is ezt gondolom – de még azért Szeder Laci állásfoglalására is várok, mert ő személyében is érintett – mint szlovákiai magyar.
          S rendszerváltás idején, de még a csehszlovák különváláskor is heti rendszerességgel látogattam Szlovákiába – elsősorban a dunaszerdahelyi járásba – s érdekes dolgokat tapasztaltam magam is. Elsősorban az MKP és a MOST megalakulása körüli izéket.

          1. Nagyrészt történelmi okai vannak a Tovaris által említett jelenségnek. A (cseh)szlovákiai magyarok körében a baloldal valaha rendkívül népszerű volt, az 1938 előtti I. Köztársaság idején a CSKP az egész országban a legnépszerűbb a magyarlakta területeken volt, itt kapta mindig a legtöbb szavazatot, számos magyar vezetője volt. Itt, Komáromban szociáldemokrata vezetés volt, de sok községnek volt kommunista vezetése is. A CSKP akkor igazi internacionalista párt volt és a magyar proletárok pontosan látták, hogy az érdekeiket nem az Esterházy gróf vezette “magyar párt” képviseli, hanem azok azonosak a cseh, szlovák, német stb. proletárok érdekeivel.

            Aztán jött a visszacsatolás, amelynek kezdetben természetesen a legtöbben örültek, hiszen abban a nemzetiségi elnyomás megszűnését látták. A kiábrándulás gyors volt, elszoktunk már a “méltóságos, tekintetes” félfeudális viszonyoktól, azonkívül a “pofádat befogod” csendőrtempótól is. Az “anyások” (az “anyaországi hivatalnokok) sem örvendtek nagy népszerűségnek, akik az ittenieket általában csak “büdös felvidéki kommunista” néven tisztelték, mert azok elszoktak az alázatoskodástól. Csehszlovákia, mint polgári köztársaság, bár tüntetők elleni sortüzek itt is voltak, azért előbbre állt a Horthy-rendszernél és 1938 őszén a magyar kommunisták is ott voltak a köztársaság védelmére és Hitler feldarabolási tervei ellen rendezett tornóci tüntetésen. A visszacsatolás után aztán jött az illegalitás.

            A CSKP Moszkvába emigrált vezetése aztán 1944-ben kiegyezett a burzsoá emigrációval (Benešékkel) és az 1945-ben helyreállított Csehszlovákia egyik vezető pártja lett és teljes irányváltás következett be. Klement Gottwald (én elolvastam a 30-as és a 40-es évek végi cikkeit, mintha nem ugyanaz az ember írta volna) pánszlávista alapra állt, az internacionalizmust kidobta az ablakon és a németek, valamint a magyarok teljes kitelepítését pártolta a “kollektív bűnösség” alapján, ami a “kassai kormányprogramban” is szerepelt. Ekkor, a sztálinisták nacionalista politikája miatt vesztették el a kommunisták a népszerűségüket a szlovákiai magyarok körében, miután kollektíve fasisztáknak bélyegezték őket és vagonokban kezdték el őket kényszerkitelepíteni szülőföldjükről. A deportálások még az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után is folytatódtak pár hónapig, aztán leállították őket és visszakaptuk állampolgárságunkat, de a CSKP soha nem nézett szembe önkritikusan az 1945-48 közötti tevékenységével később sem.

            Az államszocializmus évtizedeiben sokat javult a nemzetiségi helyzet, pozitív folyamatok is megindultak, de a többségi nacionalizmus mindig is jelen volt, változó mértékben. 1968-ban például, a “prágai tavasz” idején, a szlovák nacionalisták ismét nyíltan uszíthattak, a “Magyarokat a Duna mögé” jelszóval. 1989-ben pedig jött az ellenforradalom, majd 1993-ban Szlovákia önállósulása, ahol valamennyi párt államnemzeti alapon áll. Az SZLKP is, mely tulajdonképpen már nem kommunista párt, hanem sztálinista hagyományokkal rendelkező nacionalista erő, rendszeresen kötött koalíciókat a regionális önkormányzatokban akár a szélsőjobboldallal is. A magyarok pedig a legutóbbi időkig (amikor a magyarországi politika beszivárgott ide is és pártszakadás jött) “testületileg” a jobboldali “magyar pártra” szavaztak, ezzel aztán ez a párt vissza is élt rendesen. Ennek ellenére nem állítanám, hogy a szlovákiai magyarok többsége akár jobboldali, akár antikommunista lenne. Régebben, dogmatikus sztálinista koromban behunytam a szemem a nacionalista jelenségek előtt és elmentem szavazni az SZLKP-ra, de ma már nem tehetem (a jobboldali “magyar pártra” sohasem szavaztam). A párt komáromi járási elnökével, Pavol Tauskkal egyébként volt egy nyilvános levélváltásom, amit a panoramio képmegosztó oldalon folytattam. Mivel linkelni nem lehet, itt a hozzászólásom arra a pársoros odaköpésre, amiben nevezett, magát kommunistának tartó jelölt azt kifogásolja, hogy mekkora szemtelenség egy utcanevet magyarul közölni:

            “Pavol Tausk:

            Na fotografii je Gazdovská ulica a nie Gazda utca a je to v Komárne a nie Komárome. Také mesto sa nachádza na území Maďarska a toto je na území Slovenska. Hore nad tým falošným nápisom je to napísané správne. Alebo potom uvádzajte podľa zákona oba názvy ale nie takto, toto je protizákonné. Nehorázna drzosť toľko fotografií okomentovať protizákonným spôsobom a neviem kto to takto povolil publikovať.

            Kedves Tausk úr !

            Sajnos, bár tudomásom szerint ön egy magát kommunistának valló párt tagja és volt képviselőjelöltje (akire korábban magam is, mint komáromi jelöltre több ízben szavazatomat adtam a választásokon) nem szólíthatom elvtársnak. Hogy miért nem, az hozzászólása után azt hiszem egyértelmű. Tudja, amikor ostoba soviniszta hozzászólását jelezte a rendszer, épp Oroszországban voltam, Pleszeck városában és elkönyveltem, mint egy újabb soviniszta barmot, akiknek hozzászólásaiban volt már részem és akiknek rettenetesen sérti a primitív világképét, hogy Szlovákiában magyarok is élnek és merészelik használni SZABADON (ha jelent ez a szó magának bármit is) anyanyelvüket. De a neve ismerős volt, aztán leesett, honnan. Tudja, nem akarom magát, mint idős embert kioktatni, de a kommunizmus, amit az önhöz hasonló nemzeti burzsoák csak elárulni tudnak, valami egész mást jelent. Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, többek között. És nem a burzsoá parlament törvényeire való hivatkozást, nem nyelvi fasizmust, nem fenyegetőzést. A dolgozók testvériségét, amire magasról tesznek a magához hasonló kispolgárok.

            Maguk nem kommunisták, hanem szlovák nacionalisták, sztálinista hagyománnyal. Szégyellhetik magukat és ne csodálkozzanak, ha a szlovákiai magyarok, akik körében a két világháború között a CSKP a leginkább támogatott párt volt, nem szavaznak önökre. Mint ahogy már én sem, pedig 15 éves korom óta meggyőződéses kommunistának tartom magam.

            Bár ön itt él ebben a városban, legkevésbé sincs tekintettel lakóinak nagy részére, nem érti, hogy ami magának Komárno, az hogy lehet magyar szomszédjának Komárom, a Gazdovská hogy lehet egyben Gazda utca is (egyébként meg Pionierská-Úttörő utca inkább, ha még emlékszik…) Hozzászólása arrogáns volta alapján talán fölösleges is volt ezt megírnom, de ha bármit is jelent önnek az az eszme, melynek neve alatt képviselőjelöltként indult, lehet, hogy elgondolkodik rajta.

            Üdvözlettel Szeder László, Komárom”

            Fentiek talán érthetővé teszik, miért tartom a sztálinizmust ellenforradalmi jelenségnek és miért gondolom, hogy a kommunista mozgalom túlélése függ attól, hogy megszabaduljon tőle. Ezért nem hagyhatom szó nélkül az “Anton Csehov” féle ámokfutást sem.

          2. A deportálás szó foglalt a magyar nyelvben. A holokauszthoz kapcsolódik. Amiről te e címszó alatt írsz, annak fogalma, neve: kitelepítés. Nincs értelme egybevetni a zsidók – zömmel – halálba “utaztatásával”. Mindenképpen a magyar nacionalisták jönnek ki belőle rosszul. A kitelepítés nem fedezékkifejezés, mint az Endlösung. Bár van közöttünk sváb, aki jól tud németül és ismeri a magyarországi németek kitelepítését. Amiről az utóbbi időkben csak azt olvasom, hogy csupa ártatlan szenvedte el e sorsot, akik között sokan volksbundisták se voltak…

  8. A fenti dolgozatot erősítendő.

    “Sok más európai országgal ellentétben, Ukrajnában soha nem volt erős nacionalista mozgalom.” Az 1917 februári orosz forradalom előtt. Azután viszont – napjainkig beleértve – az ukrán nacionalizmus sietett behozni “lemaradását”.

    Tisztázni kellene, hogy a polgárháború idején értelmezhetünk-e nemzeti háborút Ukrajna önállóságáért, illetve ez utóbbi mennyiben értékelhető a polgárháború részének.

    Bő adatolással szolgáló és a Hálón elérhető feldolgozás (három jelentős hiányossággal: negligálja a Mahno vezette, kelet-ukrajnai működésű anarchistákat és a pogromokat, valamint a tényt, hogy az általános antiszemitizmus ellen kizárólag a bolsevikok léptek föl intézményesen):

    ” SURÁNYI Róbert

    Ukrajna és az európai hatalmak

    1917–1921

    A cári Oroszországban még az önálló ukrán nyelv létét sem ismerték el, hanem azt az orosz nyelv dialektusának tartották. Az erőszakosan oroszosító cári rendszer az 1870-es évektől illegalitásba kényszerítette az ukrán kulturális, nyelvművelő társaságokat, folyóiratokat, és megszüntette az elemi iskolai ukrán nyelvű oktatást is. A századfordulótól sorra alakuló ukrán pártok, főleg a szociáldemokrata és az eszer, célul tűzték ki az autonómia, az önálló törvényhozás létrehozását. 1905 után az ukrán művelődési egyletek, lapok már szabadabban tevékenykedhettek. Orosz-Ukrajnához képest sokkal szabadabb légkörben fejlődött az ukrán nemzeti kultúra és mozgalom az 1772–75 óta osztrák uralom alá tartozó Galíciában és Bukovinában. 1914-ben Kelet-Galíciában több mint 4 millió, Észak-Bukovinában pedig 300 ezer ukrán élt (Orosz–Ukrajnában 30 millió).

    Egyesítési törekvések

    Kelet-Galíciát tartották az ukrán Piemontnak, ahonnan az ukrán területek egyesítése elindulhat. A Galícia egészére igényt tartó lengyelek és a terület etnikai alapú felosztását kívánó ukránok közt elkerülhetetlen volt a konfliktus. A galíciai tartományi törvényhozásban és közigazgatásban 1867-től a lengyelek domináltak, és gátolták az ukrán gazdasági és kulturális fejlődést. Az ukránok a lengyel gáncsokkal szemben szívós harcban építették ki gazdasági, politikai, művelődési szervezeteiket és sajtójukat, növelték a tartományi és a bécsi parlamenti képviseletüket. Bécs ugyan az ukránokkal szemben a lojális lengyeleket favorizálta, de kifelé, Oroszország gyengítésére, bomlasztására kész volt az ukrán ügyet támogatni. Csak az intette óvatosságra, hogy a Monarchia keretei nem bírták volna el a 30 milliós Ukrajna bekebelezését, egy „önálló” Ukrajna viszont vonzotta volna magához a galíciai, bukovinai és kárpátaljai ukránokat is.

    1914 augusztusában Lembergben (Lvov) Ukrán Rada (tanács) alakult, majd 1915 májusában Bécsben újjászerveződött. Az I. világháborús osztrák fegyverektől várta az ukránok felszabadítását az orosz uralom alól, Galíciában és Bukovinában pedig széles körű ukrán autonómiában reménykedett. Mivel Bécs 1916-ban a galíciai lengyelek hatalmát megnövelte, a Rada tiltakozásul lemondott. Ezután a Petrusevics vezette ukrán parlamenti csoport képviselte a nyugat-ukrán érdekeket. Még a Rada kezdte el az első modern ukrán fegyveres erő – az ukrán légió (Szics-lövészek) – szervezését. Ukrajnai szocialista emigránsok alapították Lembergben az Ukrajna Felszabadításáért Szövetséget. Ez a szervezet követelte először nyíltan a független ukrán államot, amit német–osztrák szövetséggel kívánt elérni.

    A cári önkényuralmat megdöntő februári forradalom Ukrajnában lökést adott a nemzeti mozgalomnak. 1917. március 17-én megalakult a Központi Rada Kijevben, és működését április 19-én az ukrán nemzeti kongresszus törvényesítette. A Rada célul tűzte ki a föderalizált Oroszországon belül Ukrajna autonómiáját, a közigazgatás és közoktatás ukranizálását. Júniusban Vinnyicsenkó vezetésével szociáldemokrata többségű Főtitkárságot, gyakorlatilag kormányt hozott létre, de elmulasztotta a hadsereg és a közigazgatás megszervezését. A petrográdi Ideiglenes Kormány átmeneti engedmények után arra törekedett, hogy a Főtitkárságot utasításokkal alárendelje. Ebből az Ideiglenes Kormánnyal való konfliktusból csak az októberi forradalom szabadította ki a Radát. A bolsevik kormány már legalább szavakban elismerte az ukrán önrendelkezést. A gyakorlatban viszont a szocialista forradalom céljának rendelte alá a nemzeti kérdést, s a „burzsoá” helyett a „dolgozók önrendelkezésének” adott teret.

    A bolsevikok és az ukrán függetlenség

    A Rada november 22-én a 3. universalisban (nyilatkozat) deklarálta az Ukrán Népköztársaság függetlenségét, de még mindig az oroszországi föderáción belül. A nagybirtokok fölosztása mellett foglalt állást, aminek megoldását az Alkotmányozó Nemzetgyűlésre bízta. Decemberben a nemzetgyűlési választásokon az ukrán pártok a szavazatok 70%-át, míg az ukrajnai bolsevikok csak 10%-át kapták. A december 17-i kijevi összukrán szovjetkongresszuson a Radát több mint 2000 küldött támogatta. Ezért a mindössze 100 bolsevik küldött Harkovba távozott, és ott kikiáltotta az ukrán szovjetköztársaságot.

    A bolsevik kormány december 17-én ultimátumban követelte a Radától, hogy ne engedje át területén a Don-vidékre igyekvő kozákokat, ne fegyverezze le a szovjetek erőit, hanem ismerje el a szovjet szervezeteket. Ezek főként a Donyeck-iparvidéken és az orosz többségű városokban jöttek létre. A kétmilliós orosz vagy eloroszosodott ukrajnai munkásság közt csupán pár ezres volt a bolsevik párt tagsága. Összehasonlításul: az ukrán eszer pártnak 300 ezer paraszt tagja volt. Az ultimátum elutasítása után a harkovi ukrán szovjet-kormány támogatására az orosz bolsevik csapatok benyomultak Ukrajnába, hogy létrehozzák a szovjethatalmat. Erre a Rada 1918. január 22-én deklarálta Ukrajna teljes elszakadását Oroszországtól. Petljura hadügyminiszter vezetésével vegyes ukrán csapatok, köztük Szics-lövészek, parasztmilíciák, felfegyverzett gimnazisták próbálták megállítani – sikertelenül – a bolsevik erőket. Ezek folyton nőttek: ügyes agitátorok szavára parasztok csatlakoztak hozzájuk, és erők álltak át a Rada oldaláról is. A Rada már csak külföldi segítségben reménykedhetett.

    A francia kormány és hadvezetés erős és egységes Oroszországgal – mint szövetségessel – akarta továbbra is ellensúlyozni Németországot, de 1917 végén átmenetileg feladta az ukrán autonómia, szeparatizmus iránti ellenszenvét. Miután Ukrajnában és a Don-vidéken biztatóan gyülekeztek a szovjetellenes erők, a franciák megkíséreltek egy déli blokkot létrehozni román, ukrán, doni és kubáni kozák seregek összefogásával. Decemberben de facto elismerték a Radát, odaküldték hozzá a francia kormány képviselőjeként Tabouis tábornokot és más francia tiszteket. Ukrajnai propagandára 100 millió frankot szántak.

    A franciák azonban kénytelenek voltak feladni a déli blokk tervét. A Radától nem várhatták fő céljuk teljesítését, a németellenes keleti front fenntartását, mivel ehhez katonai tanácsadón és pénzen kívül mást nem tudtak adni. A Radának békét kellett kötnie a központi hatalmakkal, amire a franciák szakítottak vele. A Rada küldöttei már december 22-én ott voltak a breszti béketárgyalásokon. A németek és az osztrákok január 4-én kezdtek tárgyalni velük, elismerve, hogy Trockij szovjet küldöttsége nem beszélhet Ukrajna nevében. A központi hatalmak és a Rada 1918. február 9-én írta alá a békét. Az osztrákok az ukrán többségű Chelm vidékét átengedték a Radának, majd galíciai és bukovinai ukrán autonómiát is ígértek, de lengyel tiltakozásra mindkét kérdésben visszakoztak, arra hivatkozva, hogy Ukrajna nem tett eleget élelmiszer-szállítási kötelezettségének. A békeszerződésben kikötött ukrán élelmiszer-szállítás biztosítására – a Rada kérésére – a németek készek voltak a „katonai segítségre”. Ukrajna nagy része már a harkovi szovjet kormány kezén volt, amikor a német hadsereg rövid idő alatt felszámolta erőiket.

    A németek által visszahozott Rada kénytelen volt kiszolgálni őket, és ezért elvesztette népszerűségét. Nem volt apparátusa a megszállók követelte élelmiszerek összegyűjtésére, ezért a számukra felesleges Radát a németek április 28-án feloszlatták. Másnap a földbirtokosok kongresszusán a nagybirtokos Szkoropadszkijt, a cár egykori szárnysegédét hetmanná nyilvánították. A hetman kormányában az ukrán nemzetiek nem vállaltak szerepet, így Szkoropadszkij jórészt orosz tisztségviselőkre támaszkodhatott. A központi hatalmak összeomlását követően Szkoropadszkij 1918. november 14-én orosz monarchistákból álló új kormányt nevezett ki, és föderációs törvényt jelentett be, amely egy jövendő nem bolsevik orosz államhoz kötötte volna Ukrajnát. Ezzel a bolsevikellenes oroszok támogatását és a győztes antant kegyeit kereste. Ugyanazon a napon a hetman elleni felkelés irányítására megalakult a Direktórium Vinnyicsenkó és Petljura vezetésével. December 14-én a németek Szkoropadszkijjal együtt elhagyták Kijevet, és a Direktórium erői vették át a hatalmat.

    A bolsevik kormány novemberben érvénytelenítette a breszti békét, és csapatai újra benyomultak Ukrajnába a távozó németek után, hogy a szovjet hatalmat visszaállítsák. Decemberben a fekete-tengeri kikötőkben francia csapatok szálltak partra az orosz fehérgárdisták támogatására. Számottevő fehérgárdista erőt itt nem találtak, mivel Gyenikin a Donnál, az angol érdekövezetben tevékenykedett. Ogyesszában, miután összecsaptak a franciák és a Direktórium csapatai, 1919. január derekán megállapodás született a két fél között. Ennek értelmében a petljuristák megszüntették a francia csapatok blokádját, s így azok kiszélesíthették megszállási zónájukat. A bolsevik csapatoktól szorongatott ukránok francia segítséget vártak hadseregük megszervezésére és felszerelésére. Április elején azonban a Vörös Hadsereg túlereje elől a franciák eltávoztak, és sorsukra hagyták az ukránokat. (…)”

    Tovább lásd http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/historia/94-07/ch06.html

  9. Többször is említettem már különböző fórumokon, hogy a jelenlegi szíriai intervenció nem csak az iszlám terrorizmus ellen szól, hanem az ukrán fasisztáknak is figyelmeztetés. Ha az ukrán hadsereget a milícisták (bányászok, traktorosok, gyári munkások) lényegében szarrá verték – akkor mi lenne, ha Ukrajna provokatív módon konfliktusba keveredne Oroszországgal? S mi lesz, ha Ukrajna normálisan gondolkozó emberei egyszer megelégelik az ukrán fasizmust?
    Kárpátaljai magyar ismerősöm – aki “nem csípte a kommunizmust” – eljutott odáig, hogy visszasírja a szovjet időket.
    Az ukrán fasizmus maga alatt vágja a fát. Eljutottak odáig, hogy Herszon régióban felrobbantják a Krímbe áramot juttató távvezetéket, a zsitomiri atomerőmű meg nagy valószínűleg egy újabb Csernobil-jellegű katasztrófával fenyeget – nos a kérdés az, hogy mit fog tenni a nyugat – mindezek ismeretében.

  10. …Ki zörög, mi zörög a határba’, Petljura bevonul Ukrajnába…szólt egy petljurista nóta 1919-ben.
    Nekem az az érdekes, hogy a náci ideológia alapján alacsonyabb rendűnek minősülő szláv nép miként tud együttműködni egy “fajelméletes” hatalommal úgy, hogy legfeljebb kápó lehet a szlávok között. Talán attól a megnyugtató tudattal, hogy őket fogják a legkésőbb kiirtani?

  11. A szerző szerintem sem tud szabadulni, a nyugati történészek által kreált SZU képtől. Mind amellett, hogy helyesen látja a nácik és a NATO viszonyát.

  12. A történet nem pontos: hozzáteendő, hogy
    a) az “ukrajna” kifejezés, “Вкрайна” az “окраина”, vagyis “végek” kifejezésből ered – a Rusz nyugati végeit fejezte ki.
    b) Ukrajna 48 millió lakójából 27 millió orosz anyanyelvű. Ha levonjuk még a Lvov-környéki lengyeleket, a tatárokat, zsidókat, cigányokat, és azt maréknyi állítólagos “magyart” (akik azóta magyarok, amióta alcsút fizet érte!) kb. 18 milliósra tehető talán az ukránok létszáma? És nem is biztos, hogy mind náci.
    c) Lenin Nagyapó számtalan cikkében említi megvetéssel a nagyorosz nacionalizmust, többek között az ukrán kisebbséggel szembeni elnyomást – 1918-ban a nemzetek önrendelkezési joga alapján elengedte a lengyeleket, ukránokat az egykori impériumból. Szovjet-Ukrajna csatlakozása az OSzSzSzK-hoz önkéntes volt.
    d) a sztálini “bürokrácia” semmiféle oroszosítást nem végzett – már a ’18. évi alkotmányban is szerepelt a nemzetiségi kultúrák elismerése, az anyanyelvi oktatás joga, a hátrányos megkülönböztetés hivatalból történő üldözése, ezt egyébként a ’36-os Alkotmány és ’47-es megújítása is elismeri. (A vicc tehát az, hogy a náci közmegegyezésekkel szemben pont a sztálinizmus az, amely fejlesztette a kultúrát, és a desztalinizátorok a fasizmus mozgatói.)
    Az ukrán vastagparaszt egészen egyszerűen nem akart becsületes ember módjára dolgozni, neki zsellérek kellettek volna – a fasizmus itt is a középosztálybeli helyzetre törekvésből ered. (A középosztályos törekvések, a népírtó kapzsiság az, ami ellen a baloldal harcol. A kollektivizálás mindenkinek csak jót tett – és legalább felszínre hozta, melyik mocsok hajlik a nácizmusra. Például a kollektivizálás ellenségei.)

    1. Csehov! Miért kell a jó megjegyzést mindig elrontani? Maga is tudja, hogy a kollektivizálás nem a Lenin által megjelölt önkéntes alapon ment, hanem terror útján. Sokaknak ez “nem tett jót”, embertelen volt. Ennyi történelmi önreflexió nélkül egyetlen fiatal sem fog csatlakozni a kommunistákhoz.

      1. Kedves Diák, teljesen egyet értek veled. Ugyanakkor fölmerül bennem, vajon a lenini önkéntességgel működik-e az agrárszektor megsarcolása olyan mértékben, amely a német finánctőke világuralmi törekvéseit blokkolni képes Szovjetunió nehézipari, energetikai és infrastrukturális bázisát biztosító eredeti tőkefelhalmozáshoz szükséges?

      2. Álljon meg a menet. A mezőgazdaság kollektivizálása sehol sem volt díszmenet. A parasztság öntudatra ébredése mindig jelentős fáziskéséssel ment végre mindenütt a világon. Az egyéni gazdálkodás abban az időben roppant alacsony hatásfokú volt, még a parasztgazdaságoknak sem biztosította teljes mértékben az elegendő élelmiszer mennyiséget, még olyan szerény fogyasztási szerkezet mellett sem, ami annak idején az orosz parasztság életfeltételeit hivatott biztosítani. Az orosz lakosság nagy része városlakó volt. akiknek az ellátása rendkívüli nehézségek árán volt csak úgy-ahogy biztosítható. Természetesen az erőszakos megoldások sajnos kialakultak – és nem csak a Szovjetunióban.

        A történelmi események ismeretében – és annak behatásaként – egyszerűen nem volt idő az önkéntes, alulról történő szövetkezetek megszervezésére. Valamilyen módon “ösztökélni” kellett a parasztságot a saját szükségleteken felüli termelésre, még ha nem is tudtak megfelelő felvásárlási árakat fizetni a termékekért.
        A mezőgazdasági termelés kezdetleges volt, nem volt elegendő mennyiségű és minőségű gép, a növényvédelem nem létezett, aszályok, fagyok tették tönkre a termést. Még az USA-ban és Kanadában is csak a 30-as éveket követően indult meg az agráripari fejlődés, a gépgyártás és a növényvédő szerek gyártása.
        A Szovjetunió hatalmas fejlődést tett meg történetének első két évtizedében – minden gond ellenére.
        Mindent a maga idejében, a maga környezetében kell elemezni.

        1. “A történelmi események ismeretében – és annak behatásaként – egyszerűen nem volt idő az önkéntes, alulról történő szövetkezetek megszervezésére. Valamilyen módon “ösztökélni” kellett a parasztságot a saját szükségleteken felüli termelésre, még ha nem is tudtak megfelelő felvásárlási árakat fizetni a termékekért.”

          Itt nem (csak) az önkéntesség elvének megsértéséről volt szó (azt hellyel-közzel 1957-63 folyamán Magyarországon is megsértették), hanem annál sokkal többről. A kollektivizálás a NEP durva (és sokak szerint oktalan) felszámolásával, polgárháborús viszonyok teremtésével zajlott le. A létrehozott kolhozok semmiben nem is emlékezettek a Marx és Lenin által vizionált önigazgató szövetkezetekre, sokkal inkább a kényszermunka táborokra – jellemző momentum, hogy a kolhozparasztság 1954-ig nem kapott személyi igazolványt, és így a kolhoz területét csak a kolhoz vezetésének írásos engedélye alapján hagyhatták el. 1954 után a kényszermunka tábor jelleget az ipari üzemek államigazgatási tulajdonlási jellege váltotta fel – a kolhoztagok már nem voltak a kolhoz foglyai, de önigazgató tulajdonosai sem, csupán felülről diktált tervutasítások végrehajtói.

          Természetesen ha a nagyanyámnak áramszedője lett volna, akkor trolibusz, vagy villamos lett volna, de azért megkockáztatható feltételezni, hogy ha a kollektivizálás nagyobb türelemmel, kevesebb erőszakkal, a lenini szövetkezeti terv minél több elemének a megvalósítására törekvéssel folyt volna le, a szovjet mezőgazdaság összehasonlíthatatlanul sikeresebb lehetett volna. Mert nagyon nem volt sikeres.

          Annak idején figyelmesen elemeztem az SZKP XXIII. XIV. XXV. és XXVI. kongresszusainak anyagait, összevetettem – leküzdve a nehézséget, hogy statisztikailag inkorrektül, szinte összehasonlíthatatlanul voltak megadva – az előző kongresszus által elfogadott keretterveket a teljesítések adataival, és azt tapasztaltam, hogy az erőforrás-felhasználási terveket rendre túlteljesítették, az eredmény-tervek viszont rendre nem teljesültek. Ez általában jellemző volt az egész gazdaságra, de a mezőgazdaság esetében egyenesen kirívó volt. Személyes tapasztalataim szerint is a kolhozok összehasonlíthatatlanul rosszabbul gazdálkodtak, mint a magyar termelőszövetkezetek.

          1. Mikorra lett volna pl. Magyarországon erős mezőgazdaság, ha nem segítették volna “gyengéd erőszakkal” az agitátorok a téeszek megalakítását? 1980-ra? Édesapám is járta a falvakat annak idején, hogy agitálja a parasztokat.

          2. Köszönöm a kiegészítést.
            Gondolom, azért nem mondtam nagy marhaságokat.

        2. Nem ez a vita, hanem a végrehajtott kollektivizálása esztelen dicsőítése, hogy “mindenkinek jót tett”. Ez rossz, kritikátlan és tudománytalan gondolkodás. A lenini önkéntesség azt jelentette volna, hogy nem állami kényszerrel megy és terroreszközökkel, hanem a parasztok maguk, saját közösségeiken keresztül valósítják meg a szövetkezeteket. Lehet, hogy erre a történelem nem adott lehetőséget, még az is lehet, hogy a sztálini kollektivizálásnak volt bizonyos történelmi alapja, de az a mód, ahogyan azt végrehajtották, embertelen és kontraproduktív volt. El kell ehez olvasni a marxista történeti irodalmat.

          1. Így oké. A történelmi funkciójú embertelenség. Sinkó Ervin: Szemben a bíróval. Lukács György: “keresztül hazudjuk magunkat az igazsághoz”…

        3. “Az orosz lakosság nagy része városlakó volt…”?! Mikor, az 1920-as években? Vagy a húszas-harmincas évek fordulóján? Avagy az 1930-as években? Az első két időszakaszban biztosan nem. Tessék mán állításodat bizonyítani.

          Egyébként semmi gond. Mindenki lovai megbokrosodhatnak…

          Ha azt írod, hogy akadtam területek, ahol több volt a táborlakó, kisebbet tévedsz…

          1. Mivel nem vagyok népességkutató, nem tudom bizonyítani. Az ott töltött időszakban a benyomásaim és a részemre elmondott információk alapján tettem a kijelentésemet.
            De még ha csak 40-50 % városlakó lett volna, annak sem lett volna mit “zabálnia” – ha nem szervezték volna meg a nagyüzemeket.
            A gabonaféléket a technológia sajátosságai miatt egyszerűen nem lehet gazdaságosan nadrágszíj-parcellákon megtermelni.
            Nekem nincsenek közvetlen tapasztalataim a szovjet mezőgazdaság belső szerkezetéről, csak azt tudom megerősíteni, amit láttam. Márpedig a 70-es, 80-as években a Kubányban, Voronyezs környékén, de Ukrajnában is akkora gabonatáblákat láttam, hogy sokszor órákig mentünk mellettük.
            Az a bizonyos kárpátaljai magyar ismerősöm, aki “visszasírja” a szovjet időket, húsz évig egy kolhozban volt főgépész – elég sok dolgot mesélt az ottani állapotokról.

          2. Re Tovaris 2015-11-24 – 08:43

            Nyilván meglelném nem kicsiny könyvtáramban a vonatkozó adatot. Ám ordító marhaság (bocsánat!) miatt nem fárasztom magam.

            Ám ahhoz – eltérően tőled -, nem vagyok lusta, hogy legalább a Google-ban megnézzem, ezért
            nyugodt lelkiismerettel jelzem: az 1920-as években nem 40-50% a városlakók aránya a Szovjetunióban, hanem 20-30%. AZ IMÉNT PEDIG, INNEN INDULTUNK, AZT JELENTETTED KI, HOGY “AZ OROSZ LAKOSSÁG NAGY RÉSZE VÁROSLAKÓ VOLT…” Holott a Szovjetunióban a városi lakosság száma először csak 1961-ben haladta meg a falvakét.

            Nagyon nem mindegy.

            A többi jelen szöveged – terelés, no meg “népi tudományosság” (Mari néni, Pista bácsi a piacról).

          3. Re: Tovaris 2015-11-24 – 08:43

            Azt is elmondták neked, hogy az ezekről a végeláthatatlan táblákról a learatott gabona közel fele elhullott a hanyag szállítás miatt? A kolhoz a kötelező tervet teljesítette a kapuin kiszállított termés mennyiségével – hogy ebből mennyi jutott el a végső felhasználókig, az már senkit nem érdekelt.

            Azonkívűl van, amit nem lehet nagyüzemileg – végeláthatatlan táblákon – termelni.

            Amikor 1969-ben kiérkeztem Leningrádba, akkor általában II. osztályú Russzkij és Gruzinszkij csajt ittunk, ami nagyon finom volt. Ekkoriban kezdték a kaukázusi kolhozokban a teát gépekkel szüretelni. Amikor harmadéves voltam, már csak az Extra Indijszkij csaj volt iható – nem, hogy a II. osztályú, de az I. osztályú orosz és grúz teákat sem lehetett már meginni.

            Gyümölcsöt, zöldséget is egyre ritkábban, sokszor csak hosszas sorbaállással lehetett vásárolni (vagy a piacon – méregdrágán). Komoly gondok voltak a húsellátással is.

            De kenyér, az valóban volt – legalábbis Leningrádban és Moszkvában.

          4. Re Tovaris 2015-11-24 – 11:22

            Nem csupán terelsz, demagógiával is élsz.

          5. Re Phoenix 2015-11-24 – 11:25

            1986 júliusában (egy teljes hónapon át) ugyanezt tapasztaltam Kijevben.

            Utcai zöldséges bódénál paradicsomot vásároltam volna helybéli illetőségű barátnőm kíséretében.

            Végre sorra kerülök. Megkopott orosz tudásomat csillogtatva kérek egy kiló paradicsomot. Előttem a pulton, gyönyörű, kövér, Csernobil-hizlalta paradicsomok. Az árusító asszony unott arcú rutinmozdulattal a háta mögött felállított rekeszből markolná ki, addig észre se vettem azt a másik, bizony igencsak viharvert, fonnyadt-ráncos kollekciót (mert kedvesemmel voltam elfoglalva), amikor döbbentem megállítom:

            – Nem abból!

            És mutatok a pultra:

            -Innen!

            A szovjet kereskedelmi dolgozó mutatóujjával int, s elmagyarázni véli, hogy előbb annak kell elfogynia. Reklamálásomra, hogy a förmedvénykészletből legalább adja olcsóbban, fejét rázza.

            E pillanatban teherautó érkezik, beáll oldalvást a bódéhoz, nekünk vásárlóknak szembe.

            Sofőr ki, felugrik a platóra, lepattintja a hátsó falat. Előttünk több mázsa friss, gyönyörű paradicsom. A pasas kézbe kap egy szeneslapátot (bizony az volt, nem normál lapát!), és elkezdi hengeríteni-lökni a földre a szép árut. Zúdulnak-potyognak-ömlenek a szemek, nagy csattanással landolva. Nem hiszek a szememnek. Körbenézek, a 30-40 vásárló bambul maga elé. Senki nem szól semmit. Nem bírom tovább. Felüvöltök, a méregtől magyarral vegyített, a szokottnál is hibásabb orosz nyelvhasználatommal:

            – Hát persze, hogy rohadt paradicsomot árul! Amikor ilyen a szállítás! Emberek, elvtársak, ne hagyjuk! Álljunk ki magunkért, az érdekeinkért, a méltóságunkért!

            Már hörgök a dühtől. Általános csend. Pisszenés sincs. Barátnőm rémülten próbál eltaszigálni, belém csimpaszkodva hadarja az elárusítónak:

            – Külföldi! Ugye érti?

            Az asszony elmosolyodik, az elől elhelyezett, kivételes sorokból kiszed egy kilónyit, papírzacskóba teszi, s nyújtja. Büszkén fizetek. Ám amint ellépünk, óhatatlanul ránézek a sorban állókra – és elszégyellem magam…

          1. krónikás
            2015-11-24 – 11:00

            Mondjuk inkább azt, hogy Maruszja néni és Sztyepan bácsi. Ugyanis tőlük eredeztető a “tudományosságom”.
            Csak kéretik megérteni, hogy minden embernek vannak benyomásai, tapasztalatai is.

          2. A helyzet az, hogy Te általában csak rövidebb ideig, mintegy vendégségben voltál kint (a külföldi katonákat befogadó intézmények általában extra ellátásban részesültek). Aki hosszabb ideig élte a hétköznapi szovjet életet, annak kicsit mások voltak a benyomásai. Ismered azt az orosz szót, hogy pokazuha? Vagy hallottál a kolbasznij pojezdekről?

      3. Ez evidencia.

        Volt.

        A Gorbi idejében… Jó polgári körökben ma is az. De nem csak ott – és ez tragikus. Azóta eltelt némi idő, és – per pillanat – ez az ábra: https://s3.amazonaws.com/files.digication.com/M517a8a14b310e15181ce0ecce781740f.jpg

        Update: Mao bácsi 200 000 000 felé tendál. Hiába no! Kína is a színtiszta demokrácia útjára lépett. Cseppet sem érdekes, de a Négyek Bandája bukásakor ez a szám még 1-essel kezdődött – és rövidebb is volt. 4 nullával. Ettől függetlenül tisztelete a Fényes Ösvény gerillái körében töretlen. Vagy éppen e miatt.

        Talán a marxisták is feltehetnék EGYSZER MÁR a kérdést: Kinek kell az antisztalinista, meg antimaoista kommunizmus? Jó-e egyáltalán bármire is? De komolyan! … Mert, ugye, a rendszerváltók is antisztalinisták voltak. Aztán reformkommunisták. Aztán antibolsevisták. Majd antikommunisták — végül pedig: kapitalisták. (Akik pedig lemaradtak, azok meg … gárdisták.)

        No! — és kik szenvedtek a Gulágon? A nélkülözhetetlen és izzó lángelmék. Hát persze! Gyári munkások. Ja! A szegényparasztok. – Nem volt azok között egyetlen kulák sem! Egyetlen burzsuj sem! Magától értetődő – de még ha akadt is volna közöttük ilyen… akkor se szabad így bánni a derék pógáremberrel! Ez emberiségellenes.

        Lejáratni a proletárdiktatúrát, elhinteni a bűntudatot a gyári munkás, a vidéki szegény ember lelkébe – arra persze megfelelt. Kétség nem fér hozzá. Hisz a teljes foglalkoztatás (1931 Szu, 1949 Magyar Népköztársaság) Sztálin borzasztó terrorja idején valósult meg. Jól mondom? Aztán volt olyan aljas is hozzá, hogy derék polgárok lakásába mindenfajta stigmákat viselő és ápolatlan nyomorultakat költöztetett. Nem törődvén az olyan urak teljesen (tulajdon)jogos undorával, mint B. Paszternák. (l.: Doktor Zsivágó.)

        Témához kapcsolódó tabu: az ukrán kolhoznyikot is megvédte a felfegyverzett gazdák terrorjától – amennyire az erejéből tellett. Ahelyett, hogy a fűtetlen lakásukban fagytak volna halálra, ahogy az a Gorbi óta szokásos. Vagy a megfizethetetlen gyógyszerárakba pusztulnak bele. Vagy a színtiszta demokráciát elhozó — ágyúzástól…

        Az a tömeggyilkos :-/ … Sztalinjóska mégiscsak ellenállt valahogy a náci hódításnak. (Egyre nyilvánvalóbb, hogy: nem kellett volna!)

        No, és mit tudnak felmutatni az antisztalinisták?

        Bárhol. Bármikor. Azon kívül, hogy asszisztáltak a szovjet blokk elbontásához. De legalábbis tétlenül szemlélték.

        1. Re: r 2015-11-23 – 21:02

          “Mert, ugye, a rendszerváltók is antisztalinisták voltak.”

          Hát nem! A rendszerváltást a Jászai Mari téri Fehérházból a Nomenklatúra vezényelte le, és a Nomenklatúra (a Gyilasz-féle “Új osztály”) a sztálinista bonapartista ellenforradalom leglényegesebb terméke – maga a színtiszta sztálinizmus.

          Az olyan “régimódi” sztálinisták, mint Te, meg Anton Pavlovics pont ott kerültök de facto egy gyékényre az antikommunistákkal, hogy a sztálinizmust azonosítjátok egy felől a kommunizmussal, másfelől a repressziókkal. Csak az antikommunisták szerint a repressziók a sztálinizmus (=kommunizmus) példanélkül álló szörnyű bűnei voltak, szerintetek a sztálinizmus (=kommunizmus) a repressziókkal azokat sújtotta, akik azt, mint a nép ellenségei megérdemelték.

          Mi, kommunista/marxista antisztálinisták a repressziókban olyan bűnöket látunk, amiket minden erőszakos modernizációs kísérlet elkövetett

          (Ezt írtam az akkor még konzervatív liberális TGM-mel vitatkozva:

          “Sokkal jobban érdekel engem az a konok következetesség, amivel a kommunizmust azonosítják a sztálinizmussal.

          Pontosabban szólva itt a kommunizmusnak a sztálinizmussal való kompromittálásáról van szó.

          Valóban, a sztálinizmus koholt perekkel gyilkolt. Akárcsak a Szent Inkvizíció.

          A sztálinizmus megalázta és földönfutóvá tette a parasztokat. Akárcsak az úgynevezett angol eredeti tőkefelhalmozás a Tudorok korában.

          A sztálinizmus rabszolgasorba döntött embereket. Akárcsak az amerikai (tőkés) telepesek a négereket.

          A sztálinizmus népeket deportált. Akárcsak az előbb említettek.

          A sztálinizmus templomokat rombolt. Akárcsak a spanyol hódítók az inkák és az aztékok földjén.

          A sort hosszan lehetne folytatni. Az összehasonlítás koránt sem önkényes, hiszen a sztálinizmus, mint kolosszális modernizációs kísérlet ugyanazokat a bűnöket követte el (hasonló méretekben), mint annyi más modernizációs mozgalom, a katolicizmustól kezdve, a Tudorok véres törvényein keresztül a tőkés gyarmatosítókig. A különbség sok egyéb mellett, de mindenekelőtt az, hogy a katolikus egyháznak megbocsátották az inkvizíció rémtetteit, a kapitalizmusnak VIII. Henrik vérengzéseit, a gyarmatosítások szörnyűségeit. Csak a kommunizmusnak nem bocsáttatik meg a sztálinizmus. Ennek igen hatásos módja az egybemosás, azonosítás.”)

          de szerintünk nem a repressziók a sztálinizmus fő bűnei, hanem például az “új osztály”, a Nomenklatúra kitermelése.

          Ahogyan a sztálini kollektivizálásban sem az erőszakos jelleget tartjuk a fő bűnnek, hanem a diametrális eltérést a marxi-lenini szövetkezeti eszmétől, amelynek legjobb megvalósulásait, az 1960 utáni magyar termelőszövetkezeteket joggal nevezte Lukács György “egy darabka megvalósult szocializmus”-nak

        2. Ez pedig r legkolosszálisabb szamársága. Azért a Hruscsov-korszak mégiscsak a Szovjetunió legsikeresebb korszaka, pedig antisztálinista kommunisták csinálták. A peresztrojkát szimpla karrieristák vezényelték le, olyanok, mint Jelcin.és az apparátusok átállt csoportjai, akik között ideológiailag (sztálinisták – antisztálinisták) különbséget tenni – lehetetlen.

          1. Maga az apparátus, a Nomenklatúra tipikus sztálinista jelenség – nem ideológiailag, hanem gyakorlatilag.

            A rendszerváltás(ok) rövid lényege: amikor az adminisztratív-tervutasításos (sztálini) tervgazdaság kimerítette tartalékait (az 1980-as évek közepe táján), akkor az államigazgatási tulajdont politikai hatalmánál fogva tulajdonló Nomenklatúra (éppen azért mert ez a politikai hatalma veszélybe került) megkezdte politikai hatalmának átváltását gzadasági hatalommá és amikor ezt megfelelő szintűnek ítélte, akkor levezényelte a nyílt tőkés restaurációt. Európában ez a politikai hatalom ideiglenes elvesztésével járt, de Ázsiában (a volt szovjet köztársaságokban, Kínában, Vietnamban) a sajátos történelmi viszonyok miatt a Nomenklatúra a politikai hatalmát is töretlenül megőrizte – Kínában, Vietnamban még a Kommunista Párt nevét is megtartották.

          1. Szerintem nem hagyta ki.

            Szolzsenyicin (akárcsak nálunk például Demszky Gábor) a nyílt rendszer-ellenzék tagja volt. Ennek a nyílt rendszer-ellenzéknek esélye sem lett volna a rendszerváltás végrehajtására.

            Őket azért “tartották”, hogy a Nomenklatúra ó-sztálinista szárnyának a technokrata szárnnyal kötött elvtelen paktumában az ó-sztálinisták megfelelő “játékszert” kapjanak, amin demonstrálhatják, hogy “urai a helyzetnek”. A rendszerváltás folyamatában – nálunk – ezt a társaságot a technokraták előtérbe tolták, hogyha valami nem úgy sülne el, ahogy gondolták, akkor legyen kit bűnbakként feláldozni.

            A Szovjetunióban a “Janajev-puccs” olyan helyzetet teremtett, hogy a nyílt ellenzéknek erre a szerepére már nem volt szükség, azért ott például Szolzsenyicin (és a hozzá hasonlók) a tényleges rendszerváltásban már nem kaptak semmilyen szerepet, és így olyan csekély hatalmat sem, mint a magyar “demokratikus ellenzék” (egyes) tagjai. Csupán kirakat-díszként szerepeltek. Kínában, Vietnamban még úgy sem.

    2. Pontatlanságok.

      a) Ukrajna az “u krajna” (a.m. “a végeknél”) kifejezésből származik. A “Вкрайна” már ukrán és nem orosz szó, az “окраина” pedig a nagyvárosok külvárosát jelenti. A többi itt stimmel.

      b) no comment

      c) “Lenin Nagyapó” csak Finnországot és a balti államokat engedte el. Ukrajnában és Lengyelországban (pontosabban Közép-Kelet Lengyelországban, a volt Varsói Fejedelemségben) a szovjet-orosz Vörös Hadsereg igen komoly harcokat vívott, amit részben – Pilsudski lengyel csapataival szemben – el is vesztett.

      d) ennek a pontnak a hangneme (ami Anton Pavlovicsnál immár megszokott) lehetetlenné teszi a vitát – némileg szőrszálhasogatásként csak annyit jegyzek meg tehát, hogy a zárójeles megjegyzés:

      “A vicc tehát az, hogy a náci közmegegyezésekkel szemben pont a sztálinizmus az, amely fejlesztette a kultúrát, és a desztalinizátorok a fasizmus mozgatói.”

      egy valódi viccet idéz:

      – Mi a különbség a villamos és a zsiráf között?
      – ???
      – Hát az, hogy a villamos széltében sárga, a zsiráf meg hosszában magas!

      Üdvözlettel: egy “a fasizmus mozgatói” közül.

      1. Egyébként a zárójeles megjegyzés mindkét mellékmondata – amelyek között nincs logikai kapocs – külön-külön valótlanságot állít.

        1. pontatlanságok és hibák ide vagy oda…a cikk jó, mert megmutatja a mai Magyarországon is, hogy az ukrajnai fasizmus nem véletlen baleset, hanem a politikai osztályharc történelmi terméke. S mint ilyen veszélyes egész Európára nézve, rosszabb az orbán-rezsimnél is.

          1. A pontatlanságok nem a cikkben vannak, hanem Anton Pavlovics írásában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *