MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?

A cikket fordította: Csikós Sándor

Időről időre hallom, amint honfitársaim a donyeckieknek fölteszik azt az ostoba kérdést: „Miért köteles a Ványa, Rjazanyból, teérted harcolni?” Ha a kérdés a hivatásos orosz hadsereg egy katonájára vonatkozik, akkor az a kérdés, hogy „köteles-e, vagy sem”, föl sem merülhet. Ebben az esetben Ványa a hadsereg főparancsnokának az utasítását hajtja végre. Ezzel összefüggésben a Donbassz lakóiban teljes joggal vetődik fel a kérdés: miért vetették be a Dnyeszter-melléken (1) az orosz békefenntartókat? Hogy van az, hogy Dél-Oszétiának nyíltan a védelmére keltek? Miért hajtották végre – megvédendő az ottani lakosság véleménynyilvánításának (2) a szabadságát – azt a krími különleges műveletet, amivel megsértették mind az ukrán törvényeket, mind pedig azt, a nemzetközi jogban lefektetett elvet, hogy a krími népszavazáshoz hasonló szituációkban „tartózkodni kell a külső beavatkozástól”? Miért vetették be az orosz csapatokat Szíriában, ahol fiaink esnek el a szentséges arabokért, akiktől pedig még csak oroszbarát véleménynyilvánítást sem vártak el? Mert hiszen Janukovics írásban kérte orosz csapatok bevetését (3)?

Ám ha „a Rjazanyból való Ványán” egy orosz önkéntest értünk – akkor, már elnézést, mikor mondtak olyat a donyeckiek, hogy értük oroszországi önkéntesek kötelesek harcolni? Egész idő alatt, amíg Donyeckben voltam (2014 júliusától 2015 márciusáig), ilyen marhaságot én egyetlen ottani lakostól sem hallottam.

Igen, az emberek fölteszik maguknak a kérdést: miért van az, hogy az egyiket nyíltan támogatják – ám a másikat támogatni vagy nem merik, vagy nem akarják? Miért nem éltek az alkalommal, amikor Ukrajnának mindössze ötezer tényleges katonája volt, a Nyugat pedig nem akart katonai segítséget nyújtani? Az ellenség fölötti győzelem után miért kötöttek vele fegyverszünetet? Miért ismerték el a kijevi hatalmat? Miért adták vissza az egymilliárd dollár értékű fegyvereket a Krímből? Miért támogatták, minden lehetséges módon a fasiszta Ukrajna gazdaságát? Ezek a kérdések azonban az Orosz Föderáció nevű államhoz, és nem az egyszerű, rjazanyi Ványához szólnak. Ha ez a Ványa önkéntes volt, és eljött a Donbasszba, ő ezt nem azért tette, mert hogy valakiért neki harcolnia kellett volna. Hanem azért jött ide, mert, először is, számára nem léteznek olyan határok, amelyek elválasztják egymástól az orosz nép egyes részeit. Vagyis nem arról volt szó, hogy Ványának valamiféle kötelezettségei lettek volna Petyával szemben. Más szóval, nem arról volt szó, hogy az orosz állampolgárnak valamiféle kötelezettségei lettek volna a Donbassz lakóival szemben. Itt az orosz nép egységéről volt szó. Másodszor: ő is, miként a helyiek is, hitt Vlagyimir Vlagyimirovics szavainak: itt a legnagyobb megosztott népről van szó. És az államfő védelmet ígért minden orosznak – mindenkinek, aki az egységes Orosz Világhoz tartozónak érzi magát.

Egyébként sok oroszországi önkéntes a krími forgatókönyv megismétlődésében reménykedett: abban, hogy az események majd a hivatásos hadsereg védelmében történnek majd (4). És ez így van rendjén. A donyeckiek nemhogy soha nem követelték, de még csak nem is kérték azt, hogy az egyszerű orosz állampolgárok közül bárki is fegyvert fogjon. Hangsúlyozom, ITT AZ EGYSZERŰ ÁLLAMPOLGÁROKRÓL VAN SZÓ. Az rendjén valónak számít, ha valaki segítséget kér egy másik államtól. Egy egyszerű állampolgár azonban nem köteles bárkiért is harcolni. Ez minden egyes ember számára saját akaratból történő választás dolga. (5) Azok, akik ezzel a bődületes marhasággal vádolják a Donbasszt, valójában azt maguktól találták ki, maguk is vádolták meg ezzel. Most pedig kéjesen elgyönyörködnek saját agyszüleményükben. Ha megkérdezem azokat a honfitársaimat, akik állítólag aggódnak az orosz önkéntesek sorsa iránt: mit tettetek azért, hogy segítsetek rajtuk. Küldtetek-e netán akárcsak egyetlen kopejkát is, hogy ezek az önkéntesek, sebesülésük után, gyógykezeltethessék, rehabilitáltathassák magukat? A válasz részükről általában ez: „Segítse őket az állam”. Ennyiből áll hát az önkéntesekért való aggódásuk.

Valójában az orosz önkéntesek úgy kellenek nekik, mint a hátukra a púp. Csak arra jók, hogy beleköthessenek a donyeckiekbe, és valamennyire is megpróbálják igazolni minszki árulásokat. És ez az igazság. Az orosz nyárspolgárnak nincs szüksége az orosz önkéntesekre. Legföljebb azért emlegetik őket néhanapján, hogy a témával kapcsolatban spekulációkba lehessen bontakozni. Amikor Moszkvában, a Szaharov Központban kiállították a Donbassz elleni büntető expedíció „hőseinek” a portréit, ez ellen csak a Donbasszban folyó háború veteránjai, és egy maroknyi, nem közömbös ember emelte föl nyilvánosan is a szavát. És mindezt a sokmilliós Moszkvában! Amikor viszont ugyanebben a Moszkvában beindult az iPhone-7-ek árusítása, több százezer ember verődött sorokba.

És utoljára még valami. Amikor olyanok között folyik a vita, akik kénytelenek magukon tűrni a minszki árulás minden gyönyörét, illetve a minszki egyezkedés hívei között, az utóbbiaktól – ha a „Minszk-2” javára szóló érveik már kifogytak –, olvashatok ilyesmiket: „Mit panaszkodsz? Eredj harcolni, és hallgass!…” Vagy valami efféléket. Pedig mi is panaszkodunk. Mi oroszországi önkéntesek is panaszkodunk a minszki disznóságok miatt. Hát hogyne, amikor kétszer is elvették tőlünk a győzelmet: Ilovajszknál, illetve Debalcevónál? Nem vagyunk robotok, ott nekünk a harcban bajtársaink estek el, békés civilek, gyerekek, öregek – emberek vesztették el hozzátartozóikat, az otthonukat, a jobb jövőben való reményüket.

Az ilyenektől megkérdezném: nem gondolkodtak-e el azon, hogy a meggyőződésből harcoló nemzetőrök többsége otthagyta a hadsereget (6) – de készek visszatérni, ha lemondanak a minszki „fegyverszünetről”. Mert miért is harcoljanak? A politikusok közötti partnerségért? Az Ukrajnán belüli különleges státuszért? (7) Azért, hogy a frontvonal az adott helyen megmerevedjen, az ukránok pedig, mintha mi sem történt volna, folytathassák az ágyúzásaikat? Száz százalékig garantálom, hogy önök nem engednék el hozzátartozóikat a háborúba. Azon egyszerű okból, hogy aki csak egyszer is átesett egy tüzérségi támadáson, azt nem viszi rá a lélek arra, hogy másokat elküldjön a háborúba. Magukat, megelőzés céljából kivinném az előretolt állásokba. Ott helyrerázódna az agyuk. Amikor azt mondják – főleg a minszki összeesküvéssel párhuzamosan –, hogy „eredj és harcolj!”, az olyan mintha azt mondanák: „hogy dögölnél meg”, „legyél már öngyilkos”, vagy hogy „a halálodat akarom”. Maguk, tulajdonságaikat tekintve még csak nem is hoholok (8), hanem még náluk is rosszabbak. Nos, rendben, ha ilyesmit engednek meg maguknak, akkor az a nagy kérésünk: lesznek szívesek megadni az elérhetőségeiket: lakcím, telefonszám, fénykép – hogy föl lehessen ismerni magukat. Hiszen bármi megeshet. Például az, hogy az az ember, akinek ezt tanácsolta, nagylelkűségénél fogva teljesíteni akarja majd, és fogja is, a maga kérését, és elmegy a háborúba. És ha életét adja a minszki „partnerségért”, akkor a családtagoknak tudniuk kell majd, hogy ki tanácsolta hozzátartozójuknak azt, hogy ezt tegye. Meglehet, föl kívánják majd keresni önt, és személyesen „megköszönni” önnek a „hasznos” tanácsot. Ez így lesz fair. Részemről ennyi.

MEGJEGYZÉSEK:

(1) A Dnyeszter-mellék – a Dnyeszter bal partján elterülő régió. Lakóinak valamivel több, mint egyharmada moldáv, a többi ukrán és orosz. 1924-ben, Szovjet-Ukrajna keretein belül, azokban a térségekben, ahol a moldáv lakosság aránya számottevő volt, létrehozták a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot.

1940 júniusában a szovjet kormány visszakövetelte az 1812 óta Oroszországhoz tartozó, ám Románia által 1918 elején orvul elfoglalt és bekebelezett, Besszarábiaként ismert területet. Ehhez hozzácsapta Ukrajnától a Moldáv Autonóm Szovjetköztársaságot, így hozva létre a Moldáv Szovjetköztársaságot.

Formailag még a szovjet idők járták, amikor, 1989-ben, Moldáviában egy jobboldali, román tudatú (főként értelmiségiekből álló) körhöz került a hatalom, akik célként határozták meg a Romániához történő visszatérést. A Dnyeszter-mellék zömben szláv lakossága azonban nem akart román uralom alá kerülni. Ezért 1990-ben kikiáltották előbb a Dnyeszter-melléki szovjetköztársaságot, majd, egy évvel később, a Szovjetunió széthullásakor, a Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaságot (PMR), Tiraszpol székhellyel. 1992-ben a kisinyovi kormány katonai és rendőri erőket küldött az elszakadt köztársaságba, hogy erőnek erejével visszatereljék Moldáviába. A kalandor akció véres kudarccal végződött a kisinyovi kormány számára, amely röviddel később (az 1994-es választásokon) meg is bukott. (Ma ismét ezek az erők vannak hatalmon.) A PMR-ben 1996-ban, majd 2006-ban is népszavazást tartottak a terület jövőjéről. Mindkét alkalommal a lakosság a 90 százalékot messze meghaladó arányban (2006-ban 97 %-kal) erősítette meg: önálló államot akarnak – azzal, hogy az utóbb majd csatlakozik Oroszországhoz. (Ami bajos, mivel a két állam nem határos egymással. Ha a „Nagy-Novorosszija” terv sikerülne, ez közvetlen területi összeköttetést teremtene Oroszország és a PMR között. Moszkva azonban láthatóan nem kapkod az ötletért.

Kisinyovban a legutóbbi elnökválasztáson egy reformszocialista politikust, Igor Dodont választották meg államfőnek. (Akinek mostantól meg kell küzdenie a románbarát, jobboldali kormánnyal.) Az új államfő szakított elődeinek románbarát politikájával, és új konszenzust keres a tiraszpoli vezetéssel. Láthatóan moszkvai támogatással: Dodon már régóta Moszkva első számú favoritja Moldáviában.)

(2) A krími orosz beavatkozást Putyin azzal indokolta: biztosítani kell, hogy az ottani nép szabadon, külső kényszerektől és fenyegetésektől mentesen, dönthessen arról, hogy vissza akar-e térni Oroszországoz. (Putyin, saját, utólagos bevallása szerint, mielőtt a beavatkozásról döntött volna, egy titkos közvélemény-kutatáson felmérte: a helyi lakosság tud és akar-e harcolni ezért a jogáért. Miután erről meggyőződött, látott hozzá a kétségkívül zseniális terv végrehajtásához.)

Azok az aggodalmak, hogy az új kijevi rezsim netán erőszakkal meg fogja akadályozni a nép szabad véleménynyilvánítását, messze nem voltak alaptalanok. Azokban a napokban egyre láthattuk, hogy Kijevből szerterajzó szélsőséges különítmények hogyan törik le sorra, országszerte, a nép tiltakozó mozgalmait. Putyint is megrázta ukrán szélsőséges fegyvereseknek a Kijevből hazatérő krími tüntetők autóbusz konvoja ellen intézett véres és brutális támadása (amikor is hét embert meggyilkoltak). Ami előrevetítette: mi vár a Krím orosz lakosságára, ha a junta náluk is felülkerekedik. Ehhez még hozzá kell venni: A KRÍMBEN 20 EZER FŐS UKRÁN HADSEREG ÁLLOMÁSOZOTT – annyi, mint messze egyetlen más ukrajnai megyében sem.

(3) A levelet (amelyet Vitalij Csurkin, Oroszország állandó ENSZ-képviselője a Biztonsági Tanács ülésén is felolvasott) Viktor Janukovics, az ország akkor még törvényes, bár posztjáról erőszakkal már eltávolított elnökeként 2014. március 1-én írta, és ebben az orosz csapatok segítségnyújtását kérte a törvényes rend helyreállításában. Putyin akkor még határozott álláspontot foglalt el: nem hajlandó elismerni a juntát (maximum halaszthatatlan napi ügyekben áll szóba velük), az ország törvényes államfőjének pedig még mindig Janukovicsot ismeri el. Erre hivatkozva kért – és kapott – felhatalmazást az orosz parlament felsőházától, hogy szükség esetén az orosz csapatokat a határokon túl is bevethesse. A mindmáig érthetetlen fordulat valamikor 2014. április közepe táján következett be – azzal, hogy Genfben hajlandó volt egy asztalhoz leülni a junta képviselőjével. Április végén visszavonatta az ukrán határról az abban a hónapban már másodszor odavezényelt csapatokat (kb. 35 ezer főről volt szó). Tette ezt annak dacára, hogy Kijevben már kitűzték az ATO-nak nevezett katonai büntető hadjárat kezdetének dátumát (május 2.), de április közepétől, második felétől a Donbassz mind több településén fegyveres összetűzések robbantak ki a felvonuló, benyomuló ukrán hadsereg, illetve az akkor még nagyrészt fegyvertelen civil lakosság között.

(4) A reményeket táplálta, egyrészt, Putyin 2014. március 18-i beszéde – amit annak a szerződésnek az ünnepélyes aláírása alkalmából mondott, amelynek értelmében a Krím-félsziget, illetve Szevasztopol városa újraegyesülnek Oroszországgal. Nagy beszéd volt, óriási beszéd! – történelmi beszéd is lehetett volna, ha Putyin tartja magát ahhoz, amit abban a beszédben mondott. Putyin – akkor úgy tűnt – végre leszámolt Oroszországnak az Egyesült Államokkal kapcsolatos illúzióival. Kemény értékelése szerint az USA felrúgta, lábbal tiporta a nemzetközi jogot, annak uralmát – és a vadnyugati kocsmák ököljogát honosította meg a nemzetközi politikában. OROSZORSZÁG MOSTANTÓL AZ AMERIKAIAK SZABÁLYAI SZERINT JÁTSZIK MAJD. Amit úgy lehetett érteni: ha érdekei úgy kívánják, vagy az ellenféllel elszaladt a gyeplő, Moszkva sem fogja visszatartani magát. Utólagos olvasatban: felméri, hogy a Donbassz védelme érdekében teendő erélyes lépései csakugyan annyira fenyegetik-e a világbékét, VAGY MAGA IS MEGENGED MAGÁNAK ESETENKÉNT EGY-EGY HARCIASABB FELLÉPÉST. Ma már számos külpolitika szakértő sürgeti: legyen már végre az orosz külpolitika erélyesebb, támadóbb – ha úgy tetszik, agresszívebb. KÜLPOLITIKÁVAL FOGLALKOZÓ EMBEREKNEK a világtörténelemből, a nemzetközi kapcsolatok történetéből illene tudni: A BÉKE ÉRDEKÉBEN IDŐNKÉNT ODA LEHET, ÉS ODA KELL CSAPNI, ha az ellenfél másból nem ért. «Addig üsd a vasat, amíg meleg» – tartja a szólás. Nos, a Krím «elvesztése» után/miatt a Nyugat «a padlón» volt. Egy újabb csapásra – hogy, t.i. Oroszország kiragadja a junta karmai közül az életveszélybe került Donbasszt – A NYUGAT, ABBAN AZ ÁLLAPOTÁBAN, ALIGHA TUDOTT VOLNA ÉRDEMBEN REAGÁLNI. A szankciókról pedig már sokan elmondták: azoknak semmi közük sem a Krímhez, sem „a minszki megállapodások be nem tartásához.

A másik: az orosz sajtó akkoriban eufóriában, a mennyországban volt. „Amerika, a NATO gyáva, Ukrajnáért úgysem mernek majd háborúzni”; „Meg sem állunk Berlinig, Párizsig, Londonig vagy New Yorkig”; „Alaszkát is visszavesszük” – harsogta akkoriban, diadalittasan, az orosz sajtó. Aztán egy szép napon minden megfordult. A tegnapi Háry Jánosok másnap riadtan nyüszítettek: „beavatkozni a Donbasszban? Isten őrizz! Az maga a világháború!” Ma is ezzel a hülyeséggel etetik a népet.

(5) A Donbassz oldalán több száz külföldi önkéntes harcol. Szerbiából, Franciaországból, Csehországból és Szlovákiából, Finnországból – ha igaz, még Magyarországról is van(nak) önkéntes(ek). De vannak önkéntesek Brazíliából, Peruból, Bangladesből – még az Egyesült Államokból is. Az ő esetükben igazán nem lehet mondani, hogy bárki, bármi is kötelezte volna őket erre. Hogy miért érkeztek távoli országokból, még távolibb földrészekről? Az okok ugyanazok, mint a Donbassz ÖNKÉNT fegyvert fogó harcosainak esetében. Erkölcsi kényszer: nem tudták tétlenül nézni az ukrán fasiszták tobzódását, a civil lakosság módszeres gyilkolását. (Sokan jelölnek meg konkrét fordulópontot életükben: például a 2014. május 2-i ogyesszai mészárlás, vagy a pontosan rá egy hónapra Luganszkot ért, kazettás bombával végrehajtott légitámadás.)

2017 áprilisában a Donyecki Népköztársaság vezetése összetartást rendelt el a tartalékosok számára. Az összetartáson való megjelenés – teljesen szokatlanul – önkéntes volt (ahogy az önkéntesség elvére épül a mozgósítás is). Mégis, az ország minden részéből özönlöttek a harcolni azonnal kész tartalékosok: több mint 27 ezer ember.

https://youtu.be/VfilAyqQoYI?t=556

(6) Valójában nem tudjuk, hogy a kényszerű tétlenség – az áruló, a győzelmeket tőlük újra és újra ellopó fegyverszünetek – milyen demoralizáló hatással vannak a néphadsereg katonáira. Hellyel-közzel felbukkannak hírek az alkoholizmus, a kábítószer-élvezet terjedéséről, a tehetetlenség érzéséből fakadó öngyilkosságokról – főként pedig dezertálásokról.

A fegyverszünetek sajátos áldozatává lett egy brazil önkéntes, Rafael Luisvarghi. A tehetséges, oroszul meglehetősen jól beszélő fiatalember az egyik internacionalista egység parancsnok-helyettesévé nőtte ki magát (és mint ilyenre, felfigyelt az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat, az SZBU). A kényszerű tétlenség miatti elkeseredésében a fiatal parancsnok elhatározta: akkor inkább hazatér. A hosszú úthoz azonban nem volt pénze, ezért e-mailek tucatjaiban keresett állást. Egyet (mint kiderült, az SZBU egy „fal” cégénél) sikerült is szereznie. A gépet, amelyen Ogyesszába utazott, az SZBU útközben Kijevbe parancsolta, ahol már várták az elhárítás emberei. Három hónapig vallatták, kínozták, mígnem 13 évi börtönt kapott, amiért egy „törvénytelen fegyveres alakulatnál” szolgált. A legutolsó ismert hír szerint a fellebbviteli bíróság az ítélet további súlyosbítására készült.

https://static.kepfeltolto.com/orig/2017/01/25/a8e062dceb9a1dd5f69c57374abb4652.jpg

(7) Oroszország egyetért a minszki rendezési tervnek azzal a részével, hogy a Donbassznak azok a részei, amelyek jelenleg a népi erők ellenőrzése alatt állnak – cserében azért, hogy visszatérnek Ukrajnához (nota bene! a kijevi rezsim uralma alá, lévén, hogy sehol sincs szó arról, hogy ezt megelőzően el kell távolítani az ország éléről a náci puccsista juntát) – különleges státuszt kapnak (a Donbassznak jelenleg [már] ukrán uralom alatt álló részére a különleges státusz nem vonatkozna: ők már Ukrajna éppúgy szerves részének számítanak, mint bármelyik másik ukrajnai megye. Lakói tehát teljesen hiába szavaztak az elszakadásra 2014. május 11-én.)

A különleges státuszú területek (orosz betűszóval: ORDLO) – elvileg – széles körű autonóm státuszt kapnának: korlátozott önállóságot a külkapcsolatok ápolása terén, saját rendfenntartó erőket, saját, csak e régióra vonatkozó jogszabályok megalkotásának jogával, saját önkormányzati választások megtartásának a jogával (persze, az ukrán törvényekkel összhangban). Ezeken a helyi választásokon az ukrajnai pártok is indulhatnának.

Itt csak két gond van:

1. Az elmúlt három és fél év véres, kegyetlen, népirtó háborúja után a Donbassz népe immár hallani sem akar az Ukrajnához való visszatérésről: sem egy, a mostaninál beszámíthatóbb kormány mellett, még kevésbé pedig annak a juntának a „védőszárnyai” alá, amely ellen küzdve annyi vért ontottak, annyi áldozatot hoztak.

2. Semmilyen biztosíték nincs arra, hogy Porosenkó éppen ezt a megállapodást fogja betartani – amikor ennél sokkal kisebb horderejű megállapodásokhoz sem tartotta magát. Látni kell, hogy POROSENKÓ SZÁMÁRA CSAK A TOTÁLIS GYŐZELEM AZ ELFOGADHATÓ. És ha az orosz vezetés naiv, bárgyú módon azt hiszi, hogy most az egyszer Kijevben tényleg tartják majd szavukat, keservesen fognak csalódni. Aminek levét azonban nem ők, hanem a Donbassz sokat szenvedett népe fogja meginni. BORÍTÉKOLHATÓ: POROSENKÓ HA ESETLEG, A NYUGAT NYOMÁSÁRA, SZAVÁT IS FOGJA ADNI A DONBASSZ AUTONÓMIÁJÁNAK BETARTÁSÁRA, AZT AZ ELSŐ ADÓDÓ ALKALOMMAL MEG FOGJA SZEGNI. Ha egyszer már birtokon belül érezheti magát, többé semmiben sem fogja visszafogni önmagát, hogy véres bosszúhadjáratba, terrorba kezdjen a katonai erővel nem, ám ármánnyal, a moszkvai kamarilla árulásával kicselezett, majd térdre kényszerített Donbasszban. A délszláv háború rémségei semmik lesznek ahhoz képest, ami a Donbasszra vár, ha egyszer megyeszékhelyekké visszaminősülő fővárosaikban felvonják a kék-sárga ukrán (náci) lobogót. Tízezrek kivégzése, százezrek börtönökbe, koncentrációs táborokba zárása, etnikai tisztogatás, az orosz lakosság elűzése, hogy helyükre „igazi” ukránokat telepítsenek Galíciából, Nyugat-Ukrajna többi részéből. No és, persze, NATO-támaszpontok nem csak Harkov közelében, de a Donbasszban is. És megkezdődik majd a palagáz környezetgyilkos kitermelése is.

(8) Nyikolaj Vasziljevics Gogol, orosz író (1809-1852) a mai Ukrajna területén élt. Nevét az ukrán nyelv, és a délorosz tájszólás is (amelyben a „g” helyett „h”-t mondanak) Hoholnak ejti. A „hohol” szó azonban ma már az ukránok számára tartogatott egyik legnegatívabb, legsértőbb kifejezés. Az ukránokon belül a leginkább bunkóknak, tahóknak tartott emberekre szokták mondani. (Az ukránok körében ennél sokkal több, becsmérlőbb jelzőt tartogatnak az oroszok számára.)

A fenti anyag egy hosszabb anyag némileg rövidített változata. A teljes változat a https://levediaharcos.wordpress.com/2017/12/18/miert-kell-a-rjazanyi-vanyanak-teerted-harcolnia-i/ címen olvasható.

11 thoughts on “MIÉRT KELL A RJAZANYI VÁNYÁNAK TEÉRTED HARCOLNIA?”

    1. Ez csak a történelmi materializmus alapján mondható ki megfelelően.
      Nem létjog, hanem lételem a helyes kifejezés. Ráadásul van szláv testvériség is, ha jól emlékezem…
      Bulgáriát is megpróbálták az EU-val és a NATO-val elválasztani Oroszországtól – de a nép között járva – nem sok sikerrel.
      Lengyelország elkülönülése mély történelmi – elsősorban a vallási különbözőség miatt vált ennyire tragikussá.

      1. Ami Lengyelországot illeti, ott kicsit (nagyon) pontatlan vagy. A vallási elkülönültség mindig csak fedő rizsa a hódító szándék felett. Lengyelország – mint európai nagyhatalom – évszázadokon át próbálta meg elfoglalni a még nem egyesült orosz fejedelemségeket (Novgorod, Kijev, Moszkva – irodalom: a “Borisz Godunov” Puskintól), azután a XVIII. században a lengyel nemesi anarchia (“Ne soglasno!”) következtében Lengyelország elvesztette függetlenségét, egy része porosz, másik része szász, harmadik része osztrák, a legnagyobb része (a Varsói Nagyhercegség) orosz fennhatóság alá került. Mivel a lengyelek évszázadokon át halálos veszélyt jelentettek az Orosz Birodalom számára, a Varsói Nagyhercegség az orosz érdekszféra egyik kulcsfontosságú eleme lett (miatta küldte a cár a magyar forradalom ellen Paskievics csapatait). Az októberi bolsevik forradalom után részben kényszerűségből, részben internacionalista megfontolásokból Szovjet-Oroszország elengedte Lengyelországot az érdekszférából. Ezt hálálta meg Pilsudski a régi lengyel hódító háborúkat idéző intervenciójával, ami ellen a védelmet Sztálin jól elbaltázta, Tuhacsevszkij csak részlegesen tudott helyrehozni és végső soron csak 1939-ben – elég szerencsétlenül, a nácikkal együttműködve – tudták a státus quo-t helyreállítani, amit azután a jaltai egyezményben rögzítettek véglegesen. Ezzel Lengyelország – ezúttal különálló államként – visszakerült az orosz érdekszférába (Pilsudskinek köszönhetően) ahonnan Jelcinék 1990-ben kénytelenek voltak kiengedni, amit Lengyelország (a többi, az orosz érdekszférából kiengedett volt VSZ-tagországhoz hasonlóan) azzal hálált meg, hogy 1999-ben belépett a NATO-ba (ezzel visszalökdösve magát az orosz érdekszféra felé – ne feledjük az “érdekszféra” az oroszok számára kb. ugyanazt jelenti, mint az amerikaiak számára a “nemzetbiztonság”)

        1. A “pontatlanság” szándékos volt. Számítottam arra, hogy megvilágítod a körülményeket – de a katolikus kötődésű lengyelek az egyház támogatásával – a lengyel nyelvhez egyébként jobban illő illő cirill betűk helyett nem véletlenül alkalmazták a latin betűs (a római katolikus valláshoz illő írásjeleket).
          Ugyanez valósult meg a szerb és a horvát nyelv vallási alapon való elkülönülése alkalmával.
          Pontatlan voltam – de nem mondtam eget verő marhaságot.

  1. A jelenlegi orosz politikát – nevezzük érdekérvényesítésen alapuló nagyhatalmi politikának – egyetlen célja Oroszország és szövetségeseinek érdekei védelme. Ez nem területfoglalást, hódítást jelent, hiába rikácsol a nyugat Krím és Novorosszija “érdekében”.
    A valamikori szovjet (sztálini döntések) a Szovjetunió megszüntetését követően revízióra szorulnak. Az akkoriban a lakossággal együtt, azok megkérdezése nélküli elcsatolása, “neki ajándékozása”, ma már erősen
    megkérdőjelezhető. Az akkori szovjet döntések – a szovjet miliőben – jogosnak és szükségesnek bizonyultak, de csak egy feltétel megléte mellett – ha a Szovjetunió fennmarad.
    A kivált Ukrajna, a döntően orosz ajkú lakosságával – az idióta nép-nemzeti őrület erőltetésével – maga alatt vágja a fát.
    Semmi kétségem afelől, hogy Oroszország órák alatt meg tudná dönteni az ukrán juntát. De a jelenlegi nemzetközi erőviszonyok mellett igen kockázatos ennek forszírozása, akár bumerángként is visszaütne. Hivatkozok Phoenix-re, aki egy 3. világháborút vizionál (nem alaptalanul), s akkor valóban “ez a harc lenne a végső”…
    Nem csak Oroszországnak persze…
    Lassú víz partot mos. Itt a türelem és a céltudatos esemény irányítás a legcélravezetőbb. S ebben Putyin eléggé jónak bizonyult mindeddig. Nem véletlenül szeretne még egy ciklust, mert amit elindított, az háromnegyed részben már megvalósult – be szeretné fejezni.

  2. Meggyőződésem, hogy az oroszokban és az ukránokban sokkal nagyobb a szláv testvériség érzése, mint a gyűlölet. A nacionalista és szélsőséges erők Ukrajnában kisebbségben vannak – azonban a rendszer hatalmat biztosít nekik.
    Oroszországban igen sok ukrán él, akik a Szovjetunió felbomlasztása után Oroszországban, vagy más volt tagköztársaságokban “rekedtek”…

    1. Ha Oroszországon múlik, akkor nem. Neki nem érdeke (a Krim egy egészen más mese). Oroszországnak nincs szüksége egy hozzá csatlakozott Kelet/Dél Ukrajnára és egy a NATO tagjává vált Nyugat/Észak Ukrajnára. Neki nagyon nincs szüksége arra, hogy Ukrajna – akár csonkán is – NATO-tagállam legyen. Jelenleg a NATO szabályzata szerint nem vehető fel a NATO-ba olyan ország, amelyben polgárháborús zavargások vannak – tehát Oroszország rövidtávú érdeke az ukrajnai belső zavargások fenntartása, és nem Ukrajna szétszakítása. Hosszú távon természetesen ha nem is egy oroszbarát Ukrajna a célja, de legalább egy olyan Ukrajna, amelyik az 1955-ös osztrák Államszerződéshez hasonló nemzetközi jogi erejű aktusban vállal örökös semlegességet.

  3. A cikkel nagyon sokban egyetértek. De.

    A minszki megállapodást nem tekintem árulásnak. Ott nem szovjet-szocialista országok állapodtak meg, hanem az érdekelt felek, nyugati-orosz ellenőrzés mellett.
    Akkor nyugodtan nevezhetnénk pl. a Molotov-Ribbentrop paktumot is árulásnak…

    A “nagyromán” ábrándok (România Mare) jobboldali, nacionalista, sovén államalakulat ábrándja, hasonlóan a Nagy-Magyarországéhoz…

    Oroszország minden intézkedésével a világháború szélén táncol, körbevéve a volt és mai imperialista hatalmak szorításában. Nagyon meg kell neki fontolnia minden lépését, “hatástanulmányokat” kell készítenie. Oroszország ma kapitalista berendezkedésű, sokban szovjet érzelmű lakossággal – de nem imperialista.

    Ha a Donbassz kivette volna a “népköztársasági” passzust, és simán Oroszországhoz való csatlakozással szavazott volna – esetleg érhettek volna el eredményt.

    A mai Ukrajna területének a fele, népességének több, mint a fele eredetileg orosz volt. Ez a VOV utáni szovjet, részben sztálini politika következménye. De akkor szükség volt rá.

    A Dnyeszter-mellék (Transznisztria) mindig is a hovatartozási vitáiról volt hangos – pedig ott van a másik enklávé – a valamikori pomerániai városállam, Königsberg-ből Kalinyingrád-á avanzsált területe – amely annyira biztos a lábain, nem kevés orosz haderőt állomásoztatva a területén – elgondolkodtató.

    A Donbassz története a legújabb kor tévedéseinek és tragédiáinak a mintapéldája.

    S még mindig a legfontosabb: Egy erős Oroszország a világbéke fennmaradásának az egyik oszlopa.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Feladvány a továbblépéshez *