Mandela és a képmutatók – Milne cikke a The Guardian-ben

Milne, Seumas: Mandelát „megtisztították” a képmutatók és az apologéták. The Guardian

Már egy hete folytatják Nelson Mandela ádáz boldoggá avatását pontosan olyan emberek, amilyenek a börtönőrei mögött álltak az apartheid idején. Mandela vitathatatlanul kimagasló történelmi személyiség volt és Dél-Afrika felszabadító harcának kiváló hőse. Csábító lenne hát elképzelni, hogy ezeket megnyerte az ő eredményeinek, bátorságának és kitartásának a mértéke.

Egyesek esetén ez még igaz is lehet. Sokan mások esetén, különösen a nyugati világban, ez a teljes képmutatástól bűzlik. Végül is, Mandela globális erkölcsi tekintélye, és az általa és az African National Congress (Afrikai Nemzeti Kongresszus, ANC) által megdöntött rendszer nyilvánvaló romlottsága az, ami most védhetetlenné teszi a korábbi idő ellenségességét.

Így átfogóan át kellett írni a történelmet, kisajátítani és megtisztítani Mandelát és az ANC-t, minimalizálni vagy figyelmen kívül hagyni a kényelmetlen tényeket. A tisztára mosott narratíva olyan sikeres volt, hogy a korábbi ANC-vezetőt a minden fajta politikusok és korosodó hírességek egyaránt minden célra alkalmas Kumbaya*-figuraként találták fel újra és ölelték magukhoz.

De ez fikció, amely a fejére állítja a világot és elhomályosítja a globális hatalom valóságát, akkor és most. E fantázia szerint a rasszista apartheid zsarnokság természetfölötti tévelygés volt, amely a semmiből érkezett, nem kapcsolódott a világhatalmak évtizedeken át fenntartott gyarmati rendszeréhez, amelyből kinőtt.

A valódi életben nemcsak Margaret Thatcher volt az, aki Mandelát terroristának bélyegezte és ellenállt a szankcióknak**, vagy David Cameron, aki apartheid-párti lobbiutazásokra ment. Majdnem az egész nyugati uralkodó réteg hatékonyan támogatta a délafrikai rezsimet a keserű végéig. Ronald Reagan úgy írta le azt, mint “lényegeset a szabad világ számára”. A délafrikai biztonsági szerveknek a CIA adta a tippet, amely Mandela letartóztatásához és 27 évig tartó bebörtönzéséhez vezetett. Harold Wilson kormánya még az 1960-as években is fegyvereket adott el a rasszista rezsimnek, és Mandelát 2008-ig nem törölték az USA terroristajegyzékéről.

Mandela médiatörténetéből kiretusálták az embert, aki három évtizedes fegyveres harcot indított, miután a nem-erőszakos utak bezárultak, aki a vádlottak padján, 1964-ben mondott beszédében úgy nyilatkozott, hogy az egyetlen társadalmi rendszer, amelyhez kötődik, a szocializmus; aki az ANC-szövetséges Délafrikai Kommunista Párt e heti beszámolója szerint a letartóztatásakor a központi bizottság tagja volt; és akinek 30 éven át a Szovjetunió és Kuba volt a fő nemzetközi támogatója.

Az elmúlt néhány napban alig említették, hogy Mandela támogatta az ANC fegyveres szabotázs-, bomba- és támadáskampányát a rendőri és katonai célpontok ellen, a börtönben töltött idő alatt. Az Umkhonto we Sizwe (MK), az ANC fegyveres szárnya veteránjai hangsúlyozzák, hogy a katonai kampányt mindig alárendelték a politikai harcnak és sosem vettek célba civileket (bár polgári áldozatok is voltak).

De, mint Ronnie Kasrils, az MK korábbi titkosszolgálati főnöke mondta nekem szerdán, Mandela továbbra is támogatta őket a szabadon bocsájtása, 1990 után, amikor Kasrils fegyvereket szállított Dél-Afrikába, hogy megvédje az ANC támogatóit az erőszakos támadásoktól. És kétségtelen, hogy a mai USA és brit törvények szerint, őt és más ANC-vezetőket terroristákként bebörtönöznék egy ilyen kampány támogatásáért.

Mandela és az ANC valódi történetének az egyik tanulsága az, hogy a hidegháború nemcsak a kapitalizmus és a kommunizmus körül folyt – vagy a szabadság és a diktatúra körül, mint most gyakran állítják – hanem a kolonializmus és a nemzeti felszabadítás körül is, amelyben a Nyugat eltéveszthetetlenül a rossz oldalon állt.

Dél-Afrika nem egy anomália volt. Az a brutális igazság, hogy az USA és szövetségesei támogatták a diktatúrákat Argentínától Görögországon át Szaúdi Arábiáig, míg a szovjet támogatás tette lehetővé a népek számára a nemzeti függetlenség kivívását. A kubai katonai akció a délafrikai és az USA-támogatta erők ellen Cuito Cuanavale-nál, Angolában, 1988-ban életfontosságú lendületet adott a pretoriai rasszista rezsim bukásához.

Ez az egyik oka annak, miért volt Mandela haladó nacionalista és annak, hogy Sowetoban, kedden, Mandela életének az ünneplésén Raul Castro, a kubai elnök beszélt, nem David Cameron. És annak is, hogy az ember, akit Barack Obama “a 20. század utolsó nagy felszabadítójának” nevezett, kifejezetten ellenezte az USA és brit intervenciós háborúkat és megszállást Koszovótól Irakig – az USA-t “világbéke elleni fenyegetésnek” bélyegezve, amely “kimondhatatlan atrocitásokban” bűnös.

Az ilyen nyilatkozatok természetesen alig merültek fel ezen a héten, a Mandelának címzett médiatisztelgésben. A lelkesedés, amely a nyugati világban Mandelát körülvette, nemcsak az általa vezetett faji megbékélésnek szólt, amely figyelemreméltó vívmány, hanem az ANC alkalmazkodása mértékének is a vállalati Dél-Afrikához és a globális pénzvilághoz, amely visszatartotta a fejlődést és mélyítette az egyenlőtlenséget.

A korai 1990-es évek demokratikus átalakulása óta fontos társadalmi haladás ment végbe a víz- és áramellátástól a lakásügyig és az oktatásig. És a korai 1990-es évek globális klímájában talán nem meglepő, hogy az ANC a neoliberális dagály hatása alá került, a Szabadságkartájának a felhívásait a köztulajdonlásra és a föld újraelosztására takaréklángra tette. De ennek az ára a faji gazdasági megosztás, a munkanélküliség és a korrupció bebetonozása volt, míg a várt közvetlen külföldi befektetések odavonzása nem sikerült.

A neoliberális kapitalizmus végzetes szorítása és a vele való szakításra irányuló növekvő nyomás olyan kihívás, amely természetesen messze túlnyúlik Dél-Afrikán. De a társadalmi igazságért és a nemzeti felszabadulásért vívott harc mellett, a jog ellenállni a zsarnokságnak és a megszállásnak és a mélyre ható szembeszállás a rasszizmussal és a birodalmi hatalommal része Nelson Mandela valódi örökségének.

(Ford. Szende Gy.)